Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek A maszk mögötti ájulat című kötet negyedik ciklusából

2009.01.01
                          Boldog kísértetkorunkban
 
 
             „Élni mintha
 

                                         Lélekmesterek ajánlatára ­

                                    – Schopenhauer, Kühlewid és így tovább

 

             Béklyóba verted tested és

             szellemed. Ahány teszten

             keresztül mentél ­– nyers erők

             vagy közöny: mind kegyetlen!

             Emlő‑dombok közt ne keresd

             az óvó‑rejtő völgyet,

             „anyák birodalmát”!

                                           Varangy‑

             és baziliszkusz‑szörnyek

             önző földjén a költemény

             még ma is odaballag

             (bár a titkos tanácsos úr*

             szíve régóta hallgat).

             Levedlett bőr pólyáiból

             szabadulván, ó, hányszor

             kerestél új harmóniát

             viszályból, kuszaságból.

             Kiút?! Illúzió. ­– Lehet

             barátunk az a föld, mely

             halálunk árán nyer jogot

             bármilyen jövendővel?

             Melyben nekünk már nincs helyünk? ­–

             Mi örök, a célt látja

             csupán; pöknek az istenek

             tűzre, felindulásra.

 

             Elfásultnak a múlt‑tudat

             egoisztikus bumeráng;

             magányunk barlangrésein

             ki‑kicsap belülről a láng,

             de fájdalmas menekülés,

             tudjuk már, ez a múltmagány:

             mind kevesebb szükségletünk

             szűköl a társas lét után.

             Marad az élvezet. A test.

             Az egzotikum‑fancsikák.

             Szenvedély? Már csak funkció

             inkább, mint napi szomjúság.

             Hiúság, becsvágy vagy siker:         

             mind ritkulóbb ­– heti, havi –

             öröm; s ha ablakon kinéz

             a gondolat – másvalaki.

             A kettős ágy még menedék

             lehet, nyugtató, mint a drog.

             Nedves föld, nélkülünk forog –

             giliszta‑létünk már kilóg.

 

             Míg tapintsz, szinte élvezet

             (amiről Buddha is beszél):    

             még ott az érintés‑veszély!

             Aztán se kéj, se éj. Ne félj.
 
             1996.
            
 
 
 

                * Goethe

 
 
 
 
 
 
 

 Az el nem küldött levél

 

                                            (Kilencvenöt éves lehetnél, apám.)

 

                                   (Köszönöm, Wilhelm, drága részvétedet... de

                                             hagyd, hogy végigszenvedjem az egészet.*)
                       

Csend. A béklyó helyén csak repkény.

                            Veszélyes kor ­– a polgárnak? a férfinak?

                            Jobb átaludni az izgalmakat, s viccektől

elmaszatolt képpel, bárgyú vigyorral

                            fogadni (mint Dezső bátyánk) rokont,

ismeretlent, vagy ismerősként tisztelt,

deres hajú hóhérodat?!
       Fölméri‑e

esélyét, esélytelenségét az, ki

gyanútlanul bámul a hajlékára
                            törő idő elé? – Nem. Mint örök

engesztelhetetlen védem inkább az

elvetemültektől fosztogatott

szívemet s a mindenségből ki nem

szakítható, megsebzett jonhomat.

Lázam az űzött vadé, nem pedig

                            az emelkedett ünnepek fényétől

elalélt üres agyúaké; rangom

a természeté, melyben a roncsolt test,

akárha egy sötét szobában, mit beleng a

rózsaillat, mohó bódulatban fogadja

a lét titokzatos kihívásait, térde

megbicsaklik, de tántorogva is

riadókészültségben: állnia

kell ellenfelének láthatatlan ököl‑

csapásait, olykor a véletlenben

bízva, az anyag keménység és lágyság

keverékéből gyúrt, talányos erejétől

megújulva, fölszakított nyirok‑

rendszerét bőszen pazarolva, mint

borzongásaitól megfosztott, odvas

faág ­– az utolsó fintorig, midőn már csak

szárazvillám és szomjúság („a szirten
rég lebődült a folyam”*), nincs ami
igazolja már a védekezést,

s a szembeszegülés vágyával végképp

elhal benne a biztonság vagy a

bizonytalanság esélyeitől fel‑

ajzott játék, s a kérdés, hogy mi is

volt ez az egész érthetetlen?

 
                2003. augusztus 3.
 
 

               * Goethe: Werther szerelme és halála (Szabó Lőrinc fordítása)

 
 
 
 
Kimerítő álom az elmúlásról
 
1. (a rém)
 

Nemcafkavagybanditakoponya volt.

Rokonszenvéből, amellyel rám figyelt,
kiéreztem valami bíztatást, hogy hamarosan
találkozni fogunk. Lesz közünk egymáshoz.
 
(Mikor minden kockára téve már, s a patyolat
/kényszer/inget ­– nem ‑zubbonyt ­–
úgyöltödmagadra, mintha többé semmit
nem kellene a romlás álcája mögé rejtened.
A házi „úszómedence”‑óceán ha kiszárad,
mitkezdeszmoszatos, lepattogzott
zománcú pikkelyeiddel?   A meszes bőr
hámlásai, már mióta; és folyik, folydogál a
dehogy is bő, csak nehezen alvadó vér.) 
 
 
2. (a fiú)
 
Kölyök‑árny, nem kísértet; álmodó szeme
anyaölből bandzsít felém...

       Ez volt a genezis

burkán áttünedező első látomásom rólad.

Te rángó izomköteg! Ki a provincia alvó

népét felriasztod s a sikált konyhapadló
szálkáitól is óvakodó, csámpás angyalok
hízelgését és hazugságait kineveted majd.
Mi lett belőled, Istenem, te forrongó vér
örököse? ­–
(Szellem‑burokból rám sütő
kamaszfekély; karcos vámpírvigyor; el‑
színtelenedett ütőeremen vacogó folyondár!)
Hínárfátyol takarja tekinteted; tudatlan
srapnelként hatolsz belém. S én elejtett
könyvként összecsuklom és várom, hogy
csendben elszivárogjon maradék eszméletem.
 
Maszkot hord a láthatatlan jövendő arca;

ösztöneiben mit hoz vajon a férget is felfalni kész,

a zöld zengésű reggelt ébresztő éhség:
mohósága csak zsarnoki fölény, s az ajkat meg‑
pecsételő kék ujjlenyomat a balga csömöré?!
 
 
3. (a tét)
 
A gén‑utak küllő‑töréseibe, az aknarobbantott
üregek leülepedni képtelen, tömény porába
fulladt meddő csaták! Sötét és nemtelen
leáldozása néhai nyírfaerdők izzó, őszi
álmainak, vagy a vesztes napok hosszú
várakozásainak a nyirkos, sós fövenyen.
 
Csupasz húsomból, esendő sejtjeimből
kivirult test ­ – ha képmásom nem is!   ­
Sírom veszett pusztulását a hazárd véletlen
kardpengéjére bízott sejtelmes ázsiáknak,
midőn (még hogy himnuszt!) slágernyit sem
érnek a földárok‑korhadásra ítélt hegek.
 
Ki tartja meg a máris roskatag,
magam fölé képzelt, büszke emeletet?
 
2000. október 31.
 

 

 

 

 
    Hajnali józanság
 

                   „A szívem adnám oda hegedűnek”

                        (Tóth Árpád: Hajnali szerenád)
                    „s nem sejti senki róla,

                     hogy otthonunk volt‑e vagy állat óla.” 

                            (Kosztolányi: Hajnali részegség)        

 

Szeszély sodor ­– a magadé? Ha olykor

a testi s lelki erőmet próbára

tevő álmomban mint egy valahonnan

leszakadt földrészt megpillantalak,

és felém fordulsz (vagy csupán az én

tehetetlen vágyam képzeli így):

nyakcsigolyád ropog, bár sejthető, hogy

még több terhet képes cipelni; jaj, csak

be ne csapja sajátmagát, angyalnak
nevezvén az alantas érdeket.

De hagyjuk a fárasztó, «demagóg«

vitát. Elég e keserves ocsúdás,

a nyár hamisan csengő, felemás

fúgakísérletei, s a tudat, hogy

még egy dinoszauruszt is könnyebben

meg lehet szelídíteni, mint téged.

Bordáid közt az önmutogatás

késeivel rohangálsz, s a bohóc‑

üresség silány festéke sebet

takar. Régóta nem kérdezem: hol van

a lehiggadt férfikor? Füstölögnek
ellobbant ifjúságod nyomai,

mint lávaömlés után. Elsodort

a hírnév ­– pénz, siker inkább találó

rá ma ­–, s ha néha nyílik még az ajtó,

többnyire senki; csak torkunk csörömpöl,

mélázó tekintettel kanalazzuk

a keserűség löttyét, amióta

a megszegett kenyérrel rég magunkra

hagytál; azóta is felpúposodva

az abrosz ­– elnémult harctér után.

 

Aki búcsú nélkül megy el s a terhe

szörnyű: fölfele tart a hegynek, mégis

mintha zuhanna. A te vad, konok

együgyűséged talán azt remélte,

hogy a szerencse egyvégtében a

tenyerén tart majd... Izmaid, erőd,

eszed körülfogja a messzeség

kígyózöld, mozdulatlan pergamenje,

vagy a tenger hullámai közt méri

az örök Idővel össze magát.

Sekély, vagy elég mély az Adria,

hogy az alakoskodás verítékét

lemossa rólad végképp?

                                  Harminc vagy most.

Erre vágytál? Viaskodj csak a gének

útvesztőin át felgyorsult anyaggal,

hogy rájöjj (rájöttél volt már, tudom):

nincs az a kincs, amiért érdemes

porig rombolni mindazt, amiből

vétettél. Az erény viszonylagos;

az ember hasztalan töri magát és

verseng, más örökséghez úgyse jut;
nem éri meg velőig hatoló

dühöd, s hiába a roppant mohóság

a kövér falatokért; van mikor

kitágult orrlikkal is, mint aki

kelepcébe esett, fulladozol.

A bűn oly bonyolult. Nem szódavíz volt

anyád emlőjében, s apád, a mór

szenvedélyű, lehetett volna bár

kedvesebb, köntörfalazóbb, az élet

úgyis megtanít kesztyűbe dudálni.

Az állhatatlanságodnak köszönd

s túlzásaidnak a fölösleges

sebeket. Még a legjobbakban is

felforr a gyűlölet, és hány barátság

vesztét okozta az elfojtott jóság.

 

Virágpor s hűség méreggel tele,

ha kétségekhez menekülsz megint. ­–

(Pokoli sárga és iszonyú volt

az a délután, mondja Kosztolányi,

a varangy véresen hevert előttük.)

Csak úgy ne, mint a hentesek, fiam;

nem üldöz mindenkit sintérhurokkal 

a pénzt és lelket vadászó idő.

Az álom, melyben hosszan elidőztem

az, hogy akaratlanul is velem

lehettél, csak fokozta szomjamat ­–

most ér véget, s te nevemet kiáltod.

 
2003. július 17.
 
 
 
 
 
 
                            Jó étvágyat!
 

             Siessetek mielőtt megromlana valami

             van még puszedli rakott káposzta

             a darázsfészket elvittük az útra

             de ott a frissen potyolt hús kirántva

             a hűtőben van még kétféle leves

             melegítsétek meg a maradék

paprikást is s a velőt tojással

             (a velőt kivettük belőle úgyse szeretitek

             s a babfőzelékből a tüdőváladékot

             nem babra megy a játék)

                      

ne felejtsétek benne a kanalat a

             vegyes savanyúságban vagy valamiben a kést

             a penész könnyen rákot okozhat

             a málnaszörpös üvegek a kamra középső polcán

                      

a Házsongárdban vagyunk sajnos nem

             hívhattok mobiltelefonon

                      

             a hidegtálon a máj

             kikészítve még véres

 

             a gesztenye is meg van főve

             a belét nektek kell kikaparni.

 
 
                 (tisztába téve kétéves András unokámnak
            2004. március 27‑én)
                     
 
 
 
 
         Scherzo
 

Ne hagyj magamra ­–

esküszöm:
iszony, öröm   ­
... valami jön.

            (Azöregkisgyermekpanaszaiból)

 
Valahol rég
dúlt, komor ég
rám omolt.
Régi kertünk,
fű, fa eltűnt,
és a hold.
 
Mintha gangra
érve, hangya‑
léteden
zuhanó gép
árnya végképp,
hirtelen
 
végiggázol
(félsz és fázol,
elveszel!) ­–
átütsz rajta
foltot hagyva,
mint szeder.
 
Mindig vesztesz;
most is reszketsz
– tagadod?
Porladástól
vers s varázskor
meg nem óv.
 

                            2001. augusztus 3.

 
 
                           
 
 
 
                           
                              A Teremtő kísértései
 
               „Isten jött s eltűnt”
                         (Sz.L.: Tücsökzene)
 
Csak emberagyú állatösztön
ítél és elemez örökkön

bár az Istenre kacsint olykor

félelmében ki a halottól   
retteg (jövendő önmagától) ­–

hét nap teremtés! jött magától

pusztításra már többet költött

Ő állítja hogy nincsen ördög
tenyerében te vagy a vérrög

Ő kísért meg ha nyelv és köldök

ingerei más hitre térnek
mint amitől tisztul a lélek
(elég hozzá egy zsoltárének)
örök ígéret – kurta élet
 
2003. november 3.
 
 
 
 
 
 
 
A megvilágosodás pillanata
 

Egy vesztes hadvezér ilyenkor feltápászkodik

(talpra szökik) döglött lova, vagy a már

kimeredt szemmel vonagló kancája mellől,

hogy utoljára még szembenézzen

ellenségével ­– az iszapban felségjelei után

túrkáló zsarnokkal, a dogma­‑karjaival

eszelős polipként hadonászó diktátorral,

vagy (ha szerencséje van) elkapja fölényes,

netán ravasz pillantását a halálnak, aki

lévén, hogy nem a soron következő:

az Egyedüli.
 
                                2004. október 14.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
        Burokban
 
                     „csak a kín, az örök
                   légnyomáskoszorú”

                   (Szabó Erika: Rekviem)

 

Moslék‑, verejték‑ s vérszag;

a maszk mögül kinéz
valaki ­– vár a kéz;
hozzá senki nem ér, csak
 
önmaga zsíros, selymes
burkát sejti titokban.
Kócosan, elhagyottan
fut. Merre? „Csak e helyhez
 
ne legyen közöm többet!”
Mosoly‑zománc mögül még
felsejlő lélekmély‑kék,
de már a levegőnek
 
is súlya van... A nőre,
a férfira kirótt nyűg
felgyújt, de aztán gőg hűt ­
le, mert bűnből van szőve
 
minden napunk! Hiába
nyúlós remény és hit ­– húz,
feszít az ősi ritmus:
ő, aki a világra
 
hozott (s burokban ő visz
vissza) ­– ölel is, öl is.
 
         2004. július 10.
 
 
 
 
 
 
       A hiábavalósággal szembesülő leltár
 
                                          „s ér az idő bután hidegen”
                                           (Vásárhelyi Géza: Kölcsey)
 
         A már befejezett. Csak a

meszesedett részek, s legfeljebb

még a hit, mely elejétől végig 

az esetlegesbe kapaszkodott.

Csontritkulásos látomások ­– amit

a koponyafal már örökre elzár.

Az elragadtatás homályos, hámló

bőrfelületei. Az iszonyat, hogy

letarolt erdők, mezők vulkánokba

fúlnak, s a csillagzattal a baljós

gondolatok is összeütközve hullnak

alá. A be nem fejezett nem ugyanaz,
mint a befejezhetetlen.
 
2004. május 15.