Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek A maszk mögötti ájulat című kötet második ciklusából

2009.01.01

A homályos érzékenység versei

 
 
Az Isten üzenete az agg Ádámnak
     

                       „az embert beborították képzeletének

                                                 harapásai.”                   (René Char)
 
Add át hódolatom a világot
lassan fölszámoló teremtő

szellemnek. Keserves munka volt

eljutni idáig, legyőzni a tűz

támasztotta félelmet, az anyag erejét

és a veled született szolgalelkűséget.

Picasso gúnyolódó sárgájával
varázsolni elő a rigót, hogy        
a hangját örökre megölhesd.

Hódolat annak, aki megkívánta

ragacsos, rejtőzködő részleteiből

összerakni, ha félig‑meddig is,

a kölcsönbe kapott világot, és a

képzelet kovászával a Láthatatlan

Hatalmat is emberien naggyá tenni.      

Csakhogy a test szárnyaszegett

viaskodása abszurdabb, mint a lelkiismeret

alvása.
                 A tökélynek volt életkora;

a tökéletes rombolásnak nem lesz.

 
2003. július 27.
 
 
 
 
 
 
 
 
      A két örök udvarfi: Rosencrantz és Guildenstern
 
– Arettegést próbálná láncra verni?
    – Az, akié a hatalom!...
    – Nincsen mindenkori
erő, sem itt, sem ott, hol a királyi 
parancs rendelkezik velünk. Tanúi lenni
torzsalkodásnak, ármánynak?! S elveszni
undokul.
   – De csak akkor, ha a még nagyobb

     undokságtól hátrahőkölsz finnyáskodón:

     Hívet, barátot elveszejteni?!...
­ –„Egytojásbelétkiüríteniiskártevés.”

     Így a Jólelkű Fáma.

           – Ugyan már. A sors
merész fordulatait a magad javára
ki nem használni nagyobb vétek, semmint
kolontos bölcset hallgatni napestig. Ekkora
fényűzést ki engedhet meg magának 
e bűnben tobzódó világban: még hogy  

a Keresztes Pók királyi kegyét

elveszíteni az öntelt, üresfejű, de

haszonleső államférgek között! A hálót,

ezer szerencse, nem nekünk szövik.
Vagy talán attól tartsz, nehogy verdesni
kezdjen a lelked a gyilkos kéztől meg‑
pecsételt út után?... (Mintha csak nem te volnál
az, akit egykor a gyermeki csínytevés
kegyetlensége annyira lenyűgözött!)
 

­– E helyzet többborzongással tölt el, elhiheted

nekem, megannyilekopaszított füvű

csatatéren reánk leselkedőhalálnál.
Kard és páncélruha mit sem ér ott, hol
a szurdok‑mély szájpadlás némasága
a lenyisszantott ujjperecek és fülek
vérfagyasztó jajdulásainál jobban ijeszt.

„Atestakirálynálvan, ámdeakirály

nincs a testnél” ­– súgja nekünk ez a
habókos mosolyú herceg; mint aki már

nem holmi földi „hatalmassággal”, hanem

egyenesen a halál férgeivel társalog.
 

– Acsarogni ilyenkor... Tán azon, hogy

milyen kór ragadtrád. Mi vagy te: élet‑osztó
pelikán?! Mert épkézláb ember a zsebtolvaj,
és nem a szolgálatot váró koronás fő

­         (a Szerencséje!) kezére üt, botoran.

Ráadásul még vívó‑tőrt sem kell használnia.
 

– Ezek szerint nincs nagyobb vétkes, mint akit

romlásba?!...
         – Vagy inkább a bűntudat!       
           – Legyen.
Csak túl ne élje hóhérát az áldozat.
 
2001. január 13.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
               Perzsa éjeken megperzselődve
 
Háfiz, csuklyás képmutató, te ! mind, ami hitvány:

Mondd, hova tűnt el spermád s lánglobogású szakállad?

Lángeszed őrzi a bűn-keserédes rím meg a ritmus,
észbontó szerelemből s véredből kikeverve.
Jól jövedelmez a líra, ha praxis; vagy csak a kúrás
volt igazán a híresedés oka (s ára) korodban?
 
Sáh Sudzsá kegyeit lesi, dicsfényben, simulékony
nyelvével; de elunván, kegyvesztett ugyanő lesz.
Virraszt elme azóta: mit érhet Mars mezején, ha
(mint aki fűrészporban bukfencezne) a házi
bunkócskája az egyetlen töltött csudafegyver?!) –
 
Lettél végül mégis oszlop a klasszikusok közt.
 
2004. július 30.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
               Kínálat
 
Li Taj Po Tejútra hág: a
Könyvek Könyve nagyon drága.
 
Ne légy képmutató: ráfiz‑
etsz a szkepszisedre, Háfiz!
 
Székrekedés‑száraz Kloptsock ­–
híg a pénz? könnyebben fostok.
 
Robban bölcsességed gránát‑
almája is, Rabindranath.
 
Ösztönöddel süsd ki, Whitman:
váltig gyönyör, ami itt van?
 
Kutyahűség tart e helyen
ködárnyakat, ugye, Verlaine?
 
Fogyaszd végső formánk, Rilke:
dermedtkék fagyasztott csirke.
 
1990 (?)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Az időtlen idő elégiái

 
1.
Mi imbolyog? Tűnő derű,
vagy csak egy palló ­(összeköt
a vissza‑nem‑tér idejű
emlékezettel)?... Öt előtt
valaki vár. Valamit kértek
tőlem. Mi az, talán kihagy,
mi platinánál is keményebb
kerekeket forgat ­– az agy?
És mindez holmi kis vacak   

kopás miatt, pont most! Pedig       

hány ládányi könyv és kacat
fért el az agyamban
­                    – – ­– amíg
elférek magam is, hanyatt,
egy ládában a föld alatt.
 
2.

Savanykás minden, még a gondolat

is a kékzománcos belterjesség mögött,

ott, hol valami leomlott, ledőlt.

Szörnyek szorongatnak, mintha fogad

fúrnák. Repedezett aszfalt az agy;

néhány gyönge fűszál ­– ficánkoló  

ideg: mi lesz, ha elszakad     

minden kötés? Leolvadt rólad régen

a gőg; az egészég borzongató

remegése helyett csupán a szégyen;

forogsz magad körül, bekerített vad

jégcsaprácsok között.
 
Nem volt benned ilyen nagy
halálfélelem eddig ­
(a tudat vasráncait rejtik
az alápöfögő ködök).  

Csak attól féltél, nehogy egy

betegség, vagy levertség, vagy kudarc ­–

elrabolja az időt, mely csak a tied.

 

Ami a tied, azért dúl a harc,

csak azt kell félteni. Büntet az Úr

amúgy is eleget látatlanul,
féltékenységgel, türelmetlenséggel

fenyeget, hogy csupasz s undorító légy

mielőbb, mint kit barbár hűtlenséggel

elhagyott ösztöne s minden eszménykép.

 

Akkor hagy el az Isten végképp,

hogy szállj magadba! ­– s hogyha nem: örök‑

ifjú angyalai között

mogorva, magányos orrszarvúvá légy.

 

Mennyit kellene várni még vajon,

amíg a neked szánt időkalandból

kiszabadíthatnád magad... Vagy késő?

Nem segíthet rajtad sem irgalom,

sem részvét már, az időtlenség végső

gonosz csapdája vár?
                        A teljes undor
akkor fog majd rád törni, ha

rájössz, hogy az ellenségeddel is

kortárs voltál és maradsz (ronda vicc!) ­–

csak az Istennel nem lehetsz soha.

 
2003. november 6.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 Szent Márton meg a koldus
        (Ismeretlen magyar festő)
 

Veszett Éden! ­– kiált az áldozat.

Nézd a paripa gyeplőjét fogó

nyomorék koldust. Hát te ott, lovag,

ki vagy: lator, vagy kardot forgató

gyilkos? A győztes igazát hozod?

Vér vagy arany az, ami lecsorog

a mennybolt cifra tornyai mögül?

Lesz‑e, aki a tavasznak örül?

 

Ha fölvérzik a keresztfa alatt

a nap, a béna kéz is megremeg

s félelmetes dárdákat simogat.

Göncök közül kibújt gennyes sebek,

s te csonka faláb, alamuszi árny,

örökléttől sújtott csípős csalán

természet! ­– sötét gondolat a csend

benned, bár harang tiszta szava zeng.

 
Lovad járása is csupa ideg:
Tied e fénylő földízű palást

(rojtjaiban a természet piheg),

Szent Márton, téged lesnek, senki mást.

Vágd le palástod alját, még ha vad

káromkodás kísér is; egy cafat

is gyógyító kötés lesz a profán

bűnök és a kiontott vér után.

 
Fekete önsanyargató napok

tűntén a bélpoklos is talpra áll,

s színes palástod tépett‑harapott

rongyától hátrahőköl a halál.

 
          2004. október 16.
 
 
 
 
 
        „Zokog a tört Remény”
 
                                    Baudelaire emlékének
 
Álomvilág? Semmi simogató

mélabú, forróság sem nyugtalanít, hidd el;

múltamat felzabáltam elfogyasztható

emlékeimmel.
 

A versírás Hatalmát tán nekem

adták, a Gyengédséget neked a tündérek ­

allegorikus dália meg nem terem

nálunk, nem élek
 

a becsvágyó ópiumával, tudod.

S mert anélkül is érti dolgát az ördög,

a stilizáltság réme mindig untatott.

Téged ki küldött
 

hozzám a rontásban? (Hangtalanul

zsengék trágyázzák a talajt.) Meg ne            mmmfeledkezz

arról, mit Ábel fajának üzent az Úr:

„tenyéssz, szeretkezz!”
 

A tudatlan harcos nevet ­– s halott;

az ifjúság kihívó kacagása távol.

Kimerült beteg zuhanásunkban ki fog

a borzadályból
 
kimenteni? A sarkvidéknél is

meztelenebb világban elfed a sötétség.

A dermesztő düh hitvány kórságba visz:

bélpoklos éhség!
 
Lady Macbeth‑pózt öltő fúria

áll előtted, és te ­– a fizetett gyönyörnél

kéjesebb (az embernek undorodnia

kell!) ­– már‑már ölnél.
 

„Szeretlek s éppen úgy gyűlöllek” ­– int

egy pontosító hang a rettenetek napján,

s vad gúnnyal süvöltnek fel rusnya beleink.

A többi hagyján.
 
 1992. október 26.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 Elégia
„az idő végzetül
Megtartott zölden s haldokolva...”  

                                             Dylan Thomas

 
 Zsengeórán a zabföld, a kakukkfű

 éneke s kisiskolás hátitáskájában a

 szarvasbogarak zsörtölődő zöreje;

 a szilvafáról meglesett szénásszekéren

 a rekedt hangú falusi gavallér brekegő

 gerjedelme egy fruska combja között.

 Irgalmas volt‑e a sors? Vajon milyen

 véletlenekárnyéka takarja arcom

 másik felét? Ahogyan a napfény zuhog

 a csűrök és a katedrálisok fölött,

 búcsút intek én is zümmögő rajokban

 elszálló, múló szerelmeimnek, önként

 halálba, önkéntes száműzetésbe vonult,

 alig‑felserdült vagy alig‑ismert barátaimnak.

 Megszállott szellemóriások lábnyomába,

 tengerparti homokban felcsillanó gyöngyház‑

 kagylótörmelékeire fekszem, s ha netalán a

 hitvesi ágyban ismeretlenül foszlik szét a múlt,

 zsibbadtan ébredek. Ilyenkor, mert télidő közeleg,

 mintha egy ősi kardot forgatnának meg a be nem

 gyógyuló sebben, valamilyen atavisztikus érzés

 fog el (illogikus volna családban a közönséges

 magány!); pőrén állok a mindennapi gondok ­– akár

 a sokfejű szörnyeteg elé, és szarkazmus nélkül, mely

 legfeljebb a mesét unó gyermeknek segít, csuklyás

 árnyékú zugokba húzódva,az elhalkult énekes‑

 madarakkal lesem és félem a jóvátehetetlent.

 
 2000. november 9.   
 
 
 
 
 

Egy százötven éves zarándok naplójából

 
           1.         
A vasárnaponként elmotyogott imát kivéve,
mondhatni, modern festőnek számítok.
 
Ki a kutyaszorítóból! (mióta mondom már
magamnak) ­– oda, ahol nem öltögeti rád nyelvét,
akár egy öngerjesztésben jeleskedő, csalfa cseléd,
a magát megrontó civilizáció.
 Vad iram volt idáig
a veszély, a gyilkos kegy elől. De most minden
energiát bele; csak nem borulni lázba, midőn arcod
rángásait fedezed föl mindenben. Ez a betokosodott
hűség ­– önnönmagadhoz. Önmagad kárára is, persze.
        
A hegy. Baalbek romjai. Az örökös bálványkeresés

(ha már a Genezist lekésted) – naiv lélek ­– az ősanyag

foglya. Megrészegülve csavarogsz szűz tájakon, mintha

nem tudnád, hogy vadállat rejtőzik mellkasod alatt;
a májadban s a beleidben utálatos férgek. Könny‑

csatornáid, veséd mérgek kútja. S a kifogyhatatlan és

iszonyatos őserőtől duzzadó bibeszál ­– mit kezdhetek
vele? A duzzogó egyedülléttel! Ennyi szertelenséget
megfékezni még nem született földi hatalom. Mégis úgy

állok itt, szinte mozdulatlanul, akár a kövek. (Csak azt ne

képzeld magadról, hogy ez a sudár cédrus te vagy!) 

         

          2.

Ő a legenda. Vagy csak látomás?   

Nekem, akit emlékeztem óta, az el‑

kornyikált zsoltár is kárhozatba vitt:

fölfoghatatlan ez a szabadság.

(A rabság dettó!) Gázolaj, mosdó‑

szappan se hiányzik, legfeljebb a tetvek

miatt vágyom kádvízbe néha‑néha.
 

Gyarló zarándok. Eszelős. Mit is kezdjek

a smaragdzölddel, a violakékkel, ekkora

távolságra az ápolt ferencjóska‑szakállak
rőt erdejétől? Legfeljebb egy kis fehérség a
végtelenből, mely csontjaimnál ­– mit? ­–: ön‑
pusztító sorsomnál is kopárabb, meztelenebb.
Csak ezek a bűbájos fellegecskék élnek
igazán: narancsfényben lebegve kedvükre
ledérkednek és szeretkeznek és nemzenek.
 
Az óriási kőkupola felett az a tűzpiros
folt a képzelet kiűzetése; a legenda
kudarca. Én vagyok. 
              Akármit tennék is:
tudom, ha egyszer mégis lemegyek a
hegyről, ahol nem volt ok üvöltözésre,
irigykedésre és gyűlölködésre, a kezem
már nem sokáig libeg cédrusszárny gyanánt,
és titokzatos mosolyom is eltűnik. A völgy
őrjítő szomjúsággal fogad, s a lázam is
felszökik minden bizonnyal. Finánchad,
ágens, kakastoll, erényes, bámész banyák,
gazos udvarok sötét bugyra, dohos zsák‑
vásznakkal házaló házi némberek őrzik
újfent üdvösségemet. Zaklat a halandók
örökös átka: a híg remény és a revesedés.
A nevetséges‑voltomat magasztos könnyel
meg nyállal végigmázoló zokogás. Hisz a
bárgyúság hamarabb szentté tehet bárkit,
mint az öregség. 
         S én, akinek egykor
a sarki bolt is rút kelepce volt, meg‑
tagadom Ádámot és Ábelt, szép‑ és
ükapámat és mindenkit, akiből a sok
fennkölt hazugság magva belém
oltatott. És anyámnak, az álombelinek,
ha netán kivételesen felmagasztosult,
hernyókkal falatom föl fanyar keserű‑
sárga ajkát, mielőtt elfonnyasztaná a
gond és a lopott csókra éhes szajhaság.
 

(Önáltató ajánlás.)

Annyit sem ér az élet, mint ez a fel‑
pattogzott, hitvány festék. Haza ne
vidd ezt a cédrust ­­– s a magányt,
nehogy a patetika áldozata legyen.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
                            Dracu la Ureche
                           
                             A balkáni erények dicsérete
 
                  Gubás bojárság: cinkosan, lopással
                  s pazarló vajdagőggel beépülni 
                  a zsíros, foghagymás disznófő‑sajtba;
                  behódolni a sógorság kaján
                  hatalmi erejének ­– semmint hogy kereszt‑
                  levél, névösszeírás s adókönyvek
                  tortúráival lelki nyugodalmad
                  folyton‑folyvást kockára kelljen tenned,
                  ott, hol örök időktől fogva még a
                  kendervetés védőszentje is pénzt akar. ­–
                  Lovagerény? Tisztára megmarhultatok,
                  még hogy tulajdon szívetekbe verni
                  a tőrt! Pazarolni a vért?... A közjó

                  kutyaszar ­– mikor még meghágatlan, bús

                  f(sz)űzek pompáznak a csacska pataknál ­
                  (a pestis elterjed úgyis, magától).
 
 
 

                            Balkáni mentőötletek

                           
                            1.
                            Kotyogó élő! – ketyegő,
                            csontkamrád mélyét vak idő
                            tölti be ­– lám, ha dák a hit,
                            tákolmányodban ott lakik
                            a vámpír. Bezúzott agyú
                            repülő fattyról citeráz
                            kénsárga mennybolton a szú,
                            a Drakula‑szél ha kiráz.
 
                            Poros pókháló fojtogat,
                            csupasz csecsemőporcokat;
                            falánk pókpotrohból kinő
                            a vesztes vérét szürcsölő
                            (ki ő? fanarióta árny?
                            provinciális prikulics?
                            lomtári kellék(es) zsivány?) ­–
                            Made in Romania‑giccs.
 
 
                            2.
                            Tökduda bömböl,
                            büszke göröngyből
                            szárnyasegérke
                            röppen az égre.
 
                            Föntről a kecske‑
                            szar, ha menyecske
                            pendeje őrzi,
                            tűzbe jön s ősi
                            titkot rikoltoz.
                            Vérnyomás kínoz? ­–
                            Agyzsigerekben
                            nagy siker ­– egyben
                            nemzeti reklám.
                            Rón(m)a‑berek, s hány
                            kőhalom, dombhát! ­
                            móc‑havas kontyát
                            böködő álom.
                            (Még hogy Törcsváron
                            fészke volt hajdan!
                            Hány diadalban
                            látta Segesvár?)
                            Ámító         nektár:
                            portai serbet.
                            Mucsai agyrém.
                            Zúdítsd, Uram, vén
                            földed e kerge
                            ördögi* tervre.
 
 

                                * mely sajnos, az én nevemre (Dracula) „hallgat”

 

                   Párizsi Kurír, 2003. június 18. (Közzéteszi: L. Cs.)

 
 
 
 
 
                                     
 
 
 A homályos érzékenység versei*
 
„Azért viszket a tolvajnak tenyere oly könnyen,
mert felette távúl képzeli magának az akasztófát”*
1.
Azálommindignyomasztóbb,mint
az álom emléke ébredés után.
A valóság ezek szerint tompított;
ha mondjuk egy zsíros ebéd után fel‑
jajdulsz, mert egy ügyetlen mozdulattal
a törött fogpiszkáló fölsebezte ínyedet,
lehet,hogypontezzela magadnak
önként okozott kis (ál)fájdalom ingerével
igyekszel leplezni lelkiismeret‑furdalásodat
zavaros, mély álmaid folyóáradásában ­– akárha
feltépett aortával elszabadult vérmes ösztönök
vad sodrásában ­– elkövetett bűneid miatt.
 
2.

Besütasejtelem, a súlytalan virradat a szürke

lét óvatosságra, gyávaságra intő szövevényeivel.
Valami butító, vagy csak lehangoló, ami még
nem történt meg, talán elkerülhető. Fáj a túl
lezsernek tűnő mozdulat (vagy maga az ing is),
ahogy magadra öltöd. Az utca nyálkás fénye
ingerel, már nyitnád az ablakot, de vissza‑
riaszt az újabb kezdet, amely szinte soha
nem hoz beteljesülést. A dögvész szaga, mely
elboríthatja egész lényedet. (Noha tudod, hogy
utólag túlzásnak találsz majd minden ehhez
hasonló leírást és előérzetet.) Ott állsz mégis,
csupasz mellel, kissé meghajolva, de koránt‑
sem tehetetlenül még, a torzító látomások és
jövendő kudarcok mindenképpen (el)vakító
görbe tükre előtt.
 
3.
Ki‑kiamaga szenvedélyét kergeti.
Nevetnivaló dolog‑e, hogy
Xerxész megvesszőzte a tengert?
 
Már nyújtózkodik benned a halott,
de nem jutott időd megfejteni:
ki véd meg önmagaddal szemben?
 
200l. január 13.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

*„Kép‑társulások” Bárány Péter: Jelenséges Lélekmény‑ét lapozva (1790)

 
 
 
 
 
 
 
 
 
          Ugyanaz a zűrzavar?
 

                                      Klaus Mann emlékének

 
 

    A gonosz kísértései mekkorát

    hasítanak le a végtelenből. Ez a tét.

    A kín, a kéj ­– az elpazarolt energia ára.

    A megérte(!)
 

    A sejtelem frivolsága. A bizonytalanság

    és a féktelenség közti arány.

    Az irányvesztés tragikuma.

   

    A kezdet zűrzavara. És a vég, amely

    a sötéten biztos kilengések után

    már nem zavar.

   
    Ó, küldetéstudat csírái. A vér s a könnyek

    édes, ártatlan, vegyülete.

 

    Miféle enyészet ­– ami a hatalom,

    a pénz és az erőszak orgiája után marad!

   

    Az éhség vétke? Az undoré?

    Ki magyarázza meg nekem a „bűn”                  mfogalmát?

    („Kár értük.” „Kikért?” „Az emberekért.”)

   

    Duzzadó erejű nemzedékek:

    a hagyomány, a hűség, a halál kikacagása.

 

    A stilizált mítoszok korát felváltó

    mámortalan, riasztó ragály.

    Amikor a mű méltósága már csak

    amatőr körökben mérhető.

 

    Napraforgók ­– a ragaszkodás aranya.

    Az őszirózsák dermesztő őszintesége.

    Baudelaire naiv romlás‑kultusza után

    az emberi (vég)bomlás virágai.

 

    Artikulálatlan fájdalmak, veszteségek;

    a be nem gyógyuló seb kerekre nyitott szeme;

    testvér ajkán az elutasítás.

   

    Igaz‑sem‑volt elragadtatások. Borzongató

    az irracionalitás logikája, mely

    elszakít a költészet lényegétől.

   

    Az Isten is, akár a történelmi valóság,

    számos illúzióink egyike csupán.

   
    Ugyanaz azűrzavar? ­–

    Az emberi minőség is lehet absztrakció.

   

    Mi rejtőzik a posztkorok kétes

    értékítélete mögött? ­

    Sivár éjszaka csak.

    Az önzés teljes sötétsége.

    – ­– – ­– ­– ­– ­– ­– ­– ­– ­– ­– ­– ­–

 

    Álmodban egy undok varangyos béka

    vár rád ­– ­és fölébredsz.

 
2003. november 22.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Modern szonett*

            
                                                     „s mint megdöföttek, hirtelen

                                                    majd mi is lerogyunk”

                                                                  (József Attila: A bűn)
 
             Volt férfi s lesz még, ki szeretni
             gyáva nőket fogott ki rendre,
             és virtuskodna bár hebegve,
             csak nyaldossa álsebeit s rí.
 
                Lehet trampli, lehet csökött
             agyú személy – kirakat‑szende
             erkölcsű némber, aki enyhe
             gyászos, ködös kedvével őt
 
             megejti s magához láncolja.
             Jaj, célsikerre meredt, éles
             szemű, csorba nyelvű ­(és sajna)
             múltú – fő a megjátszott forma! ­–,
             szent tehenet utánzó szajha,
             ha házunk küszöbére tévedsz...
            
             2004. május 23.
 
 
 
 
 
        * ilyet is írt Ő!
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

       A ragadozóra váró ihlet

 
                          A sok kacat, aszott zsiger,

                          szobanövény a gondolat,

                          megrozsdásodik a siker

                          is tőle. Völgy felé tolat,

                          akit a zuhanásiszony

                          hőköltet, ha magaslatot

                          lát még. Mirigylevet iszom,

                          langyos. Csukd be az ablakot.

 

                          A költő áll. Viaszfehér.

                          Még sistereg a múlt belül,

                          de szétfolyatva szó, s a vér

                          ablakon túlra menekül.

                          Ki se kell nézned, héja csap

                          le életedre. Igazítsd

                          indulatod ahhoz. E lap

                          hazudik. Mondd az igazit.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
      Mialatt elvették a villanyt
 
                            Ember a lépcsőházban, liftben.
                            Egy hegynyi tömbházváros foglya;
                            jaj, meddig? s hova menekítsem,
                            amit magammal hoztam, hogyha
       régóta nem kap már friss levegőt
       tüdőm, megfertőződöm végleg,
       röhögnivaló: a kevés erőt
       kisóhajtván magamból, már nem     ,,,,,,,,,,,véd meg   
       Ádám oldalbordája sem. Hová
       rejtsem, ha forró tenyerem kihűl,
       üveggolyómat? ­– a komód alá
       gurult volt s nagyanyám véletlenül
       találta meg, nem sokkal a halála
       előtt. Hát a legelső meséskönyv el‑
       szakadt lapjait, vagy a patakárba
       fúlt papírcsákót s a habzó erővel
       gázoló bikacsorda nyomát? És a
       temető alatt a háború végén
       felgyújtott s összeomlott házsor mmm tompa
       moraját? Kire hagyjam a tó szélén
       orrával az iszapba fagyva is
       vicsorgó kis kuvaszdög fulladás‑kék
       foltjait, meg a számtalan hamis
       ígéretet és vádat, agyam rémkép‑

       albumában a be nem gyógyuló

       sebek lilás‑vörösét? Kész pokol
       ami biztonságban volt nálam: az utó‑
       kort bár megóvni túlzásaitól.
       Hová tűntek el ­– meg ki őrzi még
       a hasbeszélő‑gépeket s rohadt‑
       lelkű, sok bizánci csecsebecsét?
       Oxidálódott utálatomat.  
       A magamét csak: csontra öltött mmm ingem,
       s babonák ellen képzeletbeli    
       pajzsom, hőbörgő rikkancsok,  mmm diszkréten
       szellentő krematóriumok tegnapi
       s ítéletnapi cinikus pofája
       előtt. Ennyit. A félelem joga
       is enyém.

                       Mert kialudt ­– s  mmm       ,,,,,,,,,,,nemsokára  

       kigyúl a fény. (Ez is, az is csoda.)
           
            2003. július 20.