Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek A maszk mögötti ájulat című kötet harmadik ciklusából

2009.01.01

Versek A maszk mögötti ájulat című verskötet harmadik ciklusából

 

Délibáb-leáldozóban

 
                           
 
 

                             Újkori húsvéti krónika

 

                          Nyelvet ölt rád tennen véred

                          (édes tejből hogy lesz méreg?)

 

                          Becsületed, bőröd, hártyád

                          bepiszkolták, felzabálták;

 

                          bizánci‑mód, alattomban

                           velőd árulják marokban.

                                                      

                          Mohóságuk ha alábbhagy

                          (nem verseng mint hiú násznagy

 

                          botor utód egy se): szálkás,

                          rideg napok terhét áldás

 

                          nem kíséri; s bár meggyónnak,

                          hitele a szűnek, szónak

                         

                          kelevény csak meg nyűg rajtad,

                          se ezt, se azt nem akartad.

 

                          A törzs telis‑tele kartács;

                          ami jóság, csupa forgács.                           

 

                          Simogatásra sem adták,

                          halogatták s elhallgatták.

 

                          Megtagadva, mint egy céda!

                          Özönvíznek való préda

 

                          a homokra épült házad;

                          elherdált Csontváry‑vásznad

 

                          is halotti porrá lészen ­–

                          hánykolódhatsz éjben ébren:

                         

                          „Ki ő, kinek mennyben, földön

                          lelkét hitem helyett őrzöm?”

 

                           Kaméleon nyúlba oltva.

                          És vegyes saláta volt a

 

                          sors, amit egy szép, dilettáns

                          kéz tett eléd. Ugyan, kit bánts?

 

                          Házi spicli menedéke

                          múltad ­– ki fizet meg érte?

 

                          Tanú voltál, aki véd itt

                          minden vásárra vitt régit

 

                          (fel ne üvölts iszonyattal;

                          szemberöhög Gyermek, Angyal).

 

                          Génjeidből tör rád önként ­–

                          ismerd meg a dühöst önkényt.

 

                          Bordád kitépve se retten:

                         „Költözz belém Ismeretlen!”                                

                         

                            Más család sem igen tudhat

                            elképzelni iszonyúbbat.

 

                          Gyógyulás esélye? Bűbáj

                          sem segít (törékenyfűszál);

 
                   minden árulás csak álom
                   e kívül a nagyvilágon.
 
                   2003. április 24.
 
 

  Juhász Gyula nyolcvan éve alvó feszületére

 
         Mindegy: rejti vagy nyalja sebeit
         a magyar Krisztus rajtunk nem segít
 
         fején a haj megritkult s nőtt a baj ­ –             

         az ősi föld rég odalett s ugar

 
         a lármafa még legalább magyar
         s karó híján sok testvéri agyar
 
         habár minden szent megállást izen
         egymásra tör (hát él még!) de hiszen 
 
         ki szedi össze s viszi bár gyalog
         a nemzetet a lovon nyargalót?
 
         s te Krisztus ­– szolnoki vagy tápai ­–
         tudnod kell: szólnak‑e még ágai
 
         lemetszve félve mégis magyarul
         ha elfordítja orcáját az Úr?
        
         2002. november 10.
 
 
 
 
 
 
           Együgyű hangra
 
 (minden másprognóziskizárva)
 
 Hóhérbillog büntet balga
 elmét – rajtad nincs hatalma?
 
 Járj tilosban, szertelen fő!
 Ős‑tanulság: fej ki nem nő.
 
 Boldog Éden! Erdőelve! ­–
 mintha múltad verne fejbe. ­
 
 Gén‑utakon porba rogyva.
 (Bár ha örökké forogna,
 
 mint a Glóbusz, életednek
 sorsa.) Tél kiszívja nedved,
 
 nyári éjben, kéjben égsz el;
 nem támadhatsz fel elégszer,
 
 hogy egyetlen haláloddal
 szembenézhess. Altatódal,
 
 harmat‑ s tejfoghullás (nem fáj),
 s felhősárkányt eregetsz már. ­
 
 Most tör rád a lehetetlen
 mint rögeszme! „Jaj, mit ettem
 
 emlődből, vagy még korábban,
 tán méhed sűrű savában
 
 mérgeződtem meg, anyám, hogy
 bármi után is sóvárgok,
 
 minden fertő íz és illat
 átitat, s már el is illant?
 
 Ugyanaz a szörnyű átok
 rajtam – örök mélybe látok,
 
 mindegy, hátra vagy előre
 nézek, csak ördögi körbe
 
 zárva: egyetlen ős vétke,
 s klónozottak halmaz‑népe!
 
 Más eséllyel mi lehetnék?...
 Botrányhősből félistenség?!
 
 Hóhérbillog?... Istenadta
 kegyes kegyetlenség napja
 
 eljövend majd, s a vakvágány
 végén leszek Éva s Ádám.
 
 Addig szóljál bolond hárfa,
 csontvázujjam hozott lázba.”
 
 2002. április 12.
 
 
 
 
 
 
         Novella‑vázlat
                           
    Valami akadozó percegés;

    holmi sűrűségből megőrződött,

    virrasztásra ingerlő maradék,

    a cigarettafüst vékony, végképp

    elhaló halvány glóriái ­–

    a helyhez viszonyulás iszonya.

A létezés szintje látszólag kimerült,
bár leselkednek ránk a korán ébredők.
 
Láztól kiszáradt száj, tikkadt nyeldeklő,
a pöffedt nyelv nyirokkal bélelt odújából
kiokádott émelyegtető kotyvalék:
nem csupán a felszínes kedélyre nyálat 
kenő bókok ­– a legegyszerűbb szavak is
(csak telibe ne találjon a válasz.)
Alkonyóra lidérces elkalandozásai,
homályos folyosók (sejtelmed sincs,
hová visznek ­– ármány? átok? végzet?) ­–;
a megalkuvó tudatot ki igazítja el
a jövendő sötét redői között?
 
Előbb csak ódon pergamenbe játszó
horzsolások, egy régi kert repedezett
rozsdabarnája ­– a bűntelenség látszatát keltő,
hűvös elernyedés, miként ha az indulatok, a
harag kívül rekedt volna valahol. Különben is,
már nem szűköl a lélek, ha veszélyt érez.
Mint közönséges kemény burok: kiszáradt
benne minden titok (nem nyílik meg többé).
Igaz, szerteszét még ziláltság; s a megrekedt

vágy(?), ami a repedéseken át szivárog.

 
A tárgyak tompa pernyefoltjai, a szem
zöldeskék szivárványán képződő
hallgatás‑kövület; bukdácsol egy‑egy
látomás ­– a kebel mintha két féltekére

hasadt volna. Itt‑ott máladozó testrészek,

a kézzel fogható formák érzékelésére

mind kevesebb az esély. A kiűzetés rémétől
elboruló tekintet, a falhoz lapuló fül ingerlése
– az elsuttogott fogadkozások is! ­– hamis és
olcsó tévéreklám‑fogás; mind kevesebb az esély.
Fagyott föld határán elévült ítéletek;
szorongás múltán csak átizzadt idegesség.
 
Édeskés hússzag, szinte már émelyítő

– nem a testi (carnális) rothadásé;

az oszlásnak indult, mozdulatok: a párzásra
felajzott, foszforeszkáló bibeszál s a ziháló
ölelés után erőtlenül lehanyatló kar
szédületes gyorsasággal üszkösödő árnyképei.
Az írás intelme lekaparva; meddő szándék
    bármit is újrakezdeni. Elfogyott az idő.
 

              2004. november 27.

 
 
 
 
 
 
 
                                                        Délibábleáldozóban
 

 Villámsújtotta borostyán! Dúlt ég alól utcahosszán

 szépség s szellem elorozván: csak a romok szabta rend.

 Csak szemétdombon dongó raj. Négyszemközt a                    Fennvalóval

 mint egy jajszó, mint egy sóhaj: „Mit kerestél idelent?”

 Mit tehetnél még, mikor, jaj, nádirigó szíve zeng

                             s árvíz után csak a csend?!
 

 Őrült agy még őröl, kérdez; de mint túlhizlalt közérzet,

 megfeneklik a híg kéjek vizén sekély életed.

                            Az az üres szó ma: ábránd ­– valld be magadnak ­                      – inkább bánt.

 Lombok csipkézte szivárvány, hol vagy?Nincs, ne is keresd.

 Toronymagasban egy állvány (büszkeséged félre tedd):

                             kapaszkodj meg, még lehet.
 

 Hajszolt csatalovon hányszor; gyalog, elcsigázva máskor

 (utad pár ezer hazárd sor ­– hideg ráz; gyötör a láz). ­–
 Cserbenhagyott csodák árán, hontalan zarándok‑árván

 megfogózva a Föld párkány‑peremébe, mélybe látsz,

 honnan egy hang, rád vigyázván, így szól:„Mindegy, merre jársz.

                             Te vagy, akit halva látsz.”
 
 Megvan mindennek az ára (kín, felejtés, Buda vára!);

 kormos, vén szemöldökfára írva, kit miért okolj.

 Vörösmarty, Tompa, Bajza: fogytán‑napok, örök hajsza;

 zseni‑zápfog, Arany bajsza! ­– allegória‑bokor.

 A nyelv, hogyha elharapva őrzi, hadarva a kor:

                             gyermekszájban már sehol.
 

 Elbolondított világ, hol boldogtalan őshomályból,

 sűrű, sötét babonákból, rémlik, sose volt elég.   

 Hullámlelkű, puha hóban, délibáb‑leáldozóban

 makacs‑mindent(nem)tudóan kudarcaid gyűjtenéd?

 Vad háborún ami túl van: őrült békemenedék ­–
                             Miben lehet hinni még!
 
 

 Űr, te, kit halálra váltan öleltünk Amerikában,

 szmokingban, farmernadrágban befogadtál annyiszor. ­–

 Feszületről lóg le inged. Jössz, s szórvány‑szigeteinket

 meddő méhből telehinted; s míg a Szabadság‑szobor

 csodát látva ránk tekintget, ősapánk a föld alól

                             fiunkká lesz valahol.
 
1999