Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek A maszk mögötti ájulat című kötet első ciklusából

2009.01.01

Versek A MASZK MÖGÖTTI ÁJULAT IJESZTÉS ANAKREONNAL című ciklusából

 

  Álom Perszepoliszról
 
   1.

   A hang kihűlt, a hús jajong;

   eső csap arcába (hamis

   érzéklet ­– összetart az is),

   rándulva válaszol a comb.

 

   Heves és vad tusák után

   viharok tépik még belül,

   látására ködpára ül,

   köldöke ijedt pont csupán;

 

   kezében sarlóm ha lebágyad,

   öröm e röpke csüggedés ­–

   a sok, a még több is kevés;

   a lélek lóhalálban vágtat.

   Madame‑póz: „Ne légy esztelen!”

   (Ujjongok erő‑vesztemen).

 
   2.

   Mint játszi szél, könnyű magot

   dobok a nyár elé – veszett

   cikázó, furcsa rajz a test.

   (Mitől félnek a boldogok?)

 

   Hídfőnél vak, kire a hold

   fényt ha hiába pazarol:

   haragja, hűlt hamu alól,

   hirtelen minden jót kiolt.

 

   Kábult oszlopok zuhanásban.

   Zúzott agy vágyban, test az ágyban.

   Szemében villámló gyilok;

   a kéj gyáván is meglakol.

   Emberfejű bika vagyok

   egy perzsa kapun valahol.

 

   2004. május 2.

 
 
                    Szindbád szeptemberben
 

Mostanában sokat gondolsz egy várkastély

törmelékeire, s közben szabadulni szeretnél

a nyelvedre száradt kávézacctól, mindhiába.

Mikor még fogadalmak gyöngyöztek ajkadon.

Lobbanékony valál, ámde utána az elhagyott

társ úgy zsörtölődött, mint amikor a köténykés

háziasszony tésztasütéshez veri a habot.

 

A vétkességhez járó képkeret (nagyjából).

A nyak megfeszül, akár a hirtelen támadt viharban

faluvégen a ludaké; a test halmai sötét felhők mögé

menekült dombok kikezdett körvonalai, s a szemhéjak 

mint ázott fészek zivatar tépdeste gallyain fennakadt

madárfiók. Hová rejthetné kis, szálkás betűit ebben az

ítéletidőben az avas ízű szemérem? A combok hullámzása

(légy bár csatakos hátú mén) úgyis hanyatt vet; s hát ami

bennetek tajtékzik? Az elszabadult szívdobogások föld‑

rengései elől eszement ürge iszkol a tépett mezőn. S még

hátravannak a képzelet árvizei, amelyek a hátország leg‑

biztosabb falait is képesek átszakítani; holmi Noé‑bárkát

emlegetni ilyenkor öncsalás. A mámor a sörhabnál is

tartósabban issza be magát a sörtetaréjba a combok között.

Vérpettyes alkony. Talán. Vagy csak légypiszok a lágyéknál

lengőbb, rugalmasabb szoba falán. Felhördül a kiszáradt

torok, egy nevet mond: ötcsillagosat(!), vagy csak hamisított

whiskyét. Poloska‑íz a szájban; de a falusi szilvapálinka is

megteszi. Megcsonkítottnak érzed magad; ez a ki(p)állott

meztelenség bosszúja. A róka vagy, aki úgy elhóhérolta

 magát,

hogy még a fű is veres alatta. Holott csak egy gyűrött

 lepedő,

egyéb aligha változott. A tér köztetek bevehetetlen fehér.

                    

                    2002. szeptember 1.

 
 
 

 

 
                            Szieszta
 
                     Mire a tenger ideér

                     s tested rostjain rostokol

                     kihűl a kedv apad a vér

                     és sótlan leszel valahol

                     ott is hol cukorkahegyes

                     csontjaidból szopogatok

                     miközben körüllengedez

                     bús gyarmatáru‑illatod

 

                     kitaláció nem valós

                     vitorlavászon‑fekhelyünk
nem kerti törpe: zord kalóz

                     lesz a fedélzetmesterünk

                     hangfogós mozsárágyúval

                     lődözünk minden délután

sziesztázó vad cáparaj             

                     s tengeralattjárók után

 

                     szórványban élünk pingvinek

                     zsúfolt komornyikszigetén

                     hol rozmárnyögéseidet

                     nemhogy szomszéd‑fülek de én

                     sem hallom meg a maradék‑

zabálás után éjszaka

                     én ki úgy hal(vad)ok beléd

                     mint lőtt vadba a vér szaga

          

                     2002. augusztus 28.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Walther von der Vogelweide
                                   XXI. századi utódja
 

                            Nemes vonások, olvatag

                            mosoly. (Ilyen vajon?) A Rajna

                            tükrét feltörő, balga, kajla

                            szarvú tenyészállatokat

                            és holmi rozsdás, réveteg

                            harciasságot púp gyanánt

                            öröklő géntröszt: tán falánk,

                            vagy inkább lustán élveteg. ­–

                            Ki mondja meg, hogy mi van az

                            álgőg mögött: a Sturm und Drang

                            gátlásai? schilleri láng?

                            És hol a holnapi igaz?

                            Európa fog ­– vagy a Sátán

                            lovagolni a bika hátán?

 
2003. május 11.
 
                                     
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
   Célirány a civilizált vadon
 
         Bősz tigris! azzá váltok utóbb ti is,
         mint annyi félénk, szertelen serdület,

            heves, érzékenyen cikázó.

               Megzabolázni ki tudna? Senki.

        
         És nem segíthet rajtatok a bukó‑
         sisak, se zubbony, elsodor úgyis az

            őrült világ gyilkos forgalma.

               Régi időkben a legkiválóbb

 
         elmék lehettek féktelenebbek, ám
         mindenben értelmet kutatott az ész.

            A szemetekbe füst mardos, de

               semmi se marja a lelketek ma.  

              

         Délről borongó fellegek úsznak át
         s nyugat felől a tolakodó divat‑

            ár fölkap. Jó lebegni, mintha

               végtelen önkívületbe hullva. 

                     

         Számít‑e: terror hű ebe csörtet a
         dombokba vágó drótkerítés s a dőlt

            árnyékszék közt, vagy csak homály az?! ­–

                Semmibe tart utatok, ki látja?

 
         Sodródtok, egymást hajtva a cél felé
         a szolgalelkek torz tömegében, és

            így siklik ki közben az élet

               a kezetek közül észrevétlen.

 
         2002. október 13.
 
 
 
 
 
 
 
 
A «mélyeévszak«‑vágy szonettje
 
„kissé ügyel(j)
a dolgok nyelvtanára”
                                   e. e. cummings
 
Elmeficam csak minden kétely
a szerető kicsinyessége
nagyságba válthat át ­– nem méter‑
áruban mérve (lucskos vége
több mint gyutacs) mennyei éter
hullámhossz‑szenvedélyén égve
s szunnyadás után bárha kékre
fonnyadva‑fagyva ­(meddig zöldell
lám a fa lelke!) ­– ­– ­– csak a vég el
ne érjen szukalyuk‑csapdába
esett állatként tépve széjjel
s kangerjedelmet sose szégyellj
a lesz a voltnak örök társa
de csak ha kínban fogant kéjjel
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
            Óceán(ia)‑nosztalgia
 
      Ausztriánaknincsentengere ­–

      én mégis az osztrák „Óceán”

      szardella pasztát kedvelem.

      Még a legyőzött, Monarchiába foglalt

      néhai Magyarország sós (korántsem

          óceáni) verejtékízének nosztalgiája

          sem jöhet számításba ezúttal. Legfeljebb

          az öreg Habsburg Ottó szikár tekintélye,
          akivel egyformán tudjuk, ki volt Beneş.
 
             2004. június 12.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 Antigonéhoz szólván, ígyen
 

Megosztozunk a samponon, sörön,

no meg az aprócseprő bűnökön.
Antigoné, ma nincs olyan elit
– ezért hát túlzásba ne vidd ­–,
mely ne rühellné a tragédiát

s biznisz helyett dilis bosszúra vágyik.

Lelkizés nélkül (hozz egy kis piát)

könnyebb eltáncolni az ágyig.
 

Ha sokat vacakolsz, magad maradsz.

Fújhat az eszme rád habot veszett

kutyaként ­(rég nem oké már a dac),

kiröhögnek, ha komolyan veszed.

A fantasztikum ósdi hölgy ­– sok ékszer

s érzelmi kacat! ­–, bezsong az agyad.

Legjobb üzletnek látszik a középszer;

megpályázni csak a semmit szabad.

 

2003. július 28.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
           
26 év
 

Már csak a legmély. Most, midőn hiába

záporoz, üldöz hívságok hívsága,

jössz: örök (öreg) Petőfi-korú

fiam! – Búra derű, s aztán megint ború.

Ahol szaladsz, rádizzadt, ázott ingben,

elszalasztva mióta és mi minden!

Vadság veszélye, világi dicséret

kísért, tudom; hiába gyűl a méreg,

kóros mirigygőg. –
                                Ki nem érzi vesztét,

feloldozást vár. S csak léleküresség.

 

Ma sokkal több a költő, szent igaz,

mint a diktátor. Ez mégsem vigasz,
ha „így éltek ti”‑nép s tribűn vígan

trikolórt hord, hurbol karinthysan.

 

Műholdas adás: mégis baj van a

csökött léttel. (Bal kánok hajlama!)

Baszk‑odás alternatív birodalma.

Bősz kozákok civilizált rohamra

várnak ­– vesztőhely az egész világ.

Nád‑, kukorica‑ és betondzsidák.

 

Nadrágmagányba rázva te, amíg

kitrombitálod lelked, már alig

látszik a cél, és bumeráng a hit:

felkap s máris a semmibe hajít.

 

Fiú, agyad kockára úgyse tedd,

hogy veled földed is számkivetett

legyen ­– különben emlékürülék

marad csak e vakondtúrásnyi lét.

A szörny nem olyan reális soha,

mint amilyen steril és mostoha

a semlegesség, üresség hona.
 

Várudvaron vagy alattad a lombba

temetve megannyi dúlt katakomba:

koponyaorgonák, csontfurulyák.

A múlt könnyebben kiadja magát.

 
Divertimentód még sehova írva,

s máris siet megnyugtatni egy díva,

hogy: „Dobzse” (mint mikor apád rezesre

festett arccal várta, hogy kifecsegje

Múzsája azt a titkot, ha kevés is,

mely nélkül nincs vigasz és nincs poézis).

 

Az idő tán szenteket verbuvál még;

vonaglik mögöttem valami. ­

                                             Árnyék,

zordan megálljt parancsolnék neki.

Te vagy: tekinteted még gyermeki.

 

Dilettáns, törtető, kétszínű ­– rossz ám:

az élhetetlen jó hull ki a rostán! – ­– ­– ­–

Selymes fű ölel. Ez nem vádirat;

fogd át vállam, hátha még átitat

szikár, szellemidéző dédapádból

valami patriarchális, mely véd, nem vádol.

   

Poros utcában valahol vidéki

idegenségben olykor még megkérdi

valaki: „Ernő tata rokona

tetszik lenni? Nem érdemes oda

bemenni már...”
                         S amint tovahalad,

arctalan évek rád pillantanak.

 
(P.S.)  
Elhull a nemes vad, üvölthetsz vétlen

szakadék szélén, vagy csak árnyékszéken.

 
1999. július 31.
                        

 

 

A rózsakeresztes és nőgyűlölő Peter Stahl emlékére

 

A hogyan?‑nal bajlódtam annyi évtizeden át,

mint ti. De: hogy miért lyukadt ki éppen az
a fogam? Miért rothadt meg azon a hegyes
körtemellű, fiatal nőn az eleven hús? Miért
görnyedt meg egyik tanárom az igazság súlya
alatt, és a másik miért tekintett cinikus utálattal
mindenkire? Vagy miért alázza meg és kínozza 
az állam tulajdon polgárait?! ­– a miért?‑ek őrjítő
nyugtalanságát jobb, hogyha magammal viszem.
Különben (erre valaki már több száz évvel ezelőtt
figyelmeztetett volt)  a fejetekre omlik a világ!
 
2002. május 26.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

A menthetetlen (mentő)ötletei

 

                                                  „Nincs semmi olyan végtelenül zaklató,

                                                     Mint saját gondolataid.”
(John Webster: A fehér ördög.)
                                     
                          1.

                     Nem sorolnám távoli ismerőseim közé

                     a légmentes múzeumába visszavonult fáraót,

                     a mélységiszonyát legyőző Dantét, aki a Pokol                          bugyraival

ijesztgetett, és sejtelme sem volt arról, hogy mekkora

ártalommal (bár jóval kevesebb kockázattal) járó bűn

                     minduntalan kicserélni a Purgatórium cégérét.

                     Vagy a holttengeri tekercseket másoló írnok

      ­               – ő aztán igazán nem futó ismerős ­–, aki mikor

meg akarta mosni a kezét, a víz kiszáradt.

S nekem most le se kell hajolnom, hogy elborítson a

szennyáradat, amely az írott üzenetek hitéből táplálta

s dagasztotta mind hatalmasabbá dühös hullámait.

 
                                                
                     2.

                     Egy dologban nem voltam állhatatos soha: a sírásban.

                     Még amikor dupla erővel, őrülten ver a szívem,

                     mert két magányos lény is él bennem egyszerre,

                     az egyik történetesen a Vörös‑tengerbe merült alá,

hogy felhozza a kis Göncöl‑szekeret, a másik meg

az oxfordi egyetem díszdoktorai közt gyűjt aláírásokat

holmi eleve eredménytelen tiltakozásra, és én közben

már egy harmadik, AIDS‑vagy sugárfertőzött utód

szeméből látom kirepülni a görög naplementét,

akkor sem jut erőm vagy időm a sírásra.

 
2003. február 22.
 
 
 
 
 
 

    Duras: A szerető

 

A fekete személyautóból kiszálló Marguerite.

Az a páratlan egyensúly a test meg a tartás között,
ahogyan a test a két mellet viszi magával,
mintha nem is az övé volna ­– ­– ­– ­–
 

A lágy szakállas fej lenéz a cementkőre; a szőkített hajú

diáklány arcán az elkenődött mosoly, mint eksztázis után.

Akik a moziból kilépnek, szinte fizikai fájdalommal

érzékelik a szakadékot a másfél órányi önkívület

és az utca dermesztő sivársága között.

 

„Nézni annyi, mint érdeklődni valaki iránt,

megalázkodni.” ­– Akinek ilyen iskola a család:

szavak és megértés helyett primitív gőg és szégyen!

 

És mégis, amit az a fruska elsőnek sejt meg

(tudatában vagytok a kincs értékének a férfikalap

és a kopott orrú aranylamé cipő mögött?) ­– hogy:

a férfitest fösvény, titkos formái nem mennek tönkre!

 

A szépséges hálótárs, Hélene Lagonelle remek

idomai viszont  jó, ha egy nyarat kibírnak.

 
1995
 
 
 
    Zsoltárhangra
                       

                                „a legjobb, amit nem tudunk,

                                  a legszebb, amit nem hiszünk.”
                                                                  (Babits)
 

         Büntet az Isten? Vagy kegyelmez?

         Öreg föld, rejtjelekkel terhes.

         Születni, élni nem erény még ­–

         meghalni bűn‑e? (Hosszú árnyék,

         rövid lét.)

                         Mintha csak egy házat

         bontanának le; az alázat

         malterja tartotta a vázat,

         mint szenvedély a csontvelőt és

         a húst. ­(Vakon laksz benne ­– bűvész‑

         mutatvány! ­– nincs rá magyarázat).

        

         Gondolj akár egy kútfenékre:

         szemed tükrében minden fénye;

         lepillantsz és a semmi néz fel.

         Vagy egy szomját oltó vitézzel,

         tán lótolvajjal tikkadt nyárban

         szembesülnél – egy más világban(?) ­–

         Képzeleted megzaboláztad,

         mégis megkörnyékez a kétség:

         ezer színre bontott sötétség,

         s te fogvacogva, bénán állsz csak.

 

         A mélységből ismerős színhely

         sejlik föl, hol más arcot mímel

         éned, s némán egy ismeretlen

         kapaszkodik beléd... Kegyetlen

         tréfa volna csak? Vagy kitörni

         vágyik a múlt; ha nem is ölni,

         de emlékeztetni szeretne

         a pusztaságra. Ha nevedre

         büszke voltál is, ott, ahol majd

         amid volt, úgyis összeomlik,

         mint tört tojáshéjból kibomlik

         az új év, ejtsen bár egy sóhajt.

 

         2003. december 21.

 
 
 
         Obsitra váró Trisztán
 

                                             „mit tudod te, hogy nekem mi miért kell?”

                                                                                                         (Sz. L.)
                              
          Fejembe szállt az éjszaka. A semmi

                         zsigereimben terjed, bizsereg,

                         ami után nem érdemes üzenni:

                         a perc, mely pőrén perceg (nem veled).

                         Csak kortyolok, botolván ebbe‑abba,

                         botor tárgyaim gerjesztnek haragra.

 

                         Van‑e hazugabb, mint az elhányt holmi,

                         kiben a test hiányát bámulod?

                         Van‑e kiért loholni és lakolni?

                         Van‑e valaki, el‑nem‑árulód? ­–

Ha foglya volnék bár az éjszakának,

                         s értelmemnek nem lenne több kijárat!

 

                         Ám így, szétroncsolástól tartva bár,

                         mint aki nap mint nap megütközött,

                         már nem érzékelem, hol a határ

                         az eksztázis s az unalom között;

                         mígnem a halál tiszteletre méltóbb

                         társam lesz, mint akiért az egész volt.

 

                                  2003. január 19.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Anakreón és a világháló
                         Szepes Erikának
 
Világháló! Pazar megoldás – csak hát
a székfoglaló beszéddel mi lesz?

       A sörbárban a klasszikusok hagyják:

       szklerózisukon kívül senkihez

nincs közöd. Tanúskodik az utókor
(ha van kinek, és lesz, aki imád),
hogy latorkert óvott a riadótól,
s sárkányfogveteményt falt a világ.
 
      Anakreón, nyomorodott vigéc,
      nem vagy poéta már, meszes aortád
      ketyeghet interneten, semmi vész,
      sírod csak egy lerobbant, csiszlik ország.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
              Hármasoltár
 
1. (az élet)
 
Mire kitudódik, már semmi sem
olyan feszes; a mell, a combizom,
a látás lazasága, közönye, mint lassan
adagolt méregcseppek, siettetik a
krákogást s a végső, kínos köpetet.
 
 

 2. (a fiatalság emléke)

 
Ha visszasüt, még változatlannak
tűnhet némiképp; az átmeneteket
a harmadosztályú álmok szférájában
kell keresni, és ami az Isten tartozását
illeti, arról jobb nem beszélni. Inkább
sétálj árnyas ligetekben, mielőtt a
sivatagi magány elemészt.
 
 

    3. (Házsongárdi sírok)

 

 Micsoda nem‑találkozások. Borostyán‑

 csokrot szorongatva kamasz gátlásokkal

 imbolyogsz mint gesztenyeág azok áldozata

          után kutatva, akik valamikor szerettek.
          Lehetne fény, lehetne nyár ­– de csak
          bénító sekélység, csak a mélység őrülete.
 
          2003. május 7.
 
                                        

            

 

             Ami túl s ami még innen                               

                                     (triptichon)
 

                         Ami túlcsordult, túlírt ­– persze egykor,

                         még hogy baromi nép (?), de hadvezérek,

                         költőkirályok nyeldekelte méreg,

                         s melodrámába illő, nem csak egy kor

                         kísértő levegője, árnya ­(még, ha

                         együgyűség‑ráktól óvna is ráció ma

                         ­– bár egyéb szélsőségtől éppúgy óvna).

                         Mi túlfőtt! Zagyva főzetektől véd a

                         velődet hígító kétely s közöny.

                         Ám amitől a korszerű diéta

                         sem kímélhet meg (tán egy Vízözön?):

                         az elhallgatott szó, mint kiskanál

                         hegyére száradt bűn, az, ami még a

                         krimiben is unalmas. A halál.

                        
                                       *

                         Nem az ő hibájukból történt: anyád,

                         apád, és arctalan (arcátlan?) égi

                         Atyád mind magadra hagytak, utólagos

                         üzenet nélkül; egyikük azt hitte, beéred

majd egy fél fürdőszobával, a Másik

még annyit sem hagyott rád; ha volna bár

egy megkülönböztető jeled a maffiózóktól.

                       

Eltévedt űrhajók milliói, kétes

                         iránytűk ­– merre az igaz irány?

                         Teljes sikertelenség a jövőben

                         bármilyen emlékmű; nem csupán

                         a kövek közönyével kell számolni.

 
                                                 *
Már csak a törvényszerűségek

                         nyugtalanítanak (nem úgy, mint

                         mondjuk Kant vagy Marx korában);

                         a költészet hagyján, ahogyan a törékeny,

                         rozsdának kitett díszt hordja, akár a

megújuló végzetnek kitett mandulafák.

 
                         2004. január 30.
 
 
 
 
            

           A vak Teiresziász a tévelygőkhöz

 
                                                              Senkálszky Endrének

                   a Bakkhánsnők kolozsvári bemutatója után

 

         Húsom bár álomlátással teli,

         rég kiszellőztettem magamból 
a jóstehetség kínjait.
 
Megszöknek gondolataim, mint

csonttá vált párducok, inuk szakad;

elszántságom a dögkeselyű
jövőnek lesz rágós eledele.
 

Utamba terelte az ég a vadász‑

zsákmányra éhes társakat, a be‑

párásodott és győzelemre ittasult

szeműeket ­– de már hallani, mint bőg

a borzasnyakú, és tört vitorláim

szélcsendben is nekilendülnek.

 

Vigyetek az iszonyok szirtjei közül

oda, hová még az emlékezet előtti

rianások idején, a láthatatlan

veszedelmekkel ajzott ragyogásba

kiköptem volt sárkányfogaimat.
 

Búcsú ez, szent tetőkön vakaródzó

csőcselék! ­botoran őrjöngő város

és velőtrázó végletei a világnak.

(Állj odébb néma ajakkal,

te,akitöbb,dekevesebbis

vagy már egy vándor halandónál.)

 

                 2004. december 15.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
        Végül megint apám
 

Az oldaltornácról látnotok kellett volna,

amint Feuchtwangert olvasott. Mint vedlett lódent,

hurcolta maga után romlatlan baloldaliságát.

S elvonszolta magát a század második

felének közepéig. 
                          „Ne gyertek a közelembe”

           – lihegte kifulladva, midőn rájött, hogy amivel

bemocskoljuk magunkat, ragacsosabb a

fájdalomnál. „Ti, élvezetre éhesek, elvtelenek ­–

mégis tűrni fogjátok, némán, majd ti is,

ha veszteteket akarja a világ!”

 
2004. július 5.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
                     MÁRAI
        
            (haldoklás öt tételben)
                             
           1.
           Tünetek: teljes kimerültség,

           több napos hallgatás (ezt van kivel);

           botorkálás ­– bottal, kitapogatva

 akkurátusan minden lépést.

           Tünetek: abszurd eseménytelenség,
fizikai és szellemi magány.
 
        
         2.
         Valami meglepetést, valami
         érthetetlent, ami még
         marasztal. Nem úgy, mint a föld,
         vagy a nemzet.
                               De csak a nyelv.
         „Túlnépesedett” halottaimé.
 
 
3.

Jó lenne elaludni. Semmi több.

 
 
4.
         Óceánpart. Taxival (egyelőre)
         meglátogatni a hamvaimat

 őrző sírhullámhantomat...

 Igaz: magyar honvéd nem áll őrt!  

 De hátha őrzik majd a cápák.

 
 
5.
L. hangja újra s újra: „Milyen lassan
halok meg.” Neki mégis sikerült.
Nincs igazságtétel ­ – de van hova
megszökni a valóság öntudatlan‑
kegyetlen terrorja elől...                       
                                             (Egyáltalán,
tudom‑e mi a halál? Pascal,

veled nevetek. „Úriember

nem vállalkozik olyasmire, amihez
nem ért.)
 
       2003. március 7.