Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Válogatás

2009.02.13

 
A hang
 
Fájdalommal jelentette be egy hang
hogy a legutolsó is elhalálozott
igaz barátaim közül
előbb rettegni kezdtem
aztán elöntött a forróság a
fűtetlen szobában úgy püföltem
ujjaimmal az írógépbillentyűket
csupa kérdőjelek sorakoztak
a nekrológ helyett
kitöltetlen adatokat kitölthetetlen
szép emlékeket pótló kérdőjelek
valami félreértésről lehet szó
még nem vagyok olyan öreg
hogy már a legutolsót búcsúztassam
még nem vagyok olyan öreg
hogy egyáltalán szert tehettem volna
igaz barátokra
 
telefonom sincs a házban
 
akkor hát hoinnan a hang?
 
 
Kórlap
 
éjjel. az ablakon árnyék fut át.
már csak egy sebhely két ízületen.
sikoly. kék árnyú szem. csend. szürke szem.
azóta keresek egy szál gyufát.
 
azóta mint aki mélybe zuhant
ösztön és eszmélet választ keres.
őrültség hinni hogy van végleges.
kihűlt az ölelés. elhalt a hang.
 
képzelgés. álom. test. hevülni kész.
összezárt combok. nem érinti kéz.
mégis mint záporban erdei táj
 
gyöngöző remegés hasad alatt.
didergés. reggel. se kétség. se nap.
sajog a sebhely. már semmi se fáj.
 
 
A legenda hamuja
 
már végiggondolni sem kell
még egy ingerült szélroham
csak a szem káprázik csillagokat
a kéz még kinyúlna a pernye után
de levetkőzött a hús
a hit
a csonttalanig
a hontalanig
 
hiábavaló hősködés
túrkálni benne
hisztéria
hallucináió
 
és mégis
 
 
Don Juan a pokolban
 
Ezzel a sok kivénhedt Giocondával
s csupa bigott és aggszűz Beatricével
büntetnek ebben a se-hideg-se-meleg ágyban
engem kit odafönt tűz perzselt
 
szörnyen unatkozom.
 
 
Az a plusz Y kromoszóma
 
Mintha igaz se volna
mintha csak igaz volna
éji tizenkét óra
várva pokolra vagy hajóra
 
mint ki egyedül volna
hozzá senki se szólna
vétkét a sohavoltra
gondolva a semmibe szórja
 
olyan füstmilán-forma
vigyorral vagy gyomorba
sújtó árván mogorva
önváddal – szabólőrinc-módra
 
 
 
                                                                                 Zanzibár

                                            vagy ott fekszik csodásan ő ma is*

 

                                               A vér, a tél, a hó! Mi vár

                                               kétezerötben?... Zanzibár?!

                                               Ott szolgált bantu‑Afrika,

                                               néger törzsek büszke fia;

                                               fejük aszott kókuszdió:

                                               szegfűszegszárításra jó.

                                               Buddhának „illatslágere”,

                                               kábítószeres lágere;

                                               szultánok s hány török sereg

                                               turbánja alatt háremek;

                                               vadászott elefántagyar‑

                                               kincsre sok angol, svéd, magyar

                                               kalandor; kába alkonyon

                                               neved ima volt ajkukon,

                                               indiai fakír s király

                                               szigete voltál: Zanzibár!

 

                                               Ráolvasásként mondanám

                                               én is (szegény apám s anyám!

                                               holtatokban titokzatos

                                               szót mormoltok ma is talán),   

                                               s dús habok közül visszahoz

                                               az Indiai óceán

                                               csöndes órákat, szétfolyó

                                               emlékárnyakat, hintaló

                                               ringását díszített fenyő‑

                                               fa alatt (mennybe szállt a hit),

                                               virágot bontó, évelő

                                               kaktuszok sóvár álmait,

                                               delfinek táncát, képzelet

                                               játékát háború sivár

                                               éveiben s az életet

                                               szépítő vágyat... Zanzibár!

                                              

                                               Elfelejtett, ki se talált

                                                tréfa, mely unokákra vár. ­–

                                                                         Egy út talán, hogy a halált

                                                                         nevetve elkerüld, ha már

                                                                         más érved nincs, csak: Zanzibár!

                  

2005. február 5.

 

* Kosztolányi emlékének

 
 
                                                      Magyar zsenik
 

                                               Köhögős, görnyedt szörny; hidegben

                                               valaki követ ­– hihetetlen:

                                               derűs és kedves voltál mindig,

                                               de, jaj, az arcod soha sincs itt.

 

                                               Az üvegajtón túli csendben

                                               csak bámulsz, mint egy ismeretlen;

                                               nem‑áldozóknak vagy (mióta!)

                                               fanyar bor, törékeny piskóta.

 

                                               Gyászhuszárok közt félve mentél,

                                               legendád híre vissza nem tér ­–

                                               Magyar zsenik birokra készen!

                                               s gyermeki panasz szájpenészben.

 

                                               A varangy rubinszeme hol van?

                                               (eltékozoltad kölyökkorban) ­–

                                               a Föld s az űr ezüsthínáros

                                               üvegtekintete megátkoz.

 

                                               S hol a közöny mint régi heg fed

                                               (ahol Shakespeare is elfelejtett

                                               angolul):egy‑egypercmegvillant ­

                                               csak föl ne kattintsák a villanyt.

 
 
                
           
                                                                    
 
 
Egy női képmás alá
 
Köldöke hajnali holdat
ringat; a tompora reng.
Semmi se véd: csupa holt nap,
bőr reped, omlik a csend.
 
Senki se dúlja fel ágyad – – – –
sejt szakad, rejti a ránc.
Hajlaton, halmon a fáradt
gének: elégia-lánc.
 
Rőt koponyára penész vár;
hol van a hús, hol a láz?
Nélküled épül a légvár –
élet ez? Ősi csalás.
 
 
 
Neopogányság
 
S akik elkallódnak
holott sem kereszt
sem kínzószerszám
sem éhség
sem háborús őrület
nem bántja őket
 
pogánynál hitetlenebbül
hitetlennél közönyösebben
súrólják sivár napok során
homlokukról
homlokuk mögül
az anyanyelv nehéz keresztvizét.
 
 
              A gyógyiszapban
 

               Mértéktartás?... Üvöltés rázza

„jövő ilyenkorodnak” lázas

idegdúcát. Cserepes száj dac

csömörével csak dudorássza

a csutka‑torzó tuskótörzsét;

a gyógyiszap elvisz a frászba,

Nénéd Rodostóból rég Grazba

lesi (nem leveled) ­– a börzét.

                          
                                      Magyar idők?!
                     A gyógyiszapban

ücsörögsz, fortyogsz már mióta.

Ott, hol nincsenek ingyen klikkek

és tejszínhabfürdő a szappan:

a kesergődben sose hittek. ­–

El ne kezeljen Európa!

 
 
Herceg, ha nemcsak tél jön
 
Mikor már meglepetés nem jöhet:

rejtett formák, arányok, tévhitek

helyett csak berozsdásodott ideg‑

rendszer; négy évszak helyett csak hideg,

hószállingózás ­ – olvadás sehol,

csak csontra vetkőzött világbokor

(vak‑ló‑halál véletlent nem okol!) –

aszott, fekete dióbél ­– mit ér?

örök sírboltja fagyott dogmahéj;

kétely nélkül a szenvedély nem él.

 

Törmelék, torzó; torzsa, morzsa csak;

eljutni még ­– hová?! ­– úgyis becsap

tér és idő. Kedved s cipőd vacak;

Sajó se jó, Hacsek se jó! ­– ­

                                                           Hacsak ­­...?!

 
 
 
 
                                      A tálentom ára
 

                                                 Karinthy Frigyes emlékének

 
                Jó példa rá a tegnapi est! Rideg
                és híg idő: el-idegenít! olyan
                    üres, hogy az már elviselhetetlen.
                        Nézd csak a csésze falán piroslón
 
                a szájnyomot, mely rajtamaradt a hűlt
                zaccal dacolva... (Elhihető? Talány.)
                    Hamburgervágy-párolta, pizzás
                        érzületű levegő! a húsod
 
                lerágva, nincs mért rejtsd a szemérmedet
                unt fecsegések, sok hamis esküvés
                    letűnt szobortorzói közt a
                        köztereken vagy a tarka korzón.
 
                Mi kong megint a szembekötősdi és
                a fülberágott-jelszavas űr után?
                    (Palackban jól ledugaszolva

                         klasszikusok/k/ apadó imái.)

 
                Mi nélküled még készül, avagy romol! –
                nem bomlik attól már az agyad, ha a
                    lépcsőházban, mint idegen, rád-
                        zárja a langy levegőt, sötétség
 
                állott gubóját újra az álidő.
                Gaz illan, mímelt posztmodor érzetek
                    együtthatója. (Handabanda
                         lett a világ neve már örökre?!)
 
                Volt, ki velőt falt, vért lefetyelt – de most
                import-papírral törli meg ajakát;
                    s pártot véd bár s hatalmi szóra
                        új papagájfiakat tanítgat,
 
                ezerszerencse: élni fog ezután
                is mindenáron – hinni muszáj! akár-
                    hogy is vesszük, ma nem akar meg-
                        dögleni még Európa. Ámen.
                                                                             
 
       
                                                         Újkori húsvéti krónika
 

                                                         Nyelvet ölt rád tennen véred

                                                         (édes tejből hogy lesz méreg?)

 

                                                         Becsületed, bőröd, hártyád

                                                         bepiszkolták, felzabálták;

 
                                                         bizánci‑mód, alattomban

                                                         velőd árulják marokban.

                                                                   
                                                         Mohóságuk ha alábbhagy

                                                         (nem verseng mint hiú násznagy

 

                                                         botor utód egy se): szálkás,

                                                         rideg napok terhét áldás
 

                                                         nem kíséri; s bár meggyónnak,

                                                         hitele a szűnek, szónak
                                

                                                         kelevény csak meg nyűg rajtad,

                                                         se ezt, se azt nem akartad.

 

                                                         A törzs telis‑tele kartács;

                                                         ami jóság, csupa forgács.                                

 
                                                         Simogatásra sem adták,

                                                         halogatták s elhallgatták.

 
                                                          Megtagadva, mint egy céda!
                                                         Özönvíznek való préda
 
                                                         a homokra épült házad;
                                                         elherdált Csontváry‑vásznad
 
                                                         is halotti porrá lészen ­–

                                                         hánykolódhatsz éjben ébren:

                                

                                                         „Ki ő, kinek mennyben, földön

                                                         lelkét hitem helyett őrzöm?”

 

                                                          Kaméleon nyúlba oltva.

                                                         És vegyes saláta volt a
 

                                                         sors, amit egy szép, dilettáns

                                                         kéz tett eléd. Ugyan, kit bánts?

 
                                                         Házi spicli menedéke

                                                         múltad ­– ki fizet meg érte?

 
                                                         Tanú voltál, aki véd itt

                                                         minden vásárra vitt régit

 

                                                         (fel ne üvölts iszonyattal;

                                                         szemberöhög Gyermek, Angyal).

 

                                                         Génjeidből tör rád önként ­–

                                                         ismerd meg a dühöst önkényt.

 

                                                         Bordád kitépve se retten:

                                                         „Költözz belém Ismeretlen!”                                       

                                                        

                                                        Más család sem igen tudhat

                                                         elképzelni iszonyúbbat.
 

                                                         Gyógyulás esélye? Bűbáj

                                                         sem segít (törékenyfűszál);
 

                                                minden árulás csak álom

                                                e kívül a nagyvilágon.
 
                                                           2003. április 24.
 
 

                    

                  Délibábleáldozóban

 

Villámsújtotta borostyán! Dúlt ég alól utcahosszán

szépség s szellem elorozván: csak a romok szabta rend.

Csak szemétdombon dongó raj. Négyszemközt a Fennvalóval

mint egy jajszó, mint egy sóhaj: „Mit kerestél idelent?”

Mit tehetnél még, mikor, jaj, nádirigó szíve zeng

                     s árvíz után csak a csend?!
 

Őrült agy még őröl, kérdez; de mint túlhizlalt közérzet,

megfeneklik a híg kéjek vizén sekély életed.

        Az az üres szó ma: ábránd ­– valldbemagadnak ­– inkábbbánt.

Lombokcsipkézteszivárvány,holvagy?Nincs, neiskeresd.

Toronymagasban egy állvány (büszkeséged félre tedd):

                     kapaszkodj meg, még lehet.
 

Hajszolt csatalovon hányszor; gyalog, elcsigázva máskor

(utad pár ezer hazárd sor ­– hideg ráz; gyötör a láz). ­–

Cserbenhagyott csodák árán, hontalan zarándok‑árván

megfogózva a Föld párkány‑peremébe, mélybe látsz,

honnan egy hang, rád vigyázván, így szól:„Mindegy, merre jársz.

                     Te vagy, akit halva látsz.”
 

Megvan mindennek az ára (kín, felejtés, Buda vára!);

kormos, vén szemöldökfára írva, kit miért okolj.

Vörösmarty, Tompa, Bajza: fogytán‑napok, örök hajsza;

zseni‑zápfog, Arany bajsza! ­– allegória‑bokor.

A nyelv, hogyha elharapva őrzi, hadarva a kor:

                     gyermekszájban már sehol.
 

Elbolondított világ, hol boldogtalan őshomályból,

sűrű, sötét babonákból, rémlik, sose volt elég.   

Hullámlelkű, puha hóban, délibáb‑leáldozóban

makacs‑mindent(nem)tudóan kudarcaid gyűjtenéd?

Vad háborún ami túl van: őrült békemenedék ­–

                     Miben lehet hinni még!
 
 

Űr, te, kit halálra váltan öleltünk Amerikában,

szmokingban, farmernadrágban befogadtál annyiszor. ­–

Feszületről lóg le inged. Jössz, s szórvány‑szigeteinket

meddő méhből telehinted; s míg a Szabadság‑szobor

csodát látva ránk tekintget, ősapánk a föld alól

                     fiunkká lesz valahol.
 
 

                           

                                         Az érzékenység ára*

                                        (Szabó Lőrinc-szonett)
 

                             Ha visszavárna az az ősvadon! ­–

                             Feléd kacsintok most, midőn fagyon,

                             fekélyes földi léten túl nagyon

                             gyötröm magam. Végül mégsem hagyom

                             vak véletlenre sorsom ­– még ha ott

                             látható is képmásad: a fagyott

                             bazalt száj. S példád.
                                       „Okozat vagyok!”

                             ­– kiálthatnám én is a titkos ok

                            színe előtt. A kiszolgáltatott

                            sohase győzhet. Fölöttünk ragyog

                            az „élettani végzet”. Kit vakol

                            tartós bálvánnyá ostobán a kor(?),

                            s ki szóratik szét szélben, mint a por‑

                            hó(?) ­– ­bár mindkettő halállal lakol.

 
 
                 *Mit becsülök legjobban magamban?

                 – Az érzékenységemet.

                 Mit gyűlölök legjobban magamban?

                – Ugyanazt.” (Sz. L.)

 
 
 
 
Az elmaradt epilógus
                               Jelenések ­– Mérimée:„a fölösleges tökély”
 

Az éjszaka televan tántorgó, vak

árnyakkal, titokzatos, távolodó

lépésekkel, tétovasággal, az elnyílt

mályva melankóliájával, a bazsalikom

bomlott vérű lányra valló bujaságával,

televan pihegéssel, az erekben dobogó

idő lelassulásával, az álom pihe‑

gyönyörével, az ázott humusz előtt pőrére

vetkőző gyökerekkel. Az éjszaka tele‑

van időtlenséggel, a szirének gúnyos

énekével, Pénelopé megkeseredett

hűségével, legendás sziklákat simogató

delfinek kacagásával, a bibliai cet

gyomrában mint karanténban koplaló,

megzápult prófétákkal, rég elmerült

szenvedélyek gyöngyházkagyló‑szemével,

lovas portyák, melléklépcső‑ármányok,

eltévedt párbajgolyók emlékével, televan

a Földgolyó terhével.

                                                „Volna Pók, Varangy,

                                 Kígyó ­– inkább borzadnék.” Csak az üresség,

                                 a társtalanság riaszt, nem ez az éj, amely

                                 tele van a belek görcseivel, a kórházi agóniák

                                 éterszagával, az alélt szervek anatómiai

                                 magányával, a szív szűkölésével, hogyha

                                  tűrnie kell az önzés tébolyát, az áruló ölelést

                                 s a gyilkos gyáva leheletét. Az ínyen egy

                                 hajdani édes csók íze még; de a virrasztó ég

                                 egykedvűen borul ránk, akár a Teremtő szem‑

                                 héja. Talán csak isteni engedékenységgel van

                                 tele az éj; ki tudná megjósolni, hogy osonva

                                 jár‑e köztünk a halál, vagy repülve húz el az

                                 űrbe, végképp, a kivilágított diadalívek felett?

 

                                 2003. július 30.           

.
                            Spanyolóra
 

Tart még a háborúskodás a mórokkal, az eretnekekkel –

szinte hihetetlen, hogy a vakhit által vezetett áltudományt

valamint a hiúz tekintetű bizalmatlanságot egy Kolumbusz,

egy Cervantes, megsebesülve, csonkán, de túlélte egyáltalán.

A sötét bosszútól hajtott vallatásoknak és kivégzéseknek

megszámlálhatatlan villanásai, éktelen mennydörgések

a nyugati égen, mielőtt (vagy miután) Aragónia egyesült

Kasztíliával. Ezer szerencse, hogy van farsang is,

s a szaporasággal szédítő vér is felforr, akár szőlőtaposás

után az édes must. Nincs más győztes, azóta se, csupán

a túlélés, és hódító: csak a Magasságos Úristen!
 

Ugyan kinek érdemes drukkolni: neki, kit a szélfuvallat is

aggaszt, vagy annak, aki a bűn sodrását sem érzi? – a fejlődés,

gépekben, gőzösökben s lóerőkben mérve, nem sokat ér.

Kisemberéletek elcsigázott sokaságát sújtó, kollektív sivatagi

magány(!); süket agonizálás gyatra retorika: egyetlen ki-

választottad a kétkedés géniusza, egyetlen istened a végzet.

 

 

 

Flamand balladamotívum

 

Mit kínáltak föl nekünk? Egy darab Európát.

Széllökések, együgyű Elvis utánzók, fenyegető öklök

dacára még ma is derekasan helytállunk. Túlhajszolt

gyermekeink arca olykor elriaszt (a Hold arca sem

változatlan); nevetséges gyűlölni az időt, s értetlenkedőn

(harci) pózban fogadni a sznobokkal is mésalliance-ot

kötő „modernséget”, mely semmivel sem bizarrabb, mint a

kéziratok túlélés-igénye, vagy az, hogy A. éjszakánként

önmagáért aggódva fölriad, s könnyek nélkül is tud sírni.

Megkopott kötelesség a vaskos könyvekhez idomítani az

unatkozó sokaság szenvedélyét.

Mi az, ami örökre eltávolodni

látszik tőlünk: a szellem oltalma vagy nemes szomorúsága?

 
 
                                      
                                                  Letűnt tragédiák megközelítése
 

                          Onnan hallatszik ilyenkor, ahol

                          a nyírfaerdő álma véget ér.
                          A légiók. Dárdahegyeket és
                          rózsaszirom-rezgéseket rejt

                                                      a perzsa éjszaka. Izlés, arányok –

                                       itt-ott már modern életérzés-
             beütések, S ütések. A hajcsárok

               tudják a dolgukat.

 
   
 
                   Porcikák esélye
 

Áthajolsz a mohazöld bizakodásba, az arany-

fövenyű nosztalgiába; őröl a genetikai malom,

termékeny sodrás, ismeretlen szeretkezések,

lotyók, Lillák lebegő lelke, mélybe lehúzó

lelketlensége, egy más/ik/, legendákkal, felhő-

homállyal takarózó világ magzatvízben oldódó,

elfojtott, elhalt zajai, akár a lelassuló, tisztuló

folyók üledéke. Az ős mindegy, milyen lehetett:

könyörületes vagy képmutató(!) – fő, hogy erős-

szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant.

Lágyékra permetezett ondóharmat s falánk álom-

fantazmagóriák után sejtek, sóhajok tüneményes

elvegyülése; tajtékos sziklamenedékek mögül vissz-

hangzó génmalom-zakatolás. Ásványi kőzetek

földi igazságokat kockáztató, idegrostokra (fel)-

feszített Istenképzet kikövetkeztethetetlen porcikái

– bármely relativitáselméletre rácáfolók. Mégis:

mint közönséges rókagomba-tenyészet.

 

2008. április 6. (Halálod évfordulóján, anyám.)

 
 
 
                                      

                       Sejtek szonettje

 

„Tartalékaid mind meghagytam!”

Az Öregistennel haragban

vagyok/voltam – én, faragatlan

vesztes Versailles-i kirakatban;

a gőgös nagyhatalmi katlan

(Magyarigenben, Musza Daghban)

meddig maradhat bosszulatlan?

Éltem, haltam vígan, haragban,

ragokban, képzőben /-talanban/,

szabad, nem szabad vers-alakban

magamat hányszor meghalattam

(élő sose volt csalhatatlan). –

Elpazarolt sejtek az agyban.

Csupán a halott halhatatlan.

 
                        *

Csupán a halott halhatatlan.

Elpazarolt sejtek az agyban

(elő sose volt csalhatatlan) –

magamat hányszor meghalattam

szabad, nem szabad vers-alakban,

ragokban, képzőben /-talanban/.

Éltem, haltam vígan, haragban.

Meddig maradhat bosszulatlan

(Magyarigenben, Musza Daghban)

a gőgös nagyhatalmi katlan?

Vesztes Versailles-i kirakatban

vagyok/voltam – én, faragatlan –

az Öregistennel haragban.

„Tartalékaid mind meghagytam!”

 
 
 
                    
                                                  Téli-táj-a-hó-alatt Európa
 
                      „Ha zaj: legyen patak habos csokra

                       hallgassa egy szikla kettéhasadozva”*

                        Vásárhelyi Géza: Sóvárgás természetért

 
 

                          Van benne valami sebezhető,

                          topogni, várni, tűrni karácsonyban,

                          eltűnni hóban, rosszban-jóban,

                          elveszni hófúvásban, hótlan

                          fantáziátlan-emlékugaron –

                          isten veled, közönséges, vakon

                         járó rend, szállni, elrepülni a

                          verejtéktől habzó provincia

                          felett, elhagyni, elfeledni

                          szabályokat, előítéletet;

                          a káoszból ki – tán a semmi,

                          vagy csak az öregség felé, lehet;

                          világjáróként tetszelegni

                          öröklött vasbeton-tudás helyett.

                                                  *

                          De hát ki az, aki ezt írja most?

                          aki Dunára lát s nem a «Szamos

                          vizét issza« s úszta egy emberöltő

                          zavaros eszmékkel s céllal megtöltő,

                          poros, besározott porhüvelyében?

                          kinek szupercsárda hazudta Éden-

                          hitét vagy -képzetét?

                          Süket zajlás: mint jégé,

                          keserűségé –
                          mindegy, ebből elég:

                          az elvetélt hont európai

                          tökmodern kotyvalékkal tölteni,

                          s közben elméd, mit hátrahagy,

                          nem is (bár felhőnyi) szellempalack –

                          csak szakadék, csak iszonyat?!

 

                                                  2008. december

 
 
                          *A költő s nemzedéktárs hetven éve született