Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jób

2009.01.02

 

Lászlóffy Csaba

 
          J Ó B
 
1.
 

„Minden lemondás egy darabka

halál. Avilágtalannak,ha

eltűnt a fény: maga a meghalás.

Ezek szerint meghalni bűn! Ha száz

életet adtál volna, úgy hiszem

– eltaposott csótány, bár nem teszem ­– ,

jogomlenneharcolniérte.

Adom‑veszem kegyelmedet ki kérte?...

 
Isten művét vonnád kétségbe?!

– kérdik tőlem. De hát a mérge

családom és javaim ellen

honnan? Mért sanyargatja lelkem?

 
Hétfiammalistenfélővalék...

Hétezer juhom már csak adalék,

igavonó barmaimmal s tevék

karavánjával ­– minden oda rég!

Nincs más, csak feneketlen szakadék.

Villámmal sújtottad juhaimat,

gyapjaknak kövér hamuja maradt;

aszolgákkal,kiköszvéreimet

őrizték, a szabeusok hideg

pengéje végzett. Fiaim pedig

nevedet áldva ünnepeltek épp,

fügeborral kedveskedtek nekik

lányaim, midőn megszakadt az ég,

villám csapott le és a ház maga

alá temette őket! Így csak a

borotvált fejű Jób, az eszelős

(ha nem is oly hiszékeny, mint az ős,

az első rászedett!) új köntösét

megszaggatvaállárván, ím, eléd.
 
 
2.
 

Látszatra volt csupán bölcs Jób, amint

befészkelvén magát a hamudomb

közepébe, hogy kijátssza a kínt,

mely belülről mardosta puha, rongy

lelkét, vőn egy csillámló cserepet,

s mint eszement, ha nincs több szeretet,

véresre vakarta magát vele.

Hallgatott benne, amit nem sejtett még,

hogy várja őt az igazi bölcsesség:

Istenfélelmének a kezdete.

 

„Mindenható! Hát miért ne vihette

volna el fiaimat mennydörögve

(ha már nem harci szekérre ültetve),

s lányaimat szolgálni: mindörökre.

Kevés, Uram, az áldozat neked?

Ha szűk a sírverem, kedvedre mélyíts;

a föld színéről eltörölheted

elődeimnek emlékezetét is...”

 
Törődöttarc, kikihagyó nehéz

lélegzet. Tudja már Jób: a rezet

bányászó rab sem él ilyen kevés

eséllyel, bár előbb‑utóbb lehet,

hogy kiköpi a tüdejét...Mint csontváz,

oly ösztövér lett az edomi Jób,

kelevényes fej, szemében a rontás

s tüskés szakállán a mocsok nagyobb,

mint ama félszáz ezeré, akik

Babilon fogságából szabadulva

a pusztaságon keresztül alig

bírták hazáig ­– sok‑sok élő hulla.

 

„Legyen sötét már, fátyolos, de tiszta

éj, mint mikor mezítelen világra

jöttem anyámnak méhéből (a vissza‑

térésismezítelennemsokára).

 
Barátokmondták:„Hogyha visszavette

kegyét az Úr, te mért teszel úgy, mintha

a Sátán ingerlésének engedve

ítélne el, s vakon szóród a hinta‑

sorsra az átkot, a fogantatásod

és születésed napját sem kíméled!”

Vigasztalásaikból ki se látszott

a szerencsétlen Jób. Undok fekélyek

ellen Elifáz, Bildád, Cófár áldott

port hintettek fejükre s az övére.

„Ruháitokat is megszaggatjátok,

és az Egek urának örömére

bizonygatjátok: ti megtettetek

mindent, hogy rábírjátok Jóbot, ó,

az alázatra!...

                        Bűnbánó legyek?

Isten neki – de ne képmutató!”

 
 
3.
 

Hét nap, hét éjjel, szótlanul, mogorván,

fejét köd ülte (felleg a hegy ormán):

„Lett volna magtalan sötét ­– talán,

hogyha méhének ajtait anyám

bezárta volna, elrejtvén szemem

elől a földi poklot...”

                                     Képtelen

volt dicsérni vagy elfogadni bár

tökéletesnek azt, hol nincs határ

jó és gonosz közt. A Mindenható

ne látná? Erény meggyalázható,

s az ártatlanság szenved!... „Mért hagyod

rongyokban azt, ki viharban vacog,

s az éhezőt, ki sziklamenedék

bugyrában szüli meg szép gyermekét?

Nyájat lopnak megtorolatlanul,

viszik az özvegy ökrét zálogul;

orgyilkos?áldozat kiált feléd?
Az életét mint keserű epét

a haldokló agg kihányja eléd!”...

 

Figyelvén Elifáz, mint porkoláb,

a magában tusakodó barát

komor vergődését (akár veremben

forgolódó állatét a vak csendben),

az Úr felé sandítva: „Én megmentem”

– rebegte, buzgón hozzáfogva menten.

 
„Képeslennélperelni Ővele?
Ki vagy te! Még ha egy lehelete

volnál is annak, aki mindenek

Urakéntbírtégedésengemet,
smindenteremtményére gondja van!...
Az agg oroszlán elvész hontalan

a sivatagban könnyű martalék

híján ­– de gondját viseli az Ég.

Valamiszellemsuhantelfölöttem,

mígteitttántorogszföldhözkötötten.

Lehet, hogy éppen Istennek egy drága

kiválasztott angyala volt; a szárnya

szivárványlott. Elérhetetlen, mennybe

szálló tökély! Mégis találhat benne

hibát az Úr. Mennyivel inkább áll ez

a sárházak lakóira!... Jób, kár lesz

meddő, fojtott tüzedben elepedni.

Szállj magadba!”...

                           Bildád is bölcsen feddi:

„Hová lett a türelmed s az eszed?

Ki vigasztalni tudtál másokat,

inteni jóra! ­– most zokon veszed

az égi jelt. Keveset vagy sokat

vétkeztek véreid?! Hát aszerint

jár büntetés. Minden fölös csapás a

lelkednek szól: jó, ha hátratekint,

hogy felkészüljön a tusakodásra

az ük‑ és szépapákkal. Mint ahogy

nem nőhet nagyra fel a káka sem

mocsár nélkül; s a sást, ha angyalok

csalogatnák az égbe, nem hiszem,

hogy az Istentől jött áldás, a víz

híján felnyúlhatna valaha is...”

 

„Ne is folytasd” ­– fojtotta bele Jób

türelmetlenül Bildádba a szót.

„Ő, ki hegyeket mozdít el, hogy észre

sem vesszük, vagy rászól a Napra: Ma

ne kelj föl, s elfüggönyözi az égve

felejtett csillagokat ­– Ő maga

miért nem fordít egyet haragjában

a gondolatomon is? Vagy miért nem

teszi,hogyfölnekeljek?! Ahalálban

talán könnyebben felismerném vétkem.

De addig szemrehányást nem tehet

nekem, míg nem mutatkozik meg szemtől

szemben, s nem hallatja szavát... Lehet,

még rosszkedvét is megérteném egyből...

Rettentsálmokkal, Uram Isten, jól van,

háborgass látomással, hogyha már

oly nagyra becsülsz, s nem veszed le rólam

a kínokat bár addig, míg e nyál

savanyúságát lenyelem, savát

kiöklendezem... Céltábláddá tettél!

Vagdald szét szívemet, hogy legalább

ujjonghassak fájdalmamban. Neked cél

lehet a pusztítás; csak azt ne várd,

tőlem, hogy türtőztessem magamat.

Kövekerejétazénszétzilált

lényembennekeresd. Van akarat,

mely acélnál keményebbé tehetné

csontjaimat? Ki más ­– csak Te magad

vagy, ki makacsul megmentőm lehetnél.

Kegyes bírám... De hol vagy? Se nyugat,

se kelet felől nem üzensz. Ki hallja

szelesészakfeléfordulva,déli

verőfényben?Avilág ódon malma

rosszat őröl, a jót csupán ígéri.”

 
 
4.
 
Jób asszonya (miként ha szennyesét
utcáravittékvolnaki) eszét
veszejtvénszintemár,asarokig

vonszolja párját, ráripakodik:

„Ártatlan vagy, ha bűnössé tehet

nap mint nap?! Láthattad: ítélkezett

feletted, porba sújtott, javaid

s gyermekeidnek üszkös hamvait

hagyta rád örökségül, vén kolontos!

Szegény Jeremiásnak is ­– gondolkozz ­–,

mit mondott volt(?):«Még hogyha forró lúgban

mosakodnál is, nálam minden úgy van

előjegyezve, hogy egy perc alatt,

ha akarom, posványba mártalak!«...

 

„Jól van, elég volt” ­– fogta be fülét

Jób, rogyadozó lábbal menekülve.

„Ne képzeld, hogy az emberi igék

mind ellenem fordultak. Trónra ülve

vagy habos fellegekbe bújva tán,

csak megpillanthatnám már végre...

Az ártatlanságom a tét; az ám!”

S rettegve bár, fölpillantott az égre.

 

„Kevély vagy: ez nyakadnak ékessége”

– lép elő Cófár, árnyékból, bicegve. ­–

„Minap tapasztalám épp, hogy veszélybe

sodorsz mást is. Belecsacsogsz a csendbe,

addig fecsegsz, amíg a hitet el nem

némítod a lelkekben. Még hogy: «Tiszta

vagyok«.  Ha‑ha ‑ha. Levitézlett szellem!

Ha el nem hallgatsz, környezeted issza

meg a levét annak, hogy...”

                                            „Most sem érzek

bűnbánatot?!” ­– vág közbe Jób.

                                                    „Csakis.

Ne azt sírd vissza, ami már elvérzett;

gondolj porszem‑voltodra. Még ha tíz

parancsolat ellen vétett is volna

valaki, ámde alázattal élve

Ura előtt: AZ esetleg leszólna

hozzá, és haragvását félretéve

engedne a bűnökből valamennyit...”

 

„Értem. Ő, aki magasabb az égnél,

s pokolbugyornál mélyebb! Ugye ennyit

tudsz Róla te is... De hogy mit miért kér,

akkor derül ki csak, ha megismertem.”

Elifáz ugrott Jóbhoz, s mint egy zsákot,

úgy rázta meg: „Nyújtsd ki hát Isten ellen

kezed, s mert nem tudsz egyebet, kiáltozd

tele az éjszakát!”

                               Gúnyos kacajjal

járták körül Jóbot ­– két idegen –,

majd Cófár szólt megint: „Kinyújtott nyakkal

rohan a vesztébe... Volt már ilyen.

Domború pajzsod hiányzik csupán, mint

Saul királynak. Midőn tőle is

eltávozott az Úrnak lelke, állig

felfegyverkezve állt ­– a nemezis

előtt, de megkörnyékezte a Sátán.

Erős, hatalmas férfiú, mint bástya‑

torony, a csatatéren hősi bálvány!

De ha rájött a rettegés, a sátra

aljában bújt meg és nem jött elő

órák hosszat, a kezét harapdálta;

hangokra ügyelt, melyeket csak ő

hallott, s némultan bámult a világba...”

 

Felelé pedig mindezekre Jób:

„Ó, ti alávaló vigasztalók!

Ki küldött hozzám, úgy, mint Sámuelt...”

„Az Úr hangja volt ő is, ne felejtsd!”

– vágta rá Cófár.

                               „De én nem vagyok

király: Saul!... Az Isten elhagyott

s megbüntetett, holott nem voltam én

sem engedetlen, sem dölyfös‑kemény.

Hiába pusztult házam népe, lám,

fogait csikorgatva néz le rám...

Megtapos újra, s tart ítéletet

fölöttem. Ki akadályozza meg

Őt, aki jobban átjár, mint a Nap?!”

„Maga a gyanakvás vagy, ne tagadd...!”

„Verem felett sarkad tőrbe akadt...”

„Hálóba bonyolítád lábadat...”

„Lelkedet is! Kelepce fojtogat...”

 
Jób, mint kit szorongatnak, hirtelen

kapálózni kezdett: „Elég legyen,

ti felfuvalkodottak!” ­– ordította. ­–

„Ha azért törtetek rá magányomra,

hogy az Isten kedvében járjatok,

hazudozással csak gyalázatot

érdemeltek ki!... És most hagyjatok.”

 
Nem szórt fejére több hamut, ruháját

tovább szaggatni nem szándékozott.

Felhők lebegtek fölötte, mint gályák,

és nem keserítették már gazok.

Kiválasztottnak érezte magát;

szitáján folyóvíz aranyporát

hozta, kőzetből olvasztott rezet;

hegyent át tört utat, mely elvezet

...hová?! A bölcsesség felé talán

(a halhatatlanságig semmiképp).

Kit asszony szült világra – valahány ­–:

hiába kanyargatja életét,

nem futja az isteni rend szerint

csak rövid lélegzetre...

                                    Jób meging,
s emberi mértéket feledve, tisztán

kezd üvöltözni, mint sebzett oroszlán.

 
 
     5.
 
 (Lázas test súlyos kőnehezék
 arkangyal‑pírban lomha tevék
 hideglelések porhüvelye
 vonagló álom játszik vele)
 
     A fának ha levágják
     ágát,
     ismét kihajt. Elég
     a víznek illata
     s rügyet fakaszt egy éjszaka.
     Ámde kihajt‑e még
     a férfi teste,
     lelke... ha
     a halál megkereste?
     Hol van ő,
     az egek elmúlásáig sem
     ébredő?!
     Nem költetik föl, jaj, Útisten!...
 
Réstrésutántörszrajtamés
rámrontasz, mintholmimerész

hős, míg sírástól kivörösödött

orcámra s szempilláimra örök

árnyékotvetahalál. Védeném

magamat, hatudnám... Tevagyazén

atyám! ­– mondom a sírnak. S a férgeknek:

Ti az én anyám és nénéim lesztek!”

 
Cófár nem állja meg, bolondot

járat vele mondván: „Az étked

beleidbenviperaméreg

lesz,spálcikávásorvadcsontod.

Hol van Jób? ­– kérdezik szomszédai. ­–

Eltűnsz, akár egy cudar éjjeli

látomás. Úgy hagyod el életünk

örökre, mint terhes emésztetünk.”

 
Jóbtehetetlenülharapjaajkát;

mit bánja, hányan vannak, akik hallják,

ha az igazság kiismerhetetlen,

s az Úr orcáján egy pihe sem rebben.

 

„Szélcsend van. Máskor legalább (úgy hittem)

vihart vagy forgószelet küld az Isten

a gonosz ellen. Vagy talán bele‑         

törődött, hogy ­– miután ereje

javát elpazarolta ­– a gonosz

elpusztíthatatlan?!... Míg áll a rossz,

szolgád léptei eliszamosodtak.

(Vasvessződet, látom, már kézbe fogtad.)

S engem tennél mégis ijesztő példa‑

beszéddé, ó, Uram, nevem örökre

kősziklába vésetnéd ónnal ­– még a

maradékunk üdvével is törődve?!...”

 
Barlangszájáhozközeledve, márcsak

a képzelt visszhang: „Jób mindez csak látszat.

Légy megingathatatlan mindhalálig!”...

Mondják róla, hogy ezért is nem tágít,

bensője forr, nem nyugodhat bele,

hogy amit elvet, meg mind más egye.

„Feleségem másnak örüljön‑é,

s mások hajoljanak szíve fölé?!”

 
Minden hiába; barátai rég

elárulták, és az atyafiak

elfordulnak tőle, leheletét

hitvese idegennek érzi. Csak

közöny és megvetés veszi körül.

Ha tűz emészti s pokolra kerül,

mindenki ujjongani fog lehet,

vagy megkönnyebbül... Ők, az emberek,

kik felnéznek a hatalmaskodókra

meg a haramiára. ( Régi nóta!) ­–

Mondhatná ennek a tolakodó

ifjúnak, hogy: «Te vagy az új fogó

aFennvalókezében,akivel
engemszoktat, szorongat, hogyha kell«.
Mondhatná a magáét, mit zokon

vett volt: hogy nincsen rajta azokon

az Isten vesszeje, mégis folyat

mindenik bikájuk és nem marad

terméketlen; tehenük pedig élve

megellik, anélkül, hogy elvetélne!...

Mire Elihu ­– látván, hogy a három

meglett férfi csak legyint rá odább­ –

megáll az üres hasú köles‑zsákon

vakarózóJóbelőtt ­(egy barát

kínálja így a keserű teát).

„Ezmeghalsazőboldogságateljes,

csontjainak velője tán még nedves;

amazlelkébenmegkeseredett:

jóval nem ­– csak erényben élhetett.

Na és! Ha együtt fekszenek a porban,

éppúgy féreg lepi majd őket holtan...

Ezértnevetséges,kiIstenellen

perel. ­Viselhetnél bár csillogó

koronát s járhatnál díszes köpenyben, 

így szólna rád: «Te semmirevaló!«

S a főembereknek ami kijár:

«Gonosztevők!«... Légy gazdag, vagy akár

koldus ­– szemmeltartminden egyrögöt,

pártatlan szóval szán, vagy mennydörög.”

 
 
6.
 

„Vedd ezt füledbe!”... Jób már hallani

vélte azt, amit a Mindenható

hajlandó lesz neki megvallani:

Csakálom volt!... S egyedüli való

az ő aszott, törött porhüvelye,

az ő szerencsétlen, sanyargatott

lelke és annak mélyén a fene...

a feneketlen halál. (Még dadog.

Aki már dadogni is képtelen,

annak a van is nincseket terem.)

 
Milyen lehet az Isten?... Szeme vérbe

borul a dühtől s szerteszét a térbe

csorog a verejtéke, ha kifáradt?

Jób tudta, megfizette már az árat

azért, amitől nem félt; hallani

 akarta(mertremélte),hogya hűség
nem lehet egyoldalú valami!
 
Izzadság, zápor helyett csak a hűs ég

fogadta. Egyedül volt – egy halandó

fura, fantáziáját megcsiklandó

teremtmények: remekművek között.

„Ki mérhetné az Isten erejéhez

magát?”... A látványtól megütközött.

A behemót állatból, amint édes

füvet rág, mint ökörből, jön a nyál!

A farkát kiegyenesíti, mint

valami cédrus; négy „vasrúdon” áll...

A víziló ránéz, s szelíden int

feléje a vén lótuszfa alól

tokáját ringatva. S valaki szól

(az Úr hangja talán?):

                                    „Ki az a tök‑

fejű, csökött szavú, ki az örök

rendet megbontja értelmetlenül?!”

 
ÉsJóbértette: leckéztetnicsak
annakszabad,kivégtelenbenül,
kiad,hanemkérsz,smikor kérsz, nem ad.

Bizsergés futott szét tagjaiban,

mert ártatlanul is szégyenkezett,

amiért nem lehetett itt (ugyan!),

midőn az Isten alapot vetett

a Földnek, megszabván méreteit.

(A legnehezebb lehetett talán

meghúzni a mérőzsinórt. Pedig

Jóbot is mindig a pontos arány

izgatta kívül‑belül, térben és

időben.Neméreztemármagát

olyan egyedül ­– mintha egy kevés

fény hatolt volna a mocsáron át,

le,abugyormélyébe. Szintemég

hálát érzett a megengesztelést

váró Úristen iránt, aki ott

tartott épp, hogy: „Vajon ki zárta volt

gátakkalelahullámzóerőt,

amikoranyaméhébőlkijött?”...
 
Erre már csak a leülepedett

tajték felelt, s tengerapály felett

moraj‑magányban úszva fenn tovább

egy sirály... „Számra teszem kezemet.

Nem felfogni, fogadni a csodát

– gondolta Jób ­–, ez a legnehezebb.”

 
Holdvilágnálbújthullámokközé.

Hagyta, takarja sebeit a víz,

s kiszítatta kételyeit. „Azé

az élet, a jövendő, aki hisz...”

 
A vigaszt fi‑ s leánytestvérei

egy‑egy ezüstpénzzel, aranyfüggővel

toldották meg. S lőnek gyermekei;

a próbatétel után ezer kézzel

szórta az áldást Jób felé az Úr.

Tizennégyezer juh és hatezer

teve (lám, megduplázva pazarul

minden! – már hogyha krónikát veszel

kezedbe); hát a hét fiú s a három

leány, az újszülöttek!...

                                       S él vala

Jób száz és negyven évig, a halálon

kifogva; volt elég étke s bora

csömörig. Ím, a jámborság s erények

jutalma,diadala!... De ami

fizetségképpen ­– annyi év meg élet! ­–

ráment...

                Elég egy imát mondani?

 
Vagy csak áment.
 
 
 
 
 Etűd
 

Hányembermondjaezt: Jóbénvagyok.

 
Akinekemegyéletetadott
ésszázszorvagyezerszerannyiszor

elvenné tőlem (fénylik a fasor

alatta csend és árnyék hívogat;

a látszat ez csak ­– szörnyű titkokat

rejt a világ s a magad bugyra, hisz

a természetnek része vagy te is:

lappang család‑ s országnagy gond, esély,

káini kő és vízözön‑veszély,

aszkétahitsvallatómáglyaláng,

tömegbűnsegyszemélyesbumeráng,

a bűntudaté; nyíl s kereszt döf át,

nyakunkonatatár,szomszéd,barát) ­–

csak Ő kíméljen, aki életet

adott; melyik törékenyebb: a test

vagyakusza,azörökváltozó

éskikeverhetetlen(mint a szó

értelme s hangulata)? Ami a

porhüvelyünkbe belefér?... Soha

erény, ha álszent, vágy, mely ostoba,

irigység, dölyf, a tehetetlenek

eszelős kínja, vagy a képzelet,

amely Ikárusz‑szárnyakkal remeg

a nyomorékban! – hát még a tudat‑

alattiból egy pillanat alatt

előhívható félelem s erő!

Vakírással is följegyezhető

az arcrovátkákban a sok talány,

mit nem fejthet meg más, csak a magány

– a mindig rendhagyó, sanyargatott,

az áltatással sújtott, hőt, fagyot

dacosanfogadóavagyközöny
mezébebújtJób,kitemléközön

kínozéskímélegybenavilág

csaló csókjától, Jób, kiben zilált

őshüllőhit él, semmi ki nem olt,

 

bár átüt rajta már a hullafolt.

 
1996. augusztus