Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Istenkisértés - Európa megkisértése

2009.07.29

ISTENKÍSÉRTÉS – EURÓPA MEGKÍSÉRTÉSE

 
Teremtés tere s terüje
 
Sok baj van velem, Istenem.
Teredből számomra ma már
csak a bizonytalanság végtelen.
Mikor még mint szemellenzős szamár
hittem: tér és idő tágítható
(bölcs oktató a múlt – habár
viszonylagos, hogy a pókhálós
homályban mi az, ami látható).
 
Adataimat síkba zártad; 
ha netalán kitöltenek
valamit papíron utólag,
csak elfedi a lényeget.
                                        A sebeket.
 
Bezárva önmagunkba, fűtött,
fűtetlen szobában titkok csodás
tükrébe elég belenézni:
félelmetes a romlás, a kopás.
A rühes érzékenység mélybe ránthat,
vagy megrezegteti recehártyánkat.
 
Tedd meg-nem-történtté az értelmetlen
pusztítást, mely anarchiába vész.
(Ábrahám óta, mondd, hányszor ígérted?)
Az űr csupa mocsok s hitegetés.
A mi tüdőnknek kell beszívnia
a semmit, ráadásul valahol
ott rejtőzik (hisz Tiéd az akol!)
kétezer éve az Isten Fia.
 
Kulizunk; Neked nem gond, persze,
a színhatás s a forma – reneszánsz,
barokk, vagy éppen modern, amit kívánsz –,
csak a Te orcád ne csúfítsa ránc
soha (!)
Lelkünk, legyen naiv, fanatikus,
rémült, fagyasztottcsirke-ostoba:
álarcod mögé úgyse lát –
vagy ha igen, esetleg hamarább
 öngyilkosságba kergeti magát.
 
Egy pofa sör, egy sikoltó ideg:
lenyeleted velünk világodat;
s bűnök, merényletek ellen írként a
halált kínálod föl: Egyetlenegy-Magad.
 
Ó, kamasz szellem kísértései merő
bohóckodásra! S az ösztönös, néma
ellenszenv az ocsmány és hosszan-
tartó korok piszmogásával és a
gorombaságokban kimerülő
nevelési gyakorlatával szemben.
Hát amikor a közösség kegyetlen,
fojtó demagógiájának
hullámai (és az örök,
asztmás egyedüllété)
csaptak össze fejünk fölött?!
 
Mennyi hűség és tisztesség maradt
bennünk?…
                      (Mikor az idő még csiga-
lassúsággal vánszorogva haladt!)
Hit! – makacs önérzet – nem több, Uram,
egy lepkeszárnynál, és Te azt kívánod,
hogy helyreállítódjék tőle rang
s egyensúly?
                      («Légy rugalmasabb
– mondod máskor –, diplomatikus néha,   
hogyha már nem lehetsz nyirok-
seprű-szakállt tépő próféta!«)
 
A bibliai tanulság a végső
pillanatban szembeszökő lehet,
mint egy katedrális alapköve.
(A többi gyarló vér és képzelet.)
 
 
                                                               

      Barbár Tedeum

 
Barbár az ég, mely véremet
veszi, s közben úgy méreget
a világ, mint egy együgyűt,
és húr nélküli hegedűk
sírnak fülemben. Félszeken
függök, magányos félszegen;
ez nem valami feszület,
kiért keresztény eskü lett
a Tebenned bíztunk, vagy az
örök feltámadás‑vigasz.
 
Rég elillant az ősvarázs! ­–
Tüdőszakadtig rohanás,
olykor szédület s lebegés
a mélység fölött ­(le ne nézz!);
mogorva arc ­– megborzadok;
kihűlő kezek, szózatok.
Szertefutó vért csapoló
csóközön? ­– minek csahol, ó,
az a petyhüdt, bár élveteg
eb pofájú emlékezet?
Visongó szűzi hang ­– kié?
a maszturbáló hajnalé;
pazarló párzó indulat,
ingerlő pőreség‑tudat,
s a dagadozó vágy mohó
örvénylését lecsapoló
engesztelés; piheg erőm
a ringató déli verőn.
 
Strófasorok ­– sok lekopott
tűsarkú, lelkiző kokott ­–,
részegítő és szertelen
galopp: kábán a rejtelem
után kutatsz, de csak piszok‑
és dögszagú kanálisok,
nem nyári esték éteri
esőillatával teli.
 
Rángó ­(táncoló?) szörnyeteg
halódó ráncai felett
fájó, fulladásos vigyor,
mint akit sejtelem sodor
­(hontalan pelyvaszárny) tova,
halálra hajszolva lova;
hatalmi önkénynek adós
alázata mimikri‑póz,
s kiélt mosolyú, réveteg
tekintete:“Isten veled”.
 
Ahogy az idő ­(kortünet?)
      ­           – a tied! ­– mögötted üget,

                                                s őt, ki kebleket simogat,

                                                keleti sátorkúpokat,

                                                már nem is lávatűz ­– maga

                                                a sivár sors gondolata

                                                űzné, de csonkaság s magány

idétlen, törpe Notre‑Dame‑
rém púpja hoz virradatot
rá, s tört írisze mint titok
tükre hasad: a semmi lét
látásától lelke kiég
(egy szemvillanás is elég).
 
Kápolnafalra, klastromi
kőre vetített aggkori
képzelgések ­– harmóniát
hazudó végső csonkaság!
Kényszerű vezeklés‑adag;
rejtett ígéretek alatt
behorpadt mellkas hidegen
tartósított hite („Kiben
Jézus lakik!”) ­– hiú, suta
mutatvány, sunyi prosztata,
s szemölcs, hogy véresre vakard;
érzéki harcok kiagyalt
plakátrongyaival takart
lágyék, óceáni vihart
megélt és végzetes kalóz‑
portyákon rútul, martalóc
módon letarolt asszonyi
szentség; a lét mindenkori
zárt levegőjén mint üveg‑
házak virágkelyheinek
fojtott, bársonyos sóhaja.
 ­
Megingó erkölcs; muzsika
sugárzik szét, tán így igéz
a végső megsemmisülés(?) ­–:
a test tűnő pompázata
ne incselkedjék már soha.
Elkárhozástól a halál
előtt, kímélj meg, rüh, ragály,
rák s buja bűnök istene!
Szálljon rám angyalhaj s ‑pihe,
ne emésszen pokoli tűz
a gyönyörnyalánkság derűs
partjain túl, hol mint halott
látomásokkal belakott
puhány eunuch‑pörsenés,
infantilissá lesz az ész ­–
ott, ahol már untig elég
a hús mögötti tartalék.
 
 
 
       Óda ez is
 
Úgy eljámborultál,
mint a védtelenek. Vagy mint a
vétkesek. Hiúságod, mohóságod
talán(y); olykor már csak egy kis
nyalánkságra korlátoznád néhai
bűnös álmaidat. Keresztényeket korholó,
iszlám felé kacsintgató – koholt,
mert félelem-lombikba zárt, terror-
tölcsérlukból kikukucskáló Európa.
Korhadt trónjaid, székrekedéses múltad,
köszvényes dicsőséged után: újabb
bálványok helyett, kiürült kocsmák,
temetők magányától kiborulva,
ha még egyszer bifsztekes zsírba, vérbe
márthatnák rőfös és dölyfös szakálluk
barokk faszentjeid! (Persze, élve a
modern higiénia fenntartásaival.)
 
 
 
„mi most azt egészen másnak látjuk”*
 

               „Az elragadtatás a szélütötteké

                 a szerelem a nem-teleneké”**                                                 

 
már csak egy séta s nem is része
életünknek akár a pótszerek
nem óda (mégse!
de nem is szonett)
ami odaveszett
 
nyájasság s ó a kegy
a bordák még zenélnek
ős Bábel vár s új dzsungelek
(sárpettyes hó nász és emlékezet)
keletről a tenger dagálya
törékeny életünkre tör
 
értelem s szó apálya
amarról a kockázatok felől
 

             „az ének a némaság joga

               az oktalanság önmaga oka”**

 
van-e egyáltalán nyugat?
(vagy csak kétes kettős tudat?)
vadméznél édesebb
mert szellemmel fűszerezett
nyalánkságok után kutat
s mint dongó rajba nyúló
kényes fáraóujj s -tenyér

                                                                korhatag üregekbe vész

 
az én vérem csak és
a te ösztönök gátjai közt dúló
napod
nincsen más energiatartalék
csak ami visszasüt ránk eszelős
nagyapám (vagy tán egy anyai ős?
az eperfán csüngő halott)
 
gyermekkor szemétdombjain
– a zegzugokból sohasem elég –
nyüszít a vágy hallgat a kín
(hamis vagy ismeretlen én!
mi hajt végzetesen feléd:
a tökéletes bűn vagy az erény?)
 
nincs vezeklés csak láthatatlanul
megfedd az Úr –
mutogatjuk hivalkodón
az égő sebeket
(láttunk-e addig harsogón
menetelő nemzedékünkben:
láttunk-e elítélteket?)
 
bennünk is pokol anyaga
izzott mint tűzkutak
nem lángnyelvekkel csak anya-
nyelvvel s új születéssel
kerestünk kiutat
kiáltozva fel-felköhögtük
ha fullasztott
az elégett salak
 
mint demagóg szavak
 
 
* Mizser Attila: Párhuzam
** Vásárhelyi Géza: Kiáltozás idegen nyelven
 
 
 

          Konszolidációs szonett

 
Az idő esély vagy csak magyarázat?
összevisszafekvő s zagyváló század
felforrt gyomor – a hideg is kirázhat
kényszer híján a szív üresen lázad
csuklón a pengeél: eszelős vázlat
vér vagy csak közöny özöne ha rád fagy
minek nyomozni? valóság és látszat
le nem rombolt berlini falán áthat
a jövő roppant ürege (alázat
okádékillat tölti meg a házat?)
lerágott csontjai lelki tusáknak
sorstalanság végtagjai se rángnak
sehol könnyekkel itatott káprázat
 
az idő esély? – nincs rá magyarázat
 
 
                             

                                                    Mert a csont hallgat, nem felel*         

 

Húsvét hava, térdepelünk;

istentelen gondok velünk.

Osztozkodunk térben s tornál,

nem térünk el, egymástól bár.

 

Villanypóznán, hídon, hanton

«Hídavatás«-emlékfantom

reinkarnálódott teste

(Arany János hanyatt esne);

tampon híján fülben, falban

hangrobbanásszerű zaj van.               

Képzavar-kísértés; új hó

s árnyék, mellszoborra hulló –

kibérelt nyugalom – átok,

reves bőrön hiúságok,

alkudozás; dölyfös, vak láz;

gyóntató váll, könny, hanyatlás

ólmos ágyba, szélütötten.

Elégiák; rángó rögben

vigaszvárás. Ragacsos ég

(végső kétség ne látszodjék).

                     Esküvések hamis násza,
                     emlékeid marokszámra...

Elvásott, rég őrzött tárgyak

új gazdára nem találnak.

Idő, tömeg, holt fenyvesek

torlódása... ablakszemed

párás: volt, ki csak elfordult

(ma is éppúgy fáj, bár elmúlt);

más: megszökött, elfelejtett,

vagy elárult. Nincs több rejtek –

nyers színek, «kimunkált« rák, ha

agyad egyszer kiokádta

s mégse nyúlsz el, ki se fáradsz,

nem bocsáttatik meg. Válassz:

vér, remény, ha elszivárgott,

sorstalanság csontig rágott,

mi vár ránk még? – kopasz felföld

(nem portyázó seregektől),

és kibérelt hazugságok.

 
Héjanászos legényekre

fölös hantot halmozó föld.

Ki ügyel majd a nagy csendre?

 
* Kormos István: Katalánok
 
 
 
(Annexe)
 
         Planétánk jövője
 

Felforralva vagy csontig hűlten

a felszínén megrészegültem.

A halottak mélyen elásva;

ott sincs esély már megoldásra.

 
 
                        Jambikus lejtésben
 

Csak a három lépés távolság. Csak az el-

vegyülés. Csak a meztelen combodra ki-

löttyentett forró feketekávé, csak a

még lemosható régi rozsdafoltok.

Csak a nagy-nagy fogadkozások íj-

feszültségű idejének emlékezet-

kihagyása; csak a térszűkület. Csak

a de gustibus non est disputandum;

csak a kinek mi dukál; csak az eklek-

ticizmusnak kitett gének önkéntes

menekülése. Csak a kishitűség

fúriái (miként a nagy, nemes fát

alattomosan vagdosó kisfejszék),

s az ugyanolyan terrorral fenyegető

más standardokra s kánonokra épülő

új szabály. Csak a kiszemelt bűnbak ki-

nagyított sematikus plakátarca a

szélvihartól cibált, szakadozott fal-

ragaszokon. Csak a globalizáció

Eurovízió-mosolyú réme. Csak egy

be nem fejezett vers megtört, rákos /gé-

ge/ vége – – – – – –
 

          ***

 

                                       Tiltott területre tévedés egy régi kéziratban

 
                Kivizsgálhatod.

                Tiltott területei a szenvedésnek, a szeméremnek. A sorsnak.

                Mikor semmire sincs már bizonyíték.

                Időnként még feszülten vársz; majd legyintsz.                                   

                Az utókornak – a mindenkori mércével mérő rutin(ok)osoknak s a „felelős beosztású” tanúknak – a kisujjukban van a védekezés.

                Az iroda/lom szemétdombján átlépve, kapaszkodjatok meg a história meredek falába. Habár a múlttal levertség költözhet belétek; a jövő fényesebbre sminkelhető, mint bárki tette valaha… Egyedül a jelen fölött lehet hatalma…

                Nyilván annak, aki megtartotta – hogy újabb hazugságokkal ültethesse be – a tiltott területeket.