Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csokonai-rekviem

2009.07.29

CSOKONAI‑REKVIEM
R ok o k ó b ú c s ú
 
1. Csokonai a halottas ágyon            
(choriambus és anapesztus sorkapcsolatok)
 

Nem sokat ér csontváz-

tested (a kincs), ha halál

várja; te tudtad ezt,

még mielőtt a kevély

nagy szerelem végzett

volna veled. «Kezemet

és ölemet béklyó

nem nyomorítja tovább.«

 

– hitted-e, balgán, míg

záporozott tilalom?

Homlokodon rontás,

átüt a fájdalom is.

S bárha a szempillák

árnyakat űznek, a könny

gyöngyszemein lángra

gyúlva lebeg a gyönyör.

 
 
2. Amivel, amiért – Lilláról utolszor
(Glukóni versszak)
 

Mit hajít mag eléd a kéz?

Koncot vagy eledelt – gyanús,

hamis rajta a hártya is;

    képzeld magad elé őt:
 

hazugsága vigasztaló.

Mondj ellent neki, és dühe

már húzná a reteszt reád.

    Börtönőröd! – elég egy
 

le nem nyelt szavad. Érdemet

szerezhetsz, ha alázatod

nagyobb, mint az agy és a szív

    éhe. Az, amiért élsz.
 
 
 

                ­ Jelenések. A halhatatlanság pózőrei

 

                      Gergely Ágnesnek „A barbárság éveiből”

 

                                                Tűző nap serpenyőjéből delente

                                                égő ökörszem sercegett fejére. ­

                                                Pozdorjává tört égből viharverte

                                                szilánkok hulltak?

        „Ez már világvége!”
 

      ­           – mordult föl, ördögi fortélytól tartva,

és ajkáról a csillagport csodás

étvágyserkentő gyanánt nyalogatta

szegény diák. ­(Tán Garabonciás!)

                                               

                                                Alföldi por, ízetlen, közönséges,

                                                Petőfinek édes, Ady számára

                                                sós (!) ­– tellett mégis, ha nem is fenséges,

                                                legalább tekintélyes lakomára.                          

                                               

                                                Ám ti, ópium‑illúziót fújva,

                                                már csak a nagy finálét lesitek,

                                                függöny mögül, mint Mauzóleumba

                                                zárt szellemek. Unalmas gyászkeret.

 

                                                A zab‑ vagy lótrágyaszag késztetése

                                                hagyján volt, hisz a sóvárgó szimat

                                                hitelét senki nem vonta kétségbe

                                                ezer ­– mit! ­– sokszázezer év alatt.

 

                                                Friss szénaillat‑ihletet hamar!

                                                Agyatok egyhangúan zakatol;

                                                Hádész‑huzat, sebesség, zűrzavar ­–

                                                metrólépcső hoz fel a föld alól.

 

                                                Ki ne tudná: körúti glóriátok

                                                hamis fénysugarakból szőtt pomádé. ­–

                                                Nem hihető el, hogy nosztalgiátok

                                                egy ösztöneivel küzdő nomádé.

 

                                                Árnyékhazát interárnyékvilágban

                                                .– ha szarószéken cserben(félbe)hagy

                                                Zrínyi‑pózotok ­– ki sirat meg bátran?                              

                                                (Tavaszra hátha kitisztul az agy.)                                     

 
 
                                                                    

                                                        Végső alkalmatosságra írott versek

 

                                                Agg cserfák felett szálldogáló férgek s harmat;

                                                gyarló testemnek óriási lelket aki adott, most hallgat

                                                a nyálkás setétségben. Még füstölög a földi fanatizmus bűze;

de orrom már a bémohodzott kövek alá temetett tűzbe

                                                szimatol‑szagol, hogy, lám, azon túl mi van? Kiver

a hideg: életem lecsukott ajtaját ki nyitja fel?

Az erős, vad ész sem segíthet, tudom végre,

hogy amiképpen az állatok hideg, csendes, tompa vére,

a rettegés, a hit vagy a nemhit, ami az emberi vért

fűti, édesíti, mind kevés. Isten, csak benned élt,

amíg élsz. Eszmélésedig neveted létezését, míg a

legvégső pillanat a fényből elő nem hívja

NEVÉT. Vakmerő lélek, ki azzal áll eléd,

hogy valaha is látta mindenható Istenét!

Aki példa rá, hogy csak magáért s magából teremtve

mindent: gyermeteg, állatösztön‑ingerlette

fiát, világos vétségétől elfásulva, cserben hagyta.

 

Te, halál révébe belelépő, satnya

szív, ki az aether katlanából mind kevesebbet ihat,

s dolgos erőd üteme már ki‑kihagy,

és ti elvadult elementumok, kik majd újra

formát találtok (mióta omlik, jaj, belül a durva

matéria?)

     Változatlanul csak a riherongy

memória őrzi a maskarás, bolond

esztendők emlékét, midőn nyavalya törte a hont ­

­– ha csak az agy chimérája lett volna az is, miként a sok

poros potroh vagy a fényes mellű pecsovicsok

politikája. Közben mind kiáltozhattak a kevesek

(akárha Jónás fél érésű tökje felett),

hogy a márványnak hazudott gerinc is, mint a rög,

kezdettől fogva ropog, töredezik; így hát mielőtt

gyógyultan kikacaghatnád magad,

az álom száraz mákja kipereg, és torkodat

égeti a szörnyű gyanú:

micsoda önámítás ­– a sanyarú

sorsé!

           A lóganéjon nőtt hitvány pöfeteg

képzel magának síron túli életet?

 

Ösztöneimben azért fölfakad

valami: én, aki omló fergeteg alatt

forró keblet öleltem annyiszor,

a szépség adósa vagyok! De mint a por,

ha rajtaüt a rohanó zápor,

felriadt tartományaimban mámor

önkívülete helyett csak darabokra

szaggatott gátak; génutakat lerontva

az idő lecsupaszít és elsodor

mindent, s büszke győzőként megrabol.

 

Teremve édes magzatot, bűntelenül

is rettegni? Ugyan. Múzsám is értetlenül

néz rám, mint én a múltat járva

az erejével kérkedő oláh medve táncára

a letűnt vásárosok között.     

Filozófusok: a halált semmibe vevők!

Nektek higgyek, vagy inkább beálljak

Confucius háromezer‑egyedik tanítványának.

 

Hol a lélek? ­– egyrakásagyag áll itt;

ami semmi vala, tsak semmivé válik.
 
                    *

Kezdnek bomlani már részeim, illanó

kín és kéj olaja, máris a légbe száll.

          Dögbálvány leszek ­– óh, ég!
     Jaj, csak lángra ne gyújtsa a
 

füstárnyék‑derekú, vércseszemű lidérc

meggyűlt könnyeim és a csepegő kövér

          bánat sós zsiradékát.
     Szívjon fel sokezer gyökér ­–         
 

most, hogy bűneimet visszaadom s velük

minden indulatom, már csak agyam ketyeg:

          zúzd szét hát közönyöddel,
     Teremtő, ha te vagy a vég!
 
                  *

Szunnyadó nem tudássá feslenek

a semmi ölében lator

gondolataim. Az italt, 

a levegőt is megszűrtem valamikor,

s magam nyögve is szabadnak képzeltem.

(Köszönjem meg ­– kinek? ­–

azt, hogy nemes állat lehettem.)

 

Jót és gonoszt cselekvő sokaság

eszközeként botor cél mozgatott;

Platónnak égre fagyott könnyei,

Szókratész szomorúsága vagyok.

 

A téli szél hullámai

a házamig hatoltak el,

túl a Tiszának partjain.

Most menni kell ­– ­– ­– ­–

 

sehol egy Lilla‑öle rím.

 

2004 november