Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A waterlooi ganajtúró bogár III.

2010.10.17

Ballada az alvó lelkiismeretről

„Rossz pénzzel hencegsz? Isteni!”
(Francois Villon)

Álmaiban, irgalmat bűvölőn,
az ősködökön át is őrködik
az alvó… Fülcimpádtól köldökig
ellenség kezd ki, hogy a bőrödön
s bőröd alatt, mi férgeknek öröm,
kiirtson mindent; nem véd jog, se hit,
sem a jövő, csak az emlékeid.
Kábultan ébredsz, kerge délkörön,
s rájössz: te vagy az alvó, a balek;
hős mutatványodon a fél világ
derül, ósdi nagylelkűségedet
nem érti senki ma. Te agy, te szív,
vesztesnek is különc! S annak, ki lát:
ellenség, fülcimpától köldökig.

2006. augusztus 9.


Az üzlet ideájával házalókra

„e földön minden mozdulat
ellensége a tisztaságnak”
(Szabó Lőrinc: Késő bánat)

„A színjáték ugyanaz, csak a szereplők mások”
(Marcus Aurelius: Elmélkedések)

Ki hezitál, ki agitál?
Eszkimóra, vlachra, lappra –
tegyetek a nyertes lapra!

Hullajelölt, mindegy, mit ál-
modtál, eged, múltad sivár;
angyali szó lebeg, kivár

szennyes folyó, fertő-vályú,
fölött. Káderiskolában
szerzett nemességgel bátran

(laza eleganciájú)
rögeszmékkel házaló úr.
Lelked kéri törzs-adóul!

Voltál hernyó, boldog báb vagy:
kupeckedhetsz, lepke-kedved
cserebere-szárnnyal repked.

Ezer reklám-arcú pártlap
(hol van már a dühödt zsarnok?) –
kockáztass! El ne packázzad!

Bankok, barlangárny-pazarlók,
légüres terek kitöltve.
Böffents, Góliát vagy, törpe!

2006. február 17.


AZ ŐRÜLET DICSÉRETE

1. Valami örökletes
(forgatókönyv)

B. Z.-nek

Azt írod: Isten kamerája!
Vagy a levegőég remegése – lehet
berzsenyis borongás, vagy dohnányis derű;
akik elmentek (ahogy elmegyek

majd én is) – a valóság Kain-
döbbenete s a düh
nem pillant ki többé velük
a tér falának vakablakain –

csak a verdeső magány, ingatag,
foszlásnak indult, fáradt kottalap-
szárnyaival a megkésett
Európa örök
emberi balgaságainak
lövészárkai fölött.

A legjózanabb elmékben dörömböl
valami örökletes őrület;
érzem, miközben bő véremből
tűrést tanulva,
és mégis újra s újra,
mint lovak havas hátán a pára,
a láthatatlanba üget.


2. A seholsincs rezervátum

Az árnyék ingadozik, vagy a kép?
A rezervátum poros metszetét
őrizte berámázva az agyad;
azt képzelted, «leírhatod« a nagy
külső káoszt, a történelmit és
a benned dúlót – míg szádba penész
fészkelt, s lényedből csak az a kevés
maradt, ki szemed ablakán kinéz.

A Teremtő sokkal tevékenyebb:
mi Benne szándék, őrülete lett
a földi létnek; szellemi erő
gyanánt hat, ami időnként elő-
tör ösztöneink zavaros, merész
mélyéből, mint örvénylő hordalék.
Szellem: a bűntudat s a rettegés –
sok túlélőnek ennyi is elég.

2005.



Levél Babits Mihálynak

„Kedves Mihály”!* Tomiból**
Tomiba írok morva,
mogorva
sorompó mögül.
A köd itt változatlanul
(vagy mindenütt?) megül.

(Még hogy az új
idő nekünk kedvez?… Zárójeles rész:
tudd, a líra csak képzelgés.)

A pitymallat ott lengedez
valahol az ősrend felett – és
aki kiszorul közülünk belőle(?),
hol a vére.
(Ne dőlj be
nosztalgiázásnak; a szellem
bebútorozott környezetben
szorong, hamis
pózokban tetszeleg mióta már.)
Ülsz, vagy felállsz,
mindegy. Az asztal is
szétszakadóban. Késő
meghallani a sóhajt, a sikolyt:
bár illendő lenne, hogy áthajolj.

Szárnyat adni a locsogásnak?… Félő,
végképp kifordult kengyeléből a tusa-
kodó harcos, és vele évszázadok virtusa.

Becsukódik a szem homályos,
nehéz kapuja;
ásványikőzet-morzsák torkodon.
Ordas vakságban is légy férfi!

Kérdés, meddig terjed a
kerge liános (leányos) vadon?

2006. január 20.

* egyúttal Balló Áronnak, Kolozsvár
** lásd Juhász Gyula és Babits levelezésében,
a provincia (az elzártság) helye

Szabó Lőrinc ki-bejáró lelke 1956-ban Megrónak jóllehet bokámig ér e tücsökmuzsikás világ ha iszom nem csak az ávós vágóhidak vére (talpam alatt egyetemes iszony) a terhek ó! kishitűség vagy kétely kioltaná lélegzetvételem – az omlásnak induló menedékhely nem mondhatja többé: maradj velem láttad-e őket disszidálni: ónos tudattalanba ki s lebukni készen? (a zúzott rész vagy – öntudatos kóros ellenségévé zülleszt az egész benn) 2006

Vas István és a téli Magyarország

Vershordalékot kerülgetsz: zagyva
kurucvilágon labanc-fényplazma.
Ködmönös télből jössz, behavazva,
bujdoklásodnak, lásd, mi a haszna!
Randevú? vagy csak csillanó álom –
érkezel, átbújsz a Világhálón.
Nem vérzik, sárral fröcskölt a város;
habzik a szó, de mit sem határoz,
üzlet az élet: gyötrelem, káosz,
idegenséggel, bűnnel határos
érzés; esendőn széthullt világod
torokszorító: sehol se látod!
Epilepsziás-falfehér Éden –
új börtön épül; homályló fényben
nincs visszaút. A feledékenynek
emléke sincs már, mindent elvesztett.
Meghajolsz mélyen, nagy megadással,
„Már-már örültem – motyognád (Rád vall) –,
hogy végre együtt lehetünk… Ritka
pillanat, hogyha két idő titka
szembesül.” Mélyen, nagy megadással
hajolsz meg. (Kár, hogy mindenki mást hall.)

Láz sorvaszt, sűrű köd – tisztes, ápolt
„Nagyapó”, kedves utódra vágyott(?!) –
Szemüregedben sötétlő kérdés;
kár, hogy mobilján csipog s tévét néz
mindenki. „Ősbűn? – lehelnéd. – Átok,
uzsorás légben mi lesújt rátok?!”
S futsz fulladozva, elbuksz idétlen.
Ott az a bölcső! – az ordas télben
menekítenéd, amíg nem késő
(épp Te? a gyáva, erőtlen, vérző
memóriájú Öregúr!) – s szótlan
kihátrálsz félve mennyei hóban.

2005. november 9.


Gulácsy Lajos portrét ül Márffy Ödönnek

Feldőlt cilinder vagy csak félredőtött
fej – keserédes rokokó világod,
mint kidülledt szemű, idült nyuszi,
ki túl sok nyers hadikáposztát rágott.

A hervadt rózsa mindenképp elhull a
mulatt(?) porcelán(?) dekadenciában.
Mit kezdenél te a magyar „vadakkal”
az apokalipszis kubista árnyékában?

Lipótmezőn is hadibázist kereső,
bágyatag zarándok-tekintetedből
ki ne oltsa semmi a szent eksztázist
(ha Hunnia térképe csonkán megdől).

Kis lugasodban lokális derű;
ajkadon nyílt bohóc-bumfordiság –
csak el ne maszatolódj az izzadtság-
cseppektől(!) – Ott a «százéves« barát.

(A fülledt polgári lét vagy a terror
homályában ki fog vigyázni rád?)

2007. július 31.


Két változat, Szabó Lőrinc-sorra

1. („Mert sehol se vagy”)

Ragyás múlt, szánni való. Ki vagyok?
Állomás-éjben felejtett utas,
akit emlékpoggyásza elhagyott,
s te benne (vagy inkább kívül)? – mutass
magányos törzset –: robogó vonatból
lehántott kérgem, odvas belsejem
nem oly riasztó, mint öldöklő vad kor
barbár hősének (ő is egy velem?),
ha hazatért, és minden idegen.
Halálnál ami érthetetlenebb:
nem találja az érzelmet s tüzet.
Társtalan utam, törött idegem –
hol keressem az idézeteket?
(A ház nélküled mint kihűlt verem.)


2. („Láttam a komédiát”)

Tiltás, cinizmus, bárha nem hatalmi
szó s szándék, de valóság! – valami
istentelen erő, bosszú, a talmi
boldogságot halállal sújtani
akaró vakütés, hogy szégyened
elviselni ne bírd (ő megalázhat,
te nyíltan érte vállalt végzeted
is ótvarként viseld) – éljen a látszat!
Hány tanút sorakoztat fel a vád:
lám, hiúságot sértő gondolat
villáma cikázott agyadon át!
(Csak féreg foga rág, vagy a magad
ellen fordított világ, mely megint
örök komplexusok körül kering?)

2007. augusztus 19.


A kancsin nézés gyakorlata

Az egész akkor kezd gyanússá válni
amikor a haldoklásaiddal szemben
már nem vagy teljesen érzéketlen
amikor a rikító zöld rét után rikító
pirosnak látod a saját véredet
agyacskád hiába ketyeg (kotyog)
egészségesen a hámló fejbőr alatt

ó te szegény teremtés a kihűlt
lakásban a hideg ágyba bújva
a durván ostobán felhasított térben
(elég egy kis rés a rosszul záró
öreg ablakfán – nem kell ahhoz
űrhuzat hogy az ember ukmukfukk
elpatkoljon akár leghétköznapibb álmában)

hangoskodás a nagy asztalnál családi ebéd
az unoka megragad egy fogpiszkálót
s mielőtt homlokodba szúrná megkérdezi:
nagytata te tudsz kancsin nézni?
(mióta teszem ezt már (!) gondolod
persze befelé a semmi felé kacsintva) –

hát ilyen egyszerű képzelődés a meghalás


A miniatúra*

Csecsemőkoponyámra emlékezem
a fejem úgy összezsugorodott akár egy
kiszáradt főzőtök egy sült birsalma –
amikor mákszem nagyságú lesz
(„ki ismer engem?” a szeretetet most
hagyjuk) blúzod zsebében hordhatnád
csak hát ami elillant belőle
(volt-e egyáltalán?) humorom

látom súgni akarsz valamit a fülembe
amely szinte már egészen eltűnt
az a kidudorodó torz kis maradvány
mint gyufaszál feje talán a dobhártya
nincsen benne semmi mágikus
ha forró leheletedtől még kigyúl?

(kóda)

Nincs ebben semmi patologikus
házasság-neurózis vagy depresszió
a felhő vagyok (nem emlék)
még érzékelhető

ablakpárkányon kihajló fatörzs
visszatart a gyökérzet

hozzá kell szokni ejtőernyőt
államférfiakat röptet a szél
vagy csak lebegő táviratok.

2005. április 9.


* Woiciech Kuczok ötlete alapján


Egy férfi és egy magában beszélő nő

Az önkívület hullámverései. A létezés megszokott
színterétől ingerelt totál száradás, nem csupán
felszíni iszony. De a test csodálatos elszántsága még
ebben a tornyokat imbolyogtató, mindenre elszánt
zsoldos időben. Az elfolyatott vágy, a rosszkedvű
ébredés, mikor már nem vagy azonos önmagaddal.

A sikamlós kővájatok érintése a nyirkos, nyálkás
olvadásban; persze a hang is ugyanolyan: csengését
nyálas nyirokburok fedi.
„Mit akarsz itt?” – A nő
riadtan tekint szét; menekülne. Betegségnek lát
mindent, már-már rögeszméje, hogy a külső – ez a
számára undorító, beteges környezet az oka egész
reménytelenné vált életüknek. A férfit kikezdő
titokzatos, feltartóztathatatlan kornak is.

A néhai ünnepélyesség (házi kalács és kakaó illatával
telített /terített/asztal) és e riadt póralázat kontrasztja –
a fényképezőgép ha meg tudta volna valaha is örökíteni!
A lényeget: a két neveltetés közti különbséget; a lelkierő
s a mindent pótolni akaró, de tétován semmibe vevő hit
ellentétét. „Kiállhatatlan, beképzelt alak!” – közben szét-
folynak-maszatolódnak arcán a gyámoltalanságról
árulkodó könnycseppek; s a szembogarakban bujkáló
hiedelmek árnyékában a felfokozott – foszforeszkáló –
kíváncsiság a tovább-élő szépségrepeszek iránt, melyeket
már rég nem takar lombkorona. De átmenthető lélekben –
a génekben is talán; vagy csak a szédítő magassággal sújtó
képzeletünkben. Ha csak annyi is; jöhet a dac a kietlenség, a
kilátástalanságot felkínáló időkrízis és konfliktushelyzetek
előtt.
„Ki kinek a bűntársa?”… Amíg vele lehetsz, nincs
sorsveszély (tombolhat téboly, gyűlölet); lám, tántorogva,
még most sem adja fel: a szánalmas stílushibákra figyel!

2004. október 28.



ÉLETÜNK ÁTIRATAI

Elkárhozás, vagy irgalom?
Egy érintés és híg halom
lesz kebled is, te kedvszegett
lény, kinek sorsa egyszer-egy.


Ez már a tavasz

„A férfiak húsa éteribb...”
Csehy Zoltánnak

A férfiak húsa rágós; s ha netalán egy kandi nyelv
megnyalja bőrüket (mondjuk egy csajé), homok-
ízűnek találja, még a nem homokos(k)o(dó)két is;
és tökéletes biztonságukat akkor vesztik el, amikor
lyukas zokniban – többnyire a nagylábujj a hibás –
álldogálnak mezítlábas szerelmesük előtt, aki
ezeregyéjig feszít a mesebeli keleti szőnyegen.

2008. április 21.


Két álomszerű dialógus

1. „Mindenre megtanítlak, contesse.
Jól figyelj.”
„Lábfejek összezárva? Vagy esetleg…?”
„Ellenkezőleg: széttárva… Jobb lesz,
ha tested…”
„A TEST. Örökké csak a test!…”
„Miért? Tán nem ízlik a «teszt«?”
„Ízlik, nem ízlik…
Valami mindig bűzlik,
valahányszor a férfi keze kutakodva…”
„S ezt épp egy kívánatos asszony mondja?!”
„Bóknak vegyem talán?”
„Nem azt mondtam, hogy csini lány!”
„Nem biza.
Habár úgy mondtad, szinte lázban,
mint aki hisz a…
„Az el nem múló ifjúságban(?)”
„Azért ne túlozd el azt, ami
többnyire már csak díszlet.”
„S én még azt hittem, hogy a hajnali
gin jobban ízlett.”


2. „Nem stílszerű, mindig rohansz.
Az időt utolérni?… Nincs rá semmi sansz.”
„Viszont van elég közönséges, galád
útonálló; az idő legalább
előttem fosztogat loholva…”
„Hány példány van belőled?
Néha már attól félek,
hogy nem egyedül veled élek. ”
„Látod, épp ez az. Ha nem vigyáznék,
könnyen összetéveszthetnél egy gyatra,
sminkelt másolattal, aki csak úgy
felöntött a garatra.
Nem olyan, mint az út-
mentén követő árnyékom,
mely elszakíthatatlan tőlem.”
„Csak a hamisítványoktól óvjon
meg a Fennvaló!”
„Akárhány alteregómmal és mindenemmel
beléd költöznék…”
„Mi vagyok én, FALÓ?”
„Nem trójai… egyszerűen: fel-
faló!”

2006. május 18.


Sanzonidényben holtig igénylem


A súlytalannak súlya nő.
Hadúr! vadul (ha dúr) a nő;
mint késdobálók éjjel,
csak szóval szúr, de kéjjel.
Tornádó, tájfun, ciklon;
nincs hatalmad a csiklón;
hurrikán, kataklizmák –
cubákját vagy karizmát:
kár lebecsülni szűzikéd.
leheld feléje: „Viszlát!”
Szemében villám dühe ég.

A nő Hadúr; ha dúr, vadul.
(ha moll, a súlytalanba hull).

2006.


„NEVE-VAN”!

A kegy árnyékában

(E.-nek, no meg a jó öreg Musil emlékének)

Emlékeim kitérdesedtek…
Kegyed ne tudná, Madelaine?
Mint mérget, mindenegyes cseppet,
úgy adagolja be nekem
magát: a gáláns, szerepjátszó
kedvest (hagyja, hogy államat
vállához dörzsöljem – varázsszó
tör fel belőlem, s kikacag).
Társaságban azért nem restell
feltálalni: fenyőrigónak!
(„Ínyenceknek” – és nem felejt el
megtölteni… cukros dió, hab?
Vagy inkább aszpikban?) – Talán
érzelmeimet kocsonyáson
kedveli, hűtve igazán. –
Sovány alsótestemet nyárson
forgatva, jól kisütve, tiszta
vággyal göngyölítné batisztba…
Közben fölizgatott, merevre
hegyezett lényem letegezve
– ön ne tudná, hogy mit jelent? –,
fellengzősen: „Te eszement!”
súgná, tépett szemöldökét
meglepődve a mennyezetre
szalasztván, s lesújtó, sötét
tekintettel feddne s feledne,
ott, az Ister partján Izsákon;
vagy lángban átélve a könyv-vészt
(a Dózse-palotát így látom):
álmaim bűzlő Velenc-őszét! –

Legjobb megoldás mi lehetne?
Zavartalanul egy sarokban
duzzogni…
(Ősrégi recept – de
Madelaine nélkül a karomban?)

2007. augusztus 31.


Fogózz meg kicsit, Malvin

Csak a szörnyeteg mutatja ki foga fehérjét,
vagy a hervadt liliom is, mérgező illatával?
Ezek az őszi ásatag, nyújtózkodásra csábító
éjszakák, a ropogós héj mögött már (r)omlatag
húsú gyümölcs, a poshatag piaci ízek, ó, még
messze esnek a halálvágytól, a nyállal elkevert,
hajdan megrakott (súlyos, némelykor éppen
görögdinnyehasú élet) édes zamatai nem azt
sugallják feltétlenül nekünk – kiket valósággal
már bosszant az örökös virulás –, hogy a Föld
legszánalmasabb teremtményei hamarosan mi
leszünk… Csak a nyárutók bágyadt, Malvinos
hangulatát ne tekintsük büntetésnek, hiszen a
mind hosszadalmasabb sétákra buzdító természet
(semmi pompa meg irigység, a nyárspolgári «óra«
úgyis lejárt!) ha megérint bolyhos tollaival, szinte
egzotikus élvezettel harapunk bele az őszibarackba,
mint akinek egyébre is megjött az étvágya. Ugyan
ki kérte fel ezt a váratlanul, a semmiből támadt
szeptemberi égiháborút mímelő, viharos napot
az öregasszonyos házsártoskodásra?

2003. szeptember 1.


Nóra szerint az eszmét meg lehet unni, a dinnyét nem

„Szerencsés ház az, amelyben megavasodik
a szalonna…” (Krúdy Gyula)

Bábu, kétszer törékenyebb, mint azelőtt. Mennyi minden meg-
avasodhat; többek közt a szerelem tárgya s a szalonna is (már
ahol van). Száj, torok, elme: csípős, ámde a természet/esség/
ízeivel édesíthetők. Az estebédre energiát áldozni(?) – mindegy,
lófarkos, kontyos, szűzleányos pózban – rettenetesen unalmas.
(Tebenned, lehet, pont a Nóra zaklatott; olyankor is, midőn a való-
ságos emlékháttér helyett meddő képzelgések riasztanak. És az a
Nóra (rendezői utasítás Ibsentől) behúzza maga mögött az ajtót.
Történt valami?… (Rank – vagy valaki más – a szükséges belső
átvilágításról beszél; különben állítólag még kiderülhet, hogy:
„egy hónapon belül ott fekszem és rohadok a temetőben”!)

A befejezésnek – ez nem akármilyen vers, miként a Lőrinc-nap
előtti, a tegnap még édesded dinnye, mely egyből ízetlen lesz!
– egyszóval hatásosnak kell lennie. Nyilván nem csak a Nórák
számára ajánlott „recept”. (Persze, látni kellene, hogy egyáltalán
milyen a hölgy és ügyesen alkalmazkodni dikciójához. Kérdés:
a polgári kellemetlenség egyszerű molybetegség, és elég, hogyha
időnként összecsapjuk a tenyerünk?) – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – A szomorúság, bármennyire
is ünnepélyes, gyöngeséget és fölösleges pazarlást jelent.

2007. szeptember 1.


Holnap milyen neved lesz
Lesbia hálóköntösében?


Ha Catullus őrült volt, én őrültebb
szenvedéllyel bombázlak
– egy igazi társ ennyit csak eltűrhet –
zsigereim akkor élnek, ha fájnak.
Amíg bőröd kirojtosodik, és
alatta is minden. Elveszni a sebes,
dagadozó habok közt (ennyi az egész:
mint apró halak?): nem volt érdemes
ezért – ha csupán ennyi! –
földi tünemény lenni.

Fonnyadt-szép napok gőzölgő sajtbűze.
És összehúzza a szemérem ajkadat.
Ne kérdezd: tűz-e
a fogaimhoz koppanó avar (?) –
ha vágyam a rongyok alatt
szőnyegbombázó /ős/szörnyet takar.

2003. szeptember



Mi, alulírott

Mint zavaros álomban, ugyanúgy
zajlik veled s velem minden;
mi, egymást értő ékezetek nyirok-
mirigyek s miegymás:
korrupt korszakok kiagyalásai-
kihagyásai után ki a győztes(?)
kegyetlen fényből kegyes homályba –
(semmiképpen sem mi, alulírott)

még üzengetnek olykor
a kínai, a balkáni falon
túlról – – –
ám ha lekéstél
valamit, az istennek sem
oldja meg már senki sarudat.

2007. május 21.