Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A waterlooi ganajtúró bogár II.

2010.10.17

Közös tanulság
M. M.-nek

Kinyújtott kéz, meleg; ma ne riasszon
semmi, még ha kutakodik is éjjel ujjaid
hegyén át az a nedves és szívós valami,
míg hozzá nem ér a puha fehérséghez. Rég
túl vagy már szerelmen, barátságokon s a
nevetséges illúzión, hogy egyedül rajtad
múlott, ha meg akartad volna szerezni Viktória
királynő skalpját. Szent este s új esztendő! nehéz
elhinni ilyenkor, hogy a világ semmit sem változik.
2005. október


Behelyettesítések

„Ők most már emlék örökké”
(Yeats)

(Ők)


Ők azok, akik elindultak. Már-már úgy
látszott, semmi sem történik velük.
Megnyerni egy fogadást, elveszíteni két-
három barátot; szétvert szekértáborok,
rémületek hómezői – szóljatok, ha még
volt valami említésre méltó. Újabb és
újabb maszkok veszik üldözőbe az örök
hiszékenységet a világ rideg sarkaiból.


(Én)

Öreg reggel, a játszma már nem adott,
ezek a kellemetlen szúrások, mintha
a föld repeszeit lélegeztem volna be,
egyesek szerint jobb kiöklendezni az
időt, mások szerint egyenesen árulás-
számba megy; kapaszkodhatok múzeum-
toronyba, elefánttürelembe, toleranciába,
a külső anarchia vagy saját akaratom
káros nyomása alatt így is, úgy is elporladok.

2005. november 26.


Csak idő

Nincs vacsora; a hold a képernyőre
tévedt, bár mintha maga is érezné
(a nagy világmindenség részeként?),
hogy a tökéleteshez vezető út
nincs sehol. Amikor még cipőm orrán
sárga virágpor virított és minden
kétely elolvadt a talpam alatt?
De rést ütött – hová is? – oldalamba,
a szívbillentyű-vitorlák közé
a látatlanban védekező gének
láncszemeit a fémes félelemmel
egybeötvöző ébredés. Azóta
nincs nyugalom, se fényár. Csak idő.

2005. december 7.


Ugyanaz a vesztőhely

A tétova tekintet és utak,
mikor parafrázisra nem telik
erőnkből, időnkből se már nagyon,
ha egy-egy idegen vonal önkényesen
keresztülmetszi arcunk s ágyunk,
melyben az éjszakának a közönnyel
hortyogó szájban megemészthetetlen
súlya van. És a lerakodott por (nem a
mindenségé, szent igaz) meg sem
remeg már, úgy, mint réges-régen,
midőn az alkimista izgatottan
az ördöggel kacérkodott.

2005. december 7.


ÓKORI FANTÁZIÁK

Caesar apokrif levele Kleopátrához

A hatalom, ha nem haragos arcú,
még vonzó is lehet...
Nos, vegyem
az istenek külön kegyének, hogy
Brutusék összeesküvését megúsztam;
és eszembe juttatták, hogy ember vagyok.
(Pedig már láttam magam álmomban,
amint szárnyas lovam kantárját eleresztve,
a felhők fölött kezet szorítok Jupiterrel.)
Egyeduralmi céljaimnak, persze, fújtak.
Életben hagytak, s most fenékig
üríthetem a nyugdíjas évek élvezetét.

Csak hát, ha nem lesz amiért ¬– és akinek
majd légióimmal bosszút kelljen állnia,
értelmetlenné válik megannyi hadművelet
Hispániában, Numidiában, Kisázsiában,
Massioliánál és Pharszalosznál, s átkelésem a
Rubiconon, valamint minden újabb, a rómaiak
szabadság illúzióját kikezdő becsvágy
¬– hozzon aranykort akár, vagy bukást!

Az ürmös ízű keserűség nem nyújt vigaszt;
bár az eunuch egykedvűségnél emészthetőbb.
Nem gondolod, hogy ki kéne verni a fejekből
a világbirodalomra törekvés hóbortját?
(Neked mondom ezt, aki a nagyra
vágyásban túltettél rajtam mindig?!)

Az uzsorásoknál hagyott föníciai
ékszereket már nincs módomban
kiváltani (az egyiptomi diadémokat
szerencsére főpapjaitok őrzik).
Hiába áztatják könnyeid az elefántcsont
zsámolyt ¬– ezen a kis aranyfésűn
s a zafírberakású tükörnyélen kívül
ne várj tőlem semmit; legfeljebb fűtetlen
magányt, és bántásokat meg bűntudatot.

Szinte már látom: esténként, mikor haza
megyek, vacsorakészítés közben többé
nem csacsogsz. Mint akit cserben hagytak,
csak elém tolod a tányért, szótlanul.

P.s. Őrült naivságomra egyetlen elégtétel, hogy
két kecskemelled annyit se fog érni végül,
mint egy kövület.


A tengeri szörny meséje

„Szívós asszony maradtál, Theodóra, fölágaskodnának reád
nemcsak a hullámok. Katonáid kanteste görcsbe rándul,
kár, hogy madárka-agya van a legtöbbnek. Szűk s fojtó
levegőjű folyosókon taperolták eleget a csapzott, tengerifű-
hajú, buja némbert. (Ki emlékszik még a cirkuszi medve-
idomár szajha lányára?) Az ortodox pátriárka, ha tehetné,
zsákba bújtatna ma is – nézzetek a keblemre! –, akár egy
szoptatós rabszolgaszajhát; pedig én testesítem meg a
fenséget és a bizánci udvari etikettet! Hiszen a császár egy
műveletlen illír paraszt, reggeltől estig képes vedelni és
zabálni, ámde az önhittséget meg az öldöklési szenvedélyt
még nagyobb túlzásba viszi. Igaz, visszafoglalta Afrikát,
Itáliát és fél Hispániát (a többi «reform« reám vár: ki-
zárólagossá tenni az ortodox hitet… Nesze neked, Róma!)
Ez az óceán is éppolyan mohón nyúl utánam és ölelne
magához, mint számtalan fojtott dühű darázslénye a
birodalomnak. Ha fulladásig telnék férfinedvekkel, habos
spermával, Justinianus ideggörcsöt kapna, vagy tán
gutaütést. Lábnyomomban langyos fényű medúza lüktet,
ilyenkor érzem a természet ősanya-erejét. Zúgó tengeri
kagyló: ha magamba szívhatnám ezt az egész kisportolt,
borotvált fejű ármádiát! Elegem van a társuralkodásból.”

Mielőtt vámpírvigyorral arcra bukott volna a nyálkás
homokban, hogy összefolyjon benne a kezdet és a vég,
még elképzelte, amint – mindegy: tengeri szörny- vagy
hurkás combú zsarnok-szerepben – villogó mozi-
vásznon mutogatja majd a kéjelgő utókor.

2006. június 30.


Mária Terézia levele Magdeburgba

Trenck Báró! A vár megközelíthetetlen;
a szökés ezúttal több, mint kockázatos:
lehetetlen! Még ha Frigyes nem is
tartana láncra verve ¬– súlyod ezúttal
(értsd: bűneidé!) lehúz a mélybe.
Nézz ki a télbe: a sok sok feketeség,
mint hó lika; ne adja Isten, hogy ráadásul
kínozzon köszvény, kólika, s az önfertőzés
(tán már csak képzeletben játszod a csődört),
hitvány, lebernyegrongy húsodból legfeljebb
a dühödt patkányok rághatnak le valamicskét,
persze közel sem annyit, hogy súlytalanságodnak
köszönhetően valaha is elérhetnéd a hőn óhajtott
halhatatlanságot, amelyre oly bősz szenvedéllyel
vágytál...
A nagy (ámbár ¬– ezt jobb, ha tőlem tudod ¬–:
elmebeteg) porosz császár gyűlöli az absztrakt
helyzeteket ¬– az egészséges szerelem az ő
udvarában ma annak számít –; ezért is bízta
kolostori szukák őrizetére áldott állapotban
leledző hercegnő húgocskáját, aki bandzsi
szemeivel idő(é)tlenül néz a semmibe, akár
a bajor stájer ég szelídsége alatt szédelegve
ellésre váró tehenek. Mindennek az oka ez a
rosszvérű némber, akivel megkísértett a Sátán.
magdeburgi tömlöcödben ahány kövér poloska,
annyi hangjegy: elég megropogtatni őket, s máris
hallhatod a körmöd fekete holdja alól fölhangzó
fölspriccelő örök zenét... Az ég legyen veled!
(Énrólam is ezt mondják a hátam mögött,
ahányszor csak kedvem szottyan megcsodálni
az istállóban veszett gyönyörűségű ménjeimet.)
Állítólag muzikális lény, mármint a kedvesed ¬–

2003. október 11.



„A jó tükör, mint a tavak tükre”*

„ezüstfácánnak húz asszonya hálót”
Li Taj-Po

Messze néző «daru-toronyszoba« –
ki oldja gondomat el valahol?
A gyönge nőt, ha könnyet ejt s dalol,
erős férfi le nem nézi soha.

Selymes fű nem kér tűsarkú cipőt;
kesztyűdön hergelt sólyom ne legyek,
se gyatra írókéz, ki döglegyet
hajszol unottan, undok kanripők.

Mosolyod, gondold el, milyen lehet:
kútban nyíló barackvirágkehely!
Tudattalanod rég nem énekel;
főnix-fióka, árván didereg.**

Pirkadatig még őriz mostoha
kedvünkben is e ház – esküdj reá,
hogy mandarin-méreg nem hatol a
repedezett, vén mennyezet alá.

** Tu Fu

*
„Tükrömbe vajon
ki lopott deret?”

Li Taj-Po

Hűlt gyékényedről mi hiányzik
(talán Lu asszony teste?) –
ki emlékezhet a száz, az ezer
éve hullt dérszemekre!

Mint elvadul mezők felett a por-
felleg, kavarogsz, bolyongsz, nyargalsz;
fönt már csak a sűrűsödő harag.
(Mindegy, mi voltál: gránit vagy kvarc?)

A lomberdőben szűrt reggeli fény
kevés (hol az emlékek ereje?) –
ingerlő póz, mogorva szenteké;
szivárványig sem ér orruk hegye.

2008. május 2.

* Li Taj-Po (701-762): Régi mintára


Kínai rapszód/osz/


„Száll az utas lelke, mint a felhő”
(Li Taj-Po)

1.
Teli is üres is a lét

(az utazó a nagyvilágot
még csődtömegnek látja valahol) –
mint dárdahegyen vergődő menyét
a kihevült hírnök nyelve alól
párállik a húsédes íz

(Tung-csván kormányzó vére
régen kihűlt volna? – de hisz
„kilenc orrszarvút hoznak”
és tálalnak fel élve)

lebegő parázs az ég
telt amfora kiszáradt szurokpecsét

(egyszerre –)
sötétben világít az ok
(teli is meg üres is a világ) –

komor korok
népnyúzó hivatalnokok
dacára ezüstfényharmóniák
– – – – – – – – – – – – –
2.
utak az űrben – meg nem áll
soha kétely se gondolat
(egyedül neki van halál
mert végképp magára maradt

görbül gerinc lüktet az agy
koponyája vándorsisak
– telve ürülve: zavaros –)

hát aki
csak azt várja hogy
jön az öregség s kamatoz

3.
(mi közöm hozzád kínai
legyező buddhista titok!)

2008. április 29.


Evolució

Egy ló vonaglik; haldoklik talán(?)
Vak, lecsupaszítottbokor-talány
– se kökény, se som, se madárkenyér
– – – – – csak porréteg, már vastagon az ér
falát is megüli a mész, a rozsda.
A táj szemén kifolyt színek. Kifosztva
a város is, a Híd utca, a Főtér.
A Pénzverőház sem hitelezőt kér,
csak több kékséget és szabad teret.
Gyűl a beton; részvétlen népség. Átok. –
A természet nagy és nemes lehet,
csak a színeket be ne falazzátok!

(1990-es évek)


Nemes Nagy Ágnes kéksötétje

„Volt már, hogy a kék megsötétedett”

Egy faldarab kikezdve, utcai.
Még kéksötét imbolygás (múltidő) –
A galamb tépett tolla ha kinő,
elérnek vétlen szárnycsapásai.

Ilyenkor tékozló színek sehol;
a csoda hihetetlen: képtelen
– akár a szégyellt, vétkes szerelem –
föleszmélni a havas sár alól.

Hol napsütés, hol didergő homály
a kőpadon. A kisebesedett
ág levedzik; fölötte fény s rekedt
kiáltások. A lélek még kopár.

Izsák, 2008. február 22.


Mindenidők csapdája

Minden hit öncsalás (!) – akiben szellem
ficánkol, fölméri-e a maga
kárára? – Kísértésnek kitett jellem:
a bűnök nem sebzik halálra, ha
józanul körülnéz, és idejében
rádöbben: „kik között élek, jaj, s éltem!”
(Lám, még oly lángelme is, mint Victor Hugo,
álnok fényekkel megcsalt, zavaros
ifjúságától borsódzik –: még hogy a jó,
szegény kis XVII. Lajos
sorsán szánakozott, ha-ha-ha!) Van, akit
ha behálózott egyszer a galád múlt,
megszökni képtelen – hát felnagyít,
drámává növeszt mindent, és megzápult
agyával észre sem veszi, midőn
a kor kész lakájjá, prostituált
kiszolgálóvá tenni!…
Az időn
elégtételt senki sem vehet sajnos. –
Vereség, hányattatás után, ha igaz,
a szétrobbantott birodalmak baljós
kísértetei láttán még kijárnak az
elfogult, sanda sóhajok a képzelt
nagyság tüzének, s a naiv vigasz,
hogy még „egy Falstaff is jó útra térhet”.

2008. március 1.


Jelenések. A trapézon

(Zsuzsanna-változat)

A dögletes fekélynek,
ki bensőmben rág s hallgat:
halál, gyógyító méreg
vagy. Angyali sugallat.

Mérhetetlen szerencse;
de ha magamba fojtom,
ezer gránátrepeszre
robbantja szét a torkom.

Szóból font ostorerdő –
megfoghatatlan végzet.
Mint óriás Cet-belső,
vesztőhelynek kiképzett.

Istenkép, eretnekre
sújtó. (Neve: Zsuzsanna!
Mekkában sincs felette
a dolgoknak hatalma.)

Rajtam az ősi rontás:
gerinctörő merénylet;
pogány patkónyom-«sújtás«.
Kudarc. (Nőstény-erények.)

Pokolba néző vénség(!) –
tükörképemmel ketten
bámuljuk – ég az ősrét,
s egy szemránca se rebben.

Tompa kés, nyílt seb éle,
egymást túlkiabáló.
Jobban melyikük fél-e?
– – – – – – – – – – –
Trapézcsend, üres háló.



Apokalipszis-töredék

Kire feszülsz? belülről mi feszít?

Hit, kárhozat?… A lélek bűvös
köre mihelyt áttöretik,
hamis, színlelt hatás! (És fantom eszme.)

Halálhoz méltó egyszerűség;
mikor mindened veszve.

Üres arc; vagyok, vagy sem.
(Számít-e még, hogy súlyod a teremtés
vagy a káosz örvényébe zuhan?)

A titok örök fiatal.
Csak a keselyű arcú titok,
Uram.

2008. január 8.



Levél - a befogadó agyról

A túláradó panasz kegyetlen volt. („Az ajtó
tárva, senkit sem látok.”)
Kegyetlen akkor is,
ha fájdalom? Kinek a bűne lehet a befogadó
agy - szívről már rég nem beszélünk! - elégedettség-
érzetét zavaró hangnál becsesebb? A kegyes együtt-
érzést vagy elmarasztalást kiváltó hangulatnál?

A tettestől való irtózat után netalán a bírótól
viszolyogsz (?) … Őrültség! (Vagy intő jel.)
A kiválasztódás útjain az Úristen is nehezen
igazodik el (ami igaz: igaz; van úgy, hogy a
felmentő ítélet is elviselhetőbb, mint a közöny). -

Ugyan milyen technikai készülékben derenghet
föl a lehetőség, ami bennünk kihunyt?
A kiszolgáltatott kicsi állatnak sokszor még az
árnyéka is vonít; és hát ott van a kollektív
árnyék - mint háló tart fogva; máskor lehúz.
Lehet-e érv még, ami mondjuk hiányzik a
ködbe vesző tájból? (A köd különben
nem mindenre elfogadható magyarázat).

Az ajtó tárva. Visszafordulhatsz; s én magam is
visszavonhatok bármit. De az egésznek csak
akkor van értelme, ha felszabadít.

2007 július 3.


Kint és bent

Nem mindenki boldog, kit anya szült,
kint nehezebb kitölteni az űrt.



Beszéljünk a muzsikáról

Az elfelejtett görög matematika, s az arab
mértan. Mondják, a tizenkettedik században
egy szerzetesnek nem lévén üres papirusza,
kénytelen volt Archimédesz elhalványított
kézírására lemásolni a megrendelt imádságot.
Ami éppen kéznél van: az utókor egyre
praktikusabb.
Térdig izzó harci paripák,
díszes ármádiák mind elhullnak, fájdalmak
tragikus áriái csillapulnak. Európa szélén
valahol, újfűre kihajtott nyáj legelői felett
úszik az ének. A fekete hangjegyek sűrű sorai
nem takarhatják el soha a bennünk magasodó
fenséget. Monteverdi, viaszsárga álarc mögül,
éberen őrködik a dallamvonal süllyedésén.

2007. május 18.



Ballada Föníciáról
(egykori osztálytársaimhoz)

„Úgy látszik, rosszul böjtölünk.”
(Füst Milán)
„Adjatok egy jobbik világot”
(Ady Endre)

Merre csatangolsz, áldott álom! Föniciában
hűlt nyomotokban egy árva szamárnak az árnya poroszkált.
Büszke fiúk, kik annyira mindent vártak a szürke
porhüvelyüktől…
Márton, csak amilyen te lehettél!
Lengyel vér, haja lengő szőke; szelíd, csücsörítő
ajka cseresznye s akármely nőt lefegyverez és kész
megtéveszteni vérmes agyú belügyest, a kopót is.
Hagyta, csaholjanak (egyszer Konstancáig) utána;
kaland volt a javából. Sportos mellkas alatt bősz
Ovidius-gőg fújtat tán ma is valahol még.
S drága Lacim, te a „doktor urunk!”, csupa bandzsi, bizánci
pózzal, romlottsággal könnyű kínai ernyős
újvlach utcai nőkre, cselédre vadászó balek, szem-
tengelyferdületedben őrződ az aljavizekbe-
elmerülés iszonyát, s valahányszor parvenüséged
vakvilláma a nyírfa fehér törzsébe hasítna.
(Véletlen volt? öngyilkosság? s többre vihetted
volna vajon komplexus nélkül? – apádat-anyádat
várta az olcsó resti! kuliztak a borravalóért,
s telt neked is kis extravaganciára belőle.)

Elhulltakkal (van-e időm megállni?) ha szembe-
fordulok – szinte csak úgy a sötét, kihalással ijesztő
udvarainkban, a rákos, nyálbuborékos iszapban,
szembeerőlteti arcuk a rontás. Rév(m)ület-élet!

Mindenek rom-rohadéka rajtuk. Mintha hiába
gyúlna ki bennük a láng, ha mégis sorba’ kidőlnek –
én se vagyok ma talán már (én, ki velük csutakoltam
volt ugyanabban a régi folyóban). Szólj: ki lehet hát
ő, aki meg sem ölel, nem csókol benneteket, ha
eljön a búcsú; unja az alkudozást s a világot,
vár a viharra – mikor fog már kongatni felette?

2006. július 27.


Lám, az utód

A 120 éves Karinthy Frigyesnek

Közel a Styx; kevés a révésznek odavetett
obulus. Rájövünk előbb-utóbb:
mekkora hazugság a:
suae quisque fortunae faber est!…
E süppedt szemű, sárga
orca - (lám, az utód!) -
régóta nem ámítja magát; hát még téged.
Különb az én Múzsám, nevetséges lenne
biztatni, hogy (az optimizmus végett)
eltáncolja a szüfrazsett jellemekre
írott szvitet. -
Ha rád talált,
egy ősz eleji kerti poharazgatásra
hívd meg a halált;
nem holmi dáridóra,
csak hát épp nagyon
kimarta szívünk a sok rozsda
s a közöny.
Lenső légutakon
óriási amphorákban temérdek
gyöngeségre kárhoztatott lélek.

A vádból nem kértek(!) -
minek a hála? Kibérelt szószékek alatt
elhaladva, csak a dagadt
tokájú, lepcsesükre büszke szörnyetegek
(már mióta vérük vesztett,
nem igazi pelikánok ezek)!
Tud-e valaki jó hírt, vagy bár egy titkot?
Mint amilyen a Tied volt
(„Gyermekkoromban elszántam magam, /
Hogy szólok istennek, ha van…”)
MÉNÉ TEKEL!… (Az értelmét már nem
tudom meg (s más sem)
a babiloni lépcsőházból lejövet.

Kentaur-civilizációban tülekedő tömeg
olvadozó jégkrém-jövendője felett
égett fóliáns-szárnyak
haszontalan hamva lebeg -

ha lesznek, milyenek lesznek az emberek?

2007. június



Elízium

Nyögve kikászálódunk a liftkabinból –
valamilyen, a köznapitól s a történelmi
gyermekbetegségtől megszabadító, bizarr meg-
világosodásnak köszönhetően kerültünk ide?
(Talán a kiválasztódás kritériuma lehetett.)
Vegyünk mély lélegzetet; ha nem is szaladtuk
körbe a Földgolyót, keressük, hol lehet ez a
hely. Hátha hiánytalanul megtalálhatjuk… Mit?
Érzékelhető-e az űrhuzat? Fölismerhető-e valami
például abból, hogy mint elvadult falkát (ha
nem is úgy, mint háromezer-hatszáz és valahány
évvel ezelőtt az akrotíri vulkánkitörést követően)
az istenek kegyeltjeiként is zavarodottság fog el?

Szép táj, kár, hogy a délibábnál leírhatatlanabb.
S történetesen, ha el is jutottunk ide (ebbe az
állapotba), visszatalálunk vajon valaha; vagy
kénytelenek leszünk unatkozni itt halálunk után is?

Eltévelyedett teremtmények voltunk. Most aztán
fuccs nektek: dögevés, orgazmus-hajszolás, dema-
gógia! Sehol egy görcsbe ránduló száj („az egész
Párizs totál köd bennem!” – de azért semmi pánik;
egyelőre még „a boldogságtól-ordítani-tudnék”
késztetése se). Csak enyhe széllökések – meglehet,
hogy a földkéreg eltolódásának utószellentései(?)
S a szokatlan fény: mintha meszes csontjainkból,
megereszkedett izmainkból, vérereinkből sugározna.
A törés mentén sejtelmeink, gondolataink, mi magunk:
karcok a tömbön!
Elűzött, elvadult állapotunkból
ocsúdva egyszer tán csak rádöbbenünk, hogy mi
zajlik valójában az elíziumi kulisszák mögött?
Mikor mondtunk búcsút a roncsoknak, csonkaságnak?
Hova tűntek az agyonkoptatott kövek, az aszfalt,
s a közhelyek? Talán csak egy látomás, amely
könyörtelenül kitörölt mindent a memóriánkból!

A felhőbetéten nem üt át vér? A mazochisták óva
intenének (ha tehetnék), hogy őrizzük meg az
agyunk mögé lerakódott üledéket; különben nem
marad esélyünk az önkínzásra s megalázkodásra.
Kész téboly. A spiclik, a lehallgatók – ők vajon
hol…? Hisz lehetetlen, hogy mindenki elcserélte
volna az életét. (Mi az? Máris hiányzik a falkába
gyűlt csőcselék fenyegető bűze, állati kipárolgása?
S a déjà vu hangulatok, amikor szívesen emlékezünk
egy suta ízetlen csókra, egy harsány röhögésre?)
Mellettem ez a talapzatáról lelépett, roskatag
személyiség, bár sohasem hőzöngött, bőrkabátban
sem ágált, kész volna mégis meghatódva felhörögni
fiatalsága elfojtott titkait. Holott az elíziumi
tér – mert nem mező ez, hegynek pláne nem hegy az
alvilág peremén – messzire esik a szennyes kata-
kombáktól; ráadásul műanyagrózsákat sem árulnak,
a bőrfejűek bandája nem tépdesi le a választási
plakátokat (egyszerűen: nincs miért választani!),
és szent meggyőződésed, hogy ha repülés közben
viharba kerülsz, nem kell zacskóba hánynod.

Lesz itt ebéd is; s vajon milyen a felszolgálás?
Nyers gyümölcs, saláták, s asztaltársaságként
talán a magazinokban megcsodált démoni nők.
(Hol is vagyunk: netán egy ív papíron. Még üres.)

*
Valaki, valami dobálja fejedet, méghozzá nem is
a párnán. Egy park félreeső padján ülsz, eső
szemerkél, és a hirtelen cikcakkban kigyulladt
fényességben – a te görög harmóniából hörpintő
képzeletedre féltékeny Isten villámló tekintete
volna? – egy bokor ága a füledbe szúr keményen.
A láthatatlan föld alól a fagyott fű hamarosan
áthatol a törött járda repedésein. Ki tudná meg-
mondani, hol ér véget a konvencionális égbolt.

2007. május 24.




Az agy szertartásai

Ki szedi össze az intellektus utolsó morzsáit
ezen a semmilyen földön? – a sok boldogtalan
baromnak, persze, elég lenne a bőség. Sopánkodók,
ruhájukat megtépők, önelégült marhák, vagy bosszúk
szövevényét kapkodva kibogozni igyekvők: csont-
tiszta érzékenységgel töprengenétek a megfejtés
jelzőin, holott nincs is végeredmény.

Tovatűnt hangulatok – vissza túlvilági üzenetként
sem térők. Felserdülésed terebélyes közhelyei
(a szenespincéből, hiába is lesed, nem jön fel
többé a Hétsingesszakállú); a dogmák kevélysége
örök! elég felönteni őket valamivel, s a kocsány íze
meggyűl a szádban. A tudattalan olvadozó jégmezői
után, mikor torkig vagy már minden egyébbel, és a
prófécia elandalít, marad az elvágyódás esetlegessége
– csak az elmúlásnak vannak kíméletlen törvényei.

Kényszerképzet, hogy földöntúli magasságba vágyunk.
(Hol is kereshetnéd másutt a teremtés előtti pórusaid)?

2008. április 13.



Búcsú – libanoni zsoltár

Felfőtt a levegő, nem kell teavizet forralni.
Serceg az eleven város. Bábeli jajszavakat
ki tud kiszűrni a bombazáporból? Szökőkút
gyanánt égbe törő katakomba-repeszek; s ki-
száradt talajvíz, bennszülött konspirációkat
szomjhalálra ítélő. A testcafatokból még fel-
feltör rekedt ordítással a kín, de rég kiszállt a
lélek mindenből. Csak kéz- és lábnélküli törzs
s elüszkösödött orrú, fogatlan fej; rakétatűzben
vakondok-zsigerek menekülnek a lángoló párna-
huzat alól. Az öldöklés végtelen útját járod itt,
ókori szellem.
A laventei partvidéken (az ősi Nap-
Keleten) hol késik a fűszerillatú szél? És ki fogja
kimenteni a mélytengeri medence zavaros, véres-
fekete üledékéből az olajos illatszereket, a növényi
gyógyszereket, a drágakövekkel együtt? Valahol itt
kellene keresni a Krisztus előtti írott források szerint
Kánaánt: a Földközi-tengerre nyíló kaput. Gyertek föl
velem Libanon hegyére gyantás cédrust vágni! Ne mind
ismételjétek nekem, hogy több, mint háromezer évvel
ezelőtt már felgyújtották Arvádot, a szigetvárost, és
az asszír, a babiloni meg a perzsa seregtől rettegett
Föníciai népe. (Szidón városa ravaszabb volt: önként
megnyitotta kapuit a hírhedt Makedón Sándornak.)
Ámde a türoszi Kadmosz nem innen hozta vajon az
írás tudományát a görög Boiótiába, Attikába valamint
Korinthoszba? Hát a bíborcsigákból készített festék?
Ki merné tagadni, hogy Fönícia a bíbor (a phoinix!)
birodalma? De, íme, csupa vér tapad hozzám, jussak
bármilyen mélybe vagy magasba. Véresen tántorog az
el nem hantolt halottak árnyéka, s a bombázó repülőraj
szárnyain szellőzködő hajnal, hogy láthatóvá váljék a
mérnöki pontossággal kettémetszett festett mennyezet,
a nászágy, a csecsemőhalánték, a kánikulába ájult város.
A porfelleg-fulladásos éjszaka után pernye helyett fej-
nélküli galambok hullnak alá. A napi anyagcseréhez és
munkához szokott, Isten teremtette halandó kecskéje
tőgyére vagy az írógépre bukva. Nem gond, hogy milyen
égbolttal takarózzék az, kinek (ha netán élve megússza)
semmije, senkije nincs már. A lázban égő test és elme
gyönyörű elrendeltetése helyett: feneketlen bejrúti dögkút!

Ugye még nem felejtettétek el (ti, ott Európában) a
kattogó kerekű villamosokban átadni az ülőhelyet
az alázatosan rátok mosolygó hadirokkantaknak?…

(ajánlás)
Jaj, kedvesem, eliramlott már hány ezerszer az el-
árvult élet! A hajdani pitypangos réteken a képzelet is
megvágja magát. Házat építeni, nemzeni, újszülöttet
hozni a világra, bűn-e vagy sem – de mire fel?


Interkontinentális blues

A világ döntésképtelen
ki fogja feltámasztani
az ENSZ nevű relikviát?

cézár cár elnöki ukáz
az ősi törzsszellem segít
megtölteni a temetőt
lopás? hagyomány? (egyre megy
fő a „mesterség” hitele)

árnyékod fűbe fémbe ég
Drezda után Bejrút előtt
azt hiszel el amit akarsz

a világ döntésképtelen

2006. augusztus 12.


Beltenyészet

Vásárhelyi Géza-emlék

Felindultság nélküli belterjes:
történhetett-volna világ,
a látszatvalóságon átütő,
átok nem verte, vér nem piszkította
csók és csiganyál, mézszínű avar;
gyönyörpótló álmon túli szerelmek,
gyötrődést, halált nem ismerők. Térd és
hűség: lehorzsolhatatlan. hangszínek:
össze nem zúzhatók. Történetek,
ti mindent értők, ti semmit sem érők,
ha egyszer így is, úgy is kitudódik
a csend előtti és a csend utáni
pusztulás.

2004. február 26.


Óda ez is


Úgy eljámborultál,
mint a védtelenek. Vagy mint a
vétkesek. Hiúságod, mohóságod
talán(y); olykor már csak egy kis
nyalánkságra korlátoznád néhai
bűnös álmaidat. Keresztényeket korholó,
iszlám felé kacsintgató – koholt,
mert félelem-lombikba zárt, terror-
tölcsérlukból kikukucskáló Európa.
Korhadt trónjaid, székrekedéses múltad,
köszvényes dicsőséged után: újabb
bá lványok helyett, kiürült kocsmák,
temetők magányától kiborulva,
ha még egyszer bifsztekes zsírba, vérbe
márthatnák rőfös és dölyfös szakálluk
barokk faszentjeid! (Persze, élve a
modern higiénia fenntartásaival.)

2007. február 4.



BALLADA A MÁS NEMZEDÉKRŐL

Koczka Györgynek

1. A Nagy Buli szapphói strófában

Mérgező kor volt. S te, a szél ezüstös
úti porától patinás tünemény(!) –
táncosan, mint régi idők mezőin:
hol vagy, elődöm?

Ujjainkban és az agyunkban is gép
zakatol vagy búg; de se vér, se tinta
(persze, nincs is – ha elavult a toll már –
mit belemártsunk).

No, de ez a zaj? A közöny sisakja
rejti arcuk, s jaj, unalom/ha költők
eleven, megnőtt hada hörg időnek
fergetegével!/

Boldog-é álmuk, letarolva végképp?
(Ott van a helyük, üres, íme, mégis).
Gerlepárok! lecsupaszítva minden
intimitás, és

minden érték szétszoratott. Ma nincs jobb:
tűrjük elfajzott cudarok dagályát! –
(Hajlított terror, nagyidő sokunkat,
számtalan csapda

s fergeteg villámtüze várt, s a szellem
olykor egy ócska esernyő alatt, ha
félt, igaz, csak fél-szavakat, de súgott
társa fülébe).

Kint a kicsiszolt cinikus világban
mint csellengő eb, fut a zord jövőkép,
dörgölődik üzletelőkhöz… S űrré
tágul a seb bent.


2. Álom árvizei

„az elesettek neve
/…/ kizuhan a megzuhanásból”

(Prágai Tamás)

Csontszilánkok, porladó idegek!
Tartós árban fejed a víz alatt,
már nem kalapál oly veszettül szíved
az erőlködéstől, mint a felszínen,
hogy az összeomlás maga alá temet.

Tények hordaléka, honnan s hova:
az anyag belsejéből ami elszabadul,
milyen alakzatokká képezi magát?
Zománc alatti porckopások,
gyulladásos és forradásos csontok.
Intim asztaltársaság – kínos percek
sercegő bogáncsa –: irgalmas nővért
játszó barátok, aszaltvigyorú besúgók.

A még soha elő nem hívott
párbeszédek s elhallgatások
mint holmi kínzóeszközök.
Az emberi idő sohasem egyirányú:
visszacikázik, és bumerángként ejt
utólag, hányszor(!), barbár sebeket.

A kalitka-tudat, inog előre, hátra
(le ne zuhanj valamelyik emlékkel,
fölöslegesen össze ne roncsolódj) –
a vérerek falait áttörő,
a mész mögötti génes, kénes
gőzbe vesző kettős magány.

A ház, a kerti locspocs s lom(b)halom.
Csak törmelék, illat sehol, a rőt
sövényt is elsodorta rég a szél.

Fojtott hóesésben («vannak napok,
mikor más valaki szeretnék lenni«)
elodázott pszicho-drámáknak
prédául odavetett köztetem! –
Feltört aszfalt, szagos az exhumált
kor, a törékeny útvesztőkön
föl-fölmondott vers. Befagyott tudás.

Mint könnyű járda, öreg házfal: ifjú
eszménykép süllyedőben (a nyálába
fulladt, tilosból nyálkás kegybe
kecskebukázó kaszkadőr)!
Aranymáz alatt rángatózó
mimika (a sisak sehol) –
elsimítani az otromba ráncokat,
amíg az idő össze nem omol.

Rongyfáslikká fölhasogatott végeken
szívünk végső elaltatásra vár.
– – – – – – – – – – – – – – – –

Barbáröröklét, békétlen halál.

2006. szeptember végén


3. A halhatatlanság kockázata

„Észbontó inger, s mihelyt megkapod,
Észbontó undor, mint lenyelt csalétek”

(CXXIX. Shakespeare-szonett)

Meddig tágítható közérzeted?
Törékeny útvesztők, sorsod követve
tilosba tévedsz, vagy csak nyálkás kegybe.
Bohócruha? Palást? – cserélgeted.
A mostohád kegyúr. „Ha követem,
tán édesebb lesz a siker gerezdje!”
Hiú remény vezet; idegen mezbe
(az exhumált kamaszkor köztetem)
öltözve szövegelsz magad keresve.
Sötét tüzekben árnyad jól megedzve,
vén lókötő, lim-lom között neszezve,
elhullt hajad alatt kiég az eszme.
S bendőd, ha fel nem fúj Isten szele,
felfalt ifjúságoddal lesz tele.

2006. október 20.


(K óda) Ballada a „más nemzedék”-ről

Avas, átizzadt minden zengzemény,
mely hitvány korra emlékezteti
a magadfajtát: higgye, jó neki
az új, a zavaros. Még nem erény
húszévesen habzsolni, persze, azt,
amitől undorodni kéne… (De:
„Más nemzedék – szerencse «bélyege«! –,
nem olyan, aki mindent elszalaszt.”)
Szalonképes haramiák – a sok,
szőrét veszejtő ordas rongy-öreg
ölében ringatózó göngyöleg –:
önámítás, vagy karrier az ok?
Múzeumi tárgynak képzelni a
gyilkos agyart.
(Ki kinek a fia?)

2006. augusztus 9.