Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A waterlooi ganajtúró bogár I.

2010.10.17


A WATERLOOI GANAJTÚRÓ BOGÁR



A waterlooi ganajtúró bogár

Péterfy Gizella festményei alá

A ganajtúró bogarat figyelem: súlyának ötven-
szeresét görgeti maga előtt; képeid is valahogy
ezt sugallják – szabadságot megkísértő (meg-
kérdőjelező) kompozíciók. A gyűrt lepedők, a
legyűrhetetlen gyengeség: a bűnbeesés. Az Élet-
fa reneszánsz-ága, a kelmékből és kosztümökből
kihámozott természet; a romantika nyergében hősi
jelenések. Tanúk nélkül csak pókhálós, poros idill.

A magasban szerpentinek lebegnek a szélben;
alpesi táj, vagy földszínű gyötrelmek színterei.
Fölemelsz egy-egy követ, s alatta vöröshangyák
nyüzsögnek, vagy skarabeuszok meg éjszakai
bagolypillék lapulnak (talán épp olyanok, mint
Nabokov képzeletében). Anyád áprilisi álmai;
kocsonyás, kék koponyarelikviák – a Kanté, a
Pilinszkyé; s mint valami színes felhőkavargás
minden (a Bach-reminiszcencia már nem rikító,
inkább sötét, a holnapi valóság árnyékát előre-
vetítő). Bátyám ugyanazokba a színekbe mártotta
ecsetjét, amelyikkel kifestette volt unatkozó ólom-
katonáit: a waterlooi győzteseket és veszteseket.

Dilettánsok tülekednek a festékbűzben. A szülők
halála után csalános álmok, fantáziátlan magány.
A szétszaggatott gyermeki illúziók, mint lila vak-
ütések átütnek a repkény halott gobelinjén. Már
csak az ártatlanul felmetszett test őrzi Isten láng-
vörösét. Kátrányos tudatban a vigasztalan csalást
szolgáló, sokszorosított csecsebecsék. Honnan ez a
bizalmas viszony a menthetetlennek hazudott világ-
mindenséggel, amilyent csak halandó létünk kohol?

2005. július 10.



Budapesti (XI. kerületi) óda*

Tavaszi tócsának néznéd messziről. Valamivel
nagyobbacska, mély tükrében elfér az ég s még
mi minden. Színültig fűzzel, platánnal, elnyelt
hangokkal és emlékezéssel. Könnyen meglehet,
hogy az a sötét és kócos szakállú jövevény is a
néhai merengései tárgyát keresi tükrében. Nem,
mégse; feltartott karral állva (lám, kalapja védi
csak) inkább segítségért fohászkodik a tó jólelkű
tündéreihez. Vagy tán ő maga készül áldását adni
a mesébe illő tájra a dübörgő (valóságosságát vicso-
rogva, versengve bizonygató) nagyváros közepén?
Csak víz és égbolt – mondaná a mostoha Magyar-
ország elátkozottjainak nyöszörgéseit meghalló
Ady Endre. Mi ez a mohos köddel takart, gőgös el-
hagyatottság? Kinek, minek tart tükröt ez a gazzal,
durvasággal be nem szennyezhető természetes ős-
tisztaság? Zsenge esőkben aszú nád sötétlik; máskor
meg mámoros álmodozások pompázatos délibáb ege
– nyugalom, csüggedést és hörgést és diszharmóniát
elnyelő. Mert különben ki hinné el – még ha a sárkány-
torkú világ tüzét eloltó gomolygás mögött szivárványló
oázis is ez a tó –, ki hinné el vajon, hogy öngyilkos pózba
görnyedt, mindegy, hogy alázatot színlelő vagy egzaltált
tekintetű zarándokokat nem látott soha? Megváltó lég,
nyárfák ezüst zizegése, hullámrezgések lélekágya – aki
vagy! Párától elhalványult tükröd borzongva őrzi még
az andalgó párok közös, kibékíthetetlen magányát s a
hold-idegenségben (még hogyha angyalok keringenek,
vadlibák szállnak is fölötted) a csavargó sorsú elűzöttek
sápasztó félelmét, akiket hullaszag riaszt, vagy lassan
mérgez a burjánzó bazsalikom. Mennyi könnyű pillét
utánzó, mélybe hulló szándék, mely szinte észrevétlenül
bukik alá. A kékeszöld csillogású feneketlen mélységbe.

Sejtelmek márványmosolya. Hangtalan káprázat. A szív
kutakodása, remegése, midőn az Úr megnyitja kaptárait,
és a halandó együgyű képet vághat; nem mint a börzén.
S ha már elhalt benned, a mozdulatlanságban, a századok
panasza, már csak egy fúga-futam: a kimerült agyé. Olaj-
felhő, viharfelleg (netán hidrogénbombáé); kén Mefisztó-
felész-szagot semlegesít a sűrű lombsátor. Alszik a hangya-
boly és fészkében a varjúfióka. S jóllehet egy fehér szegélyű
álmot átfúró vörösbegycsőr újra rikolt, az életcéltalan utak
egyszer nálad is véget érnek – – – – – – – – – – – – – – – –

2005. július 11.

* Péterfy Gizella (280 x 380 cm. olaj, fatáblák)



Testamentum télen

1.
Bölcsesség: vakmerőség? vagy alázat? –
Az aggaszt, aki nem talál magára,
ki mindenkiben ellenséget lát csak.
A sérüléseknek hányféle ára
lehet: szorongás, gátlás, önmagára
utaltság (némaságba ernyedek!),
s lehet az elképzelt mélység felett
kifeszített ideghúr biztonsága;
a kötéltáncos légüres teret
felmérő nyugalma: félelmedet
ámulattá varázsoló és titkos
szövetség (ne várj csodát a tudattól,
midőn a véletlentől függsz – csak attól,
hogy a következő pillanat mit hoz).


2.
Elhidegül előbb a kés,
az alma, meg a vaj, a méz,
aztán a diétás kenyér.
Csuklódon hallszik-e az ér?
S ha fölfut sötéten a vér
tüdődbe, fáradt és sekély?
Aszályok után meddig ér:
derékig csak a szeretet,
s bokán felül a szenvedély(!) –
Képletesen: már nem pezseg
a világ holtpontra jutott
s borvizes palackba dugott
provinciális szelleme.
Fagyott, zúzmarás jegenye,
a hónak sincs már kelleme;
jaj, el ne nyelj, közöny tele!

(Egy forró tea kellene.)

Füledben már csak ostoba
csalatkozás zeng, mostoha
tévhitek és hitehagyott
hőst éltető hazátlanok.
Még egy szikrázó nevetés (?) –
a tűz ereje is kevés.
Akit legyőztek, s aki nyer:
egy akol s milliónyi fej.
Csőre töltött neutronok;
békéd rég világgá futott,
csüggedt Kant! – Oltalom, vigasz?
A törzsi élet volt igaz.
A harapás helye beforrt,
de sehol a száj, aki szólt.
Ajtódat hasztalan hagyod
csukva, mögötte fantomok –
zöld eszmék, zizegő gazok;
szeméttároló századok.


3.
Öreg, aki látott szegénységet;
aki ifjú, az a legszegényebb.

Hívők pokla, ájtatos eretnek –
csak a csalás, ami még megmenthet.

Meddig állsz őrt embernek fiáért,
s fizetsz tested lakásáért hány bért?

Baljós tudás; bámulsz földre, égre.
Elpazarolt idő. Legyen vége.

2005


Hogy ne fájjon az utazás

Csak még egyszer a Varjúvárat.
Fiunk hetente robog Várad
felé itt, s a havas tetőre
bámul, száraz szemmel tűnődve,
mint én most. Márciusi kormány-
s évszakváltások! – a hegy ormán
nyoma sincs enyhülésnek; földi
mércével ne kutasd, mi őrli,
olvasztja csalókán a lelki
csúcsokat (úgyis a mély rejti
a /hó/fehérbe pólyált kínt s a
változást súgó reményt) – mintha
nem tudnánk és látnánk, hogy újra-
fagy minden múlt, jövőbe fúlva.
Hórengetegen áttűnő, kis
tornyok, madárcsőr, évelő víz:
barlangé, lágyan omló selymes
vízesésé; formák, sejtelmes
emlékek sötét alagútja.
Visszanézek a hosszú útra –
mi ez a sebességtől tépett,
kusza, egyenetlen versrészlet,
a kéz kezdetleges játéka?
(Az ég – a szellem ajándéka?)
Sztána hava. Nem oldja ezt fel
latyakká sár. Semmilyen vegyszer.

A Varjúvárat, csak még egyszer.

2005. március 6. (Ady-expressz)


Virágvasárnapi intelem

Enikőnek


Virágvasárnap. Hó. De hisz
fagyban is hevíthet a hit.
Szedném, szállingózóban is,
a honfibúnak szirmait.

Nem pátosz, csak egy kis remény
az ezredforduló után –
lásd, nem követnek; csak a fény,
s egy sánta, agg véreb csupán.

Figyeld a meddő napokat,
amint holtakként bomlanak;
agancsom elhagyott s a Nap
távolodik – már te se vagy.

Húsod dombján hamu a csend,
lágyékod belepi moha,
tomporod íve tovaleng.
Béke és unalom hona.

Szép őrültségek! Az időt
faggatja véred és velőd:
lehetnék olaj az örök
mécsesben az oltár előtt? –

Virágvasárnap nyílna rám
(kétség, ne rontsd Ádám eszét!);
s állnék tisztán és ostobán,
míg tart a szent Hegyi Beszéd.

2005. március 20.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Profán ballada

Arcodon sok-sok sírránc;
arcom már csak egy ékezet.
(Homály ez, vagy a végzetet
váró perc?) Visszakívánsz,

tudom; ha részeimből
összerakhatnál s inget
adhatnál rám!… „Keringhet
a Föld, mit bánom, mint dől

halomba az új Bábel-
torony s pusztítja láng el
Lót bűnös hajlékát, csak
őt óvd, Uram, ne bántsad!”

– képzelegsz, álldogálván
a csótányok közt árván.

2005. május 10.



Véges végtelenség-vakság


Jó vicc! Ha felfaltak a pondrók,
nem téveszthetnek össze, mondod,
azután se mással – bár szíved őt
nem igényli, s tüdőd a levegőt.

Az epilepsziás, az éhes,
a hűtlen húsú s a hűséges
végső fokon mind egyre megy:
csak archeológiai lelet.

2005. június 11.


Nem óda, csak „főpróba”

Kiket álmomban is reinkarnáltam,
nem csupán éber bódulatban: Nektek
tartozásomat leróni hálátlan
dolog lesz odaát (lám, máris kezdek
zavarba jönni, boldog Mesterek!)
A Múzsa csókja szinte semmi – várom,
hogy viszontlássam horpadt fejetek;
reméltem, kifoghatok a halálon:
hosszú estéken hosszú verseket
motyogva ima helyett, Tőletek.
Világvárosok ködét kiköhögve,
szédelgő főm – fogadjatok örökbe –
csoda híján hadd érinthesse meg
kankalinsárga mellényeteket.

2005. június 11.



Az utolsó találka

„Ennyi volt csak, ennyi volt csak?”
(Kosztolányi)

Eddig szép volt. Nem vágysz újabb
kalandokra. (Meddig fújnak
a szelek?)

Egy utolsó találkára
várnak téged, nem csupán a
szellemed.

Az órák gyorsan peregnek.
Most már mindegy, kipihented
magadat?

Szalonkabátod kifeslett;
megalázva, mint ki vesztett,
de szabad

lélekkel! Holnap reggelre
minden ordináré, ferde
és kihalt

lesz utánad. Szavad elhull,
ez is, az is rosszra fordul,
s hogyha majd

vekker zakatol a párna
alatt, kit hajszol világba
nélküled?

Esti Kornél, te bitangul
árva démon, bizarr kandúr
és öreg ¬–

ködöt köpve, részeg éjben
tűzparázsba nézve mélyen,
ezeregy

év suhant el, s tintavéred
Isten ujjának hegyén egy
paca lett.

Nincs már benned semmi rejtély;
cenzoraid agya elfér
az üres

zsebedben, s elaggott kéreg
sejtjeidtől már nem kérded,
hogy: mi lesz?

Ábel árnyékában Édent
újraálmodó: csak szégyent
s unalom

bugyrában is szívet tépő
ürességet érzel; késő
gyógyszalon

kúrára járni, hogy hátha
nem nyel el a pesti járda
sivatag.

Mivel ölted az időt el?
Hol az ezer esztendő, mely
kiapadt?

Gőg és könny folyt le a torkán,
míg világra szült, mint orkán,
jó anyád.

Kárpátoktól Adriáig
sorvadoznak csigolyáid,
holt hazák.

Ily halálra hívó estén
Üllői út végtelenjén
mire jó

egy fölszegett fejű lélek?
(Vagy a csont perel csak téged,
Földgolyó?!)

Hol vagy önimádat s étvágy?
Elveszítetted Európát
s hitedet.

Vértől irtózó, vén barbár,
házipapucs forradalmár,
el veled!

Szenvedélyedből egy olcsó
fintorra (a legutolsó)
még telik.

Míg ki nem békülsz szétázott
kalapoddal, benned lázong
az elit.

Végül kérleld meg az Istent,
aki eddig annyi mindent
rád hagyott

(elfoglaltsága talán, vagy
még inkább a nagy utálat ¬
volt az ok?),

hogy kíméljen, már örökre ¬–
őrjöngő gyász nem tesz tönkre
senkit itt,

akinek, míg süt a hó s a
láng hűt, voltál s vagy adósa
holtodig.

2005


Vendégségben Bárd Oszkáréknál

„talán egész eddigi rövid és kínosan hosszú
életemben itt éltem meg a legmélyebb, a leg-
öntudatosabb emberi pillanataimat.
Megköszönni pedig csak csirkepaprikást,
hagymatokányt és bobszeletet lehet…”
(Dsida Jenő)

Valami megnevezhetetlen állt a háta mögött.
A kielemezhető dolgokon túli, az egyetemes
melankólia kínjánál, a fojtogató sötétségnél is el-
viselhetetlenebb. „Ha valaha fiam lenne – gondolta –,
nem zárhatom el tőle a derűt… Sekélyes,
savanykás vigyor, üres vihogások. Mit nekem te
zordon (Kárpátokon inneni s túli) öntudat!”

S azzal máris – azzal a tudattal, hogy „te viszel el
tőlünk mindent, halál(!), te, aki sohasem alszol
(igaz, én is szeretek virrasztani, de erőtlen fejem
hamar lehanyatlik” – máris a zongora alá bújt,
méla lesben; s lám csak, megjött a kis elemista
Edgár (mióta várta már haza az izgága kölyköt!),
és hátitáskáját a szíjánál fogva messzire hajítva,
Jenő bá’ után mászott gyíksebesen. Percek alatt
lezajlott a nagy, harcias viaskodás, aztán velőt-
rázó röhögéssel kimásztak, de még mindig négykéz-
láb, ő morgott is hozzá, mint éhes oroszlán, majd
benyitván a könyvesszobába, már ott is volt az ív
papír a kezében, hogy a plajbásszal a Wettenstein-
dinasztia legifjabb sarjáról portrét rögtönözzön. Az
elkövetkező percekben boldog kimerültséggel dőlve
hanyatt, Ronsard s Berzsenyi verseit bújta. Később
Szapphóra gondolt: „csöndes / révedezéssel régi görög
hegyekre / s zengeni ritmust?” (A véres arcú rémületek
még messze; nem kétséges, hogy: úr-e a szellem?…)
A megviselt sarkú Candide-ból – megsárgult lapjai
kijártak – kívülről idézett franciául (Edgár, egészben
nyelve le gyorsan a még párolgó aranygaluskát, tele
szájjal utánozta a játszótársat, blabla-szövegével
remekelve ismét)…
„Sokszor szeretnék máshol lenni,
mint ahol vagyok (Karinthytól ollózom? tökmindegy!) –
gondolta Jenő –, ámde ez Bárd Oszkár galgói «kúriája«,
itt most jól érzem magam. Nem úgy, mint amikor csak
nézek magam elé, elbambulva, mint egy ökör…”

A könyvek bűvköréből kilépve, a leprás homályban még
sokáig zenélt valami az agyában, mint sarkantyúpengés.
Versek ritmusa. A bohóckodás máza mögött tünedezőben
az önzés kínja. Réti kökörcsin-virulás (még ha maszk is),
és rejtve a zsurnaliszta-pökhendiség. Csorduló áhítattal
gondol vissza később is ezekre a napokra – elképzeli,
miként duzzadnak izmai, mikor két karjánál fogva felkapja
és forgatni kezdi a kis Edgárt, a csapodár «lepkelegényt«,
aki, mint mindenik gyermekpalánta, szívszorongva szeret
repülni. És hát vele van a magát mindig mellőzöttnek érző,
öreg körorvos-barát (Jenő nem a grafománt, vagy a kettős
kisebbségi komplexussal küzdő morfinistát látta Oszkárban,
hanem a megtépázott idegzetű költőtársat), s ott a figyelmes
– sastekintetű – és legalább annyira szárnyaló képzeletű,
lankadatlanul éber gondolkodású házi tündér (levelében
csak „kedves Nagyságos asszony”), aki hol anyai szigorral,
hol megbocsátó mosollyal illeti az elkényeztetett ifjú poéta
bohóckodásait, patetikus szavakba csomagolt ostobaságait,
s aki rég fölismerte, miszerint náluk szellemi skorbut járja,
csak sürgönyön, rádió útján hatol be olykor nagyvilági élet;
ám az is zavaros fortyogással, provokatív zajokkal,
fenyegetőn, nem úgy, mint a kristálytiszta forrásvíz.

„Sok kevély, vagy bús, ostoba magyar! Nem jut eszükbe
mosolyogni, nem tudják, mi az Éltető Derű. Én azért,
minden megaláztatásom ellenére, büszke vagyok ember
voltomra. Még ha a nyomorgó emberiség számára nincs
is vigasz, csak sóvárgás.” Hirtelen sírás fojtogatja, az
örömtől is persze, hogy mennyi közös érzelem s indulat
gyűlt fel vendéglátóiban… és különösképp benne, az üde
lelkű (Oszkár szerint: bűbájos) gyermekemberben,
akinek az arcszíne valószínűtlenül lilás árnyalatú (a
szívbetegek «elvarázsolt« arcszíne ez; veleszületett
szívbillentyűzavara miatt az esetleges rohamtól kell
örökké félteni), s aki túl mohón habzsol fel és ont
magából minden élményt. Talán, mert születésétől
kezdve ugyanaz az árnyék kíséri, amelyik most sietve fut
előtte a ködbe veszett vasútállomás felé, hogy le ne késse
a provinciális sötétségben vesztegelő súlyos szerelvényt.

2006. május 21.


Az esedékes zsoltár

„Az elkülönítőbe veled!”
Mondd ki nyíltan, Uram, elég
az ámításból. Vagy azt várod, hogy kegyed
lesve, a fagyvirágos ablakról utoljára még
lenyaljam tükörképedet?

A személyiség próbája volna ez (vagy bumerángja)? –
azé, aki a sarki fogadó előtt koslató egyenruhákra
sandítva nem ismeri föl közvetlen környezetét sem.
Csúnyán elbánsz velem, tudom. Ezt tetted volt
anyámmal és apámmal, nem is olyan régen.
Áfonyaszemgolyód szárazon sötétlik; hagyod,
hogy holmi idegen alakok
hordágyra fektessenek s kitoloncoljanak a
színről. Hogy ne legyek sehol.

Nem tévesztettek meg Téged, Egek Ura,
a horpadt mellboltom alól
meteorként süvítő töredezett metrumok.
Riaszt az ébredés (a lefekvés még inkább);
csontjaimban megfagyott
a tudás; nézem – egyre messzibbről – elidegenült
magam, szétfoszló szellemem. Szemérmetlenül
kiszorítanál a feddhetetlennek hitt görög bölcsek
és a nevetségessé tett, fából-
faragott mártíromság szklerotikus világából;
jobban teszed, ha rám üvöltesz:
„Fütyülj rájuk, de fel ne add!”

A test förtelme, a kicsavart gondolatokat
utánzó végtagok, a kitüremkedő has, a le-
meztelenítés szégyene:
mind a Te műved. Lépten-nyomon
olthatatlan szomjúság kínoz s az elgázolt emlék-
maradványaim után kiáltozom
– mégsem adom meg magam;
védtelen, végképp lerongyolódott testemmel még
hibbantan is rossz leszek, Uram!
Ám a legjobb, ha nem várom
ki a steril órákat: epilepsziás hasonmásom
nyálas dühöngését a sivatagi önzés vagy közöny
közepette.

Túllépve az ingerküszöbön,
(mint Fiad) az áradó folyóvizek,
a kirojtosodott téli mezők és a kéklő hegyek
fölött lebegve – – – – –
az ördög kísértése ez inkább, meglehet.

Nézi a megszeppent rokonság: egy széllel bélelt,
könnyű csontváz, aki kicsavarodott kezével
keresztet vetni sem tudna igazán!
Szúr a szíve, s mennyei rezervátumodban talán
ha begyógyulna is a seb,
a bűntudat eszeveszett
fényével világítasz a szemébe;
és szája sem lesz, hogy kedvére
kiröhöghesse magát végre.

(Ráadásul még Te is belebetegedhetsz, miközben a
cseppenként növekvő, beadagolt alázat fejében
kikínlódod majd ott is a másnapi fényt nekem.)

2005. november 6.


Ösztön s eszmény közt

Aléltan, nyitott szájjal; mintha csak aludnék,
torkomból bugyborékol valami.
Iszap. Hit.

Csóva (üstökös farka) ösztön
s eszmény közt – megváltás vagy elrendeltetés.
A haldokló Schiller vajon miben hitt?

Mindent felfedtem magamból, de
nem adtam föl mindent. Megállni
magamban, rohanás közben, vétek.

(Tipikus, gőgös magatartás, mondaná
egy gyanakvó hívő.) Közben egyre több
lélegzetvétel, s egy kevés étek.

Ami behatárolható.
És ami elszabadul. Mi lehet
a felszín alatt – félelmetes szabadság-
villanások? vagy csak szánalmas
önámítás: hazudni hosszabb életet.

Manierista „stíluskéjelgések” –
kevés a lemeztelenítés. Hiába
faggatom magam, ha legyőz a
pusztító erők céltudatossága.

Fojtó gőzök. Elfojtott mozdulat
izzó gomolyagából kiszűrni a
menekülő, a megvert korhadás-szagát.
Rothadó hús (s tudat); szétfoszlik
és elenyészik a világ.

A természet kusza, önkényes –
pogány!
Milyen megváltásra számíthat
a viperamérgezett magány?

Kinyújtott kezem a végső
egyszerűségre bazíroz.
Faggatom magam: mi jöhet,
ami a lemeztelenítésnél jobban kínoz?

2006. június 24.


Nyári dörgésekkel megszakított emlékátvitel

Irreális. Felállsz az apád íróasztala mellől,
behunyod a szemed, és ráncosnak látod a
az írógépet. A kopott, kiszáradt szalagot
s a fémbillentyűk betűit is… Nem ilyen helyen
szoktak erőt venni rajtunk az „érzéki kísértések”;
Ha, mondjuk, azt látnád, igazgyöngyök teremnek
szerelmesed szeme sarkában, hogy hinni kezdd
végre: dús, csodás húsa soha szét nem omol! Ám
a könnyek sem csapnak be egykönnyen; legfeljebb
hajlandónak mutatkozunk idegesen félrepöckölni
a gyúlékony szavakat, nem öntünk rájuk olajat,
kátrányt egyelőre; vendégeket várunk éppen, nem
rájuk tartozik, hogy mi történt, mi nem történt a
az esőverte erkélyen – azonkívül, hogy heves szél
borzolta a méregzöld asztalterítőt –, vagy az ágyban.)

Ha mindez csak arra volt jó, hogy a lemenő nap
elhozza a vigaszt, s kimenekülhessünk a lesajnált
klasszikus unalomból, no meg a zsörtölődésre
ingerlő hiúságból? (Parszifal legyőzi az ámító
bujaságot – persze, csak a „pederaszta” Verlaine
képzelgésében.) Mikor az agy unott és fáradt,
a legemlékezetesebb remeklésekben mazsoláz.

Nincs benned ellenérzés; te sem vársz viszonzást
érzékeid korodat meghazudtoló képtelenségeire.
(Hinni szeretnéd, hogy ő is ugyanarra emlékezik
abból, ami történt – „Ó fecske, fecske, ha tudnálak
követni…”* –, vagy inkább csak történhetett volna.)
A képzeletnek különben nincs ami ellenálljon; az
irreális mélyen benned van; hiszed, hogy őbenne is
(talán mélyebben, mint a legdrágább halottai).

* Alfred Tennyson: A hercegnő.
2006. július 8.


Átkos mitológia

Különösen ne restelld,
ahogyan az az est telt.
Elég lenne egy fél rím,
csak hát dupla heréim
kétszeresen is fájnak,
ha hasztalan kívánlak.
Vágyból, meddő gyönyörből,
spermából, női gőgből
diadal nélkül sár lész
(jól tudta ezt Héraklész!) –

Déianeira, halljam,
a Nesszosz inge rajtam
mit keres, jaj?… Ébredj föl:
mi lett szerelemesedből?
Amíg a bosszúszó dönt,
a véres ingtől őrjöng;
s el-ég, elhamvad – ronda
vége lesz. Csak egy monda.

2006. július 23.


Vasárnapi pszichoanalízis

Vasárnap másképp süt a nap. Pedig ma leg-
alább (vagy csak szinte) olyan zaklatott vagy,
mint az otthonából elmenekülő Freud, aki a bécsi
erdőben bolyongva talált magyarázatot álmaira.
Persze, az ok-okozati összefüggésekkel vissza-
élve, mondja az utókor. Pompás pompeji-i és
krétai gyűjteményére gondol (nemcsak kövekre):
„Megloptam én is az ókort!”
Erotikus szobor-
torzóktól letaglózva a bajor igásállatok
rémképe gyötörte – – – – visszatérni a
megművelésre váró tudattalan/y/ba.

(Milyen műfajban óhajtjátok a folytatást?)

Áthatolni a szürkületen, kivetkőzni ön-
magadból; mások helyett nem
felejteni! – több ez, mint sztereotípia.

Mennyiben segítsz a világ öntudatán, ha egy
kanapén időnként hanyatt veted magad?
Hány ügyefogyott, törékeny idegzetű páciens
odaveszett már a különféle labirintusokban.
Ez mind az ő bűne?
Az ő érdeme(?)

A fény nyilai mind jobban kihegyezve:
büntetni fognak, vagy megváltani? –

Kiteszem a lelkemet értetek, én vétkeim,
velőtrázó katasztrófák, gyermekeim ka-
tarzist hordozó génjei!
(Tedd ki.)

Lélek, tesz-e még veled valaki
csuda dolgokat?

2006. december 10.



Ballada a tehetség haláláról

“...ott szabadon járnak kelnek az itt
agyongyötört csodabogarak”

(Nabokov: Meghívás kivégzésre)

Állnak a visszaverődő álnok ragyogásban
akiknek csupa rend és gyönyör a világ
kesernyés poros szobalevegőben
mély tükrök kihalt tereit benépesítő érzékiség
rebbenő pici vitorla tekintetek

a kétségig fokozott individuum mint a fergetegben
megmártózó tömegőrület robbanó játékszere
szertartások csömörtelt balek lelkei
áldozatai a világot lerontó hazugságnak

nézzétek mily kifinomult irigység ha a fajankók
szertelensége rányitja szemét a tehetségre!
a tudattalan tárnáiból felhozni valamit is
káprázat vagy kudarc (ó törékeny idegrendszerek!
Anakreón egy almamagtól fulladt volna meg?)
hol őrzik a bérkocsisok árnyképeit akik a társzekér
elé fogott kimustrált telivért is fölismerték volt?

szerencsétlenek akik nap mint nap befizettek
a gyilkosok művészetét népszerűsítő tanodára!
szemetekben ágyatokban szériában gyártott szörnyek

(ajánlás)
te párizsi költőutód a kilátás kétes
magaslatán aki a pontos igazság helyett
a változás ürügyén újabb cégérekről fecsegsz
mondd látható e onnan az ördögi nagy szajha*
hamvaiból felcicomázott kísértet
a szörnyűséges tisztítótűz után?

kereshetitek Baudelaire imádatom
előbb utóbb mégis mindegy hová:
csak kívül legyen a világon.*

2004. november 27.

*Baudelaire


Elhalt nyitányok emlékezete

“Nemlétező csak egy van. A felejtés.”
(Borges)


Azokra is rájár a rúd, akik
hazugsággal vesztegetik idejüket.
Fellazulnak az izmok a merev
smink mögött, a kifordított szárnyakkal
nem sokáig lehet kesztyűbe dudálni;
a színpad fölött tornyosuló vészfellgek
is bármelyik pillanatban félretolhatók
(jól tudják ezt azok, akik szemében az élet
vérengzőként is gyönyörűnek találtatik);
a látszatunalom éppúgy elporlik,
mint a vonagló test valós indulata.
(r)
A fal homorú fehér tükre hiába próbál
boldogtalanságával szembeszegülni
a feketerigó árnyékával, még ha
a hang egyszer belehal is énekébe.

Az epilógust – jóllehet Borges
elfelejti nevének realitását ¬–
nemcsak megelőzte valami, de
örökidőkig követi is.

2004. június 13.


Emlékező kőmagány

Szárnycsattogtatások a mélyben; fölébrednek-e álmukból
az istenek? Ráismerni törvényszegő utódaira a mindenéből
kiforgatott, kifakult világnak? A történések is kiherélve.

Bűnöktől elcsigázott, elnyűtt istenségek nyomai a többemeletes
templompiramis, a romdzsungel alatt. Fejvesztetten, az igaz-
gyöngyök gyöngéd hódolatát feledve, óvja-e őket valami még
az erőszaktól? Képmutatástól, kiábrándulástól? (Legfeljebb a
sziklamauzóleumra tapadó penész.)
Hová úszott pisztráng-
tekinteted, négy karral pusztító, érzéki és haragvó (és jogázó)
Siva? Melled hamuszínű, vakütés-kék nyakadon mérges kígyók
tekerednek, s ha kontyodat leengeded, kiönt a Gangesz vize.
Teremtő botodat: az Emberoroszlán, a Sárkánylovas falloszát
fogod. Visnuét (ki máskor csatabárdos Törpe), s ha hármat lép,
felkínálja neked a világmindenséget. Vagy csak a köldökén csüngő
Brahmát. Árnyak óriás-sziluettjei társalognak az ázsiai Nap alatt
(ha csupán „férfi és nő története” az övék, az is épp elég!);
tanulhatnátok tőlük – hol vagytok, a Világhegy alatt szunnyadó,
Buddhaként megvénült khmer királyok, ti, kőmorzsái az eleven
elrendelésnek, kik végnapjaitokon hasztalan dörömböltetek volt
öklötökkel? Ki véd meg benneteket ma a bronztüskéket, üveg-
cserepeket s ágyékkötős bódhiszattvák kőkolosszusait «skalpoló«
vadász-, fotós-, riporter-, gengszter- s politikus-falka inváziójától?

Kétszáztizenhat konok fej; lótuszbimbó alakú arc. Jöjjetek hát,
pálmalevelekre írt imádságot, a teremtés szerelmes hívásait s a
liánok között szétzúzott oltártöredékeket kereső, rövidlátó papok!
Istenek lakóhelye, ANGKOR VAT. (Malraux álma – jóllehet
álmában is csupán az indákkal fojtogatott művészetet láthatta
és nem Pol Pot gyilkos zsoldosait – ökörszekéren elhordani innen
a kőtömb-oszlopokat!) Nézzetek le az Ararátról! Amott messze a
méltóságteljesen kanyargó Mekong, no meg az „újcivilizáció” röp-
ködő-lebegő nyomai, a szárnyszegetten büdösödő több ezer nejlon-
zacskó. Eltakarják a jayarajadevi királynő széles száján a szépséges
mosolyt. Ezer éve lehunyt szeme csak hazudja vajon a nyugalmat?

Semmi polgári ízlésű cifrázat, aranyozás még olyan se, mint Goethe
kínaija Rómában. Dőre mohósággal a sokaság húsa lerágva (s még
lefestve is elkopott). Csontokból épült palota a dombra kiállva kiált.
Vizenyős réteken a Nevető Hiéna harapásától kilyuggatott brokát,
virágok köntösében évszázadokon át burjánzik, összebogozódva-
csomózva tenyészik tovább. Míg össze nem omlik a Képzeletbeli
Múzeum, miközben bozótot vág, gyomot írt az emberi faj, melyből
a torzó (mindig a torzó!) kidugja fejét a fényre, s csonkult karját és
kiszáradt, füves ölét – amit a halál birodalma nem nyelt el örökre.
Mit magadból kilövellsz („ó, irgalom, ó kegyelem”), hogy a lelked
legalább könnyebb legyen.

„Ez, ugyebár, valamilyen tévedés?”
A derék kisemberek megvonják a válluk. A többi – gyűjtemény,
mese. Az emlékezés szükséglete. (Az egyszerűségre ráfogni, hogy:
csupasz.) Földből kinőtt, türelmes kőmagány, törpék inváziójával
tiltakozó. Kőbe vájt szépség, a vándorlással ellenszegülő, dúlásnak
kitett, feldőlt dolmenek. Kis purgatóriumok őrzik a maszk mögötti
bűnöket, csak föl kell rázni őket a történelem előtti idők álmaiból.

Az emberhüllő szemében mohóság, gőg. S a romváros alá temetett,
gyarlóságot nem ismerő istenek, akiket nem lehetett rabláncra verni.

2006. november 24.