Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A befele bújdosó

2009.07.28

            A   B E F E L E   B U J D O S Ó

 
    (Elsüllyedt versek)
 

„KIVÁNDOROLNI, ELBUJDOSNI? NEM!” ­–

 

Az elsüllyedt versek... A zsibbadt légben

avitt tiltás csupán, hiszen:

aminek jönni kellett, eljött régen.

 

Egy darab ég!Örökrészünk a rög felett?!... ­

Akisajátításért az Isten tehet.

(Ki hallja meg: harangoznak a mélyben?)

 

Maradtak persze még az őrhelyen

– nem az álmatagok, bűnöktől

szélütöttek, halálra

      rémültek!

hát még a fogoly gyanánt Ázsiába

kihűlve visszatelepültek! ­– ­– ­–

 

Hanem akiknek sziklafedezék

volt a család; lett légyen ingovány,

dzsungel az anyanyelv ­– elég

a vén havasra kipillantva

beleveszni az egyedüli alkonyatba.

 

Mindenhová mégsem követhet

megannyi háború és árulás ­–

halálnál rémítőbb a csend lehet csak;

az elvett hazát újra s újra

megvámolni‑kész határállomás!

 
                                    *

Csontokból ösvény, s csonka

            kápolna koponyákból.

            Jeges Erdélyországból

Árpád‑kori fagyokra

emlékező Reményik Sándor!

 

            Mind odafagytanak, kik

halálba mentek, vérre;

            máj és velő kövérje,     

aranya, egytől‑egyig,

múltunknak valamit még ér‑e?  

A mulasztásainknál jobbak

volnánk?! (Neked hinni lehet.) ­–

Más az ég a Főtér felett?

Más város ez itt? Mondjad?!...

A tornyok hátországa hova lett?

 

            Álmod az egyetlen tett ­ 

            (sárkányindulat mérgez,

s népbolondítók véres

jelzőlámpát lengetnek) ­–

Reményik Sándor, föl ne ébressz!

           
 
               (Az álom)     
 
            Porzik a hó a csípős szélben

naplemente narancsfényében

                        a státusházak úgy mint régen

                        (talán a véglegest reméltem?)

                       

                        a szobor mögött drótkötélen

                        fagyott zászlók ­– sehol az égen

                        nyomasztó keselyűárny‑kéken

                        szárnycsattogás amitől féltem

 

                        valami mégis készülőben ­–

                        ami elmúlt (mint csönd a könyvben)

                        tetők közé fogva előttem

                        mit reméltem hogy idejöttem?

 

                        csengős szán drága meleg kelmék

                        romantikus mámorok kelyhét

felhörpintő forrongó elmék ­–

                        a Jósika‑ház előtt ellép

 

                        egy tompa árny: ne volna emlék

                        tolvajra árulóra pengét

                        fogna védné a város csendjét ­–

                        porzik a hó akár a nemlét

 

                        nincs egyéb már e télidőben

                        csak ami végképp eltűnőben

                        csak mint remény a jég tükrében

                        az éjbe hulló ezredvégen

 
                           

              (A nincsvár)

 
Lélekmegrontva

nincs mit remélni

magyarként élni.

Nincs katakomba.
 
Balsors (a végső!)
les városodra.
Lomha romokra
kancsalul néző,
dilettáns, hibbant

elme veszejt el.

Van‑e rejtekhely?...

Riasztgass, rikkants!
 
Sehol a Kincsvár!
Nemzethalál?!...Sok
babona, átok –
(Más haza nincs már.)
 
 
       (A költő hangja)
 

„Nagy erdő csendjében,

            tisztás lágy füvében

mint a forró tavasz

úgy fekszem, ziláltan,

            én, ki mindenkor az

            itt‑ és megmaradás

mellett prédikáltam.

           

Aki innen elment,

már csak mint rovott múlt

s rovásos síkövek. ­–

De annak az egynek,
aki hazaindult

s nem fog rajta átok,

hozsannát kiáltok:

Isten útját kövesd!”

 
                       
       (Kóda)
 
Történjék bármi a világban és veled

­– kettészakadt országod, életed?! ­–

egy kulcs, egy ház, egy otthon, egy tető! ­

biztonságot jelent ­– üzeni Ő.

 
január 22.