Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Részletek esszékből, méltatások

2009.01.01

Részletek kritikákból, méltatásokból. 

 
 
 

 

„Lászlóffy Csaba sajátos módját választja a múltidézésnek... Mindannak, ami a letiportak tömegében általában öntudatlanul és ösztönösen szokott munkálni, kiemelkedő értelmiségiek, csúcsemberek esetében a tudatos magatartás sajátos formáit kristályosítja ki: mimikri mögé rejtett, kivezető utakat kereső «csendes politizálást«, kulturális értékmegőrző munkát, utókorra apelláló tanúszerepet, életérzést kivetítő és szimbólumokba sűrítő művészi alkotásokat. Annak a humanista magatartásformának megfelelően, amelynek Lászlóffy értelmezésében Brueghel is egyik képviselője lesz. Vagy talán inkarnációja inkább(... ) Megragadó sőt megrendítő apokrif játékával Lászlóffy Csaba nem utolsó sorban ez előtt az embertípus előtt tiszteleg, neki állít emléket.”

Varga Zoltán ­– Periszkóp, 1975.
 
 

 „A történelem baljós pillanatait képzeletbeli apokrifok formájában idézte föl: fiktív leveleket, üzeneteket, vallomásokat „koholt”, hogy általuk tegye érzékletessé valamely múltbéli író történelmi érdeklődését és üzenetét (...) Lászlóffy Csaba azt a régi magyar nyelvet veszi birtokába, amelyet a protestáns prédikátorok, a végvári vitézek, a kuruc szegénylegények beszéltek. Ennek a nyelvnek a felújítása ­– Ady Endre kuruc dalaiban, Juhász Ferenc Dózsa eposzában, Csanádi Imre prédikátor verseiben ­– mindig az ellenállás moráljára utalt.”

(Pomogáts Béla: Apokrif ­– Alföld. 1980.)

 
 
 

„Még abban sem vagyok bizonyos, hogy valóban elbeszélések-e, vagy apokrif történelmi dokumentumok, amelyeket egy nagy történelmi tudással és empátiával – beleérző képességgel – megáldott lírikus hozott létre. (...) És persze a stílus, a páratlanul gazdag, érzékletes, metaforikus erdélyi nyelv. Az elbeszélések igazi, belső hitelét ebben az esetben maga a forma határozza meg, a teljes igazságra törekvő rekonstrukciós szándék...

    A király jobb szeme – alcíme szerint: fiktív levélcsomó – Váradi Péter kalocsai érseknek, Mátyás király tudós kancellárjának levelezéséből szemelget képzeletben. Váradi Pétert a király törvénytelen módon hat évig várfogságban tartotta, mert az érsek nem volt hajlandó beállni a világhódító önkényt kritikátlanul kiszolgáló udvaroncok sorába. A levelekből hitelesen kirajzolódik az 1483-1490 közötti tragikus időszak képe, s mindenféle didakszis nélkül előtűnnek azok az okok is, amelyek Mohács árnyát előrevetítették. De ennél jóval fontosabb a pszichológiai hitelesség varázsa, mert a Váradi Péter sorsát érintő levelekből egy sem felesleges, mind továbblendíti a drámát szabadulásáig, és a zsarnokká vált, mégis nagy király haláláig, a magyar birodalom széthullásáig.

   Módszerében még ennél is bonyolultabb, de nem kevésbé élvezetes A rák jegyében című elbeszélés, amely filológiai ötletektől duzzadó kis remek, több emlékirat és a szerző fiktív rekonstrukciója számol be együtt és egymással perlekedve Szapolyai János király halála évének, 1540-nek eseményeiről. A több kéztől származó, csípős bejegyzések, beírások, idézetek néha csupán egyetlen sorsra vagy szóra szorítkoznak, de ismét a reflexiók összjátékából életre kel a történelem, s egyúttal az utókor elméjében élő és következményeiben ható múltidő jelenné változik.” 

(Szentmihályi Szabó Péter: Történelmi empátia. Élet és Irodalom, 1980.VII.28.)

 

„Egy totalitárius rendszerről, totális diktatúráról van szó, amelyben minden egyéni szabadságlehetőség a nullára redukálódik. E tökéletes hatalmi mechanizmus redukált lényegi modellje a vallatószoba, a rendőrségi nyomozóterem, ahol a játék végbemegy. A két főszereplő, a két vallatótiszt beszélgetése vázolja a tágabb társadalmi helyzetet: egy olyan várost (országot), ahol a minden felülről szervezett és irányított... ahol a közelmúltbeli kínzások és hatalmi erőszakoskodások folytán mindenki részese a besúgóhálózatnak, ahol mindenki ­– az óvodásoktól kezdve ­– mint kezes bárány önként súgja be a másikat, s képes bármit végrehajtani. Ebben az irtózatos képletben természetszerűleg elvész az emberi lényeg, nincs többé emberi hang, egyéni erkölcs vagy vallás, cselekvés vagy gondolat. Minden alattvaló puhatestűvé válik, ezzel mintha védekezne is az erőszak ellen, a puszta életmentés ösztönével. Ha nincs ellenállás, nem kell senkit megtörni, értelmetlenné válik a vallatás mechanizmusa. (...) A hatalom önfelbomlása, krónikus‑neurotikus öngyilkolása, perverz önpusztulása zajlik le a Rab s burg című groteszk szatírában is. Itt sem a konfliktusos cselekvésfolyamat hagyományos drámai modelljét szemlélhetjük, hanem a szituáción belüli tehetetlenségi mozgást.(...) A Száműzve Versailles‑ba Racine‑ról képletezi a merész kitartás ethoszát. A Napkirály saját dicsőítésére hívja udvarába az írót, de az makacsul elhárítja magától az abszolutizmus önkényének tömjénezését, kihíva ezzel a király eszeveszett haragját. Racine száműzetésnek érzi az udvari létet, de kitartásával nemcsak erkölcsi győzelmet arat, hanem képes megtántorítani az önmaga tehetetlen dühébe és a görcsös értelmetlenségbe fulladó hatalmat, a királyt is.   

Példázatos drámáiban és elbeszélésiben Lászlóffy Csaba egyén és hatalom, erkölcs és elnyomás, eszmény és valóság általános, örökérvényű törvényeit kutatja. A totalitárius hatalmi rendszerek tragikus történelmi szituációiban nemcsak az alattvalók szabadság‑, autonómia és szubjektumvesztése, az egyszerű és a szellemi ember megsemmisülése a nyilvánvaló lés tragikus, hanem magának az öntömjénező, imádatot követelő hatalomnak a groteszk felőrlődése is. Ugyanis az uralkodót és az elnyomottat egyformán a kölcsönös félelem tartja rabságban. A kiszolgáltatott, bujdosó Vörösmarty és Bajza vagy az abszolutizmus önkényével szembeszálló Racine ugyanúgy rettegésben él, mint a hatalomvesztéstől félő, egyén‑ és nemzettipró, elszemélytelenítő és elidegenítő Habsburg‑uralom. A kölcsönös kiszolgáltatottság lelki‑etikai abszurdumát és a hatalom eszeveszett, tragikomikus agóniájáig, pusztulásáig vezető lélektani állapotot bontják ki Lászlóffy erős hatású szituációs‑modelláló drámái.(...) Fiktív, parabolikus drámáiban Lászlóffy a Sütő, Székely János, Páskándi, Kányádi, Kocsis István, Deák Tamás, Csiki László drámáiéhoz hasonló magas színvonalon bizonyítja, elemzi és tételezi a hatalmi szituáció pszichológiai‑társadalmi természetrajzát, embertelenségét és abszurdumát, elvi képtelenségét és tévútjait.”

(Bertha Zoltán – Görmbei András: A hetvenes évek romániai magyar irodalma. 1983)

 

„Lászlóffy Csaba kétféleképpen celebrálja a felidézés szertartását: hol ironikusan, hol pedig empátiával... Úgy veszünk részt valamiben, ami már megtörtént, mintha éppen most történne, vagyis bármikor, amikor egy titkos intésre beindul a szertartás. (...) Megtalálni a felmutatott pillanatban azt, aminek előzménye és folytatása van a tények és a fantázia világában egyaránt. Lehet e többet kívánni?”

(Szilágyi Júlia ­– Korunk. 1988.)
 

„Elbeszéléseit, kisregényeit legutóbb Az esedékes napló cím alatt jelentette meg Lászlóffy Csaba (1987-ben, a Kriterionnál)... Egyike ő azoknak az íróinknak, akik a mennyiséget minőséggé tudják váltani. Tulajdonképpen azt kellene tehát megvizsgálni, hogy ez a szüntelen, lélegzetvételnyi pihenést nem engedő írásra-kihegyezettség, ez a féktelen közlés- és meggyőzés-vágy milyen fokozatokon át vezetett az 1964-es (még Sőni Pál által beajánlott) Forrás-kötettől, az Aranyeső-től a Maradék birtokom (1979) és A legenda hamuja (1984) verseiig, az Apokrif (1979) és az Udvarház Sztregován (1985) érett prózájáig s a kitartó dráma- (színpadi)ostromokig.(...)

Elég volna néhány vers- és elbeszélés-címet ide másolnunk emlékeztetőül: Lászlóffy Csaba valóban a történelemből (is) tanul, s a megtanultakat kitartóan igyekszik továbbítani – nem tételes történelemkönyvekben, hanem a maga műfajául igazított apokrifekben. Megint csak holnapi kritikusi feladat marad (bár futólag tettek kísérletet rá) a mértéket vizsgálni, ahogyan a história dokumentumait, nagy személyiségek életét és művét (szövegeit) a magáéba oltja-oldja. A módszer – versben és prózában – manapság meglehetősen divatos, s adott körülmények között különösen hasznosnak mondható. Én viszont a problémáknak azt a közvetlenebb közelítését emelném ki, amely például az Elévülések (Uzoni Zsolt vallomásai) kisregényéhez vezetett.

            Egy teljes (eddigi) életműösszegezésben érdemi fejezetet kellene szentelni Lászlóffy Csaba műforditói munkásságának. Ebben is hű az erdélyi, az egész magyar líra hagyományaihoz. Áprily, Jékely, Szemlér, Kányádi, Szilágyi Domokos, Király László – és Lászlóffy Aladár – mellett neki is köszönhetjük, hogy a modern román líra otthonossá lett költészetünkben.

            No de még korai volna a mérlegkészítés. Holnap vagy talán még ma elénk teszi Lászlóffy Csaba a legeslegújabb írói állásfoglalását, kiáltványát a világhoz, hűségesnek vélt olvasóihoz, s a mérleg nyelve ellibben. Várjuk hát tovább, türelmesen és bizakodva, leveleit az időből. A maradék birtokleveleit.                              

 
(Kántor Lajos - Utunk, 1989. /20. szám)
 

 „Lászlóffy Csaba verseskötete igazából az erdélyi magyar líra «feketekönyve«. Szomorú és megrendítő költői beszámoló arról a szinte elviselhetetlen politikai atmoszféráról, amely a Ceauşescu féle diktatúra utolsó éveiben nehezedett az erdélyi magyar értelmiségre, az egész erdélyi magyarságra.(...) A hallgatás kényszere, állapota jelenik meg Lászlóffy verseiben (is), ahogy nagy ívű A ház, aki vagyunk című költeményének végén olvasható: „ekkora hallgatásból vagy mindent elviselni tudás vagy téboly születik”.

(Pomogáts Béla: A líra fekete könyve ­– 1992 .)

 
 
 

 „Olyan embernek ismerem Lászlóffy Csabát (...) aki mindig indulattól lobog, és aki halálosan fel tud háborodni bármilyen igazságtalanságon, elvszerűtlenségen. Azt hiszem, mindez jó alapadottság egy költő számára.(...)

Keserű, dacos, visszafogottságában is szókimondó Lászlóffy Csaba legújabb kötete. (Ki fehérlik vigyázzállásban?) A hatalom karmai közé vetett, az adott helyzettel megbékélni nem tudó, nem is akaró, erőteljesen morális hangú panasz‑ és elemzéssorozat. Azt hinné az ember, hogy mára már csupán a művészi érték meg a benne foglalt örök emberi érvényes belőle, a többi, a konkrét utalások csak: dokumentum, történelem. De nem. A tébolyig fokozott abszurdum kimondásával nem lehetett elkésni.

(...) És végül a szó a fóruma annak a jó értelemben vett alakoskodásnak (nevezhetnénk empátiának is), amely képessé teszi arra, hogy mintegy költők bőrébe bújva, azok egy‑egy szavával vagy jellemző életrajzi adatával eljátszva mondja ki magából a keserűséget, fenyegetettséget, ami ép ésszel alig vél elviselhetőnek (Jelenések). Ez a szerepjátszás persze nem új kísérlete Lászlóffynak (mint ahogyan nem újkeletű próbálkozás magában az irodalomban sem): legyen elég itt csupán az 1987‑es kötet, Az esedékes napló elbeszéléseinek és kisregényeinek alakjaira utalni: történelmi figurákra, akik határhelyzetben vetnek úgymond számot tevékenységükkel, miközben a háttérben, a szöveg felszíne alatt, folyik a jelenkor, a végtelennek és kilátástalannak látszó problémahalmaz vallatása.”

(Gábor Csilla­ – Helikon, 1992.)
 
 
 
 

 „...ki ússza itt meg érintetlenül?... A cím is idézet a legutolsó könyv (A megtörtént jövő. Versek Hét Torony Könyvkiadó, 1993.) egyik torokszorító verséből (Gyenge vigasz), a mottó az utolsó évek nemcsak a Lászlóffy Csaba, hanem az egész magyar költészet állagából is kiemelkedő, megrendítően szép verséből: A másvilágra téved képzeletből való. Gondoljuk, plasztikusan jelzik ennek a lírának a fő irányát! A cím igazságát versek sora bizonyítja dacosan, vonzón, felzaklatóan és felejthetetlenül! ­– a mottó vizsgálódásának az átéltségét és mélységét.

…A naplószerűség már a datálások miatt erősödik. Szent Ágoston confessiójának értelmében a vallomások egyfelől átjárják a lélek útvesztőit, másfelől folytatják, folyamatosan egészítik, magyarázzák egymást, egységes egészet alkotnak, mintha Lászlóffy Csaba mindig egy ­– egyetlen ­– vallomást tördelne szét versekre. Rendkívül izgalmas a rengeteg utalás, hivatkozás, játék, idézet. Lászlóffy mintegy perel a költészeti örökséggel, állandóan hivatkozik rá, cáfolja vagy kiegészíti. Felhasználja mindenesetre. Képzett citátumvadászok számára külön területe lehetne ez a Lászlóffy lírának. A kultúra persze másért is fontos. Ez a költő hisz ugyanis a műveltség, a művelődés, az irodalmi hagyomány megtartó erejében.(...) a rengeteg hivatkozás és felidézés a hagyomány a hagyomány folyamatosságát is jelzi... A nagy elődök példáit ő nem heroizálja ­– mint sok kortársa ­–, nem zászlót akar mai szeleknek odadobni versben zengő példázataival, hanem bármennyire is furcsa: esendő életük bizonyos vonatkozásait építi folyamatos versnaplóba. (Hogy mennyire ismeri a magyar és a világirodalom s kultúrtörténet bizonyos alakjait s elmúló korok kulisszatitkaiban is mennyire járatos, azt bizonyítják prózai írásai is. Ez ugyancsak külön tanulmány tárgya lehetne.)... A töredezettség, a jelzések folytonosan jelen vannak, akárcsak Balla Zsófiánál, akivel különben is sok a közös vonás. Mintha egy törmelékkor költő régészeinek megmentett kövületeit látnánk...”                                                

(Bogdán László - A hét. 1994.)
 
 
 

„Fiktív leveleket, naplókat, apokrif kéziratokat, memoárokat, elképzelt dokumentumokat tartalmazó elbeszéléseiben a középkori Erdély pusztulását, országromlását, idegen hatalmak alatti sínylődését idézi fel a viharos idők korhű légkörének erőteljes evokálásával, mint Szabó Gyula regényfolyama, A sátán labdái, jelezve hangulati állapotrokonságot a múlt és a ma között (Apokrif című kötet, 1979). A történeti empátia a kor levegőjének újrakeltése mellett a tragikus-drámai cselekvés kemény, rendíthetetlen erkölcsét is felmutatja...”

(Bertha Zoltán: Az első Forrás-nemzedék. Széphalom Könyvkiadó. 1994.) 

 
 
 
 
 

„A legújabb erdélyi magyar irodalom egyik legszebben, vagy legalábbis ‑szervezettebben, ‑gazdagabban bontakozó pályája a Lászlóffy Csabáé. A költő‑, próza‑ és drámaíró 1939. május 21‑én született Tordán, s a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán végzett 1960‑ban... Írói indulása a Forrás‑nemzedékhez kötődik, hiszen kevéssel azután jelentkezett műveivel, hogy Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Páskándi Géza, Bálint Tibor és mások színre lépése megtörtént. Az elmúlt harminc évben több mint húsz kötete jelent meg, versek, novellák, kisregények, színművek. Műveire az erdélyi magyar sors tragikumát történelmi mélységekben és párhuzamokban érzékeltető veretesség, erkölcsi látásmód és a sokszínű (abszurd, groteszk) modernség egyaránt jellemző... Határozott történeti tudatosság, etikai ítélőképesség, példázatos sorsvállalás és magatartásvizsgálat adja műveinek szilárd erkölcsi karakterét, gondolati és hangulati erőteljességét. (...) A bizarr és a groteszk elemek mindig a helyzet abszurditását, ellehetetlenülését, a megsemmisülés és a pusztulás rémséges fenyegetéseit érzékeltetik...”

(Bertha Zoltán: Erkölcs és történelem, 1994.)

 
 
 

 „Kezdettől vonzódott a modern művészi formanyelv, a groteszk és az ironikus szemléletformák iránt, de mindvégig megtartotta erős történelmi és morális érdeklődését, intellektuális bátorságát is. Újabb versköteteiben, drámagyűjteményében és novelláskönyveiben egyaránt a képi tömörség, a hatásos atmoszférateremtés és a megidézett történelmi alakok sorsán, helyzetén, küzdelmén keresztül felmutatott, megjelenített erkölcsi kitartás, helytállás igazsága ragad meg. A bizarr és groteszk elemek mindig a helyzet abszurditását, ellehetetlenülését, a megsemmisülés és pusztulás fenyegetéseit érzékeltetik... Nappali virrasztás című drámájában a hatalmi önkénytől szenvedő Vörösmarty és Bajza sorsát, bujdosását jeleníti meg; ezt a darabját különben műsorára tűzte a budapesti Nemzeti színház.(...) Az eretnek című dráma groteszk parabolisztikus jelenetei a totális diktatúra módszereiről szólnak, az értelmetlenné váló kínvallatások hátborzongató mechanizmusáról, a kínzókat és kínzottakat egyaránt az embertelenségbe kergető képtelen terrorról. A darabot Bertha Csilla és Donald E. Morse lefordította angolra, azt Amerikában be is mutatták, s igen nagy sikere volt.”

(Bertha Zoltán: ­– Erdélyi Tükör, 1994 .)

 
 
 
 

 „A szerző legújabb kisregényei nemcsak műfajukban, hanem voltaképpen tematikájukban is kapcsolódnak egymáshoz: az aktuális történelmi helyzet kisebbségben lévő kiszolgáltatottjairól szól mindkettő. A bajkeverő Románia diktatórikus érájában történik, főhőse az ismert körülmények között vergődik; a második kisregény, a kifejező című: De ki a nyertes?, a század harmincas éveiben játszódik, s hőse szintén a hatalmat birtokló könyörtelen többséggel vívja elkeseredett küzdelmét. Lászlóffy Csaba rengeteg új motívummal gazdagítja elbeszélő technikáját, szövegszerkesztését, illetve szemszögeit. Végül is oda jut, ahol még nem járt.”

(Láng Zsolt: De ki a nyertes? ­– Minerva, 1995.)
 
 
 
 

„Nagyszerű író, ugyanakkor mintha nem méltányolnák eléggé, vagy azokat nem veszik észre, akik őt észreveszik. Már első köteteiben egészen másként szólnak a versek, elhagyván a hagyományos lírai kifejezést. Monológjai túlhaladják a kimondás szokásos fegyelmét, s egy más dimenzióban, más szabadságban teremtenek fegyelmet, szerkezetet. Ahogy a magánbeszéd monotóniájára állítja a nyelvet, a logikai egymásból következőség nyomán araszol, fut, ugrik a talányok gátjain át a rejtélyek megfejtéséig. Akár a folyó, miként a teljes világ uszadékait hömpölygeti ­– tele szellemi és természeti elragadtatással. Programjának lényege az emberi létezésnek a kultúra történelmében való végiggondolása. Nyelvi ereje a történet és az állapot, az érzelem és az értelem egyensúlyában valami nyelven túli, delejes együtthatásban nyilvánul meg.

Mindig a teljességre törekszik, amelyben elfér a legmagasztosabb, az úgynevezett költő tárgy mellett akár az újsághír is, idegen, de mégis odavaló szövegrészletek az emberi tevékenység bármelyik területéről, a közvetlen és a közvetett tapasztalat. (...) Egyetemes épületet emel, mikor a töredék dicseleg”

(Ágh István írása a De ki a nyertes? Című kötetről, a­ Helikon folyóirat ­1996-os évfolyamában.)

 
 
 

„...Munkabírását tekintve inkább egy középkori képíró szerzetesre emlékeztet, egy olyan polihisztorra, aki valamilyen elképesztő szorgalommal vagy élő, eleven, mindent rögzítő memóriával éli, őrzi meg a világot, és írja le önnön külön világát, önmagát. Szinte nincs olyan tudományág, amiben ne lenne járatos, s ne használná fel ­– talált tárgyként ­– verseiben, de szépprózai írásaiban is egy egy diszciplína adathalmazából a legodaillőbb, néha legelképesztőbb sort vagy idézetet. Egy helyütt ezt írja, kissé vitázva, önmagáról. „Hiszen már Babits felismerte a némán meghúzódó tiszta arc fölényét a világ hangoskodói fölött. Megpróbálok hát egyre inkább befele építkezni.” (...) Lászlóffy Csaba ­– s ez számomra most, összes műveit együtt látva derült ki igazán ­– tudatosan építi évtizedek óta önmagát, próbálja ki emberi és költői erejét új és új eszme  és versvilágok felépítésére...egyre pőrébb és csupaszabb, néhol szinte prózai versmondatokban, így idomulva a lét és a létezés groteszk abszurditásához, abszurd eszközökkel döbbentve rá minket, olvasóit, ez ő. Pedig ­– s ezt későbbi könyvi is bizonyítják, pl. A megtörtént jövő vagy A legenda hamuja , a Ki fehérlik vigyázzállásban ­– a dalnak, a személyes lírai hangnak is avatott mestere, csak éppen: Nem a vers írja a költőt, hanem Ő, a költő írja a verset...”

 

(Bella István laudációja a Berzsenyi-díj átvételekor (1997)

 
 
 
 
 

„Van Lászlóffy Csaba példásan növekvő prózai életművének néhány olyan rejtélye, melyekre ebben az újabb gyűjteményben, a SZIGORÚAN BIZALMAS‑ban sem derül teljes egészében fény ­– de már maga a válogatás példaszerűen bizonyítja Lászlóffy kettős érdeklődését.(...) «Apokrif« történelmi beszélyeket is szívesen ír, még szívesebben nem is annyira apokrifokat, ugyanis (ahogy azt az ebben a könyvben szereplő Kármán József ellobbanó, hősi életét körüljáró, Kármán paradigmatikusan magyar sorsának a határhelyzeteit felvillantó kisregény jelzi), van, amikor egy életkonstrukció a feladat. A másik lehetséges változat az éppen esedékes napló... A pszichologizálás Lászlóffynál mindig is a naplóformákban megszokott vallomásossággal vegyül. A lehetséges «apokrif«‑ vagy «dokumentum«‑formákban, a jól beállított lélektani szituációkban már‑már a szent ágostoni confessio vallomásossága hömpölyög...“                     

(Bogdán László: a Szigorúan bizalmas című prózakötet hátlapja ­– Littera Nova, 1997.)

 
 
 
 
 

 „Lászlóffy Csaba impozáns életművét szemügyre véve nem tűnik könnyű feladatnak legújabb könyve (A hiányzó szentlélek, Erdélyi Híradó. Kolozsvár, 1998.) nyitódrámája, a Tetemrehívás párjára, azaz a hangulatban hozzá legközelebb álló prózai alkotásra rábukkanni. A Tetemrehívás nem történelmi dráma, annak ellenére, hogy főszereplőjének neve KIRÁLNÉ; amolyan magyar UBU rex‑változat benyomását kelti (amelyet viszont annyira más frekvencián dolgoz fel a szerző, hogy talán csak az Alfred Jerry‑rajongókban fordul meg ez az első látásra meghökkentőnek tűnő képtársítás gondolata). A szerző 1982‑ben megjelent Akit a kereszten felejtettek című színműve mutat némileg hangulati rokonságot a tetemrehívással: mindkét színműnek első látásra történelmi jellege van (az előbbiben PILÁTUS, az utóbbiban KIRÁLYNÉ szerepel), és mindkettőnek groteszk képsorok alkotják gerincoszlopát.

(...) A hiányzó szentléleknek – új kötete címadó drámájának ­– hangulatát, üzenetének intenzitását már sokkal könnyebben vételezi az olvasói antenna: e dráma (lényegében egy monológ) olyan, mint egy kis ékszer, amit lassan, évekig csiszolgattak. Ez már valóban történelmi színmű: a 16. század két szellemóriásának, a katolikus Oláh Miklós esztergomi érseknek és a jövendőbeli híres debreceni református püspöknek, Melius Juhász Péternek képzeletbeli ­– börtönbeli ­– «hitvitája«... A dráma sajátos lírai hangvételét (promotorját?) talán a szerző ugyancsak remekműszintre csiszolt, A rák jegyében (1979) című elbeszélésében lehet felfedezni.

A kötet harmadik drámájának, a Hétpróbáknak már első sorai magyarázatot adnak arra, miért nem tudott egykoron a cenzúrán átjutni ez a színmű:„El fognak űzni minket (...) Egy ország mindig akad számunkra, jóasszony, az élet innenső vagy túlsó felén...” Vagy: „bezárkózom azzal a kevés jóval, amije az embernek manapság még megmaradt”. Az „áthallásos” korban született, eredeti módon ­– emlékképek által ­– sodró erejűvé sűrített dráma már csak az I.‑IV. önkéntes terrorlegény színre léptetésével is jelzi, annak a nagy európai Kerti ünnepélynek szerves része (vagy talán magyar kivetítődése), amelyet a világ eme tájain ­– általában ­– Vaclav Havel nevével szoktak fémjelezni. A szerző új kötetének záró drámájára ­– Jelenetek egy aggastyán estvéli óráiból ­– Goethe magánya nyomja rá bélyegét. Igen szuggesztív a drámában a szerző rendezői utasítások közé rejtett nézőpontja; GOETHE: (hátrafordítja fejét. Jól látni arcát. Ismerős. Merev.)

Íme: a szerző a pillanat (a kép) századmásodperceit képpé alakítja. Felfedezi (újrafelfedezi?) a pillanat és a történet egylényegűségét ­– azonos frekvenciáját!”

(Szabó Csaba: A pillanat és a történet frekvenciáján ­Szabadság, 1999.)

 
 
 
 

„ A vers első sora válasz egy általunk (még) nem ismert kérdésre, egy beszélgetés folytatására. Folytatással kezdeni egy verset? Rendhagyó mindenképpen. In medias res-technika, írnám, ha a terminus nem lenne lekötve az eposz dolgok közepébe vágó történetmondásra... Ez a verskezdet azonban eltér ezektől. Nem előzi meg cselekmény, nem okozata valami kinyomozandó oknak: egyszerűen egy beszélgetés folytatása. Azazhogy nem egyszerűen, mert ez a beszélgetés sosem zajlott le, két költő fiktív eszmecseréje csupán, az Erdélyben élő Lászlóffy Csaba adózik ezzel a hommage-zsal költőelődjének, a már hetvenkét éve halott Karinthy Frigyesnek. Nem úgy általában, hanem a verscímmel visszautalva Karinthy egyik versére, a Számadás a tálentomról címűre.(...)

     Karinthy a Számadást 1927-ben írta, még eléggé távol a második világháború nyilvánvaló jeleitől, de nem feledve még az első okozta sokkot sem. Vagy – igazi költő módjára a legérzékenyebb szeizmográfként működve – mégis előre látta a vészjeleket. Saját személyes sorsán, tetteinek mérlegén túl ugyanis sorjáznak versében az erőszakos halál képei, amelyekben az a legriasztóbb, hogy az áldozatok nem is akarják túlélni a katasztrófát, s így mintegy öngyilkossággá minősítik át: „mint a katona kit főbelőttek s állva marad / Vagy mint a pilóta a lezuhant gép roncsai közt nem igyekszik / Kikecmeregni drótok és rongyok közül bár van még benne lehellet”; s eljut az önként halált választü egyes ember után a földrésznyi méretű öngyilkosság víziójáig:„Mert hisz ez a mai Európa nem élni hanem mindenáron megdögleni óhajt.” Egy ilyen verssel kíván társalogni Lászlóffy Csaba...

     A közvetlen, a beszélgetést folytató hangvétel ellenére egyrészt azért indít a vers messziről, mert időben távol van Karinthytól, a vers ideje a hangsúlyozott jelen (amin nem változtat a „tegnapi est” időhatározó: ez részint a hetven évre visszanyúló versidőhöz képest jelen, részint ez az abszolút jelen közvetlen előzménye), másrészt azért, mert a második szakasz végéig semmiféle utalás nincs Karinthy versére. A jelen idő aprólékos leírása az első két szakasz: hangulatjelentése leverő, amit a jelentéktelennek látszó motívumok (rúzsnyom a csésze falán, hűlt arc a kávé helyén) jelenítenek meg érzékien-érzékletesen. A rideg és híg, üres és elviselhetetlen időnek ezek a tárgyi lenyomatai (az éppen elmúlt jelen friss, még látható emlékei) szembesülnek az abszolút jelennel, aminek teljes elidegenítettsége miatt még a rúzs és a kávézacc emléke is hihetetlenné válik.(...)

     A költőelőd esküvésével állítható szembe a Lászlóffy-vers „sok hamis esküvése”. Az „álidő” furcsa szóképzés utalhat arra, hogy Karinthy sokféleképpen foglalkozott az idővel (időgép; az élet filmjének visszapergetett ideje; a Találkozás egy fiatalemberrel kettős idősíkja stb.), a kor legizgalmasabb tudományos elméletének, a relativitáselméletnek a bűvöletében (a Számadásban egyenesen így: „S minden pillanatában ennek az órákra méretezett életnek”), s Lászlóffy Csabának magának is különös viszonya van az idővel. Enigma  című versében így építi saját világába a relativitáselméletet: „Rámegy egy délután / egy élet hogy megtaláljalak”, a Húsvétkor képzelt reneszánszban a vers keretét adja az ezen az elméleten alapuló gondolat, így a vers elején: „Néha másodpercekig tart az örökkévalóság.

     (...) Ezt a mindkettőjük számára illanó, bizonytalan, létbeli tényezőt pontosíthatja Lászlóffy az „ál” jelzővel. A nyomasztó világ jellemzésére találó szójátékkal él: „Gaz illan, posztmodor érzetek együtthatója”, mellyel a posztmodern költészetet is e nyomasztó világ részévé )s talán éppen okává is) teszi. És megint egy különleges szó átvétele és beépítése a hommage-ba: „(Handabanda lett a világ neve már örökre?!”, Karinthynál: „S egy handabandázó szónok nokautol hiába kapaszkodom kobakomba” (kiem.Sz.E.) A jelen világ nyomasztó jellemzőit (gaz, posztmodor érzetek) drasztikussá erősíti Lászlóffy: „Volt, ki velőt falt, vért lefetyelt” – hihetnénk, hogy ez csak a mi korunk, csak a mi világunk, mégis ott van Karinthynál az előzmény: „Ha nem kell szívemből a vér és nem kell agyvelő koponyámból” – itt még feltételes módban, de másutt: „Nem félem a halált, de gyűlölöm a gyilkos emberverést.” Az emberevő emberutánzat Lászlóffynál „import-papírral törli meg ajakát”.

(...) Karinthy véglegesen keserű verse a két háború között, a húszas évek végén egy új, mindent lángra gyújtó világvége látomását vetíti fel: „Mert hisz a mai Európa nem élni hanem mindenáron megdögleni óhajt.” Víziója beteljesedett. Lászlóffy látlelete a mai Európáról semmivel sem jobb – ezért nyúlt vissza analógiáért az elődhöz –, világképe, jövőképe mégis más. Ezt írja meg a zárószakaszban. Nem derűs optimizmus sugallta ezt a verszárlatot, nem is ráció érvei. Kínkeserves, öngyőzködő, majdnem önszuggesztiós felkiáltás: „hinni muszáj!”, s ha már hit, s ha ilyen durva, alulstilizált megfogalmazása ellenére is vallomás: „ma nem akar még megdögleni Európa”, akkor a zárlatnak is a hit világából kell vétetnie: „Ámen.

 
 

(Szepes Erika: Vita egy mindenekfelett tisztelt költőelőd vallomásával. Tekintet. 2001/2-3)

 
 
 
 

„…Jóbok vagyunk, Jóbok szerencsétlenül: értelmesen, értelmetlenül saját hiábavalóságunk áldozataként, reménytelenül. De miért is ez az áldozat? Miért? Kiáltozom dörömbölve az egek falán, visszhangosan szitkozódva olykor? És a válasz, Uram…? Szólok összecsukolva. Uram, Tehozzád fordulok lázadozva, makacsul reménykedve. Lászlóffy Csaba Jóbja zseniális mű. Szárnyaló drámai költemény. A halál fogalmával (rövid meghatározásával) indítja a drámát. „Minden lemondás egy darabka halál”. Így kezdődik a mű. A nagy mű. Mely talán a szerző kardinális summázása a létről. Tökéletes szintézisként apoteózisokba hatalmasodva. „Isten művét vonnád kétségbe?! – kérdik tőlem.” Igen is, nem is. Hezitálva motyogom. Oh, nem, Uram. Csak Jób vagyok. Szerencsétlen.(…) „Látszatra volt csupán bölcs Jób, amint / befészkelvén magát a hamudomb / közepébe, hogy kijátssza a kínt, / mely belülről mardosta, puha, rongy / lelkét; vőn egy csillámló cserepet, / s mint eszement, ha nincs több szeretet, / véresre vakarta magát vele.” …Keserű epe, haldokló agy: ő maga. Jób, és a többiek, Elifáz, Bildád, meg akarják menteni Jóbot… „Jób, kár lesz / meddő, fojtott tüzedben elepedni. / Szállj magadba!”(…) Egyre erőteljesebb a kihívás, szinte Jób parancsol, provokál. A bizonyosságot akarja!… „Neked cél / lehet a pusztítás: csak azt ne várd / tőlem, hogy türtőztessem magamat.” „Kegyes bírám… De hol vagy? Se nyugat, / se kelet felől nem üzensz…” (…) Hömpölyög a történet, a bibliai történet. Majd Jóbbal az álom játszik. Álmodik. „A fának ha levágják / ágát / ismét kihajt Elég / a víznek illata / s rügyet fakaszt egy éjszaka. / Ámde kihajt-e még / a férfi teste, lelke…” És Jób megérette: „leckéztetni csak / annak szabad, ki végtelenben ül, / ki ad, ha nem kérsz, s mikor kérsz, nem ad.”…Jóbok akarunk lenni? Jóbok vagyunk? Jóbok lehetünk? Jóbnak lenni milyen nehéz!… „

 

(Ébert Tibor: Jób. Lászlóffy Csaba drámai költeményéről. Napút. 2004. november)

 

 

A szöveg-tükörképeken túl (részlet)

 

            A m¢dszer? A köteteket a megjelenés sorrendjében tárgyalni csak leltár, önkényes sorrendezést semmilyen elméletirás nem tárgyalhat. A m¢dszeres, szakszerû feldolgozás pedig először is a saját státusát, lehetőségeit keresi(…) 

            Lászl¢ffy Csaba A félelem halmazállapota című kisregénye ebbe a szövegkörnyezetbe illeszkedik. A szerző az l98O-as évek Romániájának, illetve Kelet-Európájának az atmoszféráját idézi fel, azt a magatartást, ahogyan az emberek a diktatúra utolsó évtizedét megélték, Ahogy a teljes emberi létezés lehetőségeit keresték, óvták.  A kisregény egyrészt látlelet, egy korszak megélt világának szépirodalmi megörökítése, mementó, amely az említett szerzők műveinek sorába tartozik.

            Szóval a módszer, ahogyan ezeket a műveket, konkrétan Lászlóffy Csabának ezt a szövegét...Kovrigh történetét követjük, festő-grafikus, kisvárosi napilap munkatársa, aki Z. történetét követi -- azt figyeli, ahogyan a megfigyelő előtt fokozatosan kirajzolódik egy történet, egy tragikus élet története. Ahogyan az egyes eseményekből következik a tragédia. Határhelyzetek? Persze, méghozzá folyamatosan, hiszen az az egész létforma természete szerint az. A titkosrendőrség állandó jelenléte, szekus követés, kínvallatás, furcsa balesetek -- "a halott volt a hibás" --, rejtélyes eltűnések, az anyanyelv használatának tiltása, pszichikai terror -- egy halódó, művileg még életben tartott "rend" színjátéka. A diktatúrák demokráciáról prédikáló, képmutató módszerei, amelyekről mindenki tud, de ma már senki nem tud. És közben a félelem. A félelemről tanulmányt írni nem lehet. Csak a szépirodalom, a film alkalmas a megragadására. Lászlóffy Csaba tollából úgy, hogy a történet a történetben típusú, többszintes szövegépítés egyszerre biztosítja a mesélés,

értékelő a helyzetek és elmozdulások előrehaladását, ugyanakkor az erre reflektáló, ráció és erkölcs ítélkezését. Állásfoglalása a befogadó állásfoglalásához, felismeréséhez vezet, nyilván, de... Egy sivár világról írni -- milyen lesz az a műalkotás? 1948 -- Churchill kijelentette, bejelentette, hogy Hitlert legyőzték, most Sztálin következik. Megdöbbent a világ. Sztálint istenként tiszteltk. Márai már úgy ir r¢la napl¢jában, hogy leveszi a kalapját az előtt az ember előtt, aki megváltoztatta a történelem menetét. Ami utána következett... Szabadságot, azt már nem adhatott, mert neki sem volt -- Értékel. És a gondolatot szintén 1948-ban irja meg George Orwell hires regényében, az 1984-ben, a diktatúrák mûködését leiró negativ ut¢piájában. A történelem igazolta, de a mû fő értéke mégsem profetikus erejében rejlik, hanem irásműként a 2O. század kiemelkedő, rangos teljesitményei közé tartozik. Lászlóffy Csaba A félelem halmazállapota cimű regényében is írói tudásáról ad számot, arra is figyel, azt értékeli. Irói munkája narrációs technikájában követhető, ahogyan az egyes szintek, emeletek élethelyzetei illeszkednek, egymást folytatják. Vágástechnikája a filmművészetből ismert párhuzamos és ellenpontozó montázstechnika. És végül kirajzolódnak az egyes életutak, illetve egy nagyivű társadalmi tabló a sokat emlegetett "kisebbségi" és "sors" alternativáiról.  Egyrészt szinkron metszet tehát a diktatúra utolsó évtizederől, másrészt  töprengés az alkotás mibenlétéről. Teremtés-elmélet, amely korszaktól, korszakolástól független, egymást váltogató társadalmi rendszereknek fölötte áll.

            Gondolatgazdag szövegek szerzője Lászlóffy Csaba, verse is, prózája is tükörképeken túli megörökitése a megélt időnek. Mondatai csiszoltak, kimunkáltak, nem megy a forma kárára a termékenység. Ez Lászlóffy Csaba, az életmű töretlen lendülettel folytatja magát. És a gondolatok fajsúlya... Mert végül is ez a fontos, És talán az egyetlen igazán fontos. A gondolatok értékelését már maga a szerző elkezdi -- de sem egy kritika, de még a kortárs olvasó sem fog dönteni. Tükörképeken túl az idő helyezi majd el azokat a kortársak műveivel együtt egy önmagát megújitó világ alapjaiban.

(Józsa István A félelem halmazállapota című kötet kolozsvári bemutatóján, 2005.)