Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kötő József: Fejezetek a romániai magyar dráma történetéből

2010.02.20

Kötő József: Fejezetek a romániai magyar dráma történetéből. Dacia Könyvkiadó, 1976.

 
- részlet -

„Hagyományos drámával kezdi pályafutását (Gólya, gólya, gilice), amely ugyan közönségsikert aratott, de inkább az irodalom «örök témáinak« elkoptathatatlan sémái, mint a művészi és gondolati megformálás egyéni vivőereje révén. Egy értelmiségi fiú és egy cukrászlány « Lowe story«‑ját látjuk viszont a színpadon, ügyesen adagolva a szociográfiai elemzés látszatát és az érzelmességet, amelyből kikeverődik egy modern, konzum Rómeó és Júlia történet.     

      A szerző érdeme, hogy nem engedett a könnyű siker csábításának, megpróbálkozik a színpad új lehetőségeivel a gondolati dráma jegyében is. Nehéz műfaj: míg a hagyományos drámaépítkezésben a mesterségbeli fogások mögé elrejthető a gondolattalanság, addig az ilyenfajta színdarabban ­– mint láttuk ­– a gondolat teremti a dramaturgiát, a szerző azonnal lelepleződik, ha nem rendelkezik alapos műveltséggel, a történelmi események elemző készségével. Ha nincs gondolat ­– nincs dráma. Lászlóffy Csaba sikerrel állja ki a próbát. Alaptémája: a X. század irracionalista filozófiai irányzataira alapozott totalitárius uralmi formák szorításában megvizsgálni az ember helyzetét. Bolondok játékai című, hat képből álló groteszkjében a totalitárius hatalom mechanizmusát rajzolja meg, amely fasisztoid fanatizmuson alapszik. Ennek a hatalomnak a gyakorlata a magasfokúan szervezett rend. A fogalom persze mást jelent, mint az emberközpontú társadalmakban: a teljes kiszolgáltatottságot, az elszemélytelenedést, a hatalom parancsainak való feltételen engedelmeskedést, a rendelkezések végrehajtásának szervezettségét. Az ilyen hatalom viszont féltve őrzi a látszatot. Kerüli az erőszakot, s kiválogatja önkéntes bajnokait, akik diadalra vigyék szellemét a magasztos jelszavak nevében. Visszájára fordul ebben a világban a magasztos, bolondok játékává válik a tömeg lelkesedése, jókedve, fennkölt igazságérzete. Egy ilyen világ megelevenítésére egyetlen eszköz a groteszk, amely mutatja, hogy megbomlott a klasszikus értékrend, s az emberi lélektől elidegenedett világgal állunk szemben Nem véletlen, hogy a szerző Dürrenmatt‑idézettel indítja a drámát: «Az ilyen történet, bár groteszk, mégsem abszurd (azaz ésszerűtlen)«. Nem ésszerűtlen, mert a groteszk nevetséges eszközeivel mozgósít az ilyen rend ellen, amely a közvéleményt fizetett, szimuláló bolondokkal kívánja irányítani. Ez az alapötlete a Bolondok játékainak. (...)

      Ez az indulat viszi tovább dramaturgiai kísérletező kedvét, s a civilizáció alkonya előtti állapot fikcióját egy színpadi metaforába foglalja össze Alkonyat előtt című egyfelvonásosában. Kopár környezetet látunk, a színen sínpár fut keresztül. Ide érkezik ellentétes irányból két férfi. Az első férfi a sínekre akar feküdni, mert ahonnan jött, az élet kibírhatatlan. Nem tud eligazodni az élet zűrzavarában. «A természetben mindent pontosan, tisztán meg lehet különböztetni egymástól, nem mint... az ember között.« Fütyülnek az egyénre! Mindenki csak saját magáért rohan, és megpróbálja átejteni a másikat. Az ember védtelen a gonoszságokkal szemben. «Reménytelenség, elidegenedés, szorongás. A Nagy Anarchia felőrli az emberek koponyáját, gerincét...« Elérkezett az Utolsó Állomásra, amely Végállomás. Második Férfi meggyőzi: kísérelje meg továbbmenni. S Első Férfi bizakodó mosollyal indul el oda, ahonnan Második Férfi érkezett. Második Férfi egyedül marad. Közeledő vonat zakatolása hallatszik. Második Férfi hanyatt veti magát a síneken. A kör bezárult ­– a Bolondok játékaiban felvázolt egyetlen szituációba tudja sűríteni, a látvány tökéletesen fedi a gondolatot. A kortárs egyetemes drámairodalomban az abszurd drámaszerzők mesterei a gondolati általánosítást jelképező színpadi látvány megteremtésének. Az emberi egzisztencia döntő momentumait egyetlen képbe sűrítik, alapvető írói eszközük: a metafora. Az Alkonyat előtt Beckett metaforáira emlékeztet a végállomásra jutó civilizációról.

      Az igazi művész nem a perspektívátlanság következtetését vonja le ebből a történelmi szituációból, hanem a lázadás szükségszerűségét az ilyen helyzethez vezető rend ellen. Az eretnek című kétrészes Lászlóffy‑dráma beszél erről. A tökéletesen szervezett rend világában vagyunk, ahol minden és mindenki kartotékadat, ahol a konformizmus oblomovjai alusszák álmukat, elrejtve gyávaságukat. «Engem az egyén érdekelt mindig, érted?! Aki kihívóan, utálattal mer farkasszemet nézni velem! Én romantikát kerestem ebben a hivatásban. Erőt, vadságot, féktelen ritmust, az ösztönök táncát ­– nem betanított, merev mozdulatokat és bamba eunuch vigyort! Nincsenek többé egyének!« ­– kiált fel Val, a rendre vigyázó Szervezet alkalmazottja, aki átérzi ennek a szituációnak emberhez méltatlan helyzetét, s érzi, hogy a „szervezettség” a világnak vet véget. «Elárultátok a neveteket!... Nincsen többé ember a Földön!« ­– állapítja meg Val, csak csigák, méghozzá csórécsigák, csupa puhatestű. A rend diagnózisa: dögvész... csórécsigavész. Ez ellen csak lázadni lehet. Valt bezárják az őrültek házába, de a helyébe lépő Emil is feltöltődik Val eszméivel, s monomániásan keresi az „egyetlen gerincest”. S a sor folytatódik ­– asszociál az olvasó. (...) Az eretnek hibátlan logikával felépített mű, így dramaturgiai konstrukciója hatásos, Lászlóffy legjobb drámai alkotásának érezzük, valóban eredeti drámának, amelyben utánérzések helyett az alkotói öntörvényűség érvényesül.”

 (Kötő József: Fejezetek a romániai magyar dráma történetéből. Dacia Könyvkiadó, 1976.)