Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Korpa Tamás: Vasárnapi időanalizis

2010.02.20

Vasárnapi időanalízis – lehetséges kontextusok egy verskötethez


„én azt tagadom, hogy létezik egy egyedüli idő, amelyben minden történés láncszerűen összekapcsolódik”
(Borges)

Lászlóffy Csaba költészetére (és általánosságban) egész írásművészetére a leggyakrabban alkalmazott kritikai reflexiók közé sorolható az utóbbi évtizedben az a felismerés, hogy a szerző különböző művelődéstörténeti és művészeti szövegeket, szituációkat és karaktereket egybeolvasva, egy sajátosan intellektuális, mégis érzékeny és emberi poétika (illetve próza- és drámaszövegek) létre hozására törekszik, olyan művekben, melyek felfüggesztik (de legalábbis elleplezik) a tér és az idő (mint alapkonvenciók) hagyományos pozícióját, kauzalitását és egymásutániságát. Ezzel a sajátos beleíródással átértelmezve például a történelem és a megtörtént fogalmát, alternatív, als ob világokat alkotva. Erre az elemző-technikára erősít rá a szerző sokatmondó vallomása: „Sok kísérletezés után a műfaji határokat kezdtem lerombolni. Ezek a lebontások először csak szakmai kockázattal jártak. Aztán rájöttem, hogy az időben... bennem is minden megismétlődik, persze nem ugyanúgy, egy más szinten. Így eljutottam az egyidejűség határáig: valamilyen formában egyazon időben éltem át a megtörtént dolgokat. Úgy érzem, ez már nem egyszerű formai játék...”. A Lászlóffy-recepció másik fő vonulatát azok a (pszeudo)interpretációs sémák alkotják, melyek a szövegek textuális működésmódjának jellemzőit figyelmen kívül hagyva, azok pusztán etikai parabolaként, kortörténeti dokumentumként való olvashatóságát preferálják.

Feltehető a kérdés, hogy az előbbi stratégiák konzekvenciáinak mechanikus megismétlése mennyiben járulhat termékenyen hozzá egy új, a korábbiaktól hangvételében és (bizonyos mértékig) kódrendszerében egészen különböző versgyűjtemény értelmezéséhez, és mennyire van (lehet?) szükség e kritikai belátások például hermeneutikai orientáltságú újraszituálására, újraértésére.

„Búcsúkötetként” jellemzi a paratextust jegyző Szepes Erika A waterlooi ganajtúró bogár című gyűjteményt; olyan válogatásként, melynek hermeneutikai tétje az esztétikai megváltás (megválthatóság) kísérlete és kockázata. A halál által irányított és meghatározott lét fenyegetettsége élesíti a figyelmet; összefoglalásra, véglegesítésre, kezdeményezésre, egyszersmind önfelvilágosításra késztet. A saját hiány- és tökéletlenségtapasztalat, a fájdalom útján (erschmerzen) megszerzett létbe-vetettség egzisztencialista felismerése Lászlóffynál kiegészül a nyelvbe-vetettség tapasztalatával. Az emberi ittlét legelementárisabb végbemenésformája a megértés; ezen keresztül az ön-alkotás, hiszen a megértés rendelkezik azzal a lehetőséggel, hogy magát mint olyat kiépítse, sőt önmagát megértse. Ahhoz, hogy az önelsajátítás végbemenjen, a megértés önmagává váljék, a saját megértési szituáció megerősítésre, az ittlét önmagát-elvető félreértés-elleni küzdelmére van szükség, ami által az ittlét saját létkarakterében megmutatkozni tud. Az én (én-ek) önmegtapasztalásának (és a tulajdonképpeni egzisztálásnak) alapmódusza a dialógus és az emlékezés. A dialógus (és ezen keresztül az emlékezés) nyelvi természetű (a nyelv minden esetlegességével, széttartó hajlamával), különleges esetben pedig esztétikai tapasztalatban részesíthet. Nem a tragikus pátosz és a veszteségérzet kinyilvánítása adja a „búcsúkötet” reprezentatív karakterét, hanem e roppant és különböző szöveglétesítő stratégiák által megkezdett küzdelem, s e küzdelem (befogadásesztétikai aspektusból) lezárhatatlan történetisége, gyakran pedig – a nyelv médiumában – uralhatatlansága. Időnként testbe (mint médiumba) íródik az emlékezet, több esetben úgy, hogy a diktatúra és terror megszólaltatására kidolgozott retorika applikálódik (kvázi újrafelhasználódik) a saját testi végesség és apokalipszis reprezentálására.

A waterlooi ganajtúró bogár válogatásából három verstípust inszeníroznék. Egyrészt a Dracu la Ureche néven a fiktív, illetve a bejegyzés által névként létesülő Párizsi Kurír folyóiratban publikált szövegeket (itt a versekhez fűzött jegyzetek alapján Lászlóffy Csaba prezenciája, mint közreadó szubjektum interpretálható; a pontos adatok, hitelesítő effektusok közlésével (pszeudo)filológusi attitűdje érdemel figyelmet. Dracu la Ureche olyan identitás-konstrukció, mely nem függetleníthető, sőt lehetővé teszi a másság és különbség, az én határainak elbizonytalanításában rejlő skizoid tapasztalatot. A második verstípus az evokált kultúrhistóriai karakterek és empatikus szituációs átképzelések, emlékmű-versek csoportját viszi színre, mintegy az áthagyományozható és reflektált magatartásminták kommunikatív kereteként. A szingularitásért folytatott harc, és önmaga szingularitására irányuló kísérletének a megelőzöttség tapasztalatában való interpretációja lehetőséget ad a szerepjátszó princípiumok kibontakoztatására, újszerű fiktív kulisszák kombinatorikus összeillesztésére. Ezen én-elméleti kérdés ilyen módon történő játékba hozása, tematizálása vigaszt jelenthet; ezt a Lászlóffy-költészet argumentatív módon esztétikai kommunikáció-képességével bizonyítja. Itt érdemes citálni teljes egészében a Nem óda, csak „főpróba” című textust: „Kiket álmomban is reinkarnáltam, / nem csupán éber bódulatban: Nektek / tartozásomat leróni hálátlan / dolog lesz odaát (lám, máris kezdek / zavarba jönni, boldog Mesterek!) / A Múzsa csókja szinte semmi – várom, / hogy viszontlássam horpadt fejetek; / reméltem kifoghatok a halálon: / hosszú estéken hosszú verseket / motyogva ima helyett, Tőletek. / Világvárosok ködét kiköhögve, / szédelgő főm – fogadjatok örökbe / csoda híján hadd érinthesse meg / kankalinsárga mellényeteket.” Az elődök, alakmások, összességében a tudatban rendelkezésre álló, és a nyelv önmozgó, véletlenszerű, megőrző és performatív potenciálja által megmutatkozó textuális lerakat ilyen személyes és mélységű megszólítására hozható esetleg párhuzamként Kovács András Ferenc Sötét tus, néma tinta című 2009-es kötetének néhány szövege (pl.: Konkrét szonett magamról; K. sírja; Nyomolvasás). Ezek a versek, analógiában a Lászlóffy-opussal reflexióját, sőt kommentárját adják egy olyan költészeti episztemének, melyben a tradícióközi jelentésképzés a szubjektivitás önmegértésének pretextusává válik.

A harmadik verstípus (saját kritikai pozíciómból szemlélve a legösszetettebb) a történő szövegközi memória működését tematizáló és mediáló szövegalakulatok csoportja. A waterlooi ganajtúró bogár című verskötet a történő hagyományközi emlékezet kontextusául a fokozott személyességet, vallomásszerűséget választja, szemben A maszk mögötti ájulat (Napkút, 2007) tárgyiasságával, műfaji variabilitásával. A maszk mögötti-ben jóval nyilvánvalóbban fűzi a kontemplatív-rezignált szövegszálak közé a karnevalisztikus elemeket a költő, szerepjátszó és emlékműállító hajlama, image-, illetve montázs és polifonszerű lírai nyelvhasználata itt mutatkozik meg talán a legkísérletezőbb összetettséggel pályája során. A saját élet határainak transzgressziója, az én-ek szóródása a hagyománytörténés folyamatának részesévé avatja a szövegek lírai alanyait, különféle szerepekbe helyeződéssel (Kossuth Lajos, Háfiz, Rosencrantz és Guildenstern). A waterlooi ganajtúró bogár a szövegbeli koinonia (másokkal-lét) vonatkozásait nem elsősorban címekben, paratextusokban, szituációs átképzelésekben jelöli és bontakoztatja ki (persze sorolhatók kivételek pl.: Caesar apokrif levele Kleopátrához; Mária Terézia levele Magdeburgba), hanem egy kettős emlékezet-modalitás segítségével. Ez a mnemotechnikai eljárás a privát, szubjektív emlékezés és citációs szövegközi emlékezet kontaminálásával alkotja meg a grammatikai ént, a vallomásosság retorikájával, úgy, hogy közben az idő, a temporális tapasztalat kérdésessé válik. Lászlóffy ezen felismeréséhez kapcsolódik e rövid írás kontextus-ajánlata. Érdemes teljes egészében idézni a kötet egyik – ilyen szempontból – különösen érdekes darabját, a Vasárnapi pszichoanalízist: „Vasárnap másképp süt a nap. Pedig ma leg- / alább (vagy csak szinte) olyan zaklatott vagy, / mint az otthonából elmenekülő Freud, aki a bécsi / erdőben bolyongva talált magyarázatot álmaira. / Persze, az ok-okozati összefüggésekkel vissza- / élve, mondja az utókor. Pompás pompeji és / krétai gyűjteményére gondol (nemcsak kövekre): / »Megloptam én is az utókort!« / Erotikus szobor- / torzóktól letaglózva a bajor igásállatok / rémképe gyötörte ---- visszatérni a / megművelésre váró tudattalan/y/ba. // (Milyen műfajban óhajtjátok a folytatást?) // Áthatolni a szürkületen, kivetkőzni ön- / magadból; mások helyett nem / felejteni! – több ez, mint sztereotípia. // Mennyiben segítsz a világ öntudatán, ha egy / kanapén időnként hanyatt veted magad? / Hány ügyefogyott, törékeny idegzetű páciens / odaveszett már a különféle labirintusokban. / Ez mind az ő bűne? / Az ő érdeme (?) // A fény nyilai mind jobban kihegyezve: / büntetni fognak, vagy megváltani? – // Kiteszem a lelkemet értetek, én vétkeim, / velőtrázó katasztrófák, gyermekeim ka- / tarzist hordozó génjei! // (Tedd ki.) // Lélek, tesz-e még veled valaki / csuda dolgokat?”

A szöveg lírai alanya saját privát emlékezetébe bevont kultúrtörténeti párhuzammal ad terepet és keretet önértési praxisának, egyszerűen a hasonlat („olyan zaklatott vagy, mint az otthonából elmenekülő Freud”) trópusával, illetve a Freuddá-válás átélésével, hiszen az átélés és a saját (?) tudathoz (tudatalattihoz) való visszafordulás („visszatérni a megművelésre váró tudattalan/y/ba”), annak újraalkotásához vezet. Önmagából kilépve (az önmegtapasztalás feltételeként), mássá válva képes szemlélni és megalkotni saját identitását. A „saját” jelen esetben nem a lírai alanyra vonatkozik, hanem – a költő memóriája és a nyelv citációs önmozgása eredményeként – a szöveg esztétikai identitásává. Lászlóffy lírai alanyának szubjektív emlékezete felidézi pl. Freud szorongásait, emlékiratait, a pszichoanalízis belátásait (ösztön, rombolás, erotikus princípium, neurózis stb.), a freudizmusra adott kritikus reflexiót („ok-okozati összefüggésekkel visszaélve, mondja az utókor”), sőt a verszárlatban Berzsenyi Magyarokhoz című klasszicista ódájának parafrazeált sorát („Lélek, tesz-e még veled valaki / csuda dolgokat?”). Tehát a történő szövegköziségről van szó, mely magába vonja a reflexió, az önvád, az ars poetica sorait és a különösen ironikus-játékos zárlatot; a nyelvben-emlékezés ellenőrizhetetlensége során.

Az emlékezésaktusban legalább négyféle időbeli történés montírozódik egymásba, a köztük lévő kapcsolatok többirányú értelmezhetőségét biztosítva. Ugyanakkor, az emlékezés azzal, hogy szöveggé, verssé válik csak részlegesen mutatja meg az eredeti privát és citációs emlékek idő-mozzanatát, részben el is leplezi őket. Ha elfogadjuk a tér abszolút voltának kritikáját, és azt a belátást, hogy minden időpillanat szuverén, autonóm, azaz egységként elképzelt idő nem létezik, feltételezhetjük, hogy a temporalitás felszámolódik a szövegben, de legalábbis mássá válik.

Lászlóffy Csaba kötetének – mintegy monodrámájának – döntési szituációja az elmondani tette a nyelv performatív, létesítő és archiváló potenciálja által. Érzékeltetni a tünékeny viszonyok, között-léthelyzetek egzisztenciát meghatározó jelenlétét. A waterlooi ganajtúró a befogadót saját végességének megtapasztalásával szembesítve részesít a megrendülés és a megrendülésre adott textuális válasz drámájában. Ez a tulajdonképpeni lehetőség, hogy valaki benne van a pillanatban, nem más, mint az idő felszámolása; így a kikerülhetetlen egzisztenciális krízis helyett marad az esztétikai megváltás, „Hogy ne fájjon az utazás”.



(Lászlóffy Csaba: A waterlooi ganajtúró bogár. Mentor, Marosvásárhely, 2009.)