Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Korpa Tamás: Szindbád kapcsoskönyve

2010.02.20

Szindbád kapcsoskönyve – konfesszió és Unheimlichkeit*

– Bárka, 2008. június –

* (Lászlóffy Csaba: Hiányzol-e magadnak?, Napkút Kiadó, 2007.)

Németh László írja, hogy azoknak Árva Bethlen Kata (a piétista női önéletírás emblematikus alakja) “hévízi ablakán” keresztül kell szemlélődniük, akik hiteles, autentikus perspektívákat akarnak kapni a XVIII. századi Erdély hétköznapjairól, társadalmi realitásáról, a kulisszák mögötti mozgatórúgók bonyolult és differenciált összefüggésrendszeréről, mely ablakból pregnáns módon bontakoznak ki a totális önfeltárás, önmarcangoló, piétista értelmezés kontextusában az önéletrajzi távlatba került hitvita, a hétköznapokra vonatkozó tényközlés és, az isteni elrendelésre hivatkozó vallásos áhítat kontúrjai.
Árva Bethlen Kata írása – evidens módon – csak komoly feltételekkel és fenntartásokkal tekinthető prefigurációnak, előképnek Lászlóffy Csaba művével kapcsolatban. Azonban több analógia regisztrálható és közös szempont érvényesíthető az értelmezésben, melyek közül leginkább a sajátos történelmi, materiális meghatározottság, múltinterpretáció, korrajz és helyzetfelismerés, mikro- és makrotörténelmi panoráma illetve önmegértés (mint az egyik legmélyebb hermeneutikai intenció) aspektusai válhatnak meghatározóvá, relevánssá.
` A hetvenes, nyolcvanas években végbemenő prózafordulat tendenciózus sajátossága a műnemek határainak relativizálódása, megkérdőjelezése, a műfajok zártságának feloldása, rögzíthetetlenségük tudatosítása, a műfajtalanság: “örök átmenetiség, ideiglenes örökkévalóság” (Thomka Beáta); tehát a természetes műnem-, műfaj- és szövegköziség állapota. Lászlóffy Csaba vers, próza, esszé, beszéd- és szövegalakzatai bonyolult szövevényt alkotnak: lokalizálhatók a konfesszionális narratívák különböző formái (napló, emlékirat, kalendárium, annales, geszta, krónika mint empirikus fikció), továbbá novellafüzér, kisregény, elbeszélés, mágikus realista kispróza (Ideje a sejtelemnek, ideje a sóvárgásnak), parafrázis, ballada, szabadvers, tudati monológ, fikcionált dialógusok, óda, hexameter, vignetta, feljegyzés, képzelgés, montázs, annotáció, anamnézis, breviárium mátrixa, egymást kiegészítő, komplementer együtteseként bontakozik ki. Végeredményben nézőpontok, hangvételek, kulturális kódok, utalások, allúziók szabad kombinációját (amihez hozzájárul a sors kiszámíthatatlan kombinatorikája) alkalmazó, epika-dráma-líra hármasságát felváltó szövegszervező stratégia. Metaforikus, rezignált, kontemplatív, érzéki önanalízis. Lapok a fiú naplójából. A műnemi, műfaji variancia az önfeltárás problematikus voltának, nehézségének, szinte megoldhatatlanságának képzetét igazolja, erősíti, mint a mottóul választott Márai-citátum: “Irtózatos nehéz igazat tudni magunkról: természetünkről, hajlamainkról, vágyainkról. Csaknem lehetetlen…” Erre utal Kafka (“A belső világ csak élhető, nem leírható.”) és a cím is, mely lényegileg megelőlegezi magát a művet (Hiányzol-e magadnak?), jelentése éppúgy, mint a műalkotásé, sokrétű: konkrét és absztrakt egyszerre.
Kafka egy másik helyen jegyzi meg a következő gondolatot, ami kiindulási pozíciót biztosít a fikció és valóság obligát kérdésének elemzését illetően: “az irodalom, a nemzeteknek ez a történetírástól olyannyira eltérő naplóvezetése”. Napló, diárium, ami szubjektív és eredetileg az empirikus fikció kategóriájába illeszkedik, imaginárius átszövődésen megy át: a mű a kort, életrajzot, hagyományt, kultúrát, konfessziót a fikcióképzés alkalmának, terepének tekinti. Bizonyos értelemben imaginárius múltat/múltakat konstituál, tudva a Scholes-féle szentenciát, miszerint: “a fikció nem ellentétes a ténnyel, hanem kiegészítése. Tartósabb alakot ad az ember elenyésző tetteinek. Nincs mimézis, csak poézis.” Az asszociáció és a folytonos emlékezés fikcióképzése jellemző, ezt igazolja a szövegvilágok közötti szabad közlekedés, a kontextusok potenciálisan lezáratlan volta, az imaginárius szétválaszthatatlan rétegződése, az egyes emberek tudatában élő (szükségszerűen) fiktív és különböző múltak (s viszonyuk) analizálásának experimentációja. A személyes, fikciós, önéletrajzi, biografikus elemek (többek között az apa képe is konstruált, egy aspektus, akinek létmódját a beszélő alakította ki) keveredéséből összeálló fikció megtöri az objektív időrendet, csak saját, belső logikáját (alogikáját), időrendjét, törvényszerűségeit követi (“a homokóra szíve rég meghasadt”; “próbálod összeilleszteni az egymásra boruló idősíkokat”). Az elbeszélő (felvetődik az elbeszélő lehetőségének problematikája itt: én-jellegű elbeszélő, biografikus én, alter ego, hasonmás, az én mint beszédcselekvés végrehajtó) bejárja az élet terepeit megtörtént, vagy megtörténhetett volna alapon (de Lászlóffy Csaba sohasem újraír, hanem újraolvas, reflektál, analizál, az újraírás, mimészisz aktusát likvidálja, mert ha nem tenné, az álomvilághoz, önkényes, megalapozatlan manőverekhez vezetne) a halál árnyékában (Oravecz Imre: “folyton változó és / pusztuló hátterek”, “folyton fogyó jelenlét” szorongatottságában). Freud szerint: “a költői termékekben ugyanazok a tudattalan mechanizmusok működnek, amelyeket az álommunkából ismerünk”. Ez pedig feltételezi a Hiányzol-e magadnak? című mű pszichoanalitikus olvasási stratégiáit, a pszichológiai nézőpont érvényesíthetőségét (álom- és tudatállapot elbeszélése, szabadasszociációk, önmagára reflektáló tudat). A felszíni és a mélyberejtett, retusált, elfojtott lelki alvilág markáns kontrasztja: a tudatos emlékezésből kiesik a tudattalan tartalom, és tovább működik, a pszichében minden lényeges, releváns megőrződik (patogén anyag, a múlt), valahogyan jelen van, de többnyire elérhetetlen a személy számára. A tudatosság (kimondható) mögötti mélystruktúra (kimondhatatlan, amelyre nem kompatibilis a formális logika) bonyolult funkcionalitásában értelmezhető életünk. A tudattalan a személy végtelen vágyainak forrása. Freud úgy gondolja, hogy az írók potensek felidézni műveikben, fikcióikban a mentális lét azon mechanizmusait, amelyeket ő is vizsgált (Dosztojevszkij, Rilke, Csáth). A pszichoanalízis talán leglényegesebb aspektusa a diszkurzivitás, a személy elfojtott vágyainak, traumáinak verbalizálása: “már az igazság puszta kimondása belső változást idéz elő a vallomástevőben” (Foucault), akiben az igazság csak fragmentumszerűen van jelen, abban nyeri el végleges formáját, aki meghallgatja. Lászlóffy Csaba önanalízise, újraolvasása dialogicitást kezdeményez, amely dialogicitás résztvevői (elbeszélő, egy korábbi én stb., apa-fiú szerepek permanens, markáns összemosása, szubjektum szétszóródása, identifikálhatatlanná válik –posztmodern imperatívusz –, hogy mikor, ki beszél: elbeszélő apja, elbeszélő, elbeszélő fia, egyfajta körkörösséget eredményez: “Sokszor már a szereplők viszonya is érthetetlen”, “én-hasadás”, “vajon melyikünk elődjeinek génüzenete szólal meg bennünk”, “viaskodsz a gének útvesztőin át”, “nem is veled voltam, hanem örökifjú, húgod-lehetne-nagyanyáddal” – ami igazán konstitutív a szerkezetben lesz – a szerepek oda-vissza játszhatóak) közötti hierarchiaviszony (orvos - páciens, elbeszélő - korábbi én tettei, helyzetei) dinamikus mozgásban módosul, állandó visszacsatolások érvényesülnek. Freud: “minden, ami egy tünet kezelését elősegíti, darabonként kerül elő, különböző kontextusokba ágyazódva és egymástól szétszabdalt időszakokon keresztül”, melyek kiegészítik és továbbviszik a konstrukciót. Lászlóffy Csabánál: tizenkét fejezet – tizenkét hónap(ként is interpretálható) és a Rekviem. A legnagyobb krízist illetően (apa-probléma és ezen keresztül saját magának megértése) anticipációszerű kezdőpozíciók regisztrálhatók az első részben, részletesebb kifejtése a második rész (Rekviem), ami azonban nem eredményez katarzist. Fontos szereppel bír a kötetben a nemiség, szexualitás, intim testi vágy mint az emberi magatartás, lényeg attribútuma, fundamentális meghatározója, a Lacan-i értelemben vett jouissance, “amely szétrobbantja a pszichés működés szokásos, korlátozott ökonómiáját és a szubjektum szokásos rendjét”, bár az auktor nem jut el a beteljesedésig. A nő erotikus, faszcináló, bűvölő megidézése és leírása (“vonagló, rút forradást, rücsköt rejtő, dús combok”) során újraolvassa (és nem mimészisz) a múltat, a kiismerhetetlen labirintust. A labirintust természeténél fogva nem lehet racionálisan megoldani, “a körkörös labirintus maga is egy archetípusnak, a körnek egyik fajtája, melynek első és utolsó kérdése azonos, így a végtelenig folytatható” (Halász László). A labirintus lehetővé teszi a szabad választást, a szabad akarat lehetőségét, ugyanakkor a választás törvényszerűen defektus, amint az egzisztenciafilozófia megsejtette. Orbán Ottó még leírhatta, hogy “darabjaira széteső személyiségünk / minden szilánkjával az Egészre mutat”, Lászlóffy Csaba azonban már nem, hiszen mi van, ha az egész is csupán mozaik-darab.
A polifón, mozaikos szövegkompozícióban (amely újravariálja és felidézi a szerző művészetének főbb motívumait, témáit, formáit) több helyen centrális, fókuszpontba kerül az egzisztenciális tragikumérzet és frusztráció, a totális viszonylagosság, a “Heidegger-i világba-vetettség” paradigmája, mint modern és posztmodern élettapasztalat, életérzés. Az elbeszélő kísérletet tesz önmaga újradefiniálására, a múlttal, a múltban lezajlódott eseményekkel, a totalitárius diktatúrával (legalábbis) hallgatólagosan együttműködő diszkreditált apa alakjával való szembenézésre, az apa bensőségességének elvesztésével, tudva, hogy a múlt szelekció tárgya, és a múltrekonstrukció művelete nem abszolválható teljes sikerrel. (“Halálod előtt minduntalan / lelki szemeim előtt kísértett egy zavaros / kép: eltűnni láttalak a gyatra, elpuhult / tömegben, s ahogy a sűrű havazásban / távolodtál”; “salétromos falú, 30 / wattos, pislákoló villanyégőtől maszatos- / piszkos belügyi? folyosóin; és hiába / kerestem a történelmietlen idők semmibe / vesző áldozatait, téged sem láttalak többé / valós alakodban és erődben.”; “a bűnös és az áldozat a vétkek / közös hálójából ki nem szakad. / Visszfénye volnánk máris a nemlétnek? / [A kitárt ajtók némasága csak]). A korábban kiküzdött erkölcsi értékrend a retrospektív értelmezés során kérdésessé válik; önreflexió és állandó kérdésfeltevés effektusai indukálódnak, a méltatlanság kényszerű elviselése, egy olyan korban, amikor a normalitás válik fenyegetően szorongatóvá; a megszokhatatlan természetesként való akceptálása, “a félelemnek az alattvalókra és a hatalomra is kiterjedő totalitása” (Bertha Zoltán), a “félem / féled / fél / féljük / félitek / félnek” Kányádis pszichózisa jellemző (“Nem vagyok méltó ehhez a praktikusan hazug, hiteltelen, hol tüntetően dilettáns, hol csak szánalmasan infantilis világhoz”). Amikor a potenciális szabadság és szellemi végtelenség alternatívája is csak távoli illúzió, a rettegés mindennapi tapasztalat és függetlenedik az idő determinációjától, aminek egyenesági konzekvenciája a dilemmákra adott ontológiai, episztemológiai szkepszis, a pszeudo-létezés, az élet-akcidencia, paralogikus, paradox tudás, végtelen apória. Ez az atmoszféra különösen érzékletesen artikulálódik a Hóhér alkonya című fejezet lélekábrázolásában, a lelepleződést követően, a gyilkos aspektusából (mellesleg itt is lokalizálható az apa-fiú kapcsolat). A szövegalakító affinitás (e mű fragmentumaiban is: “sikerült állva elaludni a leghuzatosabb gyorsvonatban”; “sikerült egy kiolvashatatlan feliratú sírkövet bámulva mosolyogni”; “fülsiketítő csendben lehallgatás; fagyosszentek kutatnak két gyanús verssor eltékozolt melege után”) a groteszk és abszurd esztétikai minőségek és értékalakzatok irányába gravitál tendenciózusan Közép-Kelet-Európa kontextusban: Lászlóffy Csaba drámái mellett (Hétpróbák; Alkonyat előtt; Az eretnek; Nappali virrasztás), Kafka Gregor Samsajától, Örkény, Páskándi groteszk, abszurdoid opusain át, Szőcs Géza (Kisbereki böszörmények), Mroľek (Ház a határon; Leckék a legújabb kori történelemből), Michaux (Béketűrő), Kányádi (Kétszemélyes tragédia; Ünnepek háza), Sütő András (Ugató madár; Balkáni gerle), vagy éppen Havel és Rozewicz színpadi műveikig. A Hiányzol-e magadnak? erdélyi terei analógiába hozhatók (pusztulás, kiszolgáltatottság, kiüresedés, poszthumusz-állapot: “a kincses város leszázalékolt”; “harmóniák helyett a provincia haramiái”; “Ázsia-illatú hóakadályok”; “Európai műút-tervek évszázados sírkövek felett.”) Bodor Ádám ködös, pesszimista, közönyt hordozó Erdély-fikciójával vagy Krasznahorkai László Sátántangójának helyszíneivel, persze csak bizonyos részletekben, bizonyos aspektusból és fenntartásokkal kezelve. A történelmi táj leírása hanyatlástörténet. Az idill csak a gyermekkorban és az ellentétező montázstechnika révén artikulálódik. Végeredményben marad, amit Kierkegaard és Heidegger is a lét alapvető jellemzőjének, alaptényének tekint: az Angst (szorongás, rettegés) és az Unheimlichkeit. Csak radikális nyitottság létezik, mert különben kanti értelemben vett antinómiákba ütközünk. Camus világa ez, Merleau-Ponty “ambiguité”-je, ami nem két, hanem sokértelművé válik inkább már, a létezés paradox logikáját, radikális tapasztalatát érzékeltetve. Ezt a nyitottságot, viszonylagosságot és körkörösséget reprezentálja a szerkezet is.
A szerkezet imitál egy köralakot (mint a motívumok koncentrikus láncolata és az apa-inkarnáció, a szerepek felcserélhetősége, az identitás elsatírozása), mely bizonyos értelemben a zártság, determinizmus jele, azonban az egész mű alapformájára a megszakítottság, a labirintus jellemző, a strukturalista geometrikussággal szembeni széttartás, befejezetlenség, pluralitás, heterogenitás, bonyolult utalásos struktúra, körkörös és elliptikus jellegek folyamatos kölcsönhatása, interakciója, történet- és idősíkok egyidejűsítése (“az idő gyilkos áradásával szemben mentőövnek használni az egyidejűséget”), párhuzamba illesztése, széttördelése, szaggatott, nyílt, szórt szerkezet. Az egyes szövegek egymásra hatnak, motivikusan összefüggnek, egymást kiegészítik, magyarázzák, komplementerei egymásnak, egy-egy oldalukat újabb kontextusba helyezik, a kontextusok potenciálisan lezáratlanok. Jellemző az elhallgatás alakzata és az interaktivitás a különböző poétikai életművek között, az intertextuális nyelvhasználat (pl.: Bogáti Miklós zsoltárfordítása; Bem tábornok szavai; József Attila és Nagy László-parafrázis; Szentkuthy; Csokonai; Osman Lins; Tandori Dezső; Ernst Herbeck; Székely János; Demiáni Szent Péter középkori himnusza). A fragmentumok egy körív mentén helyezkednek el, a kör közepe kitöltetlen (ami, a megélt élet struktúra, privilegizált pont, centrum nélküliségét szimbolizálja), ami az olvasó imaginációja számára van fenntartva. A különböző szövegformák egymásmellettiségükben fejtik ki hatásukat, a korábbi (prózafordulatig) alárendelő és hierarchizáló tendenciákkal szemben a mellérendelő relációk lokalizálhatóak, stiláris komplexitással, összetett metaforizációs rendszerrel (a metaforizáció széles asszociációs mezőket képez), helyenként impozáns aforisztikus fogalmazásmóddal, tipográfiailag és az interpunkció segítségével abszolvált szójátékokkal, folyamatos kiszólásokkal. „A szöveg a költői textusokhoz hasonlóan, az alapformáktól a nagyobb formákig van megszerkesztve, alapja: az egyes mondat felépítése, a szöveg egyes bekezdésekre való tagoltsága (tipográfiailag térben is elválasztja őket), ezen bekezdésekből épül fel egy tétel, több tétel alkot egy fejezetet, hogy aztán az opus 12 így megformált fejezetből és a Rekviemből álljon össze. A 12 fejezet: 12 hónap, teljesség, a teljes spektrumon való tájékozódás lehetősége, ami azonban nem ad abszolút-értékű választ a felmerülő krízis és problémakörökre, és elmarad a komplementer Rekviem katarzis-generáló esetleges látszatmegoldásának realizálhatósága, a körhinta újraindul (ugyanis a szerkezet nem rendelkezik határozott kezdő és végponttal), évszakokká rendeződik, hogy az interpretáció ismét dekonstruálhassa az organikus, ambivalens aspektusok alkotta múltat a visszajátszás kockázatával, tudva azt, hogy akármelyik fejezetet (hónapot, emlékezést) poentírozza is kiindulási pozícióként (a fókusz- és centrumnélküliség egyenesági konzekvenciájaként) a hérakleitoszi “ugyanabba a folyóba”, a szkepszis és viszonylagosság bizonytalan partközébe, permanencitásába jut. Létezik egyfajta horizontális (territoriális struktúra: Kolozsvár, Párizs, Budapest stb.) és vertikális (temporárius, időbeli struktúra) liftezés. Egy fejezet, (Párbeszédek) miniatűrként tartalmazza a teljes szerkezetet (A kielégítetlenség; Az apa emléke; A védettség; A halál; A kezdet) , amelynek része. Fontos szövegszervező eljárás, stratégia néhány anekdota (mint Esterházy, Grendel, Láng Zsolt művészetében) integrálása az alkotás szövetébe (katonaság, Szisz), mivel az nemcsak mesélési mód, hangnem, intonációs alternatíva, hanem strukturáló tényező, fragmentáló forma, a nagytörténet ellenében ható, Lyotard szerinti kistörténet. Lászlóffy Csaba műve analógiát mutat Esterházy Péter Harmonia Caelestis és Javított kiadás című opusaival tematikus, strukturális, motivikus kapcsolódási szinten, a szembetűnő differenciák ellenére. A Rekviemben az elbeszélő egész élete a tét, (Paul de Man: „A halál egy nyelvi szorongatottság eltolt, áthelyezett neve”) s a negatív tónusú, de a transzcendencia létét feltételező (vagy pedig a bűn, bűntudat, reinkarnációs műveletek általi továbbélését anticipáló) befejező mondat nem interpretálható teljes bizonyossággal zárlatként („Ha nincs Jóisten, az önvád szorongatja tovább a lelkedet” vagy korábban: „S hátha akkor sincs vége, ha lelked férgek menedéke”), hanem csak a körív egy komponenseként, ami tágabb kontextusban visszacsatlakozik a folyamatosság-megszakítottság feszültségétől lüktető, s ez által mozgatott alapstruktúrába.
Az egyes textusok és az egész könyv szerkesztettsége, attribútumai, sajátosságai által definiált nyelvi tere, nyelvi-poétikai megkomponáltsága kivételes hitelű „epikát” teremt. Az önanalízis, mások megértésére irányuló experimentáció-sorozatok, a múltinterpretáció kivitelezésének kötelessége és felelőssége, az apával való kontrasztív szembenézés, a kiküzdött pozíciók, értékrend újbóli felülvizsgálata, mint alapvető hermeneutikai problémakörök az antikvitástól, a Lazarillo de Tormestől (az egyik első pikareszk- és aparegény) Utassy Józsefen, Ratkó Józsefen, Esterházy Péteren, Nádas Péteren át Kukorelly Endréig foglalkoztatja az irodalmat. “Hol vagyok? / Műhelyemben, egynehányadmagammal. / Minden bizonytalan. De ez nem.” (Petri György).