Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Korpa Tamás: Poétikus diárium - egy kiállitás képei

2010.02.20

Poétikus diárium – egy kiállítás képei


(Lászlóffy Csaba: A maszk mögötti ájulat; Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút Kiadó Budapest, 2006.)

A maszk az áttűnés, a változatosság és változékonyság, az elrejtés, az enigma jelképe, mely számtalan archaikus, mágikus jelentésréteget hordoz, kezdve az ősművészetektől (az ősművészet emberének társadalomban való feloldódására irányuló szándéka) az antik Dionüszosz-kultuszon át a középkori haláltáncokig, farsangolásig, busójárásig (mely fokozottan specifikus megnyilvánulásként interpretálható). Blénesi Éva szerint: „az álarcok felszabadítanak a hagyományos (konvencionális) kötöttségek és viselkedési formák alól. A maszkok mégsem veszélytelenek viselőjükre, hisz az ősi mágikus gondolkodás szerint birtokba is vehetik annak lényét.”

A Heidegger-i „világba-vetettség” és magány konstellációjában a maszk (a konkrét, meg nem valósult szabadság és megismerés helyett) elvont, potenciális szabadságot biztosít viselőjének. Az ilyen módon létrejött szabadság tükröt tart a különféle kultúrák és korok közé, kölcsönösen leképez, felold, mozgásba hoz, ellentétes pólusokat láttat, evokál, konfrontációkat eredményeztet idő- és képzetsíkok között („Maszkot hord a láthatatlan jövendő arca” [Kimerítő álom az elmúlásról], egy Borges-citátum:„én én vagyok, de én vagyok a más is”). S a distancia, a távolság (távolságtartás) avagy azonosulás, az individuális lét kifejezésére, igazolására, szemléltetésére importált, de mindig új kontextusba helyezett, új jelentésdimenziókkal dúsított képzetek kifejezője. A maszk (nem csak a szerepjátszás eszköze) a múlttal való szembesülés során védi is az auktort a múltban / jelenben felhalmozott anti-humanitással és kataklizmákkal szemben, ugyanis –ahogy Lászlóffy Csaba szentenciózusan deklarálja– „ekkora szabadságba nézni kínos és rettenetes” (a kötet-címadó maszk motívum poétikus kifejtése, szerzői útmutatása A prózaírás mentségei avagy a beprogramozott emberiség című opus).

Lászlóffy Csaba kötetében individuális mitológia teremtődik. A szerző komplex és újszerű viszonyba lép a kultúrtörténettel, jelképeket, citátumokat, formaelemeket kölcsönöz, s a kultúratörténet szimbólumainak szubjektív újrainterpretálására törekszik. A felidézett auktorok, motívumok gesztusai rávetülnek a ma és a versben kifejeződő gesztusok egészére: így jön létre egy fokozottan plurális textus-lánc, mely mitizál és demitizál egyben, mely fanyar groteszk, szarkasztikus és egyben tragikus, értéktudatos minőségeket rétegez, léptet interakcióba, vetít egymásra. Dialógus és dialektika alakul ki a különböző kultúrkörök, stílusirányzatok, etikai (szellemi peregrináció), esztétikai minőségek és revelációk között. Egyfajta spontán irodalmi, történelmi, kor- és kórtörténeti panoptikum, sajátos létösszegzés-experimentációk sora. Egy kiállítás képei. „Transzhisztorikus inkarnációsorozat”, „világirodalmi inspirációk, polifónia” (Bertha Zoltán). A múlt-jelen-jövő időtengelyén liftező –ezeket elmosó, folyamatosan újraértelmező, át meg átstrukturáló –eklektikus poétika kontúrjai körvonalazódnak. Utazás a Vörös Postakocsin, Bizánc felett elhúzó vámpíron, Hamlet udvaroncai között, utazás az átmenetiségben (különféle perspektívákban, mindenképpen a szubjektív imaginárius idő koordinátáin egy absztrakt, teremtett térben, ahol filozófia, ontológia, vulgáris lét, biológiai, testi folyamatok, eszmények, kiábrándulások, fiktív, teremtett és jelenvaló pozíciók ambivalenciája érvényesül). Létparadoxonok sokasága. Tehát a versek közös jegye, metszéspontja az intellektuális, szellemi hagyomány páratlan integrálása a versszövetbe (csak a mottókat és ajánlásokat tekintve: Ábrahám Jakab, Ágh István, Babits Mihály, Bárány Péter, Bartók Béla, Baudelaire, Bordy Margit, Borges, Albert Camus, René Char, Goethe, Határ Győző, József Attila, Kányádi Sándor, Király László, Kosztolányi Dezső, Lővy Károly, Klaus Mann, Márai Sándor, Orbán Ottó, Páskándi Géza, Rimbaud, Senkálszky Endre, Shakespeare, Simon Balázs, Szabó Erika, Szabó Lőrinc, Szabó T. Attila, Szepes Erika, Dylan Thomas, Tóth Árpád, Tragódopodagra, Vásárhelyi Géza, Vas István, John Webster) persze a maszkokon keresztül áttűnő kritikai, hol ironikus, hol tragikus szerzői szándékkal, attitűddel. Mindenestre dialóg („dialogikus poétikai paradigma” –Kabdebó Lóránt) alakul ki, ( ezt a kifejezést érzem legpregnánsabbnak Lászlóffy Csaba kötete kapcsán, mint ahogy az utószót jegyző Szepes Erika is írja: felállítva a –klasszikusnak mondható – dialóg (avagy ellentét) párokat: két haza; természeti és városi lét; szellem és szerelem; művelődéstörténet egésze és a jelen; élet-betegség-halál) mely biztosítja a szellemi tradíciók (és kondíciók) kontinuitását az antikvitástól a posztmodern forma- és szemléletvilágig (poliszemantikus versmodellig). Jellemző tehát a kulturális kontextus elemeinek, szituációnak személyes átélése, aktiválása és aktualizálása.

Lászlóffy Csaba (akit egyébként Határ Győző „poéta doctus-nak”, Bella István pedig „középkori képíró szerzetesnek” nevez) versgyűjteményében erősen jelen van a műfaji variabilitás, változatosság, (elégia, szonett, [amely műfaj releváns jelleggel bír a Lászlóffy-költészetegészének kontextusábanis: Álom Perszepoliszról: kettős szonett; Az érzékenység ára; Walthervon der Vogelweide XXI. századi utódja; A „mélye-évszak”-vágy szonettje; Ami túl s ami még innen című triptichon első része; Az időtlen idő elégiái első része; Az én középkorom második része; Egyenes adásban; A Teremtő kísértései, A középszer szonettje; Modern szonett] apokrif, zsoltár, rapszódia, szabadvers, ballade, ballade-parafrázis, „novella-vázlat”, himnusz, dal, fiktív levél, monológ, dialóg) az antik versmértékek és strófatípusok sokfélesége (szapphói, alkaioszi strófa, hexaméter, phalikoszi tizenegyes). Verstani aspektusból különösen fontos a cikluszáró Délibáb-leáldozóban című poéma. Ezen vers kompozicionális, strófikus, ritmikai, metrikai megformáltsága több mint érdekes, hiszen benne mind a szólamnyomatékos, mind a szótagmérő ritmuselv érvényesülése tetten érhető. Az így létre jövő –bizonyos– szimultaneitás egy olyan egyedi megnyilatkozást tesz lehetővé, melynek ritmusa, félsorai, szólamai (lehetőségeikben) –az európai kulturális kontextus hagyományában –már korábban jelen voltak, de így tudatosan, szabályszerűen egybeszerkesztve (s ezt a szabályrendszert konzekvens módon végigvíve) példa nélküli. Az ilyen jellegű, újszerű megoldás pedig potens valamennyi verstani alternatíva szintézisére. Egy strófa hat sort implikál, az első és harmadik sor 16 szótagszámú; a második, negyedik, ötödik 15; az utolsó pedig 7. A hatodik sor kivételével az összes többi esetében a hangzásszakasz két szólamra bomlik (a szólamok között erős, következetesen megtartott dierézis foglal helyet). Az első és harmadik sorban belső rímek találhatók, melyek rímhelyzetbe hozzák a második és negyedik sorok első szólamait; míg a második, negyedik, ötödik, hatodik sorok sorvégi rímei ugyancsak összecsengenek.

Remek kompozicionális megformáltság, feszes trochaikus nyolcas sorok (ugyancsak szabályos trochaikus nyolcasokból álló vers Az ihlet –vagy amire futotta című költemény coda-ja is) párrímei felelnek egymásnak a legarchaikusabb strófatípust hozva létre az Együgyű hangra című opusban, mely a (Hamvas-féle) géniuszok különös klimatikájú alkímiájának, „Erdőelvének” ütközőtereit szemlélteti szürrealisztikus képekkel („ahol minden más prognózis kizárva”).

Az egyes versek szemantikai komplexitása a ciklusok (Ijesztés Anakreónnal, A homályos érzékenység versei, Délibáb-leáldozóban, Boldog kísértetkorunkban) verseinek kontextusában jelenik meg igazán –a szerző és Szepes Erika kiváló szerkesztőmunkájának köszönhetően. Ezek közül csak két exemplumot említenék. A középszer szonettje (már maga a műfaj is sokatmondó) című mű utolsó strófája negatív tónusú József Attila-parafrázis: „(Különben is: haza csak ott van, / hol ügyeskedsz zavarosban, / s habgallér vár a sörödön.)”. A következő opus a József Attila-kontinuitást a mottó révén, továbbá műfaji, formai, tematikai (rokonságot mutat a Nagyon fáj revelációjával) párhuzamok által teremti meg, hogy a Szép álnokságok szobrában ismételten megmaradjon a mottó, a tematikai és az intertextuális József Attila-orientáció („Alattunk valahol az Isten / közben elfordul és utálkozik.”). A széria újabb komponense (A ragadozóra váró ihlet) továbberősíti a biblikus jelleget (a vers keletkezési helye, az abszolút keresztény szimbólumként is dimenzionálható Izsák [mely centrális szimbólum kibontása tovább árnyalhatja a képet]), míg a poéma zárlataként ismételten, posztmodern játékosságra és eklektikára jellemző, intertextuális József Attila-citátum tűnik fel („E lap / hazudik. Mondd az igazit.”, A Thomas Mann üdvözlése auktoránál: „az igazat mondd, ne csak a valódit,”), hogy a következő szonettben (A házőrző elit dala) –ami ugyancsak Izsákon keletkezett s az előbbi negatív párverse –rezignáltan deklarálhassa az önáltató, cselekvésre és felelősségteljes elitként való viselkedésre alkalmatlan, impotens, ezáltal feladatát betölteni képtelen értelmiség felett érzett keserűségét („nem törik össze csendedet / a császár mamelukjai…S ha életed ma már / nem szakad tovább… [J. A.: Altató] s méltóbb a lassú meghalás.”). A széria két újabb komponense ezt az általános kor szimptóma-együttest igyekszik analizálni (az első –Rekonstruálhatatlan képességeink– lehetséges történelmi viszonyrendszer prognózisaként: „a jelen…nem érti a múltat”; a második –Kritikus lét-határ– önelemző, freud-i megállapításokat tesz. Előbbit Szabó Lőrinc-mottó, utóbbit Bartók-idézet vezeti be, hogy aztán a Két opus ellentétpárra című vers tagjait két zenei szakszóval jelölhesse –kapcsolódva természetesen a zeneszerzőhöz (egyébként itt írja Lászlóffy Csaba, a már korábban citált, jelen esetben fokozott mementó jelleget magán viselő szentenciát, miszerint „Ekkora szabadságba nézni / kínos és rettenetes.”).

A versek komplex szemantikai összetettségét markánsan példázza a következő sorozat is: a Délibáb-leáldozóban című ciklus nyitódarabja a feszületről le nem vett, fel nem támadott (tehát a keresztény hagyomány tulajdonképpeni kvinteszenciáját kiiktatva) tragikus sorsú Juhász Gyulát evokálja (Juhász Gyula nyolcvan éve alvó feszületére), mely látomása, víziója homogén módon dialogizál az Újkori húsvéti krónika hűvös, groteszk, tragikus, szarkasztikus, Vörösmarty-intertextuális (szakrális jelleget vulgáris, profán intonációval, megszólalással keverő), helyzetjelentése: „Nyelvet ölt rád tennen véred / (édes tejből hogy lesz méreg?)…bizánci-mód alattomban / velőd árulják marokban….minden árulás csak álom / e kívül a nagyvilágon (itt érdemes volna Nagy László népi-archaikus életörömöt és bűntudatot kifejező, kérlelhetetlen moralitású Pirosodik húsvét című poémáját összevetni a Lászlóffy-művel). A Turin, 1888… című esszéisztikus, kontemplatív, filozofikus, a múlt és jelen gesztusait analizálni kívánó, halálra készülő, feltámadni nem tudó Kossuth Lajos lélekállapotát demonstráló belső monológ (fiktív levél?) adekvát módon integrálódik e sorozatba, ami a Szabó T. Attila nyelvtudós emlékére írt Jézus-kiáltással folytatódik. Ezen szövegorganizáció az egyik utolsó krisztusi stációt (a test halálát, a fizikai megsemmisülést) megelőző pillanatot citálja címében, mely jelen kontextusban (direkte archaizáló-biblikus versbeszédével s transzcendenciát nélkülöző zárlatával) az erdélyi magyarság feltámadásának, tulajdonképpeni krízisektől átjárt léttapasztalatának, „között létének” (Tőzsér Árpád), asszimilációjának, lassú felszívódásának problematikáját körvonalazza.

A fizikai és mentális megsemmisülés különböző fokozatai jelennek meg a Márai (haldoklás öt tételben) című, fáradt, elbizonytalanodó rezignációt közvetítő költeményben. A Márai-opus anticipáció szerűen elővetíti azt, amit az utolsó ciklus néhány versében részletesen kibont Lászlóffy Csaba (tehát a Márai-vers tételei, futamai több más vers kezdő pozíciójaként azonosíthatók, identifikálhatók): „a változás korának kiméráját”, a „végzet hatalmát”, „a megvilágosodás pillanatát”, a megfejthetetlen „kezdőmondatokat s a végszókat”, „amikor már a levegőnek is súlya van”. Ekkor artikulálódik az egzisztenciális-ontológiai végkövetkeztetés, helyzettudatosítás, létszentencia: „A be nem fejezett nem ugyanaz, / mint a befejezhetetlen.”. A Krúdy-időt versben megjelenítő, meditatív, asszociatív képek vezette, ellenpontozó, érzékletes kontrasztokat létre hozó versbeszéd körvonalazódik a Szindbád szeptemberben című poémában, melynek mondanivalója és kifejezésmódja (a múlt és ifjúság bizonyos eszméivel való leszámolás) a Lászlóffy-kötet több más versében is felszínre kerül: „az öregkori szépség titka”, a „legendaroncsok”. A Szabó Lőrinccel együttmondott: „A kiszolgáltatott / sohase győzhet. Fölöttünk ragyog / az élettani végzet” megélt tapasztalata; de hogy a Szieszta című opus ironikus látszat-megnyugvó, dinamikus ritmusú, diszharmonikus képsorai („nem kerti törpe: zord kalóz / lesz a fedélzetmesterünk”, „szórványban élünk pingvinek / zsúfolt komornyikszigetén”) záróakkordjaként a kényszerű (de mégis tiszta, elemi –vagy éppen groteszk) egymásra találás, megállapodás képzete bontakozzon ki: „én ki úgy hal(vad)ok beléd / mint lőtt vadba a vér szaga”. A testi szenvedés (a Baudlaire emlékére ajánlott Zokog a tört remény: „egy pontosító hang a rettenetek napján, / s vad gúnnyal süvöltnek fel rusnya beleink. / A többi hagyján.”); egzisztenciális tragikumérzet („hány ládányi könyv és kacat / fért el agyamban / ---amíg / elférek magam is, hanyatt, / egy ládában a föd alatt.” –Az időtlen idő elégiái); Freud-i pszichoanalízis („a megalkuvó tudatot ki igazítja el”, „Elfogyott az idő.” –Novella-vázlat); biblikus hangvétel (intertextuális metszéspontokkal, „Aki búcsú nélkül megy el s a terhe / szörnyű: fölfele tart a hegynek, mégis / mintha zuhanna.” –Hajnali józanság); modern profanitás („a Házsongárdban vagyunk sajnos nem / hívhattok mobiltelefonon” –Jó étvágyat); intertextuális eklektika (Dsida-parafrázis: „parancsnak / engedelmeskedő karhatalommal / körülvett váróteremben: milyen / esélyed lehet, mondd”; Petőfi-reminiszcencia: „feljöhet olykor a síri világból”) spektrumain tájékozódik a költő.

A különös couleaur locale –„Aur-Ázsia”– „a nemzetállami agresszivitás, perverzitás, demagógia és manipuláció” (Bertha Zoltán), a történelmi aspektusok viszonylagossága, az állandó agónia és apátia (genezistől az apokalipszisig), a létezés kiszámíthatatlan kombinatorikájától való félelem, olyan sajátos versnegatívokat és szimbólum-együtteseket konstruál, melyeket az éthosz és esztétika erejével kíván közömbösíteni és persziflálni Lászlóffy Csaba. Például a fikcionált Párizsi Kurír nevezetű periodikában (Dracu la Ureche néven) publikált, ironikus, parodisztikus, kritikus, szembesítő dinamizmussal, nyelvi virtuozitással megkomponált ciklusában. A „bizantin képmutatás” (Sütő András) lokalizálható korjelensége számos más poémában feltűnik, majd –az endemikus meghatározottságból kitörve– az egyetemes, univerzális értékek védelme (és degenerálódásuk diagnosztizálása) kap központi teret a kötetben. „Kapóra jött nap- s holdfogyatkozások: / a rettegés kánonba foglalt ritmikája…Bizánc udvari ceremóniája” (A középkor bölcsesség-ideálja); „(Légy üdvözölve, / szarkazmusod által, azért Bizáncban! / Hol minden csak utánzat; még ez is.)” (Lukiánosz-utánzó névtelen); „csupán a … divat(!) létjogosult: a cicomázott vers” „Felperzselve a múlt, ki- s ráfolyatva híg húgylé, zavaros sok ál-tanítás” „Ha volt is kor ennél hazugabb” „kigyúlt egek és hamuvá vált / könyvtárak hadi felhőkarcolókig / dúló Mars-mezején” ( Régi sorstárs és új Európa); mikor „A szarkofág üres … lábszárcsontját kínálja Barbarossa.” (Ki állította falhoz a középkort?), ahol „célirány” –az antik metrumban írt, invenciózus– a „civilizált vadon” (ez a vadon azonban nem azonos a Rousseau-i értelemben vett természetképzettel). Lászlóffy Csaba ellentmond azon kritikai megnyilvánulásoknak, melyek a kötött formákat (klasszikus, metrikus, hangsúlyos) az anakronizmus szinonimájaként determinálják. Ugyanis a költő az antik metrumok reprezentálására differenciált, fokozottan heterogén jellegű szavakat, szintagmákat is applikál (több versében), ezáltal jellegzetesen modern, polivalens tudattartalmakat, esztétikai minőségeket valósít meg. Disszonáns, diszharmonikus felütéseket integrál a vulgáris tragédia-parafrázis, Antigoné megvesztegetése, mely általános korrajzként fogható fel: „Megosztozunk a samponon, sörön, / no meg az aprócseprő bűnökön.”, „megpályázni csak a semmit szabad.” (Antigonéhoz szólván ígyen). A „hogyan” helyett centrális pozícióba kerülnek a „miértek” (A rózsakeresztes és nőgyűlölő Peter Stahl emlékére). A miértek ontológiai, episztemológiai, ismeretelméleti, általános társadalmi, etikai, esztétikai ankétja, az értékveszteség tendenciájának tudatosítása, az emberi faj szellemi és biológiai deformálódása (Diderot felajzott monológja; Az utókor anatómiájához; A menthetetlen (mentő)ötletei). Gúnyos, fanyar képzettársítások dominánsak, és a különböző minőségű szavak interakciójából születő feszültség jellemzi (melyek azonban komoly feltevések eredőjére vezethetők vissza) az Anakreón és a világháló című poémát. Frivol kellékekkel, metaforikus és filozofikus megoldásokkal szemlélteti a költő a kommersz, megalkuvó divat és a lét végső problémái, igazságai közötti határt és ellentétet: az érték-relativizációt. Tragikomikus, groteszk, szarkasztikus, maliciózus minőségeket csúsztat egybe a világirodalmi allúziókkal vegyített, 7x2 soros, rendszerváltás előtt keletkezett, nézőpont-váltogató verses abszurd: „Fogyaszd végső formánk, Rilke: / dermedtkék fagyasztott csirke.” (Kínálat). Demonstrálja a gátlástalan érvényesülés alternatíváit Háfiz-példázattal (Perzsa éjeken megperzselődve), hogy tudatosítsa a profetikus-vátesz attitűd teljes kudarcát (Az éjszaka tele- / van … a bibliai cet / gyomrában mint karanténban koplaló, / megzápult prófétákkal” –Az elmaradt epilógus), eljutva a „csak túl ne élje hóhérát az áldozat.” tragikus abszurditásáig (A két örök udvarfi: Rosencrantz és Guildenstern).

Lászlóffy Csaba remény és heroizmus nélküli pesszimizmusában is ott van a létküzdelem és értékőrzés morális karakterű vállalása (metafizikus, spirituális ihletettség), a krízisek és kataklizmák közötti „mégis-morál” imperatívuszának –mint alternatívának– óhaja („fény a bilincsen” –Utassy József), a ballade formában írt Szent Márton meg a koldus című opusban ekképp: „Fekete önsanyargató napok / tűntén a bélpoklos is talpra áll, / s színes palástod tépett-harapott / rongyától hátrahőköl a halál”. Lászlóffy Csaba költői energiává konvertálja léttapasztalatait, attitűdje kontemplatív, disztingvált, érzékletes képekkel, a műveltség, erudíció eszközeivel, a szellemi intaktság aurájában. Poétikájának fő integráló elve a morális intonáltság, a minőségeszmény követelménye.