Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Koppány Zsolt: A költő esszéisztikája (A nevető ló mint rejtély)

2011.12.11

Koppány Zsolt

A költő essszéisztikája (részlet)

Lászlóffy Csaba: A nevető ló mint rejtély

 

  Hogy a fák nem nőnek az égig? Igaz. Lászlóffy Csaba fölgyorsult, ám szikrázóan magas minőségű összirodalmi „fája” bizony fokozatosan emelkedik, felhőket szaggat, növése megállíthatatlan, akár a daganaté. A költőnek még sincs búcsúverse, búcsúszimfóniája, hatalmas önsirató gesztusa… Csak a munka ostorozott igáslova. Duzzadó szügyével húzva a mindenség minden terhét.   

    Lászlóffy Csaba A nevető ló mint rejtély című 2009-es, a Napkút Kiadónál megjelent vaskos esszégyűjteménye nem valamiféle megpihenés más irodalmi műnemek és műfajok írásai közben beálló csöndben – gondoljunk Rákos Sándor Két vers között című prózakötetére –, hanem amúgy „mellesleg” íródott esszék, kritikák, kritikai esszék, rövid és hosszabb tanulmányok foglalata. A spektrum rendkívüli szélességű. Mert ki beszél manapság Ábrányi Emilről? Lászlóffy Csaba Ábrányi fel nem támadásáról értekezik, miközben evvel az írásával nemhogy föltámasztotta a költőt, titkon abban is reménykedhetünk, hogy az olvasók újra végigböngészik egyik leghíresebb fordítását, 1898-ból, Rostand Syrano de Bergerac-ját! Báró Jósika Miklós neve manapság idegenül cseng, de olvasva a költő esszéjét, van remény arra, hogy ezt a nagy írót újra kézbe vegyük, netán ezáltal jussunk el a másik báróig, Kemény Zsigmondig.

    Hiába a genius loci, az erdélyi magyar Lászlóffy Csaba egyetemes kitekintésű alkotó, így aztán nem maradhat ki könyvéből az egymástól élesen elütő, ám Lászlóffynál magától értetődő módon egymás mellé rendelt, az argentinok legnagyobb, „mágikus realistája”: Jorge Luis Borges, de nem ám közismert prózája, hanem az érdemtelenül háttérbe szorult költészete és az amerikai lázadó Allan Ginsberg, akiről, mint azt a címben is jelzi, valódi rekviemet ír. „Hány lehetséges élet múlt el és / veszett bele a szegényes kis halálba” –sóhajt Borges Lászlóffy lapjain. Az Összegezés című Borges-versből Lászlóffy kiemeli az életre támadt falon sort és így ír: „amely különben csak tükör – saját arcunkat pillantjuk meg.” Borges elbeszéléseinek, akárcsak több költeményének tanúsága szerint nem egyszerű motívumról van szó, a tükör az alkotóművész életfilozófiájának része. »A tükör fényes holdjában magányos / fehér macska nézegeti magát /… / Mondják, hogy e dallamostestű macskák… / csak látszatok, miket egy örök őskép ad az időnek« – a Beppo című versben –; »Milyen Ádámnak, milyen Éden előtti / kifürkészhetetlen ős-istenségnek / vagyunk tört tükrei, mi / emberek?«  Ön-arcunk a világ változásában is örök arcának része.” Aztán zárójelben még hozzáteszi: „Van, aki ebbe a reinkarnációt is beleérzi-beleféli.”(…)

    Lászlóffy Csaba talán magának sem merte megfogalmazni, de őriző, ahol kell – a strázsán. Mert eszünkbe juttat, föltámaszt, ránkpirít, hogy múlt nélkül nincsen jövő. A nagy modern festőművésznek, Juan Grisnek axiomatikus megállapítását akár Lászlóffy is zászlajára tűzhetné:. „A művészet minősége attól függ, hogy milyen mennyiségű múltat hord magában.”        

(Partium, 2010 / Tél.)