Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dániel Károly: Lászlóffy Csaba Jóbja

2010.02.20

 

                                   Lászlóffy Csaba Jóbja

 
                                                                       Ne tedd próbára, Uram, az embert, hogy

                                                                       vajon mennyit képes elviselni.

 

            Tudtommal két olyan jeles prófétája van a Bibliának, akik költői alkotásra ihlették az írókat; Babits Jónásnak állított emléket, most pedig Lászlóffy Csaba Jóbnak.

Jónás bűne, hogy miután Isten kiszemeli prófétának, menekülni próbál (mert rühellte a prófétaságot), és a cethal sötét gyomrában látja meg a fényt, amelyet hirdetnie kellett volna. Küldetése végeztével halál mérettetik rá, mint minden tragikus hősre.

Jób esetében hithű, alázatos, „igaz” emberről van szó, aki javait, gyermekeit, barátait veszíti el, és akinek visszataszító, fájdalmas és undok kelevények csonttá és bőrré aszalják testét, hogy próbára tegyék hitének szilárdságát. Ő úgy tudja, Isten méri rá a mérhetetlen szenvedéseket, mert nem tudja, hogy az a Sátán műve, akinek viszont Isten szolgáltatta ki. Jóbot hite menti meg a tragikus haláltól, de nem a tragikus élettől.

            Szerénytelenségnek ne tűnjön, de az érthetőség végett kénytelen leszek előbb néhány szót szólni magamról. Itt állok a szövegekkel: egyfelől Lászlóffy Csaba mesteri írásával, másfelől a Szentírással és Bustya Dezső Jób könyvével. Ez utóbbi a bölcsesség‑irodalmi etika keretében használja fel ezt a szimbólumát a korlátlan vakhitnek. („Jób, kiben zilált őshüllőhit él” ­– mondja L. Cs.) Vagy, mondhatnám, a hiábavaló forrongásnak, a kilátástalan hadakozásnak. Gondolatvilágomban ­– újra és megint ­– lepergetek magamnak egy bokszmeccset a nehézsúlyú Láthatatlan és a pehelysúlyú elítélt között, akinek tilos ütnie. Mérkőzik az esélytelen az abszolútummal. „Bunda az egész mérkőzés. Eleve el van adva mind a tizenöt menet ­– a végkimerülésig. Az esélytelen ellenfél már alig él. Ki van készülve. Három tréner üli körül a „kék sarokban”, akik minduntalan arra buzdítják, hogy el kell fogadni a technikai K.O.‑t, mert ez így sportszerű...

            Orvos vagyok. Szakmám, mi több: hivatásom az emberekhez köt. Gyűlölöm a szenvedést, és minden erőmmel küzdöttem/küzdök ellene. Sedare dolorem opus divinum est. A szenvedést enyhíteni Istennek tetsző cselekedet, tanultam és tanítottam. Vagyis emberpárti vagyok. nem értek a teológiához és nem tudok/tudtam soha harcolni a hipotézis* ellen. Valaki/valami ellen, aki talán ­– nincs is. De akit én is megszólítok a szükség óráiban. Nem annyira magamért, mint inkább gyógyulni nem akaró betegemért.

                                                               

* Mikor Laplace bemutatta kozmogóniai elméletét Napóleonnak, a császár megkérdezte: És hol van abban Isten helye? Mire Laplace: Ezzel a hipotézissel nem számoltam, felség.

        
       *

            Bunda. A meccs, mint mondtam, el van adva.

            A Boss megegyezett a challengerrel, ami határozottan nem fair‑play. „Adott engem az Isten az álnoknak, és a gonoszok kezébe ejte engemet.” (18.11.)

                                                                 *
            Milyen lehet az Isten?

            Zord, hiú, könyörtelen; vagy, lehet, csak szenvtelen, érzéketlen az emberi szenvedésre. Semmiképpen sem a kisgyermek elképzelésében élő „Jóisten”.

            Jób kínjai emberfelettiek. Ennyit nem lehet elviselni, és ezért kéri, esdi, könyörgi a megváltó halált, és mindvégig nem érti, miért kell neki szenvednie.

            Ha pedig számon kéri Istentől, az nem felel.

            A teológusok magyarázzák nekünk, hogy a szenvedés dorgálás, Isten nevelő eszköze, és arra szolgál, hogy az ember jobbá legyen és kötelességét teljesítse. A szenvedésnek előre kell nézni a célra, s nem visszafelé az okra. (De sem a tiszteletes úr, sem a tisztelendő nem lenne hajlandó fogat húzatni érzéstelenítés nélkül.)

            A szenvedés nem tart örökké, egyszer vége lesz, s jön a helyreállítás. De ki adja vissza az éveket, amelyek során a kín a csontok velejéig hatolt? A véges emberi létet nem lehet a végtelen mércéjével mérni. A végtelen szélesre tátott szája mindent elnyel, azt is, amit hozzáadunk, azt is, amit kivonunk belőle.

            A szenvedés hozzátartozik az emberi természethez; a boldogság, úgy látszik, nem volt benne az isteni tervben...

                                   „Minden lehet az Isten? Szeme vérbe

                                   borul a dühtől s szerteszét a térbe

                                   csorog a verejtéke, ha kifáradt?

                                   Jób tudta, megfizette már az árat

                                   azért, amitől nem félt; hallani

                                   akarta (mert remélte), hogy a hűség

                                   nem lehet egyoldalú valami.”

                                                              *

            Mai rohanó világunkból próbál Lászlóffy Csaba visszapillantani a múltba, ahol egyik fő kérdés az emberek tiszta avagy tisztátalan volta. Tiszta‑e, aki házadba lép, vagy akivel az úton találkozol, mert a tisztátalannak már a lehelete is fertőz. A Törvény ismerete, tisztelete, betartása különböztette meg az egyik halandót a másiktól. Mert istenfélő emberek voltak. Szó szerint: féltek a haragos, minden tévelygést megtorló Istentől. Bármilyen bajnak, rossznak, szerencsétlenségnek egyetlen magyarázata volt: Isten akarata, büntetése, rosszallása. Annyira jelen van (omnipresens), annyira betölti gondolatvilágunkat, hogy a theophania (Isten megjelenése) majdnem minden próféta életében előfordul. Bár láthatatlan, megszólal az égő csipkebokorból, a forgó szélviharból, és dörög, sújt, büntet. Nem felel az emberi miértekre, viszont felsorolja alkotásait, bizonyítva mindenhatóságát, hogy a szenvedő látva‑lássa nyomorult voltát, amelyen segíteni nem isteni feladat, mert a Teremtés folyamatában az Életnek nincs se hasznossága, se célszerűsége.

            Együgyű orvosként értetlenül állok hozzá Jób kezeléséhez, akit nem tudhatok meggyógyítani, hiszen „Isten akaratából” szenved; és hiábavalóan igyekszem olyan etikai magaslatokra emelkedni, hogy felfogjam: Az, aki kezének egyetlen mozdulatával képes lenne minden kínt megszüntetni ­– miért nem cselekszik? Illetve miért cselekszik majd olyan későn?

            Mert a költő, a bibliai események leírója (bocsánatot kérek a legfőbb hipotézis tudoraitól!) kiokoskodta a „kerettörténetet, a bevezetőben leírt Lucifernek‑kiadatást, a történet végére pedig kiókumlálta a happy endet, amikor Jób kap ajándékba még hetven életévet, amely alatt újabb tíz gyermeket nemz, és megduplázza egykori vagyonát. De a férfikorát felemésztő borzalmakat, érzésem szerint, se kiheverni, se elfeledni nem lehet. Talán főképp azért, mert világéletében igaz ember volt, tiszta (persze gyarló emberi mércével mérve), és pusztán csak kiszolgáltatták, hogy a Sátán labdaként használja.

            A szenvedő sorsa olyan, mint egy gonosztevőé. A szenvedő azonban bűntelen (idézem Bustya Dezsőt), és tovább: eszmei‑teológiai szempontból jellegzetes (...), hogy nem találunk összefüggést a szenvedés és bűn között. Tehát: a megpróbált ember nem büntetésképpen hordozza szenvedését. Az istenek dolgoznak, szokott rendjük szerint, az ember legfeljebb „megengesztelheti az istenek szívét”.

                                                                *

            Elkísérjük Jóbot szenvedései útján. Ez az út az ellentétek útja, mert kétség és bizonytalanság között vezet. Jób bámulatos kettősége: Isten ellen harcol, és mégis Benne reménykedik, Isten elől menekül, és ugyanakkor Vele szeretne találkozni.

            A Sátán szemlélete szerint az istenfélelem csak addig tar, ameddig a jólét. Ha a Sátánnak sikerül bebizonyítania alaptételét, ha Jób elpártol Istentől a csapások súlya alatt, Isten dicsősége megsemmisül, az egész teremtés elhibázott, mert senki sincs, aki igazán ragaszkodnék Istenhez.

            Küzdök felháborodásommal, mert életünk arra tanít, hogy küzdeni kell minden igaztalan megpróbáltatás ellen. De olvasom ugyanakkor a Bustya Dezső által szószékre hívott német teológia professzorokat is (a Jób könyvében levő isteni szózat interpretációja): az Élet nemcsak kikutathatatlan, hanem értelmetlen is a Teremtés keretében. (Megemlítik játékos ­– szeszélyes? ­– voltát, és én eközben kénytelen vagyok Einsteinre gondolni, aki adott pillanatban kijelenti: Isten nem kockázik!)... Egész létünk Isten kegyelmének és szeretetének játéka. Isten az életet ajándéknak adta, mert számára „értéktelen”, és ilyképpen azok, akik Őt életadónak ismerik el, érdekmentesen szeretik.

            Annyit foglalkoztam Jóbbal, hogy méltánytalanul kevés jutott a poémára. Tulajdonképpen a kötettel is önkényesen jártam el, mert Lászlóffy Csaba a Verses Ótestamentum. Jób címet adta munkájának, amiből én csak Jóbot emeltem ki. Mert megéreztem benne, mennyire csak „prétexte littéraire”. Amennyiben klasszikus, vagyis modern és aktuális. Mikor például saját versritmusában ódát zenget Jóbbal a korlátlan hatalmú Istennek, elragadtatásába belecseppenti azt a pontocskát, ahol az éppen korlátokra talál:

                                   „Ő, ki hegyeket mozdít el, hogy észre

                                   sem vesszük, vagy rászól a Napra: Ma

                                   ne kelj föl, s elfüggönyözi az égve

                                   felejtett csillagokat ­– Ő maga

                                   miért nem fordít egyet haragjában

                                   gondolataimon is?”

 

            Vigasztaló barátok veszik körül, hárman is. Barátok? Milyen barátok azok, akik az égre sandítva elismerik a Fenti igazságot, és egyetlen szó vigaszt sem nyújtanak a szenvedőnek?

                                                                                  „Csak

                                   közöny és megvetés veszi körül.

                                   Ha tűz emészti s pokolra kerül,

                                   mindenki ujjongani fog, lehet,

                                   vagy megkönnyebbül... Ők, az emberek,

                                   kik felnéznek a hatalmaskodókra

                                   meg a haramiákra.”

 

            Jób meg is veti „barátainak” vakhitét.

 

                                   „Ő, aki magasabb az égnél,

                                   s pokolbugyránál mélyebb! Ugye ennyit

                                   tudsz Róla te is...”

                                   ­–­ ­– ­– ­– ­– ­– ­–­

                                   „A világ ódon malma

                                   rosszat őröl, a jót csupán ígéri.”

           

Az elmenő barátok, látván meggyőzési próbálkozásuk hiábavalóságát, csak legyintenek:

                                   „Ez meghal s az ő boldogsága teljes,

                                   csontjainak velője tán még nedves...”

 

amit Jób szintúgy érez, és elmondja Credóját:

 

                                   „A fának ha levágják

ágát,
ismét kihajt. Elég
a víznek illata
s rügyet fakaszt egy éjszaka.
Ámde kihajt‑e még
a férfi teste,
lelke... ha
a halál megkereste?”
                                                       *

            Kicsoda vagy te, Jób, hogy Istennel perelsz?

            Ezt boncolgatja Lászlóffy a kötet befejező Etűdjében, amikor rezignáltan így szól:

                                   „Hány ember mondja azt: Jób én vagyok.”

                                  

             A Lászlóffy‑poéma két talán legmegrendítőbb mondatát a fülszöveget író Jakab Gábor szeme halászta ki: „...Leckéztetni csak / annak szabad, ki végtelenben ül, / ki ad, ha nem kérsz, s mikor kérsz, nem ad.” „Nem felfogni, fogadni a csodát ­– ez a legnehezebb.”

           A Lászlóffy alkotta mestermű úgy fejeződik be, hogy igazolja a költő „állandó forradalmát”. Ő maga (úgy tűnik, nincs más választása) felméne a Parnasszusra, mivel annak kapui számára mindenkor nyitva állnak.

 

                                                                       „S él vala

                              Jób száz és negyven évig, a halálon

                              kifogva, volt elég étke s bora                               

                                   csömörig. Ím, a jámborság s erények

                                   jutalma, diadala!... De ami

                                   fizetségképpen ­– annyi év meg élet! ­–

                                   ráment...
                                                     Elég egy imát mondani?
 

                                   Vagy csak áment.”