Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dániel Károly: Gondolatok Lászlóffy Csaba olvasása közben

2010.02.20

Gondolatok Lászlóffy Csaba olvasása közben*

És ez nem olyan egyszerű.

Lászlóffy Csaba esetében nem saját világával találjuk magunkat szembe, hanem saját kozmoszával. A kozmosznak pedig, mint tudjuk, határai nincsenek. Mindaz, ami Csabának néhány perc alatt átfut az agyán, arra a földön járónak egy hét munkára volna szüksége. Orvosként elgondolkozom azon, vajon milyen mélyek lehetnek azok az agytekervények, ahova ennyi tömérdek tudás elraktározódhat? Számomra Lászlóffy Csaba a poeta doctus prototípusa. Az író, aki mindent tud.

*

Utóbb megjelent kötete, a Hiányzol-e magadnak? olvasása közben vörösen izzó lávát láttam lelki szemeim előtt a Spitzbergák fehér jéghegyeivel ötvöződni, barikádok nélküli forradalmakat, életutakat, és főleg sok-sok szenvedést.

Akik megértek egy háborút, félmondatokból is megértik egymást. Bár egy mondatot többféleképpen lehet befejezni...

Ha valaki ebből a könyvből merítené minden magyarnyelv tudását és megszólalna, a vájtfülüek azt mondanák: úgy beszél, mintha a Hét évszázad magyar verseiből citálna. Igaz, benne van a nyolcadik is!

Cyrano így fricskázza a vele kötődő márkit: Mondhatta volna szebben, kis lovag, más-más hangnemben, így ni, hallja csak (és következik az ORR tirádája). Nos, nem hiszem, hogy találnék egyetlen olyan márkit a nagy magyar prérin, aki szebben tudná mondani a következőket: „A gyermekkor, mely madár képében maga is berepült a bizonytalanságba; pirosribizli-szeme kifolyt, szétszakadt szőlőlevél szárnya.”

Vagy: „Csak ácsorogsz az üres gangon, kezedben a megrepedt pohár és megreped bennem a néhai naplementékkel visszasütő láthatár.”

És a súlyos mondat, amelyet akár mottóként is használhattam volna:

„Az erdőben rajtam kívül minden fát kivágtak.
Mint lassú szomjúságban kimúlót, fölösleges
mítoszként táplál „klorofilom” a túlélés reménye.”

*

Lászlóffy Csaba életét valahol ahhoz a vasúti munkáséhoz merném hasonlítani, aki vagonokat kapcsol össze az állomásokon, és aki szinte percenként esze és érzékei segítségével menekül meg a biztos halált hozó tamponok ütközéséből. Balról is, jobbról is csupa veszély közeleg, és közte egy emberi élet és a parancs: túlélni, mert még annyi mondanivalóm lenne. Volt egy atya (a földi vagy a mennybéli?), aki kézen fogva mindig átvezette, szüntelenül figyelmeztetve a számos veszélyre. A földi atya (túl hamar) vette le róla a kezét. A másik még mindig ott tartja.

„Ami bennünk van: lemérhetetlen”, írja, „Már semmi nem tűnik olyannak, mintha örökké tartana.”

A Genus irritabile vatum (a költők érzékeny nemzetsége) írásában így nyilvánul meg:

„Van, aki nem érzékeli a pusztulást. S van, akinek a látomás cudarabb tortúra a halálnál. Feltéve, hogy nem magát félti, hanem azt, amit itt kell hagynia. Hinni a haladékban a legnehezebb.”

Azt hinné az ember, hogy a költő a fellegekben jár, és nem veszi észre, ami körülötte zajlik. Tévedés. A költő csak elvonatkoztat, szintetizál, átlényegít, és amit végül mindezekből szavakba önt, az a LÉNYEG.

A költő történelmet ír (L. Cs. esetében szó szerint több kötetes történelem könyvet). A mindennapok történéseiből (az oral historyból) pedig, morzsákból, szilánkokból archeológusi precizitással újraalkothatja az egykor ép vázat. Azt, „ami elpusztíthatatlan. Még akkor is, ha elpusztítható.” A közelmúlt idők krónikása így szól:

„A fantomok beköltöztek a belváros legszebb házaiba. Eddig, mondtam, csak a hivatali íróasztalok mögött ültek; miattuk távozott a kéz, mielőtt egy-egy ajtón bekopogott volna.”

„A káosz rendszerint valami láthatatlannak a romjait takarja el; a lelki szegénységét.”

„A kompromisszumoknak csak úgy van értelme, ha nem a vigasztalanság költözik belénk, hanem a remény.”

„Nincs az a kincs, amiért érdemes porig rombolni mindazt, amiből vétettünk.”

„Úgy csevegünk és heherészünk, mintha észre se vennénk, hogy minden ocsmányság velünk esik meg, és minden törvényt ellenünk hoznak...”

„Fülsüketítő csendben lehallgatás; a fagyosszentek kutatnak két gyanús verssor eltékozolt melege után.”

„A mindent megtisztító és megváltó forradalomból a mindenható bunkófejek, papírlelkek birodalma lett.”

„A borzalmak borzalma újra átélni mindent. A szürkeség egyeduralmát; a színes közönyt.”

*

Olvasmányok sorsa, hogy az egyszer már kiolvasott könyveket ritkán veszi újra kezébe az ember. Pedig éppen a másodszori olvasásnál, mikor már ismerjük az írás tartalmát, mikor már megfejtettük a szövődményeket, és tudjuk azok megoldását, ízelgethetjük a részletek szépségét, az iróniák árnyalatait, a fordulatok könnyedségét. Ezer, első alkalommal fel nem fedezett íz, zamat, sejtés leng körül, és arra kell gondolnunk: szegényebbek lettünk volna, ha mindezektől megfosztjuk magunkat.

Hogy még ekkor sem értjük teljességében az egészet?

Sebaj! Verlaine szerint a versnek nem tartalma van, hanem zenéje.

Minden filozófiában a kérdések felvetése érdekes. A válaszok nemegyszer elférnek egy sanzon refrénjében a gyönyörű banalitásokra korlátozódva. A sokszínű paletta a szerterobbanó kérdéseké.

Nyilván Proustot másként kell olvasni, mint Hemingwayt.

Mindezek pedig akkor kapnak fokozottan értelmet és értéket, „mikor a keserű füst kaparja beszűkülő torkodat.” Ilyenkor nemcsak Halottak Napján látogatunk el a Házsongárdba, hanem hétköznapokon is, mert „mindegy, hogy melyik sírra teszünk gyertyát, nem világít fölöslegesen.”



*Hiányzol-e magadnak? Napkút, Bp. 2007