Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dániel Károly: Hozzászólás Lászlóffy Csaba legutóbbi köteteihez

2011.12.11

Hozzászólás Lászlóffy Csaba legutóbbi köteteihez

 

Kerülöm ugyanis az utolsó kötet megnevezést. Hiszen Szőcs Géza is mennyit írt, miután bejelentette, hogy ez az „utolsó kötete”…

Szeretem ezeket a köteteket talán azért is, mert javarészt meg is értem azokat. De meglehet, úgy járok vele, mint Goethe Faustjával, az Erdgeist jelenettel. Milyen nagy volt a mellényem, mikor azt olvastam: Du gleichst dem Geiste den du begreifst… (Hasonlítasz ahhoz a szellemhez, akit fel tudsz fogni). Aztán tovább olvastam: … nicht mir: Tehát ahhoz a szellemhez hasonlítasz, akit képes vagy felfogni korlátolt, fogyatékos képességeiddel. De nem hozzám! – mondja megvetően a Föld Szelleme.
– Te tényleg azt hiszed, hogy érted L. Cs. minden szavát? – kérdezték tőlem.
– Fenét. De miután elolvastam a Helikonban Szepes Erika megjegyzéseit, felbátorodtam és mertem írni.
Kínálkozik a könyvekben meghallgatásra, megszólalásra egy egész galéria. Tárháza azoknak, akikkel Csaba tartja a rokonságot, hegyeken, völgyeken, sivatagokon, de főleg századokon keresztül. Nyújtja kezét, és a számos arisztokrata, aki sikerrel beküzdötte magát a halhatatlanok sorába, megszorítja a feléje nyújtottat, mivel véd- és dacszövetségben vannak a vulgum profanum ellen, akiket megvetnek. Aranylánccal egymáshoz vannak kötve (Nem mindegy, hogy vas vagy arany, ha egyszer lánc?)
Csaba elénk tárja a lehető variációk sokaságát, válogassuk ki tetszés szerint bármelyiket, mögöttük úgyis mindig ő maga áll.
Ugyanolyan nehéz volt – derül ki –, akkor és ott merészet álmodni büntetlenül, mint itt és most.
Az igazat megjeleníteni színekben és vonalakban talán csak Altamira barlangjaiban lehetett, mert ott nem volt közönség, oda nem költözhetett be a sok purdés asszonyság és nem füstölhette be az alkotásokat. Azoknak nem lett romlott hús szaga. Szentély volt és maradt. Ennek következtében lehet a miénk is, ma.
„Ami leszünk, annak vagyunk a múltja.”
Nem tartom valószínűnek, hogy L. Cs. most egy letisztultabb, átlátszóbb, megközelíthetőbb stílusra tért volna át. Inkább valahol a pszeudo-egyszerűsődés másmilyen rendszerével próbálkozik, ahogy Bartók is az aranymetszés és más bonyolult mechanizmusokkal érkezik el a „látszólag egyszerű” megoldásokhoz.
Klasszikus, mint a Horatiusi óda felejthetetlen sora: Ne kérdjed, mert tudni nem megadatott. De vajon ki állja meg, hogy meg ne kérdje: mennyi van még hátra? (Vagy inkább – előre.)
Sziporkázva röppennek fel a mondatok, mint rakéták egy tűzijátékban. A kérdőjelek sokasága töprengésről tanúsít. Kérdezni nehéz, nem válaszolni. A filozófus kérdez, az élet felel. Én, bűvöletemben, Kosztolányira emlékezem: „Akarsz-e játszani halált?” „Az asztalnál van egy üres hely még. Oda / ül le észrevétlenül, s egy szecessziós / vázát bámulva végighallgat. A halál.” Ez is „Egy pillanat, amely kilóg az időből!”
(Nézem a bogarat a fedőlapon. A skarabeust Egyiptomban szent bogárként tisztelték, meglehet azért is, mert példájával bizonyította, hogy a Sziszifuszi feladatot véghez lehet vinni, hiszen „a ganajtúró bogarat figyelem, súlyának ötvenszeresét görgeti maga előtt”… És megbirkózik vele!
Nem lényeges honnan szedtem elő az idézeteket, a szöveg beszél önmagáért: „ósdi nagylelkűségedet nem érti senki ma”, „Ha lesznek, milyenek lesznek az emberek?” „Lélek, tesz-e még veled valaki csuda dolgokat?” „A szomorúság / bármennyire / is ünnepélyes, gyöngeséget és fölösleges pazarlást jelent.” „az álom csaló /Mire várok, ha a való / világ visszafordíthatatlan?” Ki tudná meg-/mondani, hol ér véget a /konvencionális égbolt?” (Kérdőjel tőlem D. K.)
Félelmetes mindkét mű. Ívzáró sarokkövek. Csak két kő, de a „leg” lényegesebbek. Az írás magával ragad, menthetetlenül. Megszállottként próbálok szavakba önteni valamit abból, amit érzek, sejtek, tükre annak a soha nem nyugvó elmének, amely most engem is megnyergel. Ló vagyok egy lovas hatalmában, és bármit hajlandó vagyok elkövetni parancsára…
Mint Christian Morgenstern lova, „akit” a házmester felküld a Tanár úrékhoz a második emeletre, a korcsolyakulcsért, és aki nem talál megértésre mikor becsenget. (Karinthy fordításában): „A ló, látva, hogy szavát nem értik, fejét búsan lehajtja térdig / és megindul a lépcsőn lefele.”
Ismétlem, bármit hajlandó vagyok elkövetni parancsára – csak éppen nevetni nem fog sikerülni semmiképp.

________________________________________
*Lászlóffy Csaba: A waterlooi ganajtúró bogár, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009
Lászlóffy Csaba: A nevető ló mint rejtély, Napkút Kiadó, Budapest, 2009