Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bódi Katalin, Mindent bele (Bestseller avagy a bestia nem alszik)

2010.10.17

Bódi Katalin

Mindent bele
Lászlóffy Csaba, Bestseller avagy a bestia nem alszik (Novellák, elképzelések), C. E. T. Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 2008.

Lászlóffy Csaba költő, próza- és drámaíró, illetve esszéista és műfordító legutóbbi kötete, a Bestseller avagy a bestia nem alszik a cím alatt olvasható paratextus tanulsága szerint novellákat s klasszikus poétikai kategóriának nemigen tekinthető elképzeléseket tartalmaz. A könyv egyes darabjainak műfajjelölő címei vagy alcímei továbbvezetnek ebbe az alternatív műfajrendbe, hiszen olyan erőteljes értelemképző paratextusok jelennek meg a szövegek előtt, mint például a drámatanulmány (Jelenések), a beszély a viktoriánus korból (Hisztériák ideje), a bestseller (a címadó szöveg), a dagerrotípia (A fogoly vacsorája), a pszicho-szimfónia (Pszicho-szimfónia két tételben). Ugyanakkor az explicit poétikai meghatározással nem bíró írások is jellegzetes, s a kulturális emlékezettel sajátos párbeszédet folytató műfaji hagyományokat idéznek meg, például a történelmi vagy bibliai parafrázisét (Az agg Eugénie császárné sétája Fontainebleau-ban a világháború előtt, Z. Klára megszeplősítése, A lázadó Támár, Jelenések). A hangsúlyos architextuális kódok kiemelten szólítják meg az olvasói elvárásokat, majd rendre aláássák a preformált jelentésképző mechanizmusokat, hol ironikusan, hol rezignált, hol pedig értékőrzésre felszólító szubjektivitással.
A kolozsvári szerző negyvenkötetnyi életművének legújabb darabja izgalmasan integratív erejű: a könyvben olvasható, két ciklusba rendezett harminc textus a Lászlóffy-írás egyik jellegzetességét adó szövegteremtő eljárással műfaji, sőt a műnemi határokat fellazítva s újraértelmezve a történő irodalmi hagyományt és az európai kulturális emlékezetet beszéli el játékos szubjektivitással. A szövegek rétegzettségének felbontása izgalmas játékká válhat a befogadásban, mindenek előtt természetesen az intertextuális háló felfedezésével és lassú felfejtésével, a kapcsolódások szerteágazódására történő rácsodálkozással, hiszen a jelölt és a jelöletlen idézetek, az allúziók, a finoman integrált architextuális kapcsolódások a jelentés rögzítésének lehetőségét elodázva a felfedezően játékos befogadásra adnak lehetőséget. A plurális szöveg feltárulkozása ugyanakkor nyilvánvalóan nem egyszerű és automatikus folyamat vagy történés, s időnkét teherré is válik az olvasó számára, mert egy-egy referenciákkal, illetve erőteljes szóképekkel és alakzatokkal elárasztott mondat nehezen befogadhatóvá is válik azonban helyenként, a túlzsúfoltság érzetét okozva: „S a Teremtő bombabiztos fedezékbe szorult fallosszából az utolsó szét nem roncsolt vénuszdombon már készül az új, mészárszák-szagú erotikát reklámozó obeliszk.” (Egon Schiele szorongásainak vázlataiból,1918.). A Külső zajok című kötetnyitó írás az olvasói teljesítmény befogadói-értelmezői tevékenységének kicsinyítő tükrének is tekinthető, hiszen a jövőben (a keletkezés ideje után húsz évvel – 2011-ben, lényegében jelenünkben...) játszódó történetben két munkás, a háború pusztítása által hátrahagyott város nyomait takarítva, egy magnókazettára bukkan, s a felhangzó párbeszédből próbálják megfejteni, felkutatni, újraformálni egy férfi és egy nő kapcsolatának történetét. A munkások értelemkereső feladattá váló párbeszéde a befogadó léttapasztalatának megváltozását is figurálhatja a műalkotással létesített dialógus megvalósulásával: „Ha csendben leszek is ezután, öregem, de hallani fogom. […] Szünet nélkül. Még hogyha napról napra szelídülni fog is bennem az elkerülhetetlen borzalom.”
Nem mellékes az sem, hogy ezek az írások több mint két évtized írói tevékenységét fedik le, esetenként napra pontosan is rögzítve a keletkezés idejét, figyelmeztetve egyúttal az idő főszerepére a történetek témaválasztásában. A megidézett történetek nem egyszerű memóriajátékok a múltban épített monumentumok újra megszólaltatásához. Kétségtelenül erősen érzékelhető az írások hommage-jellege, legnyilvánvalóbban azoknak a szövegeknek az esetében, amelyek mottóval (pl. A lázadó Támár – Thomas Mann, Külső zajok – T. S. Eliot) vagy ajánlással kezdődnek (pl. Józsiás és Zsófia – Krúdy Gyulának, Még egy macska az esőben – Hemingway-nek és Örkénynek, A megsegített csoda – Herbert Illignek). A sok esetben stílusimitációs vagy palimpszeszt-játékká alakuló szövegekben megjelenő figurák tág spektrumból lépnek a teremtett világokba, jellegzetesen történelemalakító valós személyek vagy irodalmi-bibliai alakok, akik mindahányan kézzel fogható, hétköznapi emberekké válnak a rájuk nehezedő sorsproblémák felismerésével. A kimondottan deheroizált alakok profán passiójuk, morális önvizsgálatuk, mentális útkeresésük eredményeként megérinthető közelségbe kerülnek az olvasóval, akit sorsával történő számvetésre ösztönöznek.
Az ember ontológiai alapproblémáit az emlékezet és a felejtés által keretbe foglalt kultúrtörténeti horizontba helyező szövegek azonban nem egyszerűen az idealizálástól mentes históriai karaktereknek köszönhetően válnak jellegzetessé. Sokkal inkább a köréjük teremtett történetek szubjektív múltértelmezésének eredményeként, hiszen ezek az inkább jellemzően diszkurzív és/vagy reflexív, mintsem narratív textusok megannyi apokrif-irat, szubjektív történelem, sőt, alternatív múltteremtés. Lászlóffy Csaba írásművészetének befogadásához a múlthoz való viszony sajátosságának felismerése alapvető az olvasásban, ami megvilágíthatja a totális világábrázolás és a nagy narratívák iránti posztmodern kétely érvényességét, a régmúltban lezajlott folyamatok jelentéseinek pluralitását és az igazság mindenhatóságának illuzórikusságát. Mindez ugyanakkor és félreismerhetetlenül együtt jár egy meglehetősen erőteljesen jelenlévő szubjektív kritikai hanggal, amely búvópatakként rejtőző s időnként nyíltan megmutatkozó, tágabban ismeretelméleti, szűkebben pedig világosan etikai állásfoglalásként jelenik meg, egy sajátosan magasrendű humanizmus pozíciójából, sok esetben jellemzően az ember ellen, de egyúttal mégis mindig az emberért. A szövegek tematikai és formai pluralitása éppen ezért nem válik szertelen csapongássá, hiszen a kulturális emlékezet szolgáltatta színpadot a társadalomkritikát és a magyarságkritkát fókuszba emelő rendező erkölcsi kérdései irányítják.
A kötetet végigolvasva, a visszatekintésben válik világossá, hogy éppen ez az egységes, értékőrző szubjektumpozíció tartja egyben a textusok pluralitását, s teszi egyúttal világossá a „novellák, elképzelések” műfajjelölő paratextusát, amely integrálja a szövegek narrativitását és Lászlóffy Csaba személyes írói hivatásának komolyságát. Az írások beszédmódja, témaválasztása, a választott diszkurzív forma ugyancsak a kötet egységességét erősít, mégpedig azáltal, hogy nagyon erőteljesen jellemzi az egyes textusok megalkotottságát a rövid mondatok és a szentenciózus kijelentések sora, a pontosvesszők, a zárójelek, a gondolatjelek és a kettőspontok által megszakított mondatívek: „Sejtelmes, éjszakai óra. Kék ereimben elaltatott kéj, mohóság. Uram, irgalmazz! […] A városfal omladékain megpihenve, eleid lepecsételt aktáival – életével – az öledben; már nem érzel bosszúvágyat a sors ellen.” (Bestseller, avagy a bestia nem alszik). Úgy vélem, hogy Lászlóffy Csaba prózakötete jellemzően hol a költészet, hol pedig a publicisztika diskurzusát integrálja. A szövegek átlirizálása jellemzően a témaválasztásban, a szóképek és az alakzatok halmozásában, a narratív jelleg háttérbe szorításában jelenik meg, s a prózaszövegek ritmusára is érdemes felfigyelni: „A kopár éjjelek! Derülni kéne a kitisztult égnek legalább...” (A fogoly vacsorája). „Az arca csupa sár. A Nap rászárította esedékes szégyenét, nem csupán külső ábrázatára. A friss lepedő megnyugtató szaga, olyan, mint igaz-sem-volt gyermekkorában.” (Az emberkerülő). A publicisztika beszédmódja mindenek előtt ugyancsak a témaválasztásban, a nyílt etikai állásfoglalásban és a rendszerint zárójelbe foglalt kiszólásokban érzékelhető: „György tudta volt, hogy nem lesz könnyű levezekelni megannyi bűnét, de úgymond »értelmes emberi lény« volt, aki Isten képmására készült (legalábbis ezt a hitet táplálták őbelé, nem, mint belém, belénk – ezt most én mondom –, ó, magasságos hazugságok és személyi kultuszok kora!)” (Nyitott szemmel). „Épp ilyen borús, hűvös nap lehetett az is, csak hát békésebbnek tetsző. (A port felkavaró szélt nem lehetett a politikai helyzet zavaraival társítani, mint most!)” (Haydn-szimfónia).
A kötet nyilvánvaló rétegzettsége s így az olvasó részéről feladatként tételezhető befogadási tevékenység szerencsésen s bizonyosan nem korlátozza Lászlóffy Csaba szövegeinek recepcióját, hiszen tisztán érzékelhető, hogy a tükörcserepekre hullott nagy elbeszélésekből kinövő történetek s a hagyományos irodalmi műfajok határainak átlépése nem érdektelen a történő irodalmi hagyományban.