Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bartusz-Dobosi László, A valóságnak nincs szüksége lelkesedésre (Bestseller avagy a bestia nem alszik)

2010.10.17

Bartusz-Dobosi László

„A valóságnak nincs szüksége lelkesedésre”
Lászlóffy Csaba Bestseller avagy a bestia nem alszik c. kötetéről (CET, Bp., 2008)

A Lászlóffy testvérek és Kolozsvár olyan összetartozó fogalmai az irodalmi kánonnak, amelyen csak az isteni gondviselés hívószava tud fájdalmasan kemény parancsszavával változtatni. Aladár „idő előtti” távozása fájdalmas közös veszteségünk. Testvére, Csaba azonban, aki költői , prózaírói és drámaírói babérokra tör, hetven évesen is szinte minden műfajban fáradhatatlanul dolgozik.
Lászlóffy Csaba 1939. május 21 én született Tordán, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. Írói indulása a Forrás nemzedékhez köthető, hiszen testvére, Aladár, valamint Szilágyi Domokos, Páskándi Géza, Bálint Tibor és mások színre lépése után nem sokkal maga is jelentkezett az erdélyi magyar irodalmi palettán.
Életére és műveire a legkülönfélébb alakzatokban megnyilvánuló és mégis azonos színvonalon megszólalni tudó látásmód a jellemző. Kísérletező alkat, aki a tipográfiai eszközöket is szívesen használja mondandójának egzakt továbbadásához. Hang- és stílusbeli sokszínűségét a történelmi korok abszurd, sokszor groteszk megidézése és a műfaji határok lebontása jellemzi. Mégsem érezzük mindezt magunktól idegennek, mert időutazásainak szereplőit olyan természetességgel helyezi egymás mellé saját korának embereivel, hogy ezáltal kortársakká avanzsálja őket. Valósággá gyúrja a legendát, a történelmi pletykát, s jelenné teszi a múltat. A képi tömörség, amit használ, sajátos atmoszférát teremt novelláiban, amelyekben a legmagasztosabb és a legszürkébb események és szereplők is megférnek egymás mellett. Egy cseppet sem zavaró a köztük lévő éles kontraszt, sőt, egymásmelletiségük talán még jobban kihangsúlyozza mondandójának lényegét: a történelmi korok deszakralizálását.
Ez történik a Bestseller avagy a bestia nem alszik című, 2007-ben megjelent novella-füzérében is, ahol a különböző korokból kiragadott szereplők életét a marginálisnak ható események fényében elmesélve, „hősei” lekerülnek a piedesztálról, s valóságos, hús-vér emberekké válnak. „A valóságnak pedig – mint ezt a címadó novellában olvashatjuk –, nincs szüksége lelkesedésre!” Azaz nem kell tömjénezni a múlt nagy alakjait, hiszen azok sem különbek a jelenkor embereinél. Ilyenformán nincs antikvitás, nincs történelmi patina, a múlt, a jelen és a jövő a megfigyelő nézőpontjából különbözik csak, egyébként nem.
Megidézett történelmi alakjainak, többek mellett Tintorettonak, Vajda Jánosnak, Zách Felíciánnak, Renannak, Romain Rollandnak, Napóleonnak, D’Alambertnek, Freudnak vagy éppen Hitlernek és Chamberlainnek az életéből olyan szédületes sebességgel villannak fel előttünk az általa megidézett pillanatképek, mintha valami filmet néznénk. Olyan a könyv, mint valami nagy montázs, amelyben látszólag semmilyen összefüggés nincs az egymást követő szövegek és főszereplőik között, az egyes életutak megrajzolása azonban – érezzük – egymásra épülő, egymás történetét folytató, tervezői mesterműnek az eredménye.
A szerző gondolatgazdagsága megragadó, stílusa egyedi, történetei a transzcendensre nyitott, álomszerű képekben megvalósuló írói fantáziáról árulkodnak. Reális történelmi háttérbe ágyazott fantasyknak érezzük ezeket a novellákat. Látszólag minden valóságos, de hagyományos értelemben vett történetekről mégsem beszélhetünk. A helyszínek, az idősíkok merész váltogatása, az álom és a valóság vegyítése, a cselekmények hiánya egyszerre jeleníti meg a tradíciók barokk csigavonalait és a hétköznapok létfáradalmainak szocreál lehangoltságát. Lászlóffy Csabának magának is különös viszonya van az idővel, mintha azon kívül állna, mintha nem volnának érvényesek rá a fizika törvényei, mintha valami időgéppel rendelkezne, s szabadon utazgatna az évszázadok időviharaiban, mintha személyesen jelen lenne minden egyes szereplőjének megidézett korában.
Mondatai, hasonlatai, meglátásai egyediek, megismételhetetlenek, szókimondóak: „…mint élettelen bálna nyugszik a fatőkés bécsi zongora;” vagy „…mint besúgóhangú papucscsoszogás holmi bordélyházban.”, máshol „Mint elhagyott vártornyot gonoszul birtokoló kísértet, bámul ki belőle a búskomorság.” és a kedvencem: „Az igazság kés, ezt jól jegyezd meg. Egy meggondolatlan pillanat, és átvágja a torkodat.”
Írásaiban a történelmi veretesség és a modernitás keveredésének lehetünk tanúi. Múlt felé fordulásában azonban alapos előtanulmányokat és tudományos jártasságot tapasztalhatunk meg, amelyeket olyan mesterien épít bele az általa teremtett szépprózai környezetbe, hogy annak illesztékeit nem is érzékeljük. A história dokumentumait, és a hozzájuk tartozó nagy személyiségek életét és műveit a magáéba oltja, nemesíti, más formában újjáéleszti. Nem dogmatikus történelemkönyvet, hanem historikus, mégis kitalált meséket kreál, amelyek tulajdonképpen nem mások, mint egy-egy hitvallás a műveltség, a művelődés, az irodalmi hagyomány megtartó ereje mellett.

Az egyszerű, puhakötéses, fekete – meglátásom szerint kissé fantáziátlanul egyhangú – borító mögé rejtett a Bestseller avagy a bestia nem alszik c. kötetben 198 oldalon harminc novellát fűzött egymás mellé a szerző, két nagyobb fejezetbe rendszerezve azokat. Az egymást követő szövegek – amelyek saját bevallása szerint is sokkal inkább drámatanulmányok, viktoriánus kori beszélyek, pszicho-szimfóniák, töredékek, naplók, levelek, stb., mint novellák – húsz év, az 1986 és 2006 közötti időszak termései. Nehéz volna valamiféle vezérfonalat találni az írások között, hiszen azok sem tartalmilag, sem kronológiailag nem követik egymást, látszólag teljes esetlegességgel kerültek egymás mellé. Talán a hátsó borítón szereplő írás, amely a kötetben szereplő egyik novellából, az Egon Schiele szorongásainak vázlataiból idéz néhány gondolatot, adhat némi magyarázatot a bennünk felmerült kérdésre.
„Rozsdás a szeg, amit be kéne verni. Töredezett az oltár. Ne akarjátok nekem bemesélni, hogy Isten műve csupa törmelékből áll. Vagy ilyen kezdetleges.
Mindennek a széle, mindennek a vége (középen csak a megszállottság erejével ható öldöklésvágy). Ennek a nemzedéknek csak ez jutott? Romok, embercsonkok, állatösztön – az üres szemgolyó ha lát még valamit, azt is csak lőrésen át…”
Egon Schiele szorongásai bennünk visszhangzanak. Mintha mi mondanánk, mi szoronganánk. A XXI. századi ember kétségbeesett felismerése: „Ne akarjátok bemesélni, hogy Isten műve csupa törmelékből áll.” Megdöbbentően belőlünk fakadó sorok. A hitét, reményét vesztett ember kétségbeesett segélykiáltása, az „az nem lehet, hogy…” felismerés hitetlenkedése. S talán ez a bennünk élő kétely lehetne a kötet textusainak a vezérfonala?!
Egy biztos: a legtöbbször iróniával stilizált korok és személyek egymás mellé helyezett történetein keresztül felvillantott események valóságossá alakítják az illúziót, hogy a „játék” élesben megy. A szerző a benne feszülő ellentmondások dilemmáit igyekszik kiírni magából, s az álszent főhősök esendőségének megmutatásával könnyít saját lelkiismeretén. Mindehhez az eszköz a már oly sokat emlegetett, s Lászlóffy által kreált „saját idő”.
A Külső zajok című indító írásban a jövőben találjuk magunkat, ahol a múltat, mint valami régészeti leletet tárják fel a munkások. Ugyanez a Józsiás és Zsófia című Krúdy-adaptációban az álom és valóság váltakozásában jelenik meg, míg A zsarnok szerencséje című novellában a valóság és a játék, azaz a színház idejének keveredése adja ezt az idősík-eltolódást. A Nyitott szemmel című írásban a megidézett esemény tulajdonképpen egy levél elolvasásán keresztül valósul meg, amely ez által kilóg a jelen eseményeiből, s így adja az újabb idő- és térbeli elmozdulást. A levélben emlegetett Szent Patrik barlang-féle „purgatórium” pedig egy harmadik idősík – a halál utáni élet – dimenzióját vetíti elénk, így az események ebben az egy történetben immár három egymásra épülő kronologikus jelenben zajlanak. A Haydn-szimfónia című szövegben a műfajok keverése (irodalom és zene egymásra hatása) kelt bennünk olyan érzést, mintha váltakoznának a dimenziók, amiben tovább fokozza a helyzetet az élet és a halál párhuzamos jelenléte. Az Agykontrollban a hipnotizált, s tudatmódosító implantátummal ellátott ügynök tudatalattijának mesterségesen generált világa és a valóságos világ keveredik, míg a Megváltó sugallatban a félelem szülte agyszülemények, a lázálom groteszk képei lógnak ki az időből. Nagyon hasonlítanak ehhez a Kalkuttáról álmodni hipnotikus, s a hipervilágra nyitott „harmadik szem” látomásai is.
Olyan az egész, mintha Lászlóffy valami láthatatlan kapcsolóval állandóan váltogatná a jelent a múlttal és a jövővel, az ébrenlétet az álommal, a valóságost a művivel.
Mindazonáltal a könyv olvasása közben olyan érzésünk van, mintha egy kicsit a téboly panoptikumában bolyonganánk. A nemiség meghökkentő jelenléte Egon Schiele festészetében, a zsarnok primadonna, a légszomjtól küzködő Tintoretto, a „borzasztó szép eszménye fölött” virrasztó Vajda János, a Hisztériák idejében zajló fülledt erotikus hangnem, a sírgyalázók „falánksága”, Zách Klára megcsonkítása, a besúgók önzősége, a rabok focizása egy koponyával, a „megfigyelő” paranoiája, a freudi pszicho-szimfónia depressziója és a világháborúk terrorja, mind-mind az „ideje megbolondulni” hangulatot verbalizálják.
Mégsem ez a fullasztó őrület az egymás mellé helyezett szövegek szubsztanciális matériája, hanem a szent és a profán jelenlétének, tér és idő kapcsolatának, álom és valóság összefonódásának olyan metszete, amely ezt a nem pusztán stiláris dualizmust feloldja.
A hit és a kétely csap össze minden írásban, de különös erővel a kötet címadó novellájában, a Bestseller, avagy a bestia nem alszik címűben. Ebben mondja ki a kulcsmondatot Lászlóffy: „Milyen jelentősége lehet a térnek, ha érzi, hogy az idő már nem létező fogalommá vált számára?!...” Ugyanaz a gondolatkör, amit a fentebbi Egon Schiele idézetnél is előhoztunk: a kétellyel, a hitetlenkedéssel szembeni ellenkezés, annak el nem fogadása. Minden változhat, elmúlhat, a bűn, az őrület, az idő, „csak a hit ténye, létezése valóság”. És ez a lényeg, amiért és ahogyan ez a könyv összeállt, mint egy puzzle. Kicsi, látszólag összefüggéstelen, értelmetlen darabokból, amint a történelem, a kultúra és az emberi élet is. S bár „a bestia nem alszik”, s „a valóságnak nincs szüksége lelkesedésre”, azért az élet a legnagyszerűbb bestseller, amelyet valaha megjelentettek.