Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az Apokrif recepciója - 30 év után

2009.07.28

(Az Apokrif recepciója – 30 év után)
 
 

„Lászlóffy Csaba sajátos módját választja a múltidézésnek... Mindannak, ami a letiportak tömegében általában öntudatlanul és ösztönösen szokott munkálni, kiemelkedő értelmiségiek, csúcsemberek esetében a tudatos magatartás sajátos formáit kristályosítja ki: mimikri mögé rejtett, kivezető utakat kereső «csendes politizálást«, kulturális értékmegőrző munkát, utókorra apelláló tanúszerepet, életérzést kivetítő és szimbólumokba sűrítő művészi alkotásokat. Annak a humanista magatartásformának megfelelően, amelynek Lászlóffy értelmezésében Brueghel is egyik képviselője lesz. Vagy talán inkarnációja inkább... Megragadó sőt megrendítő apokrif játékával Lászlóffy Csaba nem utolsó sorban ez előtt az embertípus előtt tiszteleg, neki állít emléket.”        

(Varga Zoltán ­– újvidéki Periszkóp, 1979.)

 
 

 „A történelem baljós pillanatait képzeletbeli apokrifok formájában idézte föl: fiktív leveleket, üzeneteket, vallomásokat «koholt«, hogy általuk tegye érzékletessé valamely múltbéli író‑ vagy művészegyéniség történelmi tapasztalatát és jelennek szóló üzenetét... A fiatal kolozsvári író érzékeny tehetséggel simult a régiek világképéhez és nyelvezetéhez... A régi költők ruháját öltötte magára, ennek a költői gesztusnak azonban semmi köze sem volt a stílusjátékok divatos bűvöletéhez. Azt a történelmi tapasztalatot kereste, amely a múltat és a jelent mintegy összeköti, amely a régi és a mai költőnél közös... A történelmi apokrifban kétségtelenül egyéniségére szabott formát talált. Történelmi érdeklődése, erős közéleti hajlama, nyelvi asszimiláló képessége az archaizáló szövegfikció keretei között érdekes lehetőségeket kapott (...) Lászlóffy Csaba a magyar történelem válságos korszakával foglalkozik: a fiktív Váradi Péter‑levelek a középkori magyar állam bukásának baljós sejtelmét éreztetik, a fiktív Pesti Gábor‑feljegyzések már mint irtózatos bizonyságot ábrázolják az ország pusztulását, a fiktív Szamosközi‑iratok pedig a német és a török birodalom harapófogójába került kicsiny Erdély szörnyű sorsáról festenek képet... Lászlóffy Csaba azt a régi magyar nyelvet veszi birtokába, amelyet a protestáns prédikátorok, a végvári vitézek, a kuruc szegénylegények beszéltek. Ennek a nyelvnek a felújítása ­– Ady Endre kuruc dalaiban, Juhász Ferenc Dózsa‑eposzában, Csanádi Imre prédikátor‑verseiben ­– mindig az ellenállás moráljára utalt.”

(Pomogáts Béla: Apokrif ­– Alföld, 1980)

 
 

„Lászlóffy Csaba történelmi empátiája, históriai beleérző képessége újabb novelláiban – Apokrif (1979) – nem tör általános-filozófiai gondolatiság felé, mint a drámákban, hanem a történelmi helyzet légkörének, hangulatának evokatív felidézésével jelez helyzeti rokonságot a múlt és a ma között.(...) A király jobb szeme című «fiktív levélcsomó« korabeli hangzások felidézésével, élénk történelmi átéléssel eleveníti fel a humanista Váradi Péter és Mátyás konfliktusát, Váradi sorsát: szenvedéseit, félreértésekből adódó kegyvesztettségét, börtönbe vettetését. A Rák jegyében (szerzői megj: lásd cenzúrázott, eredeti címmel: A körülrágcsált feleország) a Szapolyai János halála előtti kort festi, s a király utolsó erdélyi útját, a Két város három ura pedig a német és török harapófogóba került Kolozsvár és Gyulafehérvár pusztulását írja le Szamosközy István történetíró fiktív Memoraléjában. Lászlóffyt, mint Szabó Gyulát, maga a történelmi idő is érdekli, nem csupán a törökdúlásos, viharos idők aktualizálható vonásai. Az archaizáló nyelvezet, a dokumentatív-hiteles korfestés Erdély szörnyű, válságos periódusáról, a tragikus keserű állapot reális, nem heroizáló vagy deheroizáló megjelenítése «mindig az ellenállás moráljára utal« (Pomogáts Béla), «az el-elfelejtett történelmi múlt tudatosítása érdekében« (Kántor Lajos).”

Bertha Zoltán-Görömbei András: A hetvenes évek romániai magyar irodalma, 1983.)

 
 

„Fiktív leveleket, naplókat, apokrif kéziratokat, memoárokat, elképzelt dokumentumokat tartalmazó elbeszéléseiben a középkori Erdély pusztulását, országromlását, idegen hatalmak alatti sínylődését idézi fel a viharos idők korhű légkörének erőteljes evokálásával, mint Szabó Gyula regényfolyama, A sátán labdái, jelezve hangulati állapotrokonságot a múlt és a ma között (Apokrif című kötet, 1979). A történeti empátia a kor levegőjének újrakeltése mellett a tragikus-drámai cselekvés kemény, rendíthetetlen erkölcsét is felmutatja...”

Bertha Zoltán: Az első Forrás-nemzedék (Széphalom Könyvkiadó, 1994.) 

 
 

„Még abban sem vagyok bizonyos, hogy valóban elbeszélések-e, vagy apokrif történelmi dokumentumok, amelyeket egy nagy történelmi tudással és empátiával – beleérző képességgel – megáldott lírikus hozott létre. (...) És persze a stílus, a páratlanul gazdag, érzékletes, metaforikus erdélyi nyelv. Az elbeszélések igazi, belső hitelét ebben az esetben maga a forma határozza meg, a teljes igazságra törekvő rekonstrukciós szándék...

    A király jobb szeme – alcíme szerint: fiktív levélcsomó – Váradi Péter kalocsai érseknek, Mátyás király tudós kancellárjának levelezéséből szemelget képzeletben. Váradi Pétert a király törvénytelen módon hat évig várfogságban tartotta, mert az érsek nem volt hajlandó beállni a világhódító önkényt kritikátlanul kiszolgáló udvaroncok sorába. A levelekből hitelesen kirajzolódik az 1483-1490 közötti tragikus időszak képe, s mindenféle didakszis nélkül előtűnnek azok az okok is, amelyek Mohács árnyát előrevetítették. De ennél jóval fontosabb a pszichológiai hitelesség varázsa, mert a Váradi Péter sorsát érintő levelekből egy sem felesleges, mind továbblendíti a drámát szabadulásáig, és a zsarnokká vált, mégis nagy király haláláig, a magyar birodalom széthullásáig.

   Módszerében még ennél is bonyolultabb, de nem kevésbé élvezetes A rák jegyében című elbeszélés, amely filológiai ötletektől duzzadó kis remek, több emlékirat és a szerző fiktív rekonstrukciója számol be együtt és egymással perlekedve Szapolyai János király halála évének, 1540-nek eseményeiről. A több kéztől származó, csípős bejegyzések, beírások, idézetek néha csupán egyetlen sorsra vagy szóra szorítkoznak, de ismét a reflexiók összjátékából életre kel a történelem, s egyúttal az utókor elméjében élő és következményeiben ható múltidő jelenné változik.” 

Szentmihályi Szabó Péter: Történelmi empátia (Élet és Irodalom, 1980.VII.28)