Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Angi István: Hiánymetaforák szivárványivén

2010.02.20


Hiánymetaforák szivárványívén *

– részletek –

(Lászlóffy Csaba: A Biblia üzenete. Verse Ótestamentum. – Jób. Glória, Kolozsvár, 2004.)

Elmélkedésre szánt átköltéseket ajánl fel olvasóinak bibliai történetekből Verse Ótestamentumában Lászlóffy Csaba. Az őstoposzok új életre keltése a non nova, sed nova jegyében mozgásba hozz a múlt – jelen – jövő téridő pályáján a Tóra első két könyvének – a teremtésnek és a Kivonulásnak – mítoszokká kristályosodott epizódjait. A válogatás magában is általánosítás: a szerző a jellegzeteseknek vélt, továbbgondolásra serkentő eszményeket ponálta versbe. Rímekbe fogant megidézései oly módon válnak jelenidejűvé, hogy rájuk illeszkedő gondolatainkat hol a történelmi múltba vetítik, hol pedig sejtetően a jövő felé irányítják.(…) A szent és a profán kereszttüzében retorikai leleménnyé színesedik, ezt jelzik a jambikusan és daktilikusan építkező hármas és négyes szakaszok ismételt és váltakozó rímeikkel egyaránt. De még inkább jelzik ezt az átszíneződést az áthajlások és átköltések (enjambement) változatai, a szerző által gyakran alkalmazott hátravetés és átvetés. A mondás szerint a tengert a vízcseppben is felfedezhetni. Itt a dantei szerkezetre emlékeztető „neo-reneszánsz” verselés kifejező eszközeiben rejtőzködnek a metaforikus társítások pontszerűségei. De folyammá oldódva előreláttatják magát az egészet. (…) A szerző üzenetét a képsorok egyidejű visszacsatolásai és előrevetítései közvetítik a reflektáló gondolat hullámain. Polifonikus szerkezet ez, amely többsíkon állítja elénk, különböző összetételekben, ugyanazokat az alkotó elemeket oly módon, hogy végső összefüggéseiket – a ma emberének sorsáért aggódó süket kiáltást a világba – alapüzenetként juttassa el olvasója lelkébe-szívébe.
(…) A pillanatképekben megidézett Szodoma egyben az ellentétező érzelmek értelmezése is. Itt különösen elevenül érvényesülnek a múltba és jelenbe tartó tranzíciók egyidejűségei. Például:
Lót is fogoly; a vászon-
ingen átütnek vérző sebei,
tekintete irtózattal teli:
üszkös kar, kifolyt szem, kizsigerelt
lágyék!… (S él benne mégis a zsákmányra
éhes rókafalánkság – hogy lehet?)
Háborodottak kísértetjárása…
„Nyughass, nyomorék kurafi!”
– üvölti egy haramia neki.


A gondolatok oda-visszájában érezzük meg a büntetés-bűnhődés elveinek szerkezetváltozásait összevetve például az antik istenek személyi sértését, parancsaik megszegését toroló büntetés megmásíthatatlanságát az ótestamentumi égi haraggal, büntetéssel, amelyet rendszerint megbocsátás követ. A próbatétel a békében élés félelembérének paradoxonát fogalmazza meg Izsák szavaival. Mintha a szerző elkövetkező regényének üzenetét, A félelem halmazállapotát vetítené előre:
Apámnak vajon mindent meg kell
tennie, hogy az Egyistennel
békében éljünk?”… A Gondviselésnek
ilyen nagy ára van? A félelem! (…)

A gondolatpárhuzamok ritmikus keresztmetszete Dante számára eszmerajzzá csiszolódott az igaz út keresésében. Az Isteni színjátékba rejtett allegorikus vándorlása pokoltól paradicsomig a Tóra őstörténetére rímel rá. A Verses Ótestamentumból sem hiáőnyzik a panoramikus visszagondolás szerzői előjoga. Az utolsó nyitva hagyott tercinába illeszkedő zárógondolat dantei avagy mózesi erővel irányít az Ég felé:

Mert mi lesz, hogyha ki a gonoszat
s a jót egyaránt bennünk elültette,
nem segít megtalálni az igaz utat?

…A továbbgondolások Schönberg Mózes és Áron befejezetlen operájának végső üzenete felé irányítanak, amit George Steiner Egyre távolabb a szótól című esszékötetében így foglalt össze: „Megjósolja (Schönberg – A.I.), hogy a zsidóság csak addig fog virágzani, amíg a szellem szigorú vadonában él, az Egyetlen és Elképzelhetetlen Isten jelenlétében. Ha a zsidók megfeledkeznek nagy lemondásukról és közönséges menedéket keresnek a világban, kudarcot fognak vallani, és csak növelik szenvedésüket. A megváltás az elkülönülés: a zsidó akkor önmaga, amikor idegen.”

A szenvedés apoteózisát a kötet „appendixe” – a Jób – tárja elénk. A Biblia legfilozófikusabb könyve a platoni dialógusok vitatkozó hangulatában méltó kihívásnak bizonyul a megpróbáltatások elviselésére a ma emberének is. Lászlóffy Csaba mély átéléssel fogadja a kihívást, és a vitapartnerekkel szemben Jób mellé áll. Ellentétben Elifázzal és mérsékelt szigorával, a középen álló Bildáddal és bölcs mondásaival valamint Cofárral és ifjúi fellobanásaival, akik Jób eget ostromló segélykiáltásait elmarasztalták és feltétel nélkül megbánásra, lemondásra, türelemre késztetik, Elihunak, a vitatkozók bírájának a gondolatait vallja, aki az istent kereső, Istent látni vágó Jóbot megérteni és megértetni igyekszik. Különösen elmélkedésre indítóak a szerző kommentárjai, amelyekkel a szenvedés motivációt a büntetés és próbatétel között kutatja, avagy az áldozatra és lemondásra való készség árnyalatait vizsgálja. A szerző tételét „A világ ódon malma rosszat őröl, / a jót csupán ígéri” szervesen egészíti ki az előre és visszatekintés ingajáratában a másik esszéjében, A tragédia halálában: ”Isten jóvátette a szolgálatra mért csapásokat, kárpótolta Jóbot szenvedéseiért. De hol kárpótlás van, ott igazság van, nem tragédia. Ez az igazságkeresés a zsidó hagyomány terhe és büszkesége. Jahve még haragjában is igazságos. A megtorlás vagy a jutalom mértéke gyakran félelmetesen aránytalannak tűnik, s Isten malmai néha elviselhetetlenül lassan őrölnek”…
(…) A kötet utolsó oldalain Lászlóffy Csaba a remény paradoxonát foglalja versbe hitől a bizonyosságig, a büntetés és a próbatétel elszenvedésének különbségében, e különbségtétel hitbéli meghaladásában:

És Jób értette: leckéztetni csak
annak szabad, ki végtelenben ül,
ki ad, ha nem kérsz, s mikor kérsz, nem ad.”


* (HELIKON – 2005/4)