Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zarándok a vásáros seregben

2009.01.02

Lászlóffy Csaba
                              
Zarándok a vásáros seregben
                                                 
(Egy pályaképhez. 1908.)
 

                A kapu alatt macskabűz és nyomorúság‑díszlet. Látható, amint ködpárába burkolózva siet, gyanakvó tekintetek elől.

                Nyeszlett alak, öregedő kamasz kinézésű, ajka, nyeldeklője remeg; lélegzetét és visszafojtaná, mint aki fél, hogy még kibeszéli gyarlósága titkát. Bicegő lábú asztal lapjáról száraz kalácsmorzsát csipeget.

                Ismertető jegyei: alacsony, vézna termet, sápadt, sovány arc kissé kiálló pofacsonttal, fekete szempár, némelykor durcás száj.

                De artisztikus lélek! Igaz, hogy sebezhető álférfiasság s már‑már szexuális tehetetlenség.

 

                Önsanyargató, melankóliára hajlamos, a kis kudarcokkal is szélmalom‑

harcát vívó Don Quijote. Zavarttá, tétovává teszi a fűszeres, fülledt szürkület a Párizst majmoló városka korzóján. (A mélypont Léva volt: elvesztette állását ­– az életétől is meg akart válni; végül egy orvosra bízta magát, s haladékot kapott.)

 

                Jambikus félelmei időnként előtörnek a makacs koponya alól, hogy mint magasba röppentet vízsugár cseppjei szétszóródjanak. Zsaluk rései mögül könyörtelen élvezettel figyelik az alázuhanó (lelőtt?) vágyat. Talán fennakad valamin ­– egy levélen, egy ághegyen ­– , s mint tollpihe lebegni fog.

                “A szenvedés az egyetlen életforma, mellyel védekezni tudunk az emberi korlátoltság ellen” – gondolja, sötét pillantással, terítéke fölött a rendházban. Imádkozás után hosszú, csupasz asztalnál költik el ebédjüket a refektóriumban. Egy nagy tálban párolog a leves, amelyet fakanállal mernek ki a fatányérokba. Este halat fogyaszt ugyanarról a tányérról. Irtózik a szálkáktól, csaknem annyira, mint az egyetlen témától, mely étkezés közben elhangzik. A kötelességteljesítés.

               

                Baljában az utcán, akárcsak álmában, a kopott, fekete esernyő. Visszatérő álma: lyukas fuszekliban táncol színészek előtt. (Őt, az elérhetetlent keresi tekintetével!); a sárga fényben az elomló kertre látni. Az ablak alatt vihogó, óriás salátapofák.

                Nevetségesnek érzi magát, esernyőjével hadonászva védekezik. Képzelete segít megszülni a képtelen helyzeteket: keze vaskos, ujjai erősek, kaparná a nyirkos, salétromos falat, de a semmi után kapva elvágódik. A fal kitér előle. Tüdejében sípol a korlátozott végtelen. A tükörbe egy rémült utód arcába néz, aki ezt a haláltól megcélzott, repeszeire hullt labilitást örökölné tőle! A vázról leszakad a hús (idegrázó, ami a jelenben történt‑történik); a dactól azonban, amellyel megkeresztelték, lelke fölmagasztosul. “A holnap térképének alvadtvér pettyei, palapora széttöredezett arcomon. Nem leszek veres királynak, tökfilkónak a cinkosa!”

               

A múltját még ki lehet tapintani, akár az ismerős jeleket egy zsíros kártyalapon. Nagybátyja kardja hiányzik talán neki, amelyikkel a megboldogult valamikor Kossuth regimentjében védekezett?! Szegeden mint gyermek titokban a padláson gyönyörködött benne; szülei, mielőtt őt kolostorba küldték volna tanulni, eladták egy ószeresnek.

               
“Vesztesnek születtem.”

                Ezt ott értette meg, a kolostor vakmerő, de védtelen foglyaként, midőn novíciustársai ráragasztották a “bonapartista” melléknevet.

                “Mintha egy közönséges (vagy nevetséges?) közjáték részese volnék.” Úgy érezte akkor is. “Gyertyaoltás után hálótársaim párnacsatába kezdtek. Én fejemre húztam a pokrócot, mire egyesült erõvel nekem estek. Megrohanták ágyamat, és párnáikkal elkezdtek ütlegelni. Ketten egy idõ után abbahagyták, de a harmadik (valami miatt neheztelhetett rám) hevesen püfölt tovább. A párnája kihasadt, a toll kiömlött, s mint valami hegység tornyosult rajtam. Már addig sem kaptam levegõt, kidugtam hát fejem a pokróc alól, és siettem teli tüdõvel egy nagyot lélegezni. Nagy mennyiségû tollat szippantottam be. Azt hittem, megfulladok. Tagolatlan kiáltás tört fel belõlem, s a szoba padlóján dobáltam magam, mint akit fojtogatnak. Társaim elõbb nevetve figyelték fura mutatványomat, de arcom sötétvörösrõl lilára változott, s hörgésem elárulta, hogy élethalálharc dúl köztem és egy megmagyarázhatatlan rémség között.”

 

                Izgatott, villogó szemű fiatalember áll a katedrán. Minden gyermek egy darab Isten – fejtegeti – , csak az utat kell megtalálni hozzá...

                A szolid bordélyleányok előtt sétál el hazafelé tartva.

                “Ő a legunalmasabb tanár?...Vagy inkább a legfélénkebb legalázatosabb?” És kétes vigyorral összenéznek. Hogyan is állunk ennek a pironkodó poétának ­– önfejű gyermeknek ­– az értetlenségével?! Egy kis zselatinos kenőcs...és úgy megy bele, mint a kard a hüvelyébe!...

               

                Rendezett virággruppok között rendezetlen emóciók. Homlokán, haja tövében a száraz bőr hámlik, mint elhanyagolt házakról a festék s a vakolat. A reggeli gyógyteával és fél szelet pirítóssal húzza ki a napot. Gyomrában korgás, nyilallások, vastag kódexek fogják föl agya tompa villanásait a könyvtárhomályban.

                “A világot könnyebb megírni, mint megérteni.”       

                A szép, kalapos nők a túlsó oldalon mintha csak bólogatnának.

                “Én pedig egy fekete női harisnyatartó láttán is borzadozok.”

                Ó, egy vallásos, puha csók az Anna szemöldökcsipeszére! A színpadi rabszolgalány (Léda) hófehér bőrével, vörösre ondolált hajával fogva tartja, belekapaszkodik, mint felöltőjébe a szél, miközben a kispapokat kerülgetve folyton köszönnie kell.

                Mi ez az állandó fenyegetettség? Soha egy percnyi megkönnyebbülés. (Közben az igazi Léda ­– a Titán szeretője! – vásárlás közben is mohó ragadozóként riszálja magát a párizsi bulváron.)

Reggelre a lepedője megint csuromvizes, az idegen illatfelhő illúziója nem hagyja nyugodni.

Ha volna reális kísértés egyáltalán ­– nyomban megfutamodna előle. Ádámcsutkája le‑fel jár: mint örök lélekjárásban lenyeli mohos, gőgös elhagyatottságának szavait, hagyja, hogy az ablakon felderengő fehér asszonyarc kinevesse. “Ne röstellj csecsemő lenni! Rúgj, ordíts, reszkess...” Ő inkább elsírja magát.

 

A gyermekeket meg kell érteni. A nevelés buktatója a tömeg.

A vaságyon dobálja magát. Bent, hátul az udvarban, egy szegényes hónapos szobában kapott átmeneti szállást; valamikor mosókonyha lehetett. A kórházi kinézésű, fehérre festett ágyon kívül kopott szekrény, mosdó, gyalult deszkaasztal, pár szék ­– ez minden tartozéka környezetének; a falon Gulácsy Lajos bizarr rajzai.

“A lélekelemző regények az unalomnak és csömörnek budoárjai!”

Belső hallásával Griegre fülel; a szobára is ködfátyol borul.

 

                “Megfojt a szűk, kicsinyes környezet ­– panaszolja F.Z.‑nek a Kis Pipában. ­– Nem akarok elposványosodni. Az iskola rendi tanárai rossz néven veszik világi sikereimet. S közben én máris megalkudni kényszerülök: Szögedi idillemmel  teszem magam nevetségessé a színpadon. Hajszálon múlott, hogy az egész nézőtér kacagásba ne törjön ki a bemutatón. Egy vidéki sopánkodik, lám, aki gálás hódolatot les! A város persze átalakulóban. Csak hát gyanús színezete van mindennek. Önelégült kacajok. Romlott, cinikus gőg.”

                Izzadtan cipeli haza periodikus depresszióját. A dohos levegő kábít, nem részegít (a törkölytől krízist kapna menten!); szabadkozva, szinte ijedten utasít vissza egy kirándulás meghívást. Hol olvasta, hogy a zsenge gyepen is veszély leselkedik az emberre?  Kullancs mehet a herédbe!

                A fákon varjú sereg, a rózsakarók közül vigyori kerti törpék leskelődnek. A színészbejáratnál lenge és virító kosztümben a vörös hajú nő. Egypocakos, fürge alak (nem tisztiruhás; lehet, csak a kellékes?) hatalmas csókot nyomott tüntetően a kacér jelenés jobb arcára.

“Anyám a lelkemre kötötte, hogy ne válaszoljak soha a kihívásra.”

                Új verséért öt forintot fizettek; felbuzdulva bámul a sétálókra. Minden park Versailles, és minden temető találkahely!...Egy kiló borjúhús ára, igaz, 38 krajcárról 3 forint 20 krajcárra emelkedett.

                A művészet koncentrált élet. Kiemel. De egy misztikus hangsúly vagy utalás is testi idegességet válthat ki belőled. (“Ki az a mindnyájunkban eltemetett álomlény? Aki nap mint nap mégis meggyötör!”)

                A kocsik elé tódul a tömeg. Az urak is zajonganak a kávéházban, mint valami összeverődött banda. Csendőrök, csőcselék... Mindig ellenszenves volt ez az emberiség.

                Egyedüli lehetőség a menekülés. Pestre akart megszökni; ott azonban még nagyobb a tumultus és a kivagyiság. Szőrös lábszárak között látja silányul visongó álomképét.

                Az agylágyulás rettenetes és szánalomra méltó tragédia...olyan fényes elméknek is kijutott, mint Baudelaire, Maupassant és Nietzsche.

               

                “A tanár úr ilyen későn ért haza? Átfázott!...Mi van, már távozni készül?”

 

                Annak, aki meddő, már csak ez a sejtelmes alkonyodás.

                A Szentlélek eljövetele előtt, Júdás halála után a tanítványok egy új apostolt választottak.

                De ő (is) belefáradt az aszkézisbe. “Láthatjátok, hogy minden új gondolat destruktív ­– és késő! még ha egy régi hazugságot ront is el.

                Jólesik ez az önkínzás. Magára maradt fuldokló, nincs senki, aki bár a vigasztalás szalmaszálát nyújtaná neki.

                 Már álmában is a szívós éljenzés és a lekezelő röhécselés...

                Fiákert rendelt valaki? A ló gyors ügetéssel közeledik, és nem lassít mindaddig, amíg a kocsi be nem fordul a keskeny utcába. A hepehupás, krumpliköves udvarra egyenesen.

               

                Még nem tud mindent: azt, hogy a legnagyobb kín és a legnagyobb megnyugvás hanyatt feküdni. (Éjjel‑nappal őriznek ott is, az ápolók.) Tompa hangok verődnek ki a spanyolfal mögül. Az ágy üvöltözni vagy sóhajtozni kezd, káromkodni vagy imádkozni. A mókás fickó arca összeesik, mint felfújt és kipukkasztott papírzacskó. S aki grófi, majd hercegi rangot követelve magának a Riviérára készült, végül dadogva, reggeltől estig a durva pokróccal babrál.

               

                Mint őrültre a kényszerzubbony, ráborul a magány.

                                Úgy járok és kelek a tömkelegben,

                               Hol vesznek s árulnak az emberek,

                               Mint...
A nyelve is megbénul.

                               S a kispapok némán sétálva várnak,

                               És nem ismernek meg már engemet.

                Érzi, látja a veszedelmet. “Valami nagy hiba történt. Az örömet igen hibásan osztották...S a szorongást szintén.”

 

                Az élet rejtélye? vagy a halálé? Melyik van hozzánk közelebb?

                “Magamtól is rettegnem kell. Futnék, de merre, hová. Az örvény zúg minden emberben. TŐLEM KI VÉD MEG?...”