Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Utójáték

2009.07.28

UTÓJÁTÉK

Száz éves történet

1906. július

 

 

Emberek, akiket valamilyen távoli rögeszme vonz, vagy életüket konkrét események lökik előre, útnak indulnak találkozni valakivel, aki boldognak hitt múltjukra emlékezteti.

Ezúttal nem egészen így történt.

Midőn leszállt a pályaudvarra befutó vonatról, ruhája beleakadt egy kiálló valamibe (kampóba, szegbe). Fogva volt (mint szorult helyzeteiben annyiszor) – ha csupán pillanatokra is. Aztán megpillantotta az integető Ferenc Józsefet, aki fiatalabbik leánya, Mária Valéria főhercegnő társaságában várt rá.

A császár kocsija a Kaiserien Elisabeth Hof-ba vitte Eugénie-t; lakosztálya orchideákkal volt feldíszítve. 

Tolongó tömeg, áhítatos tekintetek sehol. De, szerencsére, harsány hangok s zűrzavar se. Eugénie szorosan ült meglehetősen merev tartású férfilovagja mellett a hintóban, könyökük ringatózás közben olykor összeért.

A császárnak nem jutott eszébe azon töprengeni, hogy milyen, amikor két ember hosszú idő után viszontlátja egymást. Eugénie arca, úgy rémlett neki, még mindig vonzó, jóllehet a győzelem, a magabiztosságot kifejező erély nyomait sem látni rajta.

Ferenc József szolgálatkész és szeretetteljes volt, s főleg nem trottyos vénség. A ködpára foszlányokban, puhán fogta körül magas alakját.

«Büszke, egyenes tartás« – vette szemügyre szinte szemérmesen a császár is tíz éve nem látott felséges vendégét: III. Napóleon özvegyét.

„A felkapaszkodni vágyók szagát érzem itt is, pedig ez még nem Bécs – suttogta Eugénie császárné, kicsit túl közel hajolva Ferenc József füléhez, ingerlő lehelettel. – A szegénység lehet, hogy önző; ámde az iparmágnások és bankárok világában az embernek óhatatlanul látnia kell a látványos erőlködést s a törvényesített rablást… Az újgazdagok felkapaszkodása undorító gőggel jár. Az antik világ eszményei? Haszontalan rögeszme egytől egyig.”

Ennyi is elég volt, hogy a magányos öregember megérezze: habár Louis (III. Napóleon) rég meghalt, Eugénie nem vígözvegy és nem is szenilis – és szelíd rokonszenvvel viszonozta az asszonyból áradó őszinteséget.

„Csak néhány napra jöttem, s nem szeretném, ha udvarlóm gondterheltnek mutatkozna – mondta tapintatosan a francia császárné, s kocsikázás közben váratlanul megszorította a bóbiskolni látszó Ferenc József kézfejét. – Remélem, nem veszi tőlem túlzott bizalmaskodásnak – tette hozzá sietve. – Öreg barátnéja előtt nem titok, hogy a nemes bútorok és nemes állatok kedvelője egyszerű embernek tartja magát, és viszolyog a színleléstől.”

„Kegyed gondolatolvasó is” – motyogta meglepődve Ferenc József; Eugénie azonban már nem látszott figyelni rá, a csendes utcácska diszkrét bájú, sehol sem hivalkodó kirakatait bámulta, fényük meg-megcsillant a lecsapódott nedvességtől.

 

Cap Martinből Velencén át érkezett Ischlbe – ahogyan Ferenc József hónapokkal korábban küldött üzenetének elolvasása után (nem szeretett kiszínezni semmit, csupán pontosítolt) többször is tudatosította magában –: Ausztria császárának és Magyarország apostoli királyának baráti meghívására. («Ejnye, hát ez az Eugénie császárné azt akarja, hogy meghalljak anélkül, hogy meglátogatna?… Ha annyit szeret utazgatni, miért nem keres fel engem egyszer?!« Ezek voltak Ferenc József császárnak Metternich Paula hercegnőhöz intézett szavai, melyektől III. Napóleon özvegye, aki éppen akkor töltötte be nyolcvanadik életévét, különösképpen meghatódott, annál is inkább, mivel Ferenc József császárt mint a monarchikus hagyományok utolsó képviselőjét a legtiszteletreméltóbb személyiségnek tekintette az élő uralkodók közül.) «Miért ne adhatnám vissza a tíz évvel korábbi látogatást? – gondolta Eugénie. – Akkor őfelsége feleségével, Erzsébet császárnéval pár napot nálam töltött Cap Martinben.«)

 

 

„Nem árt egy kis diszkréció – nyugtatgatta meg magát a császár, s ki is mondta. – Mintegy kétszáz mérföldre innen hadgyakorlatot szerveztünk. A zsurnaliszták félretájékoztatásáról megbízható hivatalnokaim idejében gondoskodtak.”

Jóságosan hunyorgott; kár, hogy Eugénie nem nézett rá, hogy észrevegye. A zsurnaliszták említése hirtelen fia kigúnyolását és korai halálát juttatta eszébe; elkomorult arccal ült, a hintóban, amely éppen lassított.

„Az izgalom semmilyen életkorban nem használ” – állapította meg, természetét ismerve kissé szokatlan kedéllyel, Ferenc József a virágágyásokkal körülvett járdaszegélyen. Megvárta, amíg a lakáj az idős özvegyet segíti kiszállni a hintóból, majd ruganyos léptekkel mellette termett. Eugénie nem küldött feléje mosolyt, de női előérzete valahol azt sugallta, hogy tekintetével az illendőnél tovább elidőzzön a császár arcán.

„Felséged mintha valamilyen meglepetéstől tartana… Vagy tévednék?”

„Ezen a csodálatos júliusi napon? – a császár megpróbált tréfás kedvet erőltetni magára. – Épp az jár az eszemben, hogy miként tudnék ritkítani az audienciára várakozók névsorán. A mára előkészített ügyiratokat kora reggel már átfutottam… Kedves vendégünk mit kívánna ebédre?”

„Sóban főttet marhahúsból, s egy pohár világos sört hozzá” – vágta rá kapásból a francia császárné.

„Ez az én szokványos menüm” – mondta zavartan Ferenc József.

„A magyar gulyás is megteszi, csak ne legyen agyon paprikázva” – tette hozzá nevetve Eugénie.

A császár megértette a célzást: „Amióta békében élünk a magyarokkal, nincs kifogásom ellene.”

„Értem. Mostanában csak a Balkán felett gyülekező komor fellegek aggasztják” – kotyogott tovább az asszony, tekintetében élénk kíváncsisággal.

„Könnyű mosolyogni a mások baján” – szólalt meg nagy sokára Ferenc József. Már terített asztalnál ültek; tokája megereszkedni látszott, szemhéja lebágyadt, jóllehet csak egy-két kortyot ivott addig.

„Női előérzetem ritkán csapott be az idők során – jegyezte meg rezignált hangnemben Eugénie. – Különösképp a váratlan támadások vagy a vereségek előtt…”

„Nos, ott azért még nem tartunk” – húzta ki magát önkéntelenül a császár. – A napi gondok, persze, elkerülhetetlenek… Nincs messze innen a főváros. De szerencsére ma nincsen udvari tanács a Burgban.”

„A Burgot ne emlegesse. – Eugénie szeme összeszűkült, de arckifejezése pillanatok múlva ismét megenyhült. – Bécs, számomra legalábbis, a kényelmes nemtörődömség városa – jelentette ki élénken. – Háború esetén nyilván megkomolyodik a férfilakosság; eluralkodik rajta a fennkölt emelkedettség és világtörténelmi tudat.”

„A birodalmi főváros népe szolid, komoly – állapította meg a császár, s mint aki védekezésre szorul, kötelességszerűen gyorsan hozzátette: – Semmi kifogásolnivalónk nem lehet lojalitásukat illetően.”

„Régensségem alatt szentül meg voltam győződve arról, hogy az erény vetései nyomán francia hősök kelnek ki mindenütt az ébredő rögökből. – Hangja könnyed volt, talán szándékosan frivol, ám amit el akart mondani, az keserű meggyőződésből fakadt.”

„A francia meglehetősen szenvedélyes nép. Heves – a császárnak hirtelen a fejébe szökött a vér; kijavította magát –, már úgy értem nemes haraggal tud fújtatni a harc mezején. A parlamentről ne is beszéljünk.”

„Az osztrákok talán defetisták?”

„Nem azok.” 

 

 

Ebéd után sétakocsikázás következett napsütésben. A császár eléggé nyomott hangulatban ült a hintóban. Amikor kiszálltak, s gyalog tettek meg néhány lépést, Ferenc József sétapálcájának a végével megpiszkálta a zöld pázsit szegélyét. Váratlanul a szeme elé tolakodott egy emlék: amikor közölték vele, hogy Genfben egy anarchista meggyilkolta hitvesét, akkor is Ischlben tartózkodott. Erzsébet császárné örökké viszolygott a szertartásoktól, de a nagy családi gyász, Rudolf fiuk öngyilkossága után többé nem találta helyét itthon: valósággal menekült a birodalom határain túlra.

„Mesés panoráma” – szólalt meg Eugénie.

„Hát igen – hagyta helyben a császár. – Figyelemre méltóbb, mint amikor kénytelenek vagyunk lövészárkosdit játszani… De hát nem könnyű ellenállni a népakaratnak. Ezt már volt alkalmam tapasztalni.”

„Felségednek még kínálkozhat újabb – megnyomta a szót – lehetősége…”

Hangja hirtelen elcsuklott.

„Hát igen – ismételte meg Ferenc József, de ezúttal mintha egy nehezen megrágható galuskát forgatott volna a szájában. – A magunk módján. Már úgy értem: a magam trónján…(!)

„De nekünk – fejezte be vontatott hangon Eugénie a fennkölt mondatot – a Második Francia Császárság életre hívóinak már csak fájdalmas vád és önvád: az emlékezés szomorú kötelessége maradt… Én régóta már csak csendes szemlélője vagyok ennek a semmilyen ízű Európának.”

A déli gyümölcsökkel megrakott porcelántál megbillent, és egy hatalmas, fényes héjú gránátalma a császár lába elé gurult. Az öregúr, feszes tartását megőrizve, lehajolt, fölemelte a gusztusos gyümölcsöt, és ábrándos tekintetű Párisként felkínálta bánatos képű hölgyének. Eugénie kurta, elhárító mozdulatot tett.

„Ismerem a szenvedés minden árnyalatát – jelentette ki száraz hangon a császárné. – Elegem van belőle.”

Ferenc József ünnepélyes fejmozdulattal – főhajtással – bólintott. A hosszú, feszes csend most mintha megzavarta volna; a hintóig sétált, előbb csak a karja tűnt el s kezével kotorászott, majd kopasz fejével is behajolva kiemelt egy otromba, inkább könyvelők kezébe való, barna kötésű könyvet, szórakozottan kinyitotta, s anélkül, hogy belenézett volna, már be is csukta.  

Társalgásra aznap már nemigen került sor köztük (az elkövetkező alkalommal se nagyon). Ferenc József mélázó, némelykor könnyes tekintettel azért szavak nélkül is elbeszélgetett még a császárnéval, udvarias vagy együttérző mosolyával fűszerezve morcos, ha nem egyenesen buta bólogatásait. Lepkegyűjteménye fölé hajolva, vagy köszvényes lába miatti aggodalmát leplezve szokott kiülni arcára ez a kéretlen könnycseppekkel küszködő, fájdalmas fintor.

Eugénie a kényelmes karosszékben hátradőlve, figyelmesen fürkészte a nála pár esztendővel fiatalabb császár arcát, időnként sajnálat fogta el, mint aki ösztönösen megsejti, hogy túl fogja élni ezt a trónjához ragaszkodó, de többé-kevésbé már hasznavehetetlen aggastyánt.

 

 

„Pihennie kéne” – kockáztatta meg Ferenc József, kétszer is.

„A henyélés az alacsonyrendűek öröme.” – A császárné gőgös kijelentése mögött ezúttal is keserűség bujkált. Lehunyta szemét, csak egy perctöredékre mintha enyhe szédülés fogta volna el. Hullámzó láthatatlan sokaság nyomását érezte, nem is a mellkasában, inkább a halántéka mögött. Mint akit újra megkísért a százszor átélt «történelmi véletlen« (magában ő ezt így nevezte), midőn sötét, nagy embertömeg gyűl össze a tereken, a templomokban, a barikádokon (utóbb talán csak a szemretinán), és nem áll az ember rendelkezésére semmi olyan rendszer, amellyel az elveszésre ítélt egyénekre valamilyen módon hatni lehetne. Befelé kutakodó tekintete hányszor siklott át hazardírozva a sok ezer dühöngő vagy nevető, ismeretlen arcon. «Oly gyorsan hanyatlanak, buknak le az öntudat feneketlen árkába, Istenem, hogy az emlékezet soha többé nem tudja felidézni őket! – futott át az agyán. – Szmokingos, frakkos férfiak (amilyeneket a Burg hangversenyén látni). Kimértek, fölényes tartásúkkal kérkedők; vagy a hivatalokban fontoskodók.«

 

A császár szekreterén méhészeti kézikönyv; nem mézes-mázas, csak banális vigyorral igyekszik palástolni, hogy fűtetlen irodában fogadja vendégét. (A szalonokban is meg lehet fagyni, – a XV. Lajos stílusú bútorokon sárga selyembrokát huzat. Ferenc Józsefről senki sem mondta eddig, hogy nem smucig!) Eugénie – kissé ideges, nem tudja mi jött rá – megint női előérzetével hozakodik elő: „…amit könnyű volt megmosolyogni; hogy aztán ott heverjen ő is a többiekkel, áldozatként a szeszélyesen hullámzó óceán kénye-kedvének kiszolgáltatva… a lyukas bárka fenekén!” – darálja el a tegnapi sikeres «bemutatkozás« után valamivel dagályosabban, mint valami bemagolt szöveget.

Önuralmát veszítve, fel akar állni, de megtántorodik, s elkezd forogni vele a szoba.

Ferenc József száraz tekintettel, értetlenül hallgatja az özvegy császárné különös felhangjait. S mint aki farsang után leveti díszes álarcát, törődött öregemberré vedlik vissza. Kifejezéstelen arcvonásain aznap nem akad fenn már se jóságos mosoly, se félszeg kíváncsiság.

„Megmagyarázom… Mindent megmagyarázok!” – fordul szembe vele az özvegy császárné. Hangja jobbára csak sóhajtás.

 

A későbbiek során a császár a melankólia előérzetével s némi aggodalommal hallgatja öreg barátnéja kifakadásait. «Csak meg ne ülepedjen a palotaterem sarkaiban ez a buta hangulat« – néz körül az otthonos berendezés és meghitt tárgyak közt, félve, óvakodva, mint kivénhedt szelindek.

Eugénie közben, mint már annyiszor, tökéletesen magára talált.

„Nem misztifikáció – felséges naivság lenne annak tartani –, hogy amikor a súlyos vereségek meghasonlottá tesznek, már csak az intuíciódra bízhatod magad. A gonosz ábrázata ellentmondásosabb, mint őrangyalod ártatlan pofikája… Attól tartok, hogy az új gátlástalan történelmi szerepre vágyás kőkorszakbeli erkölcsökhöz fog vezetni. A legmodernebb cölöpgátakkal sem lehet az ellenséges szívekben a gyűlölet és az előítéletek parttalan áradását megállítani… Még kevésbé, mint a reguláris katonai alakulatokét.”

„Úgy gondolja, persze, hogy mindkét oldalon – kérdezi Ferenc József bólogatva. S morogva teszi hozzá, inkább csak magának: – Egymásra tücsköt-bogarat kiabálunk. Gyáván, férfiatlanul.” 

„Volt alkalmam találkozni meredt szemű, ködös tekintető férfiakkal – házipapucsban csoszogó árulókkal éppúgy, mint hóhérkodásban jeleskedőkkel, akik a lapos erkölcsű évek parancsaira várnak. Fölgerjednek, haragosuk pofáját dagadtra, véresre püfölik, vagy sunyi alázattal hajtják meg fejüket a hivatalnok-lelkiismeretű hatalom előtt, anélkül, hogy a legkisebb bűntudatot éreznék.”

Ferenc József hol megütközve, hol rezignáltan igyekszik követni a mind ércesebb hangú kifakadást: Eugénie e pillanatban talán Kasszandrának képzeli magát a hamis kultuszok, új rítusdömping közepette!

„Mintha a Világszellem szólalna meg, demagóg módon – mondja agitálva –; nem halljuk ki belőle a cinizmust, midőn arra ösztönöz, hogy a legképtelenebb megoldást is elfogadjuk…

Legfőbb hibámnak – mi több: bűnömnek – rótták fel, hogy nem tudtam beletörődni – miután a kormányzás és a hadviselés helyben topogása lassan nyűggé vált számomra –, hogy minden úgy maradjon, ahogy volt. Szembe mertem szállni a maradi szokásokkal, az idétlenségig fajuló hatalmi torzsalkodásokkal! Csak zárójelben jegyzem meg: IX. Pius megboldogult fiamnak a keresztapja volt; s az új pápa, XIII. Leo egyik bíborosa útján közli velem, hogy özvegy császárné minőségemben ki vagyok tiltva a Vatikánból!… De menjünk vissza a császárság idejére; miután III. Napóleon nejéből régens lettem még több bántást kellett elviselnem. Gondoltam: miért essek hasra az üres fejű, impotens tekintélyek «világrengető« passzivitása előtt!… Pulyák! Hát nincs köztetek egy igazi férfi? Történelmi beidegződés volt náluk, hogy egytől egyig óvakodtak a nőuralomtól.”

„Azért Louis… mint III. Napóleon!…”

Ferenc József sarokba ültetett pantomim-figurának érzi magát; de a szemérmeskedést félretéve megpróbál közbekotyogni.

„A világért sem. Félre ne értsen felséged… egy percig sem gondoltam Őreá! De a többiek, akik buzgón hűtötték nekem a pezsgőt, befűtötték a rezidenciámat, ha gyógykúrára mentem; csupán a tanácsaimat nem voltak hajlandók meghallgatni…–Csipkeszélű zsebkendővel törli meg szemét. (Csak azt ne képzelje róla egy Habsburg uralkodó, hogy közönséges, zsémbelődő öregasszony.) – Magam mögött hagytam a tengert, a békítőt, a fénylő öblöt. A megnyugvás és az ámító álom tájékait, ahol hányszor megkíséreltem már elfelejteni a hálátlan, a becstelen utókort. – A zsebkendőt indulatosan összegyűri, ám mikor véletlenül elejti, nem várva meg a császár gáláns mozdulatát, ő maga hajol le érte, mint aki mindig adott arra: nehogy egyetlen hanyag gesztussal kiszolgáltassa magát a közönségességnek. – Ha annyi erőt éreznék még magamban, hogy örökre kibékülhessek a világ közönyével.”

 

Nem gondolt soha szökésre; tudatában volt annak, hogy a sokak által hangoztatott önkéntes száműzetés, amely megmenthetné fenyegetett belső méltóságát, csak fikció. Számára semmi sem hozhat megváltást. Ám elég haladékot kapott – hosszú és szép öregséget –, hogy legyen ideje magyarázatot találni „küldetéses” életének összeomlására. Hű cselédeinek ronda buzgólkodásából elege volt már (a Második Császárság elaggott, elgügyült híveinek együttérzéséből úgyszintén); beérte volna azzal, ha csak libatollút tépnek, diót törnek, burgonyát hámoznak. De a pletyka, a haszonleső önzés, a kirafináltan hízelgő házi népség szemforgatása a kólikánál, a székrekedésnél is jobban megviselték idegeit.

 

Erdős vidéken kocsikáztak, kanyargós hegyi utakon. Egy-egy vízeséshez érve, kiszálltak, majd egy tiszta tükrű, jéghideg vizű tavat kocsikáztak körül. „Tengerszem!” – mondta áhítattal a császár, s Eugénie fölismerte: legrégibb ausztriai emlékének színhelye volt, bő fél évszázad múlt ez azóta. Az özvegy császárné felsírt. («Mintha csak egy kedves vadászszuka vakkantotta volna el magát!«, állapította meg magában Ferenc József; némán elfordult, nem akart indiszkrét lenni.) Attól a perctől számítva a kedélyes társalgás elakadt, a császárné panaszkodni kezdett, hogy migrén kínozza.

„Farkasok és keselyűk között élünk. A férjem halálát megelőzően, a frakcióharcok közepette nem engedhettem meg magamnak, hogy kételkedjek, habár III. Napóleon döntőképességére már nem lehetett számítani. Csak a saját makacsságomban bízhattam…”

A császárné habozott, hogy érdemes-e folytatnia. A rosszmájúak szerint ugyanis a fegyelmet s a rendet mániákusan megkövetelő osztrák császár még a toalettre is katonazubbonyban és karddal szokott járni, mindegy, hogy kis- vagy nagydolgát kell végeznie. Ebben az órában szundítani szokott, csupán az Eugénie-re való tekintettel hosszabbította meg egy-két órával ezt a kiruccanást, és kivételesen ma estére meghívta őt császári rezidenciájára, ahol mint ígérte, «a legszűkebb bizalmasságban« kívánja elfogyasztani uzsonnáját kedves barátnéja társaságában.

 „Beismerem, eluralkodott rajtam is a félelem” – folytatta mégis kusza vallomását Eugénie. A szavak meggyőző erejét kereste; akárcsak a poroszokkal dúló háború alatt, midőn meggyőződött arról, hogy nincs más választása: kénytelen nagy szavakat használni, különben ellenfelei – tekintve, hogy férfiak, akik a háború szörnyűségeitől való rettegést rendszerint feminista látásmódnak minősítették – másképp nem fognak hitelt adni neki. Döntéshozatal előtt állt, s jóllehet utálta a dagályos, félelmet elkendőző szavakat, a cél érdekében muszáj volt hinnie bennük. 

„Nos hát, én kivételnek számítottam – szinte hetykén jelentette ki, Ferenc József tekintetét kutatva állhatatosan. – Utólag beigazolódott, hogy utópia volt Bismarck nagylelkűségére számítani. Bízni valamilyen steril békében. A férjem Metzből, ahol átvette a fővezérséget, kétségbeesett leveleket írt nekem, s úgyszólván tehetetlenül várta, hogy a német csapatok Bismarck parancsára átlépjék a határt. Párizsban persze az én határozott akcióimat sokan «szexuális hadonászásnak« tartották; nem titok, hogy az egyik óvatoskodó tábornok gúnyosan jegyezte meg a hátam mögött (férjem nem sokkal azután német fogságba került), miszerint győzni akarásom nem más, mint a szuka vágyálma, akit  éjjel magára hagytak, s nem élheti ki ösztöneinek perverz rohamait!… Láthatja felséged, ha valós tényekről van szó, nem szoktam kímélni magam.”

„Louis szegény, úgy tudom – kottyantotta közbe Ferenc József – már nagyon beteg volt akkor… Mindenekelőtt ez idézhette elő a szörnyű katasztrófát”

„A bukás még messze volt – tiltakozott Eugénie. – A franciák császárának rettenetes testi kínjai voltak, igaz, és sejteni lehetett, hogy emiatt a szellemi potenciálja s az önbizalma is csökkent. De katasztrófáról még nem lehetett beszélni. Szabad-e átengednünk a németeknek azt az óriási előnyt, hogy ők lépjék át először a mi határainkat? – tettem föl a kérdést, nem csupán magamnak. Saint-Cloudban, ahol a díszebéden minden miniszter részt vett, hirtelen megeredtek a könnyeim. Pedig az a kínos incidens még csak a rettentő előérzetemnek volt tulajdonítható; a rákövetkező éjjel ragadtam ki a holtsápadt Piennes márki kezéből a végzetes táviratot, mielőtt még szóra nyithatta volna a száját. A froeschwilleri és forbachi vereségek híre volt! A távirat ezzel a mondattal zárult: Párizst azonnal védelmi állapotba kell helyezni! Elvesztettük Elzászt. Az ellenség megszállta Lotharingiát, és Párizst fenyegette… «Dinasztiánk halálra van ítélve, uram – mondtam a márkinak –, most már csak Franciaország sorsa lebegjen szemünk előtt!« Számítottam arra, hogy egy asszony nehezen tudja megőrizni tekintélyét, még ha férje lovagiasan viszonyul is hozzá. De a fizikai távolság egyre nőtt köztem és Louis között, s a császár leromlott egészsége miatt a katonai vezérkar részéről mind nagyobb nyomást éreztem, olyannyira, hogy az egyenruhákból áradó szivarbűz és verejtékszag még álmomban is fojtogatott. Bevallom, a végén már a bosszúvágy is dolgozott bennem. Bizonyos életkor után a legtöbb férfit mintha megint szoptatni kéne.”

A császár rábólintott:

„Hát még, hogyha elérte a szenilis kort.”

„Ó, felségedről, amint hallottam, neves költők zengzetes verseket írnak!… Különben is, pár évvel fiatalabb nálam.”

A császárné mint akire finoman rápirítottak, elhallgatott.

„Apostoli király volnék, vagy mi a szösz! – fordította tréfára a szót Ferenc József. – Ha óhajtja, mutatok néhányat a sok haszontalan firkászkoholmányból. A legvaskosabb bókokra a magyar poéták ragadtatják maguk…”

„Csak azt akartam érzékeltetni felségeddel – fűzött magyarázatot a félbeszakadt vallomáshoz a császárné a sétakirándulásból hazatérve –, hogy engem, meggyőződésem szerint, nagy és nemes cél megvalósítására rendelt a Földre a Gondviselő. A francia vér, persze, meglehetősen álmodozó, inkább bujálkodásra vágyik, mint a merészségre… Ne feledjük, hogy milyen vakmerően és keményen szorongatták volt és – jól mondom? – ítélték halálra az ókori Rómát a germán törzsek. Vagy ott van Bismarck Gólemmé növesztett, dicsfénybe vont árnyéka! Őserőktől sugalmazva pártolta a német vér tekintélynövekedését… Amikor a Tuileriákban össze akartam hívni a két Házat – függetlenül attól, hogy a császár távollétében joga volt-e erre a régensnek –, Ésnile Olivier megérezvén kormányzásának bukását, úgy viselkedett velem szemben, mint egy őrült. Hisztériázott, majd államcsínyt ajánlott fel nekem a parlament ellen. «Még az éjjel letartóztatom az ellenzék valamennyi képviselőjét, s a la rochelle-i erődbe záratom őket!« Ezt nem handabandázásnak szánta, már ki is adta rendeleteit a rendőrfőkapitányságnak. «Nem látja, hogy ebből polgárháború lesz egész Franciaországban? – kiáltottam rá indulatosan. – A párizsi külvárosok mind fellázadnak, és Lyon, Marseille, Bordeaux lakosai tömegesen csatlakoznak majd hozzájuk. Polgárháborút akar, amikor szemben állunk a külső ellenséggel?!… Amíg én régens vagyok, ez nem fog megtörténni!«

„Szegény Louis, nem látott kiutat… Most már értem, hogyan jutott el III. Napóleon a legmélyebb pontig… hogy öngyilkosságra gondoljon.”

„Az csak a szedáni fegyverletétel hírére fordult meg a fejében. Később, amikor fogságba került, s az őrjöngő tömeg ordítozva rohant végig a bulvárokon, hogy a trónfosztás kimondása után Trochu tábornok lázító beszédére megrohamozza a Tuleriákat, nekem is menekülnöm kellett…”

Gyorsan mesélte, mint aki túl akar esni rajta. (Azt azért szemérmesen elhallgatta az osztrák császár előtt, hogy felolvasónőjének társaságában fiákerben viharzott át Párizs utcáin, végül egy amerikai fogorvosnál kért hajlékot, hogy aztán csukott batárban, melynek bakján az amerikai fogorvos ült, eljutva Deauville-ba, negyven tonnás vitorlás yachton kelt át a La Manche csatornán a tombolón viharos tengeren, míg végül testben-lélekben összetörve sikerült éjjel kikötniük a Wight-szigeten. Utólag e bizarr komédiának kikiáltott történet végső csattanója már csak az lehetett volna, hogy Victor Hugo, a kiállhatatlan ellenfél a La Manche-tengerszorosban egy angol szigeten töltötte száműzetését… «Bizony – bólogathatna rá zavarában Ferenc József. – A nagy francia regényíró… És hát Kossuth! Ő is épp a Wight-szigeten!«)

 

Az özvegy császárné szíve mélyéig fel volt indulva.

Remegések futottak át testén. Aszott arcbőre kifehéredett. Ferenc József császár inasa lefektette (az, aki minden áldott reggel libériás kocsin szokta hazahozni a Singerstrasséról őfelsége asztalára a még meleg vajas zsemléket).

„Hadd tapintsam ki csuklóján az ütőeret, míg orvost hivatok.”

Ferenc József kérlelő hangját hallja.

Vízcseppeket permeteznek Eugénie kék árnyékokkal szabdalt orcájára.

„Nincs semmi nagyobb baj – suttogja megszeppenve a császár. –Meglátja, mindjárt elmúlik…”  

A császárné is tagadólag int fejével: „Kialudt kandallótűz mellett reszketve sem éreztem rémületet...”

Ez nem volt belekalkulálva az ischli kalandba.

Előbb, mint valamilyen érzéki dallam, mintha elidegenítő hangulatok akarnák feledésbe burkolni mindazt, amit elveszített: teste mulandó szépségét, az agyába vésődött, fénylő vagy véres dátumokat és a szívéből kitéphetetlen dicsőséget, amelyet akaratával harcolt ki, tehetetlen és korrupt párizsi környezete fölött diadalmaskodva.

Vagy az egészet csak álmodja.  

Ferenc József föl–alá sétál, magában tán gondosan még meg is számolja a lépteit.

Az éles kavicsok mintha az özvegy császárné fülébe visítanák az elfojtott szégyent és keserűségét. Eszébe jutnak mindazok, akikből szemmel láthatóan egészség és szószátyár közönségesség sugárzik. Hajnali álmában, ébredés előtt, megesett vele, hogy látomások üldözték. Lihegő, kövér kísértetek.   

Tokásodások, betüremlések, a lágyékot a térdig eltakaró, elomló hurkák. Asszonynak csúfolt idomtalan uszadékok. Az ő teste (a Teremtő kegyes csodatétele volna – kárpótlás a szenvedésekért?) a nyolcadik X után is formás, arányos maradt.         

Neki csak a kúpoktól púposodó hátára kell ügyelnie.

Eugénie félig behunyt szemmel feküdt, csak magával beszélt; pedig Ferenc József udvariassága utolsó ebédjük alkalmával is példásnak bizonyult, midőn a kést meg a villát valóságos fegyverként használva, a tányérján ágaskodó hatalmas borjúcombbal kínlódott (inasát kiküldte, hogy jelenléte ne zavarja az intimitást), s közben ötpercenként azzal mentegetőzött, hogy: «Kegyed pillanatnyilag nem a legalkalmasabb beszélgetőpartnert választotta.«

 

Nem jön, hogy elhiggye: bűntudatot érez!

Létezik hát egy rejtőzködő énje, aki most is látja, amint ő szinte lopakodva távozik a Saint-Cloudból, ahová 1870. június 2-án orvosi konzultációra hívták, és a bagó szagú Germain Seé professzortól megtudta, hogy a császárnak veseköve van – ami miatt képtelen többé lóra ülni, sőt a legkisebb testi fáradalmat elviselni… Néhány nap múlva kitört a háború, s csak Eugénie császárné tudott a rettenetes titokról. A vádaskodók szerint makacsul mégis rábeszélte férjét, hogy vállalja el a hadsereg legfőbb vezetését… Erre, jaj, mit lehet felelni, annyi évtized után? És mit lehetett volna akkor az unokafivér rágalmaira, aki szerint Eugénie ambícióit nem elégítette ki a régensség, arra számított, hogy mivel a császár nem fogja sokáig bírni a túlterhelést, amennyiben képtelen lesz fizikailag ellátni a dolgát, előbb-utóbb le kell mondania. Ha pedig görcsösen kapaszkodik a fővezérséghez, ebbe bele fog pusztulni.

«Mindkét esetben magam uralkodhattam volna egészen fiam nagykorúságáig!«… Eugénie irtózattal pillant lelke sötét fenekére, hogy hátha felfedezi ott lady Macbeth gonoszságát. Maga előtt látja a borítékot, amelyet csak férje halála után 1873-ban nyitottak fel előtte; az orvosi jelentés egyébként felsorolta III. Napóleon betegségének összes szimptómáit, amelyekről ő már tudott: a hólyaggörcsökről, az izzó nyilallásokról a vesében, a gyakori véres vizeletről. Az orvosok határozott véleménye az volt, hogy tartózkodni kell minden helyi beavatkozástól, és ő, a gondos feleség beletétette a császár poggyászába a csillapítószereket, és minden egyéb kelléket, amelyekkel az orvostudomány abban az időben rendelkezett a hólyagbántalmak csillapítására… Felidézi a császár szürke arcát, dagadt szemhéját, bágyadt tekintetét, ingadozó járását. «Igaz, hogy átveszed a hadsereg legfőbb vezetését?« – kérdezte a Saint-Cloudba ellátogató Matild hercegnő. «Igaz” – válaszolta a császár. „De hiszen nem tudsz többé lóra ülni! Nem bírod ki a hintó rázását sem! Mit csinálsz majd, ha ütközet előtt?… Nézz a tükörbe!« «Túlzol, kedves barátnőm…« – hárította el a hercegnő aggodalmát a császár… Hát amikor a franciák Szedán felé masíroztak! II. Napóleont már fekve vitték: a málhák és a zötyögő szekértábor közé fogva már csak egy szánalmas emberi roncs, aki örökre lemondott Franciaország kormányzásáról. Többen is látták, amint görnyedt háttal leszáll a fogatáról, fejét nekitámasztja egy fatörzsnek. Hólyaggörcs és vesenyilallások kínozták… Eugénie csak hetekkel később szerzett tudomást a császár sebészétől a szondázás gyötrelmeiről, s a szellemileg is károsult császárról, akinek akaratereje teljesen megbénult, szótlanul vette tudomásul a parancsnokok stratégiai őrültségét, holott csak annyit kellett volna mondania, hogy: «Vezessék vissza azonnal a hadsereget Párizsba!«

 

 

Ferenc József, bár hajnalban szokott kelni, magas kora ellenére udvarias kötelességének tartotta, hogy a késő esti órákban is vendége közérzete felől érdeklődjék. Amikor másnap, Eugénie jobbulásában bízva, frissen szedett mezei virág-csokorral és harmatos tekintettel jelentkezett, előbb azt hitte, hogy az idős császárnő félrebeszél.

„A Rajnán túli offenzívával nem vágjuk ketté már soha Németországot” – sóhajtotta erőtlen hangon Eugénie, s csontos ujjai májfoltos homlokát szorították.

Ezt az utolsó találkozást talán nehezebben lehet leírni, mint a többit. Az özvegy császárné, amint megpillantja a mosolygó képű Ferenc Józsefet, egyből rákérdez, hogy az özvegy császár, aki hatvan év óta teljesít szolgálatot őrhelyén, attól ilyen vidám változatlanul, mivel a tábornokai elhitették vele Ausztria és Magyarország tartós fennmaradását?!

„Mintha nem tudná egész Európa, hogy faji ellentétek dúlják fel a Monarchia békéjét!…”

A császár nem árulja el, hogy különösképpen meglepődött volna Eugénie bizarr megjegyzésétől.

„A Habsburgok mindig bíztak abban, hogy óriási tartalékai vannak a királyhű eszméknek és az uralkodóházhoz való ragaszkodásnak” – közli fegyelmezett tartásban, mint egy komornyik.

„Ezekben a népekben, melyek felfalni igyekeznek egymást?” – emeli meg hangját Eugénie. Szívhangjai felerősödnek, és minden összefüggés nélkül vége-hossza-nincs szóáradatba fog két halott fiukról: a néhai francia meg az osztrák trónörökösről. Mintha egy fúria szenvedélyét zúdítaná a világra.

 „A fiam augusztus 2-án, egy forró nyári napon esett át a tűzkeresztségen. Aznap este a császár táviratban adta tudtomra, hogy Louis Saarbrückennél csodálatos hidegvérrel viselkedett, mintha csak a Bois de Boulogne-ban sétálna; sőt egyszer lehajolt és nyugodt mozdulattal fölemelt egy golyót, amely lába elé esett. A Gárda katonái sírtak, amikor látták…

Eugénie szipog, fel akar ülni, de feje visszaesik a párnára.

„A kormány ragaszkodott ahhoz, hogy ki kell nyomtattatni a táviratot, hasztalan igyekeztem azzal érvelni, hogy a császár üzenete nem a régensnőnek, hanem a gyermek anyjának szól… Az eredmény azóta történelmi anekdotává vált: egész Párizs harsányan kacagott szegény kis fiunkon, aki élete utolsó napjáig szenvedett az ízléstelen csúfolódás miatt. Amikor ott messze, a Zuluk földjén elesett, a keble fölött őrzött irattárcájában megtaláltak egy cigarettapapírként összesodort nyomtatványt. A párizsi újság gúnyos cikke volt, melyben a «saarbrückeni golyót« fölemelő Louis fiunkat nevetség tárgyává tették.”

Eugénie, mielőtt folytatná, ferde felpillantást küld Ferenc József felé.

„Ez morbidabb «haláltörténet« – tény, hogy fiunkat még életében, zsenge korában halálra sebezték –, túltesz azon, ami a felségetek Rudijával történt.”

„Kegyed, lehet, hogy nem téved…”

„Az én memóriám toronyóra-pontossággal működik ma is. Banális napihír lett volna, ha a melodráma hőse nem egy birodalom trónörököse… De a tragédia, amelynek körülményeit a liberális erkölcsű zsurnaliszták a maguk aljas céljait szem előtt tartva maradéktalanul kiaknázták, nemcsak Ausztria és Magyarország, de egész Európa jövőjére hatással volt – ma biztos vagyok ebben!… Pascal írja valahol, hogy a szerelem következményei ijesztőek; az indítóok «valamilyen nem tudom mi«, egy csekélység. De ez a nem tudom mi mozgatja a világot. A mayerlingi «rémregény« tanulságát is valahol itt kell keresni…”

Ferenc József mogorvaságát a pofaszakáll sem takarhatja el most. Rövid, kínos csend következik, melyet Eugénie oda nem illő erőltetett kedéllyel megpróbál ellensúlyozni:

„Én különben láttam a sudár fiút sujtásos magyar huszárruhában!”

„Még hogy Rudolf magyar uniformisban!… A rémtörténeteket mindig a mi bosszantásunkra találják ki… Hagyjuk. ”

A császárné nem hisz a szemének. A talpig-gavallér Ferenc Jóska kurtán meghajol, sarkon fordul, és távozik. «Pedig nem túlzás – pillant utána fáradtan bandzsalítva Eugénie –, egyáltalán nem, hisz maga Sziszi mesélte volt nekem, hogy az etikettet a hálószobájában is betartotta mindig.«    

 

„A Monarchia nem fogja túlélni!”…

Háromszor is leírja ezt a mondatot, három különböző címre és országba küldendő képeslapra.

Ferenc József maga beismerte, hogy a Duna-menti és balkáni Európa félelmetes válság előtt áll. (Ő, Eugénie, legfeljebb az Európa  szót kérdőjelezte volna meg.) Ki ne emlékezne rá, hogy Bismarck, (a «vén róka«) már több mint húsz évvel ezelőtt megszimatolta a balkáni veszedelmet – amit ő a bolgár-szerb nyaktilónak nevezett, s amikor a lehető legnagyobb garral állt ki az osztrák-német szövetség mellett, Oroszország felől kölcsönös szerződéssel biztosította magát. Ferenc József holtbiztos «hitszegésnek« nevezné Bismarck macchiavellista viszontszerződését; jóllehet egy orosz szövetség lehetősége a francia-angol entente-tal lidércnyomásként nehezedik rá. 

 

Búcsúzáskor a fagyos hangulatnak nyoma sincs, szívélyes üdvözlések, Ferenc József meghatottan rebegi el «bocsánatát«; homlokán sehol egy izzadtságcsepp, csak a hámlásos bőrt palástoló púdernyomok elvétve. Mindketten a feledés fátylával borítják a kellemetlen pillanatokat. Eugénie még egyszer felpanaszolja Franciaország hálátlanságát: túlzott «feledékenységét«; de már csak az ő lelki húrjainak egyhangú szomorúságával hagyakozik, az Utolsó Napóleon «fényes örökségét« nem említi.

A császár méltósággal közeledve belekarol, odavezeti a szélesen kitárt ablakhoz, megvárja, amíg Eugénie lassan visszanyeri nyugalmát.

Mindegy, hogy mit látnak nyitott vagy behunyt szemmel. Mindketten tudják, hogy a tragédia néhány évig még várat magára (talán Ferenc József szerencsésen meg is úszhatja még!) – ám mind a ketten sejtik, hogy valahol elkészült már az összeomlás szcenáriumának vázlata. A díszletek elhelyezése most van folyamatban: legfeljebb holmi «lever de rideau«.*

 

 

2006

 

* a fődarab előtt színre vitt egyfelvonásos. –  Előjáték.