Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szigorúan bizalmas

2010.02.20
„SZIGORÚAN BIZALMAS"

Tudjuk talán, hogyan leszünk? Tudjuk, mi lesz Velünk? Anyag vagyok, vagy szellem?...
(Kármán József)

Franz Gotthardi, a bécsi titkosrendőrség főnöke és Perczel Sándor pest-budai rendőrfőnök között folytatott irodai beszél¬getés:
- Ezt a kis aktacsomót lerakhatja. Örökre.
- (fellapozza) Nem egészen értem méltóságodat. A Kármámról gyűjtött információk azok, ha nem csalódom. Született 1769. már¬cius 19-én...
- Úgy van. Losoncon. A végére odaírhatja még... BIZALMAS.
- Néhány nyomósabb bizonyíték megszerzése van hátra csu¬pán, hogy a letartóztatást megejtsük.
- Fölösleges fáradozás. Nem lesz letartóztatás. Az iratcsomó hiányos marad...
- (csodálkozva) Futni engedünk egy ilyen veszélyes....
- (látszólag könnyedén) Viszketeg elme. Zseninek készült, mint minden vérmesebb reményű ifjú, ez ma úgyszólván divat.
- (hevesen lapoz, majd olvassa) Vezetésre termett, előítéle¬tektől mentes ifjú hírében áll, aki gyűlöl mindennemű kényszert. Az összeesküvés vezetői ítéletükre várnak már, midőn az általa szerkesztett Uránia harmadik kötete megjelenik; a kivégzést kö¬vető napokban pedig már egy negyedik kötet anyaga is össze¬gyűjtve. Citátumait Rousseau-tól, Montesquieu-től, Hajnóczy és Szentmarjay kedvenc íróitól kölcsönzi...
- Ne folytassa, kedves Perczel úr. (Köntörfalazással) Fiatalabb koromban engem is elbájoltak Rousseau naiv álmodozásai. Mind¬annyian a természet csodái által gyarapodunk (fennkölt komor¬sággal),
ám legtöbbünket megóv a Gondviselés attól, hogy a ter¬mészet erői által veszítsük el életünket.
- Méltóságod szavai netalán célozni akarnak valamire?
- (hirtelen fagyosan) Csak annyit kívántam megjegyezni, hogy az állhatatlan lélek könnyen szélsőségekbe esik. Mint ez a Kármán is. Az „Örök Igazságok" fertőzésével szemben gyengének bizo¬nyult. Különben nemcsak a szelleme volt beteg... (hivatalos hang¬nemben) Önökhöz bizonyára még nem jutott el annak a híre, mi¬szerint Őfelsége megfontolás tárgyává tette azt a javaslatot, mely határt szabna a közhangulatot zaklató további vizsgálatoknak és letartóztatásoknak.
- Ellenkezőleg. A nádor Őfenségétől én arra kaptam felhatal¬mazást, hogy egyetlen gyanús egyént se hagyjunk futni.
- (sejtelmesen) Kármánnak, ez holtbiztos, nem áll szándéká¬ban többé.
- Amennyiben méltóságod garantálja...
- (nyomatékkal) Meggyőződésem, hogy Őfelsége mielőbb gá¬tat fog vetni a rendőri túlbuzgóságnak.
- (kissé sértetten) A Kármán József személyét illetően, gondo¬lom, méltóságodnak van valamilyen konkrétabb felhatalmazása: hogy feljebbvalóim előtt én is...
- Fedve legyen. (Hangját lehalkítja, de nem tudja teljesen leplez¬ni bosszúságát.) Kénytelen vagyok elárulni önnek egy titkot, Perczel úr. Nem ajánlom, hogy elfecsegje, a legmegbízhatóbb em¬berének sem. Ez az információ egyszer s mindenkorra meghalt a világ számára. Akárcsak Kármán.
- (elképedve) Az ifjú Kármán Józsefre méltóztatik utalni?
- (kelletlenül) Az önök emberei hónapokon keresztül tehe¬tetleneknek bizonyultak. A bécsi titkosrendőrség viszont elügyet¬lenkedte a dolgot. Többet nem áll módomban közölni. A képzele¬tére bízom.
- (kínos vigyorral) Értettem.
(Zavartan bámul az aktacsomóra, majd mint akinek világosság gyúlt agyában) A Markovics grófnéval való szerelmi viszony! A grófné maga is gyanúba keve¬redett, hogy tudomása
lehetett az összesküvésről. Mindig kétes személyekkel bonyolódott intim „barátságba". Előbb az apát öccse, Martinovics Márk, majd az alig húszéves fővel elcsábított „nemes lelkű, nagy talentumú" Kármán. Ezek a grófné szavai róla. A Markovis gróf rendkívüli megbízatására való tekintettel, úgyszólván őrizkedtünk attól, hogy ezt a több évig húzódó szerel¬mi ügyet megpiszkáljuk.
- Említettem már, hogy ez a fiatalember beteg volt. Egy beteg ember cselekedetei nyilván kiszámíthatatlanok.
- Értem. Ezek szerint a megfelelő dátum mellé beírjuk, hogy a halált öngyilkosság okozta.
- (erélyesen) Kármánról többet egy betűt sem! Az iratcsomót el kell süllyeszteni.
- Úgy hát bizalmasan fogjuk terjeszteni, miszerint az öngyil¬kosság gyanúja forog fenn. Bízza csak rám méltóságod.
- Tartok tőle, hogy valami ostobaságot forgat a fejében. Kény¬telen leszek nyílt kártyákkal játszani. Az öngyilkossághoz hulla szükségeltetik. Márpedig Kármánt illetően nincs semmi tárgyi bi¬zonyítékunk. Ő egyszerűen eltűnt.
- Na, de ha előkerül?
- Kizárt dolog. Nem kerülhet sor semmilyen bűnvádi eljárás¬ra, mivelhogy tények sincsenek.
- Vagy nem áll módunkban őket kideríteni.
- Remélem, most már érti, miért lenne az ön vagy bárki szá¬mára nemcsak időpocsékolás, hanem egyenesen kompromittáló is akár egy látszatnyomozás. Még a feltételezéshez sincs jogunk a nyilvánosság előtt.
- Sőt, minden rosszindulatú feltételezést készek vagyunk rága¬lomnak minősíteni.
- (enyhe gúnnyal) Önnek ehhez minden erkölcsi alapja meg¬van, tekintve, hogy emberei a gyanús egyént szerencsésen szem elől vesztették. Az áldozatnak pedig, amint ebben megegyeztünk, hírét sem hallották.
- (alázatos mosollyal) Nem ártana tudni mégis, hogy hol és ki látta utoljára.
- Úgy érti, amennyiben zaklatások érnék önt? (Perczel bólintására elgondolkodva néz maga elé.)
Pártfogók, barátok, rokonok... (Az ajtóból, köszönés helyett, halkan.) Családi körből indult el, Lo¬soncról...
- Pozsonyba?... Ide, Pestre? - Találgatni lehet.
Ha nem tartana attól, hogy Perezel rendőrfőnök úr egyszer va¬lahol elfecsegi, talán még hozzátenné: „Személy szerint sajnálom a fickót. Huszonhat évet élt. A vakmerőség okozta a vesztét. Hiá¬ba óvták a tűzsebes rohanástól, attól, hogy valamilyen meggondo¬latlanságra ragadtassa magát. Az örökös köhögés (bár nem volt örökletes sorvadása), mely családját is aggodalommal töltötte el, a sok izgalom a felségárulók pere miatt megviselte törékeny szer¬vezetét. S ő még most is az ár ellenében akart úszni, a körülmé¬nyek dacára..." - Gotthardi rendőrfőnök úr itt Kármánnak egy jel¬képes erejű „elszólására" gondol, amelyet egy intimebb levélből van szerencséje ismerni: - Lám, másképpen rogynak össze fejed fölött a fellegvárak, melyeket építettél... - Biztos figyelmeztették odahaza, hogy ne vágyjon neki az útnak az erős ködben, a zuhogó esőben. El lehet képzelni: abban a rettentő időben. Az utak víz alatt, tengernyi sáros rét, s ő késő órában ladikkal akar átkelni a folyón. Hogy volt-e kormányos kísérője? Azt csak az ég tudja. Ha volt, okosabb volt nála. Az ingatag alkotmány elsüllyedt (léket ka¬pott?), avagy a szél befordította a hullámok közé.
Az aktacsomóból, ahogy a magára maradt Perczel úr fel akarja markolni, kiesik néhány nyomtatott ív. Az Uránia legújabb füze¬téből valók. Egy-egy sor, néhol egész bekezdés aláhúzva; már-már olvashatatlan bejegyzések ugyanazzal az élénk színű tintával. A rendőrfőnöknek két egymással összefüggő dolog jut róluk hirte¬len eszébe.
Az egyik: Laczkovics utolsó szavai a vesztőhelyen: „És hol van¬nak az excellenciások?"... Orczy László báró (Szentmarjay kenyér¬adó gazdája), a Magyar Kamara elnöke, Haller József gróf és Podmaniczky József gróf, helytartótanácsosok nyilván magas álla¬mi funkciójuk miatt sem szerepelhettek a felségárulási perben.
A másik: A Rádayaknak (persze, ők is grófok) a Kármánokkal több generáción át tartó barátsága. Sok rend-
kívülinek számító adatot sikerült összegyűjteni már kezdetben. Mennyi utánajárás; mint gondosan szőtt pókháló, láthatatlan, finom munka - ami most mind kárba vész?!
Perczel úr bosszús hangulatban üti fel a torzóban maradt „mű¬vet". Vajon Kármán valóban elhalálozott? (Gotthardi rendőrfő¬nök úr szavaiban mintha cinizmus bujkált volna; ki láthat bele en¬nek a minden skrupulus nélküli embernek a lapjaiba?)
S ha igazat mondott is, a halott helyébe nem lép-e ki a homály¬ból váratlanul a magas rangú pártfogó, vállalva a kedélyeket izgató fellebbezést az új kötet betiltása ellen, miután a kiadás költségeit állítólag már fedezte?... Még szerencse, hogy a maga kis megingásá¬nak bocsánatáért cseréhen minden szolgálatra kész Sehy úrnak kö¬szönhetően a Játszó-Színi Társaságot sikerült bizonytalan időkig szünnapokra (egy évben ilyen 365 is lehet!) küldeni.
Most már enyhébb zsörtölődéssel lapoz tovább.


1. (Kármán útijegyzetei)

Pécel. Restelkedtem nem közönséges lustaságom miatt. (Hiába, én még az inasok előtt is pironkodom.) A szépen rendbe szedett, kigőzölt ruha illata térített magamhoz mély és gyermeteg álmom¬ból. Késő este érkeztem a kastélyba, az öreg már ágyban lévén, szerencsére nem kellett elnyűtten, poros köpenyben tisztelegnem előtte. Másnap a délelőtt közepén kerültem csak a kastély ven¬dégzugából elő. A gróf egy nádból font karosszékben ült a gyö¬nyörű parkban; nagy emlékezetű juhar-, szil- és kőrisfák pompáz¬tak szemem előtt. A kastély ura itt sem fedte föl sima koponyáját; fejébe ezúttal fekete bőrsipkát húzott, ha nem is a könyvtárszobá¬jában hordott mulatságos hálósüveget.
Útitáskámból előhalásztam atyám levelét. A gróf éppen csak átfutotta majd morogva szólt oda nekem: „Bécsben ifjú lelked ha¬mar elég, mint egy rossz szurokfáklya." Nem tekintettem ezen dorgálást sérelemnek, inkább még jól esett. Hogyan is vehetnék zokon (törődésnek igen) bárminő szókat én attól a
Ráday Gede¬ontól, ki mindig nagy istápolója lévén a teátrumnak, ha Pesten járt, ritkán mulasztotta el a Magyar Játékszín előadásait. De sze¬mélyes pártfogóm volt ő a teátrumnál és azonkívül.
A szabadban tanulmányaim felől faggatott. „Ábrándos leszel te is, akárcsak ez a vén csont, itt előtted - mondta, s hangjában enyhülni látszott a szigor -; hogyha rend és metódus nélkül olva¬sol össze mindent." De nem láttam az arcán bűnbánatot. „Gyere; mutassak valamit, mielőtt ebédhez szólítanának!" - karolt belém, és nem győztem csodálni a mohó fényt tekintetében, amellyel újra birtokába vevé dolgozószobáját. A falakon a honi tudomány és literatúra jeleseinek képei fityegtek komor réznyomatokban. Cin¬kos mosollyal vette elő könyvritkaságai közül a félhomályban a legfrissebbet, amelyet bevallása szerint kalandos utakon szerzett meg magának: egy példányát a Vexatio dat intellectumnak. „Az egyetlen amelyiket sikerült megmenekíteni a hóhér keze elől" S lázas suttogással olvasott föl néhány passzust a közel harminc esz¬tendős kéziratból.*
„Olvasmányaim tettek azzá, ami vagyok." A gróf e szavait föl¬idézve ugyanazt a különös borzongást érzem ma is. Ím, a példa! A magad hitét s törekvéseit követvén, nem némíttatva el semmilyen idegen tekintet által.
Elém tolta a hollótollal lemásolt házi étlapot: „Nézd, ugyan¬olyan címrajzok, záródíszek rajta, aminőket Goethe egyik kézírá¬sos versalbumában láttam. No, de azt ne várd tőlem, hogy rímbe szedjem, szakácsom ajánlatait." Hangjában ezúttal sem volt sem¬mi fölény, amint szerény köntösű asztalvendégének felkínálta a Ráday-ház ételkülönlegességeit. A csorba, vén száj vigyora vi¬szolygással töltött el az új elmésség dacára is. Vajon ugyanahhoz a Rádayhoz van szerencsém, aki a könyvesházban okított?

* (A lap alján élénkebb színű tintával és más kézírással): A Mária Terézia abszolu¬tista törekvései ellen íródott magyar nemesi röpirat kézre kerített példányait Po¬zsony piacán elégették 1765-ben. Valószínűleg a fent említett kézirat alapján nyomtattatott ki később a röpirat.

Zavartan forgattam kezemben a grófi címerrel díszített étla¬pot, s a két fácánnal, a három húros madárral és egynéhány csá¬szármadárral, a hizlalt ludakkal, pulykával, pirosra sült kappan¬nal, a bepácolt őzcímerrel, a mandulás, tormás tehénhússal, a karfiolos tyúkkal, az ecetben forralt ponttyal és rákokkal teli tálak láttán, valamint a hurkás nyakú szakács hajlongásai közepette ön¬kéntelenül is felidéztem magamban azokat a vérben-verítékben nyöszörgő jobbágyokat, akikkel a kastély felé jövet akadtam össze Az öregebbik kinyújtózva feküdt az ökrös szekéren; mint megtud¬tam, a tiszttartó botütései után jó ideig társai sem tudtak lábra állni. Bűnük az volt, hogy felnyitották a gróf vermeit. A kastély ura előbb elképedve fogadta a hírt: „Szegény emberek, mely ín¬ségben kellett lenniük, hogy ily ocsmány tettre vetemedjenek!" Majd pirongatni kezdé a tiszttartót, amiért nem szólt idejében, hogy adjon nekik valamit új fejében, hogy bár a betévő falatjuk meglegyen. Ám a gonosz tiszttartó arra hivatkozott, hogy a szol¬gabíró már tud a dologról, s amennyiben az „«atyai büntetés« el¬maradna, a jobbágyok tömlöcbe, a vármegye hajdúinak kezére ke¬rülnek. A gróf így aztán szemet hunyt a humánus elveivel ellenkező «enyhébb« fenyítés fölött.
A hóhérkezű embert, igaz, még aznap elcsapta, én már csak hírből hallottam felőle. Mégis, erős bennem a kísértés, hogy leír¬jam ide ama nagyra becsült férfiú által idézett mondatokat, úgy, amint emlékezetemben megőrződtek: „Mi a rabszolga? - Egy oly ember, kinek akaratja uráétól függ. A királyok és arisztokraták jobbágyaikat az olyan szükségnek alkalmatosságával megsegítik, mely éhséget okozna? - Igenis, és szinte ilyképp cselekszik a szar¬vas baromnak gazdája, ki azokat táplálja, de mind a ketten ezt csak azon okra nézve cselekszik, hogy azokat a jövendő munkára tartsák meg, mely az ő gazdagságaikat megnagyobbítandja."*
H. J., mégis neked volna igazad?...

*Megjegyzés (idegen kéz írása). Idézett szöveget összevetni a Szabadság és Egyen¬lőség Társaság Kátéjának nevezett bűnvádi bizonyítékkal. Utánanézni, hogy Haj¬nóczy József (H. J.) letartóztatása előtt, mikor és hol találkozott Káruránnal; eset¬leg mint a Rádayak vendége.



2. (Kármán pesti házi könyvtárának szemrevételezése)

Novae Grammaticae Ungaricae. Libri Duo. Hanau. 1610. Házi Orvos Szó Tárotska.
A Párjához igaz és tökéletes Szívnek, gyógyíthatatlan Sebe. 1735. Montesquieu: Lettres Persanes. Paris, 1721.
Faludi Ferentz költeményes maradványi. 1-2 köt. Győr. 1786¬1787. Istenes jóságra, és szeremsés boldog életre oktatott nemes ember. Írta Anglus nyelven Dorell Josef. Fordította olaszbul Faludi Ferentz. Nagyszombat 1771.
Johann Georg Zimmermann: Vom Nationalstolz. Leipzig. 1758. Bod Péter: Magyar Athenas. Szeben. 1766.
Szekel Esvan: Chronica ez vilagnak jeles dolgairól. Craccoba. 1559.
Aranka Györgry: Egy erdélyi magyar nyelv mivelő társaság felál¬lításáról való rajzolat a haza felséges rendeihez. Kolosvárott. 1791. Bessenyei György: Holmi. 1778.
Histoire du Prince Ragotzi ou la guerre des Mécontents sous son commandement. Paris. 1707.*
Gáti István: A magyar nyelvnek a magyar hazában való szüksé¬ges voltát tárgyazó hazafiúi elmélkedések. Bécs. 1790.*
Kármán József (az idősebbtől): Az Ecclesiai Agenda (három kötete). Pozsonyban. 1787-1789.
J. J. Rousseau: Nouvelle Héloise. 1792.
Kerésztény philosophiában költ beszéd a francia nemzet kö¬zönséges gyűléséről és azon országnak mostani állapotfáról. Ma¬gyarra fordította egy szíves hazafi nemzetének őrizkedésére. Bétsben. 1792.
M. (Montesquieu) emlékezete. Fordította Kis János `Sebbe való Könyv'. Pozsony. 1799.
Udvari Kátó vagy is Grátzián Boldizsárnak Faludi Ferentz ál¬tal magyarra fordíttatott CCC makszimái. Győrött. 1790.
Erdélyi József: Meghamisíttatott mértéke az emberi polgárság¬ban találkozható valóságos elsőségnek. 1790.

Herder: Vom Einfluss der Regierung auf die Wissenschaften und der Wissenschaften auf die Regierung. 1781.
Herdernek és Lessingnek Mesélései - valamint:
A Szinopel Diogenesz Dialógusai. Cons Wieland Úr Írásaiból. Pesten, Trattnernél. 1793.
Szent Heortocrates. Magyarra fordíttatott egy bujdosó magyar által. 1767. esztendőben.
Dugonics András: Az arany pereczek. Posonyban és Pesten. 1786- 1787.
Gvadányi József: Rontó Pálnak, egy Magyar lovas Köz-Kato¬nának és Gróf Benyovszki Móritznak életek... Pozsony-Komárom. 1793.
Frantzia országi Revolutziónak, vagy zenebonás támadásnak okai röviden elő adva. Német nyelvből ford. Sz. P. S. 1795.
A magyar ország gyűlésiben egyben gyűlt méltóságos és tekin¬tetes rendekhez 1790 esztendőben tartatott beszéd. Pest. Landerer 1791 (okos kiadvány!)
Barthélémy: Voyage du jeune Anacharsis en Grece. 1786. (V. és VI. kt~tet)
Yung Éjtzakáji és egyéb munkáji Mellyek Magyar Nyelvre for¬díttattak Péczeli József által. Pozsonyban. 1795.
Baróti Szabó Dávid: Új mértékre vett külömb-külömb versek¬nek három könyvei. Kassa. 1777.
Némely lapszámok az azóta betiltott Magyar Museumból; az Uránia két kötete, valamint a bétsi Magyar Hírmondó tavalyi és ez esztendei évfolyamának árkusai, hézagosan.

* A veszélyesek vagy gyanúsak kereszttel megjelölve


3. (Kármán naplójából)

Felhúzott lábakkal ült a dézsában. Lustán és puhán mozgott, mint egy cirmos. Azt mondta, hogy a meleg vízben érzi magát a legjob¬ban. Aranyló haja feltűzve; kedvem lett volna odafutni és lecsó¬kolni nyakáról, válláról a vízcseppeket. De őt most másfele ragad¬ta a szenvedély:
- Persze, anyád...
- Meg a nővére... (Már ismertem a folytatást.)
-... és a nővérkéd olyan asszonyt képzel el számodra, aki örökké¬tig a hímzőrámája fölé hajol, ha éppen nem imádkozik. Azalatt is, miközben ki tudja, hol csatangolsz. - Arcomról leolvasván a megbán¬tottságot, kis engesztelő derűt küldött felém a nefelejcs-szempár.
- Hát úgy nézek én ki, mint Pénelopé? - És egy szeleburdi szökkenéssel kinyújtotta felém karjait. Ha oda nem ugrom, tán feldől a vizesdézsa. - Más nővel, mondd, jobban érezted magad? - csimpaszkodott a nyakamba azon nyomban, nem törődvén vele, hogy copfom, gallérom csipkéje egészen átvizesedik.
- Látom, szűzies pírral felel nékem orcád. Így szeretlek én, kedves, szépen összefont copffal a meggyszínű dolmányodban. No, gyere, feküdj mellém, s melegíts meg... A sarkantyús csizmá¬dat azért levethetnéd. Siess már. Vagy bújjak vissza a dézsába?
- De hát még be sem sötétedett – dadogtam.
Kikacagott: - És félsz talán, hogy az estebéded is elmarad? Te kákabelű!... Melegség öntött el. Most már ilyeneket búg a fülembe: „A szerencse veled párosított", s elárulja magát, hogy az ő nagyvi¬lágban kifinomult, magabiztosságot mímelő mosolya mögött is ott virraszt a vad féltékenység. Amikor még a szemközti ház kapujának sarkában meghúzódva lestem a firhangra kirajzolódó árnyékokat, kétségektől megperzselt lélekkel, hogy vajon kiket részesít kegyei¬ben! Miután a lámpavilág kialudt, sokszor még csaknem egy óra hosszat a gyalogjárda kövein botorkálva bámultam a sötét ablakra. Egyszer a széltől reszkető faágak ütemére vacogva, máskor majd összerogyva a fáradtságtól. Míg egyik zivataros estén egy, a magas¬ból (a mennyekből?) villámként lecsapó nevetés térített magam¬hoz: „Hát érdemes-e, hogy ennyire elgyötörje magát az ember?"
De, lám, nem sokáig tűri meg ő leghűbb „jobbágya" szívében a diadalérzést - visszabújt a dézsába. „Súrold a hátamat!" Meg is mondám neki, hogy milyen egy büszke, morcos lelkű grófné; mire megint szembekacagott:
- Legjobb lenne, ha az én M. gróf uram állandó lakhelyét Montenegróba tenné át (az ugye közelebb is esik a Bánáthoz?), s egy szép fehér és egy fekete montenegrói asszonyt is eltűrnék az oldala mellett, csakhogy engem Jau-Jau-nak ne hívjon. De őszin¬tén mondom neked - a szeme itt már szikrákat szórt -, hogy fél¬holtan kiabálhat Jau-Jau után; a tiroli asszony ezután siket lesz.
Az ebédlőszobában aztán, miközben a tenyeres-talpas szolgá¬lóleány, fején a fehér fityulával fölszolgálta a meleg ételt, a kedves arc, az aranytyúkleves és kölnivíz párában, felöltvén a maszkot, miként ha a Játékszín deszkáiról szólt volna hozzám valamely si¬lány, divatos szerző olcsó szavaival: - Én a szerelemben nem áll¬hatom sem a siránkozást, sem a gyermekeskedést. Ámor gyakorta hozza a szívet hullámzásba; márpedig az csak üdülés, csak öröm legyen, barátom.
Nem a tartózkodni vágyása a végzetes kapocstól, inkább a nagy könnyedség, amellyel előadta, szegte kedvemet. Meg is kérdezé tőlem nyomban, mihelyt a leányzó magunkra hagyott, hogy mi az, mélabús nap jött reám ismét? Én nem felelék, éppen csak köszö¬nő szót hallatva minden fogás után, a bort meg ott hagyván félig a pohárban, szemlélődni kezdtem az ablakon át.
- Ez igen! A ház úrnőjéről megfeledkezni „háládatos" férfiúi szokás - koccantotta egymáshoz a női hiúság fellobbantotta indu¬lat a drága porcelán edényeket. - Ugyan mi szépség kínálkozik a pesti utcán?!
„Ha kiteszed a lábad a házból, csupa ganéjba lépsz", jutott eszembe egynémely német kaputrokkos, kalapos urak gyanakvó szimatolásáról. De, gondoltam, ilyesmit mégsem tálalhatok fel egy kényes ízlésű (még hogyha nem is kényes gyomrú) hölgynek, a keleti nyalánkság után. Más irányba tereltem hát a beszélgetést.
- Igazad van, az ablakon túli világban már csak a képzelet fe¬dezheti fel valamilyen rejtett lehetőségét a szívünkhöz méltó szép¬ségnek. De engem még képzeletben is elfog a szorongás, megval¬lom, valahányszor a jövendőnek kiismerhetetlenségére tekintek. Szinte eltévedek a kilátások - vagy inkább: kilátástalanságok? ¬messzeségében.

- Miért nem az élet valódi boldogsága, az élvezet után kutatsz? A képzelgés sok szépet nyújt, ám az érzékelés, úgy hiszem, még egy poétának sem haszontalan időtöltés.

Máskor
Sodró víz partfián. Én, ujjaimat a patakba mártva, kihevült arcomat hűsítem. Ő fűszálat rágcsál, mint káposzta torzsáját; édes¬keserű nedv festi be hibátlan fogzománcát.
A kerti gyepen kis kapcsos könyv; sárszalonka röpdös felette. - Mi a szépség? - kérdem a fiatal Goethével, s megérintem az aranyozott lapszéleket. - „Derengés, igazság és valótlanság szü¬lötte. Valami közbülső... Birodal-mában van egy válaszút, amely olyan kétértelmű, olyan kancsal, hogy még a filozófusok Herkule¬se is eltéveszt- heti a választ."
- Na ugye...
„Szegény emberek - tűnődtem magamban tovább -, mi, akiket a sors, mint valami drótbábukat kormányoz." ¬
- Éppen ezért, jobban teszed, ha reám nézel. De ne kancsalul! - térítettek magamhoz a játékos szavak, idejében, még mielőtt be¬láthatatlan következményű, végzetes lépés előérzete remegett vol¬na megint idegeimben.
- Engem szépnek látsz-e?
Egymás után vetvén le magáról minden fölöslegest, mintha csak a szabadban való fürdés gyönyöre után áhítozva, mert a belő¬lem egy magánhangzó tömörségével kiszakadt elragadtatás halla¬tán a megjátszott ijedtség kis sikolyaival kínálta oda magát a tér¬dei, majd a dereka körül habzó víznek, s hagyta, hogy elragadja testének harmonikus körvonalait a vágtató patak.


4. (Két levélmelléklet)

Te, vagy senki! - ezt akarod világgá kürtölni, oh, te drága kisfiú, akiben sohasem élt irántam tomboló
szenvedély. Mindig csak mérsékelt meleg. Amaz elhamvad - hajtogattad -, ez megmarad... A mámorból
kijózanulva, majd elválik, gondolsz-e még a lehetet¬lenre (a házasságra), vagy a kíméletlen, goromba sza-
vak helyett (mármint; hogy én a M. gróf egyik tartalékállományba tett szajhá¬ja akarok-e maradni!) belá-
tod végre, hogy jobb a kifinomult una¬lomra összehangolt társaság előtt elmélázva szelíd bókokkal illet¬ni
„öreg" kedvesedet, mintha csak a merengés órájában annyit szólnál, hogy „Anyám most tyúkot ültet"...
Hajnalig virrasztó Barátnéd

Kedvesem! Nem tudom, volt-e már olyan álmod (rémisztő, vagy inkább nevettető, döntsd el magad), mely veszedelmes tréfákkal ajándé¬kozott meg? Ma éjjel szállongott valami kis hó, aztán a hálókam¬rámig elhatoló fagyos időben, ahogy az ágyban forgolódtam, a csontjaim is ropogtak, nem csupán az öreg bútor. Aztán, mintha valaki megcsapta volna az ablak rostélyát. Fölkeltem megnyitni a pitvar ajtaját - ezt persze már álmomban -; a gyertya lángját kifút¬ta a szél. Kivont kardra, ulánus egyenruhára számítottam (eszem¬ben volt szegény K. barátunk); ehelyett a legnagyobb udvariasság¬gal nyújtotta át nekem valaki a Moniteur legfrissebb számát, akárha a Thul-féle kávéházba nyílt volna az a pitvarajtó. Az aszta¬loknál csupa rokonszenves arc; igaz, ropogott alattuk a pádimentom. „Nincs semmi baj!" - csillapította izgatottságomat egy ismerősnek tetsző hang. - „Olvadás van, zajlik a Duna." „De mi megélünk a jég hátán is" - zendítettek rá kórusban. Akkor már erősen verték az ablakrostélyt - ezt most már nem álmomban; de én még ott valék. Látom, ki-ki sietve kap a hóna alá egy újságot, vagy egy-egy veszedelmes tartalmú könyvet, s a jégtáblákon tuta¬jozva tovasuhan. Képzeld (te aztán tudod, mily ügyefogyott va¬gyok), csak nekem nem jutott jégtábla. Elkezdtem futkározni a kávéház asztalai körül, de fejemben csörgősipka volt, úgyhogy minden varjúszem reám figyelt. Lassan süllyedni kezdtem, a csör¬gősipka úgy nyomta a fejemet, mint mázsás harang. Nem volt me¬nekvés. Amikor a csapkodó varjúszárnyak közrefogtak, kapálózó kezemben ott volt az iszapos vízben elázott Moniteur...

„Itt vette a fegyvert?"; kérdezték a csőrök. „Igenis, uraim." „A széles utcában?" „Igenis." „M. mester műhelyében készült?"* „Ott, uraim." „Vágni is, szúrni is lehet vele?" „Igenis, uraim, ahogy parancsolják." Mintha csak egy társalgási szótárból vettem volna a feleleteket.
A varjúcsőrök nekiveselkedve kopogtatni kezdték a harangsip¬kámat. Azt hittem, megsüketülök. Mire fülemhez kaptam, már bugyborékolva hatolt be rajta a zavaros víz.
Nem tudom, hogyan jutottam el az ajtóig. Ahogy kitártam, G. barátom (sovány legényember, te is találkoztál egyszer vele) a ka¬romba zuhant valósággal.
„El tudnám szállásolni ma éjszakára?" Bezártam mögötte az ajtót. Érdekes, eszembe sem jutott csodálkozni azon, hogy miért nem alszik otthon, hisz egyazon városban lakunk. „Nem hallasz lépteket?" - kapaszkodott a vállamba bent is, görcsösen. A féle¬lem kényszere hozta hozzám. Nem akartam gyanakvással tetézni felajzott idegállapotát, ezért hát úgy tettem, mintha szóról szóra elhinném fantasztikus történetét.
Nincs utcai világítás, mesélte G. Különben emiatt tud, tette hozzá, bárki fizetett cseléd a falhoz lapulva vagy a kapualjból min¬dent megfigyelni, ami a házakban történik. Egyszer csak úgy érez¬te, hogy valaki, lépéseinek ütemét követve, mögötte oson. Éberen figyelt, többször is hátrafordult váratlanul, de sehol senkit nem látott. Sietni kezdett, szűk sikátorokon suhant keresztül, utóbb már futó léptekkel. Ugyanúgy mögötte az iram. Egyik sarkon be¬fordulva hirtelen megállt. A lihegést is hallotta. Hátrafordult: sen¬ki! Ösztöne mégis azt súgta, hogy valaki, aki egész úton nem tágí¬tott a sarkából, az épület túloldali árkádja alatt sunyít. Ordítva, néhány ugrással a sarkon túl termett. Egy nyeszlett alak válaszolt reszelős hangon az ordításra, ijedten tartva maga elé a kezét. „Maga kicsoda?" ripakodott rá a barátom. „Egy járókelő" - hang¬zott a rekedt válasz. „Miért jött utánam?” „Nagyon sötét volt... Meg aztán erre lakom.” „Azt képzeltem, hogy...” „Én is – vágott szavába a kis alak – azt képzeltem, hogy... Szóval egy szelem.”
Itt már nem tudtam elfojtani egy mosolyt. De G. csontos ujjai mellen ragadtak: „És akkor fölismertem" - suttogta. „Ki volt az? Hogy hívják?..." Többet egy szót sem lehetett kiszedni belőle. Öb¬lös poharakból ittunk pirkadatig. Mikor megrészegedtünk, én te¬rólad áradoztam neki, melegen omlottak könnyeim - ő pedig hexameterbe próbálta tördelni „a világ szemetjeit", akiket Besse¬nyei „farkcsóválóknak, iszomhízelkedőknek, ebédhazugoknak" nevezett. Már a nyolcadik sornál tartott, s még mindig volt belő¬lük. Végül kifutott a száján: „Én azt az alakot Lucifernek hívom." Végül abban egyeztünk meg, hogy a sok gyáván meghunyászkodó, képmutató ismerősünket hátrahagyva, a világnak egy olyan részé¬be fogunk bilétát váltani, amely érintetlen e ragályoktól. Be kel¬lett hunynom a szemem, kedves, hogy tisztán kivehessem a hely¬ség nevét, ahol megáll majd a postakocsi.
Élj szerencsésebben nálam!

* Feltehető, hogy Martinovics Ignác mesterkedésére értendő. Az apát egyik régebbi levelében említés tétetik Kármánról – mint „sokat ígérő, sasorral bíró vérmes ifjú”-ról.


5. (Kivonat Martinovics Ignácnak Sándor Lipót főherceg nádorhoz intézett emlékiratából.
Buda. 1794. december 19.)

„Ezt a leleplezést szabadulásom után személyesen akartam közöl¬ni az uralkodóval, mivel azonban úgyszólván bizonyosan halálra vagyok szánva, így királyi fenségednek sietek jelenteni, hogy Ma¬gyarországon, Erdélyben és Horvátországban már egy év három hónapja létrejött a Reformátorok Társasága, amely király nélkül és kétkamarás országgyűléssel működik, és három év múlva forra¬dalom által el akar szakadni az osztrák háztól...
A magyar nemzet József kormányzása és az egész Európában fejlődő civilázálódás folytán bölcsebb lett, mint régi törvényei; ha pedig egyszer az emberek okosabbak lettek a törvényeiknél, ak¬kor ez azt bizonyítja, hogy ezeknek az embereknek reformra van szükségük. Minden, a reform útjába rakott akadály, üldözés vagy
feszültség a nyugodt, törvényszerű és minden osztályt kielégítő re¬form helyett a féktelen forradalmat hozza, mely mindig határos a véres anarchiával, és igen könnyen át is csaphat abba.
Azt remélem, hogy e társaság fölfedezésére szolgáló eszköze¬im királyi fenségednek - hacsak, amint ez könnyen lehetséges, nin¬csenek jobb eszközök a kezében - nem lesznek feleslegesek. Eb¬ből az emlékiratból azonban királyi fenséged egyszersmind azt is könnyen beláthatja, hogy én itt másképpen nem tudom védelmez¬ni az ügyemet, csak ha e társaság fölfedését lehetetlenné te¬szem..."


(A nádor ügyviteli jegyzőkönyvéből)

Martinovics ismert jelleme folytán igen nehéz megállapítani, hogy az, amit jelent, megalapozott-e vagy sem; ha igen, milyen mérték¬ben, és hogy ígéreteinek milyen mértékben adható hitel.
Én magam meg vagyok győződve arról, hogy sok rosszindulatú munkálódó ember van, akik egy Magyarországot illető tervezeten dolgoznak, de hogy ezek valamiféle reformátor társaságot alkot¬nának-e, hogy sokan vannak-e, és hogy három éven belül kitör a forradalom, nem tudom; ez utóbbi egyébként valószínűtlen és két¬séges előttem. Azonban, anélkül, hogy a tények további tárgyalá¬sába bocsátkoznék, úgy vélem, hogy a dolgok jelenlegi állása a különböző emberek gondolkodására és magatartására vonatkozó¬an mégis aggodalomra ad okot...


6. (Jelentés és tanúvallomás)

A felforgatás gyanújába keveredett Müller Jakab huszonkét éves, nőtlen medikus lakhelyén a házi motozást megejtettük, ám a föl¬jelentésben foglalt vádak nem bizonyultak megalapozottaknak: Az őfensége, a nádor tudtával buzgólkodó Zgurics Ferenc bizalmi emberünknek (Orczy László báró volt írnokának) szolgálatkész figyelmeztetése alapján több éjszakán szemmel tartottuk a házat, amelyben az állítólagos titkos
klub tagjai rendszeres megbeszélés¬re összejönnek, de a fent említett Müller Ignácon kívül egy lélek sem ment oda be.
A medikus úr - lompos, elhanyagolt kinézésű, veres képű em¬ber gúnyos nevetésre fakadt a följelentésben szereplő azon kije¬lentésre, miszerint ő, barátai társaságában - odahaza - mást sem tesz, mint Montesquieu, Mably és Rousseau műveit fejtegeti a sza¬badság szelleméről, valamint, hogy minden külföldről érkező, iz¬gató írást eredetiben el szokott olvasni. Mindazonáltal lefoglaltuk a leveleit és könyveinek egy részét, főképpen a francia nyelvűeket, amennyiben nem az orvostudomány körébe tartozó ismereteket tartalmaznak. A medikus úr csak akkor látszott zavarba jönni, mi¬dőn az orra elé tartottuk azt a számára még ismeretlen (nem kéz¬besített) levelet, amelyiknek írója Kármán József, „Citoyen" meg¬szólítással illeti őt. Előbb fojtott hangú megjegyzést tett némely postamesterekre, akik más foglalkozást is űznek, mint a levelek azonnali továbbjuttatását; majd miután az állkapcsát megkemé¬nyítő indulata kissé alábbhagyott, azzal próbálta elütni a- dolgot, hogy az egész csak tréfa volt. De látva, hogy cseppet sem tekintem mulatságosnak az ilyen játékot, a „polgártárs" fokozatosan sápa¬dozni kezdett. Ha nem csalódom, a combja is reszketett, amikor fölszólításomra porköpenyét magára kapva beült velem szembe a kocsiba, hogy egy kimerítőbb ismerkedés után a következő tanú¬vallomást megtehesse:

„Alulírott beismerem, hogy tudok franciául (de ugyanúgy angolul, németül, héberül, görögül s egy keveset lengyelül), minek köszön¬hetően a Sztáray gróf útján főleg Párizsból kéz alatt Pestre eljutta¬tott nyomtatványokat, könyvújdonságokat nem mulasztottam el átböngészni. Továbbá, többé-kevésbé szoros baráti kapcsolat fűz Kármán Józsefhez, Pajor Gáspárhoz, Kilián Ádámhoz, anélkül, hogy valaha is tudomásom lett volna arról, miszerint a megneve¬zett urak összeköttetésben állottak volna a felségárulás miatt per¬be fogott személyekkel. A Zgurics Ferenc írnok úr információjá¬ban titkos klub gyanánt emlegetett baráti társas összejövetelek
létezéséről most hallok először, mint ahogy a Reformátorok Tár¬sasága néven emlegetett nagyobb szabású szervezkedésről és an¬nak kátéjáról is csupán hallomásból értesültem. Hírneves vagy hír¬hedt papokkal, magas állású és nemesi rangú személyekkel (az egy Sztáray grófot kivéve) - ez, gondolom, a gúnyámon is meglát¬szik - még a gyógytudományom igénybevételének ürügyén sem érintkeztem eddig, csak közönséges, többnyire ifjú emberekkel, akik közt ugyan, be kell vallanom, sok a műveltségben jártas, tu¬dásra szomjas elme, de az említett Kilián Ádám könyvárust leszá¬mítva, a magyar asszonyi nemhez szóló Uránia szerkesztésében jeleskedő Kármán József és Pajor Gáspár jövendőnk jobbulását fontolgató, tervező hajlama is mindössze a nyelv ápolásának ügyét szolgálják.
A Levél a császárhoz címen emlegetett irományt, amely miatt, ha emlékezetem nem csal, a pesti kávéházakban már nyomoztak, nem állt módomban elolvasni. Az ország katonai főparancsnoka, Barco tábornok ellen írott gúnyverset csak futólag volt alkalmam látni kiszögezve, midőn egyik reggel átmentem a fahídon.
Minek tagadnám, hogy valahányszor összetalálkoztam bará¬taimmal (véletlenségből, sohasem valamilyen indítékkal), mula¬tozásra került sor. S minekutána egy-két üveg bor a gyengébb lelkűeknek bizony megártott (olykor vékonypénzű diákok is oda¬kérezkedtek az asztalunkhoz), nemegyszer szélsőségekre ragad¬tatván magukat, citoyennek vagy sans-culottenak nevezték egy¬mást, és fennhangon nevetgéltek, amint ez már a részegeknél lenni szokott. Más, nyilván közömbös beszélgetéseket is foly¬tattunk egymással; hogy kinek milyen kifejezés, esetleg gyaláz¬kodás hagyta el a száját, arra már nem emlékszem pontosan, hi¬szen nagyobb vigadozásra mondhatni egy kerek év óta nem is került sor."
Pest, 1794. november 27.
(Olvashatatlan aláírás)



(Az önkéntes vallomás kiegészítése)

Másnap.
„Az éjszaka közepén, ha a Hét Választófejedelem fogadó (mi legalábbis így nevezzük) bezárt, s az italunk
elfogyott, megesék, különösképpen csikorgó fagyban, hogy némely uralkodót és ki¬rályt zsarnoknak meg des-
potának neveztek az urak. De ez már a rideg szállásokra kísérgetvén egymást, többnyire sötét kapuk alatt vagy
az árnyékszéken hangzott el, nem a fogadóban.
Továbbá emlékezetemet stimulálva, egy apró helyesbítéssel élek. A Barco tábornok ellen írott, Sta, viator (Állj meg, vándor) kezdetű gúnyverset én azon a reggelen mégis lemásoltam volt. Kármánnak megmutatván, kérésemre azon helyben le is fordítot¬ta magyarra; ő az ilyesmit ártatlan stílusgyakorlatnak tekintette mindig. A közszemlére kitett eredeti versezet nem vallott a Kár¬mán kezeírására.
Tavaly, farsang idején valóban kaptam meghívást, mégpedig a Kármán közvetítésével, a Ráday-házba. De csak azért mentem el a maszkabálra, mivel értesüléseim szerint Sztáray Mihály gróf is ott volt fellelhető, akinek sürgősen át kellett adnom egy orvosságot. A Purkart-féle olajkészítményről van szó, amely a megrongálódott idegeket erősíti. A jelenlévők közül aztán más személyek is érdek¬lődést mutattak egy hasonló gyógykúra iránt. Hajnal felé a díszes társaság, miután minden szokványos élvezetet kimerített, unatkoz¬ni látszott. Magam sem tudom, hogyan történhetett meg - hiszen nem álltam soha tréfamester hírében -, talán többet és jobbat it¬tam, mint máskor; de engedve az unszolásnak, a vendégek egy ré¬szét elvezettem szállásomra, ahol az előtte való napokban éppen egy emberi csontvázat sikerült sok száz darabkából összeraknom. Az arányaival persze szakmailag nem voltam elégedett. A további részletekre már nem emlékszem. Bizonyára hiúságom nem engedte meg, hogy az annyi kiművelt fő előtt kuriózumot kiváltó, tökéletlen teremtményemet csupaszon hagyjam. Egy-két buzgó kéz segítségé¬vel a csontváz felöltöztetve állt ki közszemlére. Ez már csak azért is ajánlatosnak látszott, mivel vendégeim között hölgyek is voltak.

Elborzadtam az utólagos híresztelésekre, miszerint az én, nyilván gyarló nemtelenek csontjaiból összeeszkábált csontvá¬zam egy Habsburg trónörökös fenséges viseletében tündökölt volna; hiszen jóformán nem is tudnám felsorolni, hogy a trón¬örökösnek milyen ruhákat szabad hordania. Azt, hogy a csont¬váznézőben kinek mennyi öröme tellett, mennyire viselte ki ma¬gát, még hogyha én lettem volna közöttük a legjózanabb fő azon az éjszakán, akkor se mernék találgatásokba bocsátkozni. Hiszen valamennyien álarcot viseltek. Virradatig még egy hordónyi bu¬dai fekete kadarka locsoltatott el. Dalolva, csókkal búcsúzott egymástól s a farsangtól mindenki, ahogy ilyenkor szerte a mas¬karás nagyvilágban szokás. Amennyiben - magam szolgáltatván a nem közönséges bolondozás eszközét - ballépést követtem el, őfelsége, az egész Habsburg-ház lábaihoz rogyva esedezem kö¬nyörületért; mentségemre szolgáljon, hogy semmilyen gonosz szándék nem vezetett."

Harmadnap.
„Az ifjú Kármán Józseffel kapcsolatban nincsen tudomásom arról, hogy amiatt nem váltotta be atyja terveit - aki kancelláriai hivatalra, udvari ágensnek neveltette volna - ,mivel belevetette magát a léha mulatozásba Pest-Budán. Mielőtt közelebbi kapcso¬latba kerültem volna vele, már eljutott hozzám a szóbeszéd, mi¬szerint egy sétakocsikázás alkalmával csábította el őt egy előkelő társaságokban forgolódó szalmaözvegy akiről néhai orvostársam, Markovics Márk a leggorombább udvariatlansággal terjesztette, hogy a szép hölgynek nincsenek előítéletei; valahányszor új part¬nert keres magának. Érzésem szerint a féltékenység volt e szavak előidézője: Kármán, aki lelkesen vallotta, hogy őt ez a szerelem vidám érzékiséggel és a szellem derűjével ajándékozta meg, el¬képzelésében csalatkozva bár, de mindmáig a szobája falán őrzi Anna Máriájának az árnyképét...
Gyurkovics Ferenc valóban tanára volt Káruránnak is a pesti egyetem jogi karán; arról viszont a mai napig nem volt tudomá¬som, hogy Martinovics Ignác az elhunyt professzort nevezte meg a Református
Társaság alapítójának. Nem tudom továbbá: mely találkozásra céloz Zgurics Ferenc írnok úr, ahol Kármán a vesze¬delmes titkok kedvelőjének vallotta magát, s mint ilyen, a legvak¬merőbben izgató tollforgatók közé tartozik. Én inkább a tudós¬józanság szavait idézhetném tőle a vak hevületre és a fanatikus bigottságra jellemzőek helyett. Valamint határaink termékenyek - mondotta egyszer -, ezen ország a nagy lelkek nemzésére is alkalmatos; csak igaz és egyenes légyen, aki pennát vesz kezé¬be... Talán az anyai nyelven még csak gagyogó tudományok fél¬tése miatt nyilatkozott túlzott aggodalommal a könyvvizsgá¬latról.
Ám amennyiben a hivatalos cenzori előrelátást illetően olyas¬mit állított, hogy: »az egyenes megszólamlást összetéveszti a rossz¬hiszeműséggel«, és józan fővel az évszázados sötétség védelmező¬jének (ez még súlyosabb vád) nevezte, a világért sem kívánom őt tovább mentegetni."
(Olvashatatlan aláírás)


7. (Kármán levele Pajor Gáspárhoz)

Barátom !
Miként ha éjszakának sötétsége borított volna el mindent, nem tudjuk, hova lépjünk. Nemrég mekkora volt még bennem a biza¬kodás, hogy az élet győz a halálon, s a köz országlószékek végre a hazának nyelvén szólnak. (Akik ezt értik és hisznek benne még, álmodjanak oly szépen, mint én kezdtem. Én addig ébren szomor¬kodom.). Újabban csak a maguk makulátlanságát fölfelé igazolni akarók buzgólkodásairól hallok lépten-nyomon. Pozsonyban pél¬dául „köztiszteletben álló nemesi és polgári személyek" (s közöt¬tük, ó, hány nagyhangzású név, szívig hatoló!) ajánlották fel hűsé¬ges szolgálatukat a császárnak, vállalkozván a honi szélfogó szerepére a francia forradalom ördögi viharától forgatott világ¬ban. Engem is megkörnyékezett, képzeld, egy, még a bécsi gya¬kornokoskodásom idejéből ismert, a kancellárián is baromi enge¬delmességével tüntető ifjú – a mennykő
majd megütött, látván, hogy mily elbizakodottá vált azóta. „Csupán azokra az előnyökre szeretném figyelmeztetni - mondta galambszürke csőkalapját for¬gatván ápolt ujjai között könnyedén -, amelyek a hatalom és a törvény védelmezőit megilletik, amennyiben a lojalitás eltéphetet¬len láncszemeivé válva, a birodalom érdekeit fölébe helyezik az esetleges ellentmondások szellemének." S én közben hallani vél¬tem azon szerencsétlenek lánccsörgését, kiket a ferencesek kolos¬torában bilincsbe vertek... Elég lett volna egy bólintás ennek a la¬kájlelkűnek, hogy minden anyagi keservemre pontot tegyek vele. Egy pillanatig behunyt szemem előtt láttam, amint nőies eleganci¬ával porzót hint az álláskérelmet jóváhagyó írásra, s a papírt négy¬rét összehajtva, fölényes mosollyal meghúzza a csengettyűzsinórt. Elfogott az utálat a képzeletemben megpillantott önmagam iránt.
De nagyobb aggodalommal tölt el az a pársoros figyelmezte¬tés, amellyel egy névtelen jóakaróm kedveskedett nekem: M. Jakab medikus barátom beárulása egész kis formás „remeklés". A levél¬ben az áll, hogy Jakab fentről jött ösztönzésre vallomást tett elle¬nem, miszerint én is kapcsolatban álltam a Reformátorok Társa¬ságával. Való igaz, leírtam volt - nem is ártatlan idők hajnalán, a francia változásoktól felbuzdulva -, hogy nem rettenek meg a ve¬szedelmek előtt, s mondtam olyat is, hogy a még mindent rózsá¬san látó életkorban a véletlen vezetett engem a titkok kedveléséhez. Ebben, láthatod te is, nincs benne az, hogy valamilyen titkos tár¬saságnak tagja lettem volna.
Mindentől függetlenül, nem hiszem el, hogy az én aranybecsű barátomat oly könnyen leránthatták a szolgai alakok közé (őt, aki nem csupán a bélférgektől, de egyéb csúszómászó lényektől is óva intett), bármennyire is kedvezzenek az idők azon elmés elgondo¬lásnak, mely - nem tűrvén a kivételezést az alattvalók megalázta¬tásában (csak a megadóztatásban szent a kiváltság!) - előszeretet¬tel kezdi környékezni a tisztákat, az érzékenyeket, míg meg nem valósul - a kívánt egyenlőség megcsúfolására - a kényszerítő egy¬formaság, amikor mindenki csak gyalázkodás és alakoskodás árán fogja tudni megkeresni állami kenyerét.

Ha tudnád, barátom, mennyire bíztam mindig a derengő fény¬ben. Nézni, mint szakad el a föld az égtől. Tekintetem lelopako¬dott a piactérre, és megindult a komótosan haladó polgárasszo¬nyok nyomában a szép cirádás házak között. Nem vágytam soha magasabb régiókba - csupán e várost lakók belső csinosodásáért tenni valamit. S most mégis, különös kábulatban, csak ülök a gya¬lult asztal mellett, és didergek. Vagy bújhatok akár pokróc alá. Papír, toll, tinta, könyvek - minden gazdátlanul vesztegel. Mert ne hidd, hogy egy sort is le tudok írni, még versfélét se, mostaná¬ban. Elkedvetlenít, vagy egyenesen elrémít a lépcsők, az utcák zaja. A csizmák alatt a földnek mintha üressége kongana.
Tartsd meg emlékezetedben a régi Kármánodat


8. (Egy kölcsönkönyvhöz fűzött megjegyzések)

A Müller Jakab szállásán lefoglalt könyvek egyikében (Voltaire Filozófiai ábécéje) két kézírásos papírlapot találtunk. Müller ha¬bozás nélkül bevallotta, hogy a kölcsön kapott könyvel együtt ba¬rátjától, Kárurántól származnak.
A Voltaire-mű sokat forgatott, szakadozott lapjain több passzust feltűnően aláhúztak és bekarikáztak. Müller úr készsé¬gesnek mutatkozott lefordítani ezek közül néhányat.
„(BABONA) Rendkívül veszedelmes babona például azt hin¬ni, hogy a bűnök bizonyos szertartások árán megbocsáttatnak. Mennyi hiszékenység! Azt gondoljátok, a gyilkost megtisztítja a víz, hogyha lemosta a vért?" (Ovidius: Fasti)
„(EGYENLŐSÉG) A négylábúaknak, madaraknak és csúszó¬mászóknak osztályrészül jutott természetes állapotban az ember éppoly boldog volna, mint az állatok, az elnyomás pedig agyrém volna, képtelenség..."
„(FANATIZMUS) A fanatizmus úgy viszonylik a babonához, mint az önkívület a hagymázhoz, a dühro-ham a haraghoz... Hidegvérű fanatikusok is vannak: a bírák, kik halálra ítélik azt, akinek egyetlen vétke, hogy másként gondolkodik, mint ők..."

Ez utóbbi mellé firkantott széljegyzet - „N. J. ügyész úr vajon elolvasta ezt?" - következtetni enged a könyv elfogult tulajdono¬sának indulatára, amellyel Nyéki Németh János királyi jogügyi igazgatónak, a felségsértők bűnperében a vád teljes jogú képvise¬lőjének előre látható döntésével hadakozik.
A Müllernek kölcsönzött könyvben felejtett egyik cédulára Kármán a következő idézetet írta ki Raynal Histoire philosophique et politique des établissements et du commerce des Européens... című munkájából:
„Malheur á 1'État oú il se trouverait pas un seul défenseur du droit public! Bientót ce royaume se précipiterait avec sa fortune, son commerce, ses princes et ses citoyens, dans une anarchie inévitable. Les lois, pour sauver une nation de sa perte, et la liberté des écrits pour sauver les lois!"
A lapocska hátulján ezúttal készen volt a szöveg magyar nyelvű fordítása, nem ugyanazon kézírással:
„Szerencsétlen állam az, ahol a népjognak nincs egyetlen vé¬delmezője sem. Az ilyen királyság vagyonával, kereskedelmével, hercegeivel és polgáraival hamarosan kikerülhetetlen anarchiába zuhan. A törvények azok, amelyek arra valók, hogy egy nemzetet megmentsenek a pusztulástól, és az írás szabadsága, hogy meg¬mentse a törvényeket."
Ezt már könnyű volt Müller Jakab hevenyén odavetett betűivel azonosítani. Müller a következő lakonikus magyarázattal szolgált: „Tekintve, hogy nem vers volt, és franciául én tudok jobban, gon¬doltam, megörvendeztetem vele Kármám."
Németh János jogügyi igazgatónak még mindig késik a válasza arra vonatkozóan, hogy Müller Jakab farsangi tréfája kimeríti-e a felségsértés bűnét.
Kármánnak a Voltaire-könyvben talált másik, hosszabb iromá¬nya, személyes vonatkozásait tekintve, érdektelennek látszik. En¬nek ellenére mellékeljük.



9. Én, aki reád nagy vétket vetek

Fellapozom utóbb írt leveleidet, mikben fölpanaszolod, hogy fogyatkozik fényében, s mind összébb zsugorodik az a világ, amelyben te laktál s voltál otthonos, új érzések, új szokások tör¬nek uralomra, és új játszók jönnek a Szcénára velük - hogy téged lehajtsanak, és rajtad nevessenek. S teneked mindezt nézned kell, bénán, betegen. Ha nem is illetsz nyílt szemrehányással, atyám, keserű példálózgatásaid, tudom, nagyon is nekem szólnak. „Nem esmérem az én Szomszédomat" - mondatja veled az elképedés. ¬„De nem ez az én legnagyobb gyötrelmem vénségemre, hanem: hogy nem esmérem magamat föl tulajdon véreimben." Valóságos helyzet, hogy a fiad tőled idegenbe szakadt; ám, hogyha meggon¬doljuk, Pest-Buda mindenképpen közelebbi világ Losonchoz, mint Bécs, a császárváros, ahol te, udvari pártfogókkal egyezked¬vén, elérhetőnek láttad a velem való céljaidat. Ezért él benned a kedélyt s a még képzelhető jókat sorvasztó kép a háládatlan fiú¬ról, ki eltékozolta bizalmadat, reményeidet, a te csalhatatlan hite¬det (s itt az istenbe vetett hitre is gondolsz, tudom). És már hal¬lom a „csendben elvonulók" egyszerű bölcsességét: - Miért fáradoztok oly sokat ily rövid sugarú örömökért? - És messze el¬kerülvén a világ zaját s hiúságait, eljutván saját magukig, a zsoltá¬ros könyv fölé hajolva egy könnycseppben tisztelik meg egymás érzékeny lelkét: - Mivé válik a gazdagok szerencséje, a királyok kevélysége, a héroszok dicsősége? Minden újjászületés, a széles utcák zsibongása, a színes ünnepi csődület mind csak káprázat. Porba visszatérő por csupán...
Nos hát - az életet föllajstromozó tudomány szerint is - közel állunk az örök igazsághoz. Valahányszor elbódorgok a városka¬pun kívülre, elnézvén a lekopaszított mezők s a csontrengeteget rejtő temetők felett unottan elvonuló felhőket, magam is tusakod¬ni kezdek a minduntalan célba tartó céltalanság okán-oktalansá¬gán. De mert vigasztalásnak mindaz kevésnek bizonyul, amit a pe¬dáns, szerény akaratú és puritán szülői hajlékból
magammal hoztam, fölteszem a makacs és merész kérdést: A maradéknak mit hagyunk, bár tanulságképpen, hátra?
Mit képzelsz rólam: vajon a saját örömömért fáradozom? Ülök a repkénnyel befuttatott palota árnyékában, várom, hogy asztal¬kendőt kössön állam alá egy lakáj, s a villásreggelimet - fogolype¬csenyét egy palack madeirával! - elfogyasztván, lustuló elmém¬mel, affektálva, még rendelkezem, hogy a virágos porcelán holnapra aranyozottal cseréltessék ki, mivelhogy abból, úgy olvas¬tam valahol, kívánatosabb a feketekávé?...
Te tudod, mennyire viszolyogtam már zsenge koromban a par¬lagias elmaradottság és a duhajkodó önelégültség madárijesztői¬től, a nagytorkú, bárdolatlan uraságoktól, kiknek fejében sivatag¬üresség uralkodik, kik megavult szokásaikból fegyvert kovácsolva, tűzzel-vassal kergetik a henye és vad életmóddal elégedetleneket, ha netalán elsóhajtják magukat, hogy élni másként is lehet.
Képzelj magad elé egy serdülő ifjút, aki a hit és a műveltség ár¬tatlan fátyolán át szemlélődve, a vezeklés és töredelmek kultuszától védtelenné tett, csupa szelíd tekintetet lát maga körül. Azok napon¬ta fölsorolják a gyarló test, a földhözragadtságával dacolni akaró lélek örökletes bűneit, alázatot mutatva mások helyett is. Az ő lel¬kében született életösztön viszont e világi szépségért, jóságért, elégtételért buzog. Atyám, téged, akibe a legnagyobbak tanítása ol¬totta bele a pietizmust Németalföldön és Svájcban - a nemzeti és osztályhatárokat elmosó égi szeretet, titkos testvériesülés hitét -, hogy nem riasztott el később az, amit látnod kellett: a hívek, a dog¬mák tiltó mennydörgései helyett az alázat zavaros hálójába bonyo¬lódva, tétován, most önként utasították el maguktól a természet adta világosságot. A kis ájtatos körben serkentően hatott reám, ahogy az emberek magukba szálltak; de a csendes Isten házában, amint kortyról kortyra hűlni kezdett a tea, azonképpen kezdte tü¬zelni a heves nyugtalanság szívemet. Mert amellett, hogy a te „jám¬bor lelkeid" végtelenül unalmasak voltak számomra (a sok kiszá¬radt hölgy csupán vallásos érzületével tüntetett, ez lévén a túlvilághoz való hűségük biztosítéka) nem akarok kegyeletsértő len¬ni, de nekem senki, még a mellőzött vallás igéit hirdető atya se szab¬ja

meg az üdvösséghez vezető helyes utat. Érzékeim mihelyt megta¬nulták ismerni hivatásukat, már nem riasztottak a reám leselkedő veszélyek. Akkor még így érveltem, igaz: mit használhatok Isten¬nek, ha semmi kockázatot nem vállalok érte? Ha nincs életemnek semmilyen jövendő célja, csak a túlvilági boldogulás féltése?
A te híveid a vallási türelmi rendelet után megnyugodni látszot¬tak; a Jámbor erényesség megóvta őket a bűnöktől, s a megrázkód¬tatásokkal járó csalódásoktól is. (Pedig az eltelt tizenvalahány év óta egyebütt kereshetjük a toleranciát.) „Micsoda szükségem va¬gyon a bölcsességnek éles szemire? Csak a kínokat sokasítók előt¬tem!" - állították szembe Yung szavait a felvilágosító értelemmel. ¬„Mi szükségem van a virtusra? Ez is csak ingerli a nyavalyámat." Engem e gyermeteg elmélkedőnek a csodás végzetbe vetett hite in¬gerelt, főleg később. Most már megérted, miért vett erőt rajtam serdülőkoromban olyan nagy magányérzet, hogy anyám, törődött testem s elhaló hangom miatt, mindegyre orvost akart hívatni? Lát¬hatatlan korlátokba ütköztem... Miután a pepilakból kiszakadtam, még sokat gyötört a válságtudat. Az emberekkel való érintkezés az¬tán tapasztalást adott, és megkedveltette velem a társalgást. Már az öreg Zimmermanntól (a te szerzeményed volt a könyv) azt tanul¬tam, hogy a társaság az embernek első szükséglete. A szerelemnek és a szenvedélyes barátságnak én különösen sokat köszönhetek.
És ezzel eljutottam életemnek ahhoz a pontjához, amely állítá¬sotok szerint még Losoncon is árnyékot vetett reám. Az otthoni nevelés az emberi nem természetrajzából alig nyújtott számomra valami érzékleteset. Nővéremnek mint házi őrangyalomnak leg¬főbb gondja volt, távol tartani s óvni engem minden érzéki csábí¬tástól. De arra gondoltatok-e, hogy a fiatal élet, honnan vegyen magának fegyvert és erőt a rá leselkedő másfajta bűnök ellen? Mert nemcsak titokzatos utakon (gyermekkoromban sejtelemmel töltöttek el a zárt ajtók mögött konspiráló szabadkőművesek ce¬remóniái), de nyíltan is vállalnod kell önmagadat, s ezt a világot. És nem elég a jó szándék; küzdeni is kell érte, ha megváltani nem is tudod. A jogászok között sok üres órát elfecséreltem; állítom azonban, hogy a szerelem (ezt talán a mámort csillapító, cseppenként mérgező¬
csalódásnak köszönhetem), a szerelem sok hiúsá¬got, külsőséget lenyesegetett rólam. Mohóságom aztán más, ke¬vésbé ingatag talajon szívta magába a tapasztalást. Egy medikus barátomnak köszönhetően megkockáztattam néhány éjszakai ki¬ruccanást az anatómiába, s kényes utálatomból kigyógyulván meg¬maradt, ím, a borzongás nélküli tanulság: a szív épp olyan közön¬séges szerv, mint a többi - a tüdő, a máj, a vese, az epe, s funkciója akár az állatoknál; nem több, nem kevesebb. Egyedül az agyvelő tesz más élőlényeknél különbbé bennünket, ott született meg s viaskodik egymással valamennyi vallás, mint ahogy onnan ontja világát az én belső hitem. Goethével együtt vallom: „Akinek tudo¬mány és művészet van a birtokában, annak vallása is van."
Magam előtt látom elborult orcád. Kint suhog az estszél, s csu¬da árnyékformák bujkálnak a bokrok homályában. Nehéz a szív ¬a tiéd meg az enyém - így, egymás szoros társaságában bezáratva. Szigorú hallgatásod előtt szótlanul sütöm le szememet. Már csak a hideg gyanakvás kettőnk között. Nem hivatkozol Sturm és Tiedge elmélkedéseire, Swedenborg önvizsgálattal megtisztító, misztikus birodalmára (azzal csak gyermekkoromban hitegettél, hogy a Fontvaló nevezett ki téged a szelíd lelkek pártfogójává); s én sem próbállak meggyőzni arról - ily korán belefáradtam volna? -, hogy az emberiség történetkönyvei mindenütt a poézissel kez¬dődnek, és a vadságból kivezető nemzeteknek szelídülését mindig a költés eszközölte. A régiek - mint Szókratész - a nyelvet tartot¬ták az emberek első szelídítőjének...

(Ezt a vallomást neked szántam, atyám. Valami visszatartott attól, hogy elküldjem. Sokat kínlódtam a befejezésével; végül úgy hagy¬tam, befejezetlenül... Amikor írtam, halántékod már fekete volt, nyelved megszenesedett. Most már tudom, miért kutattam hiába szemed után; képzeletem mintha gödörmélyben keresgélt volna.
„Nos, fiam, valami bizonyságot arra nézve, hogy hol az erő?! A tudás! "...
Most kérdezel. Azzal, hogy nem vagy. „Megnyugtathatja-e a lelket a tudás?"

Gúnyosan hunyorogsz felénk, te vagy az a hálósipkás öregúr¬nak álcázott, türelmes Jó Isten, aki nem sújtja halállal a kétkedő, büszke főket.
Neked bevallhatom. Az én lelkemet a nyugtalanság tartja élet¬ben. Ha nincs is univerzális gyógymód bajainkra, a poézis magas¬ból öltögeti nyelvét az emberi gyarlóságokra. Fényében látszik, mekkora árnyékot vet a korlát a szabadságra, s az is, ahogy az újításon átüt az idült illendőség rozsdája.
Az már a véletlenre tartozik, hogy a poézissel én ott jegyeztem el magam, ahol a tehetségek halva feküsznek. De a nyelv szelleme már éledezik.)


10. (Németh János királyi jogügyi igazgatónak a nádőr elé terjesztett javaslataiból)

Hogy mindennek elejét vehessük, továbbra is az az igen alázatos véleményem, hogy, nemcsak azokat kell most és nyomban letar¬tóztatni, akik az eddig kicsikart vallomások alapján nyilvánvalóan tagjai voltak ennek a forradalmi társaságnak, hanem azokat is, akik tudtak róla, de nem jelentették - mint olyanokat, akik az összeesküvéssel tudatosan együtt éreztek...
Olyan időket élünk ugyanis, amikor esetleg azok, akik a felség¬sértés szörnyű bűntettében vádlottak, olyan személyek erős pa¬lástja alatt találják meg oltalmukat és védelmezőiket, akik magas méltóságok székeiben ülnek, jóllehet maguk is bele vannak bo¬nyolódva romlott elveikbe...
Most mindenképpen megvan az idő és az alkalom arra, hogy a megromlott erkölcsöket és a felforgató elveket, ha nem is tudjuk gyökerestől kiirtani, legalább elnyomhassuk, és a sok veszedelmes társaság és a pártütő összeesküvések hatékony szétverésével vissza¬állíthatjuk a közbékét és a köznyugalmat.

Pest, 1794. december 1.



11. (Titkosrendőri feljegyzés a Markovics grófnénál tett látogatásról)

A grófnét oly szeles kedvében találtam kertje lugasában (szinte kacéran fedte föl előttem bokáját), hogy már azt hittem, a hintára is felül. Ám az első kellemetlenebb perc után, a gyanakvás ördöge azt súgta nekem: vajon nem megjátszás volt-e részéről ez az egész - a ravasz asszony első pillantásra tisztában jőve a látogatás céljá¬val, gondolta, hátha engem is le tud szerelni a maga módszerével?
Néhány lovagias, nem túl érzelmes bókkal siettem tudtára adni, hogy szerencse híján noha távolból-szemlélődő maradtam, szemé¬lye régen felkeltette az érdeklődésemet. Ekkor suhant át először hűvös árnyék a még mindig leányos arc púderrel halványított kis szarkalábai felett. De még váratott magára az elutasító hang, hogy: „Fölöslegesen fáradt ide az úr"; csak akkor hivatkozott tiszteletet érdemlő rangjára, majd félreértésekre könnyen okot szolgáltatha¬tó, kényes helyzetére. („A gróf oly lelkiismeretesen szolgálja a biro¬dalom érdekeit lent a Bánátban, hogy ezen esztendőben még nem érkezett meglátogatni családját."), Csak akkor kísérelt anyai el¬foglaltságaira hivatkozva kitérni mindenfajta zaklatás elől, amiután én alaposan felsültem azon átlátszó ürüggyel, hogy még Kárurántól, akihez valamikor baráti szálak fűztek, szereztem róla kíváncsiságo¬mat, s minek tagadnám, képzeletemet is feltüzelő értesüléseket. Meg sem kérdezte, mi van Káruránnal, pedig - tudván betegségéről - készen álltam a felelettel. „A felhős idő főfájást hoz és melankóli¬át" - kezdett panaszkodni hirtelen, holott csak egy pöttömnyi fod¬ros felleg takarta el a napot. Szerencsére elegendő biztos „kártya" volt a kezemben ahhoz, hogy vállalkozhassak a nyíltabb játékra is. „Hagyjuk a kölcsönös hamisságot" - hajtottam főt előtte bűnbánó képpel. - „Világért sem kívánok turkálni az intimitásokban" - tet¬tem hozzá megjátszott alázattal.
Ezt követően nagyjából az alábbi dialógus zajlott le köztünk:
Én: Sajnos nem térhetek ki a megbízatásom elől. Ezt mint a caviloi várparancsnok lánya, kegyeskedik, remélem, megérteni.

A grófné: (öngúnnyal) Mit képzel, honnan hoztam magammal a sziklaszilárd tiroli erkölcsöt?!
Én: Kegyed és Kármán József között tudtommal bensősége¬sebb kapcsolat állott fenn.
A grófné: Mindig megadta nekem a kellő tiszteletet. Persze, mint sokan mások, ön is azt hiszi, hogy Kármán egy egész érzel¬mes románcra va16 konfliktust merített a mi, jórészt társaság előtt zajló... Szóval, abból a feledésre ítélt epizódból. (Szomorkás mo¬sollyal.) Amilyen zöldfülű ifjúnak nézem önt, nincs kizárva, hogy még keresni kezdi a hasonlóságot. Megnyugodhat: ennek a na¬pok, hónapok, évek egyformaságától hervasztott nőnek - aki öl¬ebecskék hízelgésére szorul maholnap - nincsen köze a Kármán Fannijához... Megmondaná nekem, hány éves ön? (Csend.) Nyu¬godtan megmondhatja. Kármán is körülbelül ennyi idős lehetett, amikor csapni kezdte nekem a szelet. Ugyanilyen zavartan forgat¬ta térdén a kalapját, tán még a termetük is hasonlít... Igaz, hogy ő dolmányban jár, nem kaputrokkban.
Én: Ami az érzelmi részét illeti, hangsúlyozom, hogy engem, azaz minket csak igaztalanul illethet valaki indiszkrécióval. Csu¬pán egy-két aprócska, de számunkra esetleg fontossággal bíró mo¬mentum feltárásában kérjük a segítségét. Valami, amit Kármán úr mások, mondjuk a családja és a barátai elől is titkolt.
A grófné: S persze ezzel akarják alátámasztani gyanújukat. (Hi¬deg iróniával.) Kármán legalább olyan előzékeny modorú, elbájo¬ló fiatalember volt, mint ön. S megnyugtatom, hogy hű alattvaló¬nak ismertem meg. (Kétkedő hümmögésemre.) Miért kell rögtön gyanakodni arra, akinek elméjéből többre telik, mint candide-i együgyűségre.
Én: Valakinek az ártatlan, békés polgárok védelmére is gon¬dolnia kell...
A grófné: Én ugyan ki vagyok? Biztosíthatja-e valaki az én fa¬koronányi, szőlőlugasnyi, asztalnyi csendemet?!
Én: Kegyeskedjék még néhány percet szentelni annak a, ha sej¬tésem nem csal, fájó emléket maga után hagyó embernek...
A grófné: Nem átlagembernek.

Én:... az ügyére, aki ezekben az időkben értesüléseink szerint kissé túl messzire merészkedett.
A grófné: (óvatosan) Még az sem mondható el rólam, hogy szí¬tottam volna benne a becsvágy
tüzét. Inkább kocsikázni vittem, hogy ne gubbasszon napestig könyvei és irományai között.
Én: Éppen ide szerettem volna eljutni. Kármán úr, azonkívül, hogy a pesti magyar teátrum ügyéért buzgólkodik, meglepően so¬kat írogat. Nincs-e. meg véletlenül a házban az Uránia legutóbbi füzetecskéje?
A grófné (jól adva .szerepét) Többnyire németül szoktam olvas¬atni.
Én: (papírtekercsembe pillantva észrevétlenül) „Augustus és XIV. Lajos századjai nálunk egy esztendőben be is állottak, el is múltak." (A grófnőre sandítva. Nyomatékkal.) Vagy: „A nyelv mindenhatóságának királyi széke..." (Szándékosan ejtette le elém zsebkendőjét; kénytelen voltam abbahagyni a példaidézést.) Nem találja úgy, hogy némiképpen rokoníthatók a perbe fogott össze¬esküvők által propagált eszmékkel?
A grófné: Kármán soha ki nem állhatta azt a kétszínű, gonosz apátot! Úgy vélem, a mostani körülmények között ez jó pontnak minősíthető. Őszintén szólva, én őt féltettem mindig, amilyen tö¬rékeny test és lélek, valamilyen veszedelemtől - látom, nem hiába. Még hogy ő volna veszélyes a köz békéjére, boldogságára nézve! Ő, aki Athén szép napjait, a szellem derűjét álmodta visszatérni, türelmetlenül szorgalmazva a tudást. Miért volna ehhez az álmo¬dozáshoz kevesebb joga az újkor emberének?
Érc: Úgy látszik, nincs fogalma róla kegyednek, hogy Francia¬országban ez a türelmetlen álmodozás mibe került?!
A grófné: Önnek pedig, úgy látszik, arról nincsen, hogy lehet valami azon túl is, amit egy fizetett ágens ésszel felér. Ne haragud¬jék, de ilyen komisz főfájás ellen muszáj hozatnom magamnak egy pipadohányt, még mielőtt a cukrászda bezárna. (Azzal faképnél hagyott.)