Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szigorúan bizalmas 2.

2010.02.20
12. (Kármán szállásadójának jelentése)

Alulírott az ágens urak titkos utasítását követve már harmadik hete azon iparkodom, hogy szemmel tartsam a ház legszerényebb kamrácskáját bérlő lakómat, Kármán József jogász urat, már úgy értve, hogyha az itthoni foglalatosságában valamely gyanús aspek¬tusok mutatkoznának. A fiatalúr a szép idő ellenére napok óta bezárkózék szobájába, ült és köhécselt, nagy ritkán egy-egy teát fogyasztva csak, jóformán ennivalót sem igényelt, mint máskor szokott, még az én hitelbe felkínált, finom házi szalonnám sem gerjesztette föl az étvágyát. A tegnapi nap azonban váratlan ese¬ménnyel szolgált; minekutána a körülmények szokatlanságát figyelembe véve, az alábbi tényeket el nem hallgathatom.
Abból a feltevésből indulva ki, hogy a rosszhiszemű emberek szoros kapcsolatban állhatnak egymással, Kármán úr tegnapi láto¬gatójával szemben is feltámadt bennem a gyanakvás, azon perctől fogva, hogy „Betolakodó az úr!" felkiáltással utasította vissza nyá¬jas közeledésem.
Nyurga, nagy orrú, nagy szemű ifjúember volt a Kármán úr szállása felől tudakozódó látogató, akit kezemben a gyertyával a jogász úr kamrájába fölvezettem. Harsány hangja, nemkülönben gorombaságai olyannyira megzavarták a fejemet, hogy a pisláko¬lásban nem vettem észre mindjárt, miféle szerzet. A csizmája or¬rán kilógott a szalmabélés, s kifakult köpenye meg is volt foltozva. Én azonban akkor még tisztes távolban topogva (mert könyökével erősen hadonászott) csak álltam ott és vártam, hogy, miután több¬ször is ajánlottam magamat neki, ő is előrukkol a maga nevével. Végre, amiközben Kármán úr ruhát váltott, a jövevény gúnyosan felvonva szemöldökét, egy papírra kegyeskedett reáfirkantani, hogy: Professzor Tsochonay, majd Kármán úrral összesomolyog¬va, hozzátette: „Debrecenből, a világ legnagyobb falujából, ahol a sertéshizlaló honatyáknak a zsenik kigúnyolásában telik gyönyö¬rűségük." S ezek után, amikor bévittem a Kármán úr által rendelt veresbort, még őurasága fordult hozzám - most sem alázatos formában, hanem szinte követelőn adva elő
kérését: „Hallom, felsé¬ges szalonnája van az úrnak. Hiszem, ha eszem! Két nap óta job¬bára csak port faltam." De szavamat ne felejtsem, én ama cédu¬lácskán hivalkodó Y láttán megtaláltam kérdezni tőle: „Tán bizony nemesember az úr?" Mire ő nagy hetykén: „Őseim közül megemlíthetem: Hornért, Horácot, Petrarcát, Walter von der Vogelweidét, esetleg Monsieur Molière-t..." Leolvasván ábráza¬tomról a sértettséget amiatt, hogy egy pesti polgárból akar bolon¬dot csinálni, tarisznyájából elővett egy papiros-köteget, s fölmutató Kármán úrnak: „Barátom, láthatja, egy Molière-komédia fordítá¬sával mulattam el útközben az időt, de hallani, hogy Pesten csak a csöpögő Kotzebue vagy legfennebb a szómenéses olasz ripacsko¬dások akceptáltatnak." Kármán úr is egyetértett abban, hogy a Magyar Játszó-Színi Társaságban kedvet szegő hangulat vagyon. „Földig-ér-az-orrom emberek, nyelvemen-bog, torkomon-galus¬ka-társaság mindenütt!" - dühösködött Tsochonay úr. (El¬képzelhetik az ágens urak kínos szorultságomat. Néznem kellett, hogy egy ilyen ember egye a vékony füstön érlelt szalonnámat. De nem tágítottam a gyanús urak mellől - késznek mutatkozván min¬den áldozatra a jövőben is, annak reményében, hogy sikerül egy¬szer s mindenkorra kézre keríteni Őfelsége bujkáló ellenségeit.)
A harmadik üveg bor után (ezt már maga a vendég hozta fel a fogadóból) oly magasra hágott a hangulat, hogy Tsochonay úr összes zsebeit kiforgatván, hol egy verset halászott elő, hol elegy munkácskáinak egy lajstromát. Az elhangzott költemények közül kettőt sikerült megjegyeznem: a Zsugori Urammal gúnyolódót ¬ezután még hajlottam arra, hogy vaskosabb túlzásait is tréfaszám¬ba vegyem -, és az „Igyunk barátim" kezdetű bordalt, melyet nem orációval adott elő, hanem ujjaival a levegőben kilavírozva, ének¬szóval. Az ebbe benne foglalt sorok: a „Mi gondod a továbbira, s világodat hogy éled", valamint a „Tegyünk le minden maskarát" felszólítás már semmiképpen sem tekinthető ártalmatlan célozga¬tásnak valamely tisztes házban. Kilián könyvárus és Landerer könyvnyomtató neve is szóba jött (az utóbbi úgy, hogy: „nagyban fő szegény"); majd Tsochonay úr elérzékenyülve nyilván valóban a sok italtól – ily kifakadásra ragadtatta magát:
„Estvétőt mint elmeretlen futék ide s tova. Nincsenek sehol barátaim... úgy hát hiába fáradozom." „Hát én... S hát Kazinczy!" - felelt meg neki Kármán úr. „Kazinczyt legutóbb sikeresen elkerülém - hervadt le a debreceni úr ábrázatja - pedig nemcsak komikáim és travesztált epopeáim valónak nálam, de egy álnéven írott nem közönséges levél is, melyet..." - itt elakadt, majd barátjának füléhez hajolva súgott valamit, feltételezhetően a levél küldőjének a nevét. A Kár¬mán úr elváltozott vonásai sejteni engedték, hogy nem akármilyen személyről van szó.*
A vendég aztán vad szélsőségekre ragadtatván az indulattól, többször is elrikkantotta magát, hogy csak a bolond lesz poétává Magyarországban, hol a szívek érzéketlenek. „A gyanakvó spicli¬fülek nőnek s szaporodnak csupán a mi poézisünktől. Otthagyom Debrecent, s matézist fogok tanulni!" - kiabálta az ablakfának tá¬maszkodva (különben könnyen eldőlt volna); ezért vette nyilván észre a Kármán úr percről percre romló állapotát. Csak amikor lakóm a köhögéstől már fulladozni kezdett, olyannyír-a, hogy egy roham után az ágyán hátra esvén, ingmellét s a párnát is lehányta, tért észhez a nyurga, bajuszos ember, s a magatehetetlen Kármán úrból nagy nehezen kiszedve orvosának a nevét, hanyatt-homlok rohant segítségért. Ami a beteg száján kijőve, én a félsetétben mind csak veresbornak láttam; mindannak ellenére, nem tudtam magamat kivonni az ijedtség hatása alól az átszellemült, néma te¬kintettől megbabonázva.
A Kármán úrral kapcsolatos jelentenivalókat, engedelmükkel, megszusszanva, egy külön papirosra írom.

*(Megjegyzés, más kézírással) Kiderítendő, hogy nem a Ferenc császár királyt gya¬lázó, „ Te és a jó rend! mely ellenkezés!... " kezdetű Nyílt levélről van szó; a szerzői álnév mögött (Goráni) Martinovics Ignác gyanítható.



13. (Naplórészlet)

Olyan szenvedéllyel robbant be hozzám a tavaszi fényből, hogy férfiatlan cselekedet lett volna mutatni előtte gyöngélkedésemet. A vidám Poéta! (Vagy tán nem is az igazán?) A zseni magabiztos¬ságával kezelt engem is - nemcsak jóindulatát ez alkalommal kü¬lönösen kimutató házigazdámat; nem hittem volna, hogy őkelmét ilyen könnyen sarokba lehet szorítani!
Csokonai ma elemében volt - vagy mindig ilyen? Nálam csak „reátőtött egy keveset a többire." - amint mondó -, ami már ott lötyögött az ő szomjúságában telhetetlen kulacsában. Mindjárt számon kérő hangon kezdte: „Íme, ez a hatodik levelem a pesti Játékszínnek felkínált komédiáimról, mely kivételesen két lábon érkezék, velem. Az első ötre nem jött válasz, pedig mindenikben igen kértem az urakat. Egyszer a Weigand úr legényével, másszor a szőnyi evangélikus rektor által, harmadszor Kiss István budai kompaktor útján... De minek folytassam. Ha Kármán úr a pesti Játékszínnek a titkára, bizonyára tud róluk, vagy utána nézhet, hogy nem hazudok. S annak is, hogy ki vagyok!"
„Ne bolondozz, öcsém!" - markoltam meg a vállát. - „Hát nem én közöltem volt verseidet az Urániában?" „Azokban még nem mutatkozott meg a zseni!" Minden porcikám fájt, ahogy elnevet¬tem magamat; persze ő is kacagni kezdett. Nagy ádámcsutkája föl¬-alá szaladgált sovány nyakán. Ittunk. „Mit ígérhetek én, barátom, betegen ebben a beteg hazában egy magyar szerzőnek?... De an¬nak utánanézek, hogy ki tartotta fogva a leveleket." Éreztem, mint gyöngíti hangomat a láz. Az ő torkán viszont, ahogyan lefelé a veresbor, úgy ömlött, jött fel a „fekete leves": hogy szülővárosá¬nak tekintélyféltő tanárai pört zúdítottak a nyakába, s a kollégiu¬mi törvényszék kicsapással fenyegeti. De mind tépázhatja tollait a kicsinyesség és irigység, ő repülni fog a toronyból, nem lezuhanni. Most még, igaz, gazra fekszik, letördelt tengerik közt caplat az apostolok lován, nedves homályban öleli a tünékeny reményt... A következő percben már a Kazinczy hiúságát megudvarlók
metrumokat nyomorító hízelgésit utánozó, és korholó az érzékeket be¬csapó poézist, a teátrumban is, hol a szerelmet demonstráló aktoroknak nem engedélyeztetik egyebet csókolni, csak egymás homlokát, a mértéktartó instrukció szerint azt is „atyailag". Lásd a Magyar Játékszínt.
Köhögés köhögés után emésztette fel erőmet; pedig milyen mulatságos képpel kezdett citálni nekem barátom a csókról szó¬ló értekezéséből. A Tempefői keserűségét már fektemben lehel¬te tüzelő arcomba: „A házamban mindent felkutattak, írásaimat összedúlták, azok közül némelyeket és egynéhány nevezetesebb házi portékáimat elvitték. Énutánam tudakozódtak, mi ember lehetek..."
Arra még emlékszem, valami olyasmit kezdtem mondani neki dicséretképpen, hogy én utoljára húszéves koromban hittem ma¬gam zseninek. Milyen szerencse, ő már huszonkettő... Az is lehet, csak forró köhögés szakadt fel belőlem.


14. (A szállásadó jelentésének kiegészítése)

Az idő alatt, amíg kettesben maradtunk, Kármán úr aligha tért magához teljesen. Lázas állapotában többször is megragadta, és erőszakkal fogva tartotta a kezemet, nem kellett nagy odafigyelés, hogy rájöjjek arra - én akkor a koplalásban eltöltött szerencsétlen napokra nagy bőven ráöntözött-pazarolt bornak tulajdonítottam -, hogy félrebeszél. Egy párszor még kedves Mihályát szólogatta, hogy jöjjön, s csattantson újabb tréfát a derék (nem értettem, mire fel) Vitéz! Aztán meg ilyen összevissza félmondatok hagyták el aj¬kát, miközben erőlködve - egy ízben félig-meddig felegyenesedve - hadonászott: „A kocsiszín tetején!... figyelik a házat... az ablak¬keresztjén, mint feszület... már nem szédülök, apám... a köznyájat a sötét piactérre!..."
Mire Tsochonay úr a kirurgussal megérkezének - akiben rög¬vest felösmertem Müller urat, elégszer tette volt tiszteletét a há¬zamban -, a beteg heves öntudatlansága csillapulni látszott. Már nem kellett a kezét fogva
mellette ülni, hogy az ágyban fekve ma¬radjon. Ámbár a láza cseppet sem szűnt. Leszaladtam, hogy vizes ruhát hozzak a homlokára; Müller úr azonban nem vette igénybe a segítségemet, ahelyett rám szólt, hogy gyújtsak be. Ki hallott ilyet! Májusban tüzet gyújtani; s ki ad pénzt fára?... Ő közben ilyesmivel nyugtatgatta beteg barátját: „Nyitott ablak, szikvíz, friss levegő, s két hét múlva kutya bajod."
Valami fémbotok villantak, s hallottam őket egymáshoz csör¬renni. „A torkáról kiégetem a gennyes kelést" - súgta oda Tsochonay úrnak. Akkor értettem meg, hogy a kirurgus-szerszá¬mokhoz kellett a tűz.
A beteg megkínoztaték. Erőtlenül hevert a hátán; a fájdalom, úgy látszik, ismét felcsigázta a képzeletét. Hallom, hogy mondja: „Egyszer a sok eső hoz rothadást ránk, máskor a féreg tesz kárt a vetésekben. Az élet ára naponként megy feljebb... A tiszta búza már 45 garas... akója az új bornak 3 forint, az óboré duplája már..." Behunyt szemével öntudatlannak látszott, miként ha nem is az értelme beszélt volna, csak a szája szólt ezt-azt, amit minden¬ki ösmer. Mégis különös volt a hatása, ahogy mondta, nyugvás nélkül dobálva magát: „Nagy hajók jönnek, francia foglyokkal... de a Pestről, Budáról kiomló sokaság ugyan mit láthat a sötétben? Vaksi szemek a felnyittatott híd fáklyalángjainál..."
A kirurgus, elveszítvén a türelmét, karomnál fogva kituszkolt nemcsak a szobából, hanem a lépcsőkön is -, azzal az ürüggyel, hogy: „A barátunknak nyugalomra, csendre van szüksége." Mint¬ha nem érteném. De mit felelhettem volna?... Magamban annyit legalábbis, hogy azon bolondságok tövei, mik a gyenge és csalóka időt leső elmékben gyökeret vernek, onnan ki nem téphettetnek már.

1795. május 17.
Joseph... (a családnév olvashatatlan)



15. (Naplórészlet)

A láz hullámai között fuldokoltam.
Egyszer aztán a Jakab hideg, biztos ujjait éreztem homloko¬mon. Félelmemben, hogy rám tör az újabb köhögésroham, huny¬va tartottam öntudatomat.
Tompa fájdalmat éreztem a torkomban. Magam elé kaptam; forró vashoz ért kezem, de mintha nem lettem volna az érzékeny¬ségre teljesen fogékony. Szemrésemen át mintha nagyon messzi¬ről néztem volna a gyertyafényben megvillanó fémfogóra, s megint elfogott a tárgyak iránt érzett - eltemetettnek hitt - féle¬lem. Mintha nem fölöttem, hanem alattam villogott volna medi¬kus barátom kezében az a valami. S én gyermekként, az ismeret¬lennek kiszolgáltatottan, pillantottam le a toronyból, annyi idő után ismét.
„Le fogok szédülni" - suttogtam.
„Bízd csak rám magad" - mondta Jakab. Ugyanaz a megnyug¬tató hang volt ez, amelyik a kriptamélyben a csontok közt kalau¬zolt. Ott éreztem először azt, hogy nem foghat el többé rémület. Mint aki megszabadult az évszázadok óta tartó zuhanástól.
Csuromvizesen térve magamhoz, ilyen biztonsággal még soha¬sem éreztem, hogy rágalom volt az a névtelen levél Jakabról. Há¬zigazdám már eltávozott; Csokonai is csendben búcsúzott éppen.
„Levert a lábamról a bor" - mondtam. Jakab mintha nem figyelt volna rám. „Hallottad volna - folytattam cserepes szájjal - ezt a tollforgató Vitézt a sokadik pohár után: Ha soha nem kezdünk, .soha nem is végzünk!... Ismered-e a magyar nyelvhez prózában írott him¬nuszát?" - Magamon éreztem medikus barátom tűnődő, fáradt te¬kintetét, de már körüllengedezett a palackba nem zárható szellő, melyet Csokonai magával hozott. - „Ilyen társak kellenek rámutat¬ni arra a féregre, mely fiatal palántáink növését akadályozza... Az uralkodó idegen megfosztatott az ő bitang jussától... Az anyai nyelv nyeri vissza az ő igazságos jussait: s óh, magyarim! Ki ne vigadna közületek?... Ezek az ő szavai" - mondtam.

Jakab olyan képet vágott, mint akinek nem ízlik a fanyar bor. De én most beszélgetni kívántam, megtorpanásaimról is, valaki¬vel, hisz napokig rostokoltam kételyeimmel bezárva.
„Folytatni kell, amit lehet. Az Uránia IV. kötete összeállt már. A cenzúrát kijátsszuk majd ezután is..."
„Tudod, melyik helyet jelölték ki vesztőhelyül? - szakított félbe kijózanító ridegséggel Müller. - Azt a mezőt, amely a Szent Kriszti¬náról elnevezett alsóvárosban van, a régi katonai temető mellett."
„A Generális rét Budán - vágtam rá gépiesen. - Martinovics sötét jellem volt. - mondtam rekedten. - Nincs mit tenni." Nem akartam olyasmire gondolni, ami tovább gyengíti szervezetemet.
„Igaz. Élni kell. Azzal törődj, hogy meggyógyulj" - búcsúzott Jakab.
„Rád bízhatok egy üzenetet?" - kérdeztem. „Arról a Hazafiról van szó, aki - amint az Uránia első kötetében olvashattad - titkon és rejtekben bár, de vállalta az adakozás terhét, s vállalja továbbra is. Aki a Játékszínben..."
„Sietek" - szólt rám barátom. Hangjában aggály rezgett. Föl¬emeltem a gyertyát és közel vittem arcához. A megkínzottság kife¬jezése láttán vállam, karom, kezem, külön minden ujjam reszketett.
„Ne folytasd - hallottam még. - Jobban teszed, ha csak az egészségedről beszélsz ezután."
Az ajtócsapódásra, vagy még azelőtt, kiejtettem kezemből a gyertyát.


16. (Elegyes hírek)

Betsület-mentések
Markovics gróf a helytartótanácshoz folyamodva annak kinyilatkoztatását kéri, hogy felesége nem hazaáruló.
A Frankfur¬ter Zeitung ugyanis hitelt adva a felelőtlen vagy szándékosan rosszhiszemű híreszteléseknek:az ő ne-
vét is megjelentette a titkos mozgalom hívei és letartóztatottjai között.

Megígértük, hogy 4 kötetet mindenesetre kiadunk, és meg is áll¬juk szavunkat, el lévén arra szánva, hogy azután a mi írásunk a jobb magyar munkáknak - a Mindenes Gyűjtemény, Museum és Orpheus - sorsára jut. Legalább felmarad jutalmul az a meggyőző¬désünk, hogy egyenes szívvel igyekeztünk Literatúránk előmozdítá¬sában, és kárt is szenvedtünk miatta. Nyom igazságosabb lészen emlékezetünk eránt, és azon igaz polgártársaink közé számlál ben¬nünket, akiket nem rettentett el a magyarnak nyelvéhez való hideg¬sége, de - írni mertek.
Az Uránia kiadói


17. (Titkos megfigyelő személy Losoncról)

Körülmény- és gondolat-vázolatok
A közös bizalmunkat élvező S. jóvoltából ma végre hosszabb ideig tartó együttlétre került sor. Eszembe jutott a deres csikó neve (Lóly), amelyet serdülő korában a mi majorunkból bérelt számára apjaura, hogy lovagolni tanuljon. Hálás pillantással s egy kurta nevetéssel jutalmazott.
Orvosa tanácsára kiadós sétákat tesz a szabad levegőn. Ajánl¬koztam rá, hogy némelykor elkísérem.
Lelkes, könnyen hívő ifjú hírében állott. Szótlan, komor ábrá¬zata alapos változást sejtet. Végre egy villámsújtott, fiatal nyírfá¬nál megállván, hogy kifújja magát, a természetesség látszatával igyekeztem okot találni a beszélgetésre. Előbb hagytam elmerülni a fehér törzsön felfelé haladó, nyugodt hangyakaraván nézésében, majd szánakozást színlelve, megjegyeztem: „Mily értelmetlen buz¬gólkodás. Szegény fejük, ha tudnák!..." - kinyújtott kezemnek egy gesztusával fejezvén ki, hogy hiányzik a fa koronája. „A ter¬mészetben semmi sem értelem nélküli" - mondta ő. - „Nem ol¬vasta Vol...?" Hangját, amint rám pillantott, mintha elvágták vol¬na. „Én nem a hangyákra gondoltam" - folytattam ravaszul, mintha semmit észre nem vettem volna -, „hanem..." - S itt szán¬dékosan kivártam, amint a színpadon szokás, hogy szavaim na¬gyobb
nyomatékot kapjanak: - „Hová tovább?! Mind hiábavaló erőlködés, ha leütötték a fa reményzöld koronáját." Nem akartam szabadságát mondani (ezt szerepem tudatában is nehezemre esett volna); de szerencsétlen baklövés lett volna részemről saját ma¬gam ellen fordítani gyanakvását, melyet így napok múltán másra vonatkoztatva juttatott kifejezésre. „A provokatőr nem tekinten¬dő felforgatónak?" A kérdést, mint bizalmas sétapartneréhez, hozzám intézte. Ám azelőtt még...

A lövöldeligetben
Felajánlottam, hogy kocsin viszem ki. „Egészségesnek érzem magam" - mondta visszautasító hangon. Még mindig eléggé bizal¬matlan velem szemben, de én csak töröm magam. Két napig nem láttam; ma aztán a napsütés mégis kicsalogatta odújából, ahol be¬vallása szerint egész nap olvasott. Meg is látszik rajta: karikás sze¬mek, borostás arc, az egész ember rossz bőrben van, s mintha öl¬tözete is elhanyagoltabb volna. Lenyeltem csodálkozó megjegyzésemet; helyette olvasmányai felől kezdtem faggatni, persze tapintatosan. Csupa érdektelen szerzőt nevezett meg (egy francia sem volt köztük, talán szándékosan?); én mindazonáltal kinyilvánítottam szerény óhajomat, hogy szívesen megtekinteném könyvtékáját. „Ki ne hallott volna azon ritkaságokról" - tettem hozzá -, „melyeket az úr megboldogult atyjától, nagyatyjától örö¬költ." „Majd egyszer, ha kissé rendbe szedtem" - jegyezte meg fagyos mosollyal. Mégis, főképpen hazafelé menet (most már nem utasította el a kocsit) teljesen gyanútlanul (bár kissé fáradtan) tár¬salgott velem - vagy inkább önmagával. Ugyanis, amint a város¬ban beszélik, az utóbbi időben nagyfokú szórakozottság vett rajta erőt a súlyos ideglázt követően, amelyből sikerült, úgy-ahogy, ki¬gyógyulnia. Köhögése azonban vissza-visszatér. Arca hol hamu¬színű, hol tűzrózsák gyúlnak ki rajta hirtelen. Mintha egy pártás Julcsát látna az ember.
(Itt jegyzem meg, hogy miután udvarias bókkal elválok tőle, lehetőleg továbbra sem mulasztom el szemmel tartani - nemcsak az utcán, ahol egymagában gyakrabban fogja el a nyugtalanság, s néz körül.
Munkámban megbízható segítőtársra leltem egy bizo¬nyos Julcsa nevű - nemigen fiatal és mutatós, de a jövője érdeké¬ben nagyon eszesen buzgólkodó - nőszemélyben, akit az özvegy papné nemrégen alkalmazott.)
A kávézóban
Éppen udvariasan kérdezgettem erről-arról, amikor is nemkí¬vánatos epizód zaklatta fel csendes kedélyállapotát. Egy volt ír¬noktársa - cinikus alak, mértéken felül iszik sat., akinek magam is elviselni kényszerültem asztaltársaságát - előbb kölcsönkért tőle, felpanaszolván népes családja és béna asszonya nyomorúságát, majd a következő gyalázatos vallomásra ragadtatta magát: „Soha¬sem voltam képes elviselni a betegek, különösképpen a haldoklók látványát. Amikor anyám alfeléből folyni kezdett a vér, bé¬nyakaltam egy üveg pálinkát, s jóccakát rebegve neki, bévonultam a kuckómba egyet horkolni. Reggelig aztán szerencsésen el is apadt a vére."
Az én érzékeny emberem a beszélgetőtől elfordulva, sietve pénzt hajított az asztalra, s egy biccentést küldve felém, feldúlt arccal magunkra hagyott.
Csónakon
„A hattyúk kipusztultak - mondtam neki. - Ón kedveli a hattyúkat."
„Tisztán gondolatolvasó ön?" - kapta föl fejét. Az evezővel nyűgölődve igyekeztem leplezni zavaromat. Aznap reggel olvas¬tam, amit Julcsa suttyomban lemásolt nekem: két oldalnyit a fia¬talúr naplójából. Ebben idézte fel kedves Anna Máriájának hattyúnyakát.
A kertjükben
Ott nyíltan emlegette előttem ezt a nevet. (Tudtam, hogy csak M. grófnéról lehet szó.) „Önt sohasem látom hölgyek társaságá¬ban - jegyeztem meg. - Még a tisztelt nővérével sem mutatko¬zott itthon a bálokban" „Nem rajongok a virágos hajépítményekért, bevallom, s a dámák mesterséges szépségtapaszaiért. – Egy tábori széken
ült, fejét úgy előre hajtva, hogy a hosszú kerti fűszá¬lak meg-megcsiklandozták az arcát. - Valamikor engem is kísér¬tésbe hozott a társasági módi: az epekedés. Egyszer, tánc közben, egy mély és dacos női hang így szólt hozzám: Az ön sorsa a kezem¬ben van!... S én kész voltam a festett szempillák alá menekíteni a bennem vajúdó világot. Minden nap violát vittem neki, a kedvenc virágát. De Anna Mária, túl sok csecsebecsét markolván egyszer¬re, kiejtett a kezei közül. Majd illő módon meg is siratott, ahogy egy drága kis porcelánfigurát szokás." „Logikus történet" - állapí¬tottam meg röpke mosollyal. „Egy valami hibázik benne - felelte ő. - A viola állandóságot jelent." És keserves hahotára fakadt. Én pedig, aki korábban érzelgősnek képzeltem, becsülni tudtam ben¬ne az iróniát.

A lemásolt naplóoldalakról
Érdektelen visszaemlékezések után két ténybeli vonatkozás. (Az ilyen titkolózó alakok szerencsére mindent lejegyeznek.)
I. „Futva menekültem a felvonuló őrség dobpergése elől."
II. „Itthon teljes biztonságban vagyok, hajtogatja nemcsak anyám... A cinkos benyomását tette rám. Most már csak az a kér¬dés: velem, vagy velük?"
Olyan ártatlanul bámult másnap a szemembe, hogy minden gyanakvásom eloszlott: kizárt dolog, hogy rám gondolt volna! Azért nem volt rossz ötlet részemről elhitetni vele, hogy idézést¬ kaptam. Együttérzéssel nézett rám; nem kérdezte, hogy hon¬nan. Én viszont annyit hozzátettem: „Fogalmam sincs, miért." Julcsa szerint az úr valami írásokat égetett a tegnap.
Úgy mondta, kedve szottyant régi dűlőneveket gyűjteni. „Leg¬feljebb nagyobb sétákat fogok tenni." Puhatolózásomra ezúttal ki¬merítő magyarázattal szolgált. „Egy pozsonyi történész szerint a német telepesek elsősége vitathatatlan. Ebből logikailag követke¬zik, hogy tanácsos lesz központilag minden zavaró jelet eltüntetni. Sietni kell, amíg nem a hamisításnak kedvez az idő."
Innen hát az indíték a gyűjtőmunkához!
„Maga, barátom, úgy beszél, mintha valamilyen veszély fenye¬getné a kultúra stabilizációjának jelenlegi állapotát?"
„Ha egyebet nem, az is elég, ha csak az ékezeteinket meg a tájszavainkat."
Most már megértettem, a naplólapon olvasott „búskomor-kék májusi égboltozat"-ot.

Vásárban
Esetlenül kullogott mögöttem, hagyta, hogy ide-oda lökdös¬sék. „Vigyázzon, azoknál kés is van!" - rántottam el karjánál fog¬va. Elgyötörtnek látszott, ahogy ott állt a durva, zajos tömegben, nézte a parasztokat, amint, bajszukon a sör habjával, főtt kolbászt falnak. „Megéheztem" - szólalt meg gyermeteg mosollyal. „Itt?" - kiáltottam szinte, és sietve magammal vonszoltam.
„Láthatta, milyen kétes kinézésű, elvetemült elemekből áll a világ - jegyeztem meg később. - S mi még finnyásak vagyunk, hogyha egy kis szigorról vagy fenyítésről hallunk. A nagy liberaliz¬mussal nem sokra mehetnénk." ¬
Hangjában megvetéssel kérdezte: „Ön mindig ilyen kimért, ilyen félelmetesen fegyelmezett?"
Erőlködnöm kellett, hogy megőrizhessem a bizalmát. Kényte¬len voltam egy-két komolytalanabb megjegyzést is elejteni előtte. Egyik nap egy kis sünnel indult meg sétálni. „Velem szokott
aludni" - mondta, s a zsákocska száját kioldva, leguggolva leste, mikor mászik ki a sünöcske. - „Simogassa meg!" - biztatott tréfá¬san. Noha az állat tüstént megkeményítette tüskéit, én nem szisszentem fel, el sem kaptam a kezemet. „Miért van az, hogy az emberek egy része oly nagy gyönyörűséget talál a normálistól elté¬rő dolgokban?" Úgy hangzott el ajkamról a kérdés, mintha ma¬gam is közéjük tartoznék. „A normális emberek mindent könnyen túlélnek. Ők a veszélyesek." Ez volt rá a felelete.

Szeles időben
A bérkocsiból, amelyik mellett az utcán elhaladtunk, egy átha¬tó tekintet követett. A kalap mélyen a homlokába volt húzva az ismeretlenek. „Látta?” – súgta a fülembe K. úr, és gallérját feltűrve,
meggyorsította lépteit.
Szemerkélni kezdett az eső. Kivételesen beinvitált a házukba. Kalapomat, botomat elkérve, egyenesen a dolgozószobába tessé¬kelt.
A könyvtékával szemben foglaltam helyet. „A bérkocsis nem idevalósi volt" - csúszott ki a száján. „Én is úgy vélem" - mond¬tam; hadd lássuk, mi van a parázs alatt. „A rendőrség embere ült benne?" Arcát kékes árnyfoltok öregítették, ahogy a kéngyertyá¬val meggyújtotta a tüzet a kandallóban. „Ha nem egyenesen a ki¬rályé" - mondtam, s kíváncsian vártam, hogyan fogadja a félig-¬meddig tréfának szánt fordulatot.
Állhatatosan nézett rám, aztán ujjbegyeit végighúzta az egyik könyvsoron, mintha csak egy cirógatás lett volna.
„Sardanapalos Ninivében hatalmas könyvtárat hagyott maga után" - mondta halkan a bolthajtások alá szorult sötétségben. „Kiről beszél ön, engedelmével?" Rég nem éreztem magam ilyen kínos helyzetben.
„Akiről ön. A királyról." - Még értetlenebbül néztem rá. - „Ja, persze. Ön az ausztriaira gondolt, nem az asszíriaira. Micsoda kü¬lönbség." - Hangjában gúny bujkált. - „Megbocsát, amiért ennyi¬re szórakozott vagyok!..."
„Vagy inkább túlságosan erős képzeletének a foglya" - mo¬tyogtam bosszúsan az elsiető árny után. Kétkarú gyertyatartóval tért vissza. Ám nekem már csekély elégtételt nyújtott aznap, hogy a fényben szemügyre vehettem a könyveket.
Ama tényt, hogy a megfigyelésre kijelölt személy a kritikus na¬pon (május 20-án) a szülővárosában tartózkodott és nem Pest-Bu¬dán, két levele igazolja, miket a L.-i postamester, együttműködé¬sünk értelmében, visszatartott.

(A gróf' Ráday Pálnak szóló levélből - csak azon első passzust másoltam ki sietve, mely megbízatásom célját illetően érdeklődésre tarthat számot.)


Nagytiszteletű Barátom!
Azt hiszem, hamarosan véget fogok vetni a kínos vidéki kúrá¬nak. Anyám és nővérem tökélyig vitt gondoskodása és aggodal¬maskodása, bevallom neked, terhes számomra. Egyáltalán az egész lelkészlak rideg, mikéntfia gondolataim fogháza volna. Tán éppen makacs vitapartnerem hiánya miatt tűnik idegennek a csa¬ládi tűzhely.
Ám ennél is jobban aggaszt ez a felülről szorgalmazott pünkös¬di vakáció a mi pesti Játékszínünkben. Vajon mit rejteget szá¬munkra? (Talán az ingatag jellemű Sehy a megmondhatója.)
Persze, lehet, hogy szerinted (is) jobb ez a semmi annál, ami má¬sutt folyik. Én ebben nem vagyok elég okos. (Erre fel bizonyára sietnél orrom elé rakni a másfajta megalkuvás csodálatos példáit, mint amilyen a kolozsvári volt, fél évvel ezelőtt, ahol „minden tisz¬telettel ünnepeltetvén a Felséges Fejedelmünk neve napját, az azt megelőzött estvén a teátromban - miközben a nevezetesebb házak öröm-tüzekkel tsillámlottak - egy szép kis paraszt-játékot adtak egy felvonásban, ily nevezet alatt: Így tiszteli a Magyar a jó Fejedelmet. "

(Következik - a címzetthez „való ragaszkodás zálogául" - egy elnagyolt vázlat-töredék az akaratról, érzetekről, képzetekről, va¬lamint egy hosszú, az „árnyékvilágba való újabb szócsinálmányok¬ról" rögtönzött, zavaros versifikáció.)

(A Pajor Gáspárhoz írott levél)
Gáspárom!
Én itthon orvosi lexikonokkal és füvészkönyvekkel körülvéve studírozom a nyavalyámat, megpróbálván gyógyírt keresni rá. De milyen csillapítót találhatnék itt vajon a kedélyvesztésre, különö¬sen a mai napon (te tudod, mi folyik ott e percekben!), hogy édes álommal kíméljem magamat, nem véve tudomást arról, amit a sors rám is mért. Sőt, erőt veszek belőle.

Május havának 20-án, 1795.
A te Kármánod


A rézmetszéssel hogy állsz? Összeszedted-e már a negyedik kö¬tet némely passzusait, hogy vihesd mielőbb olvastatni Vácra? Vagy megint reám vársz?

(A borítékban a levélhez az alábbi, a Magyar Hírmondóból ki¬ollózott szövegek mellékeltettek:)
a) „Jelentés" (milyen kapcsolat, avagy titkos vásárlás céljából, az még kiderítésre vár.)
„Tumler János Beszterce-Bányai könyvnyomtató eltökélette magában, hogy a könyv-nyomtatást többé nem űzi: azon okból az egész könyvnyomtató műhelyét minden nyomtató betűkkel, há¬rom préssel, s ehhez tartozandó eszközökkel, és minden kinyoma¬tott könyvekkel el adni szándékozik."

b) (Cím nélkül)
„Feküve tétetett ki a test (a Franciskánusoknak erre a végre pompásan kicifrázott Templomfokban) olly formálag, hogy fele része mezítelen hagyatott, hanem vizes posztóval bé volt mégis terítve, a főn kívül; a seb helyét is lehetett látni, mert ott nyílás volt a posztón.
Estvéli hét órakor indult el a sokaság a Franciskánusok temp¬lomából, s éjféltájban ért a temetés helyére. Jelen volt az egész Nemzeti Gyűlés; minden Tisztviselőkkel, a temérdek sokasággal együtt. A Város 48 Szakaszainak zászlói között, némelly inskriptziós (rá-írásos) zászlók is lobogtak. A fürdőkádat, menyben ült Marát, midőn kapta a halálos szúrást, négy tenyeres¬-talpas Asszonyok tzepelték; egy lándzsahegyen szemléltetett a vé¬res ing; a testet nem zárt koporsóban vitték, hanem úgy, amint ki volt terítve a Franciskánusok Templomában, egy tzifra ágyban, menynek alsó részén következendő sorok olvastattak: „Marát, a Nép Barátja meg-öletett a Népnek Ellenségei által. - Haza Ellen¬ségi mérsékellyétek örömötöket: lesznek még, akik bosszút fog¬nak állam ő érette."



18. (Törvényszéki Jegyzőkönyv Illés Gerzson, kihallgatásáról.
Pest, 1795. május 29.)

1. Mi a neve, hány esztendős, és mi az állapota?
Illés Gerzson joghallgató vagyok, 19 esztendős, nőtlen. 2. Hol született és élnek-e a szülei?
Székelykeresztúron születtem. Édesanyám meghalt, csak apám él. 3. Nemes ember-e a kihallgatott?
Az vagyok. Apám a Második Nemes Székely Gyalogezred tisztje. 4. Hogyan került az úr Pest-Budára?
Joghallgató vagyok. Majláth György ítélőmester mellett írno¬koskodom.
5. Tudja-e írással igazolni állítását?
Nincs nálam semmi írás. Mikor vízbe taszítottak, a forintjaim¬mal együtt mindenem elmerült. Még a pipám is.
6. Székhelyi Majláth Györgynek, ő császári és apostoli királyi felsége tanácsosának, állítása szerint, nincs ilyen nevű írnoka.
A tavaly ősz óta nála voltam alkalmazásban.
7. Mikor és mi okból bocsáttatott el, ha egyszer írnok volt? A kihallgatott nem válaszol a kérdésre.
8. Nem amiatt-e, hogy ismeretségben állott a jakobinus össze¬esküvők némelyikével?
Én semelyik jakobinussal nem állottam kapcsolatban; nincs honnan ismerjem őket.
9. Akkor miért kiabálta a Batsányi és a Laczkovics nevét teg¬nap este a sötét utcán?
Nem emlékszem rá, hogy ilyesmit kiabáltam volna. Segítségért va¬lóban kiáltoztam, amikor a Dunába nyakig belenyomtak ketten is. 10. A policáj úr jelentésében épp az ellenkezője áll: azon fára¬dozott, hogy önt megtartsa, nehogy el találjon süllyedni, s végül segítette kievickélni a partra. A francia foglyokra a hajón felvigyá¬zó tiszt úr pedig önt a Laczkovics nevével összefüggésbe hozott néhány főúri személy gyalázásával is vádolja.
Megeshetett, hogy álomkóros állapotban hangosabban találtam kimondani, amit Laczkovics kapitánytól hal-
lottam: hogy mie¬lőtt a hóhér lecsapta a fejét, az excellenciásokat emlegette volna.
11. A tiszt úr állítása szerint ön, amellett, hogy trágár szavakra és tettlegességre ragadtatta magát, csúfot űzött a legfelsőbb Sze¬mély biztonságát és méltóságát a törvény erejével megvédeni hi¬vatott Királyi Tábla ítéletéből.
A csúfságot velem szemben követte el a tiszt úr, meg a policáj úr, aki vállalta a vele való cinkosságot. Oly sokáig mulatván magu¬kat a mély vízben való veszélyes feresztésemben, hogy az akár egy merénylet-kísérletnek is beillenék. Vidám társaságból jöttem ép¬pen, ahol erősen itattak. Amikor megrészegszem, mindenfélét össze szoktam fecsegni, amiről én nem tehetek. Aki olyankor belém akar¬ja fojtani a szót, az ember legyen a talpán. A tiszt úrnak kardja volt, szerencséjére volt mit rám fognia. Egyébre nem emlékszem.
12. Arra sem, hogy szétszaggatta a tiszt úr csákóját?
Nem én, még a kapott ütésekre se. Reggel láttam magamon, amiket a hideg víz ki nem szívatott, egynémely dagadást.
13. Azt viszont nem tagadhatja, hogy azok a szavak hagyták el a száját, amelyeket előzőleg józan állapotban fogalmazott meg magában. A halhatatlan szabadságot éltette. Az érte hozott véres áldozatot.
Nem emlékszem semmire. Ha mégis így volna, nyilvánvalóan őfelsége dicsőséges háborújára gondolhattam, melynek során a franciák ellen, ki merné tagadni, sok vér folyt el már eddig is. Mindazonáltal, amíg Ferenc császár gondoskodását élvezzük, ked¬vemre vigadozhatok, úgy képzeltem.
14. Amíg Ferenc császár él, így értette? Vagy még azután is.


(Sehy Ferenc aktor szembesítése Illés Gerzson joghallgatóval)

1. Ön hajlandó a vádlott előtt elismételni mindazt, amit tudo¬másunkra hozott?
Hajlandó vagyok.
2. Mit tud a tegnap esti incidensről?
Ez az ifjú a tettlegességig fajuló csendháborítást követett el.
3. Ha lenne szíves tüzetesebben kifejteni.
És azonkívül... felségsértés bűnében is elmarasztalható.
4. A történteket megelőzően ismerték-e már egymást? Mondhatni teljesen sötét volt, amikor hazafelé tartottam. Illet¬ve még két úr volt velem: Kármán József, a Magyar Játszó-Színi Társaság titkára, és Wurmheger parókakészítő mester. Előbb csak egy alakot láttam, amint holtrészegen fekszik a Dunára néző egyik ház szegletében. Amíg a bévett bort ki nem adta magából, hason¬lóbb volt a holthoz, mint az elevenhez. Kármán úr megkönyörül¬vén rajta, talpra segítette. „Teveled már találkoztunk egy csap¬székben!" - jegyezte meg, amint a dőlingélő embert közelről átkarolta. Én még akkor sem sejtettem, hogy ki az illető; csak amiután kiáltozni kezdett, hogy a vértanúk emlékére esküdjünk meg a haza szabadságára, ismertem föl a hangjáról.
5. Melyik csapszékben találkozott vele először az úr?
Nem tudnám pontosan megmondani; csak arra emlékszem, hogy térdharisnyában volt és kék színű köpenyben, akárcsak a tár¬sai; s volt, amelyikük kardot viselt. ¬
6. Meg tudná nevezni őket?
Egyikükkel sem kötöttem ismeretséget. Illés Gerzsonnal is mindössze pár szót váltottam életemben, a nevét azonban több ízben is hallottam emlegetni.
7. A verekedésnek is szemtanúja volt az úr?
Nem túl közelről. Igyekeztem minél messzibb kerülni a békés nyugalomra tért polgárokat háborgató ifjút, akiről mindjárt gyaní¬tottam, hogy nem csupán az ital hatására képes magát meggondo¬latlanságokra ragadtatni.
8. Nem próbálta-e az úr megakadályozni abban, hogy tovább izgasson?
Ha jól emlékszem, midőn a „1'esprit gaulois"-ről áradozott, né¬hány dorgáló szót intéztem hozzá, szintén franciául, hogy ne em¬legesse azoknak a bátorságát, akik a törvényekkel együtt országuk szegletköveit is felforgatták. A hangoskodásra aztán szerencsére ott termett a hajóról vagy honnan, a tiszt úr, s a heveskedő ifjú, mint hallom, megkapta a megérdemelt hidegzuhanyt.

9. A vádlott ismeri-e a tanúvallomást tevő urat? (A kérdésre válasz nem érkezik.)
10. Látta-e már Sehy Ferenc aktor urat? Mikor és hol?
Nem emlékszem rá. Talán a szent deszkákon, ha netán ő lett volna az a rugólyukból, vagy nemcsak onnan, dirigált Duport úr, aki gúnyosan pökdöste szavait a francia köztársaságra?
11. Hát azt elismeri-e, amit ez az úr önnek a szemébe mon¬dott?
Szemenszedett hazugság, hogy én az aktor úrral valaha is vitá¬ba bocsátkoztam volna franciául, hiszen most már emlékszem rá, hogy milyen mucsai kiejtéssel bánik a francia szavakkal a színpa¬don, nemcsak selyp.
Ez az ember beszámíthatatlan! (Sehy Ferenc ösztönös kifaka¬dása.)
12. A tanúnak van-e hozzátennivalója az általa elmondottak¬hoz?
Wurmheger parókakészítő mester is tanúsítani tudja mindazt, amit én ma reggel önszántamból jelentettem. Kezeskedem érte. S ezenkívül még sok fontos adattal szolgálhat önöknek.
13. Az imént említett még valakit, aki együtt volt önökkel. Igen. Kármán úr. Ő tudomásom szerint... rokonszenvezni lát¬szik ama betegesen zavaros gondolatokkal, amelyeknek terjeszté¬sével az előttem álló személy - a tegnap esti erőszakos megnyilvá¬nulásai alapján ítélve az összeesküvők kivégzése után sem hagyott fel. Az önkívületi rohamot - nyilván ez orvosi konzultációt is igé¬nyel - terápiás kezeléssel talán meg lehet előzni. A meggyőződést: alig hiszem.
14. Megjegyzései arra engednek következtetni, hogy a vádlot¬tat ön beteg embernek tartja.
Igen. Említettem, hogy már volt alkalmam hallani felőle.
- Én, beteg? (Illés Gerzson az állítás hallatára hahotára fa¬kad.)
15. Lenne szíves az úr ezt bővebben kifejteni?
Aki nem tud különbséget tenni a fantáziája és a realitás paran¬csa között, annak nyilvánvalóan baj van az ítélőképességével.



19. (Naplójegyzet)

Mégsem lettem hát embergyűlölő! (Embere válogatja.)
Az este hogyne sajnáltam volna a bolond fiút; hátramaradtam meglesni, mi lesz az összeakaszkodás vége. Mikor jött a policáj, akkor kezdtem csak igazán félteni... Jó, hogy nem fullasztották bele a Dunába.
De még úgy is! A szennyes, hideg vízbe mártogatni, amíg ma¬gához nem tér (tán még ivott is belőle); ki tudja, meddig feküdt lucskosan a kövön, s mikor vergődött haza?
Midőn a tavaly tudomásunkra jutott, hogy Sehy, ahogy a káté¬nak egy része közvetítéssel hozzá került, még azonnap sietett át¬adni a nádor embereinek, azzal próbáltam mentegetni: biztos kényszerből tette szegény. Aztán, mikor Sehy Borsos udvari taná¬csos elé került, a teátrumban megindult a suttogás: „Meglátjátok, hányan fognak lebukni!" Az ő „bűnbánatát" Esterházy József gróf szorgalmazta, hogy a mágnásokat bele ne keverjék az ügybe.
Később maga Ráday Pál figyelmeztetett, hogy legyek résen, mert ez a pacsulis, selymes képű ember minden színváltozáshoz remekül tudja tálalni magát, akár egy kaméleon: megbízóinak megelégedésére híven referált a Magyar Játékszín belső bajairól, mikre - ha jól számítanak Bécsben - újabb, tartós nyavalyákat zú¬dítva, lerombolják ezt a végvárat is, hol legtisztábban s messzehangzón szólal meg a nyelv, amely létünkben megtart, megóv attól, hogy mások közt elolvadjunk.
„Óvakodj e fertelmes alaktól" - figyelmeztetett tegnap este az utcán Sehy, s amint a félig öntudatlan ember, ajkán a Laczkovics nevével, nekirugaszkodott a sötétségnek, elrántott a közeléből. ¬„Az ilyen, hogyha kijózanodik, akkor se józan."
Összehúzván magamon a köpenyt, végigfutott rajtam a hideg, mintha földből kiálló gyökerekhez - és nem kiálló csontjaimhoz ¬értem volna. Azért gúnyosan kérdezem az aktor úrtól: „Amiatt tartod bolondnak, mert a bevett isteni és alattvalói tiszteletnek szép alkotmányát nem fogadja el örök érvényűnek?" „Mert a pol-
gári rendtartás megszabott normáihoz sem alkalmazkodik." „S hátha valaki korántsem ittasan káromkodva és zaklatottan, de csendes elmével közölné veled meggyőződését, hogy egyszer a vi¬lágon mindenütt, még a »hagyománytisztelő népeknél« is - ahogy a hivatalos hírlapi közlemények nyomatékosítják - elmúlnak a vakhit és sötétség századai?..." „Mekkora naivitás tovább játsza¬dozni egy személyiségtúltengésben szenvedő apát fanatikus gon¬dolatával, mármint, hogy a filozófia az ellene feltornyozott akadá¬lyok közepette is ugyanúgy hinti a világosságot!... A császári fénypompa fölöslegessé, sőt nevetségessé nyomorítja a magányos gyertyapislákolást. A kunyhók népének pedig még kéngyertyára se telik, nemhogy könyvesházat bevilágító fényességre."
Ez a magabiztos érvelés megrémít.
Vinnem kell Vácra az újabb füzet árkusait. (Losoncon ezúttal megnyugszom-e vajon?)
A lucskos legény jár az eszemben. Az egészsége biztos nem ússza meg „szárazon".


20. (Rendőrfőnöki átirat a Királyi Helytartótanácshoz)

Vizsgálat indítása javasoltatott annak kiderítésére, hogy ki és mi¬kor engedélyezte az Uránia köteteinek kinyomtatását.
Több, hitelt érdemlő tájékoztatás szerint az ártatlanabb iromá¬nyokat egyenként ugyan jóvá hagyatták, de azokat sem Pesten, ha¬nem valahol vidéken, ahol elnézőbb könyvvizsgálat gyakoroltatik.
Medgyánszky Alajos referens úr kérésére kinyomoztatott, misze¬rint az Urániában levő egynémely munkák Vácott, Bercsovich József cenzor úr helybenhagyásával és aláírásával mentek a sajtó alá.


21. (Naplórészlet)

Tudom (nővérem nem győzi hangsúlyozni), hogy mennyire elviselhetetlen vagyok. Lassan önmagamnak is teher leszek.

Anyám hófehér hajjal, megbántottan pillant fel imádságos könyvéből, mint egy mártír. Már nem vágyom ölébe hajtani fejem, hogy elcsitítson, álomba ringasson, mint régen. Utolsó összeszó¬lalkozásunk végén, bár hangja megtört, ugyanaz a kifogástalan úriasszony maradt, aki minden helyzetben s bárki előtt meg tudja őrizni a méltóságát. Nekem újabban mind nehezebben sikerül fé¬keznem indulataimat. Ó, elsöprő, vad roham. Valamikor érthetet¬lenül hajoltam az Anna Mária látszólag minden különösebb ok nélkül vonaglani kezdő arca, keble fölé. Később aztán személyes fegyverem lett nőkkel szemben is, az irónia. Csak anyám tökélyre vitt önmegtartóztató társaságában érzem félszegnek, kiszolgálta¬tottnak magam.
Emlékszem, amikor apám temetésére megérkeztem, anyámat a konyhában találtam, karjára borulva, egy durván ácsolt asztal fölött. A száraz zokogás nem volt képes feloldani testének, egész visszafojtott lényének görcseit. Ahogy meghallotta lépteimet, föl¬egyenesedett: a gyászos alkalomhoz illő özvegy arckifejezésével, kifogástalan külsővel fogadott.
Nagybetegen felriadva, éreztem finom ujjait, amint szorosan fogják kezemet. Biztos vagyok benne, hogy nem színlelés volt az öreg Brehm előtt. Egy-egy délutánból csak annyi él bennem, hogy a doktor kemény ujjaival megkopogtatja a hátamat. Aztán az ideg¬láz már alábbhagyott - csorog a víz a porcelán mosdótálba, a kike¬ményített damaszttörölköző, amint kezébe veszi, szinte ropog. „Holnaptól kezdve" - dünnyögi a kopasz kis öreg - „néhány órára felkelhet, járkálhat, üldögélhet." „Akár kocsiba is?" Rekedt neve¬tésem ijesztően hat. „Ne reménykedjék abban a fiatalúr; hogy at¬tól a pár kininsüteménytől rendbe jönnek az idegei." S a fejét csó¬válva, megértő pillantást vált anyámmal („Mikor nő be már a feje lágya?"), és nesztelenül kitotyog.
„Miért zárkózol be, még embergyűlölő leszel... Vagy van valami titkod?" Nem is olyan régen, még Zsuzsanna szépasszonynak szólí¬tottam; összekuszált szőke hajával minden férfikomorságot elűző, mintha a természet ajándéka volna - s a valóságban csupa elfojtott erotika. Hogyan mondhatnám meg neki, a nővéremnek!...

„Örökké féltelek, hogy a rossz emberek, a rosszfélék behálóz¬nak, te könnyen hívő fiú!"
Mázas edénybe mézet csorgat a verandán. Könnyű szellő kapja fel kontyát. Mögötte ezüstfényben tapsikolnak a gyümölcsfák le¬velei.
Reggel az ágyban, a párolgó teát kanalazva, élénken mesélem neki álmomat: „Vásári játékot rendeztem - nem a Játékszínben, hanem mintha a Generális-réten lettünk volna. Mint valami olasz bohózatban, a hejehujázó sokaság táncra perdülve sereshordókat gurított körbe-karikába. Az egyik hordóból kiesett a csap, s a ki¬ömlő habos italnak vérpiros színe volt..."
Nővérem nem talál benne semmi mulatságosat: „Az apát ár¬nyéka, úgy látszik, még ide is elkísért. Ezer szerencse, hogy életé¬ben nem volt alkalma megrontani téged is." (Martinovicsnak!...) Elkacagom magamat: „Hallod, kintről a fülmül is csúfolkodik veled, s kinevet." „Fülmül? Ugyan miféle bolondságot eszeltél ki már megint!" „Nem én. Csokonai. Miután eleget bosszankodott amiatt, hogy a madarak királyát magyarul, négy rövid szótagja miatt, nem lehet a klasszikus metrumokba becsalogatni, fogta magát és megnyese¬gette a fülemülét." „Vajon fog-e tud ni így magasba repülni?"
Nővérem megmaradt őrangyalomnak. Hol ez, hol az, szerinte (testemnek, szellememnek) valami mindig megárt.
Még egy ilyen felhőtlen délelőtt is, hogyha az ázott föld illatá¬val be nem érem. Nekem azonban kedvem szottyan lábatlankodni a veteményeskertben. Majd nyesegetni kezdem a sövényt.
„Eredj csak; elszoktál tőle" - aggodalmaskodik nővérem. ¬„Még összekarmolja a kezedet."
Ebéd előtt megint a közelemben - a márványlapról töröli a port, kapkodva rakosgatja helyükre a régi porcelánokat.
„Hallom, készülsz megint visszamenni." „Nem kószálhatok vég nélkül kamaszként a virágos réteken" - igyekszem megőrizni han¬gomban a lágy kedélyt. Szeretném elkerülni elváláskor a „jövőt¬len" pályámnak kijáró szemrehányásokat. „Azért taníttattunk, hogy családodnak becsületére válj" így szokta kezdeni anyám. „Lásd, a Rádayak beváltották ígéretüket, kijárták atyánknak Bécs¬ben a nemességet.” - Magamon érzem nővérem
könnyes tekinte¬tét. - „Nem jutott rá ideje szegénynek örülni neki."
Mit mondhatok mentségemre nekik; akiknek, ha a vidéki tár¬saságban szó esik rólam, sajog a szívük, hogy nincs amivel eldicse¬kedjenek. A nagy tisztességnek örvendő Kármán név örököse még annyira sem vitte, hogy bár az udvari kancellária korrekt hivatal¬nokainak sorában róhatná gyöngybetűit! Ahol örökös társalgási téma mais, hogy: „a jobbágyok fertőben élnek; az a sok trágárság és bujálkodás!" - ott legfeljebb bocsánatos bűnként könyveltetik el „csinosodást szolgáló ábrándkergetésem". Egy kosárra való éretlen gyümölcs, ha dísz gyanánt is, de csak több nekik, mint az ugarra kivetett trágya.
„Felére apadt a tested" - fogad a búcsú órájában kifakult arc¬cal anyám.
„Csak a lelki tartaléka megmaradjon!" - ragad karon, pityer¬gését megjátszott vidámsággal fojtva vissza, Zsuzsanna szép¬asszony, s az apánk halála óta hallgató klavikordiumhoz vezet.
De anyám előbb még elém teszi a Bibliát, s ujjaival keményen rászorítja a kezemet: „Tudsz-e még imádkozni?". Gyengéden ma¬gamhoz hajtanám fejét, ő azonban visszatart: „A lelki üd¬vösségedért, fiam!" „Nem érzem magam bűnösnek, anyám."
Az ujjak szorítása enged; megkönnyebbülten sóhajtja arcom¬ba; „Hát mégsem voltál összeesküvő?!"...
Nővérem mellé ülök a klavikordiumhoz. Régebben, valahány¬szor hazajöttem, szinte naponta játszottunk négykezest. Most eb¬ben sem lelek nyugalmat, gyönyörűséget.
A kapunak támaszkodva még egyszer kifújom magam; mintha csak menekülnék.
A szűk fasorban elér a záporeső. Lemossa rólam múltamat, mint székfüves italok s tépett hársvirág ízét, illatát. Komoran gör¬dül elém a várt kocsi.
E pillanatban önmagamnál is jobban féltem azt, ami meg sem született. Mögöttem csend. Vajon merre csaholnak az ebek?...


(1984. december