Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szemere Bertalan kórlapja avagy a megszépithetelen messzseség

2009.07.28

SZEMERE BERTALAN KÓRLAPJA AVAGY A MEGSZÉPÍTHETETLENMESSZESÉG
 

Ajánlás: Valaki majd kisüti, hogy a rossz bótnak s a rendületlen sorscsapás­nak mi az ellenszere

 
 
(folytatásos)
 

    Családom és hazafias vállalkozásom a tökéletes felbomlás felé halad. Kész abszurdum! Ferenc József és Kossuth - a bolond (meghibásodott!) mérleg két serpenyőjében - okozták bukásomat. C' est la fin de l' his­toire!

Kossuthot virággal koronázzák meg Londonban (vagy Piemontban?); Ferenc Jóska sem óvakodik már: meghordozza fején a lopott koronái. El­rémülök... mert ez bizonysága annak, hogy még a tolvajok sem kalkulál­nak, hanem már ők is fanatizálva vannak!

 
 
(1853)
 

A Soldatenfreund című bécsi lap Sz. B. úrnak tulajdonította - a kez­dőbetűk egyeznek -, hogy az osztrákok rátaláltak az elásott magyar koro­nára. (Valójában „közvetett köze" sem volt az áruláshoz.) Az emigrációban élők gyanakvását - nem csupán az ellentáborét - talán az látszott indokolni, hogy a koronát Szemere Bertalan menekítette előbb Debrecenből Aradra, majd 1849 augusztusában - miután Kossuth 11-én este Radnára menekült - Aradról Orsovára, ahol egy füzesben elásta.

 
 

(a folytatásos folytatása)       

                                                                                                                                                                                                                        Még hogy én volnék a titok felfedője: én loptam volna vissza a gyűlölt Habsburgok fejére a szent ereklyét! (Mert hát, magyar királyi fők híján, zivataros századok tanúsítják, használaton kívül volt.) Legfennebb Kos­suthné bizarr álmaiban gyaláztatott meg, kiről - londoni udvartartásuk fénypontján - az éles nyelvű Jósika báró ily tréfát engedett meg magának (nem ő az egyedüli):„Adjon nektek az Amerikaiak Istene, miután a ma­rokétól elpártoltatok, sok egészséget, sok szeretetet,


sok jókedvet – és sok sok-sok - pízt - miként őfölsége III-k Lajosné - in petto (titokban) ki­rályné - szokta mondani, mikor a monétok híján afölött panaszkodott Döbröcönben: állítása szerént nem szíp dolog lévén, hogy örszénye oly víkony.” De lám, ez alkalommal még a barátnak hitt Jósika is, kit eddig, úgy hiszem, csak verseim okán öntött el az epe ­ –

 

„Szemere Bertók verseket ír!! melyek lythografírozva Magyarországba csempésztetnek; éngemet is megdúdolt, s kegyesen pedig hanem oly rémí­tő rossz versekben, mintha bárddal nagyolták volna - egy vers így végző­dik: nagy csak - egy másik: bonyolódott hogy. Nesze neked poeta-dieta-cometa - mint Gyarmathy uram egykor írta."

 

- most még Jósika Miklós is kételkedik a becsületemben?! („A koro­nát is ő liferálta!" – mondja. Mármint én, Szervere.)

 
 

(a budai tébolydában)

 
- Csak föl ne ébredjen.

- Elég nagy dózist kapott?!

Hűvös ujjak érintik meg ájulásszere álmában. Ápolói éberen figyelik minden nyak- és vállrándulását, anélkül, hogy sejtenék az elbódított agy mélyén, mint láváját kilövellni képtelen vulkánban, a zavarosan fortyogó kiáltásokat: „Megloptak!" „Meggyanúsítottak!" „Meg akarnak gyilkolni!"

 

Sz. B. egy kád langyos vízbe álmodja magát (ott ülsz a kádban, akár az anyaméh rózsavizében) - jóleső kéjérzését az angol szabású, prémes gallérú nagykabát sem zavarja. Hátha végre a lélek is elernyed, alábbhagy a félelem görcse; nem a nélkülözéstől („ahhoz hozzászoktatám magam gyermekségem óta, az nekem nem áldozat, a szükségből elvet csináltam még mint ifjú") - csak a közgondoskodás mániája ne gyötörné.

 
 

(szerzői előszó 1838-ból - „amikor még bornemi(s)sza valék")

 

Mert nem csak amaz elvnek, hanem még egy más csillagnak befolyása alatt is írnék, s ez a HAZA; ha ezt tudtam volna feledni, ha a polgárt az rónak, a haza szerelmet az írói dicsőségnek feláldozni bírtam volna... 


 
(a talpam)
 

Rosszabb, mintha csiklandozással ingerelnék. Ha el lehetne szakadni a csúszós nyavalyáktól, a fenéktől. (A        KáDFeNéKtőL. A szappanos víz ve­szélyezteti biztonságomat, csúszik a talpam.)

Mintha jegenyék úsznának mélyen alattam.

Mintha borospalackok sípolnák valahol a magasban, nyílt pályán, a balesetveszélyt.

 
 
(morál)
 

Kemény Zsigmond: „A ki egy korban, melyet mostohának tart, nem akarja ismerni a tényeket s nem kíséri az események logikáját, az annyi­szor iktatja a létező tények sóvárgásait a lehetségesek helyébe, hogyha kü­lönben gyakorlati ésszel bírt is, hasznavehetetlen ideológgá válik, lelki tehetségei elsatnyulnak."

 
 

(reformkori arcképvázlat)

 
felettünk az égen vad képvilág mozgott, mit a foszladozó fellegek al­kottak
 

Ennek a mondatnak ritmusa van... Szemere Bertalan a magyar esszé első igazi művésze. S talán nem csupán az esszének: nagy reménysége.

Rendkívül derűs tekintet, fekete hajfürtök árnyazzák a domború hom­lokot. Szervere Bertalan, az érzelmes. A puritán. Az intellektus. Még megmosolyogni való képtelenség az „érzem, hogy lesnek rám, követnek, figyelnek; hangokat hallok és senki sincs a közelemben."

Szemere Bertalan, a bizakodó világjáró. A pohárban rozmaringcsokor, Friderika tejfehér mutatóujjára támasztván fejét, a száraz szőlővesszőtől el­borított ablakon át mélán néz ki a vidékre.

Cérnavékony énekfoszlány. (Az emlékező Sz. B. zilált fekhelyén kör­mét rágva mered a kitapintható valón túli szürkeségbe.) A lány csak elve­szett, mint mikor a szél elmúlik.

 
                                                                                  *
(Egy, a növényeket, csigákat, ásványokat gyűjtő német tudóssal sétálva)

Különös! A csigákat, a fényes kavicsokat utunkról felszedjük, a lepkéket szorgalmasan gyűjtögetjük, hervadó


növényeket gonddal rakunk tárba, jö­vedelmünkből, ha fillérekbül állnak is, könyvet veszünk: de gondolatainkat, mikben talán egy jövendő szendereg, elhullni engedjük, mint őszi falevelet, mit lekap a szél s örökre elvisz...

 

Mindezek vajon véletlen virradoznak elő a lelkében? Aligha.

VIZSGÁLNI MINDENÜTT AZT KELL, MI OTT, S MINDENT OTT, HOL AZ LEGJELESEBB - (s a reformkori hevület még hozzátold­ja:) SAJÁT HONÁBAN S FÖLDJÉBEN MINDENT.

Csakhogy...
 
 
(idők mostohasága)
 

„Világosról kiérve balra néztem, ama mező felé, ahol a fegyverletétel­nek kellett végbemennie. Fölismertem Görgeyt, lóháton, bíborvörös atillá­jában, amelyet július 2-án, a komáromi csatában is viselt. Láttam, mint rakják piramisokba puskáikat a gyalogosok, s vetik magukat zokogva a földre. Láttam, mint szúrják le a huszárok lovaikat, mint törik össze kard­jukat. Láttam vitéz tüzéreinket ágyúikra sírva ráborulni, és megcsókolni azokat, mint a gyermekek, akiket anyjuktól elszakítanak. A fájdalom, a legnagyobb, amelyet megéltem, összeszorította szívemet, szemem azonban száraz maradt, könnyeim forrása zárva volt. Ilyet sem azelőtt, sem azóta nem kellett átszenvednem. Lelkemben, amelyet eddig a haza töltött be egészen, végtelen pusztaság maradt. Azt hittem, kezdem a Semmit megér­teni.” (Kászonyi Dániel)

 
 

(a túlélő arcképe)

 

A páciens arcából, melyet küzdőtársai a lelkesedéstől kigyulladtnak láttak valamikor, mintha végképp kiszállt volna a vér. Sápadt, szenvtelen. Az ápolók összenéznek: - Alszik.

- Azért jobb lesz úgy hagyni a lámpát. Vaksötétben az ízület is két­ségbeesettebben vonít.

Haja megritkult, kopaszsága kiütközőbb, mint a Kertbeny Károly fény­képalbumában fennmaradt 1862-es állóképén látható (ott is inkább koros férfi, mint daliás, csak a csokornyakkendő látszik ropogósnak rajta), amint elnéz valahova a bizonytalanba - ő, akinek több mint tíz éve mondják, hogy ez akklimatizációs folyamat.


(Zárkódik s nyílik a lélek titkos törvények szerint... mígnem a Föld fordul s eltakarja örökre.)

 

Az albumban ez áll: SZEMERE BERTALAN, szül. 1812. aug. 24, megh. 1865. (!) jan. 9. budai tébolydában. Akadémiai tag 1840 óta, or­szággyűlésen opposítióvezér, 1848-ban miniszter Budapesten, 1849-ben debreceni miniszterelnök; menekül Kossuthtal Widdinbe, szerencsésen eltűnt útlevéllel Londonba; 1860 óta Párizsban élt. - Író: magyar, né­met, angol, francia nyelvben. - Fénykép: Erwin Hanfstöngl photographe FN & M Leroi de Prusse á Paris. - Szervere Kertbeny kedvéért ült Hanfstänginél; nyár 1862.

 

Ezek szerint négy évvel túlélte halálát? Lám, 1869 elején még mindig él. Őrei már rég jobb belátásra bírták az exforradalmárt és -borkereskedőt. Kezdetben püfölték, akár a többit, sőt meg is kötözték s elvonszolták, ha netán önérzetesen a képükbe vágta, hogy „én nem leszek a Kossuth fize­tett bárdja!"... Idővel aztán mind jobban erőt vett rajta a depresszió. „Jól van. Itt ugyan nem szaglásznak utánad, mint az utcasarkon, és nem ön­gyilkosoknak magaslik a balkon... - A rímkényszer, persze. - Ám az örö­kös vesződés - motyogta -, hogy igazold, s ugyanakkor kivond magad a leigázó földi korlátok alól."

      Ma, lefekvés előtt, sejtelmes vigyorral vetette oda kísérőjének: „Még nem érett meg az idő." A szokásos ugratás szerencsére elmaradt: „De a bor a palackból pezsegve kifutott. Hehe-he!"

 

Nyugszik kimosdatva, vikszolva - kinek nem veri ki a szemét, hogy ez itt nem tolvaj, nem gyilkos börtöntöltelék?...

Csak egy szelíden tűnődő bolond úr.

 
 

       a gömbölyű bástyalyuk földünk arcképe; akkor a halál tüze, had és tu­sa volt benne a fénypont, most a szorgalom, mit

a virág s a világosodás, a leány szeme jelent.

       Csakhogy a sok bor valóban kifutott.

 
 

(A botcsinálta kereskedő kudarca)

 

       Szemere: „Egykor ön nagy hasznot fog a Hazának s hon a bortermelő világnak javára leend..”

       Tanítvány (ifjú Rónay Gyula): „Az új év küszöbön van, fogadom, hogy az új évben új ember leend belőlem... – majd a


betanult blöffel -, hogy azáltal hazámnak hasznos és tevékeny polgárává válhassak." S az előlegezett pénzt a lyoni mulatókban veri el.

Szemerét fejfájás kínozza; lelki szemei előtt szédelegve vonulnak el az otthoni („házőrző") kőrisfák, az ecetes és befőttes üvegekkel megrakott tornác, megelevenednek a pecsétfoltos rókamálos menték, a foszladozó zsinórzat, a molyette vidraföveg mintha integetne.

„A magyar ember nem eshet sem a lázas szenvedélyek, sem a tétlen fásultság martalékául!"

És küldözgetni kezdi, képzeletben már az óperenciás tengeren túlra, a híres tokajit. Amíg nagy ellenfele odaát tetszeleg, reá itt, a közeli távolban nagyobb teher vár. A nemzet átnevelése!

 

(„Súlyos, fanyar és kivált állandó nélkülözésekre, áldozatokra saját jó­természetitül indítva felette kevés egyén képes.”)

 

A kereskedőnek könnyezni sincs ideje. Hát még a fogadós kérésének eleget tenni, ki fejéről felkapván zöld bársonysüvegét, nyájasan kérleli az idegent, hogy kukkantson be a bálozókhoz a hátulsó terembe.

 
 

(szívemnek vére)

 

„A magyar derék nép" - mondá a nyolcvanas öreg.

Én úgy képzelem, mint az olaszokat" - felelé egy kék szemű hölgy. „Igen - válaszoló Tiedge -, de több szikárság, több férfiúság a jellem­ben. Már olvastam egypár népdalt, s mi láng, mi hév benne! Mellette mi, németek, elenyészünk."

 

Mikor is történt ez meg vele? Még a forradalom előtti időkben - ti­zenvalahány esztendeje - Drezdában.

Csaknem nagyobb boldogság emlékezni a hazára, mint lenni a hazá­ban.

Milyen mesés világ volt az, midőn még Csehországban kalandozva csak úgy belebotlottál egy Perzsián keresztül Kelet-Indiából hazatérő skót­ba, aki még őrizte Kőrösi Sándor kézmelegét! Úgy, ahogyan a te szakál­lad a mérges pipafüstöt, morzsát, hamut, tán még a hajdani hahotákból is ragadt belé valami.

Otthon a hegyaljban a szellőzködő utak! A vaspántos pinceajtón dö­römbölő öklök, és az éjféli borivászatból hazatántorgókat fogadó fehérsze­mélyek vidor károgása.


 

                              Kit illet e pohár,

                              Mely hű ajakra vár?

                             Szívemnek vére egy pohár borért,

                             És e pohár legjobb barátimért!

 

De mi ez?! Vörösmarty-sorok, nótázó barátok és vidor nej helyett újabb bosszúság?!

 
„Tisztelt hazámfia!

Miután tavasszal küldött 1 hordó muskotal borom árát mindez ideig meg nem kaptam, a September 2-kán írt utolsó levelemre válasz nem ér­kezett, bátorkodom kérésemet a 70 pft utalványozása iránt megújítani, mert bizony nekünk termesztőknek szinte igen sok kiadásaink lévén, a pénzre szükségem van..."

 
 

(egy Észak Amerikába küldött levélből)

 

„Ti boldogok vagytok a szabad földön! és távolról nézitek, mi fő és tajtékzik ebben a vén foltos üstben, melyet Európának neveznek." (J.M.1852. november 1.)

 

„A borom fő!" Kinyitó a három ládát: a szalma nedves volt, s csak úgy pattogtak a dugók kifele. Kétezer palackozott tokajiból sok üveg szét­repedt.

„Nem merem a bor becsületét kockáztatni, de még kevésbé a maga­mét." (Naplóbejegyzés, 1860. február)

 
 
(a másik őrült)
 

„Az elveszett paradicsom emlékezete, realitás volt-e az vagy csak álom, ez fáj az embereknek, mint nagyban, mint kicsiben: midőn az, ki soha nem lakott paradicsomban, sőt azt nem is álmodta, bármily világi állással - legyen az csak némileg eltörhető - könnyen megbarátkozhatik."

Széchenyi, döblingi zárkájában, úttalan utakat lát maga előtt, menekül­teket rozoga kocsikban. Mielőtt a múlt elpárologna testéből, mint egy gra­fomániában szenvedő, egész éjjel jegyez; aztán kábultan nézi a látóhatárral táguló eget, mintha most látná először, és sóvárogva gondol az idegenbe szakadtakra. A képzelt szabadságra.


„Az emigrációban a szakadás károsan terjed, és most újra egy na­gyobb készül: a brechet (szakadást) Szemere nyitotta meg – Batthyány-­Görgey-Kossuth című könyvével, melyben nyíltan fellép Kossuth ellen" ­- hangzik Jósika száraz tudósítása, miközben Széchenyi szívesen eldiskurál­na a számtalanszor megvetett, távolba szakadt magyarokkal.

„És fájdalom, ily genie több van - főleg köztünk - ki nem gondol semmivel, csak bosszúvágya legyezve legyen..."

No, ő azért eleget gondol. Még ellenfelei fejével is.

 

SZÉCHENYI: „Csak buta vagy az igen sok tudomány által kificamlott eszű képzelgő ringathatja magát azon csalfa aberratióban, mihez képest nemzeteket úgy lehetne egybekeverni és összeolvasztani, mint a spanyol elkészíti ollaputridáját* és tűz közelében elolvad a zsír.”

BACH: „Szóról-szóra ismerem ezen panaszlitániát, mellyel kegyes csá­szárunk béketűrését új próbára tette (...) Nemzetiség, nemzetiség, ez most a parola! és mi van alatta? Semmi, mert ugyan mire szolgál ezen phanta­sia? Megenni nem lehet, vagy belőle nadrágot vagy szoknyát varratni, hi­deget se zárja ki stb. és bizony semmi egyéb, mint nyavalygó képzeletnek gyümölcse..."

SZÉCHENYI: „A magyarországi eseményeket tekintse, úgy látszik, mintha az apostoli bitor és tanácsa a magyar nemzeti felgyuladás kilob­bantakor azon hiedelemben lett volna, melyben ma is van, hogy neki e földön isteni szerepet kell játszani, és kivétel nélkül mindenkit kellőleg megbüntetni, miképp aztán másvilágon az Úristen (...) mert kérdem, ha Ő Felsége és consiliuma nem ringatózik ezen istenképviselési kéjmámorban, ugyan miképp lehet azt magyarázni, hogy 8, 9 év leforgása után még büntet 1848-iki kihágásokat - és ha néha-néha nagy nehezen nagy szíve meg is indul, ezen nagy megindulásnak egész eredménye az, hogy itt-ott kiszemel egyes szerencsétlent, kit úgy szed ki a nagy massza »láncosok­bul«, mint iskolás kipiszkálja az egyes mazsolát a kugelhupfbul...”

 

Honnan Széchenyiben ennyi fölény? Szemere fél bevallani magának, hogy irigyli ezt a szellemet, ezt a stílust.

 

* nemzeti eledel, különféle halakból stb. összefűzve

 
 

„(Eötvös-huszár ")

 

Jósika: „Ez a csuda ebben: hogy az egykori dühös republikánus a leg­absolutisticusabb zsarnok légkörében oly deliciosissime (nagyon édesen) találja magát, mintha éppen a paradicsomban volna!"

 

Gúnyolódva beszélik Szemetéről, hogy Eötvös-huszárnak csapott fel. A budapesti Szemlében meg a Pesti Naplóban - az utóbbiban neje, Lipolda neve alatt - igen csinos, de bonapartista cikkeket ír. Ő, akinek egykor a forradalmi ifjúság fáklyászenével jutalmazta szónoklatát. Húszéves sem volt, midőn ujjongva fogadta hírét a párizsiak csetepatéjának. „Jó zendü­léshez jó idő is kell." (Heine a júliusi napfényben.) Igaz, az csak három napig tartott; de a svájci zsoldosok hanyatt-homlok menekültek, fegyvere­iket elhajítva napestig bujkáltak a szűk sikátorokban. A néhai Párizs! Ké­sőbb futólag ismeretséget kötött a régi francia fővárossal is - bársose látta Lajos Fülöp körtefejét, amint óvatosan kiles az esernyője alól. A tö­meg most, mint az elődjét, éppúgy átkozza III. Napóleont, aki állítólag azért szélesítette ki bulvárokká a sikátorokat, hogy lövegeivel végig tudja pásztázni a lázadó sokaságot.

 
 
(időzavar)
 

      Vivat justitiae minister et pereat mundus!

 

Ez a gúny megint nekem szól, „Szemérmes Bertukának”: Éljen az igazságügyi miniszter, és pusztuljon a világ!... Válasz a mágnások részéről, amiért a forradalmi változások idején minden dühömet kiadtam elle­nük. Még mindig hallom az aggodalmaskodók fortyogását amiatt, hogy Debrecenben a képviselőházban oly respublikát hirdettem meg, mely in­kább boldogítson, mint fényljék, és minden következményeiben elfogadtam a népfelség elvét. Még Kossuth is tartott tőle, hogy vaskézzel képes leszek véghezvinni elhatározásomat, és a népszabadság rovására senkinek nem adok kezébe túlhatalmat.

Széchenyi Keleti Védegyletet javasol. Teleki tiltakozik: magyar hazafi­ak vagytok?... Én képtelen vagyok állást foglalni - különben is: mikor fog már tisztázódni, hogy ki fizeti meg (bár utólag) a költségeket az ország­gyűlési szónoklataim után?!

       Némelykor az az érzésem, hogy Kossuth hosszadalmas agitálása a republikánus közvélemény előtt, hogy ő sohasem fog gyáván hátrálni (már mint a New Yorkban kapott díszkarddal?) - mindez csak arra való, hogy megpróbáljon kisebbíteni engem, és kompromittálni az igaz ügyet.

Tegnap hitvesem is oly idegenül pillantott rám. Át kellene ölelni, hoz­zábújni, mintha mi sem történt volna. Csak hát az elfoglaltság! Egykori harcostársaim apró dalosmadárkákra lövöldöznek, engem persze szeretné­nek kitömve látni, mint valami molyette fülesbaglyot. Hazudik, aki azt ál­lítja, hogy erőmet csupán a bosszúvágy táplálja, és más életprogramom már nem maradt, mint azokat gyűlölni, akiknek árnyéka igaztalanul elta­kar!

 
 
(deus ex machina)
 

Hamvas (mellesleg ő is borszakértő): Ha a közéleti érvényesülés útjait el­vágták, a tehetséges ember milyen feladathoz juthat?

 
 
(tudósítások)
 

Hazulról minden tudósítás újabb panasz. Üres erszény! Krumpli- és szőlőbetegség! A magyar lapok a legnevetségesebben köntörfalaznak; sze­retnének valamit mondani, de ott a szájkosár, a hám. A vidéki lapok tele vannak szuperlatívuszokkal az alattvalóknak az osztrák házhoz való hűsé­gét illetően. Főleg Debrecen önti vederszámra a szenteltvizet a császár és a császárné fejére. Ferenc József hegyet-völgyet beterített manifestumaival, állítván, hogy ő milyen jó fiú, s hogy ő, Feruska csak Európa szabadságát és függetlenségét akarja, s ezért kéri hűséges magyarjait, hogy őt pénzük kel segítsék.

„Ennyi bizonyos, hogy nálunk az újranövelt adó, a lovak összeírása, az önkénytelen önkén(y)tesek besorozása, a növekvő secatura és kizsebelés roppant izgatottságot okoz... Az itteni kutya idő folytonosan tart, e le­velet is bekötött fővel írom, mert a főfájások is kezdenek jelentkezni." (Jósika. Brüsszel, 1859. jún. 1.)

 

„Kedves Barátom!

Nem arról tudósítalak, hogy mint tavaly és harmadéve, a karácsonyfát lámpákkal s apró semmiségekkel miként ékesítettük fel, s nagyobbszerű örömeink nem lévén, örömet a gyermekekkel ily parányiságokban keres­tünk; nem erről tudósítalak, mert a sors most e csekélységet is megtagadta tőlünk, s a kétszeres, karácsony és újév ünnepére fátyol borult. KedvesLipoldám három nap óta ágyban fekszik, ti. a múlt szombaton, 23-án egyenesen az orvosok ostobasága következtében, korán szült. Íme a máso­dik csapás e szerencsétlen 1854-ik évben; egyik gyermekünket, melyet bíztunk s szerettünk, elvesztettük, a másikat már láttuk jőni felénk, és el­fordult tőlünk. Hiában, vannak családok, melyeket a sors valóban üldöz, és valóban méltatlanul; ha magamról nem szólhatok is, de szólhatok Li­poldámról, kinél tisztább, ártatlanabb, hálásb lényt az élvezett jók iránt Is­ten nem teremtett. Nem ismerek asszonyt, kit az anyaság oly boldoggá, oly valóban boldoggá tenne, mint őt; miért az ilyent kínozni azzal, hogy amit bírt, azt elveszítse, amit reményeit, azt meg ne kapja? Öt gyermek­ének kellene lennie, és íme abból csak egy él!..." (Szemere, Párizs, 1854, dec. 26.)

 
 
(anakronizmus)
 

A halál és a nélkülözés okozta bénultságot a tehetetlenség rohamai kí­sérték; írni csak számlákat, kurta leveleket írt, olvasni már régóta nem volt képes; hiányzott az önuralma. Értelmetlenül rakosgatta egyik helyről a másikra könyveit.

Egyszer csak kívülállóként kezdte magát megítélni. Hirtelen ébredt tu­datára annak, hogy minden, amit életében megkísérelt, anakronizmus.

 
 
(az apropo)
 

Kezében az illatos levélke, a ruhafogas alatt találta.

„Asszonyom, ha derült reggelre ébredünk, és ha változatlanul kedvére lészen, kilenc óra tájban kocsival Önért megyek. Remélem, semmi gátló (gátlás) tényező nem jön közbe, hogy egy kis időt együtt tölthessünk, s egy szép sétát tegyünk a környéken. Kegyed őszinte tisztelője

Otto von Reinsberg"

 

Ps. Ida elhozta az ön férjének a kéziratát. Remek, „fényes" árnyrajza egy borongó (elborult?) léleknek, aki megkísérelte egymagában megvívni harcát a Janus-arcú gonosszal."

 

Szemere az utóiratot olvasván megnyugszik (vagy másfajta idegesség­gel hajtogatja össze a finom tapintású papirost?), íróasztalához megy, leül, tollat ragad, majd hosszasan, céltalanul mered az üres asztallapra. A pári­zsi ködös kilátás(talanság) fokozza tehetetlenség-érzetét, félénkséggel tölti el. Habozva ér az imént olvasott levélkéhez. Tisztában van vele, hogy kitől


származik, a német írónő férjétől. Egy vidéki kiránduláson ismerkedtek meg, mondhatni véletlenül. Az emlékképek sem megnyugtatóak.

 

„Nantes-i tartózkodásunk alatt meglehetősen unatkoztunk, úgymond ki­pihentük magunkat - mesélte volt csevegő hangon Ida von Düringsfeld. ­Két hete most itt vagyunk egy Franciaországon kívül alig ismert kis für­dőhelyen, ahol találkát adott egymásnak a párizsi meg a nantes-i széfi nem." Mosolyogni látszott, bár a mély árkokkal körülvett szempár állandóan könnyezett, „Latorkert veszi körül őket" - próbált kedélyesked­ni magában Szervere, akivel a nő csaknem egyidősnek tűnt; ám ő egy pil­lanatig mégis úgy érezte, hogy ezek az okos szemek sokszáz éves értelmetlen fájdalmat, kiszolgáltatottságot rejtenek. Holdtölte volt... „Mi az a lidércjárás ott - merült el képzelgéseiben Szervere. - A registrumból ke­restessétek ki a másvilágon bujkálók nevét " - Az utolsó mondatot már hangosan bökte ki, mint valami régóta őrzött versfoszlányt:

„- Kókadozó kakukkfű, el ne ejtsed / szerelmetes uramnak fövegét!"

Az írónő kíváncsian nézett rá, majd felnevetett. „Apropo - mondta mintegy magyarázatképpen -, volt itt a múltkoriban egy különc magyar. Egy huszonöt-huszonhat év körüli vad egyén. Báró H. generális fiának mondta magát. Csodálkozását vagy inkább szörnyülködését fejezte ki ami­att, hogy képesek vagyunk elviselni, mi több: mulatságosnak találjuk a nantes-i polgárokat. Szerinte e vidék előkelősége roppant elkényeztetett és - Ida von D. kereste a megfelelő szót - puisament bére (szörnyen osto­ba). Semmit sem tud a közép-kelet-európai kis népek elnyomatásáról; a Habsburgokat itt mindenki gentlemanoknak képzeli... Egyik alkalommal a fiatal báró fején egy török fezzel jelent meg; állítólag török szablya is volt nála. Nem voltam jelen - tette hozzá kuncogva -, csak mesélték ne­kem, hogy az úri társaság mennyire rémületbe esett."

Őszintén szólva, mi nem ismerjük az önök országát, a magyar törté­nelmet még úgy sem - szólalt meg a férj, Otto von Reinsberg. - Az önök nyelve nemdebár az olaszokéhoz hasonlít - itt udvariasan fordult Szervere felé, aki közben, elborult tekintettel, ezt gondolta: „Térdig irigy­ségben / derékig gyűlölségben / nyakig gyilkosságban / ihon hajdú a te fogyatkozásod!"

 

                                                                                                 *

       A fejfájás rohamokban tört rá.                 

„Szívből nevetnem kell attól való félelmén - idézte föl magában ugyanazt a bársonyos férfihangot -, hogy nem közönséges viszontagságo­kon keresztülment férjét regényhősként fogom beállítani. - És Szemere Bertalanné Jurkovics Leopoldina zavarában beleegyezően bólintott, mint­egy a folytatásra várva.- Jóllehet, amint már említettem Önöknek: tekint-


ve, hogy nem ismerem a magyar nyelvet és az ottani viszonyokat, nehe­zemre esik akár elképzelni is, hogy ezen versezetek és rajzolatok hogyan hangzanak eredeti formájukban, és egy számomra ismeretlen közegben milyen állapotokat idézhetnek elő... No, de remélhetőleg, Weimar és Ber­lin után - ha Ida már megrendelte - mint szerény fogyasztók megenged­hetünk magunknak egy magyaros fogást. De bors nélkül!"

Az Európa közönyét hordozó arc udvarias és elegáns kívánt lenni, mégis csípős volt. Szemere, aki már évtizedekkel korábban tapasztalhatta, hogy milyen érzés jó utakon kocsikázni kifogástalan rugózatú, könnyű hintóban, ezúttal - az új fürdőhelyi ismerőseikkel közös fogatban - komo­ran eltűnődhetett azon, hogy milyen gyalázatos experimentum volna meg­indulni velük Magyarhonból a fuvaroskaravánok dűlőútjain, akár csak Ausztriáig. A jobbacskán felszerelt hazai szekéren - a szállítandó terűt nem számítva - a fogatos négy-öt útitársat vihet magával. Az öt ülőhely közül kettő elöl, kettő hátul van, egy pedig a kocsis mellett. Az elülső he­lyen úgy érzi magát az utas, mint a mesékben azon ember, ki hogy ébren maradjon, magát tövissel rakató körül. A hátsó ülések alvóhelyül szolgál­nak, s hogy áldásaikban (ne adj' Isten!) valamennyi utas részesülhessen, az ülést állomásonként cserélik. Így folyik az utazás - a kényesebb höl­gyek nyafogása, rémüldözése közepette - csárdától csárdáig.

Ha csak ennyi ok lenne a jajongásra, az elégedetlenségre! Hát az enyészet, a korhadás zsigereidből kiszellőztethetetlen hangulata, a puszta­ság „hulladékai" - a sárban elsüllyedt kerékagy, a bűzlő lótetemek -, mik sötét intelemmel ijesztenek rá az elmenőre. De ki mondja még az otthoni­aknak a lelki jóslatot?... A grafomán gróf feje fölött sűrűsödő baljós jelek Szemetét megrendülésre késztetik, s arra, hogy utólagos lelkifurdalást érezzen.

 

                                                                                       *

Néhányszor kedvünk lett volna egymást torkon ragadni. Ennyi leg­alább összeköt bennünket. Máskülönben Széchenyi, aki azon időkben, mi­dőn szavát odaígérte volt Metternichnek, fennen hirdette, hogy a hősiesség éppúgy a pusztulás előidézője lehet, akár a hülyeség. Nemcsak revideálta korábbi nézeteit, hanem Felséges Ferkóval együtt magát Ausztriát is meg­vetéssel illeti, ugyanakkor furfangos taktikával élve, úgy állítja be a világ előtt a Burgot, mintha roskadozna, s ő jót akaró igyekezettel siet a réseket betömni. A császárnak és az udvarnak tulajdon érdeke mielőbb kegyelmet gyakorolni, ahelyett, hogy újabb bűnbakokat, áldozatokat juttatna a hóhé­rok és besúgók kezére. „Ha kegyelmes uram tán egyet-kettőt kivéve, a többiekre nézve általános amnesztiát mond ki, vajon mi ennek elmaradha­tatlan következménye?


Az, hogy Európa tapsol, az újságok sütnek-főznek minden színű és szagú dicséreti csemegéket, a magyarok szívéről pedig leesik az őket nyomasztó nagy kő! Igen! És aztán néhány hét következté­ben ugyan mi történik? Elhallgat Európa és az újságok is nem dicsérnek semmit többé... a magyarok pedig felvidorodnak, minden kompromittált kibúj ürgelyukából a napfényt ismét üdvözleni, és vitéz jó zsandárjaink nem képesek elég vaddal ellátni az apostoli konyhát."

 
 

(farsangi maskarák)

 

„Nagy kópé a döblingi gróf!"

Szemere szórakozottan, övéi közt is gyanakvó tekintettel, magányosan. Beizzadt ingnyakkal, kihűlt végtagokkal koslat szobáról szobára. A kés­pengén a lekvármaradék és a rozsdafolt színárnyalata különválik a havas derengésben. „Igen, a részletek néha nagyon fontosak. Minden hang, min­den egyes gesztus."

Hiába, már nehezen mozdul benne a becsvágy. Tavaly még: „Csak, hogy ne egymagában eresszem Kossuthot egy előnyös területre - egyéb kontinens nem érdekes -, az új térkép közepébe berajzolandó egy Sz. be­tű... MINDEN KORMÁNYI EMBEREK KÖZÖTT MÉGIS SZÉCHE­NYI! K(ossuth) hegy, mit légben üres felleg csinál...

Lám, Kemény Zsigó?! Egyazon partra vetett bennünket a Kossuth-irtózat s -gyűlölet!"

Mi akar ez lenni? Önelemzés? Vagy mea culpa? Présence d'ésprit (lé­lekjelenlét) híján számára ma már csak annak van jelentősége - közben persze a mennydörgő prókátor tovább izgat, tetszeleg, jósolgat! -, Szeme­re már csak arra figyel, hogy az asszony Chopint játszik a zongorán, s ő (behunyt szemmel) alacsony, fehér tornácos házakra lát, a mélyen szunnyadó kertek alján őzek, szarvasok jönnek elő a sötét rengetegből, és fenyőtobozokat rezgető mókusok, pelék szökdelnek... a billentyűkön végig.

Nem alszik, nem eszik - legfeljebb egy almát vagy körtét, mint a po­zsonyi diéta napjaiban, a daliás időkben valaha; ő meggyőződésből szok­tatta szervezetét a puritán élethez, nem színlelésből, mint Kossuth, ki szónoklata előtt krétát eszik...

Túlélni valakit mindig muszáj. Csak önmagadat túl ne éld: az a leg­főbb árulás!

 

KAPTTÁLIS BARMOK! - Mekkora hévvel rontott be egykor a Fő­rendek Tanácsába. Széchenyi ravaszul hunyorgott, mint aki érti. „Láttam, mily gyengék s mily korhadt anyagból építve a karzatok a mágnásterem­ben; azt hiszem: le fognak szakadni..."


Feleségével ülnek a batárban; gót cifrázatú tornyok, kapuk előtt halad­nak el. Leopoldina térdén kékes színekben szőtt, könnyű házitakaró. Szá­jára szorítja zsebkendőjét; Szemerét mégis zavarja a fojtott szipogás. A leszakadt karzatok mint villámsújtotta ágak... Eötvös vagy Széchenyi he­lyett az emlékezés időnként az Otto von Reisberg arcát csalja elő a kocsi­homályból. Szemere testét mikéntfia a láz dobálná a párnás ülőkén.

 

A legszomorúbb, hogy lassan nem ismerünk magunkra sem. Hősök lajstromáról lekéstél, fejed épen állíthatod ki farsangi maskarák közé...

 

A táj szelíd, civilizált. Kinek jutna eszébe, hogy nem múlt el kora még kéjenc hóhéroknak, mesterlövőknek?!

Talán még újra lehet tervezni a múltat. Talán egyszer találkoznak a hűk és a legvégsők a haza jobbjaiból - és működni kezd a szellem.

 
 

(alkati „hiba ")

 

Komisz félálomból nyitott ablaknál ébred. A szél hóval, hideggel tört rá. „Most Széchenyin volt a sor. Elsült a fegyver." Ezen az éjszakán meg­kísérti a halottak árnyéka. „Mi történik akkor, ha valaki azok közül, akik Nagy Halállal haltak, ismét visszatér az életbe?

- Nem szabad éjjel kóborolni! Meg kell várni, míg megvirrad, s akkor útnak indulni - felelte Tou-ce Csao-csu kérdésére...”

„Amit el kell érnünk, azt elérjük az idő múlása nélkül, a cselekedetek művelése és gyümölcseik gyűjtése nélkül, nyereség és veszteség nélkül" ­a buddhizmus erre tanít. Ha mégis lenne még valami, kijelentem, hogy az csak álomhoz hasonló, csak átváltozáshoz hasonló.

 

                                                                                      *

Széchenyi az éjjel felriasztott álmomból és megsúgta, hogy agyon fog­ja lőni B(atthyány) L.-t. „Szakálla alsó csúcsán célzom meg - mondta -, a homlokán találom el... meglásd, s összeesik, mint egy uszkár." Sejtel­mem sem volt eddig róla, hogy B. L. uszkárhoz hasonlít. Széchenyi min­dig kolerikus volt; ziláltan menekült vissza porhüvelyébe, Döblingbe, elfelejtvén bocsánatot kérni nejemtől.

 

                                                                                       *   


„Megnyerte a bor-börze, elereszté a haza!" Ez a luciferi kajánsággal skandált, rosszteájú megjegyzés is Széchenyitől származik. Még a pozso­nyi országgyűlésen szemelt volt ki engem cinizmusa tárgyául. (Talán ami­att, hogy bár leszegényedett ágon, én mégis Huba vezértől származom.) Ha jól emlékszem, akkoriban Kossuth Lajosra esküvék. Mindegy. A pub­likumot szétverték: nincs ráhangolva sem a Széchenyi káinkodására, sem Kossuth óbeli ömlengéseire.

 

       „Partons demain malin - pour ne revenir jamais!" (Ha mégis szövetkeznének ellenem.)

 

                                                                                       *

Csupa felszín és felület, múló érdek vagy színlelés (?) - a pillanat csábjainak való bűnös bókolás. Ez lett az élete.

Mi mentette meg az öngyilkosságtól - talán alkati „hiba" -, noha több ízben rászánta magát gondolatban?

Az amnesztia reménye semmiképp sem. Inkább egy nemzet létfenntar­tó ösztöne.

 
 
(porfelhőben egy angol úrral)
 

Már a kocsiban felfigyeltem egy nagydarab férfi zengő hangjára. Erős vonásairól nyomban ráismertem. Épp Kossuth keze írását olvasta. Később el is szólta magát, hogy Kossuth utasítására vissza kell térnie Magyaror­szágra. Rögtön utána készségesen és kimerítően kezdett mesélni nekem egy néhai honvédőrnagy sikeres kísérleteiről, amelyhez ő maga is segéd­kezet nyújtott.

„Jódot és más ásványi anyagokat égetünk, hogy különböző kromatikus megvilágításokat idézhessünk elő!"

E spektrálanalízis iránt én is érdeklődést mutattam. Az angol úrnak hitt Kászonyi Dániel azonban az egymás után elfüstölt szivarokkal sem tudta leplezni kezdeti izgatottságát. Az otthoni gondokat megidézve elke­rülhetetlenül szóba került a szeptemberben kiadott protestáns pátens. Este már nem állta meg, hogy ki ne robbanjon: „A császár oktrojált politikai és vallásszabadságot ajánl Magyarországnak. Mi nem kegyet kívánunk, hanem jogot, nem ajándékot, hanem visszaadását annak, ami a miénk. A bécsi udvar sértő ajánlatára, meglásd, az egész ország ellent fog állni. Miskolcról, Debrecenből összejövetelekről van hírünk - itt már érezni le­hetett, hogy Kossuth irányítja a gondolatát -, másutt sem rettennek meg


szuronyoktól meg az ágyúktól. Hiszem, hogy hazánkban nem halt ki az erkölcsi erő. Hogy mi fog történni, azt nem lehet határozottan megmonda­ni, annyi azonban bizonyos, hogy ha ez az erő tartósnak bizonyul, az osztrák kormányzat elvesztette, föl kell adnia a játszmát..."

Irodája előtt váltunk el a Leadenhall Streeten. Miután én ismét kocsiba ültem, és integető kürtőkalapját porfelleg nyelte el, kezembe vettem egy pesti újságot. Azt hittem, látomásaim vannak. Feszes nadrág, jól kihányva paszománnyal! Cigány zene!... Így dacol Hungária Ausztriával?

 
 

(emigráns tünetek)

 

Aznap ölte magát vízbe leányával együtt M(ajláth) M(uki); úgy lát­szik, így akarta vétkét levezekelni, amiért anyagi gondoktól szorítva a bé­csi titkosrendőrség szolgálatába lépett... Halnak az embereli mint a csirkék. Vagy megbolondulnak, mint szegény M. könyvtáros. Az orvosok szerint büszkeségi monomániában szenved.

Szemere maga előtt látta a puffadt tetemet. Hányingert váltott ki belő­le a lilás feketeség. A pap rendíthetetlenül szavalt: „Az ember szelleme fölötte áll térnek és időnek. Tér és idő a mi érzékeink termékei, és csakis az érzékiség számára jelenvalóak. A megboldogult nem úgy merült el az Örökkévalóságban, mint egy korsó víz a Dunában, hanem...” Szemere szá­mára képtelenségnek tűnt, hogy minden élő, minden, ami anyagi és testi, áldozatul essék az enyészetnek. Valósággal megszégyenülést érzett amiatt, hogy az isteni gondviselés sem ismeri a kivezető utat a halálos árnyékból. Lesújtotta a fölismerés, hogy nem fogja tudni soha megérteni (hát még utánozni) az első keresztények feltétel nélküli tisztasággal vállalt áldozatát.

 

                                                                                        *

Az avítt tapétát néztem s egy letűnt, ki nem használt élet foszladozó kellékeit. Őt nem láttam, mintha nem is létezett volna, mintha nem ő szülte volna gyermekeimet (?) - a négy halottat s az egyetlen élő máso­mat, kinek a természet, mint ismeretlen rajzoló, keményebbre, közönyö­sebbre színezte arcát, kihangsúlyozván legkarakterisztikusabb vonásaimat.

Futott a szán - az orosz író lakása felé - a vértelen alkonyatban, s egy pillanatig abban az illúzióban ringatóztam, hogy sikerül kiszellőztet­nem magamból kölcsönotthonunk bőr- és savanykás enyvszagát. Honfog­lalásunk első napja Párizsban, midőn a felélesztett tűz nyárfarőzse illatával szinte megszédített bennünket! Az is illúzió volt... Én csak ez utolsó ham­vadó tűzre emlékszem. Felcsörömpöl a piszkavas! még most is hallom. Leopolda befogta fülét. A földre döntöttem. Ijedten ellenkezett.


       Lecsaptam izgalomtól hullámzó keblére, forró ajkára, nyakára. A gyermek szaladt fe­lénk s állt közénk sikoltva. Aztán... Az emlékezetem kihagy.

Mikor kirohantam a házból, az volt az érzésem, hogy valamilyen jóvá­tehetetlen tragédiát idéztem elő. A könnyű szánútból tisztán megőrződtek bennem a porhóval befújt kapufaragások, s egy csóka összekuporodott-apáca-árnyéka a megfeketedett húkupacban.

 
                                                                                         *

Csend és ragyogás... S a visszaúton a fantázia szüleményei mint körü­lírhatatlan, imbolygó alakzatok a hólepte végtelen mezőn.

 
 

(Turgenyev színe előtt)

 

„Párizs csupa nyüzsgés, mindenáron csillogni akar. Ennek dacára egé­szen patriarchálisan lehet itt élni. - Turgenyev féltve őrzött pipáiban gyö­nyörködött. A hangulatáradás meglágyította kesernyés ráncoktól kikezdett arcát; kedvére könnyezett, mintha vendége ott sem lett volna. - Én jó ide­je már semmit sem csinálok. Mint vadász pedig odáig süllyedtem, hogy olykor egy-egy fácánnal is beérem. - Tréfálkozásából inkább magamuto­gató elégedettség sugárzott, semmint bosszúság. - Az idő pityegős beteg. Megvárom a kedvezőbb napsütést, hogy kimehessek Fontainebleau-ba. Azt mondják, kevés a vad, de a fű itt-ott már zöldell...”

Ivan Szergejevics magabiztos fölénnyel társalgott; Szemere szórakozot­tan hallgatta. A hamvadó tűzre gondolt, a piszkavasra. Bűntudatot érzett, de azzal egy-időben - bármennyire is undorodott magától emiatt - a zsák­mány járt az eszében. Egy számára addig ismeretlen ösztön késztetése volt: mint amikor valaki a saját feleségét akarja megerőszakolni.

„Örülök, hogy elmúlt a kehegése. Kissé arisztokratikus, kényeskedő légkört kölcsönzött önnek. - Turgenyev nem tagadott meg vendégétől egy mosolyt. - Remélem, nem sértem meg vele, ha megjegyzem, hogy az a köhécselés nemigen állt összhangban itteni szolid filiszteri életmódjával. Nemcsak önre gondolok, honfitársaira is. - Az emigráció került szóba megint; Szemere megkísérelt minden idegszálával figyelni. - Nem kívá­nom helyette önnek a magam betegségét, a hólyag-neuralgiát. Habár kü­löncködő orvosom teóriája szerint a neuralgiák rendszerint akkor újulnak ki, amikor az ember visszakerül abba a levegőbe, ahol először kapta meg őket... Nemdebár, morbid remény?"


 

Mi vagyok én? - tépelődött magában Szemere. Letépett gally, mit a legkisebb fuvallat is megrezzent? Vagy röghöz kötött bogáncs? A szeszé­lyek sem tudnak már fölrepíteni.

 

„Nem tartom emberhez méltónak fércelgetni, toldozgatni az életünket - folytatta Ivan Szergejevics. - Alakoskodásnak érzem: mikéntha egy százszor kikosarazott vénlány egyvégtében tótágast állna a tavasz előtt!... Mindnyájan meghalunk. De kimondhatatlanul gusztustalannak találom, hogyha valaki - megrázta hosszú szakállát, mint egy isten - életében el­kezd bűzleni."

Amikor végre-valahára unott udvariassággal elbocsátotta vendégét, Szemre mint egy pityegős beteg távozott.

 
 

(a „Magyarok Istene ")

 

A császári házat szeretném megkímélni attól, hogy még egy merényle­tet kövessenek el ellene, á la Libényi János. Tömegmerényletről van szó, amely könnyen szétrombolhatná a Burgot. Újabb divatbemutatók, fogadá­sok (vajon Kossuthnak most kik a kóstolómesterei? mert már képviselő korában sem mert enni, inni, míg valamelyik udvaronca meg nem ízlelte ételét és italát) - az exkormányzó úrmanővereivel nyilván azt szeretné el­érni, hogy mindenért engem foghassanak gyanúba - és közben Palmers­ton, Anglia (ugyancsak ex!) külügyminisztere, valamint újabban III. Napóleon semmibe sem ártja bele magát; éppen ezért kötelességemnek tartom, a La Manche csatornán átkelve egy süllyedő bárkából, megfelelő helyre eljuttatni ezt az utolsó figyelmeztetést. Mielőtt elborítanának a hul­lámok s minden elsötétülne körülöttem... Nemzetemtől elvárják, tudom, hogy ne ítélje kárhozatra - szétesésre - a nagy birodalmat!

 

                                                                                          *

      Éppen éjféli 12-t vert az ismétlőóra, midőn Szemere cudar nyavalyájá­ból fölriadt. A sötétben zúgott a feje, mintha a londoni gyárakban látott veszettül zakatoló gépeket szerelték volna beléje. Mindazonáltal - amint kissé jobban magához léit - az elégedettség érzése töltötte el: végre meg­mutathatja a világnak, hogy a Magyarok Istene mire képes. Ha mát Euró­pa mostani vezetői az ördöggel állnak szövetségben, és a gondviselés gúnyt űz belőlünk. Csak nehogy észrevegyék az ő alakoskodását, csak most tette kockára igazán családja nyugalmát és vagyoni biztonságát.

      „ Senki sem oly nagy, hogy megmenthetné az országot, senki sem oly kicsiny, hogy ne ölhetné meg." Ferenc József főhadsegédje, a köszvényes    Grünne Karl gróf mondta ki ezt a - kapóra jött - igazságot. (Őfelsége ezek szerint nem csupa agyalágyulttal veszi magát körül?!) Szalmaviszo­nyok közt élünk minden tekintetben. A rémült nép azt hiszi, hogy nem lesz bora az idén! (Ezt már Voltaire is megmondta: Le peuple effrayé croit que les vins manqueront cette année!)

  

                                                                                                                                                                                                  *

Föliratkoztam újra a nemzetőrségbe, persze titokban. Kijátszottam vala­mennyiüket! A híres Blumenbachot is Göttingában. Fütyülök az ő üvegha­rangjára, ami alatt egy Athén mellett kiásott és szerinte háromezer éves koponya volt látható. „Mi fölséges, mi tökéletes!" - mármint az ő kincse, sikoltozott nekem a gyermeteg agg. Szerencsére az én agyam képlékeny, akár egy darab agyag a fazekas kezében, még semmi, de mindenné képez­hetd, magában visel minden alakot.

 
 

(üvegharang alá zárt koponya)

 

Puffadtan, ernyedten, most már folyton a kihűléstől tartva. Ama, mint be­vérzett kötés, borvirágos, ha nem gutaütéses. Mert amióta a sok boa elfolyt, egyre gyakrabban néz a pohár fenekére. „Csak az újabb rohamtól óvd meg, Uram!" - Lipolda a sarokban egy feszület előtt térdepelve veti a keresztet

 

                                                                                          *

Olyan dühös szóvitába keveredtünk feleségemmel, hogy akár késsel mehettünk volna egymásnak. Haragomban dühösen sírtam, s iszonyúan káromkodva ordítoztam, mint egy veszett vadállat. Szinte most is látom, érzem azt a mozdulatot. Oroszlán vagyok, aki a zsákmányát készül szét­marcangolni. Borzasan, elfojtott érzékiséggel, gyönyörökre vágyva. A piszkos homályban a szemem előtt szaladgáló izgató foltokat akárha De­lacroix festette volna.

 

                                                                                         *

Leopoldina nem szól hozzá, sokszor egész napra bezárkózik szobájába. Szemete számára ez borzasztóbb a legkegyetlenebb féltékenységnél. A szűnni nem akaró érzésapály-dagály mindkettőjük életét, lelkét meggyötörte.­ Sz. B. fásultan ül egy konyhaszéken, nyáladzó sóvárgással bámulva maga elé, majd hirtelen annak tudata, hogy


feleségét és gyermekét jóváte­hetetlenül elveszítette, oly zaklatottá teszi, hogy felugrik és kiszalad az ut­cára. A közönyös tömegben sajnálni kezdi önmagát, hogy könnyebben elűzhesse agyából a halál (az üvegharang alatt őrzött koponyacsont) gon­dolatát. A hanyatlás jeleit fedezi föl mindenütt. Ó, kit dicsérjenek ezek? Az Urat-e, aki teremté, vagy a haláé, mely jól végezte a dolgát?

                                                                                     *

Nem jön ki hang a torkomból. Elkiabáltam volna, vagy a hangszalag­jaim is megrothadtak, mint a reményeink, a kedvünk, ezek az évek, egész kiagyalt történetünk az emigrációban?!... Hinni, hogy középpontjában le­hetsz valaminek, miközben mint fénylő sínek kifutnak alólad az egymás­sal ellenkező végtelenek Az idegenbe szakadt áporodott levegője! A tegnapelőtti kenyered maradéka és a ciszterna vizével félig töltött ku­lacs!... El kell szakadnod az idegen talptól, mely hazug biztonságot és me­leget adott.

 
 
(mártásnyomok)
 

A gyümölcsfák ágain jégvirágok nyíltak. A tébolyda ablakából le lehe­tett látni a vásártérre. Vidékről nagy számú szekér érkezett. Bárgyú képpel vagy rémült vigyorral bámultak le a betegek, mint játékszín közönsége, a zörgő, zajgó sokaságra. A magasban egy főkötős személy (ápolt vagy ápoló? nem lehetett kivenni, a rácsok darabokra szabdalták arcát) egy gyűrt, mártásos ujjaktól maszatos cédulát olvasott, előbb kíváncsian, majd enyhe bosszúsággal.

... akármint erőlködjünk, ha sötét, kínos gondolat meghalni, még kí­nosb gondolat meghalni idegenek közt, feküdni idegen földben... Be bol­dog, ó, a számkivetett, hogy nem ismeri a jövendőt: a valóság megölne bennünket; a remény az, ami táplál. Lépésről lépésre megyünk, mint a vak, ki a partra érvén onnan lebukik, és a vízbe esvén a hideg habok bo­rulnak felette...

(42, rue de petites Écuris - Dec. 26. 1854.)

 

       Aki most olvasta, tizenöt év késéssel, a távolból idetévedt üzenetet, ér­tetlenül nézett le a kásás hóra, a vaskos sárnyomokra, a hetivásárra, azalkudozó, kupeckedő tömegre, melynek körében mostanában az „Éljen a király!... Éljen a balpárt!... Vesszen a jobbpárt!" járja, és lelkiismeret-furda­lás nélkül tépte össze apró darabkákra a haszontalan cédulát, hogy kihajíts­a rácson túli, tavaszt leső világba.