Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Strindberg elképzelt "forgatókönyve" Nietzsche és Wagner szakításáról

2012.05.09

 

Lászlóffy Csaba
 
STRINDBERG ELKÉPZELT „FORGATÓKÖNYVE” NIETZSCHE ÉS WAGNER SZAKÍTÁSÁRÓL
 
A legszörnyűbb, hogy abba leszünk szerelmesek — gondolja Strindberg —, akit a legkönnyebb lenne utálni, akit meg kéne hogy vessünk.
            A kert feketedik, már rég nincs egyensúly fény és árnyék között. A két hírességről elmélkedik magában, jobban mondva: a két beteg szervezetről. Sorrentóban szakítottak egymással. Éppen ideje volt. És eljött az ideje annak is, hogy ő, Strindberg megírja róluk a maga "forgatókönyvét". (Esetleg be is lehetne mutatni a két hőst — Wagnert és Nietzschét — a stockholmi vagy a koppenhágai színházban; a közönség mindig mohón falja a felkínált botrányt, legalábbis szívesen elcsámcsog rajta.) A Nietzsche filozófiai gondolatai már jó ideje foglalkoztatják.
            "Az éjjel vele álmodtam. Az ágyamnál láttam állni egy bozontos, vastag bajuszú szellemet. — Strindberg élvezi az ilyen öngerjesztést. — Nietzsche most biztosan bujkál valahol. Menekül a világ, vagy inkább önmaga elől; a gyengédség‑ellenes dac nem más, mint egy szívós harc kezdete; megpróbálja kiirtani magából gyengeségeit. Ha így folytatódik ez a vadóc bújócskajáték, még megérjük, hogy alpesi magaslatról fog leüzenni nekünk..."
            Strinberget megkörnyékezi a kétely: vajon azt hallja‑e, ami az ő bensőjéből tör fel elnémíthatatlanul?... Dehogy. Hiszen álmában Nietzsche szelleme súgta meg neki, hogy a legfőbb rossz hozzátartozik a legfőbb jóhoz. Ebből is arra lehet következtetni, hogy a művészetben elmerülő filozófus most össze akarja zúzni a maga teremtette bálványt! (Ez mit sem változtat azon, hogy Wagner ezúttal a Parsifaljával eltelve vonult el látványosan pihenésre.)
            De hát a Mester (Strindberg maga előtt látja Wagnert keményített, fehér ingben, amelyet balmellén átdöfött a "tanítvány" — ez is álom?) tudott‑e egyáltalán pihenni a sokktól, vérkeringés‑zavaraira mennyire hatott ki a megrázkódtatás? A diadalittas, konok tekintetre kíváncsi. Wagner nyilván, mint kivénhedt hadvezér vagy zsarnok, árulást emleget... Strindberget egyelőre zavarja a kettős színhely. Sorrentóban minden buján, zölden ragyog bizonyára; az ő szeme előtt itt északon viszont rőt, barna, füstös színek. Ide volna illőbb az elképzelt történet, melyből amúgy is hiányzik a melegség, a charme. A leírás hangulatát nem ártana közelíteni a hős monológjához, a Nietzschééhez, aki a lemondás és egy képzelt nyugalom között egyensúlyoz.
 
Az állombeli sűrű vér nem könnyű csevegést és gesztusokat: kezek, lábak játékát ígérte. Strindberg lázban égett a lepedőn, mint olyankor, midőn az otthon hiányának réme üldözte, valamilyen megfoghatatlan nosztalgia. Úgy emlékszik, hogy hősei (W. és N) egy láncon függő fáklyatartó előtt álltak szemtől szemben (ezek szerint kosztümösen), és kardjukat markolászták. Lábuk bizonytalanul kerülgette egymást s a veszélyt, de parázsló, régi (ősi!) gyűlöletük lobot vetett. "Nyomorult fegyverhordozóm voltál! — vágta az N. szemébe W. — Szavaid moslékba való csontok, ebek rágódnak az efféle haszontalanságokon!" "Te mondod ezt? — vágott vissza epésen N. — Te, akinek hurkás hasán rozsdás vaskard lóg; s csak gyermekeszű urad nem nevet ki, akinek kitartottja vagy!" ...A kellékek és kosztümök nem nibelungi környezetre vallottak (nyilván, hisz W. II. Lajos bajor király kegyenceként parancsolgat); a borgőzös, dühkitöréseiről hírhedt Wagner "árnyékképe" kihatott az álombeli W. egyensúlyára, olyannyira, hogy Strindberg egy színpadiasan gesztikuláló, dőlingélő alakra emlékszik, akit ellenfele a válla alatt talált el. Egy kiáltás, és W. összecsuklott...
            A féktelen, vad álomból fanyar ízű ébredés. A derengés, mint terrorista, torkon ragadja a drámaköltőt. Zavaros tekintetében, ahogy a fénybe néz, a vergődés megszakad; hősei mint meredt szemű halak, kiket partra rántott a háló.
            Vékonyka gyolcsingben a mennyezetes ágy szélén egy szemrevaló lány ásítozik; gonosz vigyorral ellöki magától, s ujjával a szoba sarkába mutat: "Ott voltak... A lármát már nem hallom. De a vért még látom s érzem. — Közben felkönyököl. — Na, mit rémüldözöl?" — kérdi ijedt ágyastársától, s belecsíp a puha húsba a takaró alatt.
            Oda a pattanásig feszült légkör. Szeme bosszúsan kutat valami innivaló után. Kikászálódik az ágyból. Az ajtóhoz megy, hátralöki. Arca a csípős hidegtől felfrissül. "Mit akarnak a maga hősei ebben a lehetetlen darabban?!"... A kritikusok jutnak eszébe, s már elemében van: jöhet a cécó, mert megéri!
            "Én legyek kíméletes?! ... Köszönjék meg, hogy foglalkozom velük. Megörökítem őket az utókor számára; mielőtt tükörképük folyók vizébe vagy az öröklétbe hullna. (A cinikus, áruló idő olyan, mint mikor idegen kéz turkál kézirataid közt, olykor egyenesen a vállad felett.) Ha akarnám, sem tudnám óvni már őket a valós vagy vélt haragtól kuszált találkozástól."
            A leszámolástól. Ezt a kifejezést találóbbnak érzi. Újabb üveget nyit meg. Nem megy a munka. Mondatritmus helyett alattomos robbanások — a "napkitörés" előtt. Titokban irigykedik a Nietzsche‑féle ditirambusokra.
            "Jól ismered őket? — kérdi önmagától. — Fenét. Az egyik széles gesztusokkal szabadítja rád a vad őselem‑áradást: kincsőrző sellőket, a Rajna hullámait és tűzvarázst, s miközben harsonakíséret mellett saját "papjaival" a saját dicsőségére mondat misét, elmeorvosa szerint aggkori gyengeelméjűségben szenved. Nietzsche arra figyelmeztet, hogy a német művészet (!), a német sör, a német Mestermű hangoztatása Wagner részéről legalább annyira veszélyes kór, mint gyógyíthatatlan orbánca, asztmája, szívgörcseiről nem is beszélve...
            Ő, a másik — a filozófus ágyútöltelék, akit kiszuperáltak a német hadseregből, s gyenge szemével beosztották szanitécnek, de a vér láttán hányni kezdett, el is ájult, úgyhogy hazaküldték —, egyszóval Nietzsche, amellett, hogy mérhetetlen vérszegénységet és izomgyengeséget állapítottak meg nála, újabban még gyertyafényben sem tud ülni, nemhogy a napon, a réz gyertyatartó visszfénye is zavarja; egy padlásszobába zárkózott. A leeresztett függönyök mögött hűséges tárgyait sem látja, csak kitapintja őket — noha azzal kelleti magát egyvégtében (Wagner szerint: »Pozőr!«), hogy: Fény vagyok!... Volnék bár éj; ám fény övez, íme az én magányom!... Meg hogy: Saját fényemben élek. Visszanyelem magamba a kitörő fényt, a felkínált világot!" (»Miután jóízűen bezabált nálam« — morogja Wagner.) Így hát Nietzschének minden olyan felkiáltása, hogy: »Ó, adakozók boldogtalansága! Ó, jóllakottság farkaséhsége!« üres demagógiának minősül.
            De halljuk az önmagával társalgó Szellemóriás — ez már a forgatókönyv, ha‑ha‑ha! — nagymonológját!... Annyit el kell ismerni — fúj takarodót a rosszmájú Strindberg —, hogy a mitikust erőltető, öreg Wagner későromantikus, harsány magamutogatásával szemben a Nietzsche kivagyisága jóval szenzibilisebb; ő gyengédebb húrokat megpendítve igyekszik elfogadtatni velünk zsenikomplexusát."
            A télen Nizza alküonikus ege alatt. Fölfelé kaptattam a fárasztó úton a csodálatos, mór Eza‑sziklákhoz...A fáradtság legcsekélyebb nyoma nélkül gyakran hét‑nyolc órát is barangoltam a hegyekben...
            Még táncolt is; jól aludt és sokat nevetett. Ez már szinte hihetetlennek tűnik. Máskor mintha nem félne szembesülni emberi, alkati tökéletlenségével: bevallja, hogy bőre (abszurd módon) gyakran ingerlékennyé válik akár a legkisebb tűszúrásra is, s ő maga tehetetlenné lesz minden jelentéktelen aprósággal szemben. Ilyen állapotban csak utalni kívánok rá — mondja, rosszabb az ember emésztése, hideg rázza, bizalmatlanná válik... Nietzsche az, aki a fogyatékosságaival is valósággal tüntet. Hát még azzal, hogy sikerült megváltania magát a kút kávájára telepedett csőcselék láttán érzett undorától. Az ő életéből nem kortyolgat csürhe nép! Goethe tán megkótyagosodna, Shakespeare megfőne ebben a szédítő szenvedélytől fűtött önelégültségben.
           És most jöhet a minden operaszerűt utáló filozófus, aki az ő "félni nem tanult" Übermensche Siegfriedjétől megtanult félni.
           
            NIETZSCHE: "Torkig vagyok a zsarnok művészestélyeivel! A tobzódásaival!"... Nem csoda, ha megszökött Wagner elől Bayreuthból, ahol ő nem királyokat, fejedelmeket, hercegeket látott (mint a diadalát ülő operaszerző), csak színpadias effektusoktól megkergült sznobokat. "Rég volt, mikor még Wagner a szemében könnyekkel hallgatta a csalogány énekét! Amikor még a természettől (»a kirándulás pártján vagyok!«) nyert zenei ösztönzést. Még nem volt benne, visszamenőleg és előre, minden német: a tüzet prüszkölő sárkány éppúgy, mint a sárkányölő. Londonban például hálás volt annak az angol madárkának, amelyikről jól sejtette, hogy Siegfried német erdejében fog dalolni..."
            (Strindberg: "S még rólam mondják, hogy cinikus vagyok.")
            NIETZSCHE: "A Mester családjával Velencébe készül. A huszonnyolc szobás Palazzo Vendraminban szeretné kipihenni fáradalmait — II. Lajos nagylelkűségének köszönhetően, akinek kicsinyített mellszobrát Cosima magával viszi, hogy őrködjék a család békéje felett..."
            A jól értesült Strindberg szerint Nietzsche öngyógyítással próbálkozik. Az a mániája, hogy Wagner kezdetleges, primitív óriásai nélkül úgy fog élni s főleg aludni ezután, mint az egészséges ember, akinek, ha denevérszárny érinti arcát vagy szellemet lát, a szempillája se rezdül; kemény és illatos fából faragták... Egy orvos hosszabb ideig kezelte a filozófust, végül levélben mentette ki magát: "Nem, a maga idegeinek nincs semmi baja, csak én lettem ideges." A bölcsesség növekedését pontosan le lehet mérni az epe folyásán — ezt Nietzsche állította valamikor, midőn még nevetgélve tette keresztbe a lábát a Mester pazar fogadótermében vagy kényelmes dolgozószobájában. "Egész nagyhatalmi főhadiszállás!" — állapította meg a Wagnerék fényűzően berendezett emeletes villájáról, amelynek egy különálló lakosztályára nyugodtan igényt tarthatott volna. Hét főnyi személyzet szolgált föl; s a villa zenetermében a bősz zseni, mint egy fösvény, ijedt képpel, féltékenyen kezdett hadonászni, midőn ifjú vendégét rajtakapta, hogy Lisztet pötyögtet a zongorán. Nietzsche kacagva hagyta faképnél Wagnert. Elkönyvelte magában, hogy egyedül az ember nevet az élőlények közül... "Egyedül ő szenved oly mélységesen, hogy föl kellett találnia a nevetést" — tette hozzá keserűen. Szívesen hallgatta (bár játszani tudta volna) Lisztnek néhány ütemben egy egész világhangulatot kifejező Rezignációját — fanfárok és fortissimo helyett négy sorban egyszerű, halk harmóniák; kis továbbrezgései a késleltetett feloldásnak. Különös finomságnak érezte, hogy a zenemű utolsó ütemeiben újraindul az ismert motívum, de a dallama sehová sem vezet. A reménytelenség tökéletes kifejezése, hogy már semmi sem következik... ­– Rokonszenvet érzett Liszt iránt mindig; igaz, az ő ateizmusával és kihívó egyházellenességével aligha fér össze a híres muzsikus vatikáni szerepvállalása. Egy igazi művész nem alázkodhat meg annyira, hogy a pápa "ministránsa" legyen. Lisztnek is megjöhetne az esze, levethetné a fekete szoknyát, s fölhagyhatna a szerzetesi pózzal. Hisz nem tagadhatja, hogy szívesebben terpeszkedik el egy drága mahagóni karosszékben, minthogy bigott módra térdepelnie kelljen, s a piramis mahagóni borítású írószekrényt sem veti meg. Erről jut eszébe, hogy valamikor Wagner is beérte az önfegyelemre szoktató, praktikus "jakobinus" stílussal s berendezéssel; ma viszont hajó formájú empire ágyról álmodozik — ez az egy hiányzik még neje nagyravágyásának kielégítéséhez... Akkor már inkább (Lisztre gondol megint) az osztrák vagy magyar empire polgáribb változata, a biedermeier, mely nem olyan rideg és ünnepélyes, mint a Bayreuthban hódító vörös és arany...
 
            Strindberg itt ültében belealudt a morfondírozásba. Így nem esett nehezére egészen — úgyszólván szertelenül — szabadjára eresztenie képzeletét. Álmában egy olyan — ráncosabb és hiúbb — Nietzschével találkozott, aki mindenáron túl akart emelkedni önmagán, nem törődve azzal, hogy belepusztul. A veszélyt választotta hivatásként, jóllehet törékeny szervezetét a filozófiai rendszerek így is meglehetősen próbára tették. "Ami szemünk előtt van, az csillogó délibáb" — figyelmeztette Strindberget (is). — Én már csak amiatt is megérdemlem a szeretetet, mert átmenet vagyok a pusztulásba. A boldogság különben mellékes..." Ennek a Nietzschének rokonszenves s már‑már hervadhatatlan volt a mosolya; hajlékonyan, elevenen közelítette meg Strindberget, akár egy ideges nyílvessző. Mintha csak összetévesztette volna magát a stílusával.
            Amennyiben a valóság lehetséges kombinációi végesek — állapította meg magában a drámaíró —, úgy hát nem sokáig kell várni rá, hogy a magányba hanyatló elme közel jusson az őrület határához... S valójában: látni vélte (persze álmában), amint a csillogóan röpködő "nyílvessző" el‑elveszti egyensúlyát. Különös megsejtése volt ez. Már csak az hiányzik, hogy Nietzsche nővére, akinek naiv kommunisztikus nézetei vannak, egyszer csak elhagyja a gyámoltalan Friedrichet, hiszen ha sokat olvassa filozófus‑öccse különcködő gondolatait, még elhiszi, hogy a sápadt, beteg ember beéri tanári nyugdíjával, egyébre nincs már szüksége, például részvétre, amely — ezt maga Nietzsche terjeszti — "együtt jár bizonyos tapintatlansággal és tolakodással."
            Strindbergnek jóformán föl sem kell kelnie a székből, hogy feleszmélve, kissé csodálkozva ugyan, de magabiztosan konstatálja: "Még megérem, hogy jóstehetség veszett el bennem eddig."
            Tudomása szerint a társaság elől elzárkózó Nietzschének egyetlen próbálkozása volt életében egy "szúrós szemű" perszónával; persze sikertelen. Lou ugyanis ügyesen kitért a gátlásos tudós érzelmes rohamai és szemrehányásai elől; ehelyett szívesen tanítgatta volna a férfit házimunkára. Nietzsche azonban, akár egy kamasz, előbb böjtre fogta magát, de mert az önsanyargatással semmire se ment, dacosan kezdte számolni az ételpacnikat kéziratain meg íróasztalán. A nőszemélynek legfeljebb a tintapacákon akadt meg a tekintete az egybefolyó, unalmas napokon, amelyek, ó, mennyi irkafirkával járnak! Szívesebben bajlódott volna egy kevésbé rakoncátlan, aranyos kisfiúval, aki mondjuk egy szép trombitára vágyik... Nietzsche viszont ugyanolyan daccal fogadta azután a nők minden kétszínű szavát és közeledését. A bosszúhoz nem volt benne elég ravaszság meg lelkierő. Hitvány testét ellenben nagy állhatatossággal edzette, mivel elméjét s akaratát időnként anyagi természetűnek fogta föl; mintha a levegőben szálló kő egyet gondolna, s megszabhatná a saját pályáját és megválaszthatná leesésének helyét. (Spinoza)
            Strindberg csak vigyorogni tudott Nietzsche filozofálgatásának a szép‑ és "gyengébb" nemre vonatkozó vadhajtásain. Habár ezúttal nehezen tudta volna megtagadni szimpátiáját a balek "nőspecialistától", aki szerint az asszonyban minden rejtély...A férfi, mint a legveszedelmesebb játékszert, úgy akarja a nőt, aki számára ő csak eszköz... Strindberg ne tudta volna, milyen a női szépség? Színésznőt vett feleségül, a legbestiább fajtából valót. Ami a gyengébb nemet illeti, nejecskéje túltett ifjúkorának kacér bárónőjén, aki pórázon tudta tartani férjurát, s mielőtt felfogadta volna őt fiai mellé házitanítónak, látni óhajtotta a péniszét.
            "A nők ösztönélete sötétebb, mint az a fedett árok, amelyikbe Wagner egy egész zenekart elsüllyesztett a Rajna kincsének színrevitelekor."
             Nietzsche egy ilyen aforizmát azért nem tenne ki az ablakba. Ezzel­, mint aki befejezettnek tekinti a nemek harcának ügyére szánt vitát, a fal felé fordult. Előbb persze minden fellelhető italt elfogyasztott. Észre sem vette, hogy már virrad... "Micsoda éleslátás kell, Friedrich barátom, ahhoz — motyogta félálomban s nem egészen részegen —, hogy valaki rájöjjön: a nő tulajdonképpen bűnöző?!"
            Nem fészkelődött fekhelyén, teste, lelke annyira kimerült. Csak nyála csorgott a párnára.
            Mikor felébredt, a maszatos képű cselédlánytól friss vizet kért (a tejet ki nem állhatta); s bár kissé restellte elalvás előtt hallatott túlzásait, önző megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy az ő lángelméjét nem fosztotta meg a sors egy ilyen...
            És rávert a lány duzzadó hátsófelére.
 
 *
"Énrám még nem került sor — vannak, akik haláluk után születnek meg."
            Nietzsche ott komorlott másnap is Strindberg előtt, mint valami kórisme. Kint a lét halhatatlanságával kacérkodón mustszagával hódított az arany ősz. Az élet enyészete, akár a megrothadt gyümölcs, kitapintható valóság. A részegítő mámor azért kell, hogy ragyogást láss. Strindberg mindezt tudta. És kérdőre vonta a lebegni látszó pillanatot: "Kinek van igaza? A meddő puritánnak, vagy a sokgyermekes dorbézolónak?"
            Az egyiket a zsalugáter résein belopódzó fény is bántja, üldözi. A másik villámláskor a szívéhez kap, de az avart felkavaró porviharban is gyönyörködik.
            Találkozásukat Nietzsche részéről idegtépő várakozás előzhette meg. A szokatlan érzelemhullámzás már kezdetben riasztóan hatott rá; Wagner megszállottan, a sikertől megittasulva, a maga személyiségét állította mindig középpontba, szenvedélyével csak a maga elsöprő igazságát kereste; felsőbbrendű lényként ítélkezett mások felett. Nietzsche naiv volt, ha egy percig is azt képzelte, hogy Wagner — táltos öntudatával — megmaradt nyitott, fogékony léleknek. Ugyanakkor hiú reménynek bizonyult az is, hogy ő maga mint médium‑zseni — mint a felismerések szócsöve — kiérdemli majd a hírneves zeneszerző tiszteletét.
            Megférhettek volna egymás mellett?
            Erős szellemi szövetség után idegenkedve kezdték méregetni egymást. Wagner elfogultságában későn vette észre, hogy az, aki önkéntes rajongással csüggött rajta, alkalomadtán csüggedten löki el magától a csillogó befolyást. Majd hevesen, mint méregpoharat. A dorbézolások után gyomor‑ és szívfájdalmaira panaszkodó Wagner viszolygással töltötte el Nietzschét; őt a művész lelke érdekelte. Nem értette, hogy az elhasznált, hitvány, eres, kék zúzódásoktól és barna májfoltoktól kikezdett test mérhetetlen mohóságával hogyan kerekedik felül minduntalan, egy zseni hogy nem képes megszabadulni alantas vágyaitól?!... Egyikük sem született hívőnek. Wagnernek elege volt a Nietzsche okításaiból, hát még abból, hogy valaki őt a szószékről kezdje zaklatni lelki kitárulkozásaival. Durvaságai csak úgy záporoztak; a Zarathustra költője számára rémálomnak is zavaros és torz volt elviselni Wagnert: ezt a formálatlan és darabos stílusegyveleget.
            A Wagner fülében — hisz eddig ő volt az, aki kategorikus egyéniségével még az énekeseket is elriasztotta — most minden elképesztő deficit‑hírnél gyilkosabban csengett a leszámoló mondat: "Gyűlölöm benned azt, ami nevetségessé tesz." Nietzsche a nyitott ajtóból még visszaszólt: "Inkább legyek meg‑ és kitagadott!"
            Mire a Mester letörte egy díszletként szolgáló zsámoly lábát, hogy hozzávágja, a hűtlen tanítványt elnyelte a sötétség.
 
                              *
"Ha minden így igaz, a két híresség egészen egzotikusan festene a színpadomon..."
            Strindberg estére belázasodott, kilelte a hideg. Feketeség támadt körülötte, kettős árnyékot látott: nem tudta, melyik a jó s melyik a gonosz? Nem mert belekapaszkodni a kerevetbe sem; riadtan vonszolta magát, hánykolódva, hogy lerázza magáról az átkos terhet.
            A penészes, sötét falakon árnyéka hol bukfencet vetett, hol lent fetrengett a fantáziájából előhívott alakok s papírgalacsinokká gyúrt gátlásai között. Mikor a cselédlány behozta neki a tiszta alsógatyát, könyökével döngette az ócska zongorát, s extázisban énekelt, kiáltozott:
            "Én vagyok Nietzsche!... Én vagyok Wagner!..."