Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sántító örökség

2009.01.08
Sántító örökség         
 
(félezer éves beszély)

 
                               l.
 

                „Jajca!”... Úgy hatott a herceg szájából, mint valami jajkiáltás. „Hányadszor?!” 

A szerencsétlen hadviselésekből a pálfordulást immár hagyományként űző nagyurak országában alaposan kijutott neki, Mátyás fattyának, a szlavón hercegnek és horvát bánnak, akit addig szorongattak volt, míg kényszerült „önként” lemondani a magyar koronáról, be kellett érnie a bosnyák királyi címmel. Megmaradt, igaz, Magyarország legnagyobb birtokosának; de hányan elirigyelték tőle a Hunyadiak örökségét. Előbb csak éppen meg‑megcsipdesték uradalmait, perekkel támadták meg ­– Gyulát Bakócz Tamás, Solymost, Lippát a Bánfiak szerezték meg, de Corvin várnagyai nem eresztették be őket ­– ; az ellenpárt hívei azonban kezdettől fogva arra törekedtek, hogy a szlavóniai bánságtól is megfosszák. Bajmócot már korábban elvesztette, Vajdahunyadra Kinizsi tartott igényt (halálos ágyán kénytelen volt átengednie Bakócznak). Pedig először épp azzal kenyerezték le őt az országló urak, hogy összes uradalmait megtarthatja, amennyiben lemond a királyságról.

„Álmatag herceg, hol vannak a híveid, kik halálra mennének érted?!” ­– állt elébe bőszen Zápolya István nádor, akinek már odaígérték volt Lublót, Podolint és a Zsigmond által elzálogosított tizenhárom szepesi várost, amennyiben kiáll a cseh király, Ulászló trónigénylése mellett.

 
A gyenge kezű Jagelló!...

Rég nem titok már, a szomszédok előtt sem: milyen ára van a királyváltásnak az ország biztonságára nézve. A főurak közül persze, nem kevesen, ezt ünnepelik évek óta...

De milyennek tűnhet egy gyenge Corvin?! Kire, mire vet görbe árnyékot ő? Érzi, hogy felgyűlt benne a keserűség megint.

                Most itt volna az újabb alkalom...Hogy megmutassa nekik. Hogy kitűnjön!...Azalatt, amíg Ulászló és a szultán kínos barátságban egymás előtt a hazug fegyvernyugvást mímelik, a határszélen a szendrői basa (nyilván fülébe jutott, hogy a magyar végeken is nagy a készülődés), lovasait a martalócokból összetoborzott, rablásra éhes gyalognépséggel felduzzasztva, körülkerítette Jajcát.

Corvin János segélyhadakat kért Ulászlótól, aki a hírek szerint Bács várában mulat. Vajon megérkezik‑e idejében bár az a kétszáz lovas és a két dandár gyaloghad?

 

Kitekint a rácsozott ablakon.    Egy lóhalálban érkező futár!...Újabb parancs a hadba vonulásra? A király mintha nem tudná, hogy a Zrínyiek s a Frangepánok zászlai alatt már indulásra készen a Jajca alá készülő magyar sereg!

 Az este még csak a békák brekegése kísérte a zöldes, nyálkás csendben a hangtalanul hódító ködereszkedést. Nemsokára fémek, paták zaja jelzi majd a komor hadvonulást. Már hallani véli az elkerülhetetlen összecsapást megelőző, félelmet elnyomó és fenyegető üvöltözést. Az erősséget vívó pogányok, táborukat otthagyva, vajon most is oly fanatikus hittel s dühvel vetik magukat a vár védőit segíteni érkezőkre?...

Ha Corvin herceg sikerrel ütközik meg a törökökkel, mit adhat neki cserébe Ulászló?... A hatalmat nem a szórakozott királyi kegy gyakorolja.

 
 

                Fölszaggatott gyepen teszi meg az utolsó lépéseket; nem törődik vele, hogy egy ilyen fontos szembesülés előtt a talpához birkaürülék ragad. A legelőn egy fiatal akác, a távolban tanya fehérlik. Valószínűtlen tájrészlet, lehet; de valami szépre emlékeztető.

Derűs hangulatban lép a király elé, nedves pillákkal. Ulászló épp a szolgáit korholja amiatt, hogy selymes nyakravalója s a kézelője is megint bepiszkolódott. „Az én fojtott dühömet csak a csákányával fát aprító, pimasz apródom találgatja s fejti meg olykor” ­– villan át a herceg agyán; s könny és gondolat mind megkocsonyásodik. Csak azt érzi, hogy a társalgás kudarca a levegőben függ már, akár egy újabb vereség.

­                – Még itt vagy? ­– mered rá a király. ­– Indulás!... ­– A parancsoló hangot megbánva, kezével visszatartja a herceget. ­– A fivérünk is, Albert... – kezdi tétován. ­– Pont most jött rá a kaszabolás ingere. – Észak‑kelet irányába mutat. ­ – Egerben szörnyű pusztítást vitt végbe; s már Kassát ostromolja.

­                – De hát...arról volt szó, hogy Miksa elébe megyünk, nyugatnak ­– áll megkövülten az akadozó nyelvű Corvin.

– Két lengyel, két Jagelló, kicsit sok egy kihalt csárdában! ­– Ulászló oda se figyel a másikra, csak a magáét mondja. Arca áttetszőnek tűnik, akár egy ostya. A méreg, amit másnak szánt, benne már hatott. ­– Úgyis eltipornak minket, mindegy, hogy ki...

A Corvin János szeme előtt roppan össze. Egyből lehull róla az álarc. Már rég nem ígér, nem fogadkozik; az udvarban is tudják. Csak elrágcsál ezt, azt, amit tud. Ami még megmaradt.

 

                „Minden mozdulata örökre agyamba vésődött. Ez az ember képtelen dönteni!...A markában kellene tartania az egész országot. De csak a maga kényelme miatt aggódik... A letűnt időket próbáltam fölidézni magamban, amikor a korona drágakövei atyám rőt sörényét világították meg. És egész gyönge lényemmel szembefordulva Ulászlóval, azt kiáltottam: «Nem!«

                Mint aki kitalálta legrejtettebb gondolatomat:«Még mindig a koronán jár az eszed?! ­– Hanyagul nyúlt utána, majd kajánul nézett rám. ­– «Itt van...« ­– mondta foghegyről.

                «A te kezedből talán...(?)« 

                Ulászló kifürkészhetetlen arccal várta a folytatást. A lábam megcsuklott alattam a kimerültségtől.

«Királyi reggeli vár, légy a vendégem« ­– nézett rám, mintha mi sem történt volna. S kiszólt a szakácsának, aki a tűz fölött a nyárson függő szarvaspecsenyét forgatta:«Reméljük, már ehető.«

A ló botorkált velem, mintha mérget ivott volna. A tarlók sárgállottak, de sehol púposodó boglya, gabonakazal. A dombhajlat mögött fekete füst gomolygott az ég felé. Foglyokat hajtott a portyázó török: tűzből kimentett meztelen porontyokat, bozótosban bujkáló öreg jobbágyokat, s mindenre elszánt, elnyűtt némbereket.

«Miért vetted el tőlem a koronát?!« 

Ezt már a nyeregből kiáltottam vissza, bolondul hajszolva a szerencsétlen állatot.”

 

Elfojtani magadban a gőgöt is, nemcsak az irigységet!...

Tudta magáról, hogy kialvatlan szemekkel fog ébredni megint.

 
 
2.
 

Hány gyarló egyezkedésben, csalást, utálatot szépítő színlelésben volt része már neki a pártoskodások után!... Egy évtizeddel ezelőtt, az atyja halálát követő percekben a királyné lábai elé vetette magát, s könyörögni kezdett, nem tudván visszatartani könnyeit, hogy az ő szerető szüleje helyett legyen anyja ezután. Első fájdalmában nem annyira a meglepetés vitte a vezérszólamot ­– hisz a nagy ember hírhedt életerejét kikezdő korábbi erőszakos rohamok után már ő, a király fia is megkörnyékeztetett a fulladásos halál előérzetével ­ – ; inkább a félelemmel, a szorongató bizonytalanság‑érzettel kellett megküzdenie azon a tragikus napon... Nehogy botorul világgá szűkölje gátlásos alaptermészetét. Jól emlékszik ma is Beatrix arcára, amelyről még a halál közelsége sem tudta eltüntetni a büszkeség eredendő bélyegét: a körülállók zokogása, szipákolása közepette szinte megszépülve hajolt le, hogy erőt öntsön mostohafiába. A mozdulat azonban inkább kacér volt, kegyesen kimért, mintsem anyáskodó.

                A nagyurak persze hűséget fogadtak mindkettőjüknek, őszinte egyetértést színlelve hajtottak főt a nagy halott végakarata előtt.

                Csalóka áprilisi napfény kísérte a gyászszínben úszó ötven hajót, melynek egyikén az özvegy Beatrix és Corvin herceg Budára indultak. Hamarosan kiderült aztán, hogy Beatrix annak a férfinak szánta Mátyás koronáját, aki őt az özvegység gyászából mielőbb maga mellé óhajtja ültetni a királyi székbe.

 

                „Ennyi rombolás tizenkét év alatt?!” ­– nézett szembe a velencei tükör tompa homályába vesző hámlásos, forradásos arcával és egész roskatag életével Corvin herceg, a hetekig tartó fárasztó menetelést és hajókázást követő díszes napon. ­Amikor ő ­– aki most a magyar kérők soraiban, a király képében egy francia herceglánnyal megkötötte ezt a házasságot ­– még abban az életkorban volt, midőn egy női arc (talán a hűségé?!) az ember vágyakozásainak legfőbb tárgya lehet...Tapasztalati körén minden egyéb kívül esett. Árván maradva, akárha mezítelenre vetkőztetve, érezéseit, gátlásait éppúgy rejteni próbálta a világ elől ­ – vagy még jobban ­ – mint a testi félszegséget!

„Hiszékenységemen, lágyságomon múlott minden?! Hisz nemcsak Buda és Visegrád, de a korona és a királyi kincs (négyszázezer arany) is a birtokomban volt akkor, és Újlaki Lőrincen, Kanizsai Györgyön kívül a fogságából szabadult Váradi Péter kalocsai érsek (kire az ellenpárt ráfogta, hogy a börtönben megőrült, s azóta magányba vonult) és Ernuszt Zsigmond, a dúsgazdag pécsi püspök is támogatásáról biztosított.”

 

                Hamar megbánta, hogy egyből lemondott a trónról és aláírta a megállapodást. De nem várhatta el senki tőle, hogy tizennyolc éves korában következetes legyen.

Ulászló sem bizonyult annak, de ravasz ígérgetésével túljárt az özvegy királyné eszén. A selymes képű Ulászló, aki lelkiismereti kétségek nélkül űzte a nőhódítás mesterségét! Már azelőtt, hogy eszébe juthatott volna Mátyás örökségére pályázni. Miért ne vette volna hát könnyedén Beatrixnek tett házassági ígéretét is, amely egyedüli záloga volt a trón és Magyarország megszerzésének.

Corvin Jánosnak az évek során volt alkalma értesüléseket szereznie a magyar korona után biztos kézzel nyúló Vladiszláv Jagello magánéletéről is. Jó néhány pletykát leszámítva: a cseh (és majdani magyar) király, alig múlt húszéves, amikor megkívánta és nőül vette Achilles Albert brandenburgi őrgróf Borbála nevű leányát. De mivel a körülmények másként alakultak, ezt a „terhes” frigyet homályban hagyta maga mögött; úgyhogy, midőn 1490‑ben megbízottjai házasságajánlattal keresték föl Mátyás özvegyét, az „öregecskének” tartott Beatrix helyett – riválisának, Corvin Jánosnak a menyasszonyát ­– Bianca Sforza milánói hercegnőt kívánta meg hirtelen. Beatrix konoksága azonban odavezetett, hogy Ulászló kénytelen volt engedni Bakócz (akkoriban még győri püspök) rábeszélésének, aki az özvegy királyné lakásán titokban összeadta őket. Ulászló persze tanácsosai előtt ünnepélyesen „protestált” az erőszakos frigy ellen, és a trónszékben megmelegedve csak arra várt, hogy érvénytelennek jelenthesse ki ezt a házasságot.

A szégyentelen házasságszédelgő végül a pápa segítségével tudott csak megszabadulni a letűnt politikai partnerének számító asszonytól: azon az alapon indította meg vele szemben válóperét, hogy ő valójában még Brandenburgi Borbálának a hitestársa; így hát, ennek a házasságnak a felbontása nélkül Beatrix számításba sem jöhet. VI. Sándor pápa csupán úgy oldhatta meg a botrányt, hogy mint kettős gordiuszi csomót mindkét házasságot érvénytelennek nyilvánította. Ulászló tehát Borbálától is, Beatrixtól is örökre megszabadult; és mint magyar király sietett termékeny ara után nézni nyugatibb tájakon. Már csak amiatt is, mivel a (Habsburg) Miksával folytatott kiadós háborúzás után szigorú szerződés kötelezte nem csupán őt, hanem az országot is, miszerint „ha Vladiszláv király, a mi legkegyelmesebb urunk, ágyékából törvényesen nemzett fiúgyermekek nélkül találna elhalálozni, vagy ilyeneket maga után hagyván, azok tőlük származó örökösök nélkül haláloznának el: ez esetben a mondott fenséges urat, Maximiliánt, a rómaiak s a Magyar‑, Dalmát‑, Horvátországok sat. királyát, vagy ennek nemlétében fiai közül, vagy ezeknek nem létében ágyékaikból egyenes ágon törvényesen származó fiúörököseik közül valakit, tartoznak törvényes és kétségbevonhatatlan királyunkul s urunkul választani és fogadni”...Így sikerült aztán nőül kérnie XII. Lajos francia király feleségének egyik rokonát, Candalei Annát, egy művelt és erélyes asszonyt.

 
3.
 

„Hogy gyermekeket szüljön neki, s királyura természetes tunyaságát feledtetve ideig‑óráig rendbe szedje az udvar pénzügyeit.”

 

                Corvin János, haragudni sem tud becsületesen, dühöngései után meddő űr marad. Behunyt szemmel atyját látja megelevenedni, ereje teljében, amint a pápai nuncius előtt előbb nyájasságot színlelve, váratlanul megmutatja igazi oroszlánkörmeit...

Mátyás, halála előtt egy évvel ­– miután világossá vált a pápa akarata: hogy semmiképpen sem adja ki Dzsem szultánfit, akivel a magyar seregek döntő hadjáratra vállalkozhatnának a török szultán ellen ­– , királyi székéből hirtelen felugorva, előbb gúnyolódva, majd korholó szidalmakkal támadt a pápa követére, szinte úgy látszott, hogy lángot okád száján, szemén, orrlyukain! Leplezetlenül kifejezésre juttatta, hogy nem bízik a kereszténység egységében. A nuncius viszont zavartan ugyan, de a pápa kétkedő szavait tolmácsolta a magyar királynak, aki hallomások szerint titkon béketárgyalásokat folytat a török szultánnal. Mire Mátyás beleegyezően bólintott (fia ilyenkor már‑már kész lett volna leolvasni cserzett, ráncos orcájáról a töredelmes bevallást kísérő bűnbánatot); de a király szeme szikrákat szórt, miközben higgadtan ismerte be, hogy valójában ő nem tesz egyebet, mint a pápa és más keresztény fejedelmek példáját követi. „Ha Őszentsége azt mondja, hogy nagy kapcsolatai vannak a szultánnal, és ha ti átviszitek a szultánfit a tengeren, hát nekem még nagyobb kapcsolatom van a török császárral, olyannyira, hogy a szárazföldön át Olaszországba vezetem. Majd meglátjuk!” Fenyegetés volt ez a javából ­– nemcsak a gyarló földi lelkek, hanem a túlvilági üdvösség‑ígéret szentséges ura előtt is.

                De itt van a nyughatatlan „szerémi herceg”, Újlaki Lőrinc – akivel Mátyás fia a trónviszály kezdetén még szövetségben állt. Hogy, hogy nem, később aztán, amikor Ulászló, a részéről szokatlannak tetsző makacssággal valóságos hadjáratot indított Újlaki ellen, ő, Corvin János is a királyi megleckéztetés engedelmes eszközévé vált. Minek is tagadná, hogy így történt...

 

                Ulászló a kalocsai érsek kíséretében éppen Nándorfehérvárról távozott volt, s így alkalma kínálkozott alaposabban odafigyelni a Várday Pál kenetteljes hangon előadott panaszaira. A fejedelmi vendégnek mi sem volt előnyösebb, mint zsiványságon fogni a gyűlölt Újlaki Lőrnic két cimboráját, Kishorváth Jánost és Bánfi Lőrincet – akiket már az 1493‑i országgyűlés mint hűtleneket minden jogaiktól megfosztott, s kik újabban Várday erősségeit háborgatták, mi több: csellel s fegyverrel be is vették... Pétervárad és Apatin között (itt az érsek még háborítatlan úr volt), az elhanyagolt utakon zörögve Ulászlóban már meg is fogant az elfogult ítélet, amely a herceget, Újlakit sújtotta elsősorban, aki annak idején vonakodott megjelenni a koronázási ünnepségen Székesfehérvárott, s kinek emberei agyba‑főbe verték legutóbb a király adószedőit. Újlaki különben ­– ezt Corvin János is hallotta volt ­– , ha felöntött a garatra, nem átallotta Ulászlót tunya ökörnek címezni. A király ezt jobban zokon vette, mint ha a szerémi herceg nyílt pártütőként fordult volna szembe vele ma is, kétségbe vonva a Jaggelóknak a Szent Koronához való jogát.

                A fővád, mellyel az érsek Újlakiékat illette, kevés hitellel bírt: hogy összejátszanának a törökkel! Bakócz püspök is óvatosságra intette a királyt. De a kincstartó, a pécsi püspök, kitől Újlaki társaival Futak várát elorozta volt, az érsek pártját fogta; Ulászló pedig ezúttal nem mondta erre is, arra is szórakozottan, hogy dobzse, hanem visszautasítván Újlakinak a török kézen levő Szendrő vára ellen indítandó háromszáz fegyveresét, és egyéb drága ajándékait is visszaküldvén, minden hadi erejét és haragját a herceg és cinkostársai ellen összpontosította.

                Miután Újlaki fő székhelyét bekerítették, megindult a királyi vadászat. A „hercegi vad” nejével s gyermekeivel az ausztriai határ, Németújvár felé menekült. Ulászlónak sikerült a Stíriából a szerémi herceg oltalmára indult segélycsapat útját is elvágnia az üldözöttől. Újlaki anyja Ilok várába zárkózott; ismételt ostrom után ennek alsó vára is megadásra kényszerült, s karácsony előtt a felső erősség is Drágffy Bertalan erdélyi vajda kezébe került ­– aki Mátyás idejében éppoly keményen hajtotta volt végre az erdődi vár építését, mint most a rombolás királyi parancsát.

A hószállingózásban a kegyvesztett herceg anyja, bár felette büszke lélek lakozott benne, közönséges esendő asszonyként térden állva kért bocsánatot fia számára. Ulászló egy kis házi kápolnába tévedve a körmét rágta bosszúsan, mint kamasz korában otthon, ha valamilyen szégyentelen tetten érték; tanácsosai, a felséges fülekhez hajolva, két felől felváltva súgtak neki ezt‑azt, tehetetlenül topogva s döntésre várva. A király végül türelmetlenül elzavarta őket, de hagyta, hogy az ősz asszonyt bilincsek nélkül kísérjék el Palotára.

                Zápolya István nádor szemrehányással illette később a királyt, amiért a törvényes formák mellőzésével, személyes indítékból   ­– egész haddal, nem is falkányival! ­ – rendez zajos vadászatot alattvalói kézrekerítésére. Ulászló felcsattanva bizonygatta, hogy Újlaki Lőrinc büntetése jogos, nemrég Bács várában törvény elé idéztetett, s mert vonakodott megjelenni, küldettek a lázadó nyomába Drágffy hadai.

„Lázadó, ki családja életét óvandó menekül! Tán az Ilokba zárkózott, az Újlakiak felmenő ágának csontjait őrző nagyasszony is annak tekintendő?!” ­– kérdezte a nyílt ellenséghez szokott vitéz, az öreg Zápolya István, alig rejtett gúnnyal. A király, mint akit sarokba szorítottak, rikácsolni kezdett a nádorra:„Változtassa meg magaviseletét, ha kegyelmes úrnak kíván még látni minket!”

Időközben rendre elfoglalták Újlaki jószágait. Száva és Szentdemeter népe huzamosabb ideig állta a sarat, végül Brankovics, a szerb despota martalócai minden ellenszegülő lényt lekaszaboltak.

               

                „Engem pedig a király – holott azelőtt megvonta tőlem jogos címeimet ­– újból megtett Szlavónia és Horvátország kormányzójának. Nyilvánvaló, hogy miért.”

 

 A nádor, Kaposvár és Németújvár sanyargatását is kivárva, biztosai útján felkérte őfelségét, hogy vigye országgyűlés elé az Újlaki ügyét. Közbenjárása azonban Ulászlónál most is konok elutasításra talált, sőt egyik embere által epésen azt üzente vissza, hogy: az, kit Újlaki ökörnek szokott nevezni, már jókora nagyságú szarvval bír, s második, imént keletkezett szarva is napról napra hatalmasabbá válik, miért is reménye támad az ökörnek, hogy elleneit maholnap mindkét szarvával fogja felmészárolhatni...

                Miközben a nagybélű Drágffy egy szomszéd úr kastélyában rendezett menyegzőn mulatozott, Újlaki egyik híve, a vakmerő Dombai Márton éjnek idején kitört a kaposvári erősségből, s a tivornyázás után mély álomba merült királyi hadak ágyúit elszedve, kik a menyegző ürügyén holtra itták magukat, azokat reggel tulajdon ágyúlövedékeik ébresztették föl vagy küldték a másvilágra. Drágffy bosszút esküdött, hogy a szégyenteljes hadi‑csorbát kiküszöbölje. Be is vette Kaposvárt.

               

„Újlaki maradék várainak ostromában, idegen zsoldosokkal, istentelen latrokkal vállalt szégyenletes szövetségben, az én dandárjaim is segédkeztek ­– tusakodik magában Corvin. ­– Nem jut eszembe az erősség neve, csak a várnagyé: Bakóczi László!...Inkább tollhoz, mint kardhoz értő férfiú volt. Arcán két kardvágás nyoma, tekintetében rökönyödés, midőn fölismeri bennem a nagy király leszármazottját.

«A budai várban is ők ma az urak?« ­– kérdezi haragvás nélkül, a Mátyás híres könyvtárának kijáró alázattal, és pennától megfeketült ujjával a hátam mögött álló szerb despota felé mutat.”

 

                A király, a kérelmezők további zaklatásaitól tartva, felhagyott a fölösleges dúlással, kinyilatkoztatva kegyelmi szándékát ­– amennyiben Újlaki pereputtyostól színe elé vezettetik.

Corvin János a következő napon egy egészen más Újlakival találta szemben magát. A penészes tömlöcüregben arcáról lehámlott a dölyf; két pofacsontja kiállt. Sérülésektől kikezdett testére zsákból varrt inget húztak, amely csupasz térdét verdeste. Lőrinc legendás hírű selymes fürtjei sehol; hajának érdes, hosszú drótsörénye hirtelen megőszült. Ö maga viszont hajlékonynak mutatkozott. Igaz; inkább ravaszul ébernek, semmint bűnbánónak. A király színe előtt egyből kitűnt, hogy meghunyászkodása jó részt csak mímelés volt, s buzgón kezdte bizonygatni felséges urának, hogy minden engedetlenségre a vránai perjel, Beriszló Bertalan vitte őt rá, így hát valóságos csábítás áldozatának tekintheti magát. A perjel (akinek mellesleg Ulászló korábban megbocsátott) volt az igazi becsmérlője a kegyelmes uruknak: ő a rabló, ő a szüzek és a tisztességes nők erőszakolója és megrontója. A törökök cinkosa is nyilván csak ő lehet!...

A színi mutatványnak rendkívüli sikere volt, hisz a király Újlaki szenvedélytől fűtött előadása közben szórakozottan bólogatott, majd kimerülten elrendelte, hogy Beriszlót kerítsék kézre és béklyóban szállítsák Budára.

 
4.                                           
 

Tavasz végén meghívó levelek mentek az ország rendjeihez, hogy május 9‑re a fővárosba gyülekezzenek. Ulászló, Bonfini szerint, számot akart adni eddigi országlásáról, többek közt arról is, hogy miért vonult haddal Újlaki Lőrinc ellen. Ámde a főkancellár és a kincstartó (neki, mint később kiderült, sok vaj volt a fején!), no meg a legeszesebb főurak úgy vélekedtek, hogy módfelett ártana a királyi méltóságnak ­– a közjónak nem kevésbé ­– , ha az uralkodó eljárásai a nép helyeslése szerint rostáltatnának meg ezután. A pártoskodók bűneiről egy szót se! Mert még, ki tudja, kikre ­– a kiválasztottak lelkiismeretére ­– találna nehezedni a tömegutálat s ‑gyűlölet! Azokéra, akik idővel még pótolhatatlan szolgálatokat tehetnek az országnak és a közjónak... Íródeákjának a krónikás azt is tollba mondta volt még, hogy az urak a királyt „a sokfejű szörnyeteggel” rémítgették, ki természeténél fogva könnyen kiszámíthatatlan vakmerőségekre ingerelhető, még lázadásra is.

 

                Bezzeg Újlaki!...Bezzeg apja lebírhatatlan fekete serege!

A politikai érettség, a hadvezéri tehetség ­– a szemkápráztató bravúr hiányoznék a Corvin‑ivadékból?!...Netán kölyökkori balesete tette őt óvatossá, s nyomorékvolta félszeggé?!...

Szövetségesei korán elpártoltak tőle (ha voltak egyáltalán), a leggátlástalanabb trónkövetelők egyedül őbenne nem láttak figyelemre méltó ellenfelet. III. Frigyes német‑római császár katonai pályája sem ívelt oly rendkívülien, de makacs tűréssel megtanulta kivárni az alkalmas pillanatot, mikor elejtésre méltó préda kínálkozik. Frigyes saját tartományaiból kiszorítva, hányszor mint holmi szökevény (Corvin János is a bőrén érezte ezt) bevetette magát a birodalom belsejébe, s egy‑egy város költségein élősködve, emlékeztetőül, intő példa gyanánt ezt véste föl kastélyfalára: BOLDOG, KI MEG TUD FELEDKEZNI AZON DOLGOKRÓL, MELYEKET LEHETETLENNEK LÁTSZIK VISSZANYERNIE... ­ S tette ezt akkor, midőn a pillanatnyi nyerők csupa megadást és alázatot vártak tőle. Vérmes elszántsággal küldte fiát is, Miksa római királyt a Mátyás nélkül maradt Magyarország ellen. (Az utódnak kiszemelt Jagelló mindenben ellentéte volt elődjének: olyan, amilyenre a nagyurak vágytak. Lomha, sértődékeny külföldi; erkölcseiket, nyelvüket nem ismerő, de nem éreztette velük felsőbbségét, azt, hogy különb náluk. Üstökét kezükben tartva szabadon garázdálkodhattak.)

Miksa előbb bevonult Bécsbe, az ország nyugati részét mindenképpen magának akarta. Négyezer zsoldosával s számos ágyúval megkezdte a magyarok kezében levő várak ostromát. A szerémi püspök és Schellenberg János cseh kancellár siettek Ulászló nevében alkudozásba bocsátkozni vele. Miksa fogva tartotta őket, halogatta a választ.

Közben három ostrom során több mint száz várvédő vesztette életét, az összeroncsolt falak közt lehetetlen volt tovább ellenállni. Több kisebb erődítmény elfoglalása után a német zsoldosok Sopron őrségét is megadásra késztették; Ulászló követei pedig azzal az üzenettel bocsáttattak el s nyargaltak Székesfehérvárra, hogy rövid idő múlva Miksa is ott lesz hadaival. Valóban így történt: Kőszeg, Szombathely s Veszprém után Székesfehérvár következett.  

                Ulászlót hiába kérlelték vezérei, hogy mérkőzzék meg Miksával, mielőtt a római király az ausztriai részek: Mátyás szerzeményeinek bekebelezése után átlépné a régi magyar határt. Ulászló morcosan, lógó orral iszkolt Buda felé. A meghódolt föld urai Miksát mint magyar királyt üdvözölték.  

               

                A vasas németek! Nagy bőszen foglaltak le mindent: élelmet, árokba farolt puskaporos szekeret, bordélyra szánt, pirulós, pántlikás falusi fehércselédeket – akár a mindenkori győztesek...

A herceg kancája fáradtan fújtatott; s gazdája testi félszegsége is jobban meglátszott a veszett vágta után.

                A végvárak erősítésére szánt húszezer arany elfolyt az urak markában. Miska egyvégtében Budát emlegeti, hallani sem akar fegyverszünetről. Corvin János két hű emberét elfogták, vagy egészen odavesztek(?), akiknek a horvát bán kezéből küldött újabb kétezer aranyat, néhány ágyút, négy mázsa lőport, s Isten tudja, hány mázsa kénkövet és salétromot kellett volna a veszprémi püspök kastélyába csempészniük... Mitévő legyen ő most, hogy még mielőtt a rossz hír a király fülébe jutna, kiküszöbölje a csorbát? Ulászló bizalmatlan elrebbenő tekintetére gondol: ha igaz, amit már régóta mond: hogy nagyobb hadviselésre szánta el magát, úgy hát ismét Corvin János tehetetlensége lesz szemében az újabb szálka! Ha ki nem fut száján újból a vád, hogy: „Áskálódó trónkövetelő!”...

                Ezen gyötrődött a herceg az út menti almafák poros lombsátra alatt, midőn álmosító muzsikát hallott. Máskor talán aranytrombitás angyalok jelentek volna meg képzeletében, ezúttal azonban úgy okoskodott: délibábnak egy jó karéj házikenyér is megtenné.

                Mint kiderült, nem éhségpótló vagy ‑pártoló égi zene incselkedett vele. Egy idegenből idetévedt ­– itt ragadt? ­ – közönséges nemes lány (kár, hogy nem tudtak egymással szavakkal értekezni) gyatrán csordogáló forrás mellett hallgatta a gyönyörűséges dallamot. Mosolygó képpel többször is megnyitotta őelőtte a tenyerében tartott elefántcsont dobozt, és kedvesen mutogatta neki, hogy honnan származik a csoda ezen a vad, elhagyatott tájon. „Gregorián!” Ezt az egy szót értette meg tisztán mindabból, amit a kócos hajú, kifestett babácska   ­– morva? flamand? vagy számára még furábbnak tetsző ­– valamilyen ismeretlen nyelven csacsogott.

                 Jóformán magához sem tért az ámulattól, midőn hirtelen erős reccsenést hallott. Mint amikor egy kivágott fa nagyot reccsen, majd lassan dőlni kezd. De mintha a fejében reccsent volna valami. Fájdalmat csak később érzett, miután másodszor tért magához. Újból valóságos környezetre ébredt ­– érzékelt és látott... Addig azonban kábulatában fekete hóesés borított el mindent: előbb az elefántcsont doboz fedelén állt meg pettyekben, mint a pernye, majd szemhéjára hullottak a piszkosszürke, bolyhos pelyhek.

Amíg a zene végképp el nem halkult.

                Józan fővel   ­– fején egy nagy seb tátongott ­ – úgy emlékezett rá, hogy az idegen lányt erőszakkal rabolták el a forrás mellől... A tábori életet még üresebbnek és kiállhatatlanabbnak találta azután, s ha nedves, magas fűbe gázolt, el‑eltűnődött azon a napon, hogy rajta kívül járt‑e ott valaki egyáltalán?

Látta maga előtt, mint egy különös álmot, a sírva csobogó forrást.

 

                Ki figyelt volna fel a félszeg hercegre egy Kinizsi árnyékában, akinek már a híre is rettegést váltott ki sokakból! Mikor Veszprém az ellenség kezén volt már, Kinizsi az ősi főváros védelmére félezer fegyverest hagyott hátra. Székesfehérvár polgársága rajtuk kívül a mocsárövbe helyezte reményét, a Sár vizébe s a Sóstó ingoványába. A külvárost ők maguk gyújtották fel önvédelemből, de a benyomuló sváb és bajor zsoldos had az ifjúság színe‑javát valósággal eltaposta, s a mohó zsákmányszerzés közben iszonyatos kegyetlenséggel végeztek szinte mindenkivel.

                „Székesfehérvár német zsoldosok prédája! ­– a lesütött, sötét tekintetekben a hatalom tehetetlensége ellen már forrt a közhangulat. ­– Keserű gúny ez nemzetre és királyra!”

 

                A fekete hadak is mindenütt zsoldjukat követelték itthon, s mert a kincstár üres volt, Eger és Vác között elszállásoltatva, kolostorokat, nemesi házakat, még pórok tanyahelyén is fosztogattak, nem lehetett útját állni a sok undokságnak, fajtalankodásnak...Végül felsőbb parancsra maga Kinizsi vetett véget a féktelen fosztogatásnak, pusztításnak. A síkra csalta a gátlástalan gyilkosokká vált zsoldosokat, hol lövészei és kaszásai várták ­– mint ártalmas sáskákat minden oldalról körülfogva ­– az egykor verhetetlen győzteseket. Ehhez értett Kinizsi igazán...Négyszáznál többen a csatamezőn maradtak; a foglyok közül számosan kötélre, kerékbetörésre ítéltettek. A királyi rendelettel szélnek eresztett maradék hadinépre ­– pár ezer, rablásból élő haramiára is fekete sors várt: az ausztriai urak és városok vadásztak rájuk s irtották ki őket. Az azóta (erről!) nevezetes Eizinger István égő mészkatlanokba ölette mindegyiket, ahányat kézre kerített.

 

                Corvint hányszor a sírás fojtogatja amiatt, hogy őt csak úgy ismerik, mint a lágyszívűt! a sánta herceget! De mit kezdhetett volna ő szerény létszámú fegyveres népével a túlerővel szemben, méghozzá két oldalról szorongatva, állandó fenyegetettségében?!... Az egymással hadakozó urak a törökkel akkor keveset törődtek. Annál inkább vele. Mátyás fiát kellett mielőbb ártalmatlanná tenni ­ – a zavaros trónutódlással járó gondok miatt.

Az erdélyi vajda (akkoriban még Báthory István) és Kinizsi Pál főkapitány hadai ­ – az ellenjelölt Jagelló még nem is volt az országban! ­– a Corvin‑pártiak kezén levő budai vár megostromlására készültek. A herceg kénytelen volt három napos fegyverszünetet kérni; azalatt Ulászló megindulhatott tizenötezer fegyverese élén Prágából.

                Utána már csak a hajsza, s a vereség...A Csont‑mezőn szétverték Corvin seregét, aki a Szent Koronával és a királyi kincstárral déli irányba, Pécsre menekült. A pécsi püspökön kívül Újlaki Lőrinc is vele tartott még akkor.

                Öt‑hat esztendővel azelőtt a déli végeken, Karantánia földjén tízezer török harapott a fűbe, vezérükre is halál várt. A boszniai basa bosszúhadjárata volt rá a válasz. Tizenöt napig tűzzel‑vassal végigpusztította Dalmáciát; a horvát nemesség nagy része odaveszett. S közben dúlt a belháború is Horvátországban, Frangepán Bernát több királyi erődítményt megostromolt és elfoglalt. Corvin János megiszonyodva mindezektől – ahogyan egy becsületes, de gyenge lelkű ifjútól kitelik! ­– napokig hánykolódott hideg ágyában, végül úgy döntött, hogy leköszön főkormányzói tisztségéből. („Nesze neked, bosnyák király, horvát bán!”)

                                                                                             
                               5.
 

                Hűséget fogadott ennek is, annak is... S csak lézeng lárvaarcával az ötvenedik esztendejéhez vészesen közeledő király. Köhögése visszhangzik a huzatos várfolyosón. Vénecske már a kecske, van‑e még kedve a zsenge káposztára? ­– Ulászló háta mögött fel‑felhangzik a cseppet sem indokolatlan tréfálkozás. Hisz lengyel és cseh tanácsosai Budán egyebet sem tesznek, mint nap mint nap lelket öntenek őfelségébe. Petanczi Félix után, aki a francia király udvarába küldetett volt a Candalei Annával kötendő házasság ügyében, Ulászló most a nyitrai püspököt és Telegdi Istvánt indította útnak Tolna melletti táborából újabb megbízólevelével, hogy a francia hercegnőt eljegyezzék a nevében.

Itthon az udvarban felerősödött a suttogás: többen is kétségbe vonják Candelei Annának a Bourbonoktól való eredetét; úgy hallották, hogy a hercegnő nem törvényes, csak természetes unokája Capet Hugónak. A Párizsból megérkezett francia követ azonban oklevéllel szolgál a bonyodalmasnak tűnő származást tisztázandó. Ulászló hangosan nevet, még füttyentésre is ragadtatja magát a várterem küszöbén:„Anna a megboldogult XI. Lajos francia király nővérének és János narbonne‑i grófnak (ki szintén királyi sarj) az unokája, tehát tagadhatatlan rokona az élő francia királynak. Vivát!”

                Ezzel egyidőben sötétebb, súlyosabb pletyka terjeng nemzetközi berkekben is. „Vladiszláv túlteszi magát a fegyverszüneten! Tán csak nemakar túladni nem közönséges partnerein: Rómán, Párizson és Velencén?!”... (A krónikás maga is hallgat arról, hogy midőn a velencei követ 1499. március 4‑én a szultán elé bocsáttatott, milyen magyar követséget talált Bajazid lábai elé borulva: netalán olyat, amelyik elégtételt jött követelni az alattomban elkövetett károkért, vagy inkább olyat, amely a fegyverszünet megerősítéséért esedezett?...)

 

                Ahogy elsikkasztották a kincstárba befolyó pénzt (a király akkor is csak hallgatott s bólogatott), éppúgy a keresztény szövetséget s a béke reményét is el lehet hallgatni és sikkasztani?! ­– kérdi, másokkal együtt, a magát változatlanul szerencsétlen flótásnak tartó Corvin János. Fölös szorongásai ellen a napjában kétszer bekanalazott mákony sem segít.

                 A kincstár ügyében ­kemény ítéletet hoztak –   miután kiderült, hogy amióta Ulászló a királyi székben ül, egy millió nyolcszázezer aranynak kellett befolynia, s lám, a király esküdözik, hogy az ő szemei összevissza hatvanezer aranyat ha láttak!... De ha nem a kancellár, nem az udvar hízik a pórnép zsírján, akkor hát a pécsi püspök. Ő, a kincstartó! Meg a helyettese!...Ernuszt Zsigmond és Dombai Imre fogságra vettettek Temesvárott.

Corvin herceg e számonkérésnek igencsak örült, hiszen az 1498‑as országgyűlésen megbízottja révén vádlevelet terjesztett elő ő is Bakócz Tamás (újabban) esztergomi érsek fő‑ és titkos kancellár és Ernuszt Zsigmond pécsi püspök, valamint a Hunyadi‑javak más „bitorlói” ellen. A királyt megkörnyékező főméltóságok között örökké ott berzenkedtek ők is, valahányszor az engedetlen Corvin János megrekcumozására és birtokainak elorzására akarták rávenni Ulászlót, aki igyekezett lerázni válláról a döntések terhét; a nyárnak nagyobb részét hol vadászattal töltötte, főleg a Csepel szigetén, hol a pestisjárványra hivatkozva Visegrádon húzta meg magát, vagy Pozsony felé utazott ­– tekintve, hogy Budán, Pesten inkább pusztított a ragály, de az északibb részeket még nem érte el ­– , így hát úgymond a „cseh főurakkal tanakodott” ilyenkor. Ha üdvös működése  kudarccal végződött (a kelyheseknek a katolikusokkal folytatott örökös civakodásai miatt), Ulászló mogorván tért vissza Budára külhoni csavargásairól. Mint utóbb is Olmützből, anélkül, hogy, miként várható lett volna, a morva és a sziléziai rendek hódolatukat rótták volna le előtte. A sziléziai fejedelmek ugyanis a Mátyás idejében lefaragott kiváltságaik helyreállítását követelve, még nem döntötték el, hogy cseh királyuknak vagy magyar uralkodójuknak tekintsék‑e a lengyel Ulászlót? (Tanakodásukat fájdalmas incidens zavarta meg: az oppelni herceg tőrrel sebet ejtett a boroszlói püspökön, ki szintén herceg vala; a merénylőt emiatt elfogták és lefejezték. A gyűlés döntését ezek után nyilvánvaló, hogy elnapolták.)

                   Ulászló kényszerűen koptatott trónszékében fészkelődve végül nem térhetett ki a hercegi fatty felnagyított árnyéka elől. Miközben a rendek több ízben is végzést hoztak, hogy Corvin János az atyja által elfoglalt jószágaitól mielőbb megfosztassék, egyúttal arra ösztökélték, vállalja el újból bánsági tisztjét a déli országrészek felett; ennek viszont legfőbb feltétele, hogy fegyveres erővel szerezze vissza a Száván túl már erősen bomladozó horvát birtokrészeket.

A herceg a Bánság elfoglalásával nemigen boldogult; liptai, árvai, túróci birtokai északon régóta a Zápolyák tulajdonában voltak, így hát, mihelyt Szlavóniára kivetett adóit kézbe vette, Lengyelföldön gyűjtött hadakkal (ez persze még néhány évvel ezelőtt történt) megindult visszavenni jószágait Zápolya Istvántól. A nádor ez egyszer megpróbálta elkerülni a nyílt összecsapást. „Értesülésünk szerint ­– hangzott a királyhoz intézett ravasz vádirata ­– Corvin János oppelni és liptai herceg rablókat és másnemű embereket fogadott fel Lengyelországban oly célzattal, hogy velük Magyarországra törjön, s mint ellenség mindent felprédáljon, gyújtogasson és egyéb gonoszságokat míveljen.” Ulászló, hogy Isten segedelmével megvédje alattvalóit a gonosz cselekedetektől, nádora: a panaszt tevő Zápolya István oltalmára bízta a vitás birtokfoglalás ügyét. Pozsonyból például a kisszebenieknek meghagyatott, hogy népeiket és ágyúikat anádorhozküldjék...Nemcsoda, haZápolyaegyhónaprarámárdiadalátemlegeti. Corvin pedig, belátva erőtlenségét, a király első intésére felhagyott tervével. S miután kiderült, hogy nem a korona, csak a nádor érdekei ellen fogott kardot, Ulászló készségesen kegyeibe fogadta ismét.   

                Még a kalocsai érsek is kegyes hajlamáról biztosította, sőt barátságára érdemesítette. Várdai Pál levele csupa szabadkozás volt ­– a „csapdából” kiszabadult áldozat előtt. „Ha jelenlétünkben méltóztatott volna valaki méltóságod mellett egy szót szólni bár a királynál...mi szíves‑örömest csatlakoztunk volna hozzá...Bort sajnos nem küldhetünk méltóságodnak, mert az idei termés csapnivaló volt, ahol a tavaly negyven hordót kaptam, ott az idén alig kilenccel kellett beérnem. Ha azonban a dézsma eredményéről végleges kimutatás érkezik majd, nem fogunk megfeledkezni nagyságodról sem...”

                 
6.                                                                          
 

Corvin ezúttal döntő lépés előtt állott, ámde úgy látszik, hiába várt segélyhadakat a királytól, aki azt sem kérte volt számon Bajazidtól, hogy a pécsi fegyvernyugvás ellenére elfoglalta a boszniai Komotint, valamint, hogy a szultán Alibeg fia fosztogatás közben több nándorfehérvári kalmárt meggyilkolt. Pedig, úgy hírlett, a szultán egyedül a magyar királynak köszönheti, hogy a keresztény hatalmasságok nem mentek még haddal ellene.

                Az 1499‑es esztendőben pünkösd vasárnapján Rómában fennhangon meghirdettetett a magyar király csatlakozása Sándor pápa, XII. Lajos francia király és Velence törökellenes szövetségéhez. Kit érdekelhet a nagyvilágban egy kis helyi csetepaté, mondjuk az, hogy ezekben a napokban egy sánta királyfi a Neretva völgyében rajtaütött a portyázó törökökön?!... Már az is kevés udvari mazsolának, hogy Estei Beatrix (a néhai Mátyás özvegye) Nápoly felé tartva, örökre távozik Magyarországról.

                Közben Ulászló halogató levelet menesztett a megyékbe, hogy hát, még sok készülődésre van szükség, a végvárak elhanyagoltak, s valójában ő, a király, még fel sem mondhatta a Bajaziddal kötött egyezséget, ezért az előkészületeket minél nagyobb titokban kell lebonyolítani...

                A szultánnak   ­– gondolja Corvin herceg ­– bizonyára tudomására jutott a keresztény hatalmak szövetkezése, de mivel nálunk még nem vonultatott föl az országos had, teszi magát, hogy hinni lehet Ulászló szavának. Bajazid két elfogott magyar kém szeme láttára végeztette ki a velencei őrséget a déli kánikulában; a magyar foglyokat aztán hazazavarta. Velük jutott el talán Budára a szultánnak az a szerb nyelven írott levele, mely Ulászló tudomására hozza, hogy a velencei herceg a (nyilván a keresztény!) ördög sugallatára rosszat cselekedvén, elnyerte méltó büntetését. „Volt neki egy Modon nevű városa a tenger partján ­– szólt a szultán levele ­– , roppant magas falakkal, és mély árkokkal. Allah segítségével bevettem a várost...és lakosságát kardélre hányattam. Felségeddel tudatni kívántam mindezt, hogy újabb szerencsét kívánjon nekem, amennyiben a köztünk lévő barátságot és békét szándékában áll szilárdan őrizni ezután is.” 

               

                Geréb Péter, az új nádor lovasai és két dandár gyalogosa megérkezvén Corvin táborába ­– a mezei hadak élén Czobor Imre jeleskedett ­ – , jókora sereggel indulhattak végre Jajca alá. A magyar had, négyszögbe állítva, keményen verte vissza a basák rohamát, s még szürkület előtt a környező erdőkbe szalasztották a törököket.

„Ott is nyomukban voltunk ­– a herceg azon veszi magát észre, hogy levelet (vagy inkább krónikát?) fogalmaz. ­– Négyezer halomra gyilkolt török ellenében egy kisebb halom: alig ezer fő keresztény. Többnyire orrok, fülek, olykor szemgolyó nélkül. Mint ahogy a megcsonkított test sem találja többé lábát, karját, ujjperecét...Megengedtem az ellenség sátortáborában a fosztogatást. ­– Mind nehezebb kézben tartani a tollat, s vezetni az árkuson. ­– Az ágyúkat Jajcába szállíttatom, a zsákmányolt zászlókat és jelentősebb török foglyokat őfelsége rendelkezésére bocsátom...”

                Nagyobb önérzettel, mint amikor a királyság volt a tét ­– csak szembe kell néznie a „Dobzse” királlyal! Nem mer arra gondolni, hogy atyja bizonyos helyzetekben mit s hogyan cselekedett volna. De Hunyad váráról nem mond le ­– nagy út áll előtte.

                „Kevélység, bűn‑e, ha méltó módon akarunk megtérni szüleink fészkébe.” 

                                                              
                               7.
 

A királyi pár megközelíthetetlennek látszott. Valóságos égi fény árasztotta el a teret.

A herceg a katedrális ajtaja előtt állva Anna fenséges, törékeny alakját kereste; tisztán emlékezett vissza minden közelében eltöltött percre, arra, midőn a francia hercegnő Velencén át megérkezett Zenggbe, ahol Lorenzo herceg díszes fogadást rendezett Ulászló arája tiszteletére. Egy hadseregre való ­– tán hét‑ vagy nyolcezer ­– dalia fogadta és kísérte haza Magyarországra a szépséges menyasszonyt. Malomfalvánál volt egy kis meglepetés: a török martalócok épp akkor úsztak át a Száván, hogy megostromolják s el is pusztítsák Valkót meg Posegát. A magyar földre érkezett francia hercegnő sápadozva kelt át a folyón egy sebes ladikon...Talán a hullámzó Dráva miatt vett erőt rajta a rosszullét, gondolhatta a fogadásukra kirendelt Perényi Imre. Fehérvárott már maga Ulászló várta kíváncsian a hosszú és fárasztó utazástól elgyötört nőt, s vele együtt a nádor, valamint a szentszék, az angol király, Velence és Raguza követe.

 Az idő tájt az erdélyi vajda, Corvin János, s hozzájuk csatlakozva Nándorfehérvár parancsnoka és a két szörényi bán, csapataikkal Pancsován alul átkelve a Dunán, bevették Vidint és Kladovát, majd gazdag zsákmánnyal érkeztek vissza ­– többek közt sok ezer fogollyal. A zsákmány java és néhány szekér megrakva török fővel Budára küldetett, ahol a drága kelmékben és mívesen megmunkált arany és ezüst ritkaságokban gyönyörködő francia hölgy megpillantván a levágott török fejeket, miket vékony kontyuknál fogva sorjában a várlak előtt álló kúthoz akasztottak, iszonyodva, megmerevedett derékkal hátrálni kezdett, s egy éleset sikoltott.

                Ulászló hamuszürkén látta viszont menyasszonyát, a medvebőrszőnyegre alélva. Udvarhölgyei térdepeltek körülötte szipogva; egy szalaggal leszorított veres hajzatú leányasszony zokogásba tört ki. Egy apród füstölgő fáklyát tartott a hanyatt fekvő hercegnő feje fölött.

                Később Annát átforrósodott kőre fektették, melyre egy fehércseléd vödörből időnként vizet loccsantott. A párálló víz fölhevítette a szoba levegőjét. Az Anna lassan eszmélő testét előbb körülölelte, aztán átjárta egészen a meleg pára.

                A menyegző napján Székesfehérvárott, amikor Bakócz Tamás bíboros esztergomi érsek a menyasszony fejére föltette a koronát, Anna rendkívül hidegen pillantott vőlegényére. Ulászló hátát elöntötte az izzadtság; Anna a koronázási jelvények helyett az ünnepi palást zöld mezejében szaladgáló szarvasok agancsainak aranyló ragyogását nézte mereven.

                Az érsek valami hivatalos szöveget olvasott fel latinul a két dinasztiát, valamint a magyar és a francia udvart összekötő szent házasságról, aztán magyarul szólt valamivel melegebb hangon. Ulászló zimankós, hideg várfalakhoz szokott csúzos, gémberedett tagjaiban mintha szűnni érezte volna a zsibbadást, s fülében a monoton hang úgy hatott, mint egy imádság. Most bánta, hogy nem tud magyarul... Hát még, ha ismerte volna a pogány magyarság életét: az imádságot hallgatva, meglehet, ráolvasást mondott volna, s tán révülettel tekintett volna a bizonytalan jövendő felé.

 

                A határszéli villongások nem aggasztották a királyt. Legalább elhitetheti a keresztény világgal és önmagával is   ­– közelíti meg belső gondolatát a krónikás (egy „Dobzse”nak   nemigen áll jól a viaskodás) ­– , hogy a magyar király hadat visel Bajazid ellen. Mert a pápától és a velenceiektől kapott pénzsegély ideig‑óráig segített a rendszerint üres kincstáron.

 

                A menyegzőn jelen levő angol követ szájával VII. Henrik király elismerése szólt ­– félreismerése! (a kései krónikás korrekciója) ­–   „a fenséges Ulászló királynak, ki ragyogó és roppant bátorsággal évek óta fölényesen veri vissza a barbárok és pogányok gonosz támadásait ...s e dicséretes és istenáldotta szent ügyet némi pénzsegéllyel megsegítve”, nem mulasztja el a hősnek kedveskedni.

 
 

2000. február 24.