Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rekviem harminc év után

2010.02.20


Rekviem harminc év után

„Ne gyertek a közelembe”!
(Végül megint apám)

Akkor is ősz volt. Must, muslicák, szabadság ingere… Mennyire volt érezhető a külső kényszer?
Semmi sem volt a megszokott helyén; legfeljebb egy-egy nagy szilva. Siettél leszakítani, mielőtt eléd pottyant volna. Beleharaptál. A ráncosabb még édesebb volt. Nagyanyád kötényének lehetett ilyen jó íze.
Apád az elsötétített szobában fekszik; könnyezik a szeme. Ilyen álmosító délutánon minden eszébe jut. A felfokozott érzéseket mennyiben örökölted vajon? Sokáig nem tudta, nem hitte, hogy ennyire különc leszel. (Most utólag az időbeosztásodat szereted s a szenvedélyes túlzásaidat rühelled benne. Már nem kell figyelmeztetned magad, hogy: vigyázz, nehogy valami marhasággal állj elő!)
Akkoriban napokon át nem beszéltetek egymással, jóformán alig találkoztatok. Megszállottan szervezett, agitált, értekezett. Hiába nevelték bele az ellenségképzetet, karrierista kollégái, mihelyt megtehették, végiggázoltak rajta. Bódultan járt-kelt a házban, mint egy csalódott Szent Ferenc; persze, sohasem részegen, csak a külső erőszak lüktető erejétől elbódított elmével, mint a világháború utolsó évében a gyújtóbomba láttán felhördülő mészáros a szomszédotokban. Másnaposnak azelőtt nem láttad. Nem álldogált a söntéspultnál soha, ki nem állhatta „az olcsó skalpvadászok hencegéseit”. A böllérkéstől különben irtózott; ez az élesedő osztályharc kampányrohamai idején látszott meg rajta főleg. A nyirkos, tapadós szürkületben (nagyanyád épp azon a reggelen vágta le utolsó kókadozó jércéteket) megállt elbúcsúzni a kapuban, s te véletlenül meghallottad a suttogást, hogy: „Sok vért fognak kiontani, nemcsak a hegyekben bujkáló gyilkos banditákét”. „Már Marinka is gyanakszik, hogy gyanúsított”, jegyezte volt meg az aggszűz trafikos nőről anyád.

Ihol burzsuj flancol, parádézik; amott kulákzsugoriság sunyít. Az új erkölcs úttörői nem göncölődnek be a szabolcskamihály-szólamoktól, sem a l’art pour l’art imperialista hidegháborút kiszolgáló individualizmusától!
Volt, akiben a felgyülemlett keserűség a szülők önzésébe vagy feleség/férj származásába kapaszkodva torolta meg az új társadalmi berendezkedés primitív korlátozását. Mint homokzsák húzta le valami a fejeket. „Telekiabáljátok a házat, hogy: az ellenség – már tebenned is!”… Ugyanazok az ősi ösztönök, ugyanaz az évezredes gyűlöletroham. A sovány menzakosztra fogott test, és az indexre tett dalok hősi erényeket hazudó történelme. (Pedig a vak királyok közt is akadhat látnok. De az utókort vakság veri meg rendszerint.) „Hol tetem van, törvény szerint odagyűlnek a sasok.”* Hogyan vethetne véget a nyomornak, a sorvadásnak maga a nyílt erőszak?
Húsod, önzésed a túsz. Bűnt vagy veszedelmet vállalni könnyebb?
A pirosbetűs ünnepnapokkal kacérkodó, üres szavak megbénították a falfehér /a falhoz állított/ – tetszés szerint ki lehet tölteni – spicli szavával szabályozott gondolatot az agykéreg alatt. A lélek színhelyén önpusztítás… „Nyulat ölsz? Rókát? A Menny Fia rég / nincs Hszjen-jang-ban, s fut mint egy nyomorúlt!” A kormányzó hajtóvadászatot rendez, mert tábornok is egyben az uru/n/k…”** (Mikor még ereklye rejtette az eretneket.) Ám a kisfiú, aki valamikor a boldog rettegéshez ragaszkodott, az ifjúság legtisztább pillanatában kész lett volna akár meghalni is (csak tudta volna, miért).
Lovagiasan eljárni, mikor mindenki lapul?!…
„Reggel kérvényt kell beadnom, sietek! De nem találom nadrágom, tollam, s a testemet se. Megint kikések…” Apád visszatérő álma ez.

Százszázalékos munkáskáderek villámcikázásai. „Az ellenséget elsöpörjük az utunkból!” A régivágású kollégák idegei nem hozhatók közös harmóniába a proletkult vívmányait elszántan propagálókéval…
Ideges kapkodó kölyök vagy. Apád «haladó gondolkodású értelmiségi«, bár származása nem kifogástalan (a háború előtt készült névjegykártyáját a legbiztosabb apró darabokra összetépni). Politikai felkészültségével is baj van még; fokozott éberséggel szemmel tartják.
Szemrehányás, önsajnálat, hamis önbizalom, túlzott önállóságra törekvés – minden egymás ellen fordul. A megbízhatósági kampány – az operatenort képző tanfolyammal egyazon időben – szinte naponta szedi áldozatait. („Én elhajló?!” Erőltetetten nevet; aztán: „Merre?”) A simulékony, óvatos alakok jó „káderanyagnak” bizonyulnak. Hát még a kétkulacsosok.

Megsárgult, törött szélű fényképek (ami még nem látható rajtuk); a soha elő nem hívott párbeszédek… A tepsiben sült málé feledhetetlen tésztaillatához emlékezeted szintúgy különös, ma már groteszknek tetsző kijelentést társít: „Mi lenne, ha Az ember tragédiája szereposztásában Lucifert egy kulákkal, zsíros gazdával helyettesítenénk?…”

Az idő «rusztikus« zamatai! Itt a frissen szedett reggeli gyümölcs. Oltsd szomjadat, csillapítsd étvágyadat. Nem furcsa, hogy folyton hátranézel? Az égbolt most milyen tiszta, egyszerű. Céltalan, megfoghatatlan, igaz, mint a hit. Vagy csak a hajdani derű? Eliramlott hazug szólamok, hogy „Nincs többé magántulajdon!”; vagy: „A tudás fáklyája bevilágít minden pókhálós zugba!” Meg, hogy: „Nyitott könyv a világ.”
Még nem aláztad meg a testedet. Még nem hiszed, hogy a világ vesztőhely.

A gyermekkor biztonsága. Amikor még elragadtatva kószáltál, apádat hallgatva, a palatetőn!
Nyílt jósága sugárzott feléd, semmi sem volt benne a klánok fölényes titokzatosságából. Keskeny ösvényen vezetett kézen fogva a kiválasztottak birodalma felé.
Szenvedtél a romantikától, attól, amit elolvastál. Lámpalázad hányszor gúzsba kötött. Feldúlt lelkedről dagadt szemhéjad árulkodott.
Később vakmerőn külön-utakon kerested a meredélyre (a sekély mélységekből) fel-felsüvítő veszélyt, mint aki nem ismeri ki magát az Öregisten teremtményei között.

Félálom, vagy inkább álmodozás? Női hangok, a szemed félig nyitva. Kedved volna belesni a hajdani kaszinó kivilágított ablakán, ahol nagyapád jókat mulatott volt (bár tudtad, hogy «nem illik leskelődni«). A sugdolózásból csak annyit lehetett kivenni, hogy nagyapád esténként kirúgott a hámból, nagy kártyás volt, és éjfél után járt haza; kis, veres bajuszához idegen pacsuliillat ragadt, egyszer ügyetlenül egy csipkés szélű zsebkendőt is kihúzott a zsebéből. Mikor nagyanyád megelégelte és kitette a házból, felült a gyorsvonatra, a meg sem állt Bécsig… Az volt a „lókötőknek, kurvás kártyaspílereknek való világ”! Anyád akkor még pendelyben járt, egészen kicsike volt.

Anyád szemöldökrándulásai, az első lányideálok csípővonalai (más megközelítések). Mi állhat össze belőlük? A zavaros tudat; midőn még nem tudhattad, ki vagy. És mire vagy képes.
Könyvek, fotelok, dísznövények, poros színművek. A kiüresedő polgári élet. Kalap, kalucsni, ruhaakasztók, cipőkanál – nevetséges letűnt kellékek. Gyanús, pellengérre állított «kispolgári« gondolatok. A serdülő legártatlanabb álmainak fonala is mindegyre megszakad.
Most kinőtt konfekcióruhát vagy bőszárú pantallót viselő apád titokzatos, bizarr átalakulását szeretnéd kitapogatni, akár a porckopásaidat.
Hogyan láthatott fűtött mennyet a jégveremben?
Hogyhogy nem vett erőt rajta idejében csalódás, undor, közöny?

Falusi kultúrotthon-avatás. „Fáradjanak be az elvtársak.” Mint egy üres csűr, ráadásul hideg volt. Az igazgató vörös orra, ragyás arca(!); még a vigyorgása is riasztónak tűnt. Idegesen, dideregve várakoztál, a tenyered mégis megizzadt. A helybéliek közben ilyeneket mondtak: „Szanatóriumban volt gyógykezelésen.” „Nem bolondokháza volt az véletlenül?” „Hát… ha azt vesszük, ma is becsiccsentett. Hiábavaló volt neki az elvonókúra. Pöcegödörásásra alkalmasabb volna…”
Miután a kollektív társulás elnöke mindenkivel lekezelt, és mellén csillogó kitüntetésekkel helyet foglalt a díszasztalnál, az igazgató apádhoz fordult: „A tartományi kiküldött elvtársnak van-e valami előírása?” „Mire vonatkozólag?” „Hogy a beszédek után hogyan zajlódjék az ünnepség. Mi mozgósítottuk a pionírokat, megadtuk nekik a kérdéseket… Egytől egyig Sztálin-nyakkendős.” Apád nagy szemet meresztett a borgőzös kultúrház-igazgatóra, majd a sovány leánykákra s fiúcskákra, akiknek a nyakkendője selyemből volt, nem vászonból.

Mekkora a vágy a langyos szélben a nyihogva topogó, trappoló, szürkeszőrű csikók után sóvárgó kölyökben? Tajtékos napok; gyönyörű verőfény. S közben a rokonság savanyúalma vigyora. Holott akkor már kezdtek hazaszállingózni az orosz fogságból az elveszettnek hitt férfiak.
A rommá lőtt kúria udvarán az üres istállók előtt a tyúkokat hajkurászó eszement őr elmarasztaló, szúrós tekintete, hogy nem olvasol elég ateista brosúrát. Az ostobaság kemény ostorcsapásai alatt az öntudat láthatatlanul kiserkenő vére-verítéke: még mint zavarosan felbugyborékoló mustlé.
„Olyan akarok lenni, mint ő!”
Az a terepjáró apa hová lett hirtelen?… Akárcsak az a haját oldalra fésülő, kiebrudalt mesebeli várkisasszony, vagy abrakoló, istállótakarító napszámoslány(?)
Az elkövetkező években mind nagyobb álmokat és kiábrándulásokat kellett legyőznöd a magad erejéből.
Aztán csak az elárvult mező. Kiégett fű. Kiégett emlékek. A méltányosság hazug máza alatt összegubancolódott sorsfonalak: látszólag türelmesen kivárják, hogy az elmélet késéles fénye elmetssze őket.
A deres fenyvesből vakmerő kiáltások, a rögtönzött barakklakásokból felszálló füst, s az éhes gyermekhorda elszántsága meg a szádba kényszerített meghajlított nyelű alumíniumkanál okádék-íze.

Beásni magad az anyag – a múlt – belsejébe.
Minek élvezkedni az ósdiban. A tények hordaléka, ki tudja, milyen alakzatokba képezi magát. Minként ha egy tó fölötti ködös virradatban megpillanthatná valaki a jövőt?…
Egy ellesett párbeszéd: anyád és pár év múlva Izraelbe áttelepült barátnője közt. „Sokat dolgozik?” „Reggeltől estig gyűlésekre jár.” „Legalább megfizetik?” „Az egészségét féltem.” „A káderlapja miatt aggódj inkább. Senkinek sincs a homlokára írva.”
A te agyadba is befészkelte magát a sejtelem, vagy tán a gyanakvás, hogy: ezzel vajon nem ártok? Apádnak, vagy magadnak. Mindegy, hogy van-e rá bármilyen indítéka a hatalmi szeszélynek. („Haszontalan lészel a pernyéhez.” A képzelt büntetés félelemmel tölt el.)

A valóság dolgainál sokkal érthetetlenebbeknek tűnnek a rémképek.
Az eleve elrendelés. „A baj úgyis bekövetkezik.” Utólag átérezve-átvirrasztva: sokkal több a lehervasztó, szorongást kiváltó, szégyenteljes, gyűlöletes pillanat. Mihelyt a lelkesedésből az idő görbe tükre képmutatást produkál, a felfokozott képzelőerő sem segít.
A kérlelhetetlen veszteségek minden vitát befagyasztanak.

Sűrű eső; beázik a cipő. Lehajtott fejjel felvonuló tömeg. Össze kell szedned minden erőd, hogy ne érezd ázott kutyának magad.
Az apa bajuszába rejtett, zavart mosollyal fogja fia kezét, meg sem fordul a fejében, hogy a gyermek eszeveszett képzelgéseiben az ünneplőbe öltöztetett, rikító térre most mustosan fénylő, ragacsos fény zuhog. A közhelyek, a komor felhőkbe bekiabált jelszavak cseppet sem illenek össze a serdülő lélekben zajló káprázatos izgalommal. Az érzéki valóság s a nagyszülők szembogarán áttűnő táj összeaszalódott képei emberi képmutatásba csapnak át. Csak mélybe ne rántson a rontás! A boldogságra való szomjúság ott ég a szájpadlásodon, az anyanyelv izgató rejtelmeit ízlelnéd, mintegy megérezve, hogy a folyamat, melynek része lettél, nem köthető egyetlen (átmeneti) időponthoz.…
Eső pötyörög… Párolog a finom krumplipaprikás…
Farsang farka, tél utolja… Szilaj paripámon a tengert bejárom…***
Az én fiatal Múzsám, mint egy most született pillangó a rózsák és tulipánok hímzett virágain…****
Fogsz-e ostromot is állani a kísértések közt? *****
Nyulak rókák játszadoznak / De hó reme róma!…
Ha Isten akarja, a kapanyél is elsül…
Miután magadban kimondtad őket, hatásuk ott lebeg, gomolyog még a Hója felett a késő délutáni révületben is, s otthon az esti szobahomályban a passzív állótükör előtt serkentő forrásként, lázításra ösztönző erővel buzog.
Az apa mind óvatosabban figyeli fiát. Pedig a lázadásából olykor csak annyira telt, hogy elsírta magát. A vad elragadtatás percei váltakoznak a szeretetet valósággal kikövetelő természet bizonytalanságba ütköző tehetetlenségével. Elvont fogalmak körülírásán gyötrődsz, de a szavak, melyeket ki kellett volna hangosan mondani, még nem jutnak eszedbe.
A csendes, elhagyatott ház is zavaros ingereket váltott ki belőled. Jóllehet a család együtt töltött napjait akkoriba még beragyogta a gyöngédség. Egy-egy érzelmes – akárha légből kapott – költemény nem mindig szolgálta, nehezen kihámozható értelmével, a rájuk erőszakolt helyzet és életmód megértését.

A demagógia térhódítását nem lehet irrealitásként kezelni. A képtelenség, amely ma nevetésre ingerel – a „közröhej!” –, mely téged irtózattal töltött el (a handabanda a májas hurkánál is véresebb találmány!), süketté és vakká tett több millió alattvalót.
A tengeri szörny örök meséje: addig hizlaljuk, míg felfal.
(Álmában az ember hánykolódik s a torkához kap.)
Akkor biztosak voltunk a bizonytalanban. Ma újabb disszonáns, hogy fogalmunk sincs, mi fog történni velünk.

Szimbolikus köd: könny és szemét összeolvad. Idegeiddel fércelt, fojtogató hálót dobnak rád közönséges pribékek, miközben te a hitegető olvadást vártad, harminc éven át.
Fehérholló-hír. Súlyos, sötét árnyak. Ószövetségi elesettség és dilettáns dölyf. Alkudozás.
A hős az, akit a világ arcátlanul elárul s kinevet.
Össze kellett szedned minden erőd, hogy többnek tűnjél – többnek érezd magad, mint elfoglaltan rohangáló, szórakozott apád kitalációja. Úristen elparentált fia (a «kukacbélyeg«: garantált!); garasos csatáidból hazavergődve a hársfaillat volt egyetlen tanúd. Az emberi nyájasság lassan mindenünnen kiveszett. A gyenge villanyfényben a családi vacsora is komorrá, fantáziátlanná vált, ne is tagadd.

Bordái közt más szív lüktetett. Téged korán megperzselt a kétség démona. De az új tavaszi kopárságban apád tétova, szemellenzős tekintetét a csüggedés varangyos mérge lealacsonyította a silány porig. A romlás szertelen, s ő tétlenül tűrte mégis a szoros tilalmakat! A sérvbe hatoló korlátokat, amelyek belső szabadságát horpasztották…
A nyomor csapásai élesebbek voltak. A téboly tompán, gyanútlanul hódít teret. A legártatlanabb lélek sem kerülheti el az iszonyt.
Végül is az emberi indulatok egyenüstjében főttetek.
Az egymásrautaltság kényszerképzete. Kettőtök különböző alkata volt talán a meghatározóbb, vagy az, hogy: más más nemzedék?…

Árnyak, a mosoly árkát eldugók. A félhomályba beleveszve, letarolt térkép előtt, most már valósággal féltél, hogy ha megkörnyékez titkos utakon a rontás, hasonlítani fogsz rá!

A kétszemélyes „kalitka” inog (le ne zuhanj valamely élményeddel, s össze ne roncsold magad).
Villámlások, a házi idillt megzavarók. A konfliktusok legtöbbször félreértéseken múltak.
„Aki ad magára, az nem vagdalkozik csak úgy összevissza, cél nélkül.”
„Szerintem épp az a kérdés: milyen cél eszközeként rántod elő érveidet.”
„Én is voltam, alkatilag, zrínyisen-«kirohanó«. E heves indulatot látva az ember mégis megütközik.”
A mész mögötti kénes kisülésbe vesző gének. A kettős-magány. Mint amikor fejed a víz alatt, és hasztalan minden erőlködés – csak a szíved kalapácsütés-dobogása, de képtelen vagy a felszínre bukni.
Vannak napok, amikor másvalaki szeretnél lenni.

*

Tíz körömmel kaparod össze élményeidet ehhez a történethez. Látni szeretnéd a lecsillapult kedélyű arcot. Aki túlélte.
Éveid száma is az ő halálát célozta meg. A város ugyanaz. Nem robbanthatja fel semmi. Legfeljebb egy bohózat.

A beomlott sóbányák felett kószálva (ők már örökre együtt, mint esküvői fényképükön); túl nagy a szélcsend. Kénes szag, fenyőtoboz forog a légben. Az apád hiszékenysége árán is győzedelmeskedő barbár korszak után sehogy sem jut célhoz a férfi – sejtjei nem üdvözülnek, mielőtt legyűrné a nyűgös koravénség.
A közhely viszonylagos végtelensége. Trottyant Zápolyák, terhelt Ferdinándok után a legsivárabb lehetőség: a tudós urak érveléseivel megtámogatott terror.
Sört csorgatnak; lágyan alácsorgunk mi is, ím, a
nyárban (avagy már csak csepegünk ezen esteli órán?)
muslicaraj rajongja körül koponyánk: a homályba
süllyedt sörkert hígított (a la carte: «hamismust«)
almalevében úszván, gyűrt, ragacsos papírosra
írva az étrend. Hústalan ünnep igérkezik ismét
(Róka megette csibénket), gyomrom alig piheg, érzem,
mégis nyálragyogással nyargal a szél s ama csorda-
ínség képzeletemmel üzen, ha a járom elől el-
oldva a Romhoz járulsz, ó, balgák ivadéka!
Éjjeli szája kicsorbult régen, akár te, dicsőség;
kútja kiszáradt holt gyönyöröknek, hát le ne szédülj.
Munkát bíró, hús tetemeknek földje, barázda-
ráncba szalajtott (halld, Mohamed!) nyúlfarknyi
örökség.
S száll a dohos levegő, a sötétség kivagyisága
megbontott kövek árvult halma alól – letörölnéd,
mint az időben, a mélyben aranyló fülbevalóra
hullt hamuréteget homlokod átvert vértezetéről.
És ami még fenyegethet: alattomosabb a mocsárnál,
ezt se feledd. S nehogy elhidd, hogy valahára a Tornyot
fényre segítheti bárki – az álmot, az Illiumét!
Mind lenyakazva a hajdú s lófő, eldarabolt test-
vértelenül, nézd, gyámolítatlan szolgatagok csak.
Króniku/á/s (igric) főfájás vesz rajtam erőt e
nedves időben: az el nem alvás pillanatában
mintha fejembe pisztoly sülne, a vérem olyat lő,
bárha a testem, akár ez a nemzet, vértolulástól
tartva keményen meg-megpiócáztatta magát már.

A megvert légiók nyomán nyílt harcmezőn kullogó gének.
Állati elvágyódás. Mi tart vissza? A lélekharang? Vagy valamilyen olcsó nosztalgia? A vereségek – vagy a halott koreszme tetemrehívása?
Utólag persze: az agymosásra érdemesült, unatkozó publikumnak mindez tán operaparódia, horror-balett, tévé-krimi, a nyikorgó dákolmányon.
S a bűzlő kelevények: banalitás!

Ami bennünk van: lemérhetetlen. Vétkeink el nem oszthatók.
Ma, habár ellenkező irányban fújnak a szelek, maradtak az átkeresztelt utcák, az alkalom, mely szüli az üres zsebet. S üres lelkeket terel holt pályára. A mesterségesen keltett tudat- és génzavar végleges leállással fenyeget.
Már nem tűnik olyannak semmi, mintha örökké tartana.
Valamikor milyen könnyen tudtál tájékozódni, elég volt felkapaszkodni a szontyoli szőlőindák közé a kőkerítés tetejére, ahonnan nézve az igazság, mint a dolgok arca mindig egy volt: a játék édes, a könny keserű, s bátyád lesült hátán meg tudtad számolni a csigolyákat.

Ősök galériáján elfojtott ösztönök.
A legjobb elmék is rugóra járnak. Ez a lelki kínpadra vetett, dúlt, rendezetlen ráncú, meghasonlott arc az élet visszája.
Ki ő? Leszakadt tájegység? Védekező reflex a vétkes félreértéseit görcsösen világgá szűkölő tömeggel szemben?
Vagy csak az összetartozó cserepek biztonsága.

Elképzeled, amint az önkéntes jelentgetők arca, vesszője megmerevedik a perverzitás haláltusájában. Érzéki csalódások: csontjaidban élesen támad fel ugyanaz a fájdalom – az elárultatás fogalma mennyiben változott vajon?
Elbutultak egén keresed a rejtett fölismerést, s szemedben összefutnak a vérerek.

A kéz fiókokban elsárgult kéziratok után motoz. Idegen palánknak dőlve (szinte látod, hallod) mint zihál a kifolyt sörhabba fúló indulat után szimatoló spicli.
A szellem viszontagságaihoz képest apád kifehéredett bőrének ráncai: kis semmi firka.


Mentsvár?
Légvár. A gyermeki képzeletbe száműzött kutyatejes, léckerítéses udvar. Az exkavátor fogai közt ropogtatott hajlék gerendagerince, gyámköve. A bontás fullasztó porába hanyatló délibáb. (Vagy csak önérzetünk.)
Önmagát mentő kánon. Már az is nagy élmény, ha nem veszik el a villanyt este!

Minden emberben van valami megfejthetetlen. Azt keresed benne. A haldoklóban. A cukorbetegségnél, epekőnél, Wilson-kórnál, vérnyomásnál, szívbajnál volt valami életveszélyesebb abban, ahogyan élt… Megalkudott. Meghasonlott önmagával. Az egyéni felelősségvállalás helyett a kollektív felelősséghárításban múlt ki legszebb férfikora.
Belerokkant a sok fölösleges feladatba – nem a teherbe. Abba, hogy túl sokáig nem jutott eszébe kétségbe vonni a kétségtelen hazugságokat.
Derűje meg-megcsillant olykor mint zúzmara a megrongálódott villanydrótokon.
Kihasznált (elhasznált) nemzedékek.
Bukott kommunisták, akik – szerencséjükre? pechükre? – nem érték meg a kommunizmussal takarózó rendszer bukását.
„Kijár nekik a kegyelet.”
A halottaknak, vagy a kirúgottaknak?

Ha mindenki bűnös volt?! – Logikát ne úgy keress, hogy: mivel nincs kollektív bűn, mindenki ártatlan. Nem igaz, hogy a néptömegek kívül álltak és rettegtek, szenvedtek. Gondolj a hórázó, szűnni nem akaró vastapsot remeklő sokaságra.
A mindent megtisztító és megváltó forradalomból a mindenható bunkófejek, papírlelkek birodalma lett.
Direktívákat szétharsogó difuzorok mocska, mint árvízkor az árkokban lezúduló zavaros, barna lé után visszamaradt üledék.
Újra átélni mindent. A szürkeség egyeduralmát; a színes közönyt.
Az évtizedeken át tárgyilagos pózban magára kényszerített önfegyelmet.
A fel nem oldódó görcsöt.
Ha vacogás rázta. Betakartad.
A vállán végigsimító tenyered. Rendbe jön minden, köztetek s a világban.
A koponya. A májfoltos kézfej. Már nem sokáig állhat ellen a test a kiprovokált elöregedésnek.
Gyámoltalanul, ijedt tekintettel néz föl rád; az idegtépő napok fenyegetései kiszívták erejét. Izzadt haja homlokára tapad, a nyirkos test tüzel, az ágynemű is átforrósodott.
Verítékében a halál szaga.
Már nem hizlal kísérteteket, sem heréket.
Kóbor regösök, várkapitányok, járomba fogott jegyzők, istenveréssel feleselő papok utódja – sejtjeiben félelem és alázat keveréke: nem adatott meg neki, hogy ő legyen a gáncsnélküli lovag.
A hajdani Toldi-mellkason úgy lóg a sárga bőr, mint vénasszonyok lecsüngő összeaszott csecse.
Megkozmásodott keserűsége, szemérmes kis lázongásai után: csak mint, mikor a plattenen felejtett felforrt tej kifut.

Amikor még azzal érvelt, hogy a hibákat ki lehet korrigálni.
„De a terrort nem” – hangzott kemény replikád. – A történelmi torzulást. Többek közt a te nemzedékedét, aki folyton az elveire hivatkozott… Amikor a kockázat minden lehetősége megszűnik, az valahol már a klinikai halállal egyenlő.”


Keress (vele – nélküle) valami alibit a szétlőtt álmok, a gyógyíthatatlan évek idejére. Nem kérhetted számon tőle, hogy hol vannak a kivérzett hűségű esztelenek. Az ilyen verssoroktól velejéig megrázkódott: „Üres cekkerrel jön-megy asszonyod / mint aki azt kérdezi: miből gondolod hogy / élünk? Húst akartok? – és oldalába döfi a kést.”
„A kétkedés, a cinizmus csak árthat” – figyelmeztetett.
„A csalódástól jobban féltél mindig, mint bármitől.”
„Mi lázas reményekkel indultunk. Akik aztán belebonyolódtak az ellentmondásokba, azok hamarabb kiestek az idő rostáján…”
„Milyen időről beszélsz?”
„Az új időkről; ahogy Ady is az új idők dalaival robbant be a századelőn… Idealistának tartasz, mert sokáig hittem annyi társammal együtt a szó és a tett egységében.”
„Még szerencse, hogy nem a végsőkig.”
„A tévedés még nem bűn. Habár a fiatalok elfogultsága ezt másképp ítéli meg.”
„Persze. A fiatalság egyenlő: kegyetlenség!”
A gúnyra ezúttal nem reagált:
„Nevezzük tapasztalathiánynak.”
„Az említett tapasztalatok birtokában mondod? Viccnek is jó.”
„Nem akarlak kioktatni, de a meghasonlás nevében túlzás a fürdővízzel a csecsemőt is kiönteni.”

(Rég elmúlt az akkori jövő jó ideje. Ki mondja meg: kibírni mit nehezebb? A Louis Bonapartékat, vagy ismétléseiket?
Csak a rágcsálók kétségbeesett mohósága.
Csak a túlélők jégkorszaki vigyora.
Apád, a kancsal látnok. Két marék fekete földet tapasztottak a szemére.
Más volt az, mint a magvakat csöndesen elhantoló játék.)

Ha még egyszer láthatnád – őt, az esendő embert; nem amit öröklétnek hazudunk –; mindegy, hogy a polgári kötelezettségek szómenéses korában áldozatnak vagy cinkosnak mutatja föl a napfény a hamis részvétet.

Engesztelő verset írtál róla (nem neki). APÁM, A RÉGI EMBER

Mint szeppent fiú (aki bár sejti, hogy a
bűnös kor nem szemérmes), képtelen voltál
leplezni nosztalgiádat a tiszta Marx után.
Nehéz, „borgőzös” fejjel – ahogy mondani
szokták – hagytalak faképnél, miután
te ajtót mutattál nekem; holmi hím-
apácákat emlegettem, akik a herélteknél
is hűségesebben szolgálják ki urukat:
a terrort!… Az ember sok mindent össze-
hord olyankor. Halálod előtt minduntalan
lelki szemeim előtt kísértett egy zavaros
kép: eltűnni láttalak a gyatra, elpuhult
tömegben, s ahogy a sűrű havazásban
távolodtál, úgy öregedett minden, amit
a szemem hirtelen befogott, és valahol
belül is, a fellázadt s hűtlenné vált, ketté-
szakadt gének sötét, salétromos falú, 30
wattos, pislákoló villanyégőtől maszatos-
piszkos (belügyi?) folyosóin; és hiába
kerestem a történelmietlen idők semmibe
vesző áldozatait, téged sem láttalak többé
valós alakodban és erődben. (Gimnazista
korodban Tordán egyszerre öt-hat diákkal
is birokra keltél, hogy megvédd öcsédet.)
A be nem vallott bűntudat ez nálam? Utólag
rá lehet fogni… Egy reggelre virradóan ott
térdepeltünk megfeketedett halántékod
előtt, és te kiterítve feküdtél hanyatt;
közönséges Purgatórium volt az utca felőli
(mégis belső) szoba. Akkor már tudtam,
hogy a régiekhez tartozol végképp.

Rácsodálkozol a kertek alatti hűvös csendre. Ide menekültetek volt a rezes hangok elől. A töklámpásokban megnyugtató fény pislákolt, s a fecskék zuhanásában nem volt semmi megrendítő.
A csíkos vásznú nyugágy, mint a rabruha, a hátához tapadt. Jobbra, balra forgolódott, mint aki tudta, hogy az ő életkorában az ember felelős az álmaiért. Akivel olyan csúnyán bánt el a történelem, az arctalanul fordul a halál felé.
A félig nyitott, cserepes száj hörgései. Tiszta sóhaj mikor hagyta el ajkát utoljára?
Haldoklása közben féltél, hogy tapsolást fogsz hallani. Utolsó leheletét lesve is (te istentelen szörnyeteg!) képes volnál őszinteségi rohamodban fuldokolni.
Szája csak árnyék. A legenda elszáll belőle, de a legenda jogát nem vitathatja el senki.
Mit lehetne helyette kimondani ebben az ürességben?
Nincs üvöltő mélység, csak néma üreg vár.
Csapda a szellemnek.


(K) ó d a
Arccal keletnek vagy arccal nyugatnak
alszol, mint más fegyelmezett halott.
Te ne tudnád, hogy egyformán ugatnak
itt fegyverek, amott világcsalók.
Arcunk kiszáradt levegőjű házban
hervasztó időbe törölközött;
nem futkározik fénylő, könnyű lázban
unokád rokokó-nippek között.
A Fellegváron ugyanaz az alkony,
s a fény is: hamisan hamvasra fest.
Új repedések a becsukott ajtón –
mit ér a dac (már csak a rettenet).

Ha visszajönnél bár egy pillanatra
ide közénk (mire való a holt?),
konok lidércként bámulva fiadra,
ki nemcsak meddő álmokat karolt.
Mi tarthat minket össze? Meg mi tart?
Arccal keletnek vagy arccal nyugatnak,
ha visszanézel, mondd, apám, a part
aszott hallgatása, vagy ahogy jajgat
zavarosan az ár, a tudatlannak
bősz kihívása rémít-e vajon
jobban? Zászlót vagy kopjafát faragnak
túl: régi s jövendő határokon?

Az ablak tárva még, lehet, hogy eljössz
az éjszakában, itthon vagy! – de hisz
úgy mentél el, az unokák nem is
ismernek, messze vagy, akár Etelköz.
A látszatok világa ez, de téged
nem tart már semmi félelemben itt. –
A vér szerinti lét védtelenné lett,
s infantilissá minden tett, amíg
a bűnös és az áldozat a vétkek
közös hálójából ki nem szakad.
Visszfénye volnánk máris a nemlétnek?
(A kitárt ajtók némasága csak.)

Mint ki egyedül volna: vétked az önvád, szabólőrinc-módra, a semmibe szórja.
Ha nincs Jóisten, ő szorongatja tovább a lelkedet.

2006. október




* Demiáni Szent Péter középkori himnuszából
** Tu Fu: A kormányzó téli vadászata
*** Petőfi
**** Csokonai
***** Kölcsey