Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mirabeau utolsó ébredése

2010.02.20
Mirabeau utolsó ébredése
(Elképzelés filmre)

Ezüstkanalak, -villák, -kések, ezüsttányérok, öblös kancsók, gyümölcsöstálak. Mindegyiken, akárcsak a borban, mártásmaradékban, gránátalmák ezüstfényű héján, ugyanaz a jelenet tükröződik, más-más mére¬tekben. Egy bozontos, vastag szemöldökű, himlőhe¬lyes, durva férfiarchoz tartozó húsos száj, amint hol egy porcelán bőrű fiatal nő álmos, unott ajkára tapad, hol egy ötvösremekként megvillanó keleti serlegből kortyol reszketve, kéjes irtózattal. Fekete oroszlán¬sörénye ilyenkor pillanatokra mindent elborít. Az is¬métlődő képsor legutoljára egy ezüsttálcán tükröződve mutatja fel a csapzott fejet. A képpel együtt az erő¬szakos, szenvedélyes tekintet is megmerevedik.
Korántsem Szent János-fej - újabb idők tálcáján felkínálva.
Már-már romantikus indulatú s méretű kompozíció.
Muszlinfátyollal visszafogott hajnali fény. Gabriel Honoré Riquetti de Mirabeau tálcán látott feje ver¬gődik álmában, díszes ágy oszlopai, gyűrött, tépett függönyei között. A hozzá tartozó test takaratlanul, fé¬lig levetkőzve. Szőnyegen hever az aranyhímzéses mellény; az ing ágyról lecsüngő ujján hatalmas, szinte színültig telt, piros rózsákkal körbefestett porcelán éjjeliedény.
A fej a párnáról lecsúszva most hátrahanyatlik. Mirabeau nyögdécselve próbálja megemelni két kar¬ját. Egy alig kivehető dünnyögés: „Rosalie...", csók¬ra csücsöríti puffadt, színtelen ajkát. A már ismert női fej hajol föléje, oldalnézetből soványan és el¬mosódottan. Vagy csak az ágy homályt növelő füg¬gönyráncain keresztül képzel oda a kívülálló szeme női arcot? Mirabeau két emelkedő karja csak ser¬kenti a fantáziát. Ezúttal rézfoltos, kiélt
ábrázatát is közelről látni. Kinyitja szemét. Vizenyős, bágyadt, öreg tekintet. Sehol benne a megszállottak állhata¬tos tüze. Csak nyugalomra, élvezetre vágyó.
A szembe hirtelen hidegség, borzadály költözik; a kar lehanyatlik. A felidézett női arc megnyúlva, csontosodva, szomorú lóarccá változik. Sima, szfinx-¬merev kőpofa. Csupán két kiugró óriási szemgolyója nő tovább, s közeledik. A hatalmas szempillák fekete csontlegyezője még szorongatóbbá teszi a látomást. Mirabeau behunyja szemét. Nehezen szuszog; így is érzi a levegőhiányt. A lópofa azon nyomban eltű¬nik, a férfi arcizmai elernyednek. Táskás szeme alól szétszaladnak az erőlködéstől képződött ráncok. A kellemetlen fintort, mint komor függönyt, a petyhüdt bőrű áll mögé vonja a derű. A megnyugtató képzel¬gés lassú szendergésbe vált át. Az éjszakai élmé¬nyekből szövődik újra egy nem egészen logikátlan álom.
Mirabeau hölgyvendégei között ül elterpeszkedve, mint egy basa. A háttérben diszkréten egy-két kí¬váncsi úri hölgy; a többi: festett, idomaival s hamis ékszereivel hivalkodó színésznő, kurtizán. Selymek, legyezők suhogása, könnyű kacagás, taps tölti be a szalont, melynek sötét tónusú tapétáin, aranyozott, kerek rámákban, pásztoridillekkel telehímzett gobe¬linek és árnyképek láthatók. A hölgyek hol földig érő, rózsaszín, piros, lila estélyi ruhákban, strucc¬tollakkal ékesítve, hajukat leszorító csillogó fejdí¬szekkel lejtenek el Mirabeau előtt, szemérmesen hó¬doló pillantásokkal ingerelvén a rút szájon végig¬hullámzó kielégítetlen kéjt, hol mint a legparányibb szemérmet sem ismerő közönséges fehércselédek, harsányan hahotázva, sivalkodva, fecsegve kínálják fel magukat neki, az elöl szétnyílt pongyolából, hálóköntösből, csipkés .fehér ingekből kibuggyanó keblekkel, vaskos végtagokkal, vagy italtól kábul¬tan, esetleg rosszulléttől leverten kissé borzongva, majd megadóan, sálakba, szőnyegekbe bugyolálva, ölbe kapva és ágyba hajítva. Az egyik színésznő lak¬kozott lábujjaival fogván a színezüst kést és villát, vaddisznó-kocsonyát szeletel és töm magába,
látha¬tólag nagy élvezettel. Rosalie holland lányok topán¬kájában, fején szamócával telt kosárral táncolja kö¬rül a nyitott szemmel hortyogó Mirabeau-t, úgy, hogy minden csípőriszálással egy-egy szem epret röppent a férfi élveteg szájába; elvétve kifordul egy-egy szem, női ajkak csapnak le rá nyomban. Mirabeau fékezhetetlen kacagással, zihálva megkí¬sérel felemelkedni a székből. Három-négy ölelő kar csimpaszkodik kövér nyakába és rántja magával a karmazsinvörös szőnyegre. Asztalok dőlnek fel bor¬ral telt kancsókkal, csilingelő evőeszközökkel és sévres-i porcelánnal. Mint a vér, folyik végig a mez¬telen húson a vörös bor; egy barátkeselyű nagy¬ságú porcelán papagáj kicsorbult csőréből kemény férfihang kezdi hadarni, papagáj-egyhangúsággal: „Aki vörös borban fürdik, agyonverni! . . . Aki se¬lyemben, bársonyban jár, agyonverni! . . . Aki nem tartja be a csendórát, agyonverni! . . . Aki írni, ol¬vasni tud . . ."
Heves szélrohamtól csapódnak be a súlyos ablak¬szárnyak. Mirabeau felriad fura álmából; az utcáról emberi hang kiabálja most a papagáj-szöveg dühödt refrénjét:
- Agyonverni!
A kiáltás után kő repül be a hálószobába. Az egyik ablaküveg pozdorjává törik. Hangtalanul nyí¬lik a szalon felőli magas ajtó, s szótlanul hajtja meg magát plebejus-arisztokrata gazdája előtt egy lakáj. Mögötte fénysugár pásztázza végig a karmazsinvörös szőnyeget, fogva tartja az ágy egyik oszlopába ka¬paszkodó Mirabeau zavaros tekintetét. A lakáj pa¬rancsot vár. Mirabeau nagy későre int neki, hogy elmehet; szeme közben egészen megtelik vörössel.
*
Ugyanaz a karmazsinvörös ragyog fel a felhők mögül kitörő május eleji napfényben a versailles-i palota újonnan kárpitozott legnagyobb termének (a Salle des Menus-nek) bojtos terítőiről, melyek a jelképes
Bourbon-liliomokkal együtt ünnepélyes han¬gulatot kölcsönöznek az egyedülálló ceremóniának. A főajtónálló, Mercurius de Brézé, kínos pontosság¬gal tesz eleget az udvari etikettnek, midőn a nemes¬ség és a főpapság előtt a teremajtó mindkét szárnyát szélesre tárja. A harmadik rend hatszáz főnyi kép¬viseletének viszont feltűnően csak az egyiket nyitja meg, s kimérten int, hogy ne tolakodjanak. XVI. La¬jos, emelvényre helyezett trónján, bizalmatlanul, mereven fogadja a felséges színe elé kézcsókra vo¬nuló egyszerű .fekete köpenyes, fehér nyakravalós népképviselet monoton menetét, mintha megbéní¬totta volna felséges kedvét a Rendi Gyűlés össze¬hívása, s főleg az, hogy kényszerű beleegyezését adta: a harmadik rendnek ugyanannyi képviselője legyen, mint a kiváltságos rendeknek együttvéve. A karzatról fehér csipkés kiválóságok - diplomaták és udvarhölgyek - mosolyognak és integetnek a fejükön tollas kalpaggal, arannyal hímzett bársony¬palástban és selyemfrakkban feszítő nemesurak felé.
*
Az ágyoszlopnak támaszkodó, két évvel korábbi emlékeit keserű szájízzel felidéző népvezér szarkaz¬mussal fűtött mondataitól kísérve a kép a bojtos te¬rítők karmazsinvöröséről vissza-visszavált Mirabeau szalonjának hasonló színű szőnyegére.
Egész Párizs, de a közeli városok, falvak népe is ott nyüzsög a Versailles felé vezető úton. Bizton¬ságosabb kémények tetejére, lámpaoszlopokra vagy címertartó rudakra felkapaszkodni, mint egymás he¬gyén-hátán összezsúfolódva bámuló-helyet találni a váratlan felhőszakadásban kékesen csillogó, csúszós macskaköveken. Az ázott ponyvák alól szinte percek alatt szétkapkodják a vásárosok portékáját. A piaci lacikonyhákon sem
marad sütni való pecsenye, csak a kihunyó szén füstje mellett melegedik egy-két rongyba öltözött, hulladékon élő koldus meg árva kóborkölyök.
A falánk szemek, agyak, miként mindennemű en¬nivalót a száj, úgy tömnék magukba a röpiratok szövegét. Egy vézna emberke, posztókabátosok is¬tállószagától körüllengve, izzadt homlokkal, hango¬san olvassa: „Mi a harmadik rend? Minden. Mi volt eddig? Semmi. Mi kíván lenni? Valamivé válni."
Így virrad meg a másnap, a harmadnap is. A vi¬dékiek nagy része udvarokban, szabad ég alá hur¬colt szalmazsákon, kapuboltívek vagy hidak alatt húzza meg magát virradatig, amikor ismét megszólal¬nak a harangok.
Ez alkalommal a versailles-i udvar kivonulását látni. Libériás inasok futnak elöl, nyomukban ren¬dezett sorokban a gárdista vadászok, zöld dolmány¬ban, sárga nadrágban, zöld-piros tollbokrétával és aranybojttal, kezükben sólymokat emelnek magasba. Elfojtott zúgolódás, majd elnyújtott éljenezés támad, amint - a király lovas testőreitől kísérve - fel¬tűnik a hatlovas, aranyozott üveges hintó. Lajos te¬nyerébe fogja fintorgó, kövér orcáját; előbb a hintó ablakán ki-kinyújtott fehér kezével hadonászik, majd kényeskedő hangon ad utasítást. A hang elvész a kerekek és a Tópaták zajában.
Helyette távolabbról, a tömegből hallatszik néhány vaskosabb megjegyzés: „Erre, ahonnét istállószag bűzlik, erre van Párrizs! . . ." „A parfümöt csak azért gyártják, hogy meg ne fulladjon az ország első vá¬rosában őfelsége! "
A Saint-Louis katedrális előtt a három rend kép¬viselői várják a királyi pár érkezését, hogy dísz¬menetben vonuljanak a Notre Dame felé. A fekete ruhás ismeretlenek komor sorfala, lapos, ázott ka¬lapjuk alatt izzó szemük, büszke főtartásuk láttán a királyon, szemmel láthatóan, borzongás fut végig. Marie Antoinette fagyos pillantással hagyja fakép¬nél férjét, majd visszaülvén a hintóba, kurtán súg neki valamit.

Lajos a fültövéhez kap. Megvan! Ettől a szemte¬len esőcsepptől lett libabőrös.
Mirabeau is ott áll a harmadik rend követei kö¬zött. Esőverte sűrű hajfürtjei sehogy sem szelídíthe¬tők a háromszögletű egyenkalap alá. Megszállott tekintete most mégis a felajzott tömegből merít erőt. Legszívesebben odakiáltaná kihívóan a kiváltságos rendek sértett önérzetű urainak: „Ma nem leszünk ünneprontók, beérjük ennyivel! Utolsó-kenetes napja ez a hűbériségnek! . . . Ám holnap mihez kezdtek ekkora tömeggel, ha megáll mozdulatlanul egy hely¬ben, félelmetesen?"
A templomkapu előtt álló Mirabeau kiáltásából csak magábanmotyogás lesz.
*
Az ágyoszlopot ölelő Mirabeau ironikus hangja sokkal érthetőbb: „Ez különben egyetlen gondja és feladata minden hatalomnak. Vala hát ingatag La¬josnak különösképpen, a jakobinus klub színrelé¬pése előtt. Elődeihez hasonlóan, ő sem igyekezett az országos éhínségre a jóllakatás érvével vála¬szolni; legutoljára negyven láb magas akasztófát ácsoltatott a versailles-i kastély füvét is megrágni kész, elszemtelenedett éhenkórászok számára . . ."
Az utcáról izgató, intrikus hangok hallatszanak fel Mirabeau hálószobájába: „Éjszaka sok az úri ringyó, nagy a flanc Mirabeau polgártárs háza táján! . . ." .,Lassú tűzön süti a saját pecsenyéjét!"
Mirabeau sértődötten mutat fügét a félig nyitott ablak felé.
„Mit mondtam! Legnagyobb gondja a hatalomnak a tömeg. Egyelőre én is hatalmon vagyok." Öngúnnyal: „Egy lecsúszott gróf mint a Nemzetgyűlés ve¬zérszónoka! . . . Igaza van Dantonnak: a nép olyan, akár a gyermek; mindent - és mindenkit - össze kell törnie, hogy megnézze, mi van belül." Kikiabál: „Kíváncsiak vagytok, hogy mi van a fejemben?!" Öklözni kezdi homlokát. „Semmi más, mint epiku¬reusként élni az életet."


Dobpergés kíséretében hírnökök hozzák mindenki tudtára, éneklő magas hangon, őfelsége legfrissebb rendeletét.
A fekete ruhás követek a párizsi úton álldogálnak. Csoportokba verődve, gesztikulálva kommentálják a királyi rendeletet.
„Bezáratta előttünk az üléstermet! Állítólag újabb szónoki emelvényt ácsoltat benne magának!"
„Ez csak ürügy ingatag Lajosnak arra, hogy meg¬akadályozza a harmadik rend tanácskozását! " Fojtott hang: „Mikor fogunk már mi is ácsoltatni valamit . . ."
A mondat belevész a teremben fegyveres felügye¬let mellett hajladozó munkások fűrészelésének, ko¬pácsolásának zajába.
A palota ablakaiban markukba nevetnek az udva¬roncok.
Később besavanyodva szállingóznak a tanácste¬rembe. Egymás után csukódnak be az ablakok. Meg¬szeppenve hallgatják a király méltatlankodó szavait.
Lajos, fel-alá futkosva: „Annak a labdázó teremnek még fedele sincs! Négy puszta fal; patkánytanya! . . ."
A főudvarmester behízelgő alázattal: „Felséged találóan kegyeskedett megjegyezni . . ." Ravasz óvatosság-gal: „Mindamellett, sajnos, a csőcselék még a falak ormairól, a szomszédos háztetőkről is vakme¬rően megéljenezte
az egybegyűltek heves esküté¬telét."
Lajos, ingerülten: „Ezennel érvénytelennek nyil¬vánítjuk a harmadik rend határozatait, és megparan¬csoljuk, hogy tüstént oszoljanak szét!"
Mirabeau kitámolyog a szalonba; az asztalon ott áll vele szemben a letört farkú, kicsorbult csőrű papa¬gáj. Most látszik, mennyivel kisebb, kecsesebb, mint az álomban felnagyított volt. Kézbe veszi, és éles hangon mondja: „Csakhogy önnek itt, Brézé uram, semmi szólásjoga nincsen... Mondja meg őfelségének, hogy mi a nép akaratából vagyunk itt, és csak a szuronyok hatalmának fogunk engedni.”

Földhöz veri a papagájt.
Kintről egy öblös hang: „Gyerünk, polgártársak, csak sorjában . . ."
Kihívó női hang: „Mindegy: nadrágban, szoknyá¬ban! "
Kurjantások, visongás. Mirabeau elgondolkodva áll.
Végül az asztalhoz botorkál. Tölt magának egy kupába.
Mielőtt inna, keserű gúnnyal, halkan: „A nép aka¬ratából... - azokéból, akik az utcán mindenkinek egyformát mérnek - ihatok-e még ebből, vagy le kell mondanom kedvenc boromról? . . ."
Az ablakhoz megy, félrehúzza a függönyt, mint aki választ vár, majd gyorsan felhajtja a vörös bort. Az utolsó korty cigányútra téved. Felköhögi, s undorral köpi ki a karmazsinvörös szőnyegre.
*
Fáklyákkal rohanó alakok a júniusi éjszakában. Örömkiáltások:
„A kivezényelt francia gárda nem volt hajlandó golyót ereszteni belénk! "
„Hallottátok?! Faluhelyen mostanság nem gyer¬tyákkal, hanem nemesi udvarházakkal világítanak."
Nyers, felszabadult hahotázás.
Hintó közeledik, fényesen felszerszámozott lovak¬kal. Az ácsorgók előbb megtorpannak, majd követ ragadva trappolni kezdenek az elsuhanó hintó után. Üvegcsörömpölés. A bent ülő alak reszkető kézzel emeli színes papi köntösét a betört ablakszem elé.
Alig pirkad, midőn szaladó léptek verik fel a ver¬sailles-i palota csendjét.
Főlakája öltözteti, majd rizsporozza a királyt. La¬jos fején kissé félrecsúszik a régimódi paróka.
Az ablak előtt vakarózva, szórakozottan hallgatja Párizs rendőrparancsnokának jelentését, közben le¬-lepillant a park nyesett bokrai között udvarhöl¬gyek kényeskedő lépéseivel sétáló pávára.

Hirtelen megrökönyödve nyitja tágra apró szemét: „A párizsi érsek saját hívei elől volt kénytelen me¬nekülni?! . . ." Kiszáradt torokkal suttogja: „Felállí¬tani a száz darab csataágyút! És a svájci ezrede¬ket . . . azonnal vezényeljék ide Versailles-ba. A többit is. Húszezer katonát! És fogják körül azt az engedetlen, eretnek-gyülekezetű Párizst! "
*
Országutak porfellegéből katonák mocskos, álmos, közönyös arca, meg-megbicsakló alakja válik ki. Ágyúkat vontató idegen ezredek.
Megvadult ló száguld a porgomolyaggal ellenkező irányba.
Egy fiúcska szalad utána, kosztól megkérgesedett bő ingben, mezítláb; ijesztően sovány alsótestén ca¬fatokban lóg a nadrág.
A ló diadalmasan távolodik az érintetlen zöld, a magas fű mesebelinek tűnő birodalma felé. Közelről nézve, bársonyos barnaságán izzadságcseppek gyön¬gyöznek. A fiúcska könnyeinek nagyítóüvegén ke¬resztül később már csak egy végtelenbe feszülő he¬gedűtest.
Egy pallóra érve, a gyermek megbotlik lecsüngő nadrágszárában; elvágódik. Öreg katona megy hozzá, felsegíti, péksüteménnyel, szárított fügével kínálja. A fiúcska csak nézi, mint aki először lát ilyesmit, emberben is, majd ijedten iszkolna. A katona beéri. Faggatja.
„Mikor ettél utoljára?" .
„Mit?”
„Hát mit szoktál enni?" „Fagyökeret és főtt füvet."
*
Az emlékező Mirabeau néz közelről szembe ve¬lünk. Sápadtan. Kimerülten. Kifejezéstelenül. Be¬tegen.
„Azért a még eleven kis kölyökcsontvázért érde¬mes volt. Meg a többiért . . . Akkor, midőn úgy lát¬szott, hogy

a Montmartre magaslatának frissen ásott sáncaiban felállított meg a királyné lóistállójából egyenesen a nemzetgyűlés termére irányított ágyúk¬ból mindannyiunkat halomra gyilkolnak . . ."
Töprengve hordozza végig tekintetét a szalon ér¬tékes berendezésén.
„Kinek mennyi vesztenivalója volt? . . ."
Egy szék alól pástétommal töltött malacfejet emel fel. Alig ehettek belőle. Kés után nyúl, hogy egy maradék kalácsdarabra kenjen a pástétomból. A kés megáll a levegőben. Meggondolta magát. Visszagu¬rítja a szék alá a malacfejet. A fénylő, zöld olaj¬bogyószemek kihullnak a szemüregekből. Közben harapott egyet a kalácsból. Kelletlenül forgatja szá¬jában. Mintha ízetlen volna.
Leül. Hátradől. Behunyja szemét.
„Pedig most éhes vagyok. Éhesebb, mint amikor még úgy éreztem, hogy minden vágyukban, szándé¬kukban egy vagyok velük . . ."
*
A párizsi pékek bezárt boltjait ostromolják fej¬székkel, rudakkal; öregek, gyermekek is. Egy leány¬ka fél lábon ugrálva ordít, üvegtörmelék hasította fel talpát. Végigkeni könnyes arcán a vért. Kékes¬lila halántékkal, meredt szemmel vágódik hanyatt a csődületben egy öregember. Észre sem veszik, hogy halott; félrelökik.
Mosogatólé-színű szoknyás, éhező asszonyok ége¬tik elkeseredetten a városi sorompókat. Élesen sivít egy kiáltás: „Hol a harapnivaló, ami után adót akar¬tok szedni!" Hajlott hátú hivatalnok tűnik el a vám¬épület hátsó bejáratán.
Dragonyos csapat igyekszik végrehajtani a meg¬rémült udvar által kialkudott királyi parancsot, mi¬szerint néptelenné kell tenni az utcákat, kapuik mö¬gé, a házakba kergetve vissza a gyülevész népséget. A kardok még hüvelyben. A kézművesekből, piaci árusokból, csavargókból összeverődött sokaság vak¬merően kapaszkodik
bele a lovak kantárszárába, egyik-másik foghegyről beszélő kamaszképű lovast is megráncigálják lábszárától fogva.
A támadástól tartó dragonyosok utcákon vágtatva vonszolják maguk után a szembeszegülő polgárokat. Egy félkarú suhanc falragaszokat tép.
Az elszántan utcaköveket ragadó magányos ala¬kok előtt nyolc komor tornyával fenyegetően áll a Bastille.
Sötét árnyak egy régi fegyverraktárban. Egyikük gyertyát gyújt. Káromkodás. Rozsdás kardvasak, egy törött ágyúcső, talpakhoz tapadó lőpor; a többi salétrom . . .
Utcai szónokok tűnnek fel. Egy boltív alatt könyv¬rakás; a legfelső kötet címe kibetűzhető: A szentek élete. Diák áll rajta, foltozott köpenye alatt kard¬hüvely villan.
„Fegyver által juthattok csak élelemhez, mielőtt fegyverrel vennék el az életeteket!"
Veszettül zúgnak a harangok.
Templom lépcsőjén veszik számba az önkénteseket. Egy facipős polgár elejti a kezébe nyomott dárdát. A szükségből harciszerszám-mesterré avatott kovács¬legény tüzének ideges lángjaiban kikalapált vas még forró.
A Bastille parancsnoka tüzet vezényel; félelmében, vagy hogy elijessze a vár alatt kiáltozó tömeget.
Lassított, néma kép: az ágyúlövés első áldozatai. Majd őrjítő zajjal kísért gyorsított képsor: szün¬telen fegyver-
tűz és a várat megrohamozók üvöltö¬zése, lábdübörgése a szétlőtt láncú felvonóhidakon.
*
Mirabeau görcsösen szorítja a szék karfáját. Arca most diadalittas, kemény.
Ujjai lassan elernyednek. Két kezét egymáshoz, majd halántékához érinti.
„Érdekes, még most is hideg a kezem. Mind gyak¬rabban hűl ki. Mintha érezné, hogy nem nekem való a fegyver. Csupán gondolatban . . ." Ráncok futnak homlokára. „Vagy még úgyse." Összedörzsöli két
tenyerét. „Lehet, csak a rossz vérkeringés az oka . . ." Tölt magának, iszik egy kortyot. Félretolja a kupát. „Ez már azon sem segít."
Szórakozottan elvigyorodik.
„Egy feloszlatott nemzetgyűlés, amely a helyén maradt . . .
Ha az ember oszlásnak indul, a helyében mi ma¬rad? Ki marad?"
Megjátszott könnyedséggel: „Első kérdés köze¬lebbről tisztázandó! . . . Élt egy kiadós kaliberű, min¬den érintéstől érzékenyen kongó, öreg hordó, kiben az jó vörös bor mellett megfértek áprilisi záporok, képzelgések üstököscsóvái csillagtalan éjszakákon, s kis Rosalie-k megalázott, törékeny vállacskái a tör¬hetetlen szabadság-vágy boltívei alatt. És továbbá (második kérdés) -: ki marad utána, aki eldöntheti, hogy mihelyt e hírhedten falánk, nagy hordó kiszá¬rad s szétesik, a belsejében használható valami ¬mi marad?! . . ." - Ez már több, mint játékos hév, ez már a meggyőződés szenvedélye. - „Talán te, beláthatatlan magasságba (és mélységbe) törő for¬radalom, kiben ő is benne volt, mint a nyakig földbe vert Fehérlő-fia, de őbenne te valóságosan sohasem lehettél, hiszen velejéig romlottan is csak a szikrát, a villámot, a fényt látta belőled. Szívesebben meg¬halt, mintsem meg kelljen tanulnia, hogy könnyek és gonosztettek nélkül a legszerényebb, legártatla¬nabb hajnalhasadás sem mehet végbe! Így hát, Te, aki maradsz, ti, akik tovább maradtok, halljátok még egyszer az ember- és világbarát figyelmeztető, féltő kiáltását: MÁSKÉNT NEM TEHETTEK; ISTEN SE¬GÍTSEN BENNETEKET! . . . Milyen egyszerű meg¬hódítani egy asszonyt, minden asszonyt, egy gon¬dolatot, a tudást, megszeretni egy étel, egy könyv ízét, egy városét, az életét. Felszabadítani önmaga¬dat, embertársaidat a zsarnokság alól, megszabadí¬tani a zsarnokot magát, és magát a forradalmat az öncélú erőszak gondolatától. Milyen egyszerű el¬gondolni s elkezdeni külön-külön mindeniket. De vállalni és győzni végig az egészet - a legnehezebb.

Ez minden - ez a tanulság - ami utánam marad."
Ahogy előrehajolva megkísérel felállni, megpil¬lantja fejét - úgy, miként mi láttuk - az asztalon levő ezüsttálca tükrében. Fájdalmas vigyorral nézi elkülönült arcmását, aztán kezével végigtapogatja nyakát, s tagadólag int fejével.
Lassú mozdulattal emeli maga elé a tálcát. Felénk. Szemtől szemben áll velünk.
„Eszembe jutott egy gyakorló orvos tavalyelőtt, vagyis 1789-ben közzétett önelégült hírlapi nyilatko¬zata az emberek bűneiért kiszabott legsúlyosabb íté¬let minél higiénikusabb megoldási módjáról s esz¬közéről. Nem, tisztelt Guillotin polgártárs, az ön ta¬.lálmánya számomra kissé későn jött. Különben is, szinte teljes dicsfényben távozom. Egy pillanat az egész. A szívem. Az agyam. Egy ér itt, vagy itt . . . Könnyen kiegyezünk a halállal. És senki se gon¬dolja, hogy az ítélet elmarad. A legsúlyosabb, a leg¬kíméletlenebb ítéletet csak saját lelkiismeretünk hozhatja meg önmaga felett. Már akinek utolsó órá¬jáig megmaradt. Úgy hiszem, valahol itt kell keresni az igazi higiénia lehetőségeit."
Ráncos szatírarca fölé emeli az ezüsttálcát.
„Ez nem feltétlenül utánam marad. Salome tálcája régebbi hagyaték. Továbbadom önöknek mint a lelki¬ismeret megnyugtatásának egyik módját. Semmikép¬pen sem a legbiztatóbbat.
Nem szeretném, ha igénybe vennék.
A fejnek kiszámíthatatlan súlya van . . ."
Szembehajítja velünk a tálcát.
„Na, fogják!
Nem tudom: ennek a múltból örökölt tálcának
vagy annyi jövőben derengő fejnek
a teherbíró képességében bízhatok-e jobbam . . ."