Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Látogatók

2009.08.01

LÁTOGATÓK
 
1.

– Ezek az ön úgymond: magasan fekvő gondolatai...

 

               A japán bólintás helyett megértően mosolygott a franciára; nem volt semmi megelégedettség a két élőlény között, abban a feszültséget enyhíteni látszó pillanatban a svájci hegyek közt, ahol egy szőke lány két lovat vezetett a meredekre tartó úton, csupasz karjával hol a fakószőrű szürke csikó, hol a sárga kanca nyakát ölelte, mintha védeni akarná őket; s kellemesen duruzsoló hangon szólt hozzájuk

 

Az egész olyan, mint valami tünemény ­– mondta Romain Rolland. ­– A kerek ég is ­– mutatott körbe, s lassan egész arca kiemelkedett az árnyékból ­– ,mintha sohase látott volna háborút.

 

Már ötödik éve élt itt. A tiszta vizű kék tótól nem messze fenségesen magasodó Alpesek vonzották a tekintetet s a lelket is. Fentről nézve még értékesebb kincsnek tűntek a parti szirtekre telepedett ligetekbe ágyazott, várakkal megerősített városkák. A régi majorházak és az üdülőhelyeket összekötő, gesztenyefákkal övezett sétányok hangulata mellett Vevey mint ókori, középkori örökség is a szívéhez nőtt ezekben az években. A gótikus St. Martin‑templom, s keleten a lombok közül kiemelkedő La‑Tour‑de‑Peilz XII. századi öreg tornya... Itt lakott valamikor az egyik hotelben Rousseau, s Veveyt választotta az „Új Heloise” színteréül.

 

A reggel még hagyján ­– folytatta az író, mintha csak hangosan gondolkodna. ­– A korai harangszó. Majd az estéli harangszó. De az éjjel már csak egy néma, alattomos késpenge...A sok ismerős: mint közeli ­– távoli halott. Fiatal párizsi barátaim lelkesen rohantak a nagy veszedelembe, hiú önámítással, hogy a Francia Köztársaság hadai kivívják a demokrácia győzelmét Európában!...

 

– Augusztus l5‑re Franciaországban kell lennem ­– mondta Seichi Narusé, a japán fiatalember. ­– De előtte, ha már itt vagyok, egy rövid utazást terveztem Olaszországban legalább. Ön persze lebeszél róla... Nem túlozza el nagyon a veszélyt?

 

– Igaza van ­– válaszolta Romain Rolland. Még mindig őket hármukat figyelte: a lányt meg a két lovat; távolodóban úgy formálódtak ki a táj zöld hátterében, mint valami remek szoborcsoport. ­– Nem az ön egyéni élete a tét itt Európában. A véletlentől ezután is sok függhet persze; de a megcsonkított nemzedékek és nemzetek sorsa sajnos rég eldőlt. Már a franciák jövője szempontjából sem a német militarizmus a legnagyobb rossz. Egyre inkább hazám brutalitása fáj nekem. Amit rég sejtettem... Azért is vagyok kellemetlen a cenzúrának, s az entente honi vezetőinek szemében nemcsak ellenség, de áruló is, mert amitől tartottam, amitől féltettem a civilizált világot, bekövetkezett. Franchet d’Esperey azzal torkollta le a Károlyi gróf vezetésével nála járt magyar békeküldöttséget, hogy:„Önöknek semmiféle joguk sincs. Egyetlen szavamba kerül, és elsöprik az önök nemzetét”. De mit szóljak a francia asszonyok nemzeti szövetségéhez ­– mintha ők nem volnának anyák! Mme Jules Siegfried kegyetlen szívre valló szárazsággal jelentette ki az éhező gyermekeik érdekében közbenjáró német anyáknak, hogy „semmi kötelességünk nincs önökkel szemben, a kisujjunkat sem fogjuk mozdítani!”. A fegyverszüneti tárgyalások egy résztvevő leírása szerint a jégmezők könyörtelenségére vallanak...

 

A japán zsebkendőt vett elő; elfordult, hogy a francia ne lássa, amint letörli vele könnyes arcát.

 

– A távol‑keleti emberről mindig az a hiedelem élt bennünk, hogy nem mutatja ki érzelmeit. Mosolya is faji hagyomány; könnyeit sohasem látni. De ön ­– s ez számomra külön ajándék ­– rendkívül őszinte volt hozzám ezen a néhány estén; nem csupán puszta gondolatait, de kételyeit is leplezetlenül feltárta előttem. Nem hinném, hogy sok franciával ilyen bizalmasan el tudnék beszélgetni manapság, ahogyan önnel. Fajtájának néhány titkába is beavatott, ami, bevallom, nem kellemes egy európai fülnek; az ön hazájában pedig bizonyára nem vennék jó néven öntől.

 

Seichi Narusé kikerülhetetlennek mondta a végzetes összecsapást Amerika és Ázsia között. Ez valószínűleg úgy került szóba, hogy Romain Rolland kétségbevonta (kárhoztatta) az óceánon túlról jövő ­– nyilván alaposan kikalkulált ­– igazságtevést. A franciák hogyne hördülnének fel arra, hogy ő Wilsont kétszínű politikusnak tartja, és hazug békét emleget. De hát a haza eszménye „véres bálvánnyá” vált. A hazudozás és a gyilkolás kizárólagos joga minden hadviselő országban intézményessé lett. Franciaország azért tör össze évszázados rozsdától mart bilincseket, hogy másokat ­– fénylőbbeket és új gyártmányúakat ­– tegyen helyükbe.

 

– Japán ­– hangzott a rezzenetlen arcú ifjú keleti vendég vallomása ­– minden erkölcsi és anyagi erejével erre az új összecsapásra készül; politikai eszméi (mindegy, hogy a hagyományokban gyökereznek vagy a modern kor mohó szerzési vágya vezeti) a pusztítás természetes útját világítják meg. A jövendő ellenségek lelkéből teljesen hiányozni fog minden erkölcsi gátlás. A faj egész erkölcsi élete, úgy látszik, háttérbe szorult ­– a buddhizmus és bizonyos fajta konfucianizmus maradványai még élnek ugyan Japánban, de egyre inkább az anyagias realizmus hódít ott is, nem csupán a politikusok és a tőkés osztály körében. Az amerikai és az európai fenyegetésre teljes energia bedobással az anyagi erőforrások meghódítására és kiaknázására kellett törekedniük ­– ez logikusan hangzik, ugye? ­–; még akkor sincs más választása a zsúfolt ázsiai szigeteknek, ha ez lenne a legvégzetesebb csapás, ami csak érheti az emberiséget...

 

– Pedig végre Európa közelébe értünk ­– Seichi Narusé itt magas, nőies hangon felsóhajtott ­–, s épp most leszünk kénytelenek lemondani lelkivilágunkról, bölcseink hagyományairól, az évszázadokig kergetett eszményképről… Ötven év sem kellett volna ahhoz, hogy Japán, magába szíva azt, ami Európából és Amerikából a legjobb, a legmaradandóbb, valami nagyszerűre ébredjen. Talán még én is megérhettem volna.

 
 
 
 
 
2.
 
 
 

Latzkó Andor jelezte megint érkezését a francia írónak: átutazóban Montreux‑ben tartózkodik. Ellenség (jó, hogy nem Vilmos császár kémje!) ‑ figyelmeztették, nem is olyan tapintatosan, Romain Rollandot; őrizkedjék tőle.

 

„Szürkületkor bevezetem a műhelyembe is, ahol, igaz, már csak levelek megválaszolására futja erőmből, fölemészt a bizonytalanság. Bár szerencsére nem vett erőt rajtam a mélabú vagy más alattomos kór; elég egy órai ernyedés, hogy újra talpra álljak.”

 

Ez már vendégét sétára invitálva jut eszébe. Hová lett Latzkó fejéről a barát‑tonzúrára emlékeztető kondor, fekete hajzat?! És mi történt élénken és szaporán pergő nyelvével?!...

 

Mint aki betegágyból kelt ki, a hajóállomástól a szállodáig tartó kis séta is elfárasztotta ezt a csenevész, elcsigázott férfit; aki talán ugyanazzal a szándékkal jött most Svájcba, mint annak idején ő (Romain Rolland): hogy lélegzetet vehessen a füstölgő Európa felett.

 

– Múlik a történelmi idő ­– panaszkodik Latzkó. (Ez a hang, Istenem! Mikor fenyegetőzni kéne, akkor is kérlel, nyavalyog, mint egy útszéli koldus.) ­– A legnagyobb baj az, hogy az embereknek nincs fantáziájuk. Nem tudják elképzelni a háború szenvedéseit és borzalmait. Kezdetben még a fronton a katonák is: ha szétrobbant egy bomba a közelükben, kíváncsian méricskélték vastagságát, fölszedegették a repeszeit, s eszükbe sem jutott, hogy holnap egy másik őket fogja eltalálni...

 

A francia író igyekszik magába fojtani külön „drámáját”. Ez a hosszú, olivzöld arcú, rabbi‑orrú emberke a frontvonalon innen is, túl is veszélyes ellenségnek számít.

 

– Leveleimen most is főhadnagyi cím szerepel ­– mondja. ­– Szeretnének osztrák földre csalogatni innen, hogy letartóztathassanak. Útlevelet nem adnak többé; de ez nem gátolja meg az osztrák konzult abban, hogy ha meglát valamilyen nyilvános helyen Zürichben, hozzám ne lépjen s kezet ne nyújtson.

 

A független szellemet az osztrák kormány kétszínűsége ezzel kompromittálni akarja, gondolja Romain Rolland. Jóllehet Latzkó a „semleges” svájciak szűklátókörűségére, korlátoltságára is panaszkodik.

 

– Alighogy Montreux‑be érkeztem, a rendőrség bekérte irataimat, s bár azok igazolják, hogy zürichi lakos vagyok, vasárnap, vagy legkésőbb hétfőn el kell hagynom Montreux‑t.

 

Romain Rolland szeretné diszkréten kissé jobban szemügyre venni a karjába kapaszkodó fiatal kollégát. Így néz ki egy idegösszeroppanásos? Állítólag közelről látta, amint két ökröt és három embert szétvágott egy gránát. Abban a pillanatban semmi baja sem történt. Két nap múlva azonban, amikor véres marhahúst tettek eléje az asztalra, üvölteni kezdett, hányt és rángatózott. Fél évig reszketett egész testében; nem akart semmit enni, alulról kellett táplálni. Osztrák‑magyar főhadnagy volt. Lefokozták. Hihetőleg ez még jobban megártott neki ?!...

 

                Restelli, hogy – akaratlanul bár ­– részrehajló tud lenni. Pedig semmi oka nem lehet a kajánkodásra. Franciaországot ugyanúgy elborította a demagógia és a gyűlölet, mint Németországot vagy a Monarchiát. Emberek megalázása, megtorlások mindenütt... Nem elég, hogy ő, a Svájcban élő francia író gyanús otthon (megcsonkítva jelennek meg cikkei), de hozzá ellátogató anyjára is ráijesztettek, a húgát pedig hosszú és keserves vallatásnak vetették alá. („Egyébként ki a bátyja?... És mivel foglalkozik ez a Romain Rolland... Mit ír?”) Különösen az a határőr vadult meg, aki letartóztatta (mert ezek a kopók prémiumot kapnak minden „kém” után, ezért aztán lépten nyomon találnak kémet). Elvették a húga összes iratait, és megmotozták tetőtől talpig. Azután két hétig elfogták a leveleiket. A brutális svájci biztos is minden érkezőt igyekszik legalább egy óra hosszat megvárakoztatni; ott kell állniuk az útlevelükre várva, étlen‑szomjan, mozdulatlanul.

 

– Itt is drágán adják a csendet s a nyugalmat ­– szólal meg tele szájjal Latzkó a kávéházban; a mignon krémje a torkára ragadt, s köhögni kezd.

 

– Hát igen ­– mondja beletörődően Romain Rolland. ­– A szociális élet panaszaival terhelt, örök és nyers elégedetlenségből mindenütt kijut. („Hát még neked, barátom! – gondolja. ­– Idegen vagy, neked itt minden tabu. N’y touche pas!* A pacifistákat kint is, bent is üldözi a nemzeti és szövetségi besúgók serege, pénzért, vagy akár ingyen. Clemenceau diadala ez!) ...Ki‑kipislant a kert örökzöld leveleiből mozaikolt árnyéksátor alól a felhőtlen szabadba.

 

– Hol van az álombeli, játékos iróniára ingerlő élet! ­– (Ezt már fennhangon mondja.)

 

– Szétszakad egy érintésedtől, mint pezsgő‑színű és pezsgő‑fogású harisnya. ­– Latzkó eltolva maga elől az édességtől maszatos tányért, valósággal felnyerít.

 

– Pedig az álomkép az egyetlen tartós, létező nyersanyag ma (ha nem is tapintható matéria értelemben), amely az eszményeid és önfeláldozásod közt ívelő lehetséges valaminek még alkotó része lehet ­– folytatja tűnődését a francia író, kissé okító hangon, mint aki saját magát is meg szeretné győzni valamiről.

 

Felállnak, és megindulnak. Tétován.

 

                Hányféleképpen lehet „bolyongani” az ismeretlen határán? Kitérni a „halálos” igazságok elől? Az igazság és az élet már sohasem lehet egyazon oldalon... Talán ezt gondolják.

 

Vagy belépnek egy néptelen, tiszta könyvtárhelyiségbe, ahol a parketta tompa vörös‑aranyfényében visszatükröződik az emberi létezés magánya, némi szemérmes elegancia, keresztény jóság, tolerancia. Tudják, hogy kísérteties idegenség vár rájuk. Mindegy, hogy kinek miből lesz több: amit elvesztett, vagy amit birtokol!

 
 
 

„Ki fog várni otthon?! Ott is vendég leszek majd: intim idegen! ­– tépelődik magában a francia író. – Rejtély, ami ránk vár, Európa!... Mint az az ismeretlen lány, aki talán még most is a hegyoldalon kifeszített sátor felé tart lovaival. A sátor oldala horpadozik a szélben. S a lány testének póznélkülisége, bokájának éles vonala, csípőjének lágy árnyéka, vágyainak rugalmassága mind múlt már ­– parfümként illanó alig‑idő ­–; nem a kétely fullasztó gázával üldöző, viharos múlt, hisz érosz békében keresi a harmóniát. Más istene van a lánynak, mint a történelemnek... De hogyha őt is, ki csupa duzzadás, telt buborék megkörnyékezik a múlt kísértetei?! ­– Úgy pillant caplató társára, mint aki valamilyen kiúton töri a fejét. ­– Impozáns lehetőségnek kínálkozik a megőrülés?!”...

 

A Svájcból kitiltott magyarországi Latzkó ­– akinek, mikor először jött sebesülten a semleges országba, útlevelében az állt, hogy:„Haldokló” ­– mint akit enyhén főbe kólintottak, mindenen vigyorog már (pedig csak egy fél pohárka ánizsos italt ivott): mit neki hotelportásoktól lesajnált, határőr-biztosoktól bemocskolt „hölderlini titok”! Előéletének minden piszkát, terhes bizonyítékát meleg vizes fürdőkádba fullasztotta, szétlőtt házsorok közt hurcolt kofferjében maga mögött hagyta, hogy felrobbanjon.

 

„Ahány náció, annyiféle ámítás, gőgös képmutatás, hazugság. A neurózis személyesen láncol a halálhoz. A teljes vakság mint tünet, vagy mint a valóság elkerülésének végleges, biztos állapota: ellentéte a művész érzékenységét felfokozó homéroszinak...Ha hazatérek, lemosom arcomat, s csukott szemmel várom a végtelen kihívását. Ember‑torzók, bevérzett romantikus képzelgések, modern elferdülések, stílustalan ­– kollektív bűnlajstrommal sújtott, kiselejtezett sorsok után még mi jöhet?!... Én már vendégként sem érezhetném jól magam otthon.”

 
 
 
x
 
 
 

A francia író egyedül tért haza, elővette naplóját. Egy levélfogalmazványt talált benne; befejezte a Wilsonról szóló helyesbítést:„Magunk között szólván, önnél jóval kevésbé bámulom azt a tiszteletreméltó és nemes szándékú, de bizonytalan és tanáros könyvelmélettel fölfegyverzett férfiút...A nemzetiség elve csődbe jutott. Önmagát tette tönkre, mikor a képtelenségig fejlődött, nem számolva a lehetőségekkel s a felebarát jogos és ellentétes igényeivel. A rokon vagy szomszédos nemzetiségek federációjának eszményéhez jutok el... az érdekközösség eszményéhez. Erre Svájc a példa, s Európa, ha átéli ezt a válságot, okulhat rajta...“

 

Majd ezt írta be naplójába:„Dolgozószobámban áll egy zongora, s minden este kitartóan tanulmányozom Beethoven szonátáit és miséjét, J. S. Bach fúgáit. Majd késő éjszakáig olvasok; hálószobám kissé hideg, de nagyon szép, kétfelől is a tóra néz. Éjszakánként, gyakori ébrenlétem idején, a megtörő hullámok morajlását hallgatom...“

 
 
 
 
 
* „Ne érints!”
 

 
 
3.
 
 
 

A fehér haj és körszakáll meglehetősen próféta kinézésűvé tette, de telt, rózsás arca, mint egy igazi Tolsztoj‑hívő muzsiké. Még kedvesen mosolygott is. Romain Rolland örült, hogy Birjukovot nem viselte meg az oroszországi utazás.

 

A vendég tányérja megint üres volt (mártogatott is a kezével), nem győzött betelni az elébe rakott sok finomsággal. Az apró halat egyből nyelte le, anélkül, hogy megrágta volna.

 

– A tífusz után mind csak zabálnál. ­– Nem próbálta leplezni falánkságát. ­– Egy régi cimborám, nála szálltam meg otthon utoljára, megbotránkozás nélkül mesélte, hogy a vörösek ahová beütnek, ahol áthaladnak ­– elég, ha csak egy napig vagy csak egy éjszakán át tart a szovjet világ –, nemhogy a kancát meg a csikót, de a lószerszámot is felzabálják. Megfőzik.

 

– Sok minden fő ott, gondolom ­– mondta tartózkodó udvariassággal a francia író. ­– Fortyogva ki‑kifut. Mennyi pazarlás, főként életben... a nemzetek háborúja után. Orosz gyilkolja az oroszt. Mert a régi rend emberei nyilván nem hagyják magukat. Robespierre‑ék forradalma is ilyen volt.

 

– A nagy leszámoláson remélhetőleg túl vagyunk már. ­– Birjukov befejezte végre az evést. Felállt, elcammogott a küszöbig, s a pipáját kezdte szortyogtatni, mint valami vénember. ­– Közelről, a szélben imbolygó tábortüzek mellett, hol a lerongyolódott, ugyancsak imbolygó harcosok harmonikaszóra sírnak, nevetnek, üvöltöznek, fel sem tűnik a vérengzés. De én egész tömeget láttam tántorogni rommá lőtt városfalak között; aki a téren a szeszraktár előtt elesett, halálra taposták. Az erjesztőkádakban kékesen tüzelt a nyersszesz. Merte, ki ahogy érte: csajkával, sapkával, csizmával, tenyérrel. A cementpadlóra zuhogott a részegítő nedű. Amíg végképp el nem folyt... S nem csupán az. Irtózatosak a veszteségek!...

 

– Beleszámítva a morális veszteségeket is. ­– Az író lopva néhány szót firkált egy papír cetlire. ­– De a vérontásért most már a bolsevikokat terheli a felelősség. Mihelyt kezükbe vették a hatalmat, véget kellett volna vetni a vérontásnak.

 

– Ó, úgy látszik, önhöz még nem jutott el a hír! A szovjet újságok három nappal ezelőtt bejelentették, hogy vége a terrornak. ­– Optimista mosollyal közeledett Romain Rollandhoz. A házigazda ismerte már ezt az erőtől duzzadó szláv nagylelkűséget s elégedettséget. Szinte várta, hogy Birjukov széttárja két karját, és magához ölelje. ­– Erőszakot most már csupán az erőszakoskodó ellenállókkal szemben fognak alkalmazni ­– folytatta az orosz. ­– Csak nem gondolja rólam, hogy beálltam a vörösek közé? ­– szabadkozott az író összeráncolt homloka és kétkedést kifejező, fátyolos tekintete láttán. ­– Nem tagadom: Oroszország, akár egy hajótörést szenvedett gőzhajó. Mindenfelé garázdálkodó népség, főleg katonák; szuronyuk hegyén egy darabka szalonna, vagy egy köteg perec himbálózik...És ez még nagyon sokáig így lesz; az is lehet, hogy évekig. Az embernek az első gondolata a sok borzalmat s az éhínséget látva, hogy meneküljön onnan. Pedig, ha hiszi, ha nem, én vakmerő fenegyerek voltam valamikor... S azt is bevallom ­– közben az arca, halántéka meg a nyaka is kivörösödött; ez már jobban emlékeztetett a gutaütés, mint az egészség színére ­–: még a háború első napján megesküdtem rá, hogy a franciák ezúttal nem teszik be a lábukat Moszkvába. Vagy ha mégis: nem ússzák meg egyszerű fagyhalállal, avagy élve, mint felfuvalkodott császáruk egykor...

 

Romain Rolland íróasztala fölé görnyedve, lehajtott fejjel hallgatott. Amikor a parkra néző ablak hirtelen becsapódott, valósággal megkönnyebbülve állt föl, és ment oda, hogy betegye.

 

– Pedig itt ritkán van huzat ­– mondta szabadkozva, halkan. Orosz vendége mellett most különösen vékonydongájúnak s törékenynek látszott.

 

A lemenő nap színei észrevétlenül tűntek el a dolgozószobából, csak egy rézcsengettyű meg a falióra ingája és súlyai verték vissza változatlanul a délutáni fényt. A kinti sétányokon vasárnapi díszbe öltözött svájci polgárok feszítettek.

 

– Az ember itt mivel ütheti agyon az időt? Megtanul jódlizni, mint az unatkozó hegyi lakók. Sokszor már attól tartok: magam is nyárspolgári életet élek. Legalábbis kívülről nézve...   

 
 
 

Én is tartozom önnek egy vallomással ­– lépett el az ablak mellől. ­– Már rég kiábrándultam minden fajta háborúból; nemzetemet ez után a háború után semmivel sem látom különbnek a többinél. Mi több: a francia forradalom halhatatlannak ítélt vezetőinek és vívmányainak sorsán, utóéletén eltöprengve, egyre több kétkedés vesz rajtam erőt. Hogy el ne tompuljak végképp, az utóbbi napokban megkíséreltem átértékelni a maradandónak elkönyvelt hagyományt. Néhány hivalkodónak tűnő, bizarr értékkel kezdtem. Sok mindent újraolvastam ­– már ami a kezem ügyében volt ­–, és eljátszadoztam egy eddig ki nem próbált lehetőséggel. ­– Kinyitotta az íróasztal fiókját, s előhalászott pár teleírt ív papírt ­– Bár előrebocsátom, hogy nincs érzékem a buffoskodáshoz. Csak úgy kapásból, íme! A korábban ön által említett híres császárunkról esik szó benne. 

 

­– Napóleonról? ­– szólalt meg kíváncsian Birjukov.

 

Romain Rolland bólintott. ­– Elfelejtettem mondani, hogy Edmond Rostand verses drámája után szabadon rögtönöztem, amit hallani fog..­– Mielőtt fennhangon olvasni kezdte volna a jambikus sorokat, lopva vendége ajkára pislantott:

 
 
 

Mily büszkén pittyedt és milyen piros

 

E babszáj! Ráismerni ugye?...Nos, 

 

A kapzsiság nem csupán vért, hanem

 

Balsorsot is ró ránk. Jobbik felem,

 

Nézz a fénybe ­– a múltba! ­– hirtelen,

 

Nem nézhetsz úgy bele, jaj, Istenem,

 

Éjfél után, hogy melléd ne suhanna

 

Egész fajod... Az ott őrült Johanna!

 

Amott koporsók lengnek csöndesen;

 

Sápadt királyorcák benne... Vagy inkább

 

Az Első Konzul: fegyverek és fáklyák

 

Fényében Egyiptom gúláin áll...

 

Majd hómezőkön űzi a halál.

 

V. Károly réme rátalál

 

                Két császárra: Ferenc József fakó,

 

Vilmos még eleven kriptalakó...

 
 
 

Fölpillantott és Birjukov széles vigyorától belezavarodva, bosszúsan hajította félre a kéziratot:

 

– Ez már az aktualizálás... Bűn rossz, beismerem. Az én unatkozásom persze nélkülöz minden agresszivitást, nem mint az 1830‑as franciaországi állapotok, amikor is az anekdota szerint csupa unalomból tört ki a forradalom.

 

– Oroszországról minden elmondható, csak az nem, hogy valaki is unatkozik nálunk ­– fészkelődött a nád karosszékben a vendég. ­– Idáig hallom a csonton sikló penge sikoltását. A tanyasiak széthordták az elhagyott kúriákban talált értékeket, és felszántották a parlagot. De aztán jöttek a bolsevikok, a párt bőrkabátos politikai biztosai, s egy véka be nem szolgáltatott korpaliszt vagy egy tejelő kecske miatt felakasztották a „maradi” parasztot. „Kinyújtóztatjuk a fehér pofájú söpredéket! Csak proletárok maradnak a földön! ­– ezt kiabálták a felgerjesztett városiak. ­– De előbb hadd mulassuk ki magunkat és kedvünkre lövöldözzünk!..” Mire aztán a tisztek, a junkerek ­– a tábornokok! megesküdtek, hogy eltiporják a forradalmat. Én is megfordultam a Donnál, midőn javában állt a bál.

 

– De hát a cári zászló alatt mégis kiért harcoltak? ­– aggodalmaskodott a francia író.

 

– A régi zászló, megtépázva is, a hatalmas Oroszország jelképe, mint a keresztségbe kapott név! ... Ezt hajtogatták, és habozás nélkül vágtattak a halálba.

 

­– ­Fenségesen?! ­– mondta, gúny nélkül, fakó hangon, Romain Rolland. Majd kis idő múlva, látva, hogy az orosz lesüti szemét, fejcsóválva tette hozzá: ­– Igaz is, itt az ellenség foglyait és sebesültjeit is lekaszabolják. Mondhatja‑e valaki még, hogy Nyugat‑Európa finnyásabb önöknél?!

 

Kedve lett volna rászólni erre a fehér hajú öreg kamaszra (mert annak ismerte volt meg, álmodozónak!), hogy mosakodjék ki a fürdőben, és ne törődjék semmivel: siessen az esti bulvárra; hátha sikerül elcsavarnia egy francia lány fejét. De Birjukov arcát, mint a szentekét, baljós árnyék lepte. ­

 

– Így esett meg aztán ­– folytatta gondolatát (mint akinek nincs szándékában felvenni a „kesztyűt”, hisz régóta tudja, a francia író nem ellenfele) –, hogy a sógornőm egy trágyakupacon akadt rá a férje tetemére. Egy darabig szótlanul nyelte a könnyeit, de amikor a templomok fosztogatása idején apja az üszkösödő keményfa ajtó keretében összeégve a karjába ájult, felbőszült fúriává vált:„Eddig imádkoztunk; ezután már csak az átkozódás maradt!”...

 
 *
 

Az első ürömillat. Az is édesebb itt, gondolta Birjukov, mint otthon a felsebzett föld keserű párája. Szeme zölden fénylett, mint egy hegyi tavacska. A völgyben kanyargó felázott utakat nézte. Orosz emigráns társai jutottak eszébe: a legtöbb közülük polgári republikánus­ (a bolsevik párt leggonoszabb ellenségeinek kiáltotta ki őket az otthoni sajtó); Romain Rolland, akit baloldali nézetei miatt sok támadás ér hazájában, minden bizonnyal asztalához invitálná őket, és barátságosan elbeszélgetne‑vitatkozna velük.

 

 „Előbb a régi gyűlölet böffent fel a mélyből, a kozák, a cserkesz, az orosz muzsik között ­– magyarázta vendéglátójának lefekvés előtt. ­ A hegyi lakókat ki kell irtani! ­– ezt kiabálták a vörösgárdista osztagok gyűlésein...”

 

 „Nyilvánvalóan Leninnek, Trockijnak sem konveniált, hogy a Nagy Cserkesz Birodalom hajdan az Azovi‑tengerig terjedt” ­– elmélkedett, hátával a kandallónak támaszkodva, a francia...

 

 Most a szabadban hátratett kézzel sétált Birjukov mellett, és lankadatlan érdeklődéssel hallgatta az orosz patrióta kifakadásait. Hány orosz haza létezik manapság, tűnődött magában; a legtöbb menekült számára már csak egy képzeletbeli!...A mellette (nem annyira az enyhe kaptató miatt, mint inkább a lelki tehertől) fújtató Birjukov tulajdonképpen nem emigráns; egyfajta közvetítő szerepet tölt be az amerikai elnök és az oroszországi értelmiségi körök között. Oroszországra vonatkozó észrevételeit már korábban is tudatta Wilson elnökkel. Csakhogy időközben Franciaország elejtette a bolsevik vezetőkkel tartandó prinkipói konferencia tervét. Így aztán nem csupán Wilson bizalmas emberének, Herronnak a nagykövetsége hiúsult meg, de a franciák ellenségként kezdtek kezelni az Egyesült Államok és Oroszország közeledését pártoló minden képviseletet és személyt.

 

– Megint csak arra a következtetésre jutok, kedves barátom, hogy undorító a győztesek felfuvalkodottságát látni.

 

Birjukov bozontos szemöldökét felvonva, mint aki nagyot néz, sokáig bámult a franciára. Csodálkozva; talán nem is „hazafiatlan” kijelentése hallatán. Szája szögletében mozgásba jött a két ránc, amely egész arckifejezését ravaszkássá tette.

 

– Tej, vaj, csokoládé... – sorolta dörmögő hangon, kedvetlenül. (Egyedül egy valamire való szamovár hiányzott neki Svájcban.) ­– Sokfajta győztes létezik. Nálunk is győzött valami. S a legtöbben mellé állnak; még az uralkodó osztály ellenállása sem olyan nagy Lenin diktatúrájával szemben, a bojároké, mint a francia arisztokráciáé volt a forradalom túlkapásai idején. Az orosz jellemben keresendő az ok, mely a cárizmus alatt hozzászokott a hajlongáshoz, a megalkuváshoz... A pórnép pedig megtanulta, hogy a fegyver a jog, s törvényre ne panaszkodj!... Amit tönkre tesznek, elpusztítanak ­– szőröstől, bőröstől, gyökerestől –, neki mind csak nyomorúság volt; vagy különcség. A kínaiak, lám, egeret, békát, mindenféle undokságot megesznek, a kalmük még a hullára is ráfanyalodik. A vörösek ráadásul most azt ígérték, hogy lehozzák az égi mannát a földre; még akkor is szép, ha hazugság. „Mienk a tejfel és a fácán, meg minden a kerek világon! ­– hőbörgött egy széles pofájú kiskatona a vonaton, amelyikkel a határig jöttem. ­– Lenin elvtárs kimondta nyíltan: rabold, amit összeraboltak, kergesd a sírba a burzsuj cápákat!”... „Mennyi kenyeret kaptok?” ­– kérdezte tőle egy himlőhelyes veterán. „Utoljára hatvan dekát kaptunk per kopoltyú, s tíz deka cukrot, meg ezt a halkonzervet...” Egy féllábú hadfi a zsúfolt vagonban, mint aki új vallási tant propagál, úgy árulta, kínálgatta a silány kapadohányt: „A mahorka kimossa a beleidet, élesíti a látást, elveszi a fejfájást, szerelemre gerjeszt! Jobb ez, mint a kása. Húsz kopek az ára!”... Egy ilyen elegáns vonatba, amilyen Svájcban száguldoz, be se mernének ülni, legfeljebb ­babonásan hánynák magukra a keresztet ­– mint mindenre, ami elérhetetlen álom nekik. Az otthoni vagonok úgy dülöngélnek, hánykolódnak, mint a részeg ember. A szerelvény hol nekilódul, nem fékezve sem kanyarban, sem a lejtőn (az utasok a falhoz verődnek, vagy egymás után potyognak le a tetőről meg az ütközőkről), hol hörögve, erőlködve vonszolják a mozdonyok a végeláthatatlan szerelvényeket. Máskor meg napokig vesztegelnek a derékig érő hóban... És ki kell várni, barátom! A tél nálunk néha nagyobb fenyegetés, mint az, hogy: jönnek a németek és földestől, tetvestől, bocskorostól megkaparintanak bennünket!... Ebben van valami mulatságos, nemde. Egyfajta ki nem mondott remény, hogy rosszabb már nem jöhet... Itt a puszta öklöm, megvan pár kiló ­– de mit kezdjek vele! Burzsujok‑hája fogytán, ha a mensevikek vére is elapad, mi marad még neked, édesanyánk, Oroszország?!...

 

Birjukov hangosan felzokogott. A hirtelen szláv ellágyulás láttán Romain Rolland nem győzött ámuldozni. Pedig akkor még nem sejtette, hogy a semleges klíma sem lesz nyugtató hatású a hazátlanná vált orosz számára, sőt még jobban megviseli idegeit. A Genfbe visszatérő Birjukov lakásán ugyanis, francia sugallatra, házkutatást tartottak. A Vevey‑ben élő francia író leveleit is az orra alá dörgölték. „Ki ez a Romain Rolland? Honfitársa, vagy valami idegen kém?!” ­– pattogtak a svájci rendőröcskék, akiknek a tudatlansága az emberevők orrfacsaró szájszagánál is „szembeszökőbb“. A Lev Nyikolajevics aláírásról pedig nem voltak hajlandók elhinni, hogy a Tolsztojé. (Egy ilyen éhenkórász akarja ugratni őket?!)

 

– Így jár a magunkfajta intellektuális individualista ­– mert ugye ön is az? ­(„egy mindenki ellen”) ­– derült, vagy inkább fortyogott önkéntes svájci magányában az Európa‑bűvöletből kijózanult francia szív. („Hová tűnt belőled az elvarázsolt lélek?”)

 
 
 
 
 
l998. IX. 19