Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hosszú galopp Liliputban (Újabb kori fondorlatok 2.)

2010.02.20

MIÉRT (NE) OLVASSUK BYRONT?
avagy a képzelt karnevál


„Közönséges, undok! Gyanakvó Csinovnyik!”
„A legelős orosz írók egyike. Álmodozó...”
„Szőrszálhasogató, óvatos. Cenzor volt!”
„Csaknem negyven kéziratoldalt és három és fél ezer nyomtatott ívet olvasott el nem egészen három év alatt. Nem csoda, ha kissé betokosodott.”


Ez mind én vagyok ¬– sóhajtozik Goncsarov, s hol a viszolygástól, hol az élvezettől behunyja szemét.


„Aki így ismeri az életet!...”
„Nem mondom, jó vicc. Velencében vagy Marienbadban még egy Oblomov is lábadozni kezd.”


Mintha két életet adtak volna nekem.
Látja magát ¬– melyik magamat? Én volnék e egyáltalán az a trottyos nadrágú alak, aki topogva, élhetetlenül hagyja, hogy elhalásszák az orra elől az újabb gondolát, jaj, csak bele ne pottyanjon a csúszós lépcsőkről a Canal Grande ba?!


Hol az a másik élet? Ü tette föl a kérdést önmagának már szemrevaló úrficska korában, miközben borzongással hallgatta az angol lord démoni történetét. A kéjenc Byron, aki számára gondolásai hajtják fel a különleges „csemegét”! A szépnem kedvence utcán, bordélyban, maszkabálon!...Noha a telhetetlen nemi étvágy és az ész nélkül való költekezés Goncsarovot szolid neveltetésénél fogva meglehetősen riasztotta, esténként azért, át átugorva a fajárdák hiányzó deszkáit a csalánnal benőtt árkok felett, olykor rajtakapta magát, hogy elvágyódik a Volga parti kis városból, melynek álmos csendjét még Napóleon inváziójának a híre rázta volt fel.

Ugyanolyan hihetetlen történeteket mesélt nekem gyermekkoromban keresztapám, a nyugalmazott tengerésztiszt (mint am ilyen a hajótörésből megmenekült vagy a kalózok közé keveredett Byroné volt). Mindig álmodoztam egy nagy utazásról; nem csupán arról, hogy útra kelek a Volga jobb partjáról, hanem hogy ismeretlen tájak ünnepeltje, viharokban edzett hős vagyok. A nemes lord ráadásul költő volt... Midőn aztán nem várt szerencse folytán a Pallada fragettal megkerültem Afrikát, majd Szingapúron keresztül eljutottam Kínába és Japánban, elcsodálkoztam a képtelenségen, hogy én vagyok a világjáró, aki vissza visszaintegetek a sírjukban is vígan és ellustultan heverésző ősöknek, a gyermeküket a fuvallattól is óvó, majomszeretetükkel erőtlen bábbá nevelő szüleimnek! Akármilyen messzire vitt a hajó, akármennyit dobáltak is ide—oda a hullámok, elérzékenyülve, majd egyre ijedtebben konstatáltam, hogy mindenüvé magammal vittem a mi drága Oblomovkánk sarát, porát, molyirtószagát. Már tudtam, hogy nincs olyan óceán, mely lábbelimmel együtt tisztára moshatna, megszabadítva a kölöncöktől...

Látja megkettőzött énjét: az egyik a főnök pillantása előtt reszkető, a meghűléstől félő, tucatnyi hozzá hasonló, hivatali egyenruhás személlyel a négy fal közé bezárt, lárvaarcú csinovnyik; a másik divatos szalmakalapban, rövid fehér lenvászon kabátban, szájában bőrszivarral a fragett fedélzetén sétálva, a hegyekkel, tengerekkel, klímával együtt nem győzi váltogatni álmait.
Hová is tette arra a hajóútnyi időre a városi ember elpuhultságát, a hivatalnoan sunyító alkalmazkodó készséget és gyávaságot, az író agyát tompító megalkuvást és közönyt? Hisz nem kapott más csontokat, más idegeket! A szülői ház kóros (káros) szeszélyeket kiszolgáló lakájhadára visszagondolva nem tűnt számára riasztónak az ¬– legalábbis nem csodálkozott Đ˙különösképpen rajta ¬– , hogy Byron, aki részt vett a carbonarók titkos szervezetében és összeesküvésében a zsarnokság ellen, s a görög szabadságharcosok megsegítésére készült, még Velencében sem volt képes nélkülözni két majma, dédelgetett rókája s négy szelindeke mellett tucatnál több albán szolgáját. De ő volt a radikálisok példaképe (az orosz anarchistáknak szintúgy), s még a halálos ágyán is mintha a rohamot vezényelte volna lázasan:„Előre!...Bátorság!...Kövessetek!...”

A bátorság, úgy látszik, nem minden. Valahányszor egy kihevült tengerész vagy vakmerő pacér fejest ugrott a fragett fedélzetéről, hogy aztán véresen, fél láb nélkül vagy cafatokban mentsék ki az óceánból, sokáig bámultam a krokodilusbőr ragyás fényével riasztó víztömegre, s már káprázott a szemem, midőn a hullámokat elsimító, hihetetlen, tovatűnő távolban, valahol a kihűlő időben, magam előtt láttam a halál arcába nevető angol költőt, amint a Hellász felé tartó vitorlás hajóról ¬– a cápáknak és a tarajos hullámoknak fittyet hányva ¬– minden délben és naplementekor vízbe veti magát.
Tengeri kalandom után, ha látott még a nagyvilág ¬– szerencsére volt mire kennem: az
asztmámra s krónikus májbajomra ¬– arcom csak gyógyforrások vize fölé hajolt. Kiégett lélek ¬– egy jámbor, élősdi Európa testén. Mind buzoghat a vágyad, szétpukkan észrevétlenül, mint buborék a gőzfürdőben, észre sem vevődik talán, ha nem sugárzod szét magadból Ahogy annak idején Byron a démoni erő és a romlottság gyönyörű vegyületét!...

Gyér haja őszül, alakja kövérkés, jelentéktelen, ámde erőteljes, széles léptekkel halad. Tiszta és választékos ruházata, megjelenése és modora (nem hasonlít holmi csinovnyikra, inkább messzi földről jött tisztességes polgára) méltóságot kifejező ¬– talán még a magas Parnasszusról nézve is ¬– , amint az olajos tengerhullámzásra épült város kövezetéről az Adria habjaira bámul. „Végre ide is eljutottam.” A könnyen sikló gondolák, a templomok és a paloták vízben megtört körvonalai közt fölfedezve fáradt, nehézkes tükörképét, együttérző iróniával vigyorog a Bellini történelmi freskóin látható, aprólékosan kipingált polgárok utódaira. A következő pillanatban már sajnálni kezdi egész bemocskolódott, betokosodott szentpétervári életét, melyet a karcsú oszlopok s a bazilika kupolájának árnyékából megkísérel a bujálkodásoktól hangos sikátorok felé menekíteni.

Mit akarsz, te madárijesztő, ezen az algafoszlányoktól fénylő szabadtéri táncplatón? A süllyesztőkkel, emelőkkel s egyéb elmés szerkezetekkel felszerelt szcénákon ¬– a lagúnák fülledt levegőjű vágyai, forró szerelme után ¬– téblábolva, esetlenül botorkálsz, mint valami behemót skarabeus. Körülötted zsibong, vigadozik a könnyű vérű és szívű fiatalság, Az elérhetetlen szépségért boldogan elvesztenéd üdvösségedet te is, de átgázolnak rajtad, mint ügyefogyott bolondon, szerencsétlen áldozaton. Honnan is tudhatnának rólad? Ki hallaná és értené meg itt az orosz puszták teknősbékapáncélnál érzéketlenebb pajzsa alá szorult, torz sóhajokat?!
A táncolva, ölelkezve haladó menet folyosókon át, lépcsőkön le s föl kígyózik. Palotatermeket illatosító cédák, markotányosné tomporú mosónők, telivér szüzek, féleszű, félpénzű szolgálók liliom karokkal vagy lúgtól kimart kezekkel fogják, indázzák körül, szorongatják, mint folyondár, a férfiderekakat. Te, mint aki a melle közepében érzi már a halált hozó lándzsa hegyét, remegő térdekkel, kopaszodó fejjel, lehet, hogy maskara nélkül is elijesztenéd a vőlegényjelöltekre vadászó fehércselédeket. Szemed a régi (hogyan is mondta Dosztojevszkij?): akár a főtt halé! Miután minden széplélek elfordult tőled („iába vártam, hogy valaki megértsen, megnyugtasson, kényeztessen, hiába fordultam a nőkhöz”), reménykedhetsz e még a kegyes gyógyulásban?
Mi lenne, ha bajuszt növesztenél? (gondolja váratlanul; megint Byron jár az eszében). Ha már a hosszú haj és az idegen kalap nem fedi el eléggé kövérkés ábrázatomat. Valahol azt olvastam, hogy a Velencében dőzsölő nemes lord kétségbeejtően kezdett hízni: viaszsápadt arca puffadttá vált, tokát eresztett, ujjízületei eltűntek a zsírpárnákban ¬– fennkölt szép profilján eluralkodott a ravasz bölcsesség.
Már csak az hiányzik, hogy újabb hasonlatosságokkal vigasztaljam magam. Byron megvetése a közvélemény iránt (bennem talán nincs meg, nem ezt „dicsérik” ellenfeleim?) itt nyert oly végletes méreteket, hogy barátait és kiadóját is megbotránkoztatta vele. Elszakadni a lelked mélyén lehorgonyozott egótól, dédelgetett énedtől!...Könnyű lehetett neki, az „angol telivérnek”; elég volt hozzáadni az itáliai levegőt természetes hajlandóságához... Én ne tudnám ezt, aki világ életemben úgyszólván tervszerűen kerültem az erős, végzetes szenvedélyeket?!

*

Itt végre eredeti Goncsarov futam következik:„Felvette a padról az egyik könyvet, amit Liza hozott magával, és felütötte. A Childe Harold volt, francia fordításban. Alekszandr fejét csóválta, felsóhajtott és szó nélkül visszatette a könyvet.
¬– Ön nem szereti Byront? Valami kifogása van Byron ellen? ¬– kérdezte a lány. ¬– Hiszen Byron olyan nagy költő...hogy lehet, hogy önnek nem tetszik?
– Én egy szót sem szóltam, és maga máris rám támadt ¬– felelte Alexandr.
– Akkor miért csóválta a fejét?
– Csak úgy. Sajnálom, hogy éppen ez a könyv került a kezébe.
¬– Kit sajnál: a könyvet vagy engem?
¬Alexandr hallgatott.
¬– Miért ne olvassam Byront? ¬– faggatta Liza (...)
– Ugyan, miért akar Byront olvasni? ¬– folytatta a férfi. ¬– Látja, a maga élete most talán csendesen folydogál, mint ez a patak. Nézze csak, milyen kicsiny, milyen sekély; nem tükrözi az egész égboltot, de nem tükrözi a felhőket sem; partjain nincsenek szirtek, sem szakadékok; játékosan szökdel, csak egy egy könnyű hullám fodrozza felszínét. Csupán a partok zöldjét, az égbolt egy darabkáját és egy egy kis felhőcskét tükröz...Valószínűleg így folyna a maga élete is ¬– és maga fölösleges izgalmakra, viharokra vágyakozik. Sötét szemüvegen át akarja nézni az életet és az embereket...Hagyja abba, ne olvassa tovább!”*

*

„Egyedül maradok, egyedül apátiámmal vagy mélabúmmal, beteg májammal” ¬– írta volt búcsúlevelében Jelizaveta Vaszilejvnának. Milyen nevetséges nyavalygásnak tűnik utólag minden szava. Mit is akarhatott ő, a megaláztatásoktól sújtott betegesen gyanakvó s fiatalnak már nem mondható férfi egy tizenhét éves vidéki kisasszonytól?...Midőn Tolsztaja kíváncsian figyelte, hogyan verődik vissza ragyogása az író lelkének homályos tükrében („akár a napfény sugarai a hínárral benőtt tavon”), ő képes volt balgán elhitetni magával, hogy végre sikerül messzire úsznia a nagy dinomdánomban lehányt, özönvíz előtti frakkban és bumfordiságban végre sikerül messzire úsznia a szimbirszki temetőbugyor mélyén magatehetetlenül hánykolódó eleinek fölösleges kísértetei elől; a természet így jutalmazza meg az ő rendkívüli érzékenységét...Aztán jött egy pödrött bajuszú huszárunokafivér, haptákba vágta magát, és elvitte tőle Tolsztaját örökre.
Nem bírta tovább a hivatali szobák eltunyult embervázai között, elmenekült Marienbadba...


Azóta nem sírok. Nem keresem a virág kelyhében levő mérges nedvet. Csak írok...Azt tanácsolva nektek is: ne igyekezzetek behatolni mindennek a mélyébe, ami veletek és körülöttetek történik.


„Semmi sem csodálni, semmit sem érezni úgy, hogy az élvezetnek fontosságot tulajdonítanék; közönnyel nézni az emberi dolgokat.”
Byront az idegen környezet segítette vajon a természetes önzésben? De hát ő épp a kivilágított éjszakák nyílt keblű maskarásai között érezte magát otthon igazán. Csöpögve, mint egy triton, érkezett meg tengeri nimfának öltözött kedveséhez.
Goncsarov nem tagadja, hogy Byront Velencében fogant hősében magára ismert. A költő, önportréjának újabb variánsa helyett, szenzációra éhes olvasóin kifogva, mintegy fejet tetejére állította a hagyományt: egy naiv, a körülmények árjával sodródó, „hajótörött” Don Juant énekel meg nagy elbeszélő költeményében (világcsavargását ¬– a háremben, Katalin cárnő udvarában, majd Angliában ¬– nem csupán érzelmi, de szatirikus szálakkal is át meg átszőve). A féktelen hírű, gátlástalan szívű csábítóba időnként mintha Candide félszeg rokonának lelke költözött volna.

„Múzsám gyalog jár, és nem versenyez
Pegazusokkal...”

Ettől a Byrontól már kevésbé féltené Lizáját (vagy Olgáját), Ez a hamvas, tiszta lelkű sevillai ifjú ¬– „szülőatyja”, a nemes lord szerint ¬– „tökéletes volt...Több: páratlan”; ám született bár szentnek, hamar megtanulta, hogy gyarlóság a nő neve. Asszonya „rátarti volt, büszke mód felett. \ S hogy elhanyagolják, nem oldalborda, \ csak szent tűrheti el, s bár szentje lett minden morálnak, nő volt, és gyakorta \ valónak vette, ami képzelet, \ ha épp adódott bármi alkalom, \ kapott szép szózuhatagot a don...”**

Ivan Alekszandrovics Goncsarovnak kedve volna csettinteni nyelvével ¬– mellyel csak az imént tolta le torkán a forró főtt galuskát ¬– , olyan tömörnek, szellemesnek érezte Byron verssorait az „örök Éváról”, főleg találónak, minek következtében bűnbánó vigyorral be kellett vallania önmagának, hogy regényeiben ez idáig meglehetősen engedékenyen bánt a női nem képviselőivel. Hősnői egytől egyig rokonszenves, életerős figurák; nem mint a sok, zsíros visszfényben úszkáló, testben és lélekben lazacpuhány, habozó vagy öntelt hím!
Az ilyenekkel (vannak e közöttük másmilyenek is?) gúnyolódik az ifjú íróember ¬– Cs..ov ¬– is, utóbb megjelentetett frappáns kis írásában. Goncsarov, idült üldözési mániájában, már már hajlamos volna elhitetni magával, hogy Cs..ov éppen őróla mintázta ¬– nem is egy, hanem szinte valamennyi férfifiguráját...„Eljött minden áldott nap, éjfélig ott ült és mindenféle tudományról, fizikáról papolt. Olvasnivalót hozott, és Dása zongorázni kezdett...’Az én Dásám is igen képzett lány ¬– így az apja ¬– , igazán nincs már szüksége több művelődésre, inkább egy kis szórakozásra vágyik. Az udvarlója halálosan untatja.’ A lány pedig csak sírdogált:„Nem szeretem, apuka, mert nem katona...”***
Goncsarovot ez ismét a saját keserves sorsára emlékeztette; nyilván ő lehetett ilyen nevetségesen infantilis és sebezhető Tolsztaja közelében, aki fehér bőrű, majd a tűző naptól rákveres lovagjának szenvedélytől lángoló szavai hallatán karcsúsított tiszti egyenruhás cousin jét képzelte maga elé. (Kérésükre később maga Goncsarov, a dörzsölt funkcionárius fogalmazta meg a kérvényt, hogy engedélyezzék a két, fülig szerelmes unokatestvér házasságát.)

Néhai megalázottságán rágódva, percekre fülig vörösödik.
„Nagyságos úr, nem én vagyok a fürdős. Nem én kezelem a gőzt. Nem parancsol köpölyöző poharakat?”
Végre a gyarló lét hangja nyaldossa dobhártyáját. Egy szemvillanásnyi időre minta magához tért volna. De mikor fog már észre térni, úgy, hogy hájas csípőjét és hátát felfedve, a köpölyöző poharakkal brillírozó haszonleső szolga bandzsal tekintete s az egész csirkefogó világ előtt ne gátlásai jussanak eszébe, hanem férfiúi mivoltában is termékeny talajra, mi több, tartós egyensúlyra találva komoly megbízható parti ígéretét keltse?! Olyan vőlegényjelöltét persze, aki valamicske jövedelemmel is rendelkezik.

*

Írni fogok...Egész az ájulásig!

Könnyű volt elbánni az izzadó tenyerű, főtthal szemű, kóros önbizalomhiányban szenvedő, tityimutyi (agg)legénnyel, „in nem fogott óvó tapasztalat”. Férfiban az ilyen, „a legbölcsebb is, bár legyen tele \ színültig ésszel, tehet ám olyat, \ hogy hozzá üt a legyező nyele”...** De annyi utazás, európai tapasztalat, annyi (külső) hullámverés („belöl viszályok férge rág”) után, érzi, hogy még egyszer kilobog belőle vadul az elnyomott láng...Hozhatna akár orvost is, bizonyítandó, hogy bolond. (Fenevadnak nem fogják nevezni soha, hisz szelíd szláv természet ő, nem sevillai) ¬– egyszóval hibái dacára, mikről (jól sejti ezt Byront) bő naplót vezetett, nem adja fel a reményt, hogy a derék asszonyok (akár özvegyek) érdemes férjet faraghatnak még belőle.
Még hosszú az élet! Messzi a halál...

Ez utóbbi nem olyan biztos. Már gyermekként könnyen meghajolt, később a hivatal és az öröklött óvatosság meg habozás hovatovább csak puhított rajta. De, lám, az agyát fogva tartó gyanakvás, minden józanságot és sminkkel tartósított jó kedélyt legyűrve, minden egyensúlyt felborított benne.
Két levelet küldött egykori barátjának, Ivan Szergejevics Turgenyevnek. A minősíthetetlen hangnemben előadott vádat a címzett nevetségesnek érezte nyilván; ő azonban gondoskodott arról, hogy a sértés ne maradjon titokban. A lebilincselő világfi pózában tetszelgő Turgenyev, az előkelő társaság kedvence, már régóta megkeserítette napjait; könnyen az ölébe hullt minden: külföldi siker, nagy szerelmek, nem kellett keservesen, „favágó” (lásd: cenzori!) munkával megkeresnie a pénzt az európai utazásra, mint neki. De a vetélytárs, úgy látszik, nem érte be ennyivel. Újabban meglepő könnyedséggel szipkázza ¬– Írja el előle a legféltettebben őrzött gondolatokat, melyekre ő annyi esztendőt áldozott. Goncsarov hogyne emlékezett volna rá, hogy vodkaivás közben egyszer kétszer megoldódott a nyelve, és lelkesen elmesélte Turgenyevnek: milyennek képzeli készülő nagyregénye hősét. Hogy aztán a Nemesi fészekben, majd az Előestben az olvasók előtt álljon a dilettáns hós. az övé!... Magyarázatot kért Turgenyevtől, aki elismerte, hogy talán hatással lehettek rá Goncsarov mesélései...

„Úgy néz ki, Turgenyev nemcsak fenyegetőzik” ¬– hangzik a közös barát higgadt tájékoztatása.
Goncsarov karja, lába zsibbadni kezd:„A párbaj tehát elkerülhetetlen.”
„Hányszor illetted durva szavakkal társaságban?! Nyíltan plagizátornak nevezted...”
„Talán nem az?!”
Ostoba képére kiül a rettenet.
Kezdetben tetszett neki ez a szerep. De hiányzik belőle a megszállottság. Ezúttal is.

Alkalmatlan vagyok a tartós szerepjátszásra. Különben sincs még kész a regényem. A Szakadék nem csupán a fantázia szüleménye. Régi emlékek: a Volga part, a vidéki élet, a hozzám közelállók mind benne vannak. az egész lelkem...Könnyen jelenti ki Flaubert, hogy „Madame Bovary én vagyok”, mikor csak én tudom, hogy Turgenyev ¬– a közös kapocs kettőnk között ¬– elmesélte neki új regényem vázlatát. S annak egyik motívumából inspirálódott a francia is!

Rájön, hogy saját csapdájába esett. Turgenyev remek vadász. Ám még hogyha sikerülne is lepuffantania, s nem ő harap a fűbe ¬– a halál akkor is sokkal nagyobb, terhesebb árnyékot vetne irodalmi vállalkozására, mint amekkora gyűlöletet táplál ellenfelével szemben.
Hagyja, hogy az alkudozók rést találjanak érvelésén, dorgáló szavakkal illessék kimerültséggel aligha indokolható, minden jóízlést nélkülöző inszinuációi miatt.

Nem baj, ha a békítés (szerencsére nem a haldoklás) kissé hosszúra sikeredett.

A baráti bíróság elnökének naplójából:„Ma délután egy órakor megtörtént a nevezetes kimagyarázkodás. Turgenyev láthatóan izgatott volt, annak ellenére rendkívül világosan, egyszerűen, miden harag nélkül s ugyanakkor szomorúan elmondta az ügy történetét, amire Goncsarov valahogy zavarosan és nem kielégítően válaszolt...Mint ahogy maga is mondta, gyanakvó természete magával ragadta, és felnagyította a dolgokat...Általában el kell ismerni, hogy barátom, Ivan Alekszandrovics ebben a históriában nem játszott valami irigylésre méltó szerepet, ingerlékeny, felületes és goromba embern4ek mutatkozott, míg Turgenyev általában, de különösen a kimagyarázkodás alatt, amely pedig számára kellemetlen lehetett, nagy méltósággal viselkedett.”

*

Otthon a szobák újra megteltek vendégekkel. Percenként tűnnek föl új arcok; a nemes asszonyok elhordott, de drága díszítésű ruhákban, a régi divat szerint öltözködnek. A fiatal hölgyek, mint félénk kecskenyáj, tolongva, válogatás nélkül ülnek egymás mellé. Velük szemben a férfiak helye.
Goncsarov vacsora közben váratlanul felvidul: egy karcsú derekú, pompás vállú lányt pillant meg maga előtt, életnagyságban. A picurka lábacskák láttán kedve kerekedik össze vissza csevegni. Különös érzés fogja el, testén borzongás fut végig, de mielőtt a lelkéig hatolna, már véget is ér.
„Te állat! ¬– korholja magát. ¬– Miféle gondolatok bujkálnak benned...Ó, persze! Meztelen váll, kebel, kis női láb...Visszaélnél a bizalmával, a tapasztalatlanságával. Szívesen elcsábítanád...Nos, rendben van, tegyük fel, hogy elcsábítod ¬– mi lesz azután?”
Mintha már átélte volna ezt, nem is egyszer. A lelkiismeret felülkerekedik megint, s lehűti a sóvárgó fantáziát.
„Hát kell ez neked? ¬– mormog magában. ¬– Nem, nem! Nem hagyom idáig jutni a dolgokat, sem magamnál, sem nála...Ó, én szilárd vagyok!...”*
A tányérok és kanalak csengése összekeveredik a társalgás hangzavarával. Mohón szedeget föl, gyűjt magába minden morzsányi (eszem iszom) részletet. Tátott szájjal ¬– nem hortyogva, szájtátian.
Szívós munkával sem lesz könnyű dolga lyukat ütni a költött legendán, miszerint élhetetlenség, tehetetlenség sorvasztotta – oblomovizmusban szenvedett.

– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬–
*Goncsarov: Hétköznapi történet (Tábor Béla fordítása); ** Byron: Don Juan (Ábrányi Emil fordítása); *** Csehov: Gőzfürdőben



MEKKORA A TORDAI ÁLLOMÁS TERE



Hiába várja a háromszor három rövid csendülést, hogy a kis vaskalapács az érc harangot megkongatva jelezze: vonat érkezik Kocsárd Aranyosgyéres felől. Sehol egy kalauz. Itt vesztegel ebben a vidéki állomásban — mint valamikor (hány évtizede már annak?) —, pedig halaszthatatlan teendői szólították elő meghitt lugasából.
"Általános mozgósítás! Ő császári és királyi apostoli Felsége elrendelte... Jelentkezni tartoznak..."
Éppen Görgey Artúr fog hiányozni?! Kivárva, amíg sor kerül a tartalékosokra meg a népfelkelőkre?!... A borbély ma reggel elkészült a fél arcával (szereti hallani a kemény sercegést, amint végighúzzák a képén a kést); a másik felét nem volt ideje s türelme kivárni; különben is a borotva beleakadt a ráncokba... A reggeli is elmaradt. Mikor elszántan megindult a kapu felé, a gyámkodó fehérnépek úgy néztek utána, mint akik nem tudják, elfelejtették már, kivel van dolguk. Nem árulhatta el nekik, hogy egyenruhás férfiak várják. Talán meglátszott rajta, mekkora erőfeszítésébe került, hogy lenyelje az ajkára toluló szavakat. Ha megszólal, még azt hiszik, hogy agyalágyult fikció az egész. "Az öregúr megőrült!"... Hányan lehetnek így ezzel az egyre bonyolultabbnak látszó hadi helyzettel. Az izgága tudósítók — csupa ifjonc, bricseszben, távcsővel, kodakkal — kíváncsian rajzanak egy egy éltesebb tábornok köré, nehezen értik, hogy miért agitál kivörösödve, mint valami vérgőzös ripők. Elég sok a békepárti lovag — tán még a hadsereg vezérkarában is: az egykori tiszteken megérzi az ember a pesti korzó szellemét! A békeidők túltápláltsága némely újabb keletű "diagnózis" szerint komolyabb veszélyt jelentett az emberéletekre, mint ez a szűkösebb koszt a háborús hónapokban. Mások már években kalkulálnak; mértéktartásra intenek a fehérjék és zsírok fogyasztásában. (Nincs ebben egy kis manipuláció?)
"S ezt nekem mondják! — fortyog magában a peronon álldogáló aggastyán; majd nem kevés kajánsággal: — Hartwig orosz követnek szólt volna inkább a figyelmeztetés, a hadüzenet előtt. Állítólag a gutaütéshez falánksága is hozzájárult. Az osztrák ügyvivővel tárgyalt éppen a belgrádi követségünkön, mikor az utolsó szót hirtelen elharapva, lecsúszott a székről. Az ellenséges propaganda persze a mérgezés gyanújával élt... Amióta elszabadult a pokol, ez már úgyis csak fölös csínytevésnek számít. A Hartwighoz hasonló, korai halottaknak legfennebb statisztaszerepük volt a nagy drámai kibontakozás előtt. Újabban más veszélyes mérget emlegetnek: a pacifizmusét, amely egészséges elmékbe is utat talál... Mindenesetre, nem a magamfajta vénemberek, hanem a puhányok, a lógósok jelentik a haza számára a legfőbb veszedelmet."
Ösztönösen nekilendül, pár lépés után azonban rogyadozni kezd a térde. Halványszürke felhők lebegnek a magasban, fülledt délelőtt ígérkezik.
"Még egy betegség..." — mondta fejét csóválva a háziorvosa; Görgey fél bevallani magának a folytatást. Szájában kellemetlen jódszirup íze; vagy inkább ricinusé. A dohányzásról le kellett szoknia, pedig a bélműködését valamicskét serkentette, és hogy hiányzik neki a pipafüst! De hát, ami igaz, igaz, ritkultak a köhögésrohamok. Legfeljebb a dühtől szokott fuldokolni nagy ritkán. Mint utoljára, amikor hírül vette, hogy éppen a tordai vasútállomásban várják; ott, ahol valamikor megdobálták.

Fáj az egész teste. Az öregségtől; vagy az önutálattól? Hiába reméli — hatvanöt éve?! — a feloldozást.
Aki kívülről figyeli őt most, bizonyára azt gondolja: mit keres itt ez a csonthalmaz, alighanem agonizál! Pedig ők agonizálnak — amióta a császár megkérdezte a tanácsos uraktól, hogy mi legyen Szerbiával?... "Szerbiát elsöpörjük, felség!" — mondták akkor Bécsben — Tisza István kivételével — egyhangúlag. Tajtékzott bennük az indulat, az epe, a keménygallérok alá folyt a veríték. Azóta óvatosabb nyilatkozatokat hallani, nem ragadtatják úgy el magukat. Alig pár száz sebesültünk van — rebegik. Németország jobban fel volt készülve a háborúra, de hát a franciáknál sose lehet tudni!... Az angol katonai szakértők az Entente helyzetét még mindig aggasztónak minősítik!... Az óvatosság mindenesetre nem árt — nem csupán a fronton, de még a sajtóhadiszálláson sem tanácsos fennhangon hőbörögni... Hogy milyen fényesen állunk például az osztrák magyar hadsereg ellátásával. (A Przemysl előtti drótakadályokon fennakadt magyar bakák közül sokan éhenhaltak.)
A sajtóirodától keresték valószínűleg. Ez a nagyszerű intézmény csaknem olyan népszerű — értsd: ritka sületlenségeiről híres —, mint volt a tavalyi (anno 1914) Budai Biliárd Kör. Az Alagút utcai Philadelphia kávéházba egyszer kétszer ő is kapott hivatalos meghívót. Nála sokkal együgyűbb, magatehetetlenebb vénségek rakoncátlankodtak, vihorásztak ott a hatalmas fotelokban, a tíz évvel korábbi Svábhegyi szüret volt napirenden legutóbb is (semmiképpen sem a pillanatnyi hadihelyzet). "Hallj te oda! Te is ott voltál, amikor a koszorús házigazda pironkodása közepette Pósa Lajos elszavalta elmés felköszöntőjét?" "Hát hogy az ördögbe hiányozhattam volna én onnan! Sze kórusban kiabáltuk, hogy éljen soká a sváb hegyi vincellér, Jókai Mór, minden idők legnagyobb magyar írója! Róza, a Móric leánya férjeurával, Feszt Árpáddal fogadták volt a társaságot..."
Tüzes borok, gyorscsárdás; mindenki össze vissza kajabált s ivott, illett adni a pityókosat.
A fasor dőlingélve közeledik felé. Meggyengült a látása; még jó, hogy csak a kilencedik X után. A főfájások jöttek, rátörtek — aztán elmúltak. Mindez a fejsebe miatt volt. Két törzsorvos a tanú rá, hogy Komáromban a Szaáky házban a legfélelmetesebb ellenféllel állt szemben — nem holmi Jelacic csal vagy lomha muszka generálisokkal. Magával a halállal! A két orvos, miközben eltávolította az agyburokra tapadó éles csontszilánkokat, betekintett emelkedő és süllyedő agyvelejébe. A katona, aki gránátrepesz ellenében keményen állta a sarat, az árulás vádjával szemben később alulmaradt, a kormányzó elfogult haragját és önigazolásból leadott lövéseit nem volt képes kivédeni. Mit tudhatta ő, hogy mi vár rá, amikor ott hevert eszméletlenül, s mellette a véres bélésű, fehér strucctollas Kossuth kalap!
Hányszor nézett szembe magával Kossuth úgy, mint ő! Elkopott a dicsősége, a becsülete, végül minden önérzettartalékával együtt a gőgje is, mely életben tartotta. A rút öregség elkoptat mindent. Még az árulás koszorúját is...
"Mije vagyok én még ennek a magamutogató nemzetnek?" — Görgey egy selymes fuvallat érintésétől mintha megtántorodnék; a szeme hunyva, félig kábult tudata váratlanul egyik beosztottjának csapzott alakját hívja elő (honnan ez a kép?), aki gyáván megfutott a csatából, a határban csípték nyakon, arcán patakzott a víz a rohanástól, jött, hogy felképelje, de sikerült legyőznie felindultságát, csak nézte állhatatosan, némán. Májfoltos, nyomorék kezét most kínos lassúsággal emelve föl, ügyetlenül töröli meg levedző szemét, orrát. — "Aranycsipkés kulacs! Tulipános szűr!... Áprilisban úgy mutogattak a német muskétásoknak, mint valami sallangos etnográfiai tárgyat. Tolószékben fogadtam a küldöttséget, nyilván azt várták tőlem, hogy szavaimmal kellőképpen felcsiholjam az ifjú katonaszivekben a hazafias öntudatot. Dísz kötésben hozták az emlékezéseimet (az ördög sem olvassa már őket); télidőben lefagyasztva ejsze örömest felvittek volna a Kárpátok ormára szobornak... Oda, ahol most a magyar, osztrák meg az orosz ágyúk felváltva ugatnak."
@8PTCSILLAG = *
Kilencvennyolc éves korára aztán felkelt a tolókocsiból. Hogyan járhat kelhet a világban egy múzeumi kiállítási darab? Végképp beletörődött sorsába, abba, hogy senki se kíváncsi rá többé.
Csakhogy...
"Ha Ausztria összeomlik, akkor már késő lesz. Most hát eszükbe jutottam, jönnek, kerülgetnek."
Mint hajdan Klagenfurtban a koholt vérdíjából alamizsnát kéregető, önbecsülésükre keveset adó volt fegyvertársak. "Mindegy, hogy Karinthia vagy Magyarország — jelentette ki számtalanszor —, én mindenütt száműzetésben érzem magam. Még Visegrádon is."
Na, azért nem egészen így van. Idővel hadd mossák tisztára, akikre tartozik, "Ágnes asszony rongyait" (Így nevezte mindazt, ami a magyar nemzet szennyesének számít); másoknak kell(ett) beismerni a vereséget... Harmincöt esztendő múltán aztán kétszázhetvenhárom obsitos honvéd aláírása felmentette őt az árulás vádja alól. A Nemzeti Kaszinó urai közül alig akadt védelmezője; közöttük feszített az öreg Pulszky Ferenc, aki '49 januárjában habozás nélkül vetette oda Kossuthnak: "Lövesd agyon Görgeyt!" A hírhedtté vált váci proklamáció után a kormányzó agyában is megfordult ez a lehetőség — mit számított akkor a hazardírozó Kossuth apánknak, hogy legtehetségesebb és legsikeresebb tábornoka több, mint ezer kilométert tett meg seregei élén Jablonoszky, Schlich, Götz, Csorich, Wyss generálisok csapatai közt kígyózva! Vagy, hogy egyszer, midőn Kossuth éjszakára nála rekedt és az ellenség tűz alá vette táborukat, ő előbb az ajtónak támasztva hátát, ülve, majd végigfeküdve a küszöbön, a heves ágyúlövések zajában pirkadatig őrködött kinn a szabadban a négy fal mögött sápadtan virrasztó, félelemtől bénult vezér fölött.
Egerek futkároznak a pad lábai körül a peronon. Áll egyhelyben, és nem tudja eldöntetni, hogy visszafele vagy előre viszi, pörgeti valami az időben? Talán csak egy kis szédülés. Ha az állomásfőnök meg nem fogja, lehet, hogy elvágódik.
"Kossuth a Messiás! Én a Júdás!... Utánaolvasott e valaki, hogy tulajdonképpen ki volt Júdás a valóságban? Forradalmár, összeesküvő. Hús vér ember. Vakmerő igen — de nem alamuszi áruló!..."
Az angyali megmentőkről (neki, a lópatás Sátánnak) Goethe mondása jut eszébe: hogy a törvényhozók a forradalmárok, akik egyszerre ígérnek egyenlőséget és szabadságot, sarlatánok vagy fantaszták...
Persze, a cinikus Görgey! aki kímélet nélkül tárgyalja könyvében a magyar forradalom legszentebb, óvatosságot érdemlő dolgait! Még a taktikai érzékkel meg áldott Klapka is elmarasztalta őt emiatt; jóllehet lemondott arról, hogy vitairatot jelentessen meg ellene.
"Kiben volt nagyobb romboló szenvedély? Bennem vagy a fantaszta Kossuthban, aki a hasztalan vérontás megállítása miatt vont felelősségre, felgerjesztve ellenem a közvéleményt? Neki könnyű volt előbb játszadozni az öngyilkosság gondolatával, aztán leborotváltatva szakállát, bajuszát rövidre nyírva, haját hátrafésülve, kopasz koponyáját fölfedve, hamis névre kiállított útlevéllel mint egyszerű polgár szökött át Törökországba. Miután engem augusztus 11 én megtett diktátornak. A hazafiúi hűség — mert arra hivatkozott utólag, mint annyian — értelmetlen véráldozatot követelt volna inkább, nem fegyverletételt?!... Vert hadak, elszéledő, bujdosó vezérek! — ezt jelentette valójában a roppant hatalom, amit Kossuth rám ruházott. S az a toporzékoló öregúr, Paskievics herceg — aki számonkérte tőlem: hogy mertem megtámadni őt Vácnál — jól rászedett! Elvitette Miklós cárnak a kardomat; a hercegnek én voltam a »diadalmi jelvény«, a hadi trófeum, még jó, hogy nem tömetett ki. Kossuth pedig át kozott áruló banditának nevezett, amiért a megígért általános amnesztiából semmi sem lett."
@7PT =
Ni csak, Ferenc József jön szembe vele! Kimért járásáról és jellegzetes pofaszakálláról rögtön fölismerte. Behajlított karján a kosár, amit visz, és benne a szőlő: az ő ajándéka. Minden szüretkor küld egy kis muskotályt, csabagyöngyét Gödöllőre őfelségének, aki kora ősszel ott szokott pihenni.
"Nem olyan rossz ez a szegény magyar nép, mint amilyennek látszik, ha elbolondítják." Viszonzásképpen a múltkorjában ezt üzente neki, hálából, az uralkodó. Valójában hosszú ideje neheztelt Görgeyre, ő is árulónak tartotta, nyilván az ellenkező oldalról nézve a dolgokat: Görgey mint volt császári királyi tiszt revoltált, s nemcsak győzelmeivel, de azzal is, hogy az oroszok előtt kapitulált, mintegy megalázta az osztrák fegyvereket. Azonkívül visszaemlékezéseiben olyan éles hangon szól ellenfeleiről, magasrangú osztrák tisztekről és politikai személyiségekről, hogy a császár, ha nem is hallgatott Windisch Grätzre, aki a rebellis példás megbüntetését követelte, de a könyv példányait jónak látta elkoboztatni.
Ferenc József most odamegy Görgeyhez; előbb gondosan körülnéz, majd az obsitos hadvezér füléhez hajolva, bizalmasan:
"Ne vegye tőlünk rossznéven... ha Berchtold gróf, a külügyminiszterünk, Bilinski lovag pénzügy és von Krobatin hadügyminiszter, és maga a miniszterelnök, Stürgkh gróf is — nekik köszönhető különben a Szerbiához intézett ultimátum — mindvégig rebellis főnököt láttak önben, aki a félkegyelműek völgyében képes újabb forradalmat szítani. Nem könnyű önnek megbocsátani..." Ferenc Józsefet a közhelyek mentik ki zavarából, ezért imádja őket. Nyájas képpel, hisz túl van a kellemetlenen: "Hogy szolgál a kedves egészsége?"
Balján a kosár, jobbjával gyöngéden belekarol Görgeybe. Saját magát biztatva inkább:
"Nos, indulhatunk. A plebs ünnepel. Mindig győzni szeretne. Kossuth is ezzel lovagolta meg a magasztos eszmét."
Görgey elhúzódik a császártól, minden érzését visszafogja; a Kossuth nevének említése tette tartózkodóvá. Vagy talán fia, Kornél jutott eszébe, aki megtébolyodott — amiatt lett váratlanul ilyen komor, rideg?!...
De hát Kossuth rég eltemetve; a "vágd, nem apád" szabályt akceptáló született katona, Perczel Mór is halott. Csak a magyar huszárvirtus epigonjai nem fogynak el soha... No, de szívós életösztönével még mindig ő az irigyelt túlélő. Páncélt az öreg vezérre — miután hóhérköntösben untig kiélvezhette magát!...
Két tiszt haptákban. Ferenc József fejbólintására szalutálva tisztelegnek a rokkant kinézésű hadfinak, és előzékenyen tessékelik előre a keskeny kövezeten. Görgey lehunyja szemét, s egy kerekekkel szétszabdalt, patákkal összetiport dűlőutat lát maga előtt. Poroszkálása észrevétlenül felgyorsul (mintha egy láthatatlan kéz taszított volna egyet rajta), és paták ritmusának képzete, ütemes himbálózás, kurta ügetés, majd galopp lesz belőle — emlék! —, midőn beérte volt a gyalogosok kígyózó menetoszlopát, a porba burkolózó ulánusszakaszt az aradi országúton.
Zavarja kissé a gyászos emlék; vagy a halál — a gyilkolás! — újabb közelgésének érzete.
@7PT =
Fáklyás felvonulás. Kossuth és Görgey kinagyított arcképét emeli magasba a sokaság. (Most kap észbe, hogy miért küldte el hozzá Visegrádra az udvari fényképészét őfelsége.)
"Iszonyatosabb látvány!..."
Kétségbeesetten kezd gesztikulálni: "Ne világítsanak a szemembe!"
Ha nem kímélik a kilencvennyolc éves aggot, a történelem becsületére legalább kímélettel lehetnének.
Az újoncok a háborút éltetik. A díszőrség lerészegedett. Népiruhás ifjak csizmájuk szárát verik, a lányok derekát elkapva forognak. Görgey az ünneplőkkel sodródik felvirágzott fehérruhás szüzek fojtogató gyűrűjében. Szertartási palástból rögtönöznek sátrat feje fölé, és díszmagyarba öltözött dámák jelenlétében ("Csak szóvirágaiktól kíméljen meg az Úr!") egy maskarás Hadúr felköti neki a megszentelt kardot.
Hirtelen homály ereszkedik látására. Legszívesebben visszalopakodna a néptelen állomásra, s lefeküdne a falócára. Erőt vett rajta (a sok szalutálástól is) a kimerültség. Vérömlés lepte el a szemfehérjét.
Rémálmában hányszor törtek rá a tordai polgárok, élvezettel gyalázkodva megint; akár a londoni munkások annak idején a félméteres pödrött bajuszáról felismert Haynauval. Ilyenkor zaklatott lelkiállapotában követeli, hogy vezessék tüstént a Magyar Tudományos Akadémia illusztris urainak színe elé. "Őket kérem fel döntőbírónak peremben!" — rikácsolja magából kikelve.
@8PTCSILLAG = *
"Megáradt a Szindi patak — mondják a helybéliek —, víz alatt a Főtér, az országúton nem lehet közlekedni. A vonat meg jó, ha napjában egyszer jár..."
Görgey magába roskad, mint egy holtvágányon vesztegelő tehervagon, amelyik menekülő embercsoportnak — haldokló öregeknek, nyomorék gyerme keknek — szolgál lakóhelyül. Bár messze van ide a front, kint ássák a lövészárkokat, s az élénk fantáziájú nebulók arról ábrándoznak, hogy mi lesz, ha repülőbomba zuhan a tantermükre.
Fekélyes végtagokat lát maga előtt — mint valami varangyok, gondolja, s akaratlanul is érzi már a bomlás szagát. A hallása, ha a füléből lógó szőrpamacsokat csipesszel kitépdesi, hagyján. Érzékeire különben nem hat már semmi. Mikor még a mező illatára, az alvó pipacsok szagára ébredt. Ez is emlék csak, úgy elvész az alattomban hódító üreglétben... Visegrádon az öccsétől elszeretett özvegy gondoskodott róla, hogy ágynemű pólyába bújtassa a nyűgölődő vénembert az éjszaka lidércei elől. De itt, valahol a külvárosban (úgy látszik, eltévedt) magára hagyottan csatangol, botorkálva, akár egy eszelős. Poros mályvás palánkok, szétporzó elnyílt bazsarózsakelyhek mögé rejtené lehangoltságát, ezer ráncú orcája földtani képződményét. Fülében még az elvárás fennkölt tirádája, márminthogy: A hős negyvennyolcas tábornok következetessége, példás múltja, vitézi érdemei erősítsék bennetek a hitet, hogy az európai civilizáció vívmányait védelmezitek az orosz rablóösztönnel szemben!...
"Ezek szerint ez is védelmi háború volna, mint a miénk volt 49 ben?!"
@7PT =
— Az adriai halak az olaszok hulláira várnak! — kedélyeskednek a tiszt urak.
— A balkáni háborúk óta a legveszedelmesebb ellenfél Oroszország; ráadásul segítettünk neki felfegyverezni a tűzérségét. Von Scoda remélte, hogy a keleti fegyverszállítási megrendelések tetemes részét az ő gyára kapja meg, erről a pompás üzletről semmiképp sem akart lemaradni!...
— A modern háborúban minden nyitott tér. Felemelő érzés... akár az űrben! Meggyőződhet róla bárki, aki nem tud felmentést szerezni, mint Ady Bandi, ha ha ha!
— Csak a nadrág ne legyen tele... Mármint az izgalomtól.
Fényesség helyett mi ez? Gyertyapislákolás a tekintetekben. Lekonyult bajszok, kiugró ádámcsutkák, beszáradt mellkasok, szklerotikus, kékes erek. Gerincvelő sorvadás, paralízis. A tébolyba kergetett lélek fagyott tetemre, hordágyról lelógó véres karcsonkokra csap le — mint ragadozó madár.
@7PT =
Görgey zihálva, mintha menekülne. Pedig csak viaszfigurákat lát, s ez nem táj, nem díszfogadás, nem tér. Csak díszletfalak. A lövéseket is vaktában adják le. A díszszázad, az állomás, az üdvrivalgás, Ferenc Jóska — minden hallucináció.
"Én filozófiát akartam tanulni valamikor. Ki hiszi el nekem?"
Fejfájás, fülzúgás, asztma, rossz bélműködés, nyáladzás, fogszuvasodás, szájszag és penész. Felgyorsult az élet: minden gondolat aknarobbanás; minden vezényszó vérzuhatag. S ő már azt hitte, hogy túl van valamennyi veszélyen.
@7PT =
"A halál kutyáját nem látjátok? Kérdezzétek meg Heltai Jenőt. Valahányszor egy öreg doktor ébenfa botjával egy hatalmas kóbor ebre mutat, hogy ez a halál kutyája, valaki meghal. Ez nem babona. Véletlennek vélitek, de másnapra a kutya eltűnik; hogy aztán nagy, lompos farkával máshol bukkanjon föl... Vonítás nem hallatszik. Vonítani, csaholni a botránykeltők, a szánnivaló törtetők szoktak. S addig abban nem hagyják, míg a tömeg, a közönség háta nem borsódzik. Így nyer erőt egy nemzet: egy név tajtékzó gyűlöletében. Egy egész ivadék."
A tolószékben ébred. Dühös a közönyösen szellőzködő szőlőlugasra: hagyta, hogy magát emésztve tusakodjék megint.
A tordai állomásnak nincs is tere.
Fejébe száll a vér, forog vele a világ.
1997. III. 14.