Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hosszú galopp Liliputban (Újabb kori fondorlatok 1.)

2010.02.20

Az elillanó élet becse

Újabb kori fondorlatok


Hátba kapott a fergeteg. Bőrünkig átnedvesedve érkeztünk szállásunkra. Azt megelőzően azonban hajszoltuk magunkat s a vadat. Az urak sokat és sokfélét összefecsegtek.
Visszatartottam köhögésemet. .Egy két arisztokratikus utam nyilvánvalóan így is ingerelte a vérgőzös úri falkát. Kifulladva vicsorogtunk egymásra.

Párbeszédet folytat magával (már a karosszékben); később meg azokkal, akikkel szeszélyes sorsa összehozta. Gondoltban visszarántja hátaslova kantárját, és lovaglástól elgémberedett térdét a kanca oldalába nyomja. „Itt sekélyesebb a folyómeder, könnyebb átjutni a túlsó partra.”
A ló felbukik vele. Térden csúszva sikerül partra vergődnie, csizmájából, mint kannából, csorgatja ki a vizet, a nyeregben is folyik róla a sárlé. Mire hajszolt állapotban hazagaloppolva, fogvacogva elmondhatja végre, hogy túl van a kényszerű kalandon ¬– a leterítendő vad úgyis csak fikció ¬– , arca (talán a láztól) kigyullad, kipirul, mint a nyárson sütögettet vad húsa.
Hűséges kép e? Így festhetett Jonathan, Sir William Temple hírhedt titkára, miközben a télbe dermedt Moor Park faóriásai (?), bokrai (?) között csapzottan, kedvetlenül, rogyadozó léptekkel (egészséggel? elmével?) egyre távolodott az előkelő öltözetű, unaloműző lövöldözéseivel és szokásaival hivalkodó vadásztársaságtól?!...Vagy inkább térdnadrágos (bricseszes) és csatos Gulliver cipős alakja méltó az utókor emlékezetére? Hervatag pergamen ábrázattal, vagy csúf, rücskös képpel várta vajon a hét , esetleg a hó végi játszadozást a kis árva (trampli, hordóhasú) Estherrel, aki egyre fáradtabban (féltékenyebben?) hagyta, hogy iróniával telített, vékonypénzű lovagja két keble közé fúrja kábult fejét, s teste egyéb részeit is (más hajlatokba), megjátszott hévvel, buzgón bizonygatva, hogy férfiúi tartalékait nem mindenütt kezdte ki az alattomos kór, a rothadás?
Pártfogója rezidenciáján mindenesetre biztonságban érezte magát ¬– főként annak könyvtárában ¬– még ilyen hitvány, zord időkben is, midőn Surrey derűsnek megverselt hangái felett a kíméletlen felszél uralkodott.

Satnya tapsifülesek után nyargalászni félnapot, hogy közben holmi rémületes hóvihar eltorlaszoljon bennünket a világ valódi kincseitől?! Nem, tisztelt uraim barátaim, vagy csak „alsó” , „felsőház”! Nekem egyelőre nincs eltékozolni való időm!


Gyilkos pillantást lövellt egyik ¬– képzeletben meginvitált ¬– izgága partnere felé, s még mielőtt ez szisszenésnyi ellenvélemény elhangzott volna, beléfojtotta a szót.
A közhellyé hígított nemes eszmékre fogékony társasági urak előtt nem titok, hogy Sir William Temple őt előbb „rangos” házicselédnek alkalmazta, később aztán titkárává és bizalmasává fogadta. Jonathan lelki szemei előtt Sir William most egy barkaágat tördel töprengve valahol, tekintve, hogy nem érthet egyet pártfogolta borgőzös eszmefuttatásaival, ráadásul meggyőződése, hogy az öngerjesztő polémia olykor ez szellentéssel sem ér fel. (A lappföldi boszorkánymesterek furfangja zsákban eladni a szelet.) Sir William Temple t minden bizonnyal batár hozza haza a vadászatról. Mihelyt besegítették az öreg alkotmányba, kinyújtóztatja zsibbadt lábát, s nyomban el is szundít. Előtte elsősegély gyanánt, ha szükségeltetik, lakájai masszírozással sietnek fölfrissíteni ő urasága vérkeringését, majd gondosan bebugyolálják két három bundába.

A függőség ára! Most is őrá gondolok, s ilyenkor mondhatni, zavarba jövök. No ne, mintha szégyenkeznem kellene pártfogóm miatt, hisz Sir William nem tartozik a lapuló nyuszik, s pláne nem a náluk hosszabb fülűek fajtájához, mint annyi körülötte lebzselő lény, akinek a becsvágya megsúgta, hogy a paradicsomi dombot kell választani, szemben a trágyadombbal.

Látszólag félszeg mosollyal néz maga elé. Bonyolult fejtegetések előtt áll még, tudja; emiatt is villan éberen s gonoszkodón ¬– a havas mezőn töltött nap okozta kimerültség dacára ¬– a ködös, baljóslatú időket riasztó, háborgató tekintete.

A lángeszű emberek éppoly könnyen fölismerik egymást, mint a szabadkőművesek. Ezért nem orolt reám az ifjúkoromban összehordott „Hordóm” miatt Sir William Temple, sőt elismeréssel nyugtázta pimasz vakmerőségemet. Megértette, hogy kétségbeesés sarkallt, nem a nagyra törés. Ám wigh érzelmeit elpazaroló ő urasága ¬– akit a protestáns Orániai Vilmos trónra lépése sem mozdított ki többé kertje és könyvtára menedékéből ¬– , kezdettől fogva azt is jól tudta, amit én később saját bőrömön tapasztaltam, hogy a talentum mennyivel biztosabban, szabadabban bontakozhat ki az előkelőség bolthajtása, mintsem az alacsony mennyezet alatt Befogadott engem, jóllehet semmi garanciát nem kapott hűségemet, természetem állhatatosságát illetően. Hacsak azt a néhány rímes sort nem, hogy:„elmés ma minden Szamár” s ki „konoksággal sért vagy sebe...Költő ¬– vagy csak Viszketeg...”
De hát szerencsére nem egy tökfej lépett be kastélyába. Ami viszont kétséges volt és marad, hogy akad e egyvalaki legalább, aki bevallja töredelmesen (vagy tréfásan bár): igenis, csirkefogó vagyok, s az a kevés ősöm, akire vissza tudok emlékezni, vagy akiről valaha is hallottam, szintén az volt.

Ez már az a Swift volna, ki nyíltan világgá kiáltja, hogy hülyék és félbolondok között él? S a természet ellen balgán küzdő embert javíthatatlannak tartván, szégyelli, hogy homo sapiensnek született?
Nem készül Őrangyalnak, dublini díszpolgárnak még úgysem; gőgösen vágja tükörképébe:„Ha lesz vagyonom, az őrültekházára hagyom!”

*

Kérjük a kalapunkat,
hogy melegen tartsa agyunkat!...

Az anekdota szerint állítólag ezt kiáltották kórusban a diggerek, mielőtt a forradalom leszámolt volna velük, saját fiaival.
Anglia területének kétharmada legelő. Ők csak egy kis darabkát kérte belőle...
Az elburjánzó lázadások azóta is.

*

Lehorgasztja fejét. Mint mikor a kancsal, kecskeszakállas könyvárus rákezdett volt:„Ön írta?” Mármint a névtelenül megjelentetett Hordómesét.
„Valamiből élni kell ¬– válaszolta kényszeredetten. ¬– Pontosabban: valamivel!...Aki nem él szentostyával, annak különösen.”
Elnéz a lordok végtelen uradalmi birtokai, a nyári legelők felé. Persze többnyire csak képzeletben. Hízott marhák Liliputban.
„Kevés a zsákmány” ¬– kiabálják kint a vadászatról megtért hajtók. A vizslafalka néma, biztosan jóllakott már. Rozspálinka bűzlik a kézről kézre járó kupákban.
„Hosszú életet, hosszú nyargalászást!”
Hiányzott a hajsza szenvedélye az idén. Belőle is. A segédlelkészt egy árokból húzta ki, csizmája sarka az ég felé kalimpált.
A titkár úr (mármint ő) megéri a pénzét. Kétszer is faképnél hagyta már Sir William Temple t, sietett pappá szenteltetni magát ír földön. Ideje volt elfoglalnia parókiáját, noha Jonathan Swiftből püspök úgyse lesz soha.
„Nem lehet tagadni: boncoló elme” ¬– ismerte el róla fanyalogva Pope, a kikezdhetetlen hírnevű költő.
„Egyesekben talán félelmet kelt elfogult szatirikus hajlamával ¬– folytatta imponálni akaró fölénnyel, ¬– No, de a modora ritkán comme il faut...”
Pope úr kényes, filigrán, akár egy rokokó porcelán figura. És végtelenül hiú, sértődékeny.
„Sok finom ínyencfalat” ¬– kezdi a múltkor is, nyekergő, magas hangján. Tekintetében azonban számító ravaszság bujkál. Az ember ha nem vigyáz, könnyen csapdába tenyerel, miközben ő ártatlan pofikával figyeli gőzölgő teáját. A csésze fenekén ott a méreg: megjátszva az ügyetlent, egykettőre rád fröccsenti a vitriolos cseppeket. Róla jegyezte meg Dr. Johnson, hogy a kis emberke nagy ígérete volt már a Szigetország irodalmának, de segítő női kezek nélkül felöltözni sem volt képes...– „Mitől édeskés vagy kesernyés vajon? ¬– hangzik a váratlan folytatás. ¬– Hogy nyomorúságos sikátorokban főzték? Vagy hercegi palota szakácsművészetének remeklése?...”
A kérdés zavarba ejtő, de költői. (A gondolat különben nem eredeti, Richardson? Fielding? ¬– lehet választani). Pope úr maga válaszolja meg (ha közben netán sikerült leforráznia a teával áldozatát, kuncogva):„Úgyanazt az állatot ¬– s itt elpirul, amiért közönséges kifejezés hagyta el a száját ¬– , mely abban a tisztességben részesül ¬– lám, most valamicskét szépített azon a rusnya állaton, még ha nem is százlábúra gondolt ¬– ...részesül, hogy egy részét hercegi asztalnál fogyasztják el, más részben ¬– ez a tolakodó rész! de hát ez csak a stílus, nem hisztériázhat, mint teszem azt, a konyhaasztalon véresen egy fejvesztett fajdkakas! ¬– mondhatni meggyalázzák, amikor végtagjait ¬– brrr! megint egy randa szó! ¬– a város leghitványabb hússzékébe akasztják ki.”
„Ön ugyebár arra kívánt célozni ¬– kottyantja közbe két korty között, mintegy mellékesen, Swift ¬– , hogy mi adja meg az írás ízét zamatát? Azon töröm a fejem, hogy ön kinek a szavait idézte...”
A kis Pope fülig vörösödik, mint egy nebuló, akit puskázáson kaptak. De résen kell lenni: máris visszatámad. Bosszúálló pillantása legalábbis ilyesmit sejtet:
„Ön úgy gondolja, hogy a külvárosban, a lebujokhoz vezető macskaköveken is közlekedik a szellem?!...Ezek szerint irodalomról beszélünk.”
(Igenis, szellemi lakomáról! ¬– Swift nem mondja ki, csak gondolja, és várja a folytatást.
„Az ön irományáról esetleg?!... ¬– Pope nek ez a pejoratív kijelentése másokat is meghökkent. ¬– Én csupán afölött próbáltam eltűnődni ezen a nyomott hangulatú, borongós délutánon, hogy miben különb a nemes úr ebédje a málhahordóénál, még ha egyazon ökör vagy borjú húsából lakomáznak is mindketten.”
„Csakis az elkészítésben különbözik! ¬– vágja rá Swift. Pope mintha meglepődve vonná föl szemöldökét. Ő talán a porcelánkészletre gondolt? ¬– A körítést meg a tálalást is figyelembe lehet venni ¬– folytatja Jonathan engedékenyen. ¬– Ámde az elkészítéstől függ ¬– az írói ügyességtől, furfangtól, játszadozik magában a párhuzammal ¬– , hogy az egyik étel(különlegesség) felkorbácsolja a leglanyhább étvágyat is, a másik eledel pedig még a legmohóbb farkasétvágyat is lelohasztja.”
„ezek szerint a szakács fantáziáján múlik minden.” Érdemes követni Pope úr fejének félfordulatát, tekintetében elutasítás. Csak akkor lesz igazán bosszús, mihelyt meghallja ellenfele replikáját:
„Igen: az önén.”

„Erényeink többnyire csak álcázott bűnök” Le Rochefoucauld állítását sohasem tagadtam. Lehet, hogy fölösleges volt hadakozni átmeneti zűrzavarral, modorossággal, fennkölt homállyal, nagyképűséggel...mint igazi racionalista azonban ¬– aki több restaurációt is megért, és megunta önkínzással csillapítani a vele született kedélyt ¬– a fő veszélyt a fanatizmus eluralkodásában láttam mindig... De mi történik velem és körülöttem?! A magamfajták (mondhatom e, hogy a mi pártunk? vagy: egyáltalán magam vagyok, hisz különcködéseim, arroganciám, mint sovány, szikár, kiálló csontok, bántóbban szembeszöknek, mint amilyen furcsán Pope úr szokott gesztikulálni), szóval a magamfajta is kategorikussá válik egyszer ¬– a szenvedély jogán. Holott beérhetné azzal, hogy felmutassa a látszat mögött rejlő nyers ¬– liliputi! ¬– valóságot. Beérhetné a mulatságossal a riasztó, az apokaliptikus helyett. A legtöbb erény és bűn végül is következmények nélkül marad. Mi les azzal a temérdek papírbálával, amelyet ily rengeteg könyvhöz kellett felhasználni? A halhatatlanságon csüngők, tolakodók magabiztosságára nézve, gondolom, nem sértő és igazságtalan, hogyha egy árnyékszékre, vagy akár egy bordélyház kalendárium¬lapokkal elsötétített ablakaira, egy mocskos papírlámpa ernyőjére irányítom a Fenséges Utókor figyelmét, hiszen a könyvek ¬– éppúgy, mint a szerzőik ¬¬– csak egyféleképpen jönnek a világra, de ezerféleképpen is kimehetnek belőle. Hogy csak a két végletet említsem: tüzet lobbantó vagy szarszagot szító és szellőztető alkalmi színhelyeken egyaránt. Az előállítás körülményei is többnyire legalább olyan gyarlón véletlenszerűek. Az annyi rágalommal és ördögi praktika vádjával illetett Hordómese fejezetei, bevallom egy padlásszoba kényelmetlen ágyán fogantak, időközben csupán az zavart, hogy lent az utcán egy csepűrágó köré nagy tömeg verődött, én sírni tudtam volna mérgemben ¬– nem kellett nagy ész ahhoz, hogy rájöjjek: ezek ott lent nem az én olvasói!
*

„A bigottságot szélsőséges szenvedélyek táplálják. Önnek viszont az agya gyárt szélsőséges képeket, képzeteket.”
Ez a vád éppen akkor érte Swiftet, midőn úgy érezte: már már meg tudja ragadni a valóság természetét. Azt, hogy úgy megyünk egyik porhüvelyből a másikba, miként az utazó váltogatja éjszakai szállását. Legyen az utazó akár Don Quijote lelkületű, az öregkor küszöbén anakronisztikusan hadakozó Cervantes, akinek ¬– bár mély sebet hagyott arcán a görvélykor? ¬– homloka még büszkén domborul s szeme bizakodón tekint a világba, habár sok minden van már mögött: kóborlás, nélkülözés, itáliai katonáskodás (a legendás Don Juan de Austriának oldalán fél karjával fizetett harci dicsőségéért), és következett a hosszú, sanyarú rabság, kicsinyes hivatalnokoskodás, a sikertelen színpadi kísérletek s egy kis színésznő futó csókjai, majd boldogtalan házasság s börtönbüntetések. Eltelt az ifjúság, csak megbecsülésben nem volt része. Talán maga sem sejtette, hogy milyen kegyes hozzá a sors, mennyi hasznát fogja látni viszontagságainak. Mert mindig írónak készült. Hátralévő éveiben is betegség, családi gyász, újabb börtön ¬– mind forróolaj elszántságának tüzére öntve. Ezt nevezi majd az utókor művészileg eszményinek, tökéletes harmóniának!

A kastélyparkban sétáltak. Hangosan egész más szövegeket mondott, miután szemügyre vette tolakodó tekintetű vitapartnerének lebernyeges indus köntösét:
„Önnek némi igaza lehet abban, hogy olykor a legközönségesebb módon viselkedem. Nem vagyok elég választékos az önök társaságához. Semmi módi, tekintve, hogy én nem a fantáziámat engedem szabadon, mint némely tudatlan, kopasz kópé ¬(megint tiszteletlen vagyok, beismerem) ¬– ezt csak a félrecsúszott parókának motyogta ¬– , aki azzal áll a lúdbőrözni kívánó ladyk elé, amit a hegyi fogadóban nekem is elmeséltek már: hogy az öreg Edgeborrow gróf lelke visszajár, s le letörli a port a falakra akasztott címerekről. Mások démonokat idéznek, akik jeleket írnak kelet felé, ábrákat rónak nyugat felé. Én, aki az esőről meg a szép időről sem szoktam csevegni, ezúttal mégis időjós leszek: kijelentem, hogy eljön a borús vagy a derűs idő, amikor ennek a közhely szólásokat és dögunalmat babonákkal fűszerező rókafajzatnak számot kell majd adnia, s az öreg Jama, a hindu halálisten vasgolyóbisokat nyelet majd velük...Az én „jóslataim”, ha úgy tetszik, a múlt tanulságaiból táplálkozó képzettársítások. Forradalmi álmokból katonai diktatúra, a rettegett hadsereg martalócbandává züllik, a Parlamentet mindegyre feloszlatják, a lefejezett király(ság) hívei felakasztják, lenyakazzák vagy felnégyelik a korona árulóit (ki ne szippantott volna az Alderegate en kiállított végtagok bűzlő levegőjéből!), a Parlament rendeletére bakó égeti el a törvény iratát, mely köztársaságnak kiáltotta ki Angliát ¬– megannyi fáklyaláng és pernye, mely része a szép londoni panorámának. Továbbá kifinomult denunciálás, talpnyalás, karrierharc, a hiszékeny polgárok térden állva isznak az új zsarnok egészségére, miközben az államkincstárban húsz font kerestetik, ami a háborúba sodródás hírével befutó hírnököt megilletné... Erre a múltra mondja a lord bizalmas hangulatban, hamis merengéssel, hogy ‘nyájas idők jártak akkor’. S mit meg nem tesznek a holnapi polgárok ellen, amit ¬– félelmükben vagy érdekből ¬– ma még vallanak.”
Eszébe jut, hogy a múltkor maró gúnnyal illetett egy éltes korú dámát, aki ölebét pórázon vezetve a sétányon, elújságolta neki, hogy a közeli kolostor rendfőnöke két, tolvajlásban tetten ért gazfickóból fénytiszta embereket csihol, minek köszönhetően tökéletesen meg lehetünk elégedve az emberi dolgok jelenlegi menetével.
„A különböző korokban csellengő csőcselék magaviseletének ugyanazon szerény kifejezése ez” ¬– hangzott az ő gúnyos megjegyzése Sir William hölgyvendégéről. Nem annyira a szócséplés zavarta ezúttal Swiftet ¬– az angol ember szereti a prédikációt (amit ő művel időnként, vajon mi, ha nem az?!) ¬– , egyszerűen nem tudta lenyelni bosszúságát amiatt, hogy a pincsikutyát táncoltató dáma parókájáról az ő szemébe fújta a rizsport a szél.
„Uram ¬– mondta faarccal pártfogójának este a szelelő kandalló mellett ¬– , a szónokló asszony olyan, mint a két lábon járó kutya. Nem csinálja jól, de már az is meglepő, hogy egyáltalán csinálja.”
Sir William Temple íróasztalánál ült, és szótlanul várta, hogy titkára megbánást mutasson, restelkedve elnézést kérjen pimasz megjegyzéséért. Más, közönséges halandó megcselekedte volna. Swift azonban látszólag fesztelen csevegésbe fogott arról a nagy kan majomról, amelyet H. kapitány hozott magával Guineából.
Sir William kelletlenül kapcsolódott bele a diskurzusba:
„Furcsa szerzet.”
„Hát még az ember! ¬– vágta rá Jonathan, s szokásától eltérően kedélyesen elvigyorodott, mint akit örömmel tölt el, hogy hálótársát az éjjel jobban összecsipkedték a szúnyogok, mint őt. ¬– Van az ön vendégei közt egy agyalágyult, aki képes volt azt állítani, miszerint a kapitány majma nem két csimpánztól, hanem egy kalóztól meg egy nősténymajomtól lett szörnyeteg. Kíváncsi az illető nevére?”
„Megköszönöm, ha elhallgatja.”
„A perverz képzeletű urat én persze megnyugtattam ¬– folytatta élénken Swift ¬– , hogy mélységesen igaza lehet, tudniillik a szóban forgó perszóna, mármint a majom, amióta megfelelő társaságban forog, már sokat ért angolul.”
„Bámulatos iróniája van ¬– nyugtázta Sir William kissé fagyosan. ¬– Kár viszont, hogy csak szentségtörésre használja, meg...”
„Mondja csak ki nyugodtan, uram, ne habozzék ¬– állt meg előtte Swift udvarias tartásban. ¬– Szemérmetlenségre!...Bátorkodom megemlíteni, hogy erre méltóztatott gondolni. Bármilyen hihetetlen is, de nem egyszer értem tetten magam, hogy képes vagyok pironkodni. Igaz, főleg amiatt, hogy a kiválasztottak közül is oly kevesen vannak tudatában annak, miszerint a szellemesség az emberi természet legnemesebb és leghasznosabb tulajdonsága. Napnál világosabb, hogy ez a megjegyzés holmi haszontalan lényekre vonatkozik, nem önre”
„Úgy hát az írótársaira gondol...”
„Semmiképpen nem a kastély kódorgó szelindekjeire.”
„Pedig nekem ők a legdrágábbak, még ha nem is hasznosak.”
„Elnézését kell kérnem, ha...”
„Megértem búskomor hangulatát, és elnéző leszek. ¬– A ház ura felállt karosszékéből, s elgondolkodva kezdett fel alá járkálni. ¬– Méltányolom az ön aggályait, tekintetbe véve az írók rendkívül nagy számát mostanság. Noha távol áll tőlem, hogy ezt nemzeti veszedelemnek tüntessem fel.”
„Olyan ez, mint a kövér ember panasza a tömegben” ¬– bólintott egyetértéssel Swift, és végre kimérten egymásra mosolyoghattak.

Séta közben az indus köntösű urasággal a halastó mellett elhaladva váratlan lendülettel a víz fölé hajolt, olyan mélyen, hogy kísérője idegeskedni kezdett: ez a meggondolatlan ember még beleesik!
Hosszú ideig előregörnyedve hasztalan kereste tükörképét, pedig a víz viszonylag tiszta volt. Végül leszakított egy tavirózsát. Amikor utoljára zavarba jött (mikor is volt az? gyermekkorában?), akkor is virágot tépett.
A köpcös férfi gyanakvón követte minden mozdulatát, mint egy eszelősnek.
„Elárulok önnek egy titkot ¬– szólalt meg Swift nagy későre; hangja rekedt volt, mintha valamelyik túlvilági bugyorból jött volna. ¬– Ma hirtelen megvilágosult benne egy keleti példázat értelme. Minden tükörkép illúzió, félrevezet bennünket. Igazi arcunkat, fejünket, ami ténylegesen a sajátunk, mi magunk nem láthatjuk...Élt valamikor egy igen szép ember, Jadzsanyadattának hívták. Addig nézegette arcát a tükörben, amíg egyszer csak eltűnt szeme elől a tükörkép, ő pedig ijedten azt hitte, hogy a feje tűnt el, s nyomban keresésére indult...Így jártam az előbb én is. Máris futnom kell...ugye, megbocsát?”

Lefekvés előtt rendszerint belenézek a mosdótálba (úgyse látni benne semmit), s mielőtt kiönteném a szappanos vizet, mint egy imádságot mormolom:„Ma túl őszinte vagy, Jonathan...”t
S a buborékok közt a válasz:„Csak azzal, aki rássolgál.”








STRINDBERG ELKÉPZELT „FORGATÓKÖNYVE”
NIETZSCHE ÉS WAGNER SZAKÍTÁSÁRÓL


A legszörnyűbb, hogy abba leszünk szerelmesek — gondolja Strindberg —, akit a legkönnyebb lenne utálni, akit meg kéne hogy vessünk.
A kert feketedik, már rég nincs egyensúly fény és árnyék között. A két hírességről elmélkedik magában, jobban mondva: a két beteg szervezetről. Sorrentóban szakítottak egymással. Éppen ideje volt. És eljött az ideje annak is, hogy ő, Strindberg megírja róluk a maga "forgatókönyvét". (Esetleg be is lehetne mutatni a két hőst — Wagnert és Nietzschét — a stockholmi vagy a koppenhágai színházban; a közönség mindig mohón falja a felkínált botrányt, legalábbis szívesen elcsámcsog rajta.) A Nietzsche filozófiai gondolatai már jó ideje foglalkoztat
"Az éjjel vele álmodtam. Az ágyamnál láttam állni egy bozontos, vastag bajuszú szellemet. — Strindberg élvezi az ilyen öngerjesztést. — Nietzsche most biztosan bujkál valahol. Menekül a világ, vagy inkább önmaga elől; a gyengédség ellenes dac nem más, mint egy szívós harc kezdete; megpróbálja kiirtani magából gyengeségeit. Ha így folytatódik ez a vadóc bújócskajáték, még megérjük, hogy alpesi magaslatról fog leüzenni nekünk..."
Strinberget megkörnyékezi a kétely: vajon azt hallja e, ami az ő bensőjéből tör fel elnémíthatatlanul?... Dehogy. Hiszen álmában Nietzsche szelleme súgta meg neki, hogy a legfőbb rossz hozzátartozik a legfőbb jóhoz. Ebből is arra lehet következtetni, hogy a művészetben elmerülő filozófus most össze akarja zúzni a maga teremtette bálványt! (Ez mit sem változtat azon, hogy Wagner ezúttal a Parsifaljával eltelve vonult el látványosan pihenésre.)
De hát a Mester (Strindberg maga előtt látja Wagnert keményített, fehér ingben, amelyet balmellén átdöfött a "tanítvány" — ez is álom?) tudott e egyáltalán pihenni a sokktól, vérkeringés zavaraira mennyire hatott ki a megrázkódtatás? A diadalittas, konok tekintetre kíváncsi. Wagner nyilván, mint kivénhedt hadvezér vagy zsarnok, árulást emleget... Strindberget egyelőre zavarja a kettős színhely. Sorrentóban minden buján, zölden ragyog bizonyára; az ő szeme előtt itt északon viszont rőt, barna, füstös színek. Ide volna illőbb az elképzelt történet, melyből amúgy is hiányzik a melegség, a charme. A leírás hangulatát nem ártana közelíteni a hős monológjához, a Nietzschééhez, aki a lemondás és egy képzelt nyugalom között egyensúlyoz.

Az állombeli sűrű vér nem könnyű csevegést és gesztusokat: kezek, lábak játékát ígérte. Strindberg lázban égett a lepedőn, mint olyankor, midőn az otthon hiányának réme üldözte, valamilyen megfoghatatlan nosztalgia. Úgy emlékszik, hogy hősei (W. és N) egy láncon függő fáklyatartó előtt álltak szemtől szemben (ezek szerint kosztümösen), és kardjukat markolászták. Lábuk bizonytalanul kerülgette egymást s a veszélyt, de parázsló, régi (ősi!) gyűlöletük lobot vetett. "Nyomorult fegyverhordozóm voltál! — vágta az N. szemébe W. — Szavaid moslékba való csontok, ebek rágódnak az efféle haszontalanságokon!" "Te mondod ezt? — vágott vissza epésen N. — Te, akinek hurkás hasán rozsdás vaskard lóg; s csak gyermekeszű urad nem nevet ki, akinek kitartottja vagy!" ...A kellékek és kosztümök nem nibelungi környezetre vallottak (nyilván, hisz W. II. Lajos bajor király kegyenceként parancsolgat); a borgőzös, dühkitöréseiről hírhedt Wagner "árnyékképe" kihatott az álombeli W. egyensúlyára, olyannyira, hogy Strindberg egy színpadiasan gesztikuláló, dőlingélő alakra emlékszik, akit ellenfele a válla alatt talált el. Egy kiáltás, és W. összecsuklott...
A féktelen, vad álomból fanyar ízű ébredés. A derengés, mint terrorista, torkon ragadja a drámaköltőt. Zavaros tekintetében, ahogy a fénybe néz, a vergődés megszakad; hősei mint meredt szemű halak, kiket partra rántott a háló.
Vékonyka gyolcsingben a mennyezetes ágy szélén egy szemrevaló lány ásítozik; gonosz vigyorral ellöki magától, s ujjával a szoba sarkába mutat: "Ott voltak... A lármát már nem hallom. De a vért még látom s érzem. — Közben felkönyököl. — Na, mit rémüldözöl?" — kérdi ijedt ágyastársától, s belecsíp a puha húsba a takaró alatt.
Oda a pattanásig feszült légkör. Szeme bosszúsan kutat valami innivaló után. Kikászálódik az ágyból. Az ajtóhoz megy, hátralöki. Arca a csípős hidegtől felfrissül. "Mit akarnak a maga hősei ebben a lehetetlen darabban?!"... A kritikusok jutnak eszébe, s már elemében van: jöhet a cécó, mert megéri!
"Én legyek kíméletes?! ... Köszönjék meg, hogy foglalkozom velük. Megörökítem őket az utókor számára; mielőtt tükörképük folyók vizébe vagy az öröklétbe hullna. (A cinikus, áruló idő olyan, mint mikor idegen kéz turkál kézirataid közt, olykor egyenesen a vállad felett.) Ha akarnám, sem tudnám óvni már őket a valós vagy vélt haragtól kuszált találkozástól."
A leszámolástól. Ezt a kifejezést találóbbnak érzi. Újabb üveget nyit meg. Nem megy a munka. Mondatritmus helyett alattomos robbanások — a "napkitörés" előtt. Titokban irigykedik a Nietzsche féle ditirambusokra.
"Jól ismered őket? — kérdi önmagától. — Fenét. Az egyik széles gesztusokkal szabadítja rád a vad őselem áradást: kincsőrző sellőket, a Rajna hullámait és tűzvarázst, s miközben harsonakíséret mellett saját "papjaival" a saját dicsőségére mondat misét, elmeorvosa szerint aggkori gyengeelméjűségben szenved. Nietzsche arra figyelmeztet, hogy a német művészet (!), a német sör, a német Mestermű hangoztatása Wagner részéről legalább annyira veszélyes kór, mint gyógyíthatatlan orbánca, asztmája, szívgörcseiről nem is beszélve...
Ő, a másik — a filozófus ágyútöltelék, akit kiszuperáltak a német hadseregből, s gyenge szemével beosztották szanitécnek, de a vér láttán hányni kezdett, el is ájult, úgyhogy hazaküldték —, egyszóval Nietzsche, amellett, hogy mérhetetlen vérszegénységet és izomgyengeséget állapítottak meg nála, újabban még gyertyafényben sem tud ülni, nemhogy a napon, a réz gyertyatartó visszfénye is zavarja; egy padlásszobába zárkózott. A leeresztett függönyök mögött hűséges tárgyait sem látja, csak kitapintja őket — noha azzal kelleti magát egyvégtében (Wagner szerint: »Pozőr!«), hogy: Fény vagyok!... Volnék bár éj; ám fény övez, íme az én magányom!... Meg hogy: Saját fényemben élek. Visszanyelem magamba a kitörő fényt, a felkínált világot!" (»Miután jóízűen bezabált nálam« — morogja Wagner.) Így hát Nietzschének minden olyan felkiáltása, hogy: »Ó, adakozók boldogtalansága! Ó, jóllakottság farkaséhsége!« üres demagógiának minősül.
De halljuk az önmagával társalgó Szellemóriás — ez már a forgatókönyv, ha ha ha! — nagymonológját!... Annyit el kell ismerni — fúj takarodót a rosszmájú Strindberg —, hogy a mitikust erőltető, öreg Wagner későromantikus, harsány magamutogatásával szemben a Nietzsche kivagyisága jóval szenzibilisebb; ő gyengédebb húrokat megpendítve igyekszik elfogadtatni velünk zsenikomplexusát."
A télen Nizza alküonikus ege alatt. Fölfelé kaptattam a fárasztó úton a csodálatos, mór Eza sziklákhoz...A fáradtság legcsekélyebb nyoma nélkül gyakran hét nyolc órát is barangoltam a hegyekben...
Még táncolt is; jól aludt és sokat nevetett. Ez már szinte hihetetlennek tűnik. Máskor mintha nem félne szembesülni emberi, alkati tökéletlenségével: bevallja, hogy bőre (abszurd módon) gyakran ingerlékennyé válik akár a legkisebb tűszúrásra is, s ő maga tehetetlenné lesz minden jelentéktelen aprósággal szemben. Ilyen állapotban csak utalni kívánok rá — mondja, rosszabb az ember emésztése, hideg rázza, bizalmatlanná válik... Nietzsche az, aki a fogyatékosságaival is valósággal tüntet. Hát még azzal, hogy sikerült megváltania magát a kút kávájára telepedett csőcselék láttán érzett undorától. Az ő életéből nem kortyolgat csürhe nép! Goethe tán megkótyagosodna, Shakespeare megfőne ebben a szédítő szenvedélytől fűtött önelégültségben.
És most jöhet a minden operaszerűt utáló filozófus, aki az ő "félni nem tanult" Übermensche Siegfriedjétől megtanult félni.

NIETZSCHE: "Torkig vagyok a zsarnok művészestélyeivel! A tobzódásaival!"... Nem csoda, ha megszökött Wagner elől Bayreuthból, ahol ő nem királyokat, fejedelmeket, hercegeket látott (mint a diadalát ülő operaszerző), csak színpadias effektusoktól megkergült sznobokat. "Rég volt, mikor még Wagner a szemében könnyekkel hallgatta a csalogány énekét! Amikor még a természettől (»a kirándulás pártján vagyok!«) nyert zenei ösztönzést. Még nem volt benne, visszamenőleg és előre, minden német: a tüzet prüszkölő sárkány éppúgy, mint a sárkányölő. Londonban például hálás volt annak az angol madárkának, amelyikről jól sejtette, hogy Siegfried német erdejében fog dalolni..."
(Strindberg: "S még rólam mondják, hogy cinikus vagyok.")
NIETZSCHE: "A Mester családjával Velencébe készül. A huszonnyolc szobás Palazzo Vendraminban szeretné kipihenni fáradalmait — II. Lajos nagylelkűségének köszönhetően, akinek kicsinyített mellszobrát Cosima magával viszi, hogy őrködjék a család békéje felett..."
A jól értesült Strindberg szerint Nietzsche öngyógyítással próbálkozik. Az a mániája, hogy Wagner kezdetleges, primitív óriásai nélkül úgy fog élni s főleg aludni ezután, mint az egészséges ember, akinek, ha denevérszárny érinti arcát vagy szellemet lát, a szempillája se rezdül; kemény és illatos fából faragták... Egy orvos hosszabb ideig kezelte a filozófust, végül levélben mentette ki magát: "Nem, a maga idegeinek nincs semmi baja, csak én lettem ideges." A bölcsesség növekedését pontosan le lehet mérni az epe folyásán — ezt Nietzsche állította valamikor, midőn még nevetgélve tette keresztbe a lábát a Mester pazar fogadótermében vagy kényelmes dolgozószobájában. "Egész nagyhatalmi főhadiszállás!" — állapította meg a Wagnerék fényűzően berendezett emeletes villájáról, amelynek egy különálló lakosztályára nyugodtan igényt tarthatott volna. Hét főnyi személyzet szolgált föl; s a villa zenetermében a bősz zseni, mint egy fösvény, ijedt képpel, féltékenyen kezdett hadonászni, midőn ifjú vendégét rajtakapta, hogy Lisztet pötyögtet a zongorán. Nietzsche kacagva hagyta faképnél Wagnert. Elkönyvelte magában, hogy egyedül az ember nevet az élőlények közül... "Egyedül ő szenved oly mélységesen, hogy föl kellett találnia a nevetést" — tette hozzá keserűen. Szívesen hallgatta (bár játszani tudta volna) Lisztnek néhány ütemben egy egész világhangulatot kifejező Rezignációját — fanfárok és fortissimo helyett négy sorban egyszerű, halk harmóniák; kis továbbrezgései a késleltetett feloldásnak. Különös finomságnak érezte, hogy a zenemű utolsó ütemeiben újraindul az ismert motívum, de a dallama sehová sem vezet. A reménytelenség tökéletes kifejezése, hogy már semmi sem következik... ¬– Rokonszenvet érzett Liszt iránt mindig; igaz, az ő ateizmusával és kihívó egyházellenességével aligha fér össze a híres muzsikus vatikáni szerepvállalása. Egy igazi művész nem alázkodhat meg annyira, hogy a pápa "ministránsa" legyen. Lisztnek is megjöhetne az esze, levethetné a fekete szoknyát, s fölhagyhatna a szerzetesi pózzal. Hisz nem tagadhatja, hogy szívesebben terpeszkedik el egy drága mahagóni karosszékben, minthogy bigott módra térdepelnie kelljen, s a piramis mahagóni borítású írószekrényt sem veti meg. Erről jut eszébe, hogy valamikor Wagner is beérte az önfegyelemre szoktató, praktikus "jakobinus" stílussal s berendezéssel; ma viszont hajó formájú empire ágyról álmodozik — ez az egy hiányzik még neje nagyravágyásának kielégítéséhez... Akkor már inkább (Lisztre gondol megint) az osztrák vagy magyar empire polgáribb változata, a biedermeier, mely nem olyan rideg és ünnepélyes, mint a Bayreuthban hódító vörös és arany...

Strindberg itt ültében belealudt a morfondírozásba. Így nem esett nehezére egészen — úgyszólván szertelenül — szabadjára eresztenie képzeletét. Álmában egy olyan — ráncosabb és hiúbb — Nietzschével találkozott, aki mindenáron túl akart emelkedni önmagán, nem törődve azzal, hogy belepusztul. A veszélyt választotta hivatásként, jóllehet törékeny szervezetét a filozófiai rendszerek így is meglehetősen próbára tették. "Ami szemünk előtt van, az csillogó délibáb" — figyelmeztette Strindberget (is). — Én már csak amiatt is megérdemlem a szeretetet, mert átmenet vagyok a pusztulásba. A boldogság különben mellékes..." Ennek a Nietzschének rokonszenves s már már hervadhatatlan volt a mosolya; hajlékonyan, elevenen közelítette meg Strindberget, akár egy ideges nyílvessző. Mintha csak összetévesztette volna magát a stílusával.
Amennyiben a valóság lehetséges kombinációi végesek — állapította meg magában a drámaíró —, úgy hát nem sokáig kell várni rá, hogy a magányba hanyatló elme közel jusson az őrület határához... S valójában: látni vélte (persze álmában), amint a csillogóan röpködő "nyílvessző" el elveszti egyensúlyát. Különös megsejtése volt ez. Már csak az hiányzik, hogy Nietzsche nővére, akinek naiv kommunisztikus nézetei vannak, egyszer csak elhagyja a gyámoltalan Friedrichet, hiszen ha sokat olvassa filozófus öccse különcködő gondolatait, még elhiszi, hogy a sápadt, beteg ember beéri tanári nyugdíjával, egyébre nincs már szüksége, például részvétre, amely — ezt maga Nietzsche terjeszti — "együtt jár bizonyos tapintatlansággal és tolakodással."
Strindbergnek jóformán föl sem kell kelnie a székből, hogy feleszmélve, kissé csodálkozva ugyan, de magabiztosan konstatálja: "Még megérem, hogy jóstehetség veszett el bennem eddig."
Tudomása szerint a társaság elől elzárkózó Nietzschének egyetlen próbálkozása volt életében egy "szúrós szemű" perszónával; persze sikertelen. Lou ugyanis ügyesen kitért a gátlásos tudós érzelmes rohamai és szemrehányásai elől; ehelyett szívesen tanítgatta volna a férfit házimunkára. Nietzsche azonban, akár egy kamasz, előbb böjtre fogta magát, de mert az önsanyargatással semmire se ment, dacosan kezdte számolni az ételpacnikat kéziratain meg íróasztalán. A nőszemélynek legfeljebb a tintapacákon akadt meg a tekintete az egybefolyó, unalmas napokon, amelyek, ó, mennyi irkafirkával járnak! Szívesebben bajlódott volna egy kevésbé rakoncátlan, aranyos kisfiúval, aki mondjuk egy szép trombitára vágyik... Nietzsche viszont ugyanolyan daccal fogadta azután a nők minden kétszínű szavát és közeledését. A bosszúhoz nem volt benne elég ravaszság meg lelkierő. Hitvány testét ellenben nagy állhatatossággal edzette, mivel elméjét s akaratát időnként anyagi természetűnek fogta föl; mintha a levegőben szálló kő egyet gondolna, s megszabhatná a saját pályáját és megválaszthatná leesésének helyét. (Spinoza)
Strindberg csak vigyorogni tudott Nietzsche filozofálgatásának a szép és "gyengébb" nemre vonatkozó vadhajtásain. Habár ezúttal nehezen tudta volna megtagadni szimpátiáját a balek "nőspecialistától", aki szerint az asszonyban minden rejtély...A férfi, mint a legveszedelmesebb játékszert, úgy akarja a nőt, aki számára ő csak eszköz... Strindberg ne tudta volna, milyen a női szépség? Színésznőt vett feleségül, a legbestiább fajtából valót. Ami a gyengébb nemet illeti, nejecskéje túltett ifjúkorának kacér bárónőjén, aki pórázon tudta tartani férjurát, s mielőtt felfogadta volna őt fiai mellé házitanítónak, látni óhajtotta a péniszét.
"A nők ösztönélete sötétebb, mint az a fedett árok, amelyikbe Wagner egy egész zenekart elsüllyesztett a Rajna kincsének színrevitelekor."
Nietzsche egy ilyen aforizmát azért nem tenne ki az ablakba. Ezzel¬, mint aki befejezettnek tekinti a nemek harcának ügyére szánt vitát, a fal felé fordult. Előbb persze minden fellelhető italt elfogyasztott. Észre sem vette, hogy már virrad... "Micsoda éleslátás kell, Friedrich barátom, ahhoz — motyogta félálomban s nem egészen részegen —, hogy valaki rájöjjön: a nő tulajdonképpen bűnöző?!"
Nem fészkelődött fekhelyén, teste, lelke annyira kimerült. Csak nyála csorgott a párnára.
Mikor felébredt, a maszatos képű cselédlánytól friss vizet kért (a tejet ki nem állhatta); s bár kissé restellte elalvás előtt hallatott túlzásait, önző megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy az ő lángelméjét nem fosztotta meg a sors egy ilyen...
És rávert a lány duzzadó hátsófelére.


*

"Énrám még nem került sor — vannak, akik haláluk után születnek meg."
Nietzsche ott komorlott másnap is Strindberg előtt, mint valami kórisme. Kint a lét halhatatlanságával kacérkodón mustszagával hódított az arany ősz. Az élet enyészete, akár a megrothadt gyümölcs, kitapintható valóság. A részegítő mámor azért kell, hogy ragyogást láss. Strindberg mindezt tudta. És kérdőre vonta a lebegni látszó pillanatot: "Kinek van igaza? A meddő puritánnak, vagy a sokgyermekes dorbézolónak?"
Az egyiket a zsalugáter résein belopódzó fény is bántja, üldözi. A másik villámláskor a szívéhez kap, de az avart felkavaró porviharban is gyönyörködik.
Találkozásukat Nietzsche részéről idegtépő várakozás előzhette meg. A szokatlan érzelemhullámzás már kezdetben riasztóan hatott rá; Wagner megszállottan, a sikertől megittasulva, a maga személyiségét állította mindig középpontba, szenvedélyével csak a maga elsöprő igazságát kereste; felsőbbrendű lényként ítélkezett mások felett. Nietzsche naiv volt, ha egy percig is azt képzelte, hogy Wagner — táltos öntudatával — megmaradt nyitott, fogékony léleknek. Ugyanakkor hiú reménynek bizonyult az is, hogy ő maga mint médium zseni — mint a felismerések szócsöve — kiérdemli majd a hírneves zeneszerző tiszteletét.
Megférhettek volna egymás mellett?
Erős szellemi szövetség után idegenkedve kezdték méregetni egymást. Wagner elfogultságában későn vette észre, hogy az, aki önkéntes rajongással csüggött rajta, alkalomadtán csüggedten löki el magától a csillogó befolyást. Majd hevesen, mint méregpoharat. A dorbézolások után gyomor és szívfájdalmaira panaszkodó Wagner viszolygással töltötte el Nietzschét; őt a művész lelke érdekelte. Nem értette, hogy az elhasznált, hitvány, eres, kék zúzódásoktól és barna májfoltoktól kikezdett test mérhetetlen mohóságával hogyan kerekedik felül minduntalan, egy zseni hogy nem képes megszabadulni alantas vágyaitól?!... Egyikük sem született hívőnek. Wagnernek elege volt a Nietzsche okításaiból, hát még abból, hogy valaki őt a szószékről kezdje zaklatni lelki kitárulkozásaival. Durvaságai csak úgy záporoztak; a Zarathustra költője számára rémálomnak is zavaros és torz volt elviselni Wagnert: ezt a formálatlan és darabos stílusegyveleget.
A Wagner fülében — hisz eddig ő volt az, aki kategorikus egyéniségével még az énekeseket is elriasztotta — most minden elképesztő deficit hírnél gyilkosabban csengett a leszámoló mondat: "Gyűlölöm benned azt, ami nevetségessé tesz." Nietzsche a nyitott ajtóból még visszaszólt: "Inkább legyek meg és kitagadott!"
Mire a Mester letörte egy díszletként szolgáló zsámoly lábát, hogy hozzávágja, a hűtlen tanítványt elnyelte a sötétség.


*

"Ha minden így igaz, a két híresség egészen egzotikusan festene a színpadomon..."
Strindberg estére belázasodott, kilelte a hideg. Feketeség támadt körülötte, kettős árnyékot látott: nem tudta, melyik a jó s melyik a gonosz? Nem mert belekapaszkodni a kerevetbe sem; riadtan vonszolta magát, hánykolódva, hogy lerázza magáról az átkos terhet.
A penészes, sötét falakon árnyéka hol bukfencet vetett, hol lent fetrengett a fantáziájából előhívott alakok s papírgalacsinokká gyúrt gátlásai között. Mikor a cselédlány behozta neki a tiszta alsógatyát, könyökével döngette az ócska zongorát, s extázisban énekelt, kiáltozott: "Én vagyok Nietzsche!... Én vagyok Wagner!..."


AZ ÁLOM KORMÁNYOZHATÓSÁGA


"Maholnap úgy bánnak vele, mint egy közönséges lókupeccel. Vagy egyenesen hazaárulóvá avanzsálják!" ... Vay Józsefné sebesen csukná be bíbor fedelű naplóját; de észreveszi, hogy valami belopta magát az aranyszélű lapok közé. Egy tollpihe. Kézbe veszi. Selymes. Ingerültsége mintha alább hagyna kissé. Nem úgy, mint férjurának valahol. A haragvó Vay mellkas csak most hörög igazán; a magányra ítélt feleség meg van róla győződve. A feketeruhás ágens urak szerint a vére nem hagyja nyugodni Józsefet. A konok Vay vér!...
Az asszony tekintete a megbarnult képmásokra esik: a falon csupa feszes tartású, meredt szemű, kardos, tolldíszes férfiú. Különösen a fejedelem embere: Munkács kapitánya tűnik riasztónak dölyfös, szúrós tekintetével. Mikor először járt a kastélyban, még leánykorában, libabőrös lett tőle a háta a lépcsőkanyarban; az urának ezt sohasem merte bevallani. Amilyen kicsi ember, éppolyan bors természetű. Hogy mekkorákat tud ugrani a pádimentumon! A legutóbbi farsangon is ő tanította a nemesi ivadékokat az ugrós magyar "matskatáncra", most megint az a divat. Az egyik Bánffy cimbalmozta mellé a nótát.
Akár egy rajzolat, kint olyan a táj ma. Ilyenkor, téli reggeleken, várta őket a szán; ő átellenben ült, a nagyobbik gyermek a bakon, a kicsi az ölében, apjuk meg tréfával óvta néha néha a méla tekintetű "mamácskát" az elálmosodástól. Ezen az őszön valahogy oly megfoghatatlanul prózaivá lett minden. "Nem kell hozzá fukar szeles idő, hogy komor, rossz kedvűvé váljak — folytatja gondolatban a naplóírást. — A gyermekek a nagyszülőknél, Jóska pedig!... Nem csoda, ha annyira magányosak és ridegek befűtött kandalló mellett is a szobák. Esténként tekergetem a fonalat gomolyagba (az ügyefogyott cselédleány ugyancsak buzgólkodik velem); ha jól halad a munka, hamarosan az össze tűrt vászondarabokban gyönyörködhetek..."
Valamelyik nap a sógorasszonyától hozta haza a szán. Nagyon setét volt már, s a lovak egy mély árokba futottak; a szán addig csúszott farolt, míg felfordult. Az inas idejében leugrott róla, de úrnője néhány pillanatra el veszítette az eszméletét... Egyik ijedség a másik után. A nagyobb a József elmaradása otthonról. Mikor utoljára látták, egy asztalnál ült valahol G. ban (egy betlehemes gyermek hosszú, lebegő ősz hajjal és szakállal, veres sapkában kukkantott be a fogadóba); vele szemközt egy katonatiszt ült osztrák uniformisban. Fel volt bérelve nyilván, hogy fölhergelje a consiliarius urat, addig gúnyolódjék vele, amíg a sértésre adandó elégtétel el nem kerülhető. A felbujtó jó lövész hírében állott. Mindenféle gyalázó szavakkal illette és anekdotákkal tette csúffá Vay Józsefet, megjátszva magát, hogy nem tudja, kivel ül szemközt. József mindaddig hallgatott, míg a tiszt kérkedni nem kezdett, hogy bár láthatná egyszer a törpe, mitugrász Vayt, nem fukarkodna a puskaporral s megmutatná neki, hogy miként szokott ő víni s halált osztogatni. Ekkor állott elébe az inzultált Szabolcs megyei követ, mondván, hogy ő kész megverekedni a becsületéért. El is mentek egy közeli bükkerdőbe, ahonnan, mint mondják, szörnyű káromkodás és vagdalkozás zaja hallatszott, egy két lövés is eldördült... Hogy s mint történt, senki se látta; ("Isten ítélete lehetett, előtte kedves az én uram!") a provokátor véres mundérral botorkált elő. A jobb vállán megsebesült.
Vay Józsefet pedig azóta mintha a föld nyelte volna el. Őt, aki a bécsi kormányzás ámításait megelégelve, az 1807 i országgyűlés berekesztése előtt — pontosabban: december 14 én — felpanaszolván a hadiköltségeket és az újonclétszám emelését, hangot adott a közakaratnak, miszerint a magyar ezredek a jövőben a hazában hagyassanak. Vayné ma sem érti urának ezt a hősszerep vállalását. Nem fiatal már, eszes ember hírében állott eddig (még II. József császár jegyezte volt meg róla, hogy egy ilyen kicsi emberben hová fér annyi ész); ha nem is óvatos természet, ám nincsen megfontoltság híján, az utóbbi esztendőkben különösképpen... "Gyönge tested minek hizlaljad az férgeknek az ő asztalára" — hagyaték rendezgetés közben akadt erre a mondásra, ki is másolta tüstént. Akkor hát miért éppen ő?! Most, midőn a legjámborabb mamelukok is kuruccá vedlenek rendre!... Asztaltársasága meséli, hogy előtte való este, a maradék borát mielőtt felhajtotta volna, mélyen a pohár fölé hajolt. "Holnap, meglátjátok" — motyogta. Ki nem állhatta a szónoki cifrázást, így hát midőn szót kapott, egyenesen bele a közepébe. A követek falrengető viváttal jutalmazták azt a követelését, hogy vezessék be a magyar vezényszót a hadseregben. (A kemény hangú feliratban ezt aztán maga fogalmazta meg Ferenc császárhoz.)
És most mi lesz?!... Annyi már a legelső napokban kiszivárgott, hogy Szabolcs vármegye főispánjához rendelet ment a Burgból: jövőre mindenáron meg kell akadályozni Vay József követté választását! Ki ne emlékezne még rá, hogy tízegynéhány esztendővel korábban milyen szomorú vége lett a Graeven huszárezred folyamodványának, melyben arra kérték a Felséges Haza tekintetes Státusát, hogy minden nemes magyar Regementben ne mások, hanem csak magyar Hazafiak rendeltessenek felső Tisztnek, és amennyire lehet, mindenkor Magyarországban tartassanak, magyar nyelven comandíroztassanak. Gróf Festetits György Obers Laidinántot megidézte a haditanács, és dacára felsőházi tagságának, börtönfogságra ítélték.
A József öccse, Vay Miklós, mintegy igazolva bátyja fellépését, utóbb a felsőházban kikelt a megújuló véráldozatok és sarcok miatt. Annak az aulikus főúrnak lett igaza, aki nem állta meg, hogy helyben óvatos józansággal meg ne jegyezze: "Aki császár ruháját viseli, hogy szólhat ilyet?" Miklós hiába veri itthon az öklét, hogy elsősorban magyar vagyok! — ha egyszer megfosztották generális rangjától. Mind susputyálhat Kazinczy az összeverődött ifjakról, akik nyíltan gazembert, akasztófáravalót kiabálnak, mihelyt egy imposztor, egy áruló az utcán a magas gallér mögül rájuk pislant. Állítólag József nádor közbenjárt az uralkodónál, hogy Vay Miklós visszakapja a rangját. Ha ez meg is történik, inkább köszönhető a Napóleon előrenyomulása miatt támadt ijedelemnek, mintsem az alkudozás készségének, hiszen az országgyűlés december 15 én bezárult, a királyi táblán az ítélkezés szünetel, s az uralkodó elé terjesztett sérelmi feliratra a Ferenc válasza továbbra is minden engedmény elutasítása volt. Mi több: az elkövetkező három évben az országgyűlés jóváhagyása nélkül is fegyverbe szólítható a nemesi inszurrekció... Ami az Udvari Haditanács meggondolatlan javaslatára sajnos meg is történt. Ferenc császár háborút indított Napóleon ellen, utasítván József főherceg nádort, hogy indítsa meg a magyar nemesi felkelést.
Házi vigasznak, boldogságnak mindaz édeskevés, hogy a Károly főherceg vezette osztrák császári sereg átkelt az Inn folyón, és támadást indított a franciákkal szövetséges Bajorország ellen. Vayné legfeljebb annyit tehet aggodalmát csitítandó, hogy intelem gyanánt meghagyja gyermekeinek: "Tanuljátok meg jó atyátok példájából mindig az igazságot védelmezni... Vezessen minden tettetekben a hazaszeretet!"...
Splényt, Szabolcs vármegye főispánját tintával öntik le a voksolásnál. Orrán, száján folyik, csöpög le körbe a fekete lé, a szerencsétlen ember nem tehet egyebet: kimenekül a teremből.


*

"Hazánk nem Colonia, amelyen Ausztria csak hízik..."
Bármilyen szépen hangzik is ez az intő szózat, az 1809 es új esztendő egyelőre mást mutat. A húszezer magyar újonc megszavaztatott, be is vonult. Hol lelkes, hol csüggedt menetoszlop talpal az olvadásban, a sárban, a vaddisznóktól feltúrt szántóföldeken át. Ám Napóleon császár Regensburg mellett megverte Károly főherceg seregét, majd a landathuti és az eggmühli csatában visszavonulásra kényszerítette az osztrákokat a Morva mezőre.
Május 15 én Napóleon bevonult Bécsbe; az udvar Tatára menekült. Ferenc császár most már csak a "szívemnek legkedvesebb magyarjai" ban bízhat. "Egyek voltunk, egyek vagyunk, és egyek is maradunk mindaddig, míg a halál bennünket el nem választ" — hangzik a bizalmatlanságot fűtött hangú álszenteskedéssel semlegesíteni igyekvő "szerelmi" fogadalom. Hátra van még a nemesi inszurrekció, és Győr — amelyet Napóleon nyolc nap alatt fog bevenni.
Szitáló köd. Vayné a Kisfaludy Sándor epekedő rímeivel gyógyítgatja szorongó magányát. Az egykor vérmes hadfit és lojális érzésekkel megvert magyar poétát mostanság a tüzérség nélkül hagyott várnak sorsa, az inszurrekció teljes készületlensége aggasztja. "Bár ide se jöttem volna; hanem Sümegről egyenesen Budára... Az ellenséget várják Óvárra. Semmi sincs előtte, egyéb a készületlen Győr, Soprony, Vas, Veszprém, Szala, Fejér, Komárom vármegyei lovas és gyalog insurrectió a Rába mentében. Győr előtt nagy sáncok vannak... de sem a várba, sem a sáncban, sem az insurrectiónál nincs semmi ágyú, nincs pattantyús, nincs reguláris katona..."
Hiába kötötte ki az országgyűlés, hogy a vezérkar magyarokból álljon, alig találtatott oly tiszt, aki tudott volna magyarul, úgyhogy az inszurrekció kormányzati nyelvét németté alakították, s az inszurgenseket gyalázták, mely számos összetűzést, párbajt okozott.
Curikkolás, kudarcok mindenütt. Aki nincs a Mars mezején vagy ostromzár alatt, az a vendéglő előtt dulakodik. Benne vagyunk a Hecc ben, akár a Beleznay kert háta mögött ("oda járt az én uram is örömest" — pityeredik el a kis Vayné, az összegabalyodott gombolyaggal kezében), ahol a mester piros kötényes legényei egymásra uszították a székelyföldi bölényt és a máramarosi medvét, a mulatozó urak élvezetére. Utána a budai feredőkben nagyban folyt a köpölyözés. ("Van e, aki egy köpölyözőt rakjon a tarkódra ott, ahol vagy? Nehogy a rossz vendégfogadói kotyvalék megrontsa az egészségedet. Egészen szétesem a nagy csüggedésben. Sokak szerint a hatósági emberek elől bujkálsz; mások azt suttogják, hogy egy szép özvegy csavarta el a fejedet, amiatt hagytál itt bennünket árván.")
"Jobb így, ha nem tudod, hogy hol bujkál és mi van vele — vigasztalják Vaynét férje barátai. — Ha te tudod, a titok már nem titok. Elég egy kebelbarátné, egy bizalmas vagy rajongó lélek!... Na, nehogy félreértsd, Jóska már nincs a veszélyes korban; de tudod, hogy van. A fehérnépek szája sokszor sokba kerül..."
"Nektek! — vette föl sértetten a "kesztyűt" a bánatos asszonyka. — Tisztán ti gondoskodtatok róla eddig? A ropogós friss ingéről is! A fekete bársonyprémes égszín mentéjét s hozzá a veres nadrágját ugyan bizony ki tisztítgatta és vasalta ki, hogy elcsörtethessen veletek a széles ezüst kardjával. Hányszor jött haza éjjel nyúzottan, piszkosan, sokszor úgy kellett levetkőztetni, mint egy ügyetlen gyermeket, beleültettem a fürdősóval illatosított, párolgó dézsa vízbe, s lecsutakoltam, tetőtől talpig leöblítettem. Mire ágyba dugtam, már hortyogott. Reggel aztán a terített asztalnál kikészítve a hígtojása, az ezüst kiskanál a tányér peremén egyensúlyozott, ahogy az asztal lábába véletlenül belerúgott vagy botlott; mert az eszecskéje már házon kívül járt őkelmének!... Ez a gyámoltalan jószág vagy jó lélek — nevezzétek aminek akarjátok — a ti hősötök, nahát!"
Miközben az egyik megleckéztetett camarade mesélni kezdte a Laczkovics János esetét, Vayné restelkedve ismerte be magában, hogy az ő Jóskája ritka jó ember volt, s könnyezve képzelte maga elé a máris elmorzsált orcát, amint meghittség bujkál tekintetében. A szerencsétlen Laczkovics kapitányt, aki Martinovicsnak a császárhoz intézett (a Moniteur ben megjelent) hírhedt levelétől kótyagosodott meg, végül is alkalmi kedvesének a hibájából fogták el. Borbála a legműveltebb s legálmodozóbb budai burger leányok közé tartozott, csak úgy itta Jánosnak a szabadságot és egyenlőséget megkísértő szavait, s ha a veszedelmes röpiratokat nem is látta, de halk, behízelgő hangján, mely mindkettőjük vérét pezsgésbe hozta, sikerült kiszednie a férfiból legféltettebb titkát. Melyik bolondul szerelmes hím képes ellenállni a forrón tapadó női ajkaknak, a lágyan esdeklő suttogásnak. Így szállt föl a bástyára néző, vaskosaras ablak mögül, a sárga violák és pelargónia illatával a konspiráció gondolata — mint áldozati galamb. S mert a nők, a világ teremtése óta, nem lehettek meg a hízelgő, irigy, átkozott barátnők nélkül, Borbála is hasonlóképpen: megkörnyékezett hiúságának egy erőtlen pillanatában (persze elcsicsergett esküszó ellenében) kikottyantotta merész lovagjának féltett titkát. A krónikás* szerint Joanelli Borbáláéknál nagy vacsora volt, amikor a bolton keresztül rajtaütöttek Her von Laczkovicson, aki valami sötétzöld, pókhálós üvegből éppen bort töltött a poharakba, hogy a szabadság és egyenlőség eszméit gyakorlatba ültetendő, kedvese atyjával koccintva elszenvedje a ravasz talján hátlapogatását...

*

Midőn Zichy gróf három kerek órát töpreng azon, hogy egy kotlet 43 krajcárba kerül,
midőn az ifjúkori hitet és erőt szétrombolja a kitűnni vágyás és a megalkuvás,
midőn nem kevesen — hogy megkíméljék sorsukat a gyalázattól — képesek elvetni maguktól a drága életet,
midőn, míg egyesek efféle roppant mulatságos cégéreken nevetgélnek, hogy (az egyik oldalon) ITT LESZ CSINÁLVA GYERMEK (a másikon meg:) HARISNYA ÉS FÉRFI HARISNYA IS,
mások viszont (nemcsak ősrégi dzsentri családok) Kassától Budáig egy postakocsiban könnyedén, gavallér módon elkártyázzák tetemes vagyonukat (szerencsésebb eset, ha nincs partner s egyedül kártyáznak) —
szóval ezalatt Vay Jóska, a Borsszem Jankót is lefőző hős, vajon hol tötötte el estéjét (ha nem a Beleznay kertben)? Tán a jurátusokkal, akik megisszák a rossz bort is, pláne ilyenkor invázió idején? Ifjú korhelyek, bihari hegedűsök társaságában — dudák süvöltöztek fülében, míg a nóta az utolsó cseppig el nem folyt, el nem apadt? Az egész összeesküvéshez hasonlít (mondá egy magyar sírva vigadást megfigyelő osztrák ágens); holott midőn az öreg obsitos huszár rákezdi, hogy: Zöld a bajsza s mégis jól (fel)áll neki! – hánykolódó lélekkel s hányásnyomokkal a mundérodon, tulajdon kiszolgáltatottságodtól megilletődve, rájössz, hogy mindez csak mámor... Vagy legfeljebb álom...

Tompa csillogás szüremlett be a függönyszárnyak között. Az elárvult asszonyka ültében elszenderedett. Azt álmodta, hogy félig nyílt szája fölött vadul verdes valami ("Úristen, lidérc avagy vámpír!"), az ő ajkát keresi, hogy belévájjon, széthasogassa roncsolja. Egyszerre izgató volt és iszonyatos. Ziháltan levegő után kapkodott, szabadulni szeretett volna, de tagjai megmerevedtek. Aztán mégis futni kezdett (persze csak álmában), nagy zsibongás kísérte: piaci kofák, alkudozó cselédek, szappanfőző, bőrcserző varga kíváncsi tekintetének kereszttüzében menekült lepattogott festékű cégérek alatt; megbotlott valamiben — egy széteső hordó dongái környékezték meg dagadt bokáit —, s ahogy hátrafordult, Őt látta maga előtt. Lehetetlen! Vay József állt előtte — szorgos céhmesternek álcázva, pecsétes kötényben, parókával. (Bizonyára, hogy rá ne ismerjenek — gondolta hites neje, az álombeli!) Hazáig követte az árny; ő pedig már fújtatott, mire a kapuhoz ért. De ez nem menekülés volt már a rontó erő elől. A teste most rongy volt, a szája kicserepesedett... "Ne félj semmit, az idő nekem dolgozik!"... Fölismerte a Jóska hangját; valahogy fiatalabbnak tűnt, mint amikor legutoljára együtt voltak. Csak pupilláját ülte meg valami búskomorság, s mintha nem hajtotta volna a megszokott tetterő. (Bár közben a gyertya is leégett; az is lehet, hogy odaát is túl későre járt az idő.) Vayné meg szerette volna ölelni párját, még egyszer (talán utoljára), de a férfi szemét már feledékenység uralta. A látomás lebegni látszott; aztán hirtelen visszahullt a komor századok homályába.
Vayné fölébredt. Maga elé képzelte a hús vér, fogoly Vayt, amint fürgén beszáll a fegyveresekkel körülvett, sötét batárba. A vékony jégréteg ropog a talpa alatt, mint egy ostyaszelet. Prüszkölő lovak párájában fakult ulánus egyenruhák. Vérmes tekintetek, dérverte bajuszok. Bajkeverőt, rebellist vadászók; hófödte kaptatókon, vámsorompók közt a szemenszedett hazugság nyomában nyargaló pribékek... Ferenc császár kínos fintorral konstatálja (ez már álmodozás), hogy birodalma határai összezsugorodtak. A török követ most üríti ki Napóleon társaságában a pezsgős üveget. Böffent egyet utána; a kis, kopaszodó korzikai gúnyosan felnyerít. Minden nemzethez külön kiáltványt fog intézni. A montenegróiakhoz is...
Vayné élénken járkál föl alá a puha szőnyegen. A nyelve is egészen kiszáradt. A fojtott vágyakozásból ugyan mi maradt? Megérinti a nyakát, mellét: nem fújtat forrón az égvilágon semmi! Még a kandalló is kihűlt.

*

Lassan megtanuljuk kormányozni a léggömböt is; az álom kormányozhatósága mégis örök rejtély marad. Olyan, akár a víztükör. Emlékkép foszlányok fölfordítva benne s az ég kékje tisztára mosdva. Merő falak ringnak ugyanott, mint lenge kárpit. Az utcán por, bűz, német szó, piszok — s te búvárlod a semmi mélyét; amíg lehet.
A nyirkos légben sok mindennek nyoma vész. Hátha még léggömb!
(Sz. meséli** Miss S. balesetét, aki léggömbjével lezuhant. Mindazonáltal a léggömb bízvást tökéletesíthető, s ezt hamarosan ki fogják módolni.)
"Mindazt a természeti adottságot, mellyel az állatok fel vannak szerelve, az ember mesterséges úton minden esetben magasabb fokon élvezheti... A próbálkozók, akiket mindig a nézőközönség türelmetlensége közepette látunk levegőbe emelkedni — képtelenek nyugodtan behatolni vállalkozásuk titkaiba. Hogyan azonban a tetszés szerinti emelkedés és repkedés minden veszély nélkül megvalósítható — abban egy pillanatra sem kételkedem, kivált ha a hidrogéngáz nem abszorbeálódik, hanem megtartható.
A levegőnek és a súlynak equatatiója.
Több léggömb egyszerre — közülük csak egy vagy kettő a levegő csökkentésére, kinyitására.
Részekre osztott súlyok, melyek kidobhatók.
A léggömb erőssége.
Ügyes módja a felszállásnak. Ettől sok függ — íme, körülbelül a feltételek, melyeket ki kellene eszelni, arról pedig egyenesen meg vagyok győződve, hogy egy léggömbnek bizonyos fokig való kormányozhatását idővel, sőt még az én életem idejében feltalálják..."


Hát még az ember! Kormányozhatósága — nem itt a Földön.
Az is előfordulhat, hogy valami baj van az éggel (az égiekkel?). De sötétedés után a holdfény biztos sugárzsinórja kedvez a repülő embernek. Állítólag a Bánsági síkság és Moldova dombjai felett több szemtanú látta őket, köztük tudósok is.
"Kik ezek az alakok?" — kérdezte Sándor cár atyuska, kis kalapácsával megkoppintva, korántsem ölő szándékkal, egy fejletlen kókuszdiót.
"Kémek?!" — hüledezett Ferenc császár a Burgban; Metternich azonban nyájasan legyintett. "Ugyan, felség... Ki fizetné őket" És mivel? Angyalbügyürűvel?!"
Nem viharmadarak; keselyűk még úgysem. Kivehető arcuk van. Kissé megperzselődött ugyan, talán hámlik is, hisz a matt szürke kumulusz, a gomolyfelhő fölött a nap tüzes nyilaitól semmi nem védi őket.
Halottak szellemei sokkal tolakodóbban zavarnak jelenlétükkel bennünket. Ezek viszont ha vár fölött lebegnek, vagy a tüzérek ágyúcsövei, de még a porfelhőt kavaró lovascsapat láttán is (főként, ha ulánusok) úgy szállnak tova, mintha menekülnének.
Pest Buda felett hosszasan elidőzött egy ilyen szárnyas valami. Dehogyis léggömb; az hamar kipukkadt és lezuhant volna...
A Generál tér felett. (Sokan Vérmezőnek mondják.)
Akkor hát vértanúk árnyai lennének?!...
Ó, de a kivégzések mikor voltak? — még a múlt században. Martinovics különben is ateistának vallotta magát.
"Hány ágensre volna szükség ahhoz, hogy... Szóval, hogy biztosak lehessünk?" — kérdi a soros császár.

*

Vay Józsefné felnéz az égre; majd a látóhatárt fürkészi. Nyugat felől érkeznek a gyermekei. Mosolyog. Mint aki tudja, hogy merre és mi az igazság.
Nem érzi magát özvegynek.


———————————
*gróf Vay Sándor; **Széchenyi István