Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hosszú galopp Liliputban (Ókori és középkori fondorlatok 1.)

2010.02.20
MAJOMCSONTVÁZ A BONCASZTALON

Ókori és középkori fondorlatok



ÁJULÁS


„kit tévesztett útjára visszacsal vak
magánya ¬– s csügged, míg csak rája nem lel.”
(Dante: A purgatórium ¬– Babits Mihály fordítása)


Mi volt ez, ájulás?...A rettenetes hőségtől vagy a mértéktelen zabálástól?
Mindenesetre eluralkodott rajta a memóriazavar. Mintha egy királyi vad elejtése közben vesztette volna el emlékezetét. Vagy inkább egy véres lakomán?
Káprázatos ínyencségeket tálaltak föl. Mindenki tömte magába az ikrát, a sült ürüt, a pikáns pástétomokat, az ananászkrémet. egy parókás vénség, miközben filozófus társai, elunván az egymás magánéletének mocskában vájkálást, a feltálalt ételeken marakodtak, a ruhájára csepegett mártást nyalogatta szenilis vigyorral. Lukianosz a puha kereveten hanyatt dőlve tehetetlenül hagyta, hogy a szolgák bíbor párnákkal támasszák alá puffadt testét. Éppolyan hellén köntöst viselt, mint a bamba vigyorú mártásnyalogató. az epéjében felgyűlt méregnek köszönhette kényszerű tehetetlenségét; undort érzett, egyéb nem jutott eszébe. Ha valaki hirtelen megkérdi a nevét, csúnyán felsült volna. A zabáló társaság rég túl volt már az ártatlan szellemi élvezeteken, mint amilyen az erénnyel való példálózgatás. A disznócsülköt rágó Kleodémosz, aki egész idő alatt a zamatos, édes borokat vedelte, tányérjáról felkapott egy nagy tengeri kagylót, melynek nem sokkal az előtt kaparta ki fűszerezett belsejét, és látványosan belevizelt. Mire a professzor szakállú Zénothemisz, céhbeli kollegáit lekörözve (kik éppen a vízsugár mesteri ábrázolására keresgéltek vagy idéztek kapásból sorokat az Odüsszeiából), a kagylóra mutatva elrikkantotta magát:„Én majd jósolok belőle nektek!”...
Lukianosz rosszullétében jóformán föl sem tudta fogni, hogy mi történik; hogy mikor fajult a civakodó versengés tettlegességgé. Csak annyit látott, hogy Zénothemisz a Kleodémosz képébe loccsantotta maradék italát, amit Kleodémosz, vastag nyálát összegyűjtve, kiadós köpéssel viszonzott. Dionikosz tele szájjal még megpróbálta befejezni az önmegtartóztatásnak szentelt szónoklatát; de ekkor már javában fojt a szakálltépés meg a pofozkodás. Így hát a fürge, filigrán termetű szónok nyikkant egyet, és a duzzogva félrevonuló két, könnyűvérű nőszemélynek is maradandó élményt kívánván nyújtani, selyem köntöse alól kiemelte hímtagját és közszemlére bocsátotta. Közben tekintetét lesütve, mint aki szemérmességével küszködik, elhaló hangon suttogta:„Mióta mondom, hogy a tudás és a műveltség fabatkát sem ér!”
A szofisták teljesen begerjedve most egy kövér sült tyúkon kaptak hajba, egymás arcát csépelték a zsíros cubákokkal. Majd Z. beverte K. fejét, H. nak az állát roncsolta szét, aki viszont D. t lökte le fejjel az asztal alatti okádékba. A földre lógó abroszt véres ujjlenyomatok tarkították, és serlegek röpködtek a levegőben...Lukianosz, aki mindezt még látni vélte, anélkül, hogy valamibe is belekeveredett volna, úgy érezte, hogy szálka akadt meg a torkán. Intett a felszolgáló fiúknak, hogy töltsék tele a serlegét; hátha segít rajta egy két korty a surrentumi lágy borból, hogy a pulzusa rendbejöjjön. De senki sem törődött vele. Elképzelte, amint kezéből kihull a kehely, képmása még rávigyorog az összevissza repedezett tükörből, aztán fogai összeverődnek s arcával az otthagyott, kövér falatokra zuhan.
A kígyóbűvölő, szemfényvesztő ál Alexandrosz már meggyújtotta a gyertyákat, és intett, hogy fújják meg a gyászkürtöt, majd a nyaka köré tekert kígyóval, kielégült ábrázattal állt meg immár örökre ártalmatlan ellenfele (a Lukianosz!) ravatalánál...Csakhogy a kígyó csapkodó farka belekapaszkodott a messiásként csodált bűvész dús fürtjeibe, s egyszerre láthatóvá vált a meztelen igazság: a gyűlölt szélhámos fejéről lerepült a Sámson üstökként lobogó paróka, s alatta hemzsegtek a tetvek. Ez már a másvilág, gondolta Lukianosz. De most egy másik képsor ragadta magával. Nem kevésbé félelmetes.
Homokvihar csap szemébe (szintúgy, mint a tetűinvázió). Ő, a csípős nyelvű császári kitüntetésben részesült; az unatkozó főrangúakkal együtt indul meg a szertartásos menetben a pusztán, hogy élményt szerezzen egy főúri oroszlánvadászaton. Lándzsákkal és hajítódárdákkal terítették le a sörényes hímet. Rabszolgák viszik vállukon az uralkodó sátrába. Lukianosz csak a nyomukat jelző fekete vércsíkot látja maga előtt, s később sokáig hánykolódik fekhelyén: nem tud aludni a vadbűz miatt, jóllehet a póznákra kifeszített oroszlánbőr különféle illatszerekkel hintették be nyúzás után.
Ilyenkor csak az ájulás segít ¬– kifogyhatatlan cinizmusa billenti helyre lelki egyensúlyát, „Hadrianus volt a híres oroszlánvadász ¬– hozza mozgásba szorongatott tudatát. ¬– Az a császár már rég nem él!”
Mosolyogva ébred. Ez a felismerés még nem teszi felhőtlenné a mai napot. Az életét. Álla alatt és hasán megereszkedett zsírpárnákkal mocorog, kenegeti a derekát.
„Csak egy zagyva álom volt! Egy letűnt valakié! ¬– De én ki vagyok?”


Ekkoriban magas állami hivatalt töltött be Egyiptomban. Lucius Verus császár (Marcus Aurelius társuralkodója) pártfogását élvezte, így került a római helytartó kancelláriájára. A „céhbeliek” azzal vádolták, hogy ¬– életében először ¬– hízelgő szavakat írt a Verus kedveséről, egy hetéráról. „Panthea kétségtelenül szépséges bestia, megérdemli” ¬– válaszolta a vádaskodásra. Ámde ugyancsak ő volt az, akit később az Egyiptomot kormányzó helytartó bölcsessége, bátorsága, valamint nagylelkűsége csodálatra ragadtatott. Közben titokban a legfőbb hatalom gyakorlásáról ábrándozott. („Talán az egész provinciát rám bízzák majd egyszer!”) S valamire való férfinak képzelte magát. („Miért ne? A „politikai realitás”!)


„Márts meg fejed a folyóban, hátha megtisztul” ¬– biztatja magát ezen a reggelen. Az jár az eszében, hogy be kéne ajánlania a jóságos és kegyes császárnak egy cenzorságra pályázó rokont (jobb megoldás annál, mintha egy, a kétértelmű szó(fej) leharapásra kiművelt új „barbár” foglalná el a bizalmi állást). „Görögebb lettem a görögöknél” ¬– gúnyolódik szír származásával; s mint aki fél, hogy semmilyen hidegzuhanytól nem fog kitisztulni a feje belül:„Dacos énemet mikor veti föl egy hullám?!”
A hideg víztől bedugult a füle; de fájni az fáj mégis, ahogy ismerős szavak tüzelnek benne. „Államférfi lettél? Hízelgők lesik bölcs ítéleteidet. Ne amiatt jajgass, hogy az ügyetlen cseléd leforrázza a fenekedet, hanem hogy vénségedre, mikor fél lábad már a túlvilágba kapaszkodik: szolgaságra süllyedtél!...Ha nem a pénz, a harácsolás vágya hajtott, úgy hát még rosszabb vagy, mint az általad annyiszor lesajnált görög írástudók, akik tucatszámra szegődtek gazda rómaiak házába. Te önként hajtottad igába a nyakad!...”
Akár az erjedt must, ha az üveg nyakán kifolyik, rossz hangulata úgy maszatolja el az egész délelőttöt s a délutánt. Látja, mint poshad a sok sonka a fazékban, s a tonhal sose fogy ki, hordója jószerint már büdös. „Várd ki a végét ¬– korholja magát. ¬– Bár nem hiszel az egyiptomi babonákban, jó óvatosnak lenni: nincs egyéb tartós emléked, lám, csak az a vérbe fulladt mulatság. Hiába tanultad el itt a keresztényektől a böjtölést, mind kerülgetheted az ocsmány orgiává fajult lakomákat. Az önmegtartóztatás igénye hasztalan. hiú kísérlet marad, miután a zajgó Róma eltorzította ábrándjaidat, örökre elnémította igazi énedet. Hogyan is mondja Juvenalis?
„Mind féltjük az életünket, s az élet kedvéért elveszítjük azt, amiért élni érdemes!”


Ezek a kétségek nyilván nem gyógyíthatták ki emlékezetzavarából. Egy látszott biztosnak mióta már: az, hogy a birodalom védekezik. Az élet mindenütt hitványabb lett, kisszerűbb. A császár hatalma korlátozottabb olykor, mint egy gyümölcskofáé vagy egy baromfikereskedőé, aki egyeduralkodóként pöffeszkedhet pultja mögött.
Ájulásából ocsúdva nem világos előtte, hogyan is került Alexandriába; azelőtt pedig szülővárosába, az Eufrátesz partján fekvő Szamoszatába. (A helytartó fegyveres kíséretet adott a befolyásos személyek pártfogását élvező író mellé; így vágott át ő Kis Ázsián, és jutott ki a Fekete tenger déli partjára.)

„Konok kitartóvá nevel mindenkit Róma? ¬– teszi föl magának a kérdést. ¬– Vagy legalábbis előrelátóvá. Véletlennek mondható e, hogy itt trónolok a magasban, kimérákkal ékesített violás tógámban, s a hajam kibodorítva?”...Persius jellemzését ma is találónak érzi; valamikor nevetésre ingerelték azok a szatírák. Most viszont tehetetlenül veszi tudomásul, hogy az „óriás tüdő” egyre csak liheg; orrán szűri a hangot, idétlenkedve, s elmegy a kedve a tömjénezés kigúnyolásától. Persius találata pontos, de Lukianosz arcáról örökre eltűnt a bohócvigyor.
„Vétkébe hülyült, csupa háj érzékei tompák! ¬– ezt kiről költötte vajon a költő? S a mesterlövés: ¬– Felül vagy! Hát harácsolsz.”


Kint ünnepségre készülődnek. Régi dór lant szól, afrikai lopótökön dobolnak. Mintha ködfátyolon át látna mindent, szemében mélabú.
„Szabadok, ringyók, fajtalankodók százai vannak ki rá! ¬– sziszegte volt fülébe évtizedekkel ezelőtt a Rómából érkezett aggastyán, hírnöknek nem hivatalos. ¬– Veszélyes játék ma szatírát írni!” S megcsóválta fejét.
Talán...nem írni! Ő legalábbis így emlékezett Juvenalis szállóigévé vált mondására ¬– mert róla volt szó, akit egy befolyásos pantomimszínész kigúnyolása miatt száműzetésre ítélt a költészetet pártoló, festegető és versfaragó, „jó” császár...Azóta új császár van. De van e, aki még háborogni mer „a város” ellen?
Pedig elhihető: Athén kővé dermedt, s ugyanaz a sors vár Rómára is. Ma még képmutatás („a rómaiak egész életükben egyetlen igaz szót szólnak, azt is a végrendeletükben írják, így legalább nem kell elviselniük őszinteségük következményeit”), cinikusok mosdatlan viccei, szofisták fecsegése. A hatalom szívesen használta föl mindig a filozófusok piactéri vitáit, a keresztúti erkölcsprédikációkat a politikai feszültségek levezetésére.
Most már kezd emlékezni egy másik énjére, aki, mikor először járt Rómában, a város előtt állva azt kérdezte magától:„Miért fordultál el a nap sugarától, Görögországtól, az ottani boldogságtól és szabadságtól, a jöttél nézni az itteni felfordulást, a besúgókat, a gőgös üdvözléseket, a lakomákat, a hízelgőket, a gyilkosokat!...” Semmi sem változott azóta, legfeljebb az ő helyzete. (Aki bíborral méri a boldogságot, az hízelgőket gyűjt maga köré ¬– az olyan embernek való Róma szolgálata.)
Ha volna lelkierő benne még egyszer kívülről szemlélni a kívülről jötteket! Ezt a kulisszákból épített római világot, melyben a lusta, puhány népség őrjöngve ás le kurta lapáttal a festett görög cserép után, s a bennszülöttek, élen a bértollnokokkal egymást marják; elég, hogyha csontot dob közéjük valaki, már készségesen, mi több: hűségesen vakkantanak. Valamikor komikus maszkot öltött magára, hogy kifejezze megvetését a szánni való talpnyalók iránt.
„Hol a szellem méltósága, te isteni dolgokat értő!...Hogyan tudták elhitetni veled, hogy valamelyik kiskirály hasonmása lehetsz külsőre bár, éppúgy, mint az ál Alexandrosz az igazinak, vagy az, aki nagyapáink idején Nérónak adta ki magát?!”

A fürdőben szótlanul hagyta, hogy levetkőztessék, várta a selyemfiú tapintását, aki mindnyájunkat megtanít rá, hogyan dörzsöljük magunkat simára, hogy tépkedjük ki a szőrszálainkat. E mulatság közben csak kevés kellett volna ahhoz, hogy lekókadó fejét dacosan fölemelve nemet mondjon a gondolatait is ellágyító kenőcsös ujjaknak, az önbizalmát kiszínező piros festéknek. De nem volt hozzá ereje.
„Ázsia, Európa kicsi zuga a világnak ¬– ült ki ajkára a bánatos csömör. ¬– De hát, ha itt kell leélnem azt a keveset, ami még hátra van?!...Harc, ünneplés, gőg, talpnyalás, gyanakvás, acsarkodás, hullámaival sodródtam idáig, mint mások. A szerelem ideje elmúlt; takarékoskodni nincs kiért, miért. Ahogyan a jelenlegi császár, Marcus Aurelius mondaná: nagyra voltál, mint a pók, ha legyet fogott. Vagy más halandó, ha szarmatát ölt...No de ¬– hosszasan nézte a lassan lecsillapodó tengervizet ¬– a féktelenül háborgó óceán mindenik cseppje tudja, mi az apály. Önmagadba mindig visszavonulhatsz.”




AZ „ELSŐRENDŰ EREKLYE”

Megcsömörlöttem a kérkedékenyek között. Lator időkben fényűzés a felindulás. Láttad őket az elragadtatás őrjöngő tetőfokán, megszokhattad a veríték utálatos bűzét, gőzét, hónaljuk s kimart lágyékuk szagát. Ló nélküli lovagok immáron; hulladékon túrkáló sok hős, mígnem a papság kiszívja testükből a maradék életerőt.
A hősiesség után, lám, most az álgyönyör. Hiszen a felkavart, megviselt lélek sötétebb útvesztőbe téved, mint akármely vert sereg.
Ha a Gondviselő nem látja meg őket idegenben, ők nem gondolnak arra, hogy a pokolbeli szellem uszításának eszközei. Csonkult, elüszkösödött testükkel, cserzett, összevagdosott bőrükkel idétlen őslények módjára fenekednek az égre. Mert az ember ¬– vérszínű fénytől sújtva ¬– nem látja meg magában a szörnyet. Aki le nem zuhant közülük a hegyszakadékba, keresztes zászlók felségjelével fölékesített bűn örvényében tobzódik.
Remeg a szája a torzonborz normannak, s vele vonaglik a félig lenyúzott, kocsonyás arc. Annak örömére, hogy a Szent Lándzsa előkerült, megbecstelenítette egy gyermek szemérmét. A sötét bőrű leányka feltépett öléből csurog a vér, lefolyik csont vékony lábszárán s végig a letarolt füvön. Az áldozat kacérságot nem ismerő, esdeklő tekintete a birtokláshoz szokott férfi iszonyú szemét keresi:„Az életemet kíméld meg legalább!...” Egy kóbor eb odamegy a leánykához, és nyalni kezdi lábáról a vért. A poshadt pocsolyavizet lefetyelő vitéz ¬– lötyög rajta a mellvért, az áldott pisi sör is megtenné, hogy bendője dagadtra szívódjék újra ¬– előbb kedvetlenül belerúg az állatba, majd lándzsája hegyével kiszúrja a fél szemét. A brancs röhög, a szűkölő eb elmenekül.
A természet kölönce, adománya ez is, az is. Az egyik őrjöng (a kolostor katakombájában szemfedőjük alatt századok óta szunnyadó apácák is felriadnának hangjától), a másik ¬– a kizsigerelt ¬– mintha megnémult volna. Másutt a bél, tüdő, máj, szív ¬– a belső szervek kerültek napvilágra; döglegyek dongják őket, ahogy rájuk tűz a nap. Nemcsak arra a véres végbélre s feltépett vaginára.
Képzeletben még édes ételekkel mérgezzük magunk. De a mézben ott úszkál, mióta már, az epe. Az otthoni tiszta vizű folyók (a víz itt sárga és zavaros), a platánok alatt sétáló büszke pávamadarak!... Akinek marhája, ökre van, s otthon maradt, akörül ott téblábol hízelegve a pereputtya. Sok daliás, messzi földre zarándokolt levente, kik úgy érzitek, hogy lábatok alól kezd kiszabadulni a föld! Frank s Rajna menti lovagok, a vezeklés volna végre a ti dolgotok...
A vágy repül, amerre a margaréta és a rezeda nyílik, ahol a fülemüle éneke szól, s pillangók lebegnek ide oda. az életkehelynek csak sziporkázó felszínét ismertétek, s nem tudtátok, hogy méreggel van teli. Közel a nap, a perc (!) ¬– amikor el kell búcsúznotok az igézet földjétől, melynek nem sokáig örvendhettetek. Soha már a sármányok, gerlicék szelíd társasága, a tulipán és a szellőrózsa színei, vagy a lusta kecskebéka andalító brekegése.
A fél szemhéjam leégett, a másikat lecsukom. Miként ennek a vaskos könyvnek a fedelét. Nincs több tinta. Vérrel nem akarok írni.
Győzött a fondorlat, az erő.


Raymond d’Aguilers a nevem; Toulouse grófjának, a provence i Saint Gilles i Raymondnak a szolgálatában veszek részt a keresztes hadjáratban. Uram nagy becsvággyal vonult harcba; előbb az Ibériai félsziget szaracénjai ellen, majd a Szent Sírt felszabadítani. Birtokát átadta fiának, s megesküdött rá, hogy soha nem tér vissza Provence ba, életének hátralevő részét a keresztes háborúnak szenteli. Feleségét is magával hozta, aki jelen pillanatban ott fekszik egy törött tengelyű, rozzant szekéren, áldott állapotban. Ha minden jól megy, megszüli második gyermekét ¬– természetesen fiú lesz, s az Alfonz nevet kapja a keresztvíz alatt.
Káplánként indultam útnak, a pápa Őszentsége szavai által megáldva és feltüzelve, hogy a kereszténység elrabolt javait visszaszerezzük a pogányoktól. Orbán pápa a kényszerrel történő megtérítés bűne alól is feloldott bennünket, emlékezetünkbe idézve Pál apostolnak az epheszosziakhoz intézett levelét, miszerint:„Öltözzetek fel az Isten fegyverébe, hogy az ördög leselkedéseinek ellent állhassatok... Vegyétek fel az üdvösségnek sisakját és a Léleknek kardját, mely az Isten igéje.”
Igehirdetésem nem ütközött akadályba sehol, ahová eljutottam. S mihelyt megértettem és látnom adatott, hogy a bemocskolt s megrongált templomok után újabb várak és szentélyek lerombolása következik, uram, Toulouse grófja noszogatni kezdett, hogy siessek bátor lélekkel Krisztus megsegítésére a keresztényi hitben üdvözülők katonai táborába. Otromba kardot adott a kezembe, mondván, hogy a szörnyűségek közepette az majd egyensúlyban tartja bátorságomat.
Nagy a hőség; üres gyomrom a portól felkavarodott.
Nem békét, de harcot hozok a földre!...A Szentírásból már csak ilyen idézetekre ajánlatos hivatkozni. „Ahhoz, hogy az eszme éljen!” ¬– horkan fel gróf uram, s megsarkantyúzza horpadt hasú kancáját. A lovagok utána... s a palánkon túl már lobog a láng. Midőn az 1098. esztendő őszén a keresztes had Bejrút felé tartott, nyilvánvalóvá vált, hogy a további előrenyomulásnak nagy ára lesz. A Kairóval való háború! Hiszen al Afdal egyiptomi vezér tudtunkra adta, miszerint Palesztina a Fátimidák (a moszlim dinasztia) régi birtoka.
A minap ¬– 1099 júniusának hetedik napján (közben eltelt egy keserves év) ¬– a vitézlő nép izgatott kiáltásokat hallatott, midőn egy magaslatról (el is neveztük Örömhegynek) a fátyolos fényben megpillantottuk Jeruzsálemet.
Szekerekben a zsákmányolt javak, de hány szerencsétlen, jajgató sebesült, keresztény asszony s gyermek is. A Szent Sírt őrző város falai mögött i sok nélkülöző, fegyvertelen aggastyán, nő, poronty, főként muzulmánok és zsidók...Ki marad életben?
A magam mentségének tükre ez, nem krónika. Nekem már csak azt a passzust kell kiegészítenem, mely a határtalan felbuzdulásról szól ¬– azután, hogy Toulouse grófja buzgólkodásának köszönhetően Antiochiában megtalálták a Szent Lándzsát, amelyet egy római katona a megfeszített Krisztus oldalába döfött volt. Járvány, ínség, elkeseredés pusztított a táborunkban, midőn mentőangyal gyanánt előállt egy rossz hírű és szagú koldus barát, Péter Bertalan nevezetű, állítván, hogy Szent András több ízben is megjelent az ő álmában, és kinyilatkoztatta, hogy az antiochiai katedrálisban megtalálható az „elsőrendű ereklye”. Rajmund fölásatta a templom padlózatát, és a korhadás rejtekéből a vakaródzó barát csodák csodájára előhalászta a lándzsát. Meglehetősen fényesre koptatott volt a nyele, de örömujjongásba tört ki mindenki. egyedül a mogorva Adhémar püspök vonta kétségbe Szagos Péter látnoki képességeit, aki azonban hajlandó volt alávetni magát a tűzpróbán ak. Szegény flótás, bele is halt égési sebeibe.
Nekem utóbb már csak olyan álmaim voltak, hogy tigristestű pogányok rohantak reám, a fegyverük eleven kígyófarok volt...
A normann lovagok vezére, Tarantói Boemund lett Antiochia ura. Unokaöccse, Tankréd továbblovagolt velünk Jeruzsálem felé, kijelentve, hogy őt a Szent Sír őrzésére jelölte ki a Gondviselő. (E hitben különben többen is osztoznak.)
Antiochia ostroma után temettük el az énekes deákot, aki nem győzte elégszer a fülünkbe zsongani népszerű szerzeményét, azt, hogy: szívem nélkül megyek a háborúba én, nemes úrnőm, de hogyan éljen a test nélküle?”...
Szegény testnek nem is sikerült: most búslakodhat a lélek otthon egymagában.


A két nagy ostromtorony egyikét Toulouse grófja tolatta a falak tövébe. Sebesült paripáját pirkadatig ápolta, istápolta, még a csillagokban is volt ideje gyönyörködni. Mikor lovából elszállt a pára (nem nevezhette léleknek, mint ahogy a háborút sem vérengzésnek), egy pillanatig megborzongott, eltűnődve azon, hogy annyi küszködés után mi marad belőlünk: csont, zsigerek, kevés vagy bőséges zsiradék ¬– s ha szerencsénk van, mindez egy halomban! (Néhány órával később kelletlenül vette tudomásul, hogy a jeruzsálemi zsidó gyülekezett testületileg bennégett a nagy zsinagógában; pedig a keresztes lovagok nem is e jámbor, meghunyászkodó népség ellen vívtak ádáz csatát.) A kimúlt kanca gerince mintha még megvonaglott volna, jobb hátsó lábával egyet rúgott a levegőbe...
Toulouse grófja különben a kudarcok emberének tartotta magát. A város bevétele után meg sem kockáztatta, hogy Jeruzsálem királyává választassa magát; kevés híve volt a hercegek, grófok között, akik szívesebben szavaztak bizalmat az arc nélküli Bouillon Gottfriednek, Alsó Lotaringia hercegének. Őhercegsége utólag le is mondott a királyi címről, a „Szent Sír őrzőjének” nevezte magát (utóvégre Krisztusnak is csak töviskorona jutott, nem valódi.)
Hivatásos krónikás örökítette meg a heves harcot, mely egész nap tartott. A kerekeken tolt, védőtetős faltörő kosoknak, a hajítógépeknek, melyekkel a köveket, a kénből, kőolajból, gyertyából és égetett mészből készített keveréket meggyújtva zúdították az ellenségre, a szemtanú ¬– Chartres Foucher ¬– beszámolója szerint kevés szerepük volt Jeruzsálem felszabadításában. „A városba behatolván, zarándokaink Salamon templomáig üldözték a szaracénokat, ahol is aztán azok összegyűltek...az egész templom úszott a vérüktől...A keresztesek csakhamar nagy sietséggel bejárták a várost, és magukhoz ragadtak aranyat, ezüstöt, lovakat és öszvéreket, kifosztották a kincsekkel zsúfolásig megtelt házakat és minareteket. Másnap óvatosan felkúsztak a templom tetejére, ott megtámadták a szaracénokat, férfiakat és nőket, s kardjukkal levágták a fejüket. Néhányan leugrottak a templom magaslatáról. Ezt látva Tankréd elszörnyülködött
A rettentő bűz miatt, mert hiszen az egész város tele volt tetemekkel., a holtakat az életben hagyottakkal hurcoltatták ki a falakon kívülre, és házmagas halmokat rakattak belőlük. A pogányok közül még senki sem látott ehhez hasonló vérfürdőt, vagy hallott ilyesmiről” ¬– zárul A frankok tetteit megörökítő krónika.
Toulouse grófját nehéz, borgőzös éjszakákon levágott fejek, torz arckifejezések, kifordult szemek, fej nélkül vonagló testek, végtagok üldözték. Nem hitte el, hogy az elesett keresztények még halálukban is mosolyogtak, és hogy azon a vértől csapzott győzelmi napon földöntúli ragyogást árasztottak maguk körül. De tudta, hogy a jeruzsálemi vesztőhely képét idővel eltompítja az emlékezet.
A vallásos érzületű lovagok könnyes szemmel járultak a Megváltó sírjához, hogy hálaimát mondjanak. A megszállottak vagy a farizeuskodók legfeljebb eggyel többet.



ÁDÁM ÉS ÉVA FÖLDI ÉLETE


A magány ördöge győzött volna felette? Most, hogy az egész kapufelületet beborító dombormű elkészült, nem érzett felszabadultságot, mint máskor, ha remek munkát végzett. Ellenkezőleg: megmagyarázhatatlan bűntudattal osont hazafelé a nyirkos késő őszben, az árkádsoron végig, félve, nehogy magával ragadja a lándzsás, alabárdos poroszlók védelme alatt vonuló templomi zászlós menet.
„Esendő lelkek, sok balga hívságnak, gonosz kísértésnek kitéve! Ámde a Teremtő jósága végtelen: megbocsát tévelygő bárányainak” ¬– jutottak eszébe pártfogója szavai; rendszerint így beszélt gyarló embertársairól.
A két hatalmas kapuszárnyat egészben készültek kiönteni. Akkor még senki sem sejtette, milyen üzenettel nyílik és csukódik a maradandóság felé a hildesheimi dóm bronzkapuja. Egyvalaki talán mégis. „Az ó és újszövetség legyen a munkád forrása ¬– mondta neki Bernwardus püspök. ¬– „Áđám és Éva földi élete.”
Ahány kolostorban megfordult, látnia kellett, mennyire elszaporodtak a bronzművesség liturgikus tárgyai, oltár és körmeneti keresztek, gyertyatartók, mécsesek, ereklyetartók; az öntési lázban püspökök, apátok, apátnők valósággal vetélkedtek egymás közt. Bernwardus püspök a legjobban felszerelt műhelyt bocsátotta a rendelkezésére; s mikor már a gyakorlati résznél tartottak ¬– ő négyzetes mezőkre osztotta a két kapuszárnyat ¬– , a püspök (miként ha valamely eretnekség kiűzésére indított hadjárat lenne napirenden) szigorúan, parancsoló hangon adta meg a végső utasítást: „Neked kell visszaadnod a tévelygő vagy közönybe hullt polgárok bűntudatát.”
Ekkor ő már rég túl volt az ószövetség kezdeti passzusain, az első emberpár kiűzetésén a Paradicsomból. Emlékezett rá ¬– hogyne emlékezett volna ¬– , hogy a bűnbeesés percétől fogva minden rosszra fordult (mintha a bőrén érezte volna azóta is). Az Úr dörgedelmes haragja nyomán ¬– „a föld töviset és bogáncskórót teremjen tenéked, s egyed a mezőnek füvét” ¬– Ádáméknak mindenért keményen meg kellett dolgozniuk. Megtanulták azt is, milyen érzés a fájdalom... „hát még az öregedés!” ¬– rándult meg a mester száját körülfogó dupla ránc. „Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: Mert por vagy te s ismét porrá leszel”...
Látta maga előtt a szerencsétleneket, átélte ismét saját kudarcait, csalódásait; mégis ¬– mint csavargásai során annyiszor ¬– észrevétlenül életet lehelt hőseibe, ha már magával cipelte és megszerette őket. Évát előbb csendes, alázatos asszonyállatként képzelte maga elé; semmiképpen sem látta ledér, lusta némbernek (bár hosszú élete során a sors ilyennel is összehozta), hanem szemérmes, dolgos fehérnépnek, odaadó anyának. De valahogy nem jutott eszébe elég alázatot ¬– vagy inkább rémületet? ¬– vinnie a figurába, noha tudta, hogy emberi sorsunk épp őmiatta jegyeztetett el örökre az eredendő bűnnel.
Csak ezután jött a kísértés, egy villámokkal keresztül¬ kasul szabdalt egű éjszakán. Bódultan feküdt, félig hunyt szemmel, midőn a cellasötétben egy szál ingben megjelent előtte ő ¬– akit hasztalan keresett egész életében. Szűkölni tudott volna feltörő vágyai miatt.
„Paráználkodtál az éjjel? ¬– pillantott rá rutinos szemöldök összevonással másnap a püspök. S mielőtt még szóra nyithatta volna ajkát, ugyanolyan szigorral hangzott a folytatás: ¬– Ha meggyónsz, és vállalod a kirótt penitenciát, várhatod a feloldozást.”
Belőle gondolkodás nélkül fakadt fel a vallomás. Érezte, hogy prédikáció, szenteltvíz, tömjénfüst, semmi sem segít rajta (még az orgonafutamokat is vérpezsdítőeknek érezte olykor); nem hallgathatta el a lelke mélyén megbúvó igazságot: azt, hogy többször átélte már a bűn gyönyörűségét!...
„A te életedbe is belopta magát a paradicsomi kígyó! ¬– kiáltott fel a püspök. ¬– Megtiltom, hogy akárcsak ránézz valamely némberre, nemhogy fetrengj vele, amíg ezzel a hivatással felérő, nagy munkával el nem készültél!”
A vallomás Ádámra vonatkozó része benne rekedt. Saját magának kellett megküzdenie a halhatatlanság kiváltságát fogcsikorgatva, dacosan visszaperelő Ádámmal, aki belülről, a mellkasa alól öklözte. A kínpadra vonás iszonyatával kerülgette gyűlölt alteregóját, kétségtelen megrontóját. Tudta, önmagát kell legyőznie (ha már nem hallgatta eleget a hitoktató teológusokat); végül hagyta, hogy egy vakbuzgó, új Ádám ¬– aki, valahányszor Éva anyaszült meztelenül lovagolt el előtte egy seprűnyélen ¬– együgyű okoskodással a nemlétező ördögre kenje eltévelyedését.


A püspök, úgy látszik, megint megvárakoztatja. Épp úgy, mint amikor elhozta neki az első vázlatokat. Kábító virágillatban vonult égig az udvaron, a folyosókon, látta (nyilván csak képzeletben), mint érnek össze Ádám és Éva ujjbegyei. Mellkasa zihált, mint valahányszor munka közben lehajolva szemügyre vette a női térd holdas villanását, a talp izgató ívelését... A lobogó drapériák és a bőrkötéses krónikák színes iniciáléi között mintha még a filigrán bronz szobrocskákban is megmozdul volna valami életre emlékeztető.
„Te eretnekebb vagy, mint hittem volna!” ¬– förmedt rá háta mögött a püspök. „Irgalom” ¬– szerette volna mondani a rajtaütőnek, akiben mecénását tisztelte eddig. A püspöki süveg csak játszi színfolt volt számára, semmiképpen sem teológiai kihívás. A parfümillat és a pompa, minden, ami ebben a környezetben a valóság ígérete volt mostanáig, hirtelen riasztó látomásként hatott rá. Hervadás és rothadás szaga lengte körül. Görcsbe rándult a gyomra, mintha vallatásra idézték volna be.
„Hiszen ez gőg részedről, fiam.” Az erőteljes testalkatú püspök komoly méltósága mindazonáltal megingott. Pár pillanatig győzte még megjátszott haraggal; de kivörösödött képe és zavaros tekintete elárulta, hogy vérmes szemében fojtott félelem izzik, nemcsak fenyegetés.
A férfi ekkor már úgy érezte: ha nem siet penitenciára fogni testét, lelkét, cinikus démonpofák vigyorgásától kísérve fog elkárhozni. (Ó, midőn még az ablakpárkányra könyökölve szabadon gyönyörködhetett egy kis szobacica idomaiban!) Érezte, hogy sürgősen mondania, vagy inkább tennie kell valamit. Darócköpeny, szandál, akár egy szerzetesnek. És böjt. Ez az: böjt! Még hogyha megviseli is gyatra egészégét.
„Kiderül még, mit érsz az örökkévalóság színe előtt” ¬– jegyezte meg Bernwardus püspök fagyosan. Őt pedig elfogta a bizonytalanságérzet:„Úgy látszik, nem vagyok kiválasztott.”
„Ezután nem azt fogod bronzba önteni, amit az ördög súg a füledbe ¬– folytatta a Menny földi képviselője. ¬– Én majd gondoskodom róla, hogy maradéktalanul végrehajtsd az Úr akaratát.”
Bocsánatról ezúttal nem esett szó. A mester fogai vacogtak. Jöhet bármi, farsang ideje ¬– gondolta ¬– , midőn a vipera vigyorú, vén hercegnők is áldozatul esnek a pompázatos, kéjes őrületnek, ő akkor sem téveszti többé szem elől, hogy Évának, akit az elcsábíttatás tett állhatatlanná és könnyelművé, a csábítás az örök fegyvere!

*

A kapudombormű végül olyan lett, amilyennek a megrendelő: a püspök s az egyház óhajtotta. Ádám szorgalmasan kapál, Éva egy kifeszített sátor alatt gyermekét szoptatja. tekintetéből eltűnt minden kacérság, démoniság; helyette üveges hidegség(!) – mint aki tudomásul vette a végleges kegyvesztést. Az első emberpár felett középen az Ítélethozó Angyal. (A püspök nehezményezte, hogy az oroszlánfejű kapukopogtató kissé eltakarja. Pedig ő őrzi pallosával az Éden bejáratát.)
A domborművet készítő mester később keveset hallatott magáról. Semmibe vesző elmével bódorgott a világban; tokát eresztő udvaroncok bókjait, nagypofájú kereskedők asztaltársaságát lehetőleg elkerülve. Lidérces éjszakái voltak még, valahányszor a palotasoron borzongó ujjaival megsimogatta a márványt, vagy egy templom szentélyének oszlopfőjén megpillantotta Mihály arkangyalt, aki az Úr megbízásából az Utolsó Ítéletkor eldönti majd, ki az, akinek a lelke könnyűnek találtatik.
Álmában ha kínzásnak vetették alá, boldogan nyögött fel, remélve, hogy a fájdalom hamarabb visszaadja hitét a bibliai Ádám kilencszázharminc, valamint az ő képére nemzett Séh kilencszáztizenhét esztendejének erejében. S még hátra van Énös egész életének kilencszázöt, a Kénánénak nyolcszáznegyven, a Mahalálénak nyolcszázharminc, a Járedének kilencszázhatvankét esztendeje. Míg végül a 365 esztendős Éneökhöt Isten magához nem vevé...S még mennyi időnek kellett eltelnie, mennyi veszedelemnek Mózes megpróbáltatásáig, midőn a folyóvizek békától pozsogtak és felmentek az ágyasházba, a kemencékbe és a sütőteknőkbe; s ugyanúgy az ártalmas bogarak , a tetvek...míg tetvekké nem lett az egész Föld. Majd dögvész pusztított el minden állatot és jégeső a mező minden füvét, fáját, hogy aztán sáskák falják föl, ami még megmaradt.


A hildesheimi dóm bronzkapujának híres domborművét ránk hagyó mester időnként felriadva hunyorog a rázúduló esetleges fényben. De elméjét beárnyékolja a zivataros, büntető idő, rég megbénultak ujjai.
Senki sem érti, hogy a kapudombormű csigavonalú halma előtt, a merev törzsű fák közt milyen láthatatlan dráma zajlik még ma is.






ÁTVÁLTOZÁSOK BUDDHÁJA


„Tág a világ, mégis üresnek tűnik nélküle” ¬– tűnődött Tan jüan, aki kolostori szolgából kéziratos könyvek illusztrátorává nőtte ki magát, s noha szerzetes testvérei nem győzték dicsérni spontán képzelőerejét, ő egy percig sem feledkezett meg arról, hogy ha egy novícius kellemetlen, „rendbontó” újítással áll elő, könnyen ráragaszthatják a „dudvatojás” jelzőt.
Kolostoruk úgyszólván különálló szektát képviselt, szerzetestársai azonban hallgatólagosan elfogadták a buddhista tan alaptételeit, jóllehet a Csen hívei nem annyira a nagy elődök tapasztalatában, az átörökíthető bölcsességben keresték és látták az önmegvalósítás lehetőségét, hanem egyre inkább a nem cselekvés kockázat nélküli „kockázatában”, a passzív szemlélődésben, a kételkedést megtűrő, olykor felmagasztosító, kötekedéssel fűszerezett társalgásban ¬– mielőtt a magány férgei testüket, lelküket így vagy úgy kikezdenék.
„Márpedig én megtagadtam a magányt, tehát cselekvésre szántam el magam. Kockáztatok ¬– tusakodott magában Tan jüan ¬–, méghozzá nem akárkivel. S a Mester tudja ezt...Kezdetben inkább csak szórakozottan érdeklődött, hogy aztán a rajzaimból fejtse meg később titokzatos sétáimat. Most már minden titkolózás fölösleges: gyékényfekhelye fölött a falon ott függ a kép. Szelíd rábeszéléssel fosztott meg tőle. ‘Tudhatod, nálunk nincs tilalom ¬– mondta. ¬– Miért ne ajándékozhatnád meg öreg pártfogódat ezzel a különleges színfolttal?! Hiszen a világ tüneményei már alig alig ingerlik gyarló látásomat’... Azóta talán ő gyönyörködik titokban a szerfölött finom, törékeny teremtű gyermeklány képmásában, kinek hattyúnyakát szerencsére félig meddig eltakarja a halványzöld damaszt. (A többi ¬– a kolostor falai között ¬– csak bennem él: a légiesen karcsú alakot befedő, tág körben ringó szoknya, mely alól kivillannak lábacskái.) A selyemfonalakkal és gyöngyökkel átszőtt koronaféle dísz persze csak a fantáziám szüleménye ¬– a Mester meg is rótt miatta, de főképpen a képen látható lány kezében tartott emberi koponya miatt, melyet, úgy látszik, nem sikerült ellensúlyoznom a másik kézben tartott rózsa szimbólumával. „Senki sem tagadja, hogy egy átszellemült gyermekarc ¬– mondta volt a Mester. ¬– Csak hát az inkább keskeny, mint gömbölyded homlokon túl sok szomorúság borong. S a sötéten csillogó szempár mintha segítségért könyörögne. Nem tudom, mit mondana az eredeti?...Az egész arcra koraérettséget: valami végzetszerű sorshomályt foncsorozott a belőled áradó szenvedély’...”
„Hátha még tudná, hogy a kedves lény halottaiból támadt fel!” ¬– gondolja az ifjú. S miközben lopakodó léptekkel mezítláb körüljárja a szószékben szunyókáló Mestert, újból átéli az elképzelhetetlent. (Amit soha senki nem fog tudni megfesteni.)
A lég aznap fülledt volt, de az ég fokozatosan elsötétedett, s mire odaért a kis csoportosuláshoz, a goromba szélvihar majd elseperte a temetőhely frissen vágott zöld ágait, virágait. A bámészkodó népség kelletlenül már éppen oszolni kezdett, amikor a föld mélyéből sikoltás hallatszott, olyan, hogy mindenki holttá dermedt a közelben. Egy köpcös előkelőség ¬– borbélymester vagy kuruzsló talán? ¬– rögvest odafutott; de mire lepillantott a gödörbe, a kis holttetem már éledezve felállt. Most azok kezdtek visítozni, kiabálni, akikre a sírból kimászni igyekvő rápillantott.

A Mester fölriad, majd ülőpárnáját keresi bosszúsan; megint a derekára fog panaszkodni...A csarnok belsejében kuporgó szerzetesek, mintegy vezényszóra, talpukat felfelé fordítva, hirtelen átmennek lótuszülésbe. Ajzottan vigyorognak; egyedül a Mester morózus.
„Mezőre tűz a nap. te mit keresel itt?! ¬– mordul rá Tan jüanra. ¬– Miért nem vagy a novíciusokkal, akik az alsó traktusban pihennek?”
Mintha sejtené, hogy Tan jüannak hol jár az esze.
Az egész feltámadt leánytest görcs volt; merev. Haja és ingecskéje lucskos nehéz a harmattól, mely minél jobban megcsillogtatta a gyümölcsfák rózsaszín és fehér virágait, annál nagyobb rémület szállta meg a megzavarodott gyülekezet szívét. az övét is. Aki nem sokkal azelőtt olvasott egy profán hindu történetet arról, miszerint a Világteremtő egy sereg átkos hibával és fogyatékossággal verte meg a nőt. Az asszony puszta jelenléte már merő képtelenség a világban: ha megszólal, üres semmiségeket fecseg, vagy ostobán civakodik; amellett szeszélyes, mint a szél. Ráadásul állhatatlan, csapodár. Inkább bízhatsz a kobrában, mint a nőben! Azt becsüli és részesíti előnyben, aki hízelegve élesztgeti hiúságát...A Mester egyszer meg is fogadtatta vele, hogy ¬– „olajat a tűzre?” ¬– egyetlen nőhöz sem les köze soha.
„Már előre látom ¬– szólal meg a Mester, midőn a novícius meghajol előtte. Tan jüan menten elsápad, eszébe jut a korábbi intelem:„A Teremtő ravasz fondorlata ez, hidd el. Hogy miként változtassa a bölcset bolonddá.”
Ráadásul képes beszéd következik most ¬– mindössze két verssor:
Tűzkő és villám hogyha csattan
Éppen olyan megfoghatatlan...
Van valami megrendítő abban, ahogy a derékfájásával kínlódó, esendő öregember rossz hallásával a tőle pár lépésnyire csevegő szerzetesek szavaira fülel. („Gyepűn se főst, se por...he he!” Mint elhullatott morzsaszemek. S utána a szánalmas csámcsogás.)
„Mit látsz előre?” ¬– kérdi bátortalanul az ifjú.
„Hát, hogy felkötöd a sarudat, és elhagysz bennünket. Úgy visz sodor egy idegen erő téged, fiam, mint a széljárás nyugatról. Hogy a mámortól és a kicsapongástól pusztulj el végül...”
„Én, aki szüzességi fogadalmat tettem?! ¬– feleli megbántottan Tan jüan. ¬– mint az indiai királyfi.”
A többit csak magában teszi hozzá: aki aztán zokogva és remegve bánta meg kevélységét, ridegségét, a világ képe ködösen folyt szét szeme előtt, amint (a legenda szerint) szakadékok fölött, kígyózó ösvényeken követte szíve választottját. A legendás hős helyébe képzeli magát, aki előtt a reggel gomolygó ködfellegei szétszakadoznak, amikor megpillantja a teremtés csodáját...
„Valamikor szentül hittél a megvilágosodás pillanatában” ¬– mondja az ifjú váratlanul, dacosan.
A Mesternek most illene haragra gerjednie. (Aki érti a Csent, érti az Urat!”) de beéri egy khá szerű horkantással, aztán helyet mutat a tanítványnak; „Ülj le, és igyál meg egy csésze teát. Az lehűt.”
Tan jüan kelletlenül foglal helyet a szószék árnyékában.
„Bizonyára minden tagjából titokzatosság áramlik feléd ¬– folytatja megfontolt hangon a mester. ¬– A teremtő csupa ellentétből alkotta meg a világot. Hogy férne meg különben a tisztaság mellett annyi bájos kétszínűség oly kicsiny testben?!”
„Ő nincsen tudatában semminek! ¬– fakad ki Tan jüan. ¬– Az értékeinek.”
Az öreg szem elnéz valahova messzire.
„Megmagyarázhatatlan bűbáj ¬– a Mester bólint. ¬– Hasonló a lótuszvirághoz, mely az erdei tó sötét vizének tükrén nyílik. A kihívó szépség elosztva: rajta, benne s körülötte. Észrevétlenül elbájol, lenyűgöz.”
„Mi más a Megvilágosodás?...” ¬– kezdi a fiú.
„Megront. Ki vagy szolgáltatva neki. ¬– A Mester mintha nem hallotta volna a kérdést. Hangja erélyessé válik: ¬– Az ifjúság önhittsége hatalmas...olykor megsemmisítő erő. ¬– A novícius érzi, mint támad fel a Mesterben az elbizakodott tudatlanságot megadásra bíró konokság. ¬– A vonzerejét éppoly mértékben köszönheti gyarlóságának, mint szépségének. A homályon átütő szépség kiszámíthatatlan varázs; a tökéletlenség csak fokozza a hatást.”
Az ifjú maró gúnnyal válaszolja:„Ahogyan a kopaszok kara mondaná: veszélyesebb a szeszes italnál és minden káros szenvedélynél?”
A Mester hallgat, kivár.
„Eddig egyetlen bölcselő sem tudta megmondani, hogy mi az, ami a szerelmes férfi szenvedélyét előidézi és sarkallja. ¬– A hang mintha valahonnan messziről jönne. ¬– Minden gyarló ember más más alkotóelemekből hozza létre azt a hamis képet, amely bálványként hat rá.”

*

Tan jüan szótanul teázott, szemmel láthatóan nehezen viselte el a Mester horkantásokkal kísért megjegyzéseit, tehetetlennek érezte magát. Közben azért eszébe jutott Mesterének egy korábbi remeklése, melyben az emberséget, a szív természetét állította szembe a száraz konvenciókkal, nem mulasztva el hangsúlyozni, hogy az önmegváltás felé vezető út elképzelhetetlen a tiltó „sorompók” lerombolása nélkül. Ha tehát nincsenek tabuk...? ¬– gondolta a novícius.
A következtetést már hangosan mondta ki.
Tan jüan:„És hogyha számomra ez lenne az üdvözülés útja?...Hiszlanglin is belefáradt a sok öldöklésbe, szívesebben fúrt, ásott ivóvíz után vagy kapálta a kertet. Juan vu mester sok évszázadot megélt szállóigéje pedig nem úgy szól e, hogy néha Buddha minden bölcsességén s okításán túltesz egy szezámmagos pogácsa?!”
MESTER:„Csakhogy az eleven hús egy idő után, meg ne tapasztald, rágósabb lesz a legpenészesebb pogácsánál. A gyomor és a szív táplálékát nem lehet összetéveszteni.”
Tan jüan:„Senki és semmi nem azonos önmagával.”
Mester: „Tiszteljem hát az őrültséget benned?”
Tan jüan (elszántan): „Igen.” A Mester egy ingerült khát hallatott, mire az ifjú gúnyosan jegyezte meg:„Talán várjam ki, hogy majd a szamárkancák hasában újjászületve rátaláljak a Hármas Világra?”
Mester:„Amióta az érzéki örömök érdekelnek, s nem az anyag és az anyagtalanság régiói, egészen olyan vagy, fiam, mint a lángokban álló ház.”
Tan jüan:„Bízzam inkább holmi megzápult elméjűekre magam? A hegyekből érkezett remete egyébről sem álmodozik, csak arról, hogy a fiatalok fejéből kigyomlálhassa a fölöslegeset. ‘Térjetek korán pihenőre’ hajtogatja. ‘Fölöltöttétek ruhátokat, megettétek kásátokat ¬– mit akartok még? Hagyjátok ügy nélkül múlni az időt...'’
Mester (elkacagja magát);„Ha azt találnám mondani, hogy így igaz, egy pillanatig sem haboznál rávágni, hogy ezúttal én érdemlek botütést.”
Tan jüan:„Ki szánakozott annyit a szerencsétleneken, akiknek elég a köznapiság nyüve, árnyéka, hamuja?!...Gyanús próféta számomra az, akiből nem a bölcs, csak a vénség beszél. Egy vaksi szamár, aki szerint lassan már a napfelkeltében is vétek gyönyörködni.”
Mester:„Ez nem az a hely, ahol sokáig számítani lehet rád ekképpen.” ¬– Tan jüan leszegett fővel követte Mesterét, pontosabban mezítelen talpának nyomait a porban. ¬– „Nem állítom, hogy a külsőségek után rohansz. Ámde amit bensődnek kell sugároznia: a tisztaságot önmagadon kívül keresed. Megértem, hogy az ismeretlen megfejtése izgatóbb annál a sok kölöncnél ,ami ideköt. Igen ám, de nem könnyű menedékre találni a világban, s amiben te most bízol, nem biztos, hogy azzá lesz.”
Tan jüan beharapta ajkát, nem felelt. Testének minden porcikája reszketett a fölindulástól. A kedves lényre gondolt. Mikor először meg akarta érteni, olyannak látta, mint egy kicsiny, vad, hegyi antilopot, melyen rajtaütöttek, elvágták menekülése útját, s kétségbeesésében nem lát más kivezető utat, minthogy a mélységbe vesse magát.
Kivárta, amíg az öregember kimért léptekkel a buján zöldellő bokrok közül kiér a napsütésre, és nyíltan a szemébe nézett.
Tan jüan:„A szerelmi szenvedély teszerinted fölösleges?”
Mester:„Hasonlatos azon élősdiekhez, melyek a bambusz és a fák leveleire s a füvekre telepednek. A te korodban visszatérő, zavaros álmaim voltak, vad rókákat láttam magam előtt, fenevadakat, amelyek összevissza zabáltak minden szarrakásból. ¬– Olyan volt a kacagása, mint egy vénkecske mekegés. ¬– A léped, a májad vagy a tested nyílásai mind mind szenvedések szülője...”
Tan jüan:„Na és. A fájdalom minden fajtájához jogom van. A tudat is átalakul, ha változik a lényeg. Vagy tán azt kívánnád tőlem, hogy a láncra vert fickók közt vergődjem tovább?!...Pöcegödör tölteléknek, nem mondom, megteszi.”
Mester:„A romlott, cinikus fajzat oda megy, ahol könnyebben megélhet. Rólad azonban mindig azt képzeltem, hogy az özönvízként ömlő disputáktól távol az igaz értelmet keresed.”
Tan jüan:„Az újjászületés esélyét.”
Mester„Az egyetlen finom fénysugarat.”
Tan jüan„S hol érhető az tetten? a szájban, a fülben, az érintésben?...Vagy a láb futásában!...”
Mester:„A menekülésben semmiképp sem...Én azt sugalltam neked mindig: tanuld meg fölfedezni önmagadban a visszfényekkel játszadozó bölcsességet.”
Tan jüan:„Megrendítetted hitemet a felsőbbrendű tudásban. Akár kisgyermek markában a gesztenyetövisek, a sulyomtövisek ¬– mondtad volt. – Miféle valót keresel a kiszáradt csontokban?!...”
A Mester az ifjú vállára tette kezét, s meghatottan csak annyit mondott:„Igazad van.”
Tan jüan:„neked volt igazad...A lelkemen kívül semmim sincs.”
Mester:„A lélekben sem fogsz találni semmit. Mit keresel hát?!”
Tan jüan körülnézett; a kolostor nyitott ablakán át meleg pára csapott arcába s a vacsoraillat. Szinte szomorúan válaszolta:„Itt már semmit.”
A Mester (ki tudja, honnan szerezte, hisz tiltva volt) valami erős itallal kínálta tanítványát. Kétszer is töltött neki, s magának is. A kellemes aroma betöltötte a láthatatlan s a látható homályt.
„Mikor indulsz?” ¬– kérdezte Tan jüantól.
„Mielőtt őszi harmat lepi a lótusz leveleit” ¬– kurjantotta szédelegve a novícius. le kellett fogni, különben még képes lett volna táncra perdülni a rizses bödönnel.
„Hinnünk kell a gyógyulásban is, nemcsak a kórban ¬– motyogta búcsúképpen a Mester. ¬– Ki mondja meg, mikor oldod fel s mikor veszed magadra a bilincseket?







A TÖRVÉNYTUDÓ MÚZSA


Az után sóvárog, aki amikor együtt voltak, vérmes szemmel üvöltözött rá. Vagy jobb perceiben, akár egy hóhányó, a farára vert. Mint az a kancsal pecsenyesütő, akivel a temetőfal árnyékában hozta össze a szerencse, s himbálózó fejük felett kiásott hullák száradtak a falra kiterítve. az „elveszett fiúk” besózott tetemei...
„Még most is érzem azt az orrfacsaró bűzt. Hát a húgyos férfigatyák szagát!...Mióta gyúrod a lepedőt, Margot?! Volt alkalmad megundorodni. s te időnként még mindig bezsongsz, mint egy együgyű cseléd!...”
A fogát szívja, dühösen öklözi a kimustrált ágyat; majd leissza magát. Aztán jön az a szörnyű álom. A lekváros lepényre emlékeztető, felpuffadt valami, a víz ide oda dobálja, mint egy medúzát. A sirályhangokat a hullámcsapások hordalékából kimentő szél, vagy a véres arc jajgatása volna?...Ő ott áll a parton, a pendelye csurom víz, a haja is ázik, a képén elmaszatolódott az olcsó festék, de a sűrű esőben is úgy hallja, hogy valaki görcsösen lélegzik, zihál. Átgázol a hullámokon, hogy megkeresse azt a (valahogy ismerős) kelttészta arcot, melyet a hullámok közben befele sodortak. Előregörnyedten, meghajolva, majd térdre rogyva paskolja, verdesi tenyerével a teméntelen habot, kagylótörmelékben keresgél, szétfolyó homokban kotorász. Ha megérinthetné azt a kihívó, nagy orrot s a csontos pofát! Már már sikerül belemarkolnia az összegubancolódott hajba, ¬– nem, ez nem tengerifű! ¬– , hogy a hullámok öléről visszaszerezze a formáját vesztett orcát, két kihűlt kráterrel a homloka alatt. De csak a kés villanása játszik vele megint (hol vagy, Thészeusz, bosszú ura?) ¬– a késé, mely émely mélyre hatol Hippolitosz szemüregében...
Velőtrázó sikoly, nem eget karcoló sirályhang. Margot tehetetlenül támolyog a sekély, alattomos sírhomokban. Mielőtt elveszítené eszméleté, fölébred.
„Miért is nem maradtam meg én közönséges lotyónak, Francois?! Akit így is, úgy is lecsupaszítanak, kifosztanak, mint zsoldos katonák a templomokat. Ysabeau, a kis falánk, harmadszor fetreng bélgörcsben. Hiába vágnak eret rajta, ő már csak a halál csuhás szolgáját várja, aki megkérdezi tőle:„Találkoztál e már természetfeletti jósággal, gyermekem?” Mire az Ysabeau foghíjas, beesett arca rángatózni kezd a régóta elcsavargott mosolyra emlékezve, szája sarkából kis nyálpatak csordogál, s miközben torkából furcsa hangok törnek fel, ártatlan kacérsággal tekint a kopaszodó papra. „Igen, atyám ¬– feleli gondolatban. ¬– Annak az úrnak a részéről, aki szüleimtől megvásárolt. A testvéreimet, aki belekapaszkodtak finom ruhájába, lerázta magáról, képen is törölte, meg beléjük rúgott; de engem tejben vajban fürösztött, miután hazavitt magához. Választékos ízlésű, érző ember volt, állíthatom. Ha rosszkedvvel ébredt, odabújtam hozzá, hogy megvigasztaljam. Mire ő forradásos, vastag szájával végigcsókolta testemet puhán. Az Öszvér Kancában felállított az asztalra, hogy táncoljak; biztatott, hogy kedvemre ledérkedhetek. Este persze elővette a nadrágszíjat: ahányszor rám sózott vele, annyiszor szisszent fel. Neki jobban fáj, mondta. Együtt könnyeztünk; mit tehettem volna: megint vigasztaltam.”
„Nekem maga az Orléans i herceg tette föl a kérdést, hogy miért ragaszkodom annyira egy erőszakos csavargóhoz, amilyen Francois volt ¬– folytatja borgőzös tűnődését Margot, fátyolos hangulatban. (Ami igaz, igaz: úgy tapadt rá a kelekótya, mint a bogáncs, de éppúgy sodródott minden bajba, akár a bogáncs a szélben.) ¬– Az egész életem egy frászban, erőszakban telt el, vágtam rá a hercegnek. ¬– Eggyel több szálka (gerenda!) keresztben vagy hosszában nem sokat változtat a dolgokon. De Francois volt az egyetlen ember, akit szerettem. A gazdagok most hallani sem akarnak felőle, mintha sejtenék, hogy az ő Istenük küldte a halálba.” „Meg kellett volna tanulnia meghajolni, mert aki nem engedelmes, előbb utóbb eltapossák” ¬– jegyezte meg kelletlenül Charles d’Orléans... „a Francois itt lenne most, angolosra csinálná a képedet ¬– nézett a herceg szemébe bosszúsan Margot. ¬– Hiába hemzseg a sok ezüstnemű, festmény, réztál meg frincfranc a palotásban!”
Orrcimpája kitágult az izgalomtól, pedig ezúttal nem nekibőszült, éhes kannal állt szemben, hanem egy előkelő, bókollak sem fukarkodó kiválósággal. A hercegnek mintha még az ábrázata s őszülő szakálla is ki lett volna csipkézve; amikor szavalt, (méghozzá Villontól), a vers ritmusára rezgett rajta minden. „Ebül került, kutyául vész el!”...Hangjában előkelőnek tetszett a gúny is, melybe mint pókhálóba, be szerette volna – maradék reménykedésével együtt ¬– ezt a hiszékeny némbert.


Zuhogtak Margot ra az üres órák, a frászos napok; az esztendők meg csak úgy dögönyözték a derekát. Ő azonban sehogy sem akart beletörődni abba, hogy Franciois néhány hamis garassal szúrta ki a szemét neki is, mint a sok kapzsi, üres zsebű és kishitű hitelezőjének vagy örökösének.
„Álljak ki én is bottal verni agyon a halakat a kéklő jégen?!”...Nem, akkor már inkább egy darab jegét a Marne nak ¬– borogatásként megteszi; feltéve, ha nadrágod ülepét már nem én varrom. Latorkodj kedvedre. Csak kinyújtva ne lássalak soha, mint a laskát!...Nézd, Francois: a termetem a régi; felfedem neked keblemet. Láthatod, nem csüng le ma se. az a pár fölös ránc a képemen?!...Te úgyis behunyt szemmel szoktál szeretkezni, a társaságban pedig ezután majd a sarokba ülök, ahol az árnyék eltakarja arcomat. Csak azt ne tedd, az Istenért, hogy gyászruhát kelljen öltenem magamra, én, akinek a combja alatt a láda fája most is felforrósodott, s egy tomboló falkával is képes voltam megbirkózni bármikor. Emlékezz vissza: amikor legelőször behúztál a hálókamrádba, a sötétben kattant egyet mögöttünk a retesz. Te csak igékkel élsz, súgtam a füledbe, de én mindjárt felfalom ezt, meg az orrodat s a szőrös melledet. Kakaskodj csak: hol a tarajod, hadd kapjam be, még megérem, az a legfinomabb!...És utána (amíg a csuklásod tartott, addig nyakaltad a bort) a vállad fölött sót hányam a tűzbe, hogy elűzzem a rontást. Később aztán te is elkövettél mindent, hogy Vastag Margot t megtarthasd magadnak. Úgy éreztem, mindenütt követsz...Mint bűvölő varázsigét, a számba duruzsoltad, csókoltad, hogy: ’Lám, zsák s a foltja összefércelődtek!’... Hány esztendeje is már annak? Hol van a tavalyi kásás latyak?!”
Közben a Notre Dame ban kongatják a tűzkioltót. A nagydarab némber nyűgölődve hajtja félre az üres flaskót; fel akar tápászkodni, de visszaesik.
„Mi az, Margot, beszoptál?! Ki a frász kérte tőled, hogy egyedül maradj megint!...Kopognak. Biztos egy balfácán. hagyjam, hogy szétlapítson, hogy aztán a hátsófelét fordítsa nekem?!... Gondold meg, Francois! Mielőtt előkerülnél Blois ból vagy valahonnan az Isten háta mögül, ahol állítólag többen is láttak libákkal, tyúkokkal házalni...Vagy annak a körülmetélt fülű szerzetesnek lenne igaza, aki szerint Rennes környékén beálltál a vándorkomédiások közé?...Mindegy. Mielőtt hírhedt féltékenységedtől feltüzelve rám törnél, hogy újfent meggyőződj róla: hogyha más nem, az ördög rántja fel éjjel a pendelyemet ¬– jobb lesz, ha becsületesen hírt adsz magadról. Halljam, hogyan kopog a facipő, s bűzlik is, ha az árnyékszékről jövet beletapostál valamibe. Gyere és győződj meg róla, mint emészti el napjaimat a mélabú. Ánizsos leheletedre vágyva kalimpál a szívem, hogy magamhoz szoríthassam csontos lágyékodat, s te fékezhetetlen szenvedéllyel ronts rám, hatolj belém...”
Újabb, erőteljes kopogtatás után:„Ez a sok enyves kezű, sóher alak csak a cédát látja bennem. A fatálban pedig a lerágott csontokat. Ha netalán hallottak is valamit rólad...’Leszállt vele a rossz a sírba’ ¬– motyogja egyik nagyokos. ‘Vagy fennmaradt a kötélen’ ¬– toldja meg röhögve a másik. Honnan tudhatnák ők, hogy úgy befészkelted magad az életembe, akár a szú a fába. A rosseb képzelte volna, hogy nem lesz tőled többé nyugalmam. Azt hiszed, nem próbáltalak a szemétre hajítani, mint azt a csorba szájú csuprot?! De hiába...Majd, ha egy reggel hörögve, elkékült szájjal ébredek...A nagybátyád viszont, a Szent Benedek kolostor egykori káplánja azt képzeli: a sátán küldött fel hozzád engem a pokolból, hogy megrontsalak. Azért aludt ki benned a hit, meg az életösztön, hogy bűnbánó vallomás helyett végül csak az Ördögfingra tellett, amit reá testáltál... ¬– Az üveg száján az utolsó cseppeket cuppogtatva: ¬– Egyszer tökrészegen legurultál mellőlem...s úgy beszorultál az ágy alá, hogy evickélve csak röfögni tudtál, mint vályúba befordult disznó. ¬– Kacagása hangos szipogásba csap át. Majd a türelmetlen ajtódörömbölésre. ¬– Rühellek, Margot! Nem megfogadtad, hogy többet nem csinálsz úgy, mint egy félnótás? Sírsz, vagy röhögsz!...Legjobb, ha befogod a pofádat. ¬– Kikiált. ¬– Jövök már! ¬– S megint magának: ¬– Asszony, ai bőg. Férfi, aki az orrát fintorgatja. A szerelem...(?) Egy frászt: az idő az, ami mindent legyőz...Mielpőtt hányngert kapnék ¬– lopva belepillant a falitüköbe ¬– , úgyis folytatódik minden.”
Indul ajtót nyitni, s végtelen türelemmel buján fogadja a következőt, mint aki tudja a törvényt, hogy mi a teendő.*

¬–¬ –¬ –¬ –¬ – ¬–¬ – ¬–¬ –¬ –¬ – ¬–¬ –
* Czakó Gábortól kölcsönözve köszönettel



A LÉTEZŐNÉL ERŐSEBB


Minden történeten, még a legmértékletesebben előadottan is átüt valami különös fénye vagy árnya az emlékezésnek. Öreg fejjel, képzelőerő híján, mind több bennünk a habozás, a rejtelem. Ezt azt kiemelünk ¬– aszerint, ahogy ma látjuk a múltat; s nem az egyes tényeket látjuk úgy, ahogy egykor megestek. De még a legközönségesebb krónika is magával hoz valamit a kor szelleméből, hangulatából, melyben íródott.


A vég nélküli, unalmas kocogásban Erasmus egészen elgémberedett. Magasba tekintő szürkéskék szemében megüvegesedett az égbolt. Mintha évkig tartott volna ez a kocsikázás, durva, otromba férfiakkal, tolakodó tekintetű nőkkel összezsúfolódva. S most úgy próbál menekülni, mint egy álszent próféta ¬– a konyhagőzben halakat kibelező, rákollókat csattogtató, csapzott hajú, eszelős, kövér boszorkányok s ráadásul egy „rosszul vágták el a nyakát” lúd tébolyult szárnycsapkodása elől. Kiszolgáltatottabb ő ¬– ezt hírnevének is köszönheti, nemcsak az öregségnek ¬– , mint az a szobor, mely akarata ellenére készült róla, s amely állítólag egy hajón úszik most (tévedésből) valamerre távol kelet felé.


Rohanni a világon át a szerencsével, ha üstökön ragadtam egyszer! S amint meguntam, félreseperem. A sóvárgást igyekszem meghazudtolni azzal, hogy bölcs és megfontolt lettem mára. Mintha az öregség partján rostokolva meztélláb vagy aranysarkantyúsan nem lennél egyformán reménytelen bolond!...Nem fenyeget, igaz, magány és kivetettség; rajongóim gondoskodása szertelen. De a kórral ¬– húgyköveimmel ¬– hadakozni balgaság. Mint ahogyan más, mézként cseppentett Balgaság csillapítja a kiváltságos lélek örök elégedetlenségét, hiányérzetét. Hízelgésre fülelés, szemet hunyó játék nélkül nem volnánk képesek elviselni környezetünket. Bár nem voltam a sors kegyeltje, a balszerencse elkerült. (Ez is önáltatás.) De gyenge, félénk természetemmel mire mentem volna dicséret nélkül, mely cselekedeteimet hányszor feddhetetlennek kiáltotta ki?! A hiúságot, az önteltséget viszont sohasem állhattam (akárcsak az áporodott halszagot). Az ilyen ember, ti ne tudnátok, mire képes?! A legnagyobb kegyetlenségre, csakhogy különbnek látszhasson másoknál.


Riadtan hunyja be szemét; mint akit megkísértett a létezőnél valami sokkal erősebb. A nem létező.
Mint mikor valami előre nem látható veszélyt vagy rosszat sejtve vergődünk, hogy be nem mocskolódjunk ¬– már már a kéjérzetig fokozva az önsanyargatást ¬–, feldúltan hajolt ki a köveken rázkódó kocsiból. Kiáltott egyet, s a fogat megállt.


A kiválasztottak megkísértése nem ilyen, kizárt dolog. Közönséges rosszullét; kiszolgáltatott vagyok, mint a többiek...


Részvét fogta el saját maga iránt, mint holmi vérbő, portékájukat kellető némberek iránt, akik mind a tíz körmükkel kapaszkodnának a múlandó lét hálójába. Eszébe ötlött hajdani csatangolása a Rajna mentén, amikor a sok, talpig vértbe öltözött, „sebhelyes” kőlovag s merev kelttészta ábrázatú püspök között rábukkant az első mesterdalnok, Heinrich szarkofágjára. A vándorköltőt, kit életében épp elég gyalázat ért ¬– nem a dilettáns lovagi dalnokokat túlszárnyaló, cikornyás versei miatt; végül költő álnevéhez híven (Frauenlob ¬– Asszonydicséret) hölgy hívei temették el kellő ceremóniával. Kőszemével éberen követi ma is a titokzatos ruhasuhogást.


Ott valahol, a szentély szomszédságában, a káptalan terem komor csarnokában elfogott a rosszullét. A csupasz falak avítt méltóságából (akár a wormsi hercegprímás, vagy a mainzi érsek képes feléből) kidomborodtak a sírlapok faragványai. A csarnokot kőpad futotta körül a kanonokok ülőkéivel. Egy ilyen kolostor mindig lehangoló hely; számomra akkor egyenesen félelmetesnek tűnt. Nedves dudva verte fel a köveket, amelyek közül csúszómászók nyálától csillogó korhadás küldte felém alvilágszagát.
Szédülést éreztem (elvesztettem volna az eszméletemet?); még hallottam, amint varjúkárogás tépi fel a nyomasztó csendet. A messzeség összevonta sűrű szemöldökét; látni véltem a Fekete Erdőt. Érdekes módon, miként ha egy képzelt függöny mögül, figyeltem elmúlt korok undorító lihegését, a kielégületlenség sikolyait (anélkül, hogy pánikba estem volna) ; mint amikor, az érzéki gyönyört fokozandó, valakinek a hátsófelét korbácsolják...mely valahol mégsem az övét.
És tartott a befejezetlen látvány. Mintha álomba merültem volna: egész lényemmel beleivódtam a kísérteties környezetbe. Rozoga állványok vettek körül, s én a kacatban kotorászva haladtam előre. (El is vágódtam egyszer, s éreztem, amint fagyos pocsolya mossa az ülepemet.) Az állványzatba kapaszkodva benéztem az egyik föld alatti üregbe. A csupasz, négyszögletű sírszobába az egyik repedésen át behatoló holdsugár merev, hófehér figurát rajzolt a homályba. Fejem a két vállam közé behúzva, térden csúszva a szűk lőrésen át nagy nehezen bemásztam a tátongó üregbe, mely fölött még ott lógott a kötél, amelyikkel annak idején leeresztették a koporsót. Előttem állt a reneszánsz kori dombormű: térdeplő hófehér Jézus, amint borzadva emeli föl karját. Körülötte lidércnyomásos álomban a kínszenvedés kellékei kavarogtak szemem előtt: a gúnyköpeny, a nádjogar, a töviskoszorú, vessző és hüvelykszorító, kalapács és szegek, a lándzsa és az epés spongya. Mintha Júdás is ott szorongott volna elzöldült arcvonásokkal, nyakában erszényével. Végül mint a legkínzóbb fájdalom: egy kis oszlop tetején a kukorékoló kakas, a hűtlenség jelképe!
Felsóhajtottam (húgyköveim épp nyugton hagyának): a lelki szenvedés, lám, rosszabb minden testi gyötrelemnél s tortúránál!...(Noha tudtam, szörnyű lesz tovább élni, iszonyú kínok várnak még reám.)
Ilyenkor megkönnyebbülés válthatja fel a halálfélelmet, de csak annál, akiből hiányzik az elmélyültség, hogy fölvegye a küzdelmet a bűntudat bamba, bujálkodva gyarapodó kísérteteivel. Én azonban, aki aggályoskodó könyvelést vezettem sérelmeimről ¬– s most álmatlan éjszakáimon rosszakaróimnak, besúgóimnak köszönhetően nyolcvanegy üres koholmányt és háromszáztíz rágalmat látok megelevenedni, döfködő szarvakkal, kemény patákkal?!...Én, a dantei fantáziacsapongást mértéktartóan elmarasztaló! A „hitetlen”! Ki nem osztozom a kor misztikus tudatában, miszerint a tények összetorlódó tumultusából időnként előbukkan egy egy komorló tölgyfa, amelynek odvában mondjuk II. Károly angol király bújt volt el a worchesteri csata után; s a királyi tölgyfák árnyékában ott tolong a díszesen hajlongó nemesség s az alamuszi csőcselék...A gondviselés legfeljebb elvegyít és szétválaszt vétkeseket és ártatlanokat, de a tündérvessző soha nem tette nagyobb csodát, mint a lándzsa!


Mindeme felismerés villámként cikázott keresztül elméjén. Érezte, hogy alkalmatlan a sors diktálta szerepre...De kinek panaszkodhatna mészfehér ábrázattal a sírbarlangban, ahol egy arccsont gödreiből nem létező szempár képzelete villant fel s követte.


Erős váram nekem a megkísértés. egy rossz jelenet erejéig, kegyelmet nem ismerve, hagyta ,hogy elhűlő testtel nézzem a lehetetlent.
A csontváz, amelyet láttam, egy fiatal nő lehetett valamikor. Teljesen ép állapotban hevertek füle és nyaka helyén a gyönyörűen megmunkált ékszerek; akárcsak a csípőcsontokat körülfogó, bársonnyal bélel erényöv. Műtárgyszámba ment, mert az arannyal befuttatott, alsó részükön elkeskenyedő fémlemezek, melyeket az öv tartott össze, igen szép arabeszkekkel voltak kiverve; az egyiken Ádám és Éva művészi kivitelű meztelen alakja volt látható. És fölük a kulcsra zárt lakat. Ráadásul még a vörös spanyolviasz törmelékre is rábukkantam, egy különleges pecsétnyomó rajzának véseteivel.
A szkeletum törékeny feje kissé balra billent. Magam elé képzeltem a testes, hasas herceget vagy grófot, amint a koporsó előtt térdepel, és a nő aranyszálú haját simogatva nyeli a könnyeit.
A jelenség elborzasztott, pedig akkor még nem is gondoltam testi élvezkedőkre és paráználkodókra. Régóta nem csak tőrbe már az érzékiség, az otromba válságon könnyebben túlestem, mint az, aki szünet nélkül a csuhája alatt babrál. Ezer szerencse, gondoltam, hogy nem hatoltak be ide később fosztogató zsiványok; ők esetleg még érezhették volna az összezárt combok verejték vagy erjedésszagát.
Egy megszállott történész akár műgyűjtőként is örvendezhetett volna a ritka erényöv „ereklyének”. Mások talán felszisszentek volna a pompás borzalom láttán, várva, hogy az eltemetett szajha vagy lakatra zárt női erény megrázza bozontos fejét, mintha csak egy komisz álmot akarna elkergetni. Én öklendezni kezdtem az iszonyattól. Távolodva azonban, midőn a lélek halhatatlanság ingere folytán az emlékek bolyha körüllengi az embert, az elillant tünemény ¬– a képzelt szempár pislákoló lángnyelvként követett:„Segítek neked túlélni még egy évszázadot, egy évezredet!”...
Hihetetlen, hogy velem történik ez, velem, aki sohasem térdepeltem ájtatosan csontrakás előtt, pláne romlott szüzek kolostorában! Az ördög művére sem irigykedtem soha: felfuvalkodott Fausként hátrakacsintgatva. a józanság úgy tapadt rám mindig, mint zsákruha a halálraítéltre. A bűbáj ¬– idézze elő rontófű vagy mágia ¬– , ami a mocsárban fogan, mindig mosolyra késztetet.
Kijutottam a fényre, a levegőre. Szánalmas, szemüregből hiányzó szempár, befellegzett neked! Már úgy sem vagy képes, mint festményeken továbbélő tekintet.
A képzelt kénszagot egy kiadós záporsó mosta el. Kerestem az eleven tájat, hogy átfesse ötleteimet.
Mindent elsöprő viharban s meggörnyesztő tanulsággal váltam meg a kínos emlékű helytől. A tapasztalás, a környezet mennyi mindennek lehet okozója. Ki tévelygésünk vethetné szemünkre, vádolja a napot! ...Igen, a fényt, mely szerte pazarolja magát, hagyja, hogy ¬– olykor még a költő is ¬– nyomorultul kiszolgáltatva, vesztesként éljen. A bűntudattól meg nem szabadítva.
Kérdés: képes vagy e felülkerekedni a szörnyön, még hogyha kételkedsz is létezésében?...A pokol realitása nem elevenebb, nem is halványabb a halálénál. Ez is, az is ellentmond a tapasztalásnak. A rád törő láthatatlan, mely mindent bevégez. (csupán a ragály, a ontás útja kivehető, látható) kizárja az érzékelést; ezért választhatja a mindent uralni tudó szörny álarcát (Lie Ji mester keze talán emiatt reszketett, félt megfesteni a sárkány szembogarát.) A levegő, melyet beszívunk, gyakran maga a halál, s úgyszintén az étel és az ital. De ha éhség, szomjúság gyötör, vajon nem a halálra gondolunk?
Hányszor döbbent rá a halál sajt mulasztásunkra!...Nem a csontokba kell lelket verni, hanem a reszketeg végtagokba, a szagló testbe, mely illatos párnák közé engedi az emberhúson élő végzetet. S olykor még ölelkezik is vele.


Egy lélek sem járt a házak között, a férfiak kocsmában ültek, búslakodtak, a fehérnépek vágyakozva vagy nyögdécselve húztak tiszta ágyneműt, igazgatták a derékaljat... Kegyetlen nyilallást érzett a csontjaiban, s durván taposta sárba az első hópelyheket.
Azon az estén ¬– rajongóinak, barátainak szörnyülködésére ¬– Erasmus bort ivott és sört ivott, s alaposan berúgott. „Éldegélni és emészteni” ¬– ismételgette akadozva, mint aki beletörődött abba, hogy borzalmasa rövid nappalok jönnek ezután. S már ébren is: csak mákony.
„Még egyet” ¬– tartotta oda a csaposnak a kiürült kupát. A rászáradt hab azon is! ¬– akár az ő szája szélén. Mint a penész.