Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hosszú galopp Liliputban (Középkori fondorlatok 2.)

2010.02.20

MAJOMCSONTVÁZ A BONCASZTALON


A vég múlhatatlanul bekövetkezik. Kövekre támaszkodva próbál kikecmeregni az út közelébe. Hiába keresi a csillagokat, csak ez a fülledt porszaggal telített hőség. Kidülledt szemmel az eget fürkészve megcsúszik és elvágódik. Majd, mint akit gyomorszájon vágtak, felémelyedik.
Körülkémlel. Se fűben, se porban, sem ott arrább, az összetákolt deszkapallón ¬– sehol egy hasított patanyom!
„Nincs szükségem a Sátán segítségére!” ¬– mordul fel; mindig is ezt hajtogatta:„Majd a Pokolban.”
Félmunkát végzett volna? azt azért mégsem? Ördög, angyal, utolsó órájában akárki kövesse is őt gúnyolódó tekintetével, arzént nyelet vele. Egész adaggal, nem amennyi a gyógyításhoz szükségeltetik.
Ma se volna különb ő annál a nyakas parasztnál, akiről messziről lerítt, hogy még a vesztőhelyen sem ismeri be vétkét?!...Kihez szólhatna még? Kinek mondhatna el bármit is, mentségére?!...
Hol vannak azok a zűröd idők, midőn a piros taláros urak, persze a csürhétől követve, valósággal seregeltek, hogy legyűrjék a sehonnan jött (sehonnai!) köpcös emberkét? Nem haboztak volna leteperni s halálra tiporni őt...„Bunkó!” „Csaló!” ¬– kiabálták kórusban a bázeliek; akik egy esztendővel azelőtt még csodadoktornak nevezték. Vagy egyenesen varázslót láttak, tiszteltek benne ¬– hiába vágta büszkén a képükbe a maga „szentháromságát”: sors, szabadság, hit! ¬– a minden hájjal megkent doktorok féltették tőle a tekintélyüket, attól tartva, hogy egyből fény derülhet tudatlanságukra; a plebs pedig valamilyen helyiérdekű csodavárásban reménykedett, mint mindig.
Ő dühöngött, mint egy méregzsák, öntelten szemberöhögte az ostoba, dilettáns professzor urakat, s a hatalmasokkal sem átallott fenyegetőzni. Csak volna kivel birtokra kelnie még, erőszak árán akár!...De számára nincs több kaland, már a misztika esélyében sem bízhat. Arzén , higanygolyóbisok nélkül is megmérgeződött nem csupán ez a korán rothadó test, hanem a lélek is.
„Bizony mondom néked, Paracelsus, a kabalisztikus tudományok sem segítenek rajtad. Egy pillanatig sem hitted el, hogy létezik tartós ifjúságot hozó balzsam. Emlékszel még arra a ráncos tokájú francia grófnéra, aki misztikus műhelyt tartott fenn, és tudni akarta valamennyi elixír készítési módját? Esténként szellemekkel társalgott (nyilván csak arisztokrata őseivel), s a bölcsek kövét keresve, lefekvés után is keze ügyében tartotta ¬– az éjjeliszekrény mellett ¬– kedvencének, Theophrastus Paracelsusnak a könyveit.” Röhögéséből kínos hörgés lesz, s egymás után köpi ki szuvas, sárga fogait:„E kénköves bűz szálljon rátok ¬– javíthatatlanul hiú feleim ¬– Bázel hajdan első orvosának szájából!...”
A hibbant vénasszonyra gondol még mindig, aki nemet változtatva, férfialakban óhajtott új életet kezdeni („s én hagytam, hogy halála órájáig higgyen bennem!”, gondolja), meg a többi lidérckergetőre, akik démon által leigázva érzik jól magukat. „olt bennem annyi delicatesse, hogy soha pénzt nem kértem tőlük; legfeljebb drágaköveket a „varázslat” céljaira...”
Érzi, hogy meglehetősen igazságtalan az emberi nemmel szemben (mint annyiszor), pedig meggyőződéssel vallotta volt és hirdette, hogy a mikrokozmosz magában hordja az ég és föld minden erejét. a köveket, érceket az emberi erényhez, jellemhez hasonlította. És káromkodva zavarta el a betegeik húsát bicskával vagdosó, csontot fűrészelő borbélyokat, akik ahelyett, hogy gyógyfüvekből készült főzetekkel fakasztották volna ki a gennyes sebet, kivárták a fekély nagyhatalmi hódítását, s az üszkösödni kezdő tagokat úgy vágták le az emberi testről, mint ahogy a keresztény világ ¬– összetartás hiányában ¬– könnyelműen és felelőtlenül feladja véghelyeit. ott Kelet Európában valahol.
Mint pogányok kaszabolása. Egy ilyen lepusztult helyőrségű végvárban ő maga is járt egykor. Sőt, fogva vala benne. Akkoriban még hiszékeny fiatalon barangolta be a fél világot; a jómódú polgárokat többnyire a bezabálástól kellett óvnia (gyógyteákat s gyökereket ajánlott nekik). A lerészegedéstől ¬– ott, ahol nem babra ment a játék, sűrű, tiszta vér folyt ¬– nem volt képes megóvni önmagát sem; az undor ellen együtt nyakalta a vinkót vagy az erjedt édeset a sebesült vitézekkel (nem elég tömjénnel kifüstölni a hullabűzt). Végül is sikerült megőriznie szakmai optimizmusát „A tartarus (borkő) ha megtörik bennetek ¬– hangzott a kopaszodó de erőtől duzzadó orvos okítása –, száz betegséget okozhat. a hólyagban, az epében, a tüdőben, a fogazatban. A szemben mint árpa, a vesében mint homok; tőle ered a sárgaság, vízibetegség, a kólika, a kehesség, a köszvény, a csúz...Tovább ne is soroljam.”
Ott, Sebes várában volt utoljára asszonyszeretője (mielőtt egy húgyos gatyájú szpáhi erőszakkal megrontotta volna). Zsákingben várt rá a dundi szász menyecske; ő előbb cselédlánynak nézte, de miután első alkalommal erőszakkal sem érinthette meg rózsaszínű bőrét, s megudvarlójának egy kétértelmű szavától szikrát szórt a nefelejcstekintet, Paracelsuson emésztő türelmetlenség (később gátlás) vett erőt... Elcsigázva, lelkileg megtörve gondol vissza arra, ami azután történt vele. Elpazarolt férfiasságára. Itthon aztán a magábaszállás hónapjaiban, éveiben elmerült az orvoslás gondjaiba, megpróbálván kijátszani a csalóka, hamis jelent. „Valódi bölccsé vagy valódi bolonddá válni! ¬– hajtogatta magában. ¬– Választhatsz.”
Előbb azonban nem szerencsétlenségére nem kerülhette el a török fogságot. Több száz társával együtt rabláncra fűzve, szinte meztelenül hurcolták maguk után a janicsárok ¬– nők, férfiak szemérmét bárki pogány kedvére megtapogathatta ¬–, hogy fillérekért eladják őket mint a barmokat. Ha megkísérelt ellenszegülni; vesszővel sújtottak a szeme közé. Pár nappal azelőtt még kihúzta magát a városka (Müllenbach ¬– Sebes) utcáján, élvezte, hogy súgnak búgnak a háta mögött:„Nézd a csodadoktort! Kardja gombos markolatában tartja varázsszereit, piruláit!”...De a török had tábort ütött a vár alatt, és ostromolni kezdte. Be is vette fondorlattal (mint Paracelsus életét, félszáz év után most, a halál).
Az oláh vajda együtt vonult fel a turbános pogányokkal; szürkületkor megállt a városfalnál, s ravasz módon, régi barátságára hivatkozva, magához csalogatta az ijedt polgárokat, rábeszélte őket, hogy mondjanak le a harcról, ne haragítsák magukra a hatalmas szultánt, hallgassanak az ő tanácsára: jobb lesz mielőbb megnyitniuk a kaput. Ő kieszközli majd, hogy az előkelő, módos családok tagjai szabadon elvonulhassanak. a többieket, akik nem tudják megváltani magukat, a törökök elkísérik keletibb vidékekre, ahol földet kapnak, letelepedhetnek. Ha megbánták, később tetszésük szerint visszatérhetnek országukba. De a keresztének Istene sem óvhatja meg azokat, akik fegyvert ragadnak!
Az álnok vajda, lehet, hogy osztozott a prédán. Paracelsust a rabság éveiben gyógyító – „delejes” ¬– ereje mentette meg a fölös szenvedéstől és megaláztatástól. Mások kárán győződött meg arról, hogy a szolgaságban a lélek és a szellem olyan keserű gyötrelmeket képes elviselni, amikkel nem mérhető össze a haldoklás vagy a halál sem. Elfajulva („Hová lett belőled a férfi?), már csodálkozás nélkül, közönnyel vette tudomásul, hogy mohamedán kenyéradói mennyire megróják a keresztény nők szemérmetlen öltözködését, erkölcseit. Csak néhány, úgymond, elasszonyosodott keleti férfi tűrte el, hogy a hozzátartozó nők némelyike közprédára tegye testét. a fogságból szabadult társak közül egy dörgő hangú szerzetes a sátán bordélyosának kiáltott ki minden szabadabb elvű európai polgárt, hát még a fejedelmet, aki paráznaság vétkébe esik, amennyiben nem tiltja ki udvarából a pucérságot, a ledérkedőket.
„Szegény szenvedő emberiség! – húzza föl napégette, sebzett szemöldökét a haldoklásába is beleunó Paracelsus. ¬– Én, aki valamikor felesküdtem az alkímiára, e három elemre mindenekelőtt: só, kén, higany! ¬– , és szinte úgy bíztam az egészséges szervezet planetáris egyensúlyában, akár a csillagok örök állásában, végső órámban még erkölcsi abrakadabrába bonyolódom. A hentesdoktoroktól megkímélt a sors. Legalább annyi maradna meg hát belőlem, mint egy majomcsontváz a boncasztalon! Ha megduzzadt máj, csontkinövés, elsorvadt vese, zöld epekő nem tudott végezni velem, nehogy még elfajult koponyával kerüljek a dilettáns utókor kezébe. Nekem, akinek idegei ¬– akár a legtartósabb bélből készült húr a mélyhegedűn ¬– túljátszották bármikor, bárhol a sarlatán sebészek idegeit, most látomások kezdik ki agyvelőmet?!...Lelkemen átborong a sejtelem: a szellem szétfröccsentve, miként a tehénfos, hiába lesi átváltozását természetes erővé.”
A nehezen lélegző Paracelsus mélyre néz ¬– mintha csak saját magába. Akár abban a hirtelen támadt (fölfedezett!) bűnös szakadékban. Hol is volt? Pozsonytól északra, vagy inkább a csíki hegyek között? „Ez maga a tökély!” ¬– kiáltották egymásnak útitársai. Zuhogó melegforrás tört fel a földből. Egy parasztmenyecske, pendelyét felhúzva, sonkáit széttárva himbálni kezdte hátsó felét a gőzölgő víz felett...

Birsalmaforma, tar fej, boltozatos homlok, s a durván barázdált bőrzacskószerű orcán elhanyagolt gazos szőrzet. „Nagyon hasonlít valakire. Ádámra, Káinra, vagy magára a Fentvalóra?” ¬– villan át még egy utolsó, képzeletnyi fény a pókhálós koponyahodályon; és gunyorosan bugyborékol fel a maradék kénbűz abból a a másik (de már éppoly valószerűtlenül távolodó), ráncok közé zárt, foghíjas nyílásból.
Erősen zörgő szekér közeledik. Vándorhegedűsök vigadoznak rajta, nem törődve a kézfejükre, borostás képükre száradt vérrel. A szekeres megrántja a gyeplőt ¬– „Hó!” ¬– , lekecmereg a bakról, furkósbotjával megpiszkálja a messziről szagló bőr és csonttömeget, csak azután szül hátra:„Ember olt...Jó lesz megpihenni egy kicsit.”
S mér szedi is le lovairól az istrángot, lábuk elé szalmát szór, kiveszi szájukból a zablát, fejükre akasztja az abrakostarisznyát, pokrócot dob böglyöktől csipdesett hátukra, majd maga is leheveredik a hőségben.
A hegedűsök követik példáját. Az Isten ha még forrásvizet is adott volna!” ¬– mondja egyikük; s kedvetlenül kémlelnek körül.



„SZEGET ÜTÖTT A FEJÉBE”

l.

Most már a törökök is lőnek, nemcsak Ferdinánd király zsoldosai. Roggendorff generális, még hónapokkal ezelőtt, a Duna parti vízi tornyot kezdte ostromolni, hogy kiszomjaztassa a várbelieket. Aztán a gellérthegyi új bátyát vette célba, összerontva a koronáját, de nem tudott feljutni a hármas fallal körülvett hegyre. A német tüzérség parancsnoka Gellérthegy oldalába, majd a Madárhegyre körös körül levert cölöpökkel biztosított, erős sáncok mögül dörögtette napestig az ágyúkat.
A nagy havazás után, mely a hadinép lovait, sátrait, fegyvereit betemette, csikorgó tél lett; a török hajók mind befagytak a Dunába. A szárazföldön viszont már csak mérföldek választották el Budától a György barát egyezkedése folytán közeledő felmentő seregeket; a pogány, tűz alá véve a német zsoldosokat, sietett elriasztani őket, hogy mielőbb rést üthessen az ostromgyűrűn. „A vidék erdős lévén, Isten jóvoltából egyelőre senkinek nem lett bántódása0148 ¬– olvashatta a nyugtalankodó Ferdinánd a lehető leggyorsabb tudósítást, s azon nyomban el is küldte császár bátyjának Spanyolországba. V. Károly azonban a rá jellemző szarkazmussal reagált „öcsémuram” aggodalmára: „A lehetetlennek nincs más orvossága, mint lehetőség szerint alkalmazkodnia a rosszhoz”.
Ezt a filozófiát ama fagy és fogcsikorgásban vicsorgásban bárki érthette, vagy magára vehette. Csak a fiatal özvegy királyasszonynak nem volt hozzá, úgy látszik, kellő humorérzéke. Előbb a teje apadt el; sápadozva, gyengülve amiatt siránkozott folyton, hogy nem állhatja a gyámkodó, kapzsi kezeket meg a szomorú nótákat ¬– ezek is, azok is mintha a romlás felé tuszkolnál ¬–, mire a magyar urak („dölyfös, faragatlan banda!”) elkomorulva, szótlanul, sötét arccal settenkedtek körülötte a fűtetlen, nagy termekben s a folyosóhomályban. Most aztán, megtudván, hogy övintézkedésből nem eresztik be hozzá atyja követét, Izabella dúl fúl, akár egy fúria. Honnan van benne annyi erő a sok kénytelen és önkéntes böjt után?...
„Gondoljatok csak vissza, nagyokosok ¬– latolgatja a sánta felét lapogató Werbőczy ¬–, a barát szeptember 13 én érkezett volt meg János király holttestével Budára. Ti magatok láthattátok az özvegyet (nekem akkor a szultán még a köldökömet is figyeltette a Portán); ti kísértétek aztán egészen a város kapujáig. Udvarhölgyei támogatták, alig állt a lábán szegény, megkönnyeztétek ugye?! Ő maga hangos zokogásban jeleskedett; nem mondom, keserű volt viszontlátnia azt, akitől fél évvel ezelőtt vett búcsút terhes állapotban. Szapolyai János teteme még tíz napig feküdt itt kiterítve, s a hites asszony félig aléltan, térden rogyadozva imádkozott ura s királya lábánál. Mikor végleg lezárták a koporsót s a hosszú gyászmenet megindult Székesfehérvár felé, Izabella, lehanyatló karral, csak elejtett zsebkendőjével üzent az Isten akaratából kanyargó menetnek, hűségét küldvén a megboldogult porhüvelye után... Így mesélték, igaz?! S ezt a hűséget megadóan viselte Habsburg Ferdinánd luciferi cselvetései, a mind fenyegetőbb alkudozások közepette is. Jóllehet szepegve, ijedezve vette tudomásul számos kétkulacsos főrangúnak az átpártolását, hiszen már jóval előbb megmételyezte az ő lelkét lengyel titkárának, annak a fatökű Pormebskinek sápítozó gyanakvása.
Werbőczy dühösen nyúl a kupa után; kiadósat kortyol, majd a pösze embert utánozva:
„’Tükröt tartok felszéged elé, hogy megiszmerje a magyarok hitét, idegen lelkületét! Felszéged egyedüli támasza Iszten után atyjában, a lengyel királyban lehet cak, mert az idevaló főtisztszégviselő urak egytől egyig mohók és calárdak, akár a haramiák!’...Aki ilyen sugallatra hallgat, nem csoda, ha elveszti józan ítélőképességét. Az illető ráadásul fehérnép ¬– a pletyka, mint a szú, még a királyi széket is kikezdi...A többi pusmogásról, mi férfiak közt terjed okkal, ok nélkül, jobb, ha nem beszélünk.”
A három gyámtárs ¬– a kincstartó Fráter György, Petrovics Péter temesi ispán és Török Bálint dunántúli főkapitány ¬– közt, alig választották királlyá a csecsemő János Zsigmondot, máris megkezdődött a féltékenykedés, a torzsalkodás. (Mégis igaza volna Izabella lengyel titkárának?) Az elhantolt magyar király s nem utolsó sorban a nyakas, indulatos György barát hű emberének erről illik hallgatnia. Most különösképpen. Werbőczy ne tudná, hogy a fiatal özvegy nem csupán a kényeskedéshez ért, de a kalkuláláshoz legalább annyira. Amikor a Habsburgokhoz átpártolt kalocsai érsek megüzente, hogy amennyiben Izabella szereti a békességet, fogadja el a Ferdinánd kegyes ajánlatát, az özvegy királyné, a fenyegető levéllel a kezében, akkor sem a külső szorítás ¬– az Esztergom alatt táborozó ötezer német gyalogos és ezer lovas ¬– miatt perlekedett, akik egész Vácig pusztították az örökbe kapott király földet s György barát birtokait, hanem a háromezer aranyat követelte vissza harmincnyolcezer forintot érő hozományából, amelye a kincstárnok a lerongyolódott védők zsoldjára kicsikart volt belőle. Már akkor sejteni lehetett, hogy nem is olyan gyenge, tutyimutyi asszony őfelsége. Atyja beleegyezése nélkül ¬– aki Krakkóban vagy Vilnában székel ¬– vonakodott aláírni a pápának, a francia királynak valamint a német hercegeknek expediálandó leveleket, melyek Ferdinánd király álnokságát bizonyították, azt, hogy a saját tulajdonának követelt országot pusztítva prédálva indított hadjáratot, a váradi békét szavatoló aláírását is meghazudtolva ezzel ¬– ez még a Bécsújhelyen járt lengyel kanonokot is elgondolkoztatta a kiprovokált magyar belháborút s a véráldozatot illetően. Izabella ezek után miért nem akarja belátni, hogy lehet ő Jagello Zsigmond leánya és aragóniai s milánói Sforza hercegi sarj, de gyönge és kishitű a nála több ésszel és diplomáciai érzékkel megáldott barát mellett. Örüljön, hogy nem kell kockázatot vállalnia.

2.

Az özvegy királyné az asztalnál csak egy kis édességet majszolt ma. Ráripakodik kuncogó udvarhölgyeire, s kezében Szent Ágoston Vallomásaival megindul egy magányos szögletet keresni. A tegnap írta meg anyjának, hogy mennyire nem állhatja ezt a beste várost. Visszavágyik Krakkóba, ahol leány korában egymást érték az álarcosbálok és a hangversenyek. Itt csak egy félnótás vén muzsikus nyekereg kobozán; nem is kell rászólni, elhallgat önszántából úgyis, mihelyt elkezdi magát tetvészni. „Itt vannak Mátyás király Corvinái!0148 ¬– hangzik az undok György barát nagylelkű vigasztalása. A nevét is alig tudja alákanyarítani, s közben bíboros süvegre áhítozik.
Izabella bosszút forral ¬– mindenért, nemcsak amiatt, hogy úgy bánnak vele, mint a kalitkában őrzött ritka madárral. Ez a bosszúszomj is anyai örökség: a bájjal teli olasz szépasszony vérségi öröksége, akárcsak a furfang. Bona királyné megtanította leányát a színlelés művészetére. E Janus arcú (isteni!) ajándék nélkül az olasz reneszánsz szelleme nem lett volna teljes a krakkói palotában. A nevelés szabadossága együtt járt a misztériummá növesztett titokzatosság varázserejű pillanataival, midőn Bona királyné bűbájos szavakkal, ereklyeszámba menő régi tárgyak, családi ékszerek megérintésével okozta a vitézkedő őseikkel dicsekvő, esetlen lengyel urak feletti hatalmát. „Játszd meg a gyöngét, a lovagias támaszra rászorulót, de egy percig se feledkezz meg az érzékiség lenyűgöző erejéről, s meglásd, könnyű szerrel győzedelmeskedni fogsz a férfiak felett!” ¬– okította leányát az olasz asszony. Amit nem végzett be a nevelés, azt továbbította az ősanyától eredeztetett vér: a bosszúállás öröme olykor a parancsolgatásnál gátlástalanabbul tört rá Izabellára, vadabb kéjjel ajándékozta meg. A semmihez sem hasonlítható telítettséget a torkában érezte ilyenkor. „Böjt után édesebb a dorbézolás; mulatozni is kell, nemcsak imádkozni” ¬– jutottak eszébe anyja szavai.
Talán ez ad erőt most neki a reménytelenségben. Sorjában hányja be az utazóládába a Krakkóból hozott ruhákat, a cobolyprémmel díszítettet, a nyestprémes bundát, majd kapkodva szedi össze házi oltárának egyházi szereit, ezüst gyertyatartókat, füstölőket. Pecsétnyomó gyűrűjét szorongatva kis híján elsírja magát (elrepedt benne a zafír ¬– valaki rálépett ¬–, hol van a boroszlói ötvös mester, hogy megjavítsa?), s közben azon töri az eszét, hogyan számoljon le a gyűlölt György baráttal. ahhoz, hogy az erőszakos férfiakkal (melyek nem az?) miként kell (el)bánni, az első bátorítást nem az anyjától kapta, hanem egy tenyeres talpas magyar némbertől, aki kibeszélte úrnőjének, hogy némely alföldi udvarházakban milyen az élet (meg a halál). „Sok asszony erős bánatában, vagy egyszerűen ha megunta a kényszerű együttlétet kényszerű férjurával... ¬– kezdte a cselédek természetes együgyűségével a magyar Magdolna; erős teremtű volt, de nem elhízott, szilaj lovon nyargalt a hintó vagy a lovas szán mellett órák hosszat, a nehéz imakönyvet úgy fogta kezében, mint más a böllérkést, szemernyi hajlam se volt benne az ájtatoskodásra. Mértéktelen falánkságról, kielégítetlenségről, nemesemberek kan természetéről vagy éppen a férfifogyatékosságról, gyalázatos csetepatékról úgy beszélt, mint az, aki hozzászokott, hogy napi orvosságot adjon be, de csak a legyengült testre van gondja, a törékeny, beteg lélek iránt nincs benne cseppnyi törődés vagy érzékenység. „át ilyenkor keresték elő a menyasszonyok a ládafiából vagy a pókhálós padlásgerenda mögül a szeget, amelyet az öregedő férfiak hátsó, hájas koponyájába bevertek. Szerencsére nem igen vették észre a feleség turpisságát sem a gyászoló hozzátartozók, sem a törvény emberei” ¬– fejezte be rendületlen ártatlansággal a krónikáját Magdolna. „Innen jön a mondás, hogy szeget ütött a fejébe?” ¬– ámuldozott magában özvegy Izabella.
Hű szolgáit most hiába keresi. Nemrég még szárazdajkák, cselédek egész serege csókolgatta ruhája szegélyét. De az önző, irgalmatlan György barát minden széptől, jótól megfosztaná, amiért élni érdemes.
Mit vétett a lengyel király követe? Azt mondják, hogy Ferdinánd fegyverrel tuszkoltatta a vár alá alkudozni. Noha a szőlők felől is minden út elzárva (Roggendorff generális kihirdette, hogy a fejével s marháival fizet bárki, aki élést, fát, szenet mer bevinni a védőknek), Gorka, Izabella atyjának bizalmas embere tíz nap után visszatérhetett mégis. Igaz, ezúttal sem járt szerencsével: kocsiját a várkapu őrsége elkobozta, s őt magát megdobálta. Gúnyolódtak is rajta a magyarok, a bentiek: hogy négykézláb szökdösve menekült vissza Roggendorff táborába.
Izabella haragosan adja parancsba, hogy rakják szekérre kincseit, a lepecsételt ládákat, mert ő tovább nem marad a várban, gyermekeivel, szolgáival együtt kimegy, s a németek táborán keresztül (kik közül a minap is kétszáz tiroli vitézt koncoltak fel az alamuszi budai polgárok) megy, amerre a szíve viszi, meg sem áll hazáig!... Szüleit ezer aggodalom közt érte a Megváltó ünnepe, azóta sem hallottak leányukról s unokájukról, csak annyit tudnak, hogy a Zsigmond király kérelmező levelét semmibe vevő Ferdinánd faarccal folytatja az ostromot.
De mennyivel különbek az ő őrei (magában régóta így nevezte Izabella a felette gyámkodókat), mint a szent korona kiadását követelő Ferdinánd? Hímzett zsebkendőjébe temeti könnybe lábadt szemét. „Minthogy a pogány védelmező keblére boruljak, miként az istentelen György barát, akkor inkább kivágtatok ebből a barbár világból.”
Új ötlete támad hitelen. Szeme már száraz, pillantása hideg. sebtében nagygyűlést hirdet vasárnapra. Titkára buzgón a nagyasszony vállára segíti a prémes pelerint.
„Egyetlen fő sem jött el” ¬– panaszolja titkárának. A lengyel zavartan süti le tekintetét. Gyors fordulat, s Izabella haragja telibe talál.
„Hát ennyit ér a magyar királyné tekintélye?!” – kiáltja indulatosan a barát nagy, karikás szemébe.
Fráter György sugdolózva vonul félre embereivel; egy dézsa forró s egy dézsa jeges vizet rendel, megelőzendő a felséges asszony hisztériás rohamát.
„Foglárok! Orgyilkosok! ” Kapkodó lélegzet, hínáros tekintet; minden női szépsége odalesz. Ráadásul ¬– színlelt ájulása előtt is tudja, hogy mit gondol ilyenkor róla György barát ¬–: a szenvedély sziszegő kígyója elnyeli a királyi méltóságot.


3.

„A Fennvaló, úgy látszik, mégis György barátnak kedvezett. A Gellérthegyről a bombák már a várudvarra hullanak, egyik fel is robbant a palota előtt. Ifjú gyóntatóm jött kifulladva, hogy udvarhölgyeim házát találat érte; kértem, segítsen átköltöztetni őket hozzám. Ijedten, összebújva velem töltötték a napot. A nagy teremben kézimunkáztunk, midőn egy ólomból és vasból gyúrt ágyúgolyó repült be iszonyú robajjal az ablakon. Összetörte a márványpadlót, s szétrobbant szilánkjai összeroncsoltak néhány kályhacserepet. Noha senkiben sem tettek kárt, a szolgák ölben, egymás után vitték ki ájult, magatehetetlen udvarhölgyeimet. ‘Távozom ¬– közöltem fojtott indulattal György baráttal (ki tudja, hányadszor). ¬– Egy szál ingben és ruhában, ami rajtam van, s viszem a fiamat!’ De a tanácsurak közrefogtak, hiába vágtam a barát melléhez a áros kulcsait, hiába ugrottam az ajtóhoz sikoltozva, hogy én nem akarok meghalni itt (!) ¬–, senki nem akart elereszteni, mintha a sok martalóc képű bennszülött összeesküdött volna ellenem. Egy alacsony, bolthajtásos házba költöztettek, ahol szerintük biztonságban ¬– úgyszólván fogolyként ¬– lakom.”


4.

Az udvarhölgyek kacarásznak. „Hol hagyta kend a szép szakállát? ¬– csúfolódnak Podmaniczky Jánossal. ¬– Mintha dús fürtű Sámson hajzatát is megkurtították volna. Meg ne találja egy csóré fejű pofájú csausz!”
Podmaniczky kiérdemelte az „okos ember” nevet azon a végzetes napon, midőn a szultán díszes sátrában marasztotta a tanácsurakat. A nyájas légkörben lezajlott ceremónia után ¬– a gyanakvás s a félsz mindvégig beárnyékolta a selyem köntösbe beöltöztetett vendégek hangulatát ¬– nos, éppen Podmaniczky uramé volt a szerencse, hogy a nedves nyoszolyáján bőgő csecsemő királyt Szulejmán karjai közül visszahozhatta királyné anyjához, Izabellához, s a krónikás szerint „még azon estve szakállát elmetszi, szűr csuhában felöltözik, és egy puttonyt vállára fogván” kiszökik a budai várból, hanyatt homlok menekülve palotai várába. A kötelességérzet azonban nem hagyta nyugodni a botcsinálta szőlőmunkást, s visszatért Budára. Megmutatja ő: maradt még benne annyi hűség, hogy ne másítsa meg a János királynak adott szavát, és kitartson az özvegy királyné (vagy inkább a „fehér barát”) szolgálatában... De a várbeliek a háta mögött, lám, most amiatt csúfolják, hogy ebben a nehéz órában hova tette az eszét: neki igazán könnyebb lett volna megbújni valahol a biztos pincemélyben egy üres hordóban, mint előmerészkedni az ingatag „kakasülőre”!
A felmentő had érkezése után a janicsár aga és a beglerbég szállta meg Szent György piacát, fölvonták a két vezér sátrát, s a budai bíró rendeletére estvéig nemes úr, polgár egyaránt kitakarodék a környékről.




5.

„Hónapok óta éhség, betegségek gyötrik, apasztják a várbelieket. György barát, mintha mi sem történt volna, serényen forgolódik a vár termeiben, intézkedik. ‘Útra készen áll minden’ ¬– mondja nagy nyugalommal. A szultán gulyájából kiválasztott ötven ökröt és bivalyt, befogatván tíz szekér elé. Az egyikre engem is felültetett szontyoli gyermekemmel. Velünk a dajka. „Tisza Varsányban majd megpihentek.” György barát tekintetében most mintha felleg rostokolna, előzékeny mosolyával sem képes onnan elhajtani. Zavarában egy fene nagy ostorral ráver a bivalyaink hátsófelére. Akár egy közönséges paraszt.
...Útközben előbb egy lengyel nemes lány s egy másik, krakkói előkelőség halt meg kínok közt, háborogva. Eltemetvén őket egy templomban, várjuk a barátot, aki ezalatt az igásállatokat elcserélte gyors járású lovakért. Udvarhölgyeim közül többen is kókadoznak; alig érjük el Gyulát, két újabb emberélet. Atyám uram szolgáinak ruháján hányadék, ők se bírják már sokáig talpon. A Körös megduzzadt gázlóin nagy nehezen átjutunk, de a túloldalon megint halottak, s hantolás. Most sikerül megfejtenem a homályt, a szorongás fellegét, amely a konok barát vérmes szemfehérjét beárnyékolja.
Buda óta benne vagyunk a kísértésben. A pestis jár velünk. Élesen rajzolja ki Erdély földjén árnyékunkat a nap.”




A JAGUÁR JELLEMRAJZÁNAK ROMÁNCA


Hamuszürke arc, a szőke szakállban hamarabb megülnek a molyok, mint egy gáláns vagy kéjes mosoly, melyet oly sokat gyakorolt a sevillai sikátorokban. Azokra a helyekre szeretett volna gondolni most is. Nem erre a rengeteg halottra. Spanyolokra is egyre inkább. A nagy lagúna partján haladt, a vízre épített mexikói várostól két nyílvesszőnyire.
A valamikor pompásan emelkedő bástyák, paloták színhelyén romok; az édesvizű medence vértől és többhetes hulláktól bűzlik. A téglából kirakott járda maradványain a Moktezuma gyaloghintóját hordozó (néha) udvarmesterek mind orra buknának. Még szerencse, hogy a fa és kőbálványokkal együtt ők is a tűz áldozatai lettek.
Hát az aztékok királyával mi lett? Halk és ártalmatlan és engedelmes volt, akár egy árnyék. Igaz, hogy Cortés, mikor szükségesen látta, magához láncolta árnyékellenfelét, nem érte be az önként felkínált hűséggel.
„Te volnál Moktezuma?”
Saját kérdését hallja vissza a fülledt csendben, de már nem áll ferde vigyorra a szája. Minden idegszálából elpárolgott a kihívás. „Az enyém a tenger. Ez a földrész is az enyém lesz!” ¬– nyilatkoztatta ki kamaszos dicsekvéssel Moktezuma palotájában, hogy este aztán, magára maradva, az üres pergamenre meredjen, s az otthonról hozott nehéz bortól bódultan, nagyokat nyelve s minden gőgöt elnémítva mélyen, a hűséges alattvaló szavait intézze a spanyol királyhoz és német császárhoz, a világon a legnagyobb területeket birtokoló V. Károlyhoz.

*

Csak ez a gyötrő fejfájás ne kísérné mindenüvé. Ébren fekszik függőágyban. Hamaka! Nemcsak a szó hat rá különös varázzsal, de el kell ismernie, hogy sok jó dolgot lehetne tanulni az indiánoktól. Mont amilyen ez a felfüggesztett hálóhely is. Adná az ég, hogy európai szokássá váljék egyszer...Ilyenben fogadta Moktezuma is kifulladt hírnökét azon a végzetes napon. Később, midőn tulajdon gyarlóságáról vallott Cortésnak, meg az indián varázslók, mágusok tehetetlenségérő, a spanyol kapitány jót mulatott az azték király fojtott bosszúságán (ha jól emlékszik, szembe is kacagta a pironkodó, ügyefogyott embert), amiért Maktezuma meg sem kísérelt tiltakozni az ellen, hogy mindent el fog veszíteni; az egész váratlan helyzetet úgy fogta föl, mint valami deus ex machinát.
„Nyilatkozzatok már valamit ¬– fordult szellemjósaihoz kétségbeesve, még mielőtt a spanyolok megjelentek volna. ¬– Betegség jön e, éhínség, sáskajárás, tengerrengés vagy aszályos év? Lesz e háború és ki fog győzni? Hirtelen elhalálozások jönnek? Dögvész?” A jósok azonban a fejüket forgatták; mire a király ingerülten fakadt ki:„Aminek jönnie kell, az égből vagy a földből, milyen irányból, mely távolságból fenyeget, és mikor fog bekövetkezni?”
Cortés agyában a legelviselhetetlenebb emlékek kergetik egymást vadul. Torkát kiszárította a felperzselt síkság forró, tikkasztó levegője, vagy még inkább a láz. Ajkát összeszárítja, hogy ne hatolhasson be ismét a hamuíz. Tudja magáról, hogy makacs és goromba; saját katonáival is. Vajon ő hogyan fogadta volna a (halál)hírt hozó futárt? Az indiánnak ráadásul füle sem volt már, a lábujjai is le voltak vágva. Az azték udvarmester, vagy útközben más törzsek hacosai csonkították mg a riadt nyúlként rohanó, majd idegbajosan rikoltozó szerencsétlent? Ki tudja. Moktezuma csak annyit mondott neki:„Jól van. Pihenj meg.”
Sevillában kevesebbért is levágja az orrodat meg a füledet az inkvizíció! ¬– mondogatja újabban okításképpen Cortés, ha valamelyik nyomorulttá vált nagyvitéz kiborul és szájalni kezd, hogy neki elege van már ebből a kurva szorongásból, vagy a kurtizánok kölni illatáról habog álmában, s közben az ágyba csinál. „hiába siránkoztok. Most már itt van a ti hazátok” ¬– torkolja le őket cinikusan.
Különben is: Európában több embert ölnek meg ennyi idő alatt. Az angolok, a franciák!... Tovább nem ajánlatos folytatni; ő a vakmerő, fegyverforgatásban felülmúlhatatlan Cortés, akit királya azzal bízott meg, küldött világgá, hogy mesés kincset, minél nagyobb aranyrögöt szerezzen. A hallgatag Károly ¬– a templomhajóban ül (álmodozva vagy aluszékonyan?), a szentek képeire függesztett tekintettel, Cortés pedig hajókázik helyette. Tajtékzó hullámokon lovagolva, meg a fekete sörényű kancáján.
Mennyire szépnek, izgatónak tűnt ¬– akár egy titokzatos szoknyavadászat a nagy kaland, míg körvonalazhatatlan volt. Diego de Velázquez kubai kormányzó megalapította Santiagót, Havannát. Cukornádültetvények s bennszülött rabszolgák korlátlan hatalmú ura lett; a tűző napon persze ellustul az ember: pocakot eresztett, a capotl almának és az ananásznak köszönhetően mind jobban erőt vett rajta a kéjvágy. A semmilyen veszélytől vissza nem riadó ifjú kapitányára („ez vagyok én: Hernán Cortés!”) bízta az újabb hódításokat. Az öregedő kormányzók bizalmatlansága közismert. Velázquez fejében egy bolond ültette el a gyanút, hogy Cortés meg akarja kaparintani tőle a kormányzóságot. A tetvésző jóstehetség szavai a kikötőbe diadalmasan befutó Cortés fülébe is eljutottak; előbb jóízűen röhögött rajtuk. A kapitány csipkedíszes, gyöngygombos öltözetben állt a vezérhajó fedélzetén. Mögötte még tíz hajó, ötezer oldal szalonnával, temérdek kukoricával olajjal, csicseriborsóval, lovakkal, majorsággal megrakva. S a ketrecben kedvenc állata: egy ásítozó jaguár. A tömeg éljenzett. Ám amikor a kormányzó, tűrhetetlen féltékenységében el akarta napolni a Mexikó ellen tervezett hadjáratot, hogy Cortést felségárulással vádolva mint közönséges kalandort letartóztathassa, az ifjú kapitány végképp búcsút vett Kubától.
„A szánalmas szigetlakó!” ¬– így emlékezik vissza Cortés a kikötőbe öszvérháton leporoszkáló Velázquezre...S a bókokra meg a színlelésre, ahogyan ő, Istenre s a királyra hivatkozva, hajbókolva, hosszan integetett az öreg, foghíjas „Jaguárnak”, a fiatal ragadozónak pedig véres húst hajítva, a Sevillai Szűz Mária áldását kérte fennhangon magára és zsoldosaira. (Papja volt kéznél mindig, legalább kettő.) Hogy aztán felszentelt fegyverrel a birodalom javára ¬– tehát törvényesen ¬– megszerezze a kincseket, majd az egész földrészt. Pergamenre fektetve minden.
Kivéve az öldöklés s a térítés kudarcai. Ha nem hajlandók önszántukból kereszténnyé lenni, befészkeli magát ide is az inkvizíció. Fellobbannak a máglyák! Ezzel nem csupán fenyegetőzött, de megpróbálta önmaga előtt is igazolni, hogy az ígért manna helyett miért szabadult el körülöttük és velük a pokol.

*

Mikor legyőz a kiábrándultság, olyan leszel, mint egy hordalékkal teli árterület. Hatalmukba kerítenek a képzelgések.
Az átvirrasztott éjszakák. Most már az emberei is egyre gyakrabban látnak madárlábú, kakastarajú órásszörnyeket álmukban, s elgyötörten nyöszörögnek. Hová lett a fergeteges jókedv? A mohóság sem tűnik olyan harsánynak már. Alattomosan emészti a lelkeket.
Mikor még segített egy korty ital, s az ecetes kötés a sebre!...
„Fehér tornyok vagy kis hegyfélék imbolyognak a tengeren” ¬– jelentették a futárok Moktezumának...Nem csupán a hajók; a „fehér húsú” élőlények is, kik „fejükön agyagtepsit hordanak”! Milyen különös élmény lehetett a bennszülöttek számára az ő partra szállásuk. Hát még, amikor elsütötték az ágyút! Melyből kőgolyó hull és büdös füst száll fel. A bámészkodó tudatlanok menten elájultak. A spanyolok szőlőbort itattak velük, hogy felocsúdjanak. (Csoda e, hogy maga Moktezuma, a királyuk nem egyszerű kapitányt vagy vezért látott Cortésban, hanem úgy fogadta, akár egy istent?)
De hát az ő szemüknek is éppúgy meg kellett birkóznia a képtelennek: a tollakkal ékesített, feketére meg pirosra festett testű rézbőrűek ¬– alsó ajkuk átlyukasztva, a lyukakban kövek ¬– hihetetlen látványt nyújtottak. Az indiánok szájukkal a földet érintették, így róván le tiszteletüket. (Hát a még „furább” szokást teremtő hiedelmeik, például az, hogy a főnök halálakor a szolgái öngyilkosok lesznek, különben a hűbéres lelke semmivé lesz, elvész ¬– ha csak nem ölt más formát egy disznóban, madárban vagy halban.)
A spanyol tengerészek szeme megtelt könnyel a sós levegőben. Igazi hazárdjátékot ígért nekik az élet. Mit ér ehhez képest egy cinkelt kocka?
De alig telt el pár nap, és a lovaik sebeit az elesett indiánok zsírjával égették ki, mintha otthon ezt mindig így szokták volna.
Cortés tányérján ma este az étel ¬– vadkacsa, fácánsült, üreginyúl savanyú pácban ¬– érintetlen maradt. Hirtelen megvetés, undor fogta el társai s önmaga iránt. Az a hályogos szemű, idős asszony nem félt barbároknak, vadaknak nevezni őket, s átkot szórt fiára, amiért az megtagadta hitét, az ősök szent bálványait. „Denevérhez hasonló nyílhegyek, csörgő páncéljuk is arról árulkodik, hogy megbízhatatlanabbak a kígyónál, hidd el, fiam!” – úgy hangzott, mint valami ráolvasás. ¬– akárcsak szimatoló vérebeik; nyújtják az orrukat a préda után, s csorog a nyáluk...”

Álomkóros földrész. Földkóros, kimerült koponyaállomány.
Csörgőkígyó kelti életre a ledöntött falak omladékát.
A méltóságot sugárzó Moktezuma sincs többé.
S mégis, mintha valahonnan a tengerszagú moszattal átitatott levegőből néne le rá, toronymagasból.
Ő nem ezt akarta (gazdagságot, dicsőséget igen), miután behatolt az Újvilág szívébe, elhatározta, hogy örökre itt marad. Ezen a földrészen.

*

Ébren találja a hajnal a függőágyban.
„A gyilkosságot itt nem foghatod a környéken dúló fosztogató banditákra, mint a kasztíliai erdők sűrűjében. Ti udvarban lebzselő, unatkozó ‘akasztófavirágok’! ¬– ne irigyeljétek a könyökig aranyban, vérben dúskáló Cortést. A trópusi melegben a krokodilusokat tartották mindig a legveszélyesebbeknek. Ezeket a bús szörnyetegeket. Mielőtt mi idejöttünk volna...Legényeim közt sok a telivér nemes; a lovagi előzékenységet rég lemosták róluk az óceán hullámai. Az újsütetű galádságot a szárazföldön tanulták ki igazán, menet közben. Hogy a páncélingbe a mexikói pamutfák árnyékában is befülled, az még hagyján; a vulkánok tövében azonban a smaragd, az igazgyöngyök, de főleg az arany fénye addig sütötte lelküket, míg kiölt belőlük minden jóságot. Úgy fogdossák az aranyrudakat, akár a majmok. S mint éhes disznók, álmukban is az azték kincsek után sóvárognak. Az indiánok nem volt hogy honnan ismerjék A szálkás puskák és más tűzi fegyverek ejtette sebek orvoslásának legjobb módozatairól szóló kézikönyvet, melyet a fejem alatt őrzök; azt azonban előbb ámulva, majd szorongva nézték, amint leigázóik diadémokat, arany orrlencséket, a bálványok nyakékeit, jelvényeket, mindent lángra vetnek és elégetnek, hogy az aranyat rudakba olvasszák.”
A kapzsiság ragálya velük kelt, velük hált. katonái felajzott kedvvel kezdtek vadászni a bozótos szakadékokba menekülőkre. Az elejtett asszonyt, gyermeket is darabszám tartották nyilván. („Nekem ennyi meg ennyi darabom van!”) ¬– így váltak emberevőknél falánkbab fenevadakká. Ahhoz, hogy az indiánok, behódoló törzsfőnökeikkel is szembeszegülve ¬– tömeges ellenállást tanúsítsanak az őfelsége V. Károly nevében terjeszkedő keresztényi hatalommal szemben s a gyapotasztagok mögül a babföldön vagy a hegyekből lezúdulva, füttyögés, kiáltozás közben nyilat, botot, követ zúdítsanak a spanyolokra, ahhoz olyan szörnyűségnek kellett bekövetkeznie, mint amilyen a Toscatl ünnepi mészárlás volt.

*

A távolban mennydörög. A faalkotmány résein víz szivárog be, a felhőszakadás elmossa a vályogvakolatot. Cortés görnyedten néz kifelé. Amint hátát a falnak veti, az ázott csipkeing egészen rátapad testére.
„Sehol se lesztek majd...Jönnek utánatok még erősebbek” ¬– hallja a Moktezuma nyugodt jóslatát. Az azték király térdére hajtott fővel, nagyujját lüktető halántékára téve, látszólag mintha észre sem venné, hogy egy spanyol martalóc megmarkolja tarkóját, és nyomni kezdi lefelé, míg térdre nem bukik, és arcával nem súrolja a földet.
„Egyedül maradsz...velük együtt” ¬– mondja a fogoly Cortésnak. Mire a másik, köpcösebb spanyol fölemeli kardját a király feje fölé. Cotés megálljt int. Moktezuma orral és szájjal kóstol bele a nyálkás talajba, anélkül, hogy kinyitná szemét.
Az egész jelenet utólag elképzelve valószerűtlennek tűnik. A Cortés feje már tiszta, elmúlt a láz s a szédülés. Mégis hallja a levegő remegését (nem közönséges égzengés ez), s mintha a madarak is sikoltoznának. Talán Moktezuma is madárrá változott; vagy elrejtőzött a hegy mélyében?!...

*

Ahogy az Aubin kódex nahuatl indián nyelven fennmaradt szövege leírja:
Már őrölték a csikalote magot* az asszonyok a templom udvarán. Eljöttek a spanyolok fegyveresen, kihívóan nézték közelről az indián nők arcát.
És amikor elérkezett Toskatl ünnepe, estefelé elkezdték megformálni, ember alakúra elkészíteni Hiucilopocstli alakját, emberi arccal, teljes egészében férfi kinézésűre. A csikalote magvaiból készítették. Egy vesszővázra rakták, és tövisekkel rögzítették; felékesítették tollakkal, feltették türkizmozaikból készült kígyó alakú fülét. Orra aranyfoglalatos drágakövekből kirakott arany volt. Fejére a bűvös kolibridíszt tették. Alul egészen beburkolták köpenyével, amire halálfejek és csontok voltak festve. Felül ráadták a mellényét. Mastlé ját*8 is. Hátára, mint terhet, vérszínű zászlóját helyezték. Bambuszból készült pajzsot viselt.
...Elkezdődött a menet, mindenki a templomudvar felé tartott, hogy ott eltáncolják a kígyótáncot. A spanyolok elzárták a kijáratot, az átjárókat...s a Szent udvarra léptek.
Azonnal közrefogták a táncolókat, kik teljesen fegyvertelenek voltak. Csak színes kendőjük, türkizkék ajakdíszeik, nyakláncaik, kócsagtoll bóbitáik, szarvaspata csecsebecséik. És a dobon játszóknál, az öregecskéknél csak a kobaktökük a szippantó dohányporral és csengettyűk. Egy vágást mértek arra, aki az üstdobon játszott, mindkét karját levágták. Aztán lefejezték: messze gurult levágott feje. Egyszerre vagdalkoztak mind, lándzsával leszúrták és felhasították az embereket, kardjukkal sebet ütöttek rajtuk. Ezt combján sebesítették meg, amazt a lábikráján, megint másokat az altestükön. Minden belső részük kifordult a földre. És olyanok is voltak, akik hiába futottak, beleiket vonszolták, míg bele nem gabalyodtak. A harcosok vére úgy patakzott, mint a víz; mint a megrekedt pocsolya bűze, terjengett a vér és a földön vonszolt belek szaga.
És felmorajlottak, kiáltások szálltak, és az ajkát verdeső nép jajgatott. Nyomban ott voltak mind a csapatfők, mintha parancsra érkeztek volna: hozták a dárdáikat, pajzsaikat. És akkor megkezdődött a csata: hajítódárdákat, nyilakat, sőt még kopjákat és madárszigonyokat is hajigáltak. A spanyolok azonnal elsáncolták magukat. És elsütötték az ágyút és a puskákat.
Moktezumát megbilincselték.
És amikor a nap rejtekébe indult, amikor már csak egy kevés napsütés volt, a tetőre ment Ickuauhcin, hogy kihirdesse, kikiáltsa:
– Mexikóiak, tenocskák, tlatelolkák: királyotok, Moktezuma szól hozzátok. Ő üzeni nektek, hogy hallgassátok, mexikóiak!...Nem vehetjük fel velük a versenyt, ne harcoljatok! Hagyjátok békében a pajzsot és a nyilat!
Amikor Ickuauhcin befejezte a beszédet, hangosan kiáltoztak, sértegették. Rettenetesen megharagudtak a mexikóiak, telve haraggal mondták neki: ¬– Mit mond ez az aljas Moktezuma? Már nem vagyunk alattvalói!
Aztán moraj támadt, s egyre jobban nőtt harci zaj. Beszorították a spanyolokat a Királyi Házakba, s hét álló napig ostromolták őket...
Cortés minderről semmit sem tudott. A kubai kormányzó parancsára ellene küldött Pánfilo de Narváezzel ütközött meg éppen, amikor egyik tisztje, Alvarado az ünnep fénypontján álnok módon jelt adott az öldöklésre. Cortés, miután legyőzte Narváezt, visszatérve elsütötte az ágyúkat. Ekkor történt meg, hogy a spanyolok vízpartra dobták Moktezuma és Ickuauhcin holttestét.
Éjfélkor aztán előmerészkedtek, hordozható fahidakat vittek, magukkal, ezeket fektették keresztül a csatornákon. Egy nő, aki vizet merített, meglátta őket; rögtön elkiáltotta magát:„Mexikóiak, halljátok?! Ellenségeitek át akarnak kelni a csatornákon!...Suttyomban mennek!...“ Majd egy férfi kiáltott fel; Huicilopocstli templomáról messze hangzott a kiáltása:„Gyertek üldözni őket!”

*

Elkezdődött az embervadászat, s tart azóta is.
„eltanulták tőlünk. ¬– Cortés megint dobálja magát a függőágyban. ¬– Egyenként vitték fel a mieinket az áldozatra szánt szentélyre. A fejeket pikákra tűzték; a lovak fejét is (közben a szájukat veregették tenyerükkel, ahogy a harcban szokás) . A feltűzött fejek arccal a nap felé néznek.”
A bennszülöttek most már vértől lucskosan sem adják meg magukat. Pedig mint vendéglátók milyen szelídek, alázatosak voltak kezdetben, legalábbis velük, emberi kényekkel. Mert amikor Cortés kedvenc jaguárja egy viharos napon kiszabadult ketrecéből, s a részeg tengerészek rémülten bújtak a vitorlák mögé, az indián ágyasai mellől anyaszült meztelenül talpra szökő hadvezér össze vissza kiáltozva futkározott, hogy „hol a kardom!”, egy azték lándzsája ártalmatlanná tette a támadó fenevadat.
Kivilágosodott. A spanyolok egy hajítógépet, katapultát állítanak föl a piactéren a templom tetejére, hogy azzal ritkítsák a felbőszült indiánokat. A gép, mintha parittya volna, veti rájuk a követ.
Törött dárdák hevernek az útfélen. Férgek lepik az utcát s a falakat, melyekre agyvelő fröccsent. Cortés parancsba adja, hogy szedjék össze és temessék el a halottakat.
Mint a nád hajtásai, mint a puha agavéhajtások, olyan a fiatal áldozatok teste. Pár évvel ezelőtt ő is védtelen, tanulni vágyó emberpalántának számított. Izgalomba jött a rémhír hallatán, hogy a melegnanói csatából tollas kalapban hazatérő francia király unalmában Leonardo da Vincit is – mint bennszülöttet, nem indiánt(!) ¬– foglyul ejtette, és a tulajdonának tekinti. Ferencet, a lovagkirályt zenészek, költők, udvaroncok, dámák, szelindekek, lakájok hada kísérte mindenüvé; tűzijátékoktól sziporkázó ünnepségeire valóságos „színtársulatot” szerződtetett. Vajon nem neki, a ritka tehetségekért, drága kelmékért és szertartást szolgáló, művészien megmunkált tárgyakért rajongó, érzékeny húrú, finomkodó léleknek van igaza? ¬– és nem a toledói, sevillai zsoldosok élén az isten háta mögötti életekkel (köztük a magáéval is) hazardírozó Cortésnak, akinek gondosan nyírt ápolt szakálla otthon soha nem árulkodott arról, hogy gazdája galád tettekre lesz képes.
S most itt rostokol a gyíkot, egeret, port, férget rágcsálók puszta pusztulásra ítélt földjén. Mi lesz, hogyha egy mérgezett nyíl eltalálja?!...Mit mondott neki egyetlen méltó ellenfele: az a halált váró indián asszony? „Pajzzsal sem óvhatod meg magányodat. Lyukas háló lesz a te örökséged...”

*

(Mexikó ostroma pontosan nyolcvan napig tartott. A spanyolok oldalán harmincezer indián halt meg, ellenük több mint kétszáznegyven ezren. Miután Cortést királya, Hallgatag Károly hazarendelte, a hírhedt hadvezér anyagi gondokkal küszködött Kasztíliában. Diego Rivera festményéről egy őrült néz vissza ránk.)

– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬–
*gyógyfű; **szeméremrészeket borító férfiruhadarab




KI ÉLI TÚL A KÖZÉPKORT?


„Nincs semmi különös a dologban. Itt ott üstökösök jelennek meg (mintha valamilyen kozmikus katasztrófa készülne az űrben), s jóllehet látszólag nem történik velem semmi lényeges ¬ – csak a Bertalan napi vásár meg a mindennapi bordély (lehet az színház is!) ¬– előbb utóbb csak ki fogok készülni a kötelesség oltárán. Mióta a közönség kedvence vagyok és koszorús költő, már pénzbírságra sem igen ítélnek; legfeljebb a kutyák piszkítanak oda olykor a lépcsőmre.
Ifjoncként, első színpadi művem bemutatója után kis híján kötélen végeztem. („Mindenki a maga természete szerint” : ez volt a darab címe), egy ¬– az Admirális által patronált társulat egyik színészére nézve ¬– szerencsétlen kimenetelű párbaj miatt. Engem akkor a Lordkancellár „emberei” segítettek hozzá színpadi sikerhez...A kegyelem kieszközlése után ¬– mielőtt testem, lelkem kocsonyásodni kezdett volna ¬– türelmetlenül láttam munkához (csak a mártíromsághoz kell türelem!) A szellem „fermentálása” még hagyján; segít a komló, a bors (engem legalábbis). Feltéve, ha nem lordról vagy kalmárról van szó ¬– itt szagos sajt, ott szappan!... A művészember különben is mézet izzad.
Rájöttem hát, hogy jobb felföldi borban áztatott halat enni, a kagyló húsát ezüstben főzetni, és fácántojás vacsorázni vagy tengeri rákot, mely delfintejből készült opálos vajban úszik...
Mindezt egy asztali tükör előtt állva látja, képzeli. („S még azt mondják, hogy nincs fantáziám. Hogy Will ebben is lepipált.”) A belső láztól fűtött Benjamint keresi, aki gyorsan szokta felhajtani italát ¬– mindegy, hogy mi, csak víz ne legyen, a víz nem válik véréé ¬–;de a megkezdett mozdulat most félbeszakad. Tétovázik: mit cselekedjék? Egyáltalán: van e miért?!...Tarkóját tapogatja; majd két ujja közé fogja s megcsípi tokáját.
A hóhér tükörben megjelenő arca ¬– annyi év után is ¬– feszes és forradásos. Hallgatagon figyeli a gyülekező csőcseléket...A királynőnek a kegye is rideg; vörös parókája hirtelen elmozdul a huzattól. Hol a Vigalmi Hoppmester? ¬– különben még kitör a fergeteges hahota. Erzsébet kiejti kezéből a metszett poharat, savanyú képet vág a cukros tej végigömlik a karmazsinvörös szőnyegen. (Az udvari cenzor sehol (?), hogy legalább annyit mondjon:„A komédia íze is ilyen kéne hogy legyen, mint mondjuk a cukros tej, mely nyugtatóan hat őfelségére. az ön humora túlságosan csípős...”) Ben Jonson szólni szeretne, de Erzsébet ingerülten inti le az egész bagázst. Benjamin addig addig hátrál, mígnem a szolgák közé szorul. Konyhaszagban rostokolva üres tányérjára mered.
„Hol a köpenyem, a kardom, a kalapom?” ¬– riad föl; szörnyű álma volt megint. Az este a Galambokban bezabált. Vadászni voltunk, s egy igen fagyos kos volt vacsorára, elcsapta a hasam.”
Hol van már az álombeli Erzsébet ezüst! A babonás Jakab aranyai is rég elúsztak...A napokban kértek tőle egy bevezető ódát az elhunyt rivális színpadi szerző műveinek díszes fóliakiadásához. Ami Will „örökségéből” megmaradt, s nem lett a tűz martaléka, midőn a Globe színház leégett.
„Ujjongj, Angliám!”...Benjamin ódaírás közben tulajdonképpen önmagára gondol: a gúny persze meggátolja, hogy ösztönösen elérzékenyüljön.
„A nagy mű áll. A kisebbek romlanak...Kár, hogy ez is tőle van. Shakespeare től. A színházban, igaz, sikk a lopás. A bámész sokaság habos tejre vágyik, nem a fejőstehén tőgyére kíváncsi. De én nem vagyok a sótlan, humortalan Marlowe, aki végül félszemével meredt a másvilágra...Hogy nem hiába tartanak torkosnak és paráznának?! S méltán bűnhődöm vénségemre, a színpadi deszkák lármája se gyógyít ki már!... Pedig, ha lódítottam, csak addig tettem, míg hódítottam. Nemes hölgyeket is...
Vakmerő voltam mindig. Sose kételkedtem benne, hogy megvásárolhatom a boldogságot. Az én színházam nem lesz szüzek ispotálya, sem alkimisták zavaros kotyvaléka hosszúnyakú lombikban lefojtva! ¬– ezt vágtam a képébe mindenkinek, felőlem lehetett besúgó volt vagy ripacs. ¬– Alkáli, arzén, borkő, cinóber, higanysó, kén, vitriol a Bölcsek kövéhez mind kevés. Az élet, mondhatni születésétől fogva, bűzlik, akár az amalgám. A természet tökéletlent hoz létre... Emberben tökkelütötteket!...Fogasból, vasrostélyból, kampóból, fazékból, serpenyőből, rézüstből akartok aranyat?!...Rémlik már: a művészet is erre pályázik: repülő méhet, bogarat, darazsat varázsolna a hullából, a ganéjból...»Sőt, skorpiót egy bazsalikomszálból!« ¬– jegyezte volt meg gunyorosan Will. Mesteri, profi fogás volt: mozsárban zúzta volna szét szavaimat a sziporkázásomban kétkedők előtt. Akik, miután a gyilkos epitheton, hogy: ’börtöntöltelék!’ lejárt, a próbákon mérges emberkének könyveltek el, a dámák társaságában idomtalan kéjencnek. Ő az, aki ¬– sandítottak drága csipkegalléromra ¬– hogyha zsebmetszőkről, szerencsejátékosokról, lacikonyhásokról, örömlányokról, fogdmegekről, egérfogóról vagy tyúkszemirtóról hadovázik, szaval, rémítőbb a pofája, mint egy démonnak!...S közben a sárga irigységtől úgy néztek ki, mint holmi madridi kémek, nem mint becsületes londoni csepűrágók. Volt alkalmuk ízelítőt kapni abból, hogy én az elmés dolgokat kedvelem. A világ valós képét (mint amilyen az a rajz ott a falon: egy hímvessző s egy nő.) No persze, nem hiányolom a vérbe borult szemet, elég kegyetlenség a gúny!... De hát ez a mesék tejével táplált, „rögeszmés” népség...Maholnap a közönség is. az egész emberiség. Ennyi Bogaras, Szőrmók, Mutuj, Szemeti, Tokány láttán az ember szíve, szeme úgy kifacsarodik, hogy a szeretet benne elapad. Jobb nekik a szemfényvesztő játék (ha már nem kártyatrükk)? Az araidők! az örök mese! Erre áhítoznak. Nem mondom, élvezik az én aranyhajú rimáimat is, sárga köntösben. De hiába köpöm ki nekik a titkot, mint forró mustárt, mihelyt a játék komolyra fordul s a szavak mögött megsejtik a babiloni kufárkodást, felülkerekedik bennük az óvatosság, s már már készek egyetérteni a bujaság ellen szót emelő udvari Főtréfamesterrel abban, hogy a szerző töklombikba húgyozott...Megannyi, illatszerfürdőben megrészegedni vágyó polgár!”

*

„Ki vagy?” ¬– kérdi Ben a homályból előbukkanó ingerlő idomoktól.
„A púpos Richard királynéja. Vagy a szép Rozalinda ¬– hangzik a felelet. ¬– Választhatsz.”
Megint nem az ő színművét próbálják. Biztosan egy Shakespeare mesejáték hódította el tőle a színészeket. Ha most az irigység kerekedne benne felül, ezt mondaná: az ember még akkor is nyugodtabb lehetett, midőn a Titkos tanács mint jó gazda bezáratta a londoni színházakat, s lerombolták a színpadot, a karzatot, a páholyokat. Pár év múlva aztán úgyis engedélyezték a játékot; igaz, hogy a hajdani „csaták” helyén nyáj legelészet...
„Ez a Shakespeare segédszínész korában még szöveget sem kapott: legfeljebb a függöny mögött gyújtogatta a petárdákat. „Az apja kesztyűkészítő volt, mégsem tanította meg a fiát kesztyűbe dudálni!...Nem akarok úgy tenni, mint a kocsmában a csaló, aki kénkővel kent csizmájához hozzádörzsöli mások aranyát, s amikor az megváltoztatja a színét, azt hazudja: nem aranypénz!...Will varázslókat, boszorkányokat keltett életre ¬– ha nem is lovagolnak mind seprűnyélen, ahogy a nagyközönség szeretné. Akárcsak Lady Macbeth, nem közönséges csapodárok s cselszövők. a szőrzet, a hajzat, a divatos ringy rongy mintha csak a bennük szunnyadó őslény, a sárkány pikkelyeit takarná. Tündérhon királya összevész nejével; a perpatvar eredménye, hogy ősz után tavasz jön, s a zöld vetés megrothad.
A zseni képzelete! ¬– mondják. Aranysperma, elixír! Varangyos békából királykisasszonnyá változtat vissza. (Dilettáns meg ne kísérelje utánozni.)
Hogy nem én vagyok a zseni?...”
Két kezével megmarkolja rövid nyakát, mint aki meg akarja fojtaná magát. Zihál. Aztán röhög.
„Nálam, amint felmegy a függöny, rögtön lehet tudni, hogy semmi sem arany, ami fénylik. A néző elfelejt vakarózni, mert a sínpadon az ő bolháját csípték fülön, s az ő sebhelyét vakarták meg; ha nem is véresre. Mint beérkezett költő ragaszkodom a magam képtelen ötleteihez. (Visszaemlékszem a lelkesedés idejére, midőn a hatschillinges sörből is talpraesett ítéletet kortyoltam.) Nálam a szín mindig londoni; szajhák, kerítők, hímek, címeres imposztorok finom klímája ez. Túl sok tudomány fitogtatás számba menne ott, ahol: a rakpartról egy nő azért jött át s kering, mert itt a Halpiac, és itt a friss hering. Ha valaki bejárhatná a saját agytekervényeit ¬– ‘icce francia divat szerint ágál? Egy kis lotyónak mért volna ez trágár! ¬– , az érdekesebb kalandozás lenne, mint egy egész nap a vásáron; találna tücsköt bogarat, nemcsak olcsó üveggyöngyöt, szalmaszálat, csibetollat meg pókhálót. (Volt egyéb is, igaz. Kötélhurokból való szabadulás. Felhurcoltak a meredek domboldalon a holborni akasztófához. Azóta megtanultam, hogy van akasztófakerülő (!) is ¬– nem csupán erdő meg iskolakerülő.)
Az önzés, képmutatás, habzsolás ¬– ezt a ‘szubsztanciát’ ismerem a legjobban! Nem igényel annyi oldást, tisztítást, hevítést, nemesítést, lepárolást, meszesítést...Vagy az például, hogy magunkat ízes húskolonccal élvezetre ingereljük. Kéjt lehűtünk, erőt és ifjúságot elixírrel újítunk. (‘A vegyészkonyhából kihallatszik szava, uram! Amíg arannyá varázsolja ezt a kort, tán megárt a sok forró kén s higany.’)
Hát nem röhögnivaló? Ennyi együgyű lélek! Föld fiai, hozott isten színházamba...Ismerem sikamlós vágyaitokat, kiszolgálok, kielégítek mindenkit. Kezdhetjük...
Bocsásson meg, lady! Hogy az én művészetem csal? Honnan veszi?!...Miből óhajtja látni sorsát? Egy zagyva színdarabból, vagy egy műkristályból?!
Retorta, tartály, még a csövek s a csavarok is hamuvá lesznek. Az eszedet közben szétmarja a füst (vagy a szesz?) ¬– gyógyulásra nincs remény.
Mi marad belőled?
Talán egy marok szén...Sovány vigasz. Will Véznája fején találja a szöget, pedig nem csizmadia, csak egy csámpás falusi szabó: ’Szavamra mondom, én nem bánom az egészet. Az ember csak egyszer hal meg, és egy halállal mindnyájan tartozunk..’
Örülj, amíg bár kurvafattyú lehetsz, meddő dámák, sápkóros komornák közelében. Aki hamis arannyal fizt. A sör is földhöz vág már; egy kis nedvességtől összeesel, mint skót posztó az áztatóban.
Puszit a közönség távozó felére...
A világnak sosincs vége,
Zúg a zápor, hujjehaj!*

Jöhet egy újabb középszerű kor. Valaki azt is túl fogja élni. ** Ave, ribancok, illúziók!”


– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬– ¬–
* Shakespeare: Vízkereszt; ** A páratlan Ben Jonson 1637. augusztus 6 án halt meg; hagyatékát mintegy nyolc és fél fontra becsülték.