Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hiányzol-e magadnak? II.

2010.02.20

8. (A kaland)

A sóvárgás fél szerelem. Meghódítani könnyebb volt őket, mint téged öreg fejjel megengesztelni.
A kaland kihívás; kiszámíthatatlan – párbaj! hazardírozás! –, mindenedből kiforgat.
Ami megőriz, megtart: több mint szerelem.
Ha csak szellemi kalandról volna szó… De ez a rengeteg át- meg átfogalmazás álmodban, tüntetéseken, holt vágányra terelt vonaton…
Amikor elmúlt egy nap nélküle.
Amikor az ötödik pohár szesz a legkeserűbb.
Egy harminc éve rossz sláger hőse vagy; koldus.
Mikor a redőnyrésen többé nem hatol át a fény.
Mikor kettéhasad az életed.
(Kiröhög, mint egy cseléd, s te Istenfiát utánzó, szenvelgő bugris vagy.
Öklendezel a zsoltártól, és sírsz, hogy mért lettél ilyen pogány!)

Milyen legyen? – kérdezed magadtól; attól, akit egy csalódás vagy szakítás máris eltávolított és messze űzött a felmagasztosított eszményképtől.
Ki-bevándorolsz az időbe; az agyaddal forog, felfordul a gyomrod is. Szentséges mártírarcon, vagy csak dogma hamvain taposol?

„Éljen a szerelem a
Német kiejtés szerint!
Noha sárga Angliában
A szerelem…”

Azt már hozzá se kell tenni, hogy:

„A vöröset ismeri
az egész világ –”***

Legyen derűs és ámulatra ingerlő, mint mondjuk egy gyermekkori kocsikázás a nyárfasoron… Vagy mint ismerkedésünk Párizzsal, sok évvel ezelőtt. (Emlékszem, féltem, hogy könny tör elő szememből, amiért nem itt ismertük meg egymást s a szerelmet. Igaz, nem keresztezte utunkat bordély, még «kukucskáló« sem.)

Minden esedékessé vált. Az utazás is. A megérkezés is.
Megvolt bennünk a tudás a befogadóképességre. Most már csak a hazai gyötrelmeket kellett az európai világításhoz hozzáigazítanunk. Mutogatva, vagy eltakarva. Apróbb anakronizmusaink, középkori gátlásaink a TGV-ben maradtak; kihajigáltuk őket, vagy öblítő vizet engedtünk rájuk a toilette-ben. Elkészült a világvárosi smink, szerencsére ketten voltunk és összemosolyogtunk. (Aki egyedül töri egymás fejét****, az hiába nyitja ki jól szemét, bajosan fog belehatolni a világ – ezt tudtam egy román költőbarátomtól, akivel éppoly lassan keringett otthon a Föld, akárcsak velünk, azért nem hiszi már, hogy „végül minden lakat lehull”.) Estélyi ruhát persze nem hoztál magaddal… Pedig hányszor gondoltunk arra, hogy: EGY ÉLETÜNK VAN, FIRENZE! (Aki utazik, sosincs egyedül. Egy hang, amit csak belülről hall, elkíséri.)

…Párizs ünnepelt. A pályaudvarokon felvillanó arcok között a sápadt, szeplős Piaffal nem találkozhattunk,
sajnos; sehol ázott lobogók – közben eső szemerkélt – meg utcai hangszórók, hogy túlkiabálja őket (magát) a tömeg. Olyan meghitt ünnep volt ez nekünk is. Végig – toronyiránt! – korokon, stílusokon át, klasszikus szobrok és utcai festőállványok során. Ott arra gondolsz, hogy itthon majd könnyebben elviseled a múlt vereségeit. Támaszd fejedet a vállamnak, mondtam neked a Louvre katakombáiban, a gerincem úgyis mindig mereven megfeszül, mintha kőszobor volnék, vagy a nagy Theodorik palotájának vörös köve, mely átvilágít a keresztény templom falán. Nem jutott időm bámészkodni, unatkozni soha, mondtad; a kimerültség persze nem gátolhat meg abban (gondoltuk mindketten), hogy Párizsban is ellenfelek maradjunk a szerelmi tusakodásban!… A fejtartásod valahogy más volt, de ugyanaz a csökönösség, ugyanazok a «haragszom-rád«-ok – emlékszel? –, csak a múzeumokban csillapult bennünk a sok gőzt pazarló («feledni-kéne«) indulat. A feledhetetlen festmények közt kószálva eszembe jutott a tizenkilencedik századbeli festő neve: Forbin, aki Pauline Bonaparte-nak volt a szeretője (ez tette őt hírhedtté kortársai előtt), aki aztán Napóleon jóvoltából a becsületrend tulajdonosaként és birodalmi bíróként leköszönve a művészetnek szentelhette életét. A Luxembourg-parkot járva eszembe jutott a történelem ítélete – a „csak jóképű, fiatal dilettánsról”. (Az utókor a botrányhősök esetében kevésbé elnéző.) Forbin a restauráció évtizedeiben a királyi múzeumok igazgatója lett: ő szervezte át a Louvre-t és megalapította a Luxembourg-múzeumot a kortárs művészek számára. Szicíliából, Egyiptomból és Görögországból hozott antik tárgyait mi is megcsodálhattuk… Nem vigaszképpen idézem neked (mint szülőnek) a szeszélyes és nimfomániás Pauline és imádott piktora közötti viharos szerelem incidenseit – mit is kezdene pletyka nélkül az utókor! –, legfeljebb bizonyságaként annak, hogy a nagy szenvedélyek ritkán nélkülözik a botrányos, rikító (megríkató) felhangokat. „A hercegnő – olvasható Napóleon húgáról – jóindulatú, de elkényeztetett gyermek, csupa szeszély, derűs pillanatai ellenszenves zsarnokoskodással váltakoznak. Egyszer láttam, amint egy könyvet vágott Forbin arcába…” Holott nem sokkal korábban – a fivéri s császári felszólítás ellenére, hogy hagyja el Párizst és szakítson Forbinnal – Pauline éjszaka egyetlen kocsissal szökik meg egy fürdőhelyről: hajtja a nyugtalan vágy, még ha nagy is a kockázat, hogy kiesik mindenható bátyja kegyeiből… Szinte magam előtt látom a kényes Pauline-t, aki egy fogadóban kénytelen megszállni, ám sehogy sem tud elaludni, mert csípik a bolhák. („A szemem se bírtam lehunyni” – meséli később.) Ha képesek lennénk mi is ilyen nagyvonalúan kezelni a kirándulásainkon szerzett kisebb-nagyobb „csípéseket”! Képzeld el Pauline-t, arcán angyali pírral duzzogva szopogatja ujjait a (rossz alvást kárpótlandó) méregdrágán beszerzett fenyőrigó vacsora után!… Mi – ami igaz, igaz – orosz halkonzerv-pástétommal és magyar hűsítőporokkal vágtunk neki a franciaországi kalandnak. Vizet Párizs is adott bőven. És néhány szép éjszakát…

*
– Azt mondtad, felköltesz még.
Hangomból szemrehányás örvénylik.
– Fáradt voltam…
Elképzelem, amint hálóingben behullsz a vendégágyba.
Villámlik. Bennem is. Az egész éjszakánk ilyen lesz?
„Uram, lázas vagyok és nagyon magányos.” Cendrars-pózzal fekszem hanyatt, a különbség csak annyi, hogy az ő húsvéti ágya New Yorkban szörnyen hideg volt. Én viszont aranyló verítékben fürdöm. Mint tűző nap és füst után a város. A Torony esőgyöngyöktől remegve (is) együgyű valaminek tűnik. A hangom is mintha toronymagasban remegne. Talán a tizenegyedik emeleten vagyunk. (Te majd kijavítasz. Te, aki mindenem vagy itt is. Százéves Torony és kikövetkeztethetetlen modern – női idom – alakzat. „Modern állat… Költeményem tárgya… Mozgó torony” – megint Cendrars, ezt neki nézd el.)
Elfelejtsz rám pillantani. Mellbimbód átüt a citromsárga trikón. Arcodon, amint tested is alvást színlel, távoli, letörölhetetlen fájdalom foszlányai. Ajkadat keményen összezárod. Én is belealudtam a vágyba, a meg-megújuló csodálkozásba. (Nem segítene most virágének – hajnali hold sem látszik itt, nem fa koronája takarja, gondolhatjátok!) Rohanni, menekülni kéne a mohátlan dzsungel, a civilizáció ártalmai elől. Ez nem kitalálás – s még nem álom –; aki mellettem fekszik, nem űzött vad, csak kimerült pária… Tagadja kielégületlenségét. A szexuális vágy „értelmét” egyáltalán (?) Ezt tőle kéne megkérdezni. (Súlyosan esik latba egy elmosódó, gúnyos mosoly.)
Mind jobban szűkül az álomcsatorna, amelyen át kell bújnom.
Izgulok, mint egy gátlásos kölyök. („Nem tagadhatjuk le mindenkori önmagunk!”) Nem nézek előre – a semmibe. Ahova kezem ernyedten lecsüng. Van ami a hűtlenségnél is nyomasztóbb… (Vajon miért maradt el a szeretkezés? Épp ott és akkor?) Mint egy holdkóros, fölkelek. Száraz, torokszorító düh – semmi váladék. Mégis szükségét érzem a mosakodásnak.
Lemondani annyi, mint egésznek maradni. Állítólag így mondta Lao-ce.

*
Az ébrenlét előtt néha különös párbeszédeket folytatok veled. Nem is te vagy, aki válaszolsz. Pauline, George Sand, tulajdon nagyanyám, vagy nagyanyád.
„Ön megsebesült? – kiált föl (Pauline). – Ispotályba kell vinni, Úristen!”
„Te törődsz velem. Isteni!”
„Én egész más vonatkozásban idéztem meg a Mindenhatót.” „Az Ég Urát.”
„Ne légy fellengzős. Se lekezelő.”
„A Földét – így jobb? Én is a szomjúhozó földhöz tartozom.”
„Hagyjuk a gáláns játékokat, mielőtt csak úgy elvéreznél…”
„Mielőtt egy kiváló táncossal kevesebb maradna.” „Aggódom…”
„Végre. Te, akinek a nemtörődömsége is elragadó.”

„Van valami benned – fordult szembe velem George Sand (legalábbis akkor ezt a nevet adtam neki) –, ami arra kárhoztat, hogy önmagadon kívül képtelen vagy megérteni másokat.”
„Ez az én szövegem – mondtad csodálkozva. – Máskülönben mi az a valami?”
„A vakság. Az előítélet a másik nem iránt. Hogy a kellő tiszteletet ne is említsem.”
„Amiért azt találtam mondani (?): Valljuk be, hölgyeim és uraim, az egyenlőség fura egy növény!… Egy novellából idéztem; különben is játék az egész. Miért vetted magadra, magatokra? A külön tisztelet jogán? E miatt a – nem tőlünk, hanem a Teremtőtől származó – megkülönböztetés miatt hogyan is járhatna ki a tisztelet egy férfinak, aki ráadásul gondolkodik?”
„Ugye megmondtam.”

Nem minden dialógus szakad meg ilyen hirtelen.
„Mennyi fortély, csalétek, hogy fogva tartsa az ő aranyhalacskáját, akinek az a hivatása, hogy acélpenge legyen!”… Nem vágsz vissza, nyugodtan szólalsz meg:
„Csak fantáziálsz megint.”
„Úgy, ahogy mondod: képzelgek. Elég egy út sarába süppedt hintó valahol az időben… egy jelenés…”
„Ki eléd áll a nyílt mezőn! Értem. A Szindbád című versed jut erről eszembe: képtelen voltál kivárni a hűség / helyiérdekű posztópapucsába / pöfékelő vonatok csoszogását…”
„Ne felejtsd ki belőle a kétségek ravasz gübbenőit s a kiábrándulás kemény göröngyeit.”
„Érdekes. Kíváncsi vagyok, meddig hajszolod még lovaidat?… Ezt akkor kérdeztem, igaz.”
„Olykor még, bevallom, a búcsúztató pózába merevülök, egy mentő-mozdulattal görcsösen szeretnélek fogva tartani. Téged.”
„Hm.”
„Csak bele ne játszass a cselekménybe olyan gesztusokat…”
„Gusztusokat.”
„Most te művészkedsz?!”
„Tudtam, hogy úriember vagy, s elismered képességeimet.”
„Nem tudtam, hogy cinikus leszel. De ha már ilyen idők járnak!…”
„Milyenek?”
„Közönyösek.”

A zöldülő káposzta-fodrok árnyalatai. Nyulak kergetőznek. A tavaszi kiábrándultság dacossá tehet. S magadba fojtod ezt is a többivel, depressziós leszel, s hamarabb megöregszel.
„Emlékszem anyai nagyanyámra…”
„A gyermekek alusznak!… Halkabban beszélj.”
„Még annyit sem mondott: «kártyás, kurvás«-hírű nagyapámnak: Édi, megengedem, hogy tisztára mossa magát!”
„Csak kitette a szűrét?!”
„Jól tette?”
„Ki ne égesd a lepedőt.”
„Mindenki a maga figyelmének, fegyelmének a kovácsa. Szokás dolga. Ha nincs több villanykörte, Istenem, jó a gyertya is.”
„Mindenki a maga génjeivel, ha már szóba hoztad a nagyapádat.”
„Ezt nem hallhatják meg a gyermekek?”
„Ezt még nem értik.”
„Érdemes volna kitérni a regeneráció jelenségére, amely Spallanzani óta az élettudomány legizgatóbb fejezete maradt. A kiváltója mindig valamilyen sejtpusztulás során fellépő szükséglet. Minél alacsonyabb rendű a szervezet…”
”Mi jött rád?!”
„Reméltem, hogy ezt sem értik meg.”
„Mit képzelsz ilyenkor magadról. Hogy különb vagy?…”
„Hogy különbözünk. Az én hangerőm, a te érdeklődésed, néha még az őszinteségünk is. Épp ezért fontos, hogy megértsük, hogy megértsd…”
„A defektusaidat?”
„Más birtokos ragot is lehet hozzátenni: defektusaim, defektusaid… És így tovább.”
„Áhá. Így tovább.”
„Csak ki ne égjen a villanykörte – ott belül.”

Az eső utáni pirkadatban lábadat a kimerültségtől a fejemre tetted, s a lebontástól megmenekedett házatok és a kert, az álom burkából kitörni kész lelkemben felköltözött a Henrie Sellier utcai erkélyre, ahol Michel horkolt éppen, mint megkeseredett (minden Hófehérkét elmarasztaló), magányos törpe. Van úgy, hogy nemcsak a bennünket körülvevő emberek, hanem időként még a tárgyak is megtagadják tőlünk a jóindulatot, az engedelmességet. Mielőtt még megébredtem volna, „ráébredtem” arra, hogy némely dolgok a tudatalattimban egészen másként, fordítva is történhetnek. („A szépség tagadása az intellektus abszurduma volna!” – tiltakoztam volt hevesen neked, ugye emlékszel rá?… Ám akkor éjjel nem nyugtalanított volna különösebben „megalkuvásom”, ha könnyű szívvel elismerem neked, hogy az intellektus tagadása nem feltétlenül a szépnem abszurduma.)
Az eperfátok alatt ülni. Nagyobb nyugalmat el sem képzelhet magának valaki – jövevény. Én, lásd be, már álmomban sem lehettem az. „Kicsi koromban – mesélted hazagondolva – mindig attól tartottam, hogy az erdő egész a falunkig, a házunkig nyomul előre.” Fölkaptam a fejem; ezt nem először hallom tőled. Csak én éppen a másik titkodra voltam kíváncsi… Valósággal bele fogunk ájulni a forróságba – gondoltam félálomban a párizsi emeleten, s érdekes módon, mielőtt szemelgetni kezdtem a szontyoli ribizlibokrokról a piros szemeket, a libbenő függöny mögül, a huzatos magasságban mintha kaján öreglegény-tekintettel követte volna téblábolásomat, gondolataimat a rém. Tulajdon kíváncsiságával, borzaloméhségével áll szemben ilyenkor (te talán úgy mondanád: illetlenségével!”) a kialvatlan lélek. (Én ezt is inkább kótyagos főnek nevezném.) Pedig – a halottakat és hitetlenségünket terelő Idő a tanú rá –: annyira egymásra vagyunk utalva!…
Minek a múlt robbanásai után kutatni? Az eltemetett hangok után. Éreztem, hogy félreérted faggatózásomat. Kedvetlenül néztél rám:
„Nem elég, hogy önhibánkon kívül túl korán elveszítjük a legdrágábbakat?… Csak fájdalom van, nincs titok.”
„A fájdalom, másokban is, rég elmeszesedett. Neked legfeljebb csak a génjeidben élhet, az átörökített emlékezetben…”
„Itt van, olvasd” – tetted elém; arcod mintha hirtelen belázasodott volna.
Ne boncoljanak fel. Önszántamból tettem…
A legtisztább, a legdrámaibb feszültséget sejtető, hátrahagyott sorokra sokszor mégsem emlékezünk pontosan utólag.
Hányszor szólítanálak (nagyanyádat szólítom), de legalább akkora távolságra vagytok tőlem, mint értelmétől az a bizonyos Tomiba küldött mondat. (az Ovidiusé.) „Megölni a száműzöttet nem szabad futni hagyni.” Nem kérdezek olyasmit, amire még a halott sem ismeri a választ. Ki tudná előre felmérni, hogy melyikünk mikor nem képes többé szembenézni a romlás rémületével? Sétapálcák, mankók – még felállítandó kapufák sem tudják talpon, életben tartani az eleven porhüvelyt, ha rosszul számította ki a lélek esendőségi fokát.
„Mi van veled? Megint az elérhetetlen tart fogva?” – fogadtál karodba incselkedőn a harmadik, utolsó reggelen.
Párizs, a hajdan elérhetetlen, a lábaidnál hevert. Nem ronthattam el kedvedet egy hülye replikával, hogy: „Nem is veled voltam, hanem örökifjú, húgodlehetne-nagyanyáddal… Csak nem vagy féltékeny?”
Mindent megbocsátó ölelésed, leplezett kíváncsiságod legfeljebb tétova érdektelenséget olvashatott volna ki abból, ahogyan néztelek, majd kissé kényszerűen követtelek a csomagokkal. A Lipton-teát felhajtó s egy fél banánnal izgatottan a liftbe préselődő nő 1990-ben mit is kezdhetett volna egy két-nemzedékkel korábbi tragédiától kétségbeesett, öregedő Rómeóval?… Még néhány óra, s úgysem fogjuk tudni, minek az esélye került távolabb tőlünk: a Moulin Rouge-ban látható kánkáné, vagy a leukémiáé?
„Lélekben, érzem, vissza fogok térni ide.”
Közel lehet a messzi is, ha egyszer megismerted. Vagy csak megsejtetted, mint a halottak hitét. Az öngyilkosok elhatározását.
Azóta mintha még távolabbról nézném a világot, az ő szemével is, aki – mint te – miért ne lehetett volna ott velünk Párizsban?



9. (Miurunk napja kél medencecsontodon)

Amióta tudom, hogy milyen vagy, már nem kérdem, hogy: milyen legyen?… Bánom is én, hasonlíthat egy alkímia-gőz(fürdőbe) mártott modern videó-klipre, zuhanás közben leégett Ikarosz-szárnyaival (s a légben már csak undorító pernye, mint úszóhártyacafatok). És mindez a mélyről üvöltő ösztön kíséretében, hogy köztü(n)k – a fogyasztónak mit számít, kiről van szó! – mindent szétszaggatott az indulat. Mindegy, hogy milyennek álmodja magát a történet, ha úgyis lángra gyúl mögötte a meghódított (meghódíthatatlan) ég.
Egyelőre csak abban vagyok biztos, hogy kőszobrot nem óhajtok magamnak – ezt ott is ugyanígy éreztem, a Louvre föld alatti vermeiben, midőn gerincem alaposan elállt a bámészkodástól. Inkább legyen (a múltjába le-lesüllyedve is) valahol bennem folytatódó, több dimenziós, kimeríthetetlen földrész.
(Minden olyan ismerős, meglátjátok, különösen akkor, hogyha a láthatárról a belső láthatatlanba, a tudattalan felé figyelünk.) Testi energiád szünetelése, a kedvtelenség még nem végzetes lehűlés; bármennyire leszűkül is az álomcsatorna, amelyen át kell jutnod. Ha az álom mélyvízi rétegeiből föl-fölbukva-ocsúdva, szinte mindig más vagy.
Ugyanígy érzékelhető az idő állandósága a változó korokban és sorsokban is, szenvedélyapályban s -dagályban… Partot érve valahol, sóval és örvénylő homokkal telve várod, hogy megközelítsen az emlékek vagy a képzelet zuhataga. Hol a szárnyas lovad, szép piros hajnal? Most, amikor nem fedik el üres szavak a látványt, és a parti homokból s hullámzásból kiragyog minden kincs.
Az ébrenlét határán kimerülten heversz, mint akit a hullámverések valamilyen felkavaró időtlenségbe vetettek ki. Kiforgatott arc (váltakozó helyzetekben – ki vagy?); vonásaidat átrendezi az idő. Nem akármilyen álombeli ébredések ezek. Felszínre jutva kifulladásaidra már csak úgy emlékezel, miként ha a halálát túlélő Ofélia hajolna saját teste fölé. Hajszálerek és ideggócokból font trükkök hálója volna ez?…
Midőn delünk és a maradék derűnk lejár, egy bársonyos érintés letörli arcunkról a millenniumi penészt, a kárhozatot.

Mint aki nem rémül halálra, ha leveti a ló, lélegzetvisszafojtva lesem a húsnak a szenvedés szederjes patináján átütő üzenetét. Csak elgondolni, hogy mit művel(het)nek ujjaim – nem csupán egy rozoga írógépen!… Egyelőre még vakon tapogatózva a kivehetetlen szögletekben; majd lassított felvételeket utánzón, kivárva, amíg a tükörképeden mint törzsi állapot fölsejlik a nyugalom.
Néhány nő olyan, mint a tengeri hullám (René Char) – ezt már a gyönyör hiteti el velem; hogy aztán lassan fölszívódjék sejtjeimbe, Rahmanyinov zenéjével, a borzalom.

Mikor még tudatlanul vonaglott testem a kádba csorgatott víz gyöngéd anyaölében. Az első erotikus képzelgések (akár egy cetben, úszik velünk évszázadokon át a törékeny génhajó).
A fehér ló felsőteste is láthatóvá vált azon a zivataros késő délutánon. Nem volt a hátán ember, se nyereg. Fölismertem. Ez az a magányos, vak kanca! Kinek jutna eszébe, hogy fölszerszámozza? Amint szomorú, nehéz fejével félrehajtott egy ázott lombot, a holdfény kis kék pillangókat világított meg nyakán s homlokán. A törékeny fehér árnyék biztosan lépegetett a kopár meredeken a szakadék széléig. Csak el ne bóduljon a vadcsombor szagától. Haza kéne vezetni, gondoltam. Odalopakodtam hozzá, és – már nem emlékszem, milyen szavakkal – szólítgattam. Amikor lassan felém fordította fejét, ösztönösen hátrálni kezdtem, akkorára nőtt meg hirtelen szemürege.
Ha ki lehetne úszni a megmagyarázhatatlanból, olyan kitartó, biztos mozdulatokkal, ahogyan a gyermek szappanozza a kezét.

Mikor még teljességre vágytál.
Egy felhő fehérlófej-zuhanása
s a képzelet többi alakzata:
szilvakék látóhatárral, szederjes,
tört árnyékokkal összemosódva.

Már csak egy zúzódás és visszhang,
mint hasadó szikla borda-
csonkjai között vergődő kavics.


„A te áhítatos leheleted! – panaszolja a hitves. – Amelyikkel az ajkamat környékezve disznóságot fújtál, nem esti imát!”
Megint epét hánysz, mint egykor… «A megbánás minden könnyét kimerítetted?« – kérdi a sötétségbe vesző árok túlsó feléről apád. Elfordulsz, hogy magad elé tudd képzelni széles vállát, mellkasát, de nemcsak a díjbirkózó kinézésű férfit – az erős, bizakodó lelkűt is, aki kilenc évig kivárta, hogy anyád valamennyi diplomás lovagját, kérőjét sorra útra tegye.
Apád kezére rakva kezed, szórakozottan ringatni kezded a hintaszéket. Ott jársz vele valahol a kissé megszépített, hihetetlenül a visszájára fordított múltban. Térdig érő hóban gázolva (mert ilyen telek voltak hajdanán!) a csilingelő lovas szán elé ugrik, hogy a kivilágított Vigadó bejáratánál megfékezze a rezesbanda bősz zenebonájától megbokrosodott lovakat. Dolmányos varjak billegnek a templom mögötti kerítésen; apád felhevülten rázza le pantallójáról a havat, s a lépcsőkön menyasszonyát keresi a földig érő estélyi ruhában didergő kisvárosi hölgyek között.
«Az idő nem mindig kedvez a hűségnek.« Öklét bal mellére téve, rekedt hangon oktat az öreg.
(Féltél, hogy elsírja magát. Félsz, hogy elsírod magad.)

*
„A megrontott hős!” – hajolsz fölém. Lázas vagyok.
Rég tudom, rég tudod, hogy nem halálos az egész. Tátongó sebek helyett csak megfakultunk egy kicsit, mint a sokat mosott gyolcs. Csak el ne érjen a végtelenbe húzó közöny.

Arckifejezésem akkoriban sehogyan se illett a pillanatnyi helyzethez. Hát még a környezetemhez!… (Írásaimban – „kulcsnovelláknak” neveztem őket, megvan közülük még néhány – a Csák nevet adtam magamnak. Erről eszembe jut megint a sok vonatozás.)
… Mindenki jóízűen aludt, hortyogott. „Mit kéne tennem? Alvást színlelni? – (gondolta volt, most már mindenki tudja, Csák.)
Mindegy, hogy megszólal vagy sem, arckifejezése úgyis elárulja rosszkedvét, örök elégedetlenségét. Ki tudná legyőzni a saját idegrendszerét? Mogorva alkat!… Mesebeszéd. Hiába erőlködnek, hogy bebeszélje magának – az orvos barát is, szakmai fölénnyel –, hogy: „a legfélelmetesebb ellenség benned van; a képzelgés hiteti el veled a veszedelmet, mert túlságosan sokat fantáziálsz!…” S a képzeletet (enyhén fogalmazva) felülmúló disznóságok, fenyegetések?! Azokért tudjuk, ki felel. Vagy jobb, ha nem tudjuk, úgy rágicsáljuk a kiporciózott „mannát”, úgy csevegünk és heherészünk, mintha észre se vennénk, hogy minden ocsmányság velünk esik meg, és minden törvénytelen törvényt ellenünk hoznak…
Egy kiaszott indára lépve nyögést hall(ok), mintha csak a sápatag töknek okozott (okoztam) volna fájdalmat. A töklámpásra gondol(ok), amelyet fiának – (a ragváltozatból elég, úgyis érthető!) – faragott ki évekkel ezelőtt faluhelyen. Kivájt szemét, orrát, száját vigyorra húzta a gyertyafény. „Ez még a jégszívű tündért is jóságra ingerli” – mondta a koraérett gyermek. S apja boldogan elhitte, amit mondott.
Milyen könnyű volt hiszékenynek lenni akkor?… Azóta hosszú utakat kellett megtennie; nagy telekben az asszony után vágyott. Árva, nemegyszer éhes varjúnak képzelte magát a zúzmarás fák között.
„Mielőtt rossz híremet költenék, akár a Leleményesnek – próbált jókedvet erőltetni magára –, visszatérek Ithakába, hogy ott haljak bele a vágyakozásba.”
S már berzenkedni kelt volna kedve, de eszébe jutott: mostanában mind gyakrabban érzi úgy, hogy: ha volna kiért? Távolban nehezebb legyőzni az önsajnálkozást. Ha netán otthon felpanaszolta elhagyatottság-érzetét, a válasz még jobban kiborította: „Nem muszáj egymáson csüngeni folyton, mintha csak ennyi lenne az élet célja!” Volt alkalma eleget tapasztalni másutt, hogy mit jelent, ha a szövetségesed elfordul tőled, sőt úgy kezel, mint az ellenségét… Van, aki képtelen beletörődni a gondolatba.
Megkísérelte fölidézni magában az útitársnőjétől hallott „reinkarnációs” történetet, mielőtt még az emléket, bármilyen mélyen hatolt is le nyers üregébe, belepné-betakarná a sok mocskot és árulást gomolyogtató ködös idő. Hirtelen azt is megérezte, hogy mennyire nem csodalény ő sem (ó, ifjú együgyűség!), aki arcát a földre tapasztva hallja a mélyből feltörni akaró forrást, s mágneses hatással van rá minden, akár a rejtett érctelér.
Fejét mintha vasfogókkal szorngatnák. Hová lett a hajdani kedves, aki delejezett ujjaival képes volt megszelídíteni a rideg éjszakát (s szavaival az undokul hazudó időt), csak hogy az ő kedvébe járjon? „Kifáradt fejecskéje s ami benne van ellenem forrong?” Hogyan is írta Jókai? S ezt a mi nagy ellenségünket… senki sem gyógyíthatja ki más a nagy bajból, egyedül mi, a száműzött ivadék… Ehhez, lám, nagyobb kitartás szükségeltetik – különösképpen ma – (folytatta az elmélkedést Csák), mint meghallgatni vagy végigélni, tehát el is hinni egy divatos történetet a lélekvándorlásról... Manapság így fest minden éjjeli hazatérés! A sötét sikátorokban egymásba vész a bántásoktól s a szent felismerésektől könnyező nők arca. Elég az első tőrdöfés s már ott érezni a nyomában a többi szúrást is. Mint ahogyan valamennyi menekülésszerű, önhajszoló, erotikától fűtött izgalom úgy szokott végződni, hogy mint nyakad köré tekeredő kötél, fojtogat az újabb eltávozás – semmibe-veszés(!) – fájdalmas kényszere. „Mint akasztófahurok!” (Így hatásosabban hangzik; valóság hát, hogy a férfiak volnának mégis a „gyöngébbik” nem!)
Látta maga előtt az ismerős utcát, ment mogorván, lázadozó szívvel, mint aki a családi fészek közelében sem ismeri fel az óvó hangot. „Inkább a kelepcébe csaló felé fülelsz, mely elorozná az annyi évtizedig dédelgetve őrzött, harmonikus álmot”, korholta volna magát; de titokban már az önsajnálkozó póz kerekedett benne felül megint: Ha nem tudsz aludni, feldúltan forgolódva, oroszlánhörgésre ingerlő haragoddal kizárt dolog, hogy életörömmel ébredj!… Ha egyik éned elkiáltja magát, hogy «Szakadék!«, a másik csak betonfalat lát maga előtt, már tudod, hogy ez a (tudat)hasadásos látásmód hova vezet. Teljes elszigetelődéshez.!… Képtelenség, hogy az asszony ne számolt volna ezzel. Vagy az érzékeim olyan utakra is elvisznek, ahová ő nem képes (vagy nem akar) követni?!
Ezek szerint nem mindenkit a megelőző élet reszkije vagy kudarca tölt el rémülettel; inkább a kiszámítható – jövőbelié. Az önpusztítás éveitől megszabadulni, akár úgy, hogy felkészíted magad egy döntő (egy döntetlen?) pillanatra…
Csák egy ráncos óriáskiflit majszolt lehangoltan (már nem is emlékezett rá, hogy a színházi fogadáson tegnap mivel kínálták); a portóval megtöltött poharat fenékig ürítette, a dundi szubrett valami keleti desszert maradékát maszatolta el a száján, mikor egymásra néztek. Akkor nem érzett ilyen éhséget, amely a férfiakat rendszerint védtelenné teszi, mint a meztelenségre csábító gyönyör.) Már a kiflivéget rágta, s tudta ennyi energia kutyagumit se ér; nemhogy új testet ölteni, de még egy kiadósat úszni sem elég. Előbb rendbe kellene szednie magát, főleg lelkileg.
Gondolatban homályos, rejtett hűséggel és kellő méltósággal óvta párját – s persze önmagát is – egy lehetséges emberi kataklizmától.
Egy néhai erdélyi poéta verses irományait nyomták a markába (évtizedek óta a t.-i papilakban porosodott egy kakukkos óra alatt). Semmi egérpiszok-szag, konstatálta, A pontok, vesszők, hárompontok hiánya kissé meglepte az elsárgult szélű árkusokon, hisz ez a kéziratköteg nem valamelyik avantgárd párizsi negyedből vándorolt ide az erdélyi szórványvidék sötét sarkába, morfondírozott magában, miközben a törpe „mokányvonat” nagyokat fújtatva fölfelé kapaszkodott a hegyek közt. Arra volt kíváncsi, mint minden alkalommal, valahányszor ismeretlen szerző kiadós verscsomójára bukkant, hogy belülről, hogyan festenek azok a (létező vagy nem létező) pontocskák és vesszőcskék: ha már kiverte kezünkből a sors a rozsdamarta fegyvert, a múltba nézés – azzal, hogy mindenkit hőssé avat –, a magunk-emésztés iskoláját kijárva többre érdemesítheti a tehetséget, vagy csak kolonc?…
Az állomásba érve, egy olcsó púderillatot árasztó, korán vénülő dáma leszállás közben – a vagon lépcsője roppant magas volt – kérés nélkül belekarolt. Pedig ő is alig állt a lábon. Kegyetlen görcs rázta a testét.
A testemet.
Ez jelentheti akár azt is, hogy magamba szálltam (?)

Miurunk napja kél medencecsontodon
(jó hogy nem vagy meddő –
még messze az ágyő!)

Ne fecsegjünk élveboncolásról. Bútor-bilincs, juhar-átok, húsunkat befalaztátok (?)

*
Kínlódó télidő megint, a lehangoltságot nyakon öntő latyak.
„Mintsem elvegyülni itt, hol pribékek kísérnek hazáig inkább…!” „Inkább mi legyen?” Befejezetlen mondatok; napok. A zúzda örök, csendben is működik. Szembogaradon, halántékodon már csak a nád tört árnyéka. Rőt pusztulás. Csótányok hódítják meg helyettünk a világot.
A lámpa fénykörén kívül mind hidegebb van. Az ember kibomlik s szertefoszlik. („Magvaim örök hó alatt.”) Fölzúgatni a test örök parcelláit – van-e képtelenebb megoldás?
Itt, ahol a józan megfontolás rongyaiban vacogva térdepelnek a félhomályban. Fülsiketítő csendben lehallgatás; fagyosszentek kutatnak két gyanús verssor eltékozolt melege után.
Újabb tortúrák… A vállalt őrület újrajátszása.
Amikor egyik bőbeszédű kollégája azzal kezdett hencegni, hogy a cédrusfa jóillatú tüzén milyen finom gulyást fog rotyogtatni a nyáron, te mindvégig a cédrus hamujára gondoltál, s a rátok kényszerített maszk mögött is elfogott az undor a világ verejték-, moslék- és vérszagától.
Mielőtt megkísértene a lágymeleg, kiokád az éden.

*
Megsárgult papírcetlin zöldszínű pasztástoll-betéttel feljegyzés:
„Ha erről a terepútról hazaérek, mint egy láthatatlan fűzfatörést, úgy hagyok magam mögött mindent.”
…Messziről az ismerős harangszó. Szállongó párák közt jármos ökrök s igáslovak társasága. Faóriás törzsén nagy szakállú moha, az ágak közt madárfészek. Megindulok, a felpúpozott trágyában gyönyörködve, a szekérnyomban.
A kavicsos vízparton csórén hasaló kölykök száraz hecsedli bogyót rágcsálnak. A legkisebbnek látszó fején szakadt szalmakalappal, puszta kézzel akar halat fogni a térdig érő patakban… Izgalomba jön, mert amit megérint, megfog, kisiklik az ujjai közül.



10. (A hóhér alkonya)

Hányféle sóvárgás, és hányfajta hűség! (Ne gondolj most a 22-es csapdáját jelképiségében hangjegyekbe átültető-«áthangoló« fiadnak légszomjjal fenyegető, önpusztító „bugyraira”!)
Egy konyhaszékről bámulnál holmi emlékromokra? – pedig nincs kiírva még, hogy ez itt MÚZEUM. Az idő réme így is, úgy is elér. Mit nekem az ismeretlen félhomály (még ha a körülöttem nyargalókban a tüdő s a szív az örökös hazudozás lakása is); ilyenkor szokott kitisztulni minden: a fájdalom, az elpuskázott jövendőért való önemésztés, gyűlölet is – a Világrendező fölényes mosollyal küldözgeti függöny elé a nyomorúságába beleunt emberi faj szereplőit, közben a beláthatatlan színen füstfantomok imbolyognak –, de végül a protokollballasztoktól s lombik- és klón- utódoktól aláhanyatló lélekben csak működni kezd a szellem.

Volt idő, midőn úgy nézett ki, hogy még a pocsolyát is mi fűtjük – be gyöngy élet
meleg
víz
ne kérdezd
meddig?
s van-e tovább?

„Lelkedhez illő tárgy a nép erkölcse!”… Nincs már bolond, zord Berzsenyink
aki megint
meg-
int.
„Mi a magyar most? ––––––––––––
(ne ránduljatok görcsbe:)
„Eljöve azoknak idejök, kik a tömött erszényt tartják Isteneknek, az nyalakodást és ravaszkodást isteni félelemnek, uroknak változó kényét törvényeknek…”

S még azelőtt?… Szakadt pergamenek nem fűtenek. Holtfáradt harcosok. Elmosódott vonásainkban már-már hasonlítunk mi is, mint régi pénzeken elkoptatott császárfejek.
A még azelőttről megőrződött néhány dokumentum-töredék, többek közt a hóhérról.

…Ki ne ismerte volna Bogát a környéken!
(Vigasz-e valaki számára, hogy felette is eljárt az idő?)
Volt úgy, hogy a boltíves bejárat – az új rend parancsának és a maga ízlésének megfelelő – oszlopai között a kaput figyelte nyugtalanul. Mikor már nem tudott akaratán uralkodni, elfordította fejét, mintha csak arról akart volna meggyőződni, hogy valóban (nemcsak képzeletében) létezik az a vastag falba rejtett, tömör tölgyfaajtó, amelyet nemrég építtetett a keresztfolyosó kert felöli mélyedésébe. Ennek ellenére mind kevésbé érezte biztonságban magát. Nem tudta maradéktalanul legyőzni magában a gyanakvást, hogy éberségét feladva kint elszalasztott valamit (valakit!); valósággal önkínzásszámba ment, ahogyan idegen lábnyomokat vélt felfedezni a késő délutáni borongásban a kaputól a házig vezető homoksávon. Az ő ötlete volt különben a bejáratig nyúló betonnyelvet homokkal behinteni; így senki sem tud bejutni hozzá észrevétlenül.
Bár fülledt nap volt, Bogáné csak a konyhán lopva mert szellőztetni; tudta, férjének okot szolgáltatott volna a fölösleges izgalomra.
„Érzem, valaki itt ólálkodik a ház körül” – suttogta Boga. – Csak nehogy őt küldték volna!…”
„Kik?” – kérdezte Bogáné, s nézte a megereszkedett, színtelen arcbőrt, s azon törte a fejét, hogy melyik (vagyonától megfosztott) személytől hozatta volt el férje a szalongarnitúrát.
„Mindegy, hogy kik – sietett lerázni magáról az asszonyt Boga. – Az számít, hogy KIT! – Gonoszul villant meg tekintete, de a szája szélén lefolyó nyál szánalmasnak, elesettnek mutatta. – A legnagyobb ellenségünket…”
Bogáné ezt a motyogást már nem értette; önkéntelenül is a hatalmas magnetofonra pillantott, a tekercseket őrző, számokkal és iniciálékkal ellátott dobozokra. Úgy tudta – legalábbis eddig –, hogy azokban a kartotékokban van az ereje az ő férjének. A páncélszekrény is megjelent szeme előtt, pedig az nem ebben a szobában volt.
„Az egyetlen, akiről nem jutott eszembe dossziét vezetni” – mondta keserű gúnnyal Boga. Az asszony riadtan kucorodott össze a sarokban; tokáján izzadtságcseppek gyöngyöztek. Most talán bűntudatot kellene éreznie, ám egyelőre csak csalódás tölti el aggodalommal. Hogy az ő befolyásos és eszes ura!… Ezek szerint mégse?!…
„Jobb, ha nem ejtjük ki a nevét” – fejezte be a diskurzust Boga.
Bogáné a szeméhez kapott; száraz és szálkás volt a szeme sarka. Az ablaküvegen lefolyó esőcseppek összekuszálták előtte a kilátást.
„Most könnyű rajtam ütni – mondta Boga. – A fiam is… – nem fejezte be a mondatot.
„Mi van vele?” – kérdezte erőtlenül az asszony, de már meg is bánta, hogy közbeszólt.
„Amióta ellenem nevelték. – Boga most hatásos szünetet tartott. – Vagy az is lehet, hogy úgy született.”
„Mind jobban esik” – sóhajtotta Bogáné.
„Pedig lett volna idő észbe kapni… neked is! – osztotta ki a szerepeket Boga. – Amíg én házon kívül voltam, éjjel-nappal szolgálatban… Hány éjszakát átvirrasztottam, kávéval, koffeinnel. Vigyáznom kellett szinte minden percben, nehogy hibázzak. – Megmarkolta a biedermeier fotel karfáját; idegesen csattant fel. – Igenis! Hogy egyetlen gyanús alakot se hagyjak futni… A kötelességemet teljesítettem!”
A Bogáné ajka, amint ott állt férje mellett, némán mozgott, mintha imádkozna. Számolta a vizespohárba hulló cseppeket.
„Vedd be gyorsan. Megint felizgattad magad.”
Boga összevont szemöldökkel, haragosan, de engedelmeskedett, majd merev tartásban – a feje zakatoló, nehéz mozdony volt – tusakodott magában, hogy vajon meddig sikerül még megtartania, ha pozícióját nem is, de egyáltalán az állását? A vaspátos kaput bámulta meg a felgereblyézett homoksávot.
Bogáné csak állt, percekig állt, feltartott kezében az üres pohárral, mintha abba kapaszkodott volna meg.
„Látod, megint képzelődtél – mondta szelíden, nem tudni, mennyi idő múlva, és némi elégedettséggel nézett a fogason csüngő elegáns pongyolájára. – Nem zaklatott senki.”
Boga harciasan kapta fel hegyes állát.
„Csak azt várnák ki, amíg tisztázódnak a dolgok. Csak addig ne érjen orvul jött ütés!…”
„Nem indítottak vizsgálatot ellened, mint Verő ellen…”
„Na és. Ez még nem jelent semmit.”
„Változnak az idők…” Az asszony a diófa ázott leveleit nézte, amint az alkonyatban összefolynak.
„Csak ezt ne halljam! – Boga az ablakfájára csapott öklével. – Már téged is megfertőztek?! Valamikor kigúnyoltad mások nejét, ha naiv kotkodácsolásukat hallottad… Mi változott meg, te nagyokos?! Az erőviszonyok! De nézz körül! Tán kevesebb a basáskodás, a fúrás, a bosszúszomj?… Most már a fiúknak is imponál lekezelni az apjukat! Mert így diktálja a divat, vagy a karrierjük szempontjából így kifizetendőbb!… Semmi sem változott meg, érted?!”
Bogánéra ezúttal nem hatott a hangos kinyilatkoztatás. Karja lehanyatlott, de nem esett ki kezéből a pohár. Megmarkolta, mind erősebben szorította. Mintha össze akarta volna roppantani.
„A fiunknak se könnyű, hidd el. Lelkifurdalást érez…– habozott, hogy kimondja: – Helyettünk is.”
Boga nevetéséből hisztériás rikácsolás lett:
„Az?!... Mikor utoljára láttam, hasadt ki a farmer segge, úgy el volt hízva szegényke… S miféle lelkiismeretről károgsz. – Az izgalomtól reszketve állt talpra. – Handabanda!”
Csengettek. Az imbolygó körvonalú kapu mint sötét kút nyelte el tekintetüket.
„Itt vannak – súgta megszeppenve Boga. Percekig mozdulatlanul vártak, a csengetés nem ismétlődött meg. – Csak figyelmeztetésnek szánták, úgy látszik.”
„Mindig bezárom a kaput – mondta Bogáné. – Nem muszáj mindjárt a legrosszabbra gondolni.!
„A kerítésen is bemászhat akárki. A szögesdrótot felette simán el lehet vágni; nincs benne áram.”
Bogáné megindult sietve, az ajtóból visszaszólt: megnézem, ki az.
Boga már ugrott volna, hogy belekapaszkodjék és visszarántsa, de a lábában nem volt erő.
„Vilma” – sziszegte; felesége azonban közönyös hangnemben fojtotta belé a még meg sem fogalmazott mondatot.
„Ne félj, nem nyitom ki. Azt fogom mondani, hogy orvoshoz mentél.”
Boga a bútorok szélébe kapaszkodva átbotorkált a dolgozószobájába, s a páncélszekrényt átölelve megtámasztotta forró homlokát. Percek teltek el, amíg sikerült elővennie a kulcsot, és kinyitnia a páncélszekrény ajtaját.
„Csak egy távirat! – lépett be felvillanyozva Bogáné, és sietve nyúlt a villanykapcsoló után. Keresztülfutott a fényben úszó szobán. – Csak én vagyok… – A dolgozószoba küszöbére lépve felsikoltott. Nem a pisztolytól ijedt meg, azt már sokszor látta. Férjének a páncélszekrény oldalához feszített, kemény állkapcsú arca keltett benne félelmet, iszonyatot.
Aznap este nem beszélgettek többet, kerülték egymást. Korán bújtak ágyba két külön szobában, s eloltották a villanyt.
Reggel, amikor Bogáné a fésűjét keresve benyitott a szalonba, Boga már ott ült a fotelban az ablak előtt.
„Ki küldte a táviratot?” – kérdezte, anélkül, hogy fejével az asszony felé fordult volna.
„Ő küldte – mondta tartózkodóan Bogáné. – Nem az ellenséged. Hanem a fiunk.”
Boga a kapuig nyúló homoksávot nézte állhatatosan, jól kivehetőek voltak rajta Bofáné papucsának nyomai.
„Ne felejtsd el elgereblyézni kint a homokot” – mondta kis idő múlva.
„Ma szombat van, nem kell hivatalba menned” – jegyezte meg Bogáné.
„Örülsz neki” – mondta sötét, alkonyi tekintettel Boga.

*
Szerencsére sokféle „apakép” van.
Megremeg a küszöb. Megremegek a küszöbön.
A megkapaszkodás ösztöne. Az elfogadás ösztöne, és az elutasításé.


11. (Álomérzet)

Ebben az általános kárhozatban mit tanácsolhatnál magadnak?… A legjobb, ha lecsücsülsz saját küszöbödre. Megérinted kézzel és/vagy fenékkel – mielőtt az ajtó becsukódna mögötted. Tudhatod, nincs más kilátás (a belátásra se), mint rajta az az érményi lyukacsa. Saját házad megfigyelője se lehetsz már. A /fel/bomlás jeleit ne magadban keresd. Egy megvetendő világot kizárhatsz méltósággal; de magadat el ne hagyd.
Valami fogódzót – addig nem számítasz elveszettnek. A divatjamúlt tergál ruhát nem is rád, a múltadra szabták (kinőtted! kifogytál belőle) – a nosztalgia helyett a levendulaszekrénybe volt bezárva.
Egy nagy erdőbe mentem – emlékszem vissza; vagy ez már álom. (Hová tűnhettél el a küszöbről? A szálka még a fenekeden, de más irányt vettél; mintha átköltöztél volna egy idegen valakibe, csupán a füledben rekedt meg a kipufogó zaja vagy egy-egy elfojtott robbanás.)
Az erdőben rajtam kívül minden fát kivágtak, csak én haladok tovább lábatlanul. Nem találom az egyensúlyomat. (Engem nem vágtak ki, de elevenembe vágtak.) A hűség és a kötődés fantáziámban tovább élő képzete tart meg. Csak a rönkök. Csupasz sorsomnak nincs más fonákja. Mint lassú szomjúságban kimúlót, fölösleges mítoszként táplál «klorofilom«: a túlélés reménye.
Szemközt az áldozatok tömegével. Több vagyok egy karónál.

Távolságot tartani a manipulált tömegőrülettől: ez a végső remény! Ráeszmélsz, hogy a díszlet változhat, de a tét minden földrajzi fokon komoly.
Késő délután. Fatörzs-ránc homlokodon. Fény-árnyék tapétái közt futsz (látod magad mint tükör mélyén); nem mintha esélyed lehetne még torkon ragadni a szerencsét.
(A torokról csak csínján. )
Kicsípett újpolgárok sietnek el, inkább fintorogva, mint kíváncsian, a kapu előtt. Az udvarban elöl kerti gazt égetnek.
A keserű füst kaparja beszűkülő, rozsdás torkodat. Értelmetlen tusák után sokszor a képzőket, a ragokat is kiköpné már.
A kopár éjszakák vagy a nappalok hátborzongatóbbak? A nyúlós rémálmok sem aggasztanak jobban, mint a hétköznapi halálfélelem. Arra ítéltettél talán, hogy hazajáró vagy haza se járó (gonosz vagy ártatlan) lelkekkel üsd agyon a hátralévő, önsanyargató időt?
A cserépkályhának dőlve elnapolt feleleteket vársz. Egy titok után kutatsz, amelyre csupán egy másik titok adhatna magyarázatot.
A rosszul gittelt ablakközön ki-bejáró légáramlatban is már mind több az esendőség. Vagy a közöny.

Az emlékezés gyötrelmei (egy régi bűné). A kaján gesztusok, bizarr aromák (a kékre festett öreg hölgy ömlengése).
A pszichikai gátlások és késztetések után van-e végeredmény?…
(Lemérhetetlen.)
Több volna ez, mint sóvárgáspótló, félkegyelmű játék? Ha elhagy a szemeden át elfolyatott szépség, a szörnyűségeken is áttünedező: a leonardói mosoly révülete után a düreri vonalak metszéspontján csak rémület.
Fölidézed az álom érzetét (semmi kétségbeesés, semmi sóvárgás), s már nem tart vissza a hordalék – meglepetés és zavar keveréke –, hogy az illúzión túl rabul ejtsen valami hihetetlen.
Azt sem tudni, mikor és kivel esett meg – MINDEN. Meglazult valaminek a menete, valami hiányzik (diktátorok kultusza, világi tényezők mellőzve!); végül már mellékes, hogy a világ amiatt (is) lett rosszabb, szürkébb, idétlenebb, mivel öregebbek vagyunk. A dolgok körvonalait elmosódva látjuk, jóllehet ítéletünk élesebb.
Az üresség bennünk s körülöttünk vajon fiatalságért kiáltozna? Vagy inkább: látnivaló, hogy pénz habzsolja fel a szellemet. Finom liberális érdektelenség a változatlanul veszélyeztetett (törött gilice-lábú) múltat.
„A hajszálaid érintetlenek” – mondta bátyád. De az ősök halottas ingét mire váltják be utódaid? Az ernyő-gombon esőcsepprügyek. Lankadtan üget a tavaszidő, zsebében valutaváltáshoz bankót vagy ciánkálit rejteget? Sopánkodhatsz szemellenzős öszvérlétről, balkáni nyomorról. „A rossz nem mindig a legrosszabb” – mondhatják. Rozoga erkélyek alatt a korzó bűze mégse robbanás utáni füst!
Egy rumpuncshoz tej kell. Az atomtöltethez aligha. Ha nincs közelben menedék, feküdjék oldalára, húzódzkodjék össze, és takarja el karjával, kezével a fejét. Sose nézzen bele tűzgolyóba vagy lángoszlopba. (Még ha csipkebokorral kísérletezne is az Úr.)
Európai műút-tervek évszázados sírkövek felett. Derék kis dákok, buzgólkodnak a hitelezők körül. Az út valahogy mégis egyre süllyedőben.
A túlélők – mint a primitív népeknél, megszerzik maguknak az ellenfél erejét, miután vérét kifolyatták – mintha húsodat kóstolgatnák, fejüket ingatva cuppogatnak. Tudják: holtában az ember lelke roppant megnő. Az ordas szándék megrettenni látszik s fölkiált: „Van itt valaki?!” A nacionalizált földön Ázsia-illatú hóakadályok…
Ez megint olyan, mint a Cethal vagy a Bolygó Hollandi stilizált legendája. Wagnernek vagy Hemingwaynek kell születni, hogy kiengesztelhessük a démonokat. A bennük ártó szellemet.

*
Törekvés, tökély, toronymagas élet mind (el)fogyóban; elporlad, semmivé lesz. Megkívánunk, emésztünk, ölelünk; és ami összetart(?) – szabályos életet eszményítő börtönünk… Csak hát ez végzetes büntetéssel felérő illúzió. Bűntudatuk is csak a hitükért lakoló jobbaknak (Jóboknak) van. „Amit az állatszociológia például egy majomhorda életén belül olyan pompásan leír, ugyanaz történik az emberi társadalomban”… (Ha fejre állunk, akkor is.) Örökös küzdelem folyik a domináns szerepekért! Ki akarja elhitetni velünk, hogy egyed és társadalom viszonyában szép kölcsönösség érvényesül, vagy valaha is megteremthető a harmónia? (Na és: egyed és egyed közt?… Erről szól ez a vallomás – ne ránduljatok görcsbe! – Régi /családi ház/falakban nem feltétlenül kígyó tanyáz.)
„Az egyed konkrét létező, a társadalom azonban csak relációrendszer.”
Az eggyén többnyire egyedül van…
szívesen iszik bort, sört és cocacolát…
és családot alapít, társadalmat;
keres is, és vásárol magának jobbféle cigarettát…
A társadalom a vendéglőben van vagy egy fogadóban található…
Az eggyént többnyire agyonlövik…(Ernst Herbeck szíves közlése.)
„Ebben az egész bonyodalomban, amelyet áttekinthetünk, nem a társadalom, hanem az egyed az, ami igazán van…A dominanciaharc: génállományok dominanciaharca. Az egyed: a génállomány eszköze… a társadalmi dominanciaharc nem más, mint a génállomány (öntudatlan) önfenntartási stratégiája.”****** Ez beleillik családi „gén-mozaikomba”. Hányszor remegtem értük, magunkért – (két melled felé úszva) érted –, s közben elfelejtettem élni. A végzet vergődött szívem helyén. Évekig hiányoztam itt a szomszéd szobában, a halántékom alatt zúgó párnán, a vetett szőnyegen, magamnak is.
Irigyek lennénk – mármint egy idő után – egy más létre?…
A RITMUS KISZÁMÍTHATATLAN. Makacs vagyok mégis. (Ne hagyd abba holtodiglan! S hátha akkor sincs vége, ha tested férgek menedék


12. (Hinni a haladékban)

Hitviták heve, pecsenyét szaggató szavak. („Ki kezdte?!”)
Melyik a nagyobb vétek?… Ki szabja meg: szabad-e – „illik-e”? – rákérdezni az árulásokra (az erőviszonyoktól és a hangerőtől függetlenül), és számba venni, vagy elképzelni bár utólag, hogy mennyi minden másként alakulhatott volna?
Esetleg jobb cinkosan, vagy tudatlanul is bűntársként hallgatni?…
E. meglepődött, hogy miután végre kiált fia mellett, akit legjobban féltett és megpróbált védeni, épp tőle kell most elszenvednie a kapásból odavetett bántást: „Megalkuvó!”… A tányér fölé hajol, de nem érzi az étel ízét; ha éhes is volt, elment az étvágya. Egyelőre nem óhajt beszélni. (R. különben szó szerint faképnél hagy – sietve, vagy sértődötten; a válasz és a megoldás megint ránk marad.)
E. behúzza a vállát, mint aki fázik.
„Álmomban soha sincs ilyen hideg – mondja korholóan –, és nem kérdezősködsz annyit. Ezt már megjegyezhetted volna.”

Amint az apró nép-
dalok visszaszorítják az agyi
munkát, és aluszik
az agy.***

Az elhárító mechanizmus (ezt nem neked találták ki, igaz!) óvja a személyiséget – mondják a pszicho-analitikusok.
Az evangélisták pedig: „Testeteket a holt emberért meg ne hasogassátok.”

Bakfisok, nyurgára nőtt kései kamaszok állják el utadat az Unió utca sarkán, a Stop pirosat mutat. Táblákat cipelnek (eszedbe jutnak a hivatalos nemzeti s nemzetközi ünnepnapok, a kötelező felvonulások transzparensei, tábla-inváziója). Ezeken a táblákon nem a fél évszázadnál is többet tartó parancsuralmat, a politikai agitációt szolgáló jelszavak láthatók. Fekete alapon fehér betűkkel és – a szemre inkább ez hat kihívóan – színes alapon tarkálló betűkkel ez áll román nyelven: „ALEGE VIATA. DUMNEZEU TE IARTĂ SI TE VINDECĂ! (Válaszd az Életet. Az Isten megbocsát és meggyógyít!”… Ha nem is a mozgalmi kánonok történetével immár eggyé vált lelkes (vagy csak naiv) megszállottság – de valamilyen üdvözültség ül ki a harmatos homlokokra, az ifjú szemekbe; szinte már elemi erejű győzelemtudat. Közben, persze, észre sem veszik a botladozó, lézengő idős árnyakat; vagy a tömeghatásában túl finom, túl rafinált és meglehetősen «konzervatív« spleen-divatot is meghaladó közönnyel haladnak el mellettük, mint akik számára természetes – ez az ideológiáktól terhes, zavaros másfél évtized egyet s mást könyörtelenül konkrét populista lendülettel és hangerővel sulykolt beléjük –, hogy ezt a diadalt (és a következőket) nélkülü(n)k vívják meg majd, ráadásul a «beteg«- vagy tartalékállományból a szakállánál fogva előrángatott Mindenható hathatós segítségével, szponzorizálásával; tökmindegy.
Amint befordulsz az első mellékutcába, zihálva, de a hirtelen beállt kánikulára látszólag fittyet hányva, rejtélyes vigyorral szólít meg a nálad is jóval idősebb nyugdíjas filozófus.
„Láttad őket, öregem? – kérdi a lelke mélyén magából kikelve, és nem mulasztja el, hogy kemény, csontos ujjaival meg ne ropogtassa a vállad. – Ugye, te idétlenkedtél a zebra túlsó felén az előbb?…”
Kelletlenül adod meg magad a bizalmaskodó hangnak, s a rég esedékes «baráti« találkozásnak.
„Én láttam a tekintetüket! – A türelmetlenséget végsőkig fokozni szándékozó, lassú kenetteljességgel mintha Bajor Andor kajánkodó hangján jutna el hozzád mondandója. – S mit gondolsz, mivel találkoztam benne?… A Semmivel. – Hatalmas fehér zsebkendőt vesz elő, remegő kezében gyűrögeti-hajtogatja, s megtöröli vele vastag és kurta nyakát, orra tövét, halántékát. – Nem ismerjük a soron következő összeredményt – mondja –; hát még a részleteket. Nem is érdekes, mondhatná valaki. Lehetnék mondjuk én annyi idős, mint ezek a srácok vagy csajok; te is lehetnél… De ha egy gyertyánfa is beáll közéjük a sorba előbb-utóbb, akkor már kezd érdekessé válni, ugyebár… Attól függ, mekkora dózist kap ebből a másvalamiből… Lemondtál önmagadról! Az én korosztályommal valahol ez történt… Azután már csak egy jóízű nevetésnek, vagy egy kínvallatás édes-keserű kúrájának köszönhetően derül ki, hogy meggyógyultál… vagy csak meghaltál… Hogy több esély vár rájuk, mint annakidején reánk? Feltéve, ha nem mondanak le a kollektív emlékezés kockázatáról.”
Mielőtt elköszönne, ontológiai értesüléseivel is megajándékoz, majd tartózkodó józansággal, bizalmatlan pislogással mér végig: „Na és, ha beteg vagy!… Lódoktorok nélkül is tudnod kell, hogy mihez tartsd magad. Csak azt ne képzeld rólam, hogy ez a vén szószátyár ráadásul megmaradt ateistának!…”

Jó lenne észrevétlenül átszédelegni egy másik dimenzióba.
Mikor nincs még nagy veszély, az ember ilyeneket firkál a papírra: Sok vonatkozásban halott vagyok. A szám, ha mosolyra rándul, csak úgy tesz, ahogyan a lagúnák hervadt vize a kórházak, a szabóműhelyek, a sajtkereskedések alapzatát nyaldossa…

Ocsúdva szörnyűségeidből, magadon – testeden kívül találod magad. Ezt a kísérletet különben – igazi entellektüelhez méltóan – már előtted elvégezték. Többek közt egy angol úriember, aki nemcsak ágyát s benne mozdulatlan porhüvelyét észlelhette kívülről, hanem az egész házat és a kertet is; aztán lebegő lelki szemeivel állítólag fölismerte Londont és áttekinthette Skóciát. Majd látta, amint az orvos kámforinjekciót szúr élettelen testébe. „Szívem erősebben kezdett dobogni – vallotta, miután sikerült visszahívniuk a testbe. – Nem mentem szívesen, mert kezdtem megérteni érdekes állapotomat és a látottakat…”

Mindegy, hogy melyik sírra teszünk gyertyát, nem világít fölöslegesen. Mi lenne, ha gyermekeim is úgy pillantanák meg egyszer kancsal képzelgéseikben apjukat, amint összegörnyedve ül a sírsötétség padmalyszerű bemélyedésében (mint Avila Teréz látomásában) véglegesen és tehetetlenül? Hiába kapálózott az ellen, amit a sors kirótt rá…
Van, aki nem érzékeli a pusztulást. S van akinek a látomás cudarabb tortúra a halálnál. Feltéve, hogy nem magát félti, hanem azt, amit itt kell hagynia.
Az ismeretlen (ős)tekintet – jobb nem beszélni róla, persze – látni akar mindent; s valósággal kihívja maga ellen a pusztulást… Ma még a sárhó, a latyak, majd az ásó nyomán feltör a föld tavaszszaga, s a nyulak hajszolni kezdik egymást, nyafogva, sikongva.
Ki törődik vele, hogy tart a pokoljárás emberi végzete.
Hinni a haladékban a legnehezebb.

2005. május


* Osman Lins
** Tandori Dezső-versciklus
*** Ernst Herbeck
**** Nicolae Prelipceanu
***** Székely János: Szempontok az illúziótlan gondolkodáshoz