Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hiányzol-e magadnak? I.

2010.02.20
HIÁNYZOL-E MAGADNAK?

„Irtózatos nehéz igazat tudni magunkról:
természetünkről, hajlamainkról, vágyainkról.
Csaknem lehetetlen…” (Márai)



1. (Ideje a sejtelemnek, ideje a sóvárgásnak)

Mindig a házuk előtt csellengtem, vagy a kertjük végén a kerítés tetején átmászva próbáltam meglesni a barátom minden mozdulatát, de nem csupán azt. Béci ugyanis szemrebbenés nélkül állította, hogy ki szokta hallgatni a szellemeket. „Tudod, minden este van egy óra – mondta –, amikor társalogni szoktak.” Én hittem is, nem is. Béci szerint van olyan ember, aki két lélekkel rendelkezik. Igaz, hogy a rigolyás, nyamvadt és tökunalmas öregek közt jóval több az ilyen. Mint például a lábszagú agglegény patikus; aki titokzatos, édes-kesernyés keverékeivel együtt úgy élt az emberek tudatában, mint valami provinciális Mefisztó; bár végtelenül óvatos, nem lehet a közelébe férkőzni, képes rád uszítani a kutyáját (azt a borjú nagyságú dögöt).
„Akinek két lelke van – oktatott ki Béci –, az egyikkel szabadon lebeghet a föld felett. Az ilyen szerencsés lény számára úgyszólván nincsen titok, mindennek könnyebben ki tudja deríteni az okát, mint a többi halandó. Mint mi, akik legfeljebb sejteni vélünk valamicskét abból, ami a világban, a nagy végtelenben minden percben, sőt minden másodpercben végbemegy. De a sejtelem szart ér! – mondta Béci meggyőződéssel. – A sok haszontalanul elfecsérelt idő, amitől az együgyűek boldogságot remélnek, mint olaj fekszi meg vastagon a lényeget.”
Egyik nyár végén elmesélte nekem, hogy milyen finom a Xéni keze. Xénia nem számított közönséges lénynek; már fizikai megjelenésében valami különös szépséget, harmóniát sugárzott. Mintha az „ántik világból” itt felejtett élő ereklye lett volna, amikor megszólalt csupa sejtelmes, elfelejtett sztori hagyta el szép (érzéki!) száját. Bécit meg engem ezek az ismeretlen időből elővarázsolt emlékek több izgalommal töltöttek el, mint a szokásos napi hírek. És nemegyszer hajmeresztőbbnek hangzottak, ha nem is voltak olyan borzalmasak…
Xéni nem lehetett földre szállt tündér, de a gyermekek, különösen a fiúk, egytől egyig zavarba jöttek, ha netalán rájuk nézett. Igaz, keveset törődött velünk, egyáltalán az emberekkel; nem mintha nem osztotta volna meg szűkebb közösségével a mindennapi terheket, gondokat.
„Libabőrös lett tőle a hátam, amikor egyszer hozzámért, és megcirógatta a fejemet – áradozott nekem Béci. – «Látom az árnyékodat s még sok mindent« – nézett rám Xéni. Ibolyakék szeme aznap a hosszú, kifestett szempilláktól árnyékolva még szomorúbbnak tűnt. – «Ez a legnehezebb: mikor nem mered elmondani, amit látsz… Hogyan értessem meg veled? Olyan ez, mintha a tükör mögé látnál.«
Miközben Bécit hallgattam, mintha áramütés ért volna, többször is megborzongtam; jobban élveztem mégis, mint ócska Winnetou-történeteit.
„Ájulás környékezett – vallotta be Béci férfiasan; majd így folytatta. – «Szereted a fecskéket?« – kérdezte tőlem Xénia. – (Én, egyszemélyes hallgatósága, lélegzetvisszafojtva lestem nagy hantás hírében álló barátom suttogását, s azt, ahogyan közben behunyta szemét). – Bólintottam rá, legalábbis azt hiszem, mert minden olyan hihetetlen volt, mint mikor álmodunk… «Mondhattam volna bármilyen vándormadarat, amelyik messzire repül« – tette hozzá Xeni, és selymes haját boszorkányosan, szinte kéjjel rázta meg a szürkületben. Azóta szent meggyőződésem, hogy a sejtés körberepüli az égboltot, mint a vándormadarak – fejezte be a történetet Béci.
Aznap este otthon megálltam a tükör előtt és vártam a csodát. Hogy hátha nekem is sikerül a tükör mögé látni.
A havasok illatát éreztem hirtelen, amikor egy női árny haladt el mellettem a girbegörbe, krumpliköves mellékutcában. Sötétedés után sokáig lestem, mikor gyúl ki végre fény az ablakában.
Aztán, magam sem tudom, milyen váratlan szerencsének köszönhetően, megpillantottam a csodálatos világba kinyúló kezet, s a hosszú, finom ujjakat. «Mint a lecsüngő szomorúfűzek; alig érinti ujjbegyeivel a víz színét«, villant át agyamon a Béci jellemzése, és magam előtt láttam, amint a Xéni kezét fogva, szabadon száll a sötét gödrök, nyikorgó lépcsők, beomlott házfalak felett.
A harangok közt fújt a szél, az emberek csizmája, hitvány lábbelije belesüppedt a sárba… De Béci remegő keze csak a forró női ujjak tapintását érezte, s már valahol a magasban keringett, mint amikor a fák hajlékony ágai már-már kicsavarodva, zuhogó súlyos cseppeket csillogtatva, lebegtetve, akarva-akaratlanul szárnyakat bontanak a nyári viharban.
Az éjszakák rendszerint nyugalommal töltöttek el, a sötétségből kihallott, elvétett kongások bőséges idővel kecsegtettek. Arcokat képzeltem magam elé, álarcos figurák lepték el a horpadt, komor plafont, amely mintha megelevenedett volna a világ legkülönbözőbb nyelvein megszólaló maszkok gagyogásától. Ebben a félig-ébrenlétben a Xéni feltűnése még nagyobb izgalommal töltött el, mint nappal magányos sétáim közben. Elszabadult a képzelet, ok és okozat felcserélte egymást, vagy egyszerűen egybemosódott – miként azok a csak pillanatokig látott, éhesen tátogó ismeretlen arcok. („Biztosan éhesek, adhatnál nekik egy kis kenyeret, kolbászt, zöldhagymát sóba mártva” – gúnyolódott velem Béci, s máris megbántam, hogy kikogyogtam neki aránylag szerény titkomat.) Számomra mégis nagy dolog volt csak úgy egyből világra hozni azokat a poros plafont elárasztó (ál)arcokat; melyek között persze nem létez(het)ett olyan eleven, vonzó lény, mint amilyen Xéninek a patakban, a fényezett bútorokon feltünedező, vagy (ha lehunytam a szemem) a befelé szivárgó könnyeimben meg-megcsillanó arcmása volt, akinek a létezése annyi erőt, önbizalmat és tehetséget öntött, vagy inkább csak sugallt belém, hogy énekelni tudtam volna a gyönyörűségtől.
Erre a sugalmazó, s talán életem későbbi éveiben is oltalmazó lényre valahányszor visszaemlékeztem (arra az álomképre, akit Xéni szépséges porcikáiba, mindenekelőtt bizsergető ujjaiba s leheletébe képzeltem volt bele), önkéntelenül is meghatódtam naiv magamtól, a serdülőkor ártatlanságától és érzéki, valójában csak koholt „bűntudatától” –, szóval úgy néztem föl rá, mintha zavaros magzatvízben kuporogtam volna, még mielőtt anyám megszült volna s egy óriásmarkú és rettentő hatalmú bábaasszony elvágta volna a nyakam köré tekeredett köldökzsinórt. Az emlékeknek, különösképp a gyermekkori álmoknak többnyire szörnyű képe él a tudattalanban; ám engem, mielőtt a fantáziátlan félelem leláncolt volna, s még mielőtt ágaskodni kezdett volna a fütyülöm (vagy már fütykösöm!), nem egy megértően babusgató némber, nem is egy lekezelő s a borzongató titokba manikűrözött körmeivel mesteri szinten beavató, gúnyos képű bestia oktatott ki kegyesen, avagy porig – a velőmig – alázva, hanem a nálam érettebbnek bizonyuló baráttól örökbe kapott, sejtelmes érintésű és minden gyászos vagy fodros szélű, didaktikus műfogásokkal kicifrázott fellegen keresztüllátó s -hatoló Xéni, aki nemcsak a környezetemben annyiszor bemocskolt, szépségre, de a rútra és gonoszságra éppúgy nyiladozó lelkemmel megsejtette azt a szenvedélyes sóvárgást, amely aztán egész életemben végigkísért; aki, ha rászorultam volna, éppolyan gyöngédséggel óvott volna a rajzó darazsaktól s a döglegyektől, mint az álszenteskedően vagy otrombán káros példálózgatástól… Már hallani véltem a lovak prüszkölését, amint vágtatnak velünk; tudtam, hogy az ő kezéből nem esik ki az ostor, s esze ágában sincs visszafogni a gyeplőt, nem tart attól, hogy a sebesség úgymond meghaladja koromat és értelmi képességemet. «Korántsem vagy még jó ember – mondta megnyugtató mosollyal. – De azzá válhatsz.«
Az iszonyat helyett a sóvárgást oltotta belém, s megajándékozott az önbizalom erejével… Valahányszor visszagondolok a Béci szánalmas erőlködésére, hogy újabb s újabb felfedezésekkel hökkentse meg barátját, a kicsit nagyképű vigyorára, s a szégyellt könnyekre – a csodálat vagy a rivalitás megkopott harmatcseppjeire –, melyek szeplős, sovány arcomra fagytak, rám tör a vágy, hogy teleszívjam magam a folyó illatával, és feltöltsem meszes ereimet az izzadt pizsamámmal magamhoz ölelt lény csak álmomban látott csodás idomainak örök izzásával, ha már nekiajándékoztam első csókjaimat. Vagy legalább a domboldalban együtt szüretelt berkenyebokor alvadtpirosával.
Ki tudja, hova száguldott (száguld azóta is) az a lovas fogat. Úgy emlékszem, valamelyik faluvégén egyszer lassítottunk, s egy integető, együgyű vigyorú flótást vettünk fel magunk mellé a bakra. Belém nyilallt a féltékenység, valahányszor izmos tagjai Xéniához tapadtak. «Félnótás! Eszement!« – kiáltozott utánunk a népség mindenütt az árokszélen. Nem tudtam biztosan, hogy kinek szól – vajon nem nekem? – a csúfolkodó hang. De annyit már megtanultam, hogy az irigykedő csőcselék hangja milyen; hányan szívesen száguldanának velünk a végtelen kalandok hepehupáin… Aztán egyszer csak nagyot rázkódott a fogat, erős hányinger és szédülés jött rám; mire magamhoz tértem, a dibdáb legény nem volt sehol. Szikkasztó forróság volt, de zuhogott rólam az izzadtság. Xéni megrántotta a gyeplőt, s az útszélén a veszettül nyargaló paripák lába (őszintén szólva, nem emlékszem rájuk, talán nem is láttam őket közelről) hirtelen mintha gyökeret vert volna a felcsapott porfelhőben…
(Béci ilyenkor elgázolt nyúlfiókákat látott volna, vagy a zsenge zabban kecskebukázókat az ijedtségtől. Amint ezt utólag lejegyeztem, az én tollam is akárha atomokat hasított volna a papíron.)
Értetlenül néztem szét, majd a mellettem pihegő bálványozott ideálra. «Mit akarsz még? – kérdezte Xéni. – Csak tudd hasznát venni annak, amire megtanítottalak. – Késő este lehetett már, holdfény sütött a homlokára. – A többit majd megtanulod másoktól… «
«De hát vele… szegény olyan együgyűnek látszott, ővele mi lett?« Alig tudtam eldadogni, a torkom közben annyira kiszáradt. «Kiről beszélsz? – nézett rám csodálkozva Xéni. «De hisz az előbb még itt volt… mellőlünk bukott ki!« – horkant fel torkomból egy hang nevetségesen. «Talán a sebességtől van… Megártott – hangzott a szelíd válasz. – Még most is zuhog rólad a víz. Csak meg ne hűljél…« Én tovább makacskodtam. Már a számom volt a legény neve, akit mindenki félkegyelműnek tartott. «Most már tudom, kiről beszélsz – mondta Xéni elkomorodva. – A múlt éjjel halva találták meg a szerencsétlent... Abban a csűrben, ahol ártatlan kölyökkorotokban bújócskát játszottatok Bécivel. A szomszédotokban valahol… Na, ne búsulj; még csak ezután jönnek a nagy megpróbáltatások, amiket el kell viselned.«
Akkor én, mint aki egy langyos, kihűlő máglyán ül, nem a sok üléstől szakadozott báránybőrrel letakart bakon (mintha az eszményített hang már nem lett volna olyan varázslatos? vagy ne adj´isten, egy egészen másfajta sejtelem éles tőrdöfése – a gyilkos jövendő réme – hatolt volna belém váratlanul): sírni kezdtem. Azóta se hallott senki hangosan bőgni.
Ám utána, ahányszor csak rágondoltam arra a különös vágtára, minden tagom megmerevedett (az első erekcióm is valahogy így esett meg); éreztem, hogy annak, a csak hallomásból ismert akasztottember-kötélnek még az árnyéka is kísérteni fog sokáig.



2. (Az erotika anatómiája)

Elemekkel telítve az ég ürege. Pöfékelő vicinálisra zúdul a záporeső… Minden áramló víz egy álmait vetkőző szerelemes lény. A felismeréstől egy pillanatra visszatartod lélegzetedet.
„Mi hiányzik az életemből? – kérdezed magadtól. – A kihívás?”
A vágy kísérteties csapongásai az ólomszürke derengésben. Láthatóvá válik a férfikéz, amint megindul a női combon fölfelé. Mielőtt vágya beteljesülne, kiáltás szakítja fel a csendet.
Csuromvizesen dobálod magad a lepedőn, lelógó kezed körmei a vaságy mellett heverő katonacsizma sarkához ütődnek. Iszol egy korty émelyítő (brómos?) teát. Ahhoz, hogy szabadnak tudd vagy bár képzeld magad, cirpeli a vaspántos ablakon túl egy ismerős tücsök, a képmutató erőszakkal szemben egyetlen menedéknek tűnik az ölelés…
S mielőtt visszaalszol, eszedbe jut a fiatal Szentkuthy Miklós szándékoltan «tudományelvszerű« megjegyzése: „van nő, akit hol biológiai florealitásában, hol tettei absztrakt vonalaiban élvezek, ismerek, gyanítok”. Álmatag tekinteted az íróasztalon púposodó papíros-halomra téved, és rád szakad a rikkancs-világgal összekacsintó riporter nyomorultsága.


„Figyeld a szemöldökívét – mondták. – Egyenesen kihívó.”
Mások meg mertek volna esküdni rá: „Az ilyen kéz simogatásra indul, hogy aztán hosszú karmaival váratlanul végigszántson az ember karján.” Egzotikus, örök kielégítetlenség!… Kiszámíthatatlan! Vagy inkább számító! Megjátssza az anyáskodót, hogy megvalósíthassa tervét.!
S te?…
– Szívesen feláldoznám magam érte.

„Most már tudod, mire képes egy vékony csontú nőnek a szenvedélye?”
Hahotázást vártál; ám a sötétségben fojtott izgalom. Fölfelé tartsz vele a kastélylépcsőn. Holdfényben felderengő portrék. Középkori lovagoknak és újabb idők szabadságmegszállottjainak (vagy árulóinak) megkínzott tekintete előtt s a közönyös csillogású arany- meg ezüsttárgyak között egynapos múzsád melléhez, térdéhez bújva, le nem rombolt városok képe igézi képzeletedet. Zsenge, de kiéhezett test. Csak rátok ne omoljon a festett fagerendás mennyezet. Puttószárnyak készülnek arcul csapni és kúsznak utánad kígyófejes címerek.

Hol s kitől tanuljuk meg az erotika anatómiáját?
A távcsövön át meglesett meztelen csajok a szemközti emelet nyitott ablakában. („Soha hozzá sem értem, nem is beszéltem vele, mégis kívánom.”)
Úgy, miként a látszólag oda nem illő vendégszövegek – melyek valamely sztoriban, vallomásban (akár most itt) a véletlen esélyét növelhetik –, miért ne lehetnének kölcsönvett vágyakozások és megidézett potenciális partnerek? Néha röhögnivalón olcsó vicc a „fiktív megoldás”, ám előfordul, hogy a csak „elméleti” (imaginárius) fel- vagy ráismerés döbbenetétől a legszentebb érzések is természetszerűleg fejre állnak bennünk. „A tökéletes nőstények közül való – suttogta Silva hadnagy. – Akik nem viselnek bugyogót.” Hiába meresztjük a szemünk, s kibicnek is kísértetszámba menve mászkálunk, ácsorgunk…mondjuk a Mario Vargas Llosa világában.
Csakhogy egy fűtetlen vendégszobában – midőn az egész esztendő kegyetlen volt veled, és kint a részeg danolástól mintha a jégcsapok is csengenének, persze nem neked, te bedagadt mandulával, lázas nyeldeklővel figyeled, miként ég rá a gyertyacsonk az ágydeszkára, s közben nem megy ki fejedből az idegen, gazdag város forgatagában a jászolban szendergő Megváltót zenével reklámozó, fölhúzható szerkezet – a fagyos éjszakában, magad is meglepődsz, egyszer csak felugrasz az ágyból, hagynád a fűtetlen, sivár szobát, már tapogatózva keresed az ingedet, midőn a zöldes félhomályban egy sápadt, sima test, melyet oly könnyű megkapni (ezt gondolod) fenyegetően rád zúdítja titkát. S te megalázottnak érzed magad, miután lefeküdtél vele.
„Ne menj még el!… Most már létezem.”

(Ma se tudnád megmagyarázni. Azt, hogy az álom előtt, illetve az előtt az álomrészlet előtt, amelyikre olyan pontosan emlékszem, volt egy másik, hosszú, monoton részlet is.)*

*
Az emberi test érintése. Titokzatos. Mágikus élmény. Akkor is (vagy akkor leginkább), ha lehetetlen, elérhetetlen.
Képeket hívsz elő emlékezetedből: ezek az idegen, kusza rajztöredékek a cipősarkaddal bezúzott pocsolya dúlt tükrén, lehet, hogy elvágyódásod elvétett jelei a jelenből – hisz már régóta semmilyen múlt nem üldöz.
Az elmaszatolt tábla és a markodban undorral szorongatott szivacsból csepegő mocskos lé – 1946 vagy 1947 tavasza lehetett – viszonylag tárgyilagos képe van szemed előtt. A tárgyak is akkor közönyösek csak, ha halott a helyzet, melynek célja volt velük. A felidézett kép a táblánál milyen ingert, milyen érzést válthat ki belőled? Hogy ne mondjam azt: ítéletet!…
A női test érintése nem esett messzire akkoriban – fantáziádban legalábbis – a halálos szégyentől, a bűnös játéktól.
„A testi titok felnagyítása – hangzott a széles hátával a kályhát támasztó paptanár okítása, itt hatásos szünetet tartott s te, a kiszólított ahogy rásandítottál, szemöldöke borzolódni látszott – a fertőző ateizmus gyakorlatához tartozik. A gyermek csempésszé válik az Isten és önnön lelkiismerete előtt…”
A folytatás már a jellemferdülés veszélyéről szólt.
Későbbi lerakodások kövületté érlelték ezt a korai, kocsonyás „leletét” a pusztán bűntudatra építő gondviselésnek. Hogyan is voltál képes zavartalanul megtanulni az ösztönök játékát mint az élet leitmotívját?

A női test keresztmetszetét viszont később (olykor rajtakaptam magam) fiam, serdülő lányom szemével is néztem. Az emberi test anatómiája orvosi tankönyvekben és lexikonokban éppolyan félrevezető lehet – ha nem is skolasztikus –, mint a hittanórák apokriftiltó-irtó olvasztóiban.
Színes lapokon a máj, a zsigerek, a nemi szervek; mögöttük egy egész mindenség titka rejlett. Nem mindegy, hogy ezt mikor, hogyan – s főleg kitől tanuljuk meg. A igéző ártatlanság, a bakfistörékenység – a Botticelliket ihlető Primavera!… A védtelenségből hogyan válhat roncs? Ne siess végigélni az iszonyatot. A kackiásan felálló mell, az ujjakkal rejtett szemérem; de már a hívogató, kacérkodó mosoly, a lúdbőröztető, nagy szemek holdudvarkarikásan. Márványbőrön a kék erezet s a ruganyos gazella-tompor! – még semmi lustaság, álom önkívületébe vágyódása a kéj mérgével töltött duzzanatoknak.
Kígyófogaktól harapdált arc, szukaszűköléstől vonagló, rút forradást, rücsköt rejtő, dús combok. Vörhenytől, ráncoktól, kelevénytől megrontott hús, önnön kórjától lerohadt. Ami Szitalá (a himlő istennője) parancsára történt! – semmilyen istenség nem képes megóvni a csonkulástól ősanya-természeted.
Bőr, szőrszálak, ferdén nőtt köröm, pórusok; s te első (?), utolsó (?) – szemérmes, ködös pillantással fedezett szemlencsén fölnagyított vágy: neked köszönhető a nyálkás (magasztos) szeméremajkak ingerlése. Földrészek, tengerek, buja parkligetek, botanikus kertek felfedezése sem ígér olyan világraszóló, sorsdöntő pillanatokat, mint ez a testünkben égő, párolgó, levedző elixír. Fölfoghatatlan, hogy alig több mint az embervér felfokozott lüktetése a pénisz duzzadó ereiben.

*
A moralista reagálását lesed (valahol belül) a szükségszerűen tragikus végkifejletre. Még nem is hajszoltad agyon magad, hogy ne maradjon semmi más belőled, csak a csontváz. (Miért a földmély rágja le húsomat?)
Macskák ruganyos testét bámulod, nesztelen járásuk tart fogva.
„Asszonyállatok! – recsegi emlékezetedben megbántottan megcsalt bicegő tanárod hangja. – Az erkölcstelenség akrobatái.” És fenyegetően hadonászik kampós botjával a pléhtetők felé, érthetetlenkedve, hogy téged jobban aggaszt a roskatag hótömeg rianása a fejetek fölött, mint a deklamáló bosszú érzületével üldözőbe vett macskák.
Amikor már nem fáj a becsapottság, csak kellemetlen. Mintha középkori lovagteremben pókhálók poros függönyei s a domború mellű, szűknyakú páncélzat, a sisakrostély mögül sütne feléd a csatát nyert, csatát vesztett lovag arcnélkülisége. Vagy a városligeti panoptikumban elsétálva a viaszfigurák előtt egyszerre csak – racionálisan talán meglehet fejteni – a fogásztű szúrását érzed ínyedben, és diszkréten benyúlsz a szádba, a szálkát keresed (evés után silány minőségű fogpiszkálót mállasztott el nyelved) vagy a horzsolás nyomát.
Te gőgös arc, te egykedvű fölény! Mindaddig, amíg nincs egy karcolás, egy fájdalmas árok bőrödön, honnan is sejthetnéd, hogy milyen pusztítást végez benned a láva. Láthatatlanul. Az égő sejtek sajgását enyhíti majd, hogyha elér az úszó erdők s a hegy levegője („fogyassz csak, mint nyálas marha a sót!”); ám a bomló arccal nincs mit kezdeni. Még jó, hogyha lelkiismereted nem marad holtig inkvizítorod. Magadhoz szorítva, ha van még kit, a sáros láthatárt ölelő béna karral már csak az időváltozás imbolygó rabja vagy.

Mikor még a víz anyaölében, tudatlanul…
Nem történt, nem történik más: csak ez a feltartóztathatatlan kaland.

(– – – – csak azt az elvétett mozdulatot ne, soha! – a végső gyengeséggel járó erekciót, mielőtt a vízszint befagy.)



3. (Párbeszédek)

– Összegyűjtöm szavaimat. Azokat, akik elringattak, azokat, akikért annyiszor fölriadtam, s azokat is, akiket nem találok.
– ÖNMEGHATÁROZÁSODDAL hányszor kerested a szabadulás esélyét.
– Sejtek süppedékes talaján a visszaváltoztathatatlan létnek milyen esélye lehet még?… Hová? Merre? (Én Istenem, adjál szállást!)
– Köznapi vagy ünnepi adagolásban egyformán hatástalan gyógyszer a zsoltár és a csömör.
– Azért ez túlzás. Ha nem tört meg a gerinc; ha mint fakoronát nem csupaszított le semmilyen vihar; vagy nem hatolt át rajtad az árulás gondolata és nem bűvölt bálványkővé a hiúság… (Még annyira sem, hogy a győzelmekkel mérd magad).
– Na és, akiket nem riaszt – nem is zsibbaszt – bűnbánat?
– Jó nekik, mert európai „albérletben” élvezhetik az itthon hamisított konyakot!
– Csak hát városodat (is) kikezdte a pusztulás – már nem az arányok éltetik. Nem elég egy kapumélyedésből „leadott” sikoly.


(A kielégítetlenség)

– A test szükségletei: a fizikai áldozathozatalé. A lélek párbajképessége.
– Az individuum, persze, még ad magára.
– Az íróasztalnál? A számítógép előtt?… (Lemérte-e már valaki, hogy a visszafojtott gondolat, vagy a lesütött tekintet kínja a nagyobb?) Meddig parázslik nyüzsgő génjeinkben, nyomorgatott gócainkban a tisztesség?
– Áhá. A „kiterítenek úgyis”; vagy a halott betűk a kiterített papíron dilemmája!
– Önmagad megpróbálása ezek szerint nevetségesen ósdi, meghaladott „toldimiklós-erény”?!


(Az apa emléke)

– Árnyéka nő, vagy kisebbedik?
– Gyengébb, kopottabb a fű, hígabb a tej.
– Megérte? Akkor is, hogyha nevetség tárgya a beléd sulykolt küldetés?!
– „A szellemujj vajat ken”.
– Várrom; restaurálásra szoruló freskótöredékek gótikus templom falán… No, nem ilyen látványos, amikor az ember romokban hever.
– Egy rejtett horzsolás is ördögi hisztériával hangoskodhat, amikor önmagad nyomdokaiba lépdelsz.
– Egyik írótársam felpanaszolta volt, hogy „világszerte dúl a férfieltunyulás”. Én már nemigen hozhatok áldozatot (talán nem is várják tőlem), amely megállíthatná, vagy bár lassíthatná a folyamatot.
– Voltak még „korcs” korok; a riasztó aránytalanságot tekintve lehet, hogy ez a legkorcsosabb.
– Mégis egyebek miatt vesz erőt rajtunk a pánik. Egy repülőeltérítés konkrét bűntény. A férfiasság „eltérítése”, (ön)elveszejtése nem ilyen látványos, pláne, ha csak a külső, a külsőség számít.



(A védettség)

– Miben állott, miben áll? (Mikor már sejteni kezded, hogy nem az orvostudomány fog megmenteni.)
– Egy jól átsült házi tésztában (meg)becsült szeretetben. (Ráadásul ha felnő a lerben.) Csak ne legyen cukorporral meghintve.
– Képmutató játék. Vágyakozni valami után. (Legyen az egészég!) Amikor még hittél a hasonlat hajlékonyságában, a véletlen vakságában. És nem jutott eszedbe az idő gyilkos áradásával szemben mentőövnek használni az egyidejűséget.
– A beavatottak mosolyával közlekedsz (topogsz) az egyre szűkebb térben. Végül beleütközöl a – bordély(?)-, börtön(?)-, barakk(?)- – mindegy, milyen falba… „Ó, pardon! Ön kicsoda, micsoda?”
– Ki az, akitől nem kapsz feleletet?…
– Megfejtés!


(A halál).

– Kemény Botránykő voltál? Vagy a Békéltető – auránál áttetszőbb – bíborfénye?… Túlzás.
– Szadizmus egyetlen metaforába foglalni a szorongásos állapotok – a bűntelenség vagy a bűntudat – szélsőséges megnyilvánulásait.
– Nem amit elkövettél – csak amit elmulasztottál tölt el rémülettel.
– A be nem váltott igény talán az igénytelenségnél is borzongatóbb olykor.


(A kezdet)

– Mindig a csábításhoz hasonlít; a folytatás rendszerint már kevésbé démoni.
– Íme, az új öklök fenyegetése!…
– Ha megnyílnának a tieid, hogy önmagad végleteit összemarkolhasd.




4. (Ősbölények száguldása és az előreláthatatlan)

Mennyi indulattöredék, kudarc. Lehetséges, hogy kezdetben a fantasztikus nem a művészetben hatott érzékeidre, hanem látomásokkal tört rád. Kihűlt szállodaszobákban félvak órán: közted és köztük csak a csend. Vagy az elsatnyult padlódeszka nyikorgása. A résekben, a vájatokban sikító üresség. A tárgyakban a titoktartás elkötelezettsége: a fogyatkozó múlt – már csak kifényesedett semmi – észrevétlenül elsimul bennük, mint egy hullám. (Csak a közajtó be ne súgjon!)

A színhelyek lassabban változnak, mint az emberek. Ismerős arcok után kutatsz. Kopott külváros környéki rétek, udvarok; itt ott megsárgult feketült fű; a meredek dombaljban megbúvó hó meg olajfoltok inkább egy bűncselekmény színhelyét idézik, mint a hajdani terepjárásokét.
„Mind bizonytalanabbnak tűnik minden, hát még a jövő.”
Mintha a néhai útitárs töprengését hallanád vissza, akit a „megyei elvtárs” annakidején arra kért, hogy legyen óvatos. (Fehér megyében kószáltatok, aztán Brassó következett.) „Megfogadtam magamnak – mondta ¬–, hogy másnap reggel elmegyek, ha másképp nem, gyalog abba a faluba...”
Hány évtizeddel ezelőtt történt?… Ő volt az, aki rendszerint fogfájós képpel, némán jelezte, hogy semmi komplikációról nem akar tudni; különösképpen, ha a kölcsön kapott szolgálati kocsinak más az úti célja... Ezúttal azonban egész másképp történt vele is.
„Soha nem jártam még abban a faluban, ahol nagyapám lelkész volt – vallotta be neked F. – Apám szörnyű történetet mesélt halála előtt református lelkész nagyapámról. Miután az idős ember 1919 ben hosszú ideig nem adott hírt magáról, ő, a Budapesten tanuló diák, elhatározta, hogy hazalátogat özvegy apjához. Felült a gyorsra, majd Tövisen vonatot váltott, átszállt egy személyre. A faluban ellenséges hangulat fogadta; az emberek elfordították a fejüket, jóllehet fölismerték. A kevés számú magyar református család – apám csak később szerzett tudomást a történtekről – elmenekült a vidékről; ehhez nyilván az alattomos merénylet is hozzájárult. Az idős lelkészt – nagyapámat – ugyanis a feltüzelt parasztok éjjel kirángatták a paplakból, követ akasztottak a nyakába, és kútba lökték. Más helységekben megpróbálták karóba húzni a magyar papot. A kútba ölést félelmükben követték el ¬– a bűntettnek így nem marad nyoma, gondolták. Később azt vallották, hogy a lelkipásztor önkezével vetett véget életének...”
Az unoka meglehetősen zaklatott állapotban kotyogta ki a családi titkot. A nyolcvanas években több igazságtalanság érte őt is, s végül a dac egy szikrája lángra lobbantotta benne a sok évtizede lerakódott keserűséget, amelyet hány megfélemlített családban a fennmaradáshoz szükséges megalkuvás tanulságával ruháztak rá az utódokra.
„Az ismeretlen faluba érve – folytatta útitársad –, benéztem az ortodox templomba, megcsodáltam az ikonokat, mint aki fontolóra szeretné venni «a helybéli új szentek tanácskozását«. Hogyha két csahos eb rám nem támad, talán szót érthettem volna az öregebb falubeliekkel. Így azonban feltűnés nélkül távoztam, vagy inkább iszkoltam a kíváncsi, jobbára gyanakvó tekintetek elől. Közben eleredt az eső. Galléromat nyakamba húzva megindultam visszafelé a rövidítésen… A földet pára fedte, füstölögni látszott a látóhatár, ahol a folyómedret sejtettem. Az erdő peremén, valahol lőtávolságban, mintha apró tüzeket pillantottam volna meg. Kimerülten caplattam; legfeljebb azzal vigasztalhattam magam azon a komor, kilátástalan reggelen, hogy nem kell ügyet vetnem az emberekre, még a szembejövő vándorcigányok kackiás vagy éppen lekonyuló bajuszára sem. Nem kellett senkinek köszönni.
A folyónál, mint mondták, egy kis palló van valamerre. Megbotlottam… Messziről harangszó ért el hozzám, inkább csak foszlányokban. Egy kökénybokortól mintha kijózanultam volna; de a külső szúrások, horzsolások most nem számítottak. Az anyai dédapámról szóló családi legendára gondoltam; ő is valahol a szülőháztól messze, mostoha tájra vetődve töltötte legényéveit, törte magát s búslakodott. Ez a gondolat (már a gyümölcsös kertek alatt jártam) kissé fölmelegített. Az öreg tanította volt meg anyámat zsoltárokat énekelni. Én is megjegyeztem hallásból néhány régies hangzású verssort, melyek még Szenczi Molnár előtt születtek. Az egyik – Bogáti Miklós magyarítása ¬– valahogy így hangzott: Ollyakat verj meg, kik teellened énreám támadnak... Sok kevély szókat mondanak… A csúszós köveken egyensúlyozva belém rekedt a folytatás. Száz méterrel arrább már veszélytelennek tűnt az út. Vagy lehet, hogy eltévedtem?… Az öregapám idején errefelé nagy páfrányok nőttek, sűrű, szinte áthatolhatatlan volt a partmente. Arcomra öreges vigyort képzeltem, s különös nyugalom szállt meg belülről. Majd megint elvágódtam. Egy szurdok alján találtam magam. Az eső zúgása fülemben lovak ügetésének tetszett, és amint föltápászkodván a ködös távolt kémleltem, fakón, elmosódottan imbolygó emberi alakokat láttam. Ahogy az elcsigázott menetoszlop a túlsó partszegélyen haladt, az esőcseppek gyöngysorait cérnaszálként összetartó fény meg megcsillant valamin. A puskacsöveken? Ahul rejtezem kevés magammal, tudják, rám indultak. Vetve hálójok már... lesben vadnak, köröskörül fogtak...
Az ébrenlét mindig ésszerű magyarázattal szolgál a kényszerű öntudatlanság után. A szállodaszobában értetlenül bámultam a tükörbe: az egész értelmetlen caplatás, minden erőlködés roncsaira hullt, mint zavaros, buta álom. A fürdőszobában álltam a zuhany alatt, mikor hangokat hallottam, s pár pillanat múlva kollégám sebtében ledobva magáról a ruhát, a hidegvízcsapot elzárva s vacogással küszködve, fürdőnadrágban oda akart bújni mellém a vízrózsa alá. Ellöktem; miközben kétszer is megpróbáltam kilépni a forró zuhany alól. Ő azonban visszatartott. «Hallgass végig!«... És a lehallgatástól tartva suttogó hangon újságolta, hogy holmi merénylők állítólag fel akarták robbantani a város piacán díszelgő szobrot... Szédelegve léptem ki a gőzből, s mint aki épp eleget ázott már langyos vízben, forró vízben, elrikkantottam magam: «A piski hídnál Erdély is elveszett!« Szobatársam állatnak nevezett. Honnan tudta volna, hogy Bem szavait ismételem el, fölösleges, történelmietlen izgalommal…”

*
Van-e menedékhely saját szenvedélyed elől? A tudatalatti rejti védtelenségedet, mint roncstelep az örökre lebénult, összeilleszthetetlen, kiégett alkatrészeket. (Hogyan festenél mint mozgásképtelen?… Ha elhagyna erőd s a lázadás ingere; emlékeid is holtan hevernének szerteszét, mint egy autótemetőben, ahová hat esztendős fiaddal zarándokoltál volt el.)

Este már juhokat sem látni a holdfényben, csak azt a három rozoga fémvázat: túl minden végállomáson, nagy fekete szemüregekkel csontvázfehéren.
Fiad borzongással a tenyerében kezed után nyúl, s te gyanakvón (magad fenyegetettségében) megkérded tőle: érzed-e a virágok és a keserűgombák benzinillatát?…

A letaposott fű mint elhagyott Éden. Lakatlan sziget. Vagy csak az emlékezetben megőrzött ereklye?… A halott fém hüllő-érintése, a rozsda ízű szemerkélés a borús délelőtti csatangolásban.
Mezei virágok ízetlen méze. Már csak azt az egy, álmok könnyétől elmaszatolódott rétet ismered, s íróasztalod mögül kinézve (hol éjjelente szállva, zuhanva ügyet sem vetsz a higanyszálra) az is mind jobban zsugorodik.

„A PILLANGÓ MIT ESZIK ÉS MIT ÁLMODIK?”
A gyermek kérdez. Nagy utazások reményétől elszakítva – és elvadulva –, mint árnyékától Shlemil Péter; az ember már nem is tudja, mióta kóborol két gyermekével, vagy hárommal is, fel-le, fel-le, a lakónegyedtől úgy száz-kétszáz méterre a facsemetékkel sűrűn beültetett, hulladékkal trágyázott dombra cipelve naptól hólyagosra égett bőre alatt – a púpként feszülő hűséget.
„HOMORÚ DOMB IS VAN?… ÉS SZABÁLYTALAN PILLANGÓ?”…
Fiad fantáziája faggat, arról, ami nem lehetsz. (Ő még igen. Bármi.) Így kárpótolnak élet helyett a lehetetlenek.

Pulzusomon kitapinthatod (teázás
közben visszatérő látomás): mintha
ősbölények száguldanának át a lakáson
– a konyhafogasról lerepül az elnyűtt kalap
az egyetlen bizonyíték, hogy még a
lehetetlennek is lehet valóságalapja –,
hangjuk valamikor gőzölgő mélybe hullt
és ilyenkor a párolgó bögre aljáról (nekem
elhiheted) felhangzik egy szomorú bőgés
vagy inkább egy búgás, amit én fülemben
a tantál-szállal meghallok, rendszerint
magányos napokon, amikor mind a két
gyermekünk messze elkerüli a házat.
Csak sáros cipőtökkel tapintottátok ki a gyökereket, s a szélviharban lehullt, olajos fényű faleveleket másnap. Fázott benned az értelem, kevés volt az összetartozás tudatának melege.
Csak fiad meg ne sejtse az elidegenedés szörnyű űrhuzatát. A földi törvények, a társadalmi rend (amint a cinikus öreg cipészmester mondta volt az anyánktól-apánktól örökölt, s végül a ravatalhelyükké lett udvarban): Smafu!…

Sikerült elmulasztani a vadnyúl-paprikást. Sikerült hosszúnadrágban fehér térdkaláccsal átvészelni a árvizes nyarat. Sikerült állva elaludni a leghuzatosabb gyorsvonatban. Sikerült az értelmező szótár két lapja között felejteni egy megbarnult magnólia-levélre hangolt névnapot. Sikerült vesegörcsnek képzelni a diszkoszsérvet. Sikerült halláscsökkenéssel magyarázni hangfogyatkozásodat otthon. Sikerült bizonytalan időre halasztani világkörüli utamat. Sikerült torkomba fojtani a legborzalmasabb múltat. Sikerült eltemetni apánkat is; sikerült egy kiolvashatatlan feliratú sírkövet bámulva mosolyogni; sikerült megérinteni gondolatban a semmi fölött átívelő mohos izmokat. Mennyi minden sikerült ebben az esztendőben, melyből több mint egy hónap még hátra van.

*
A füst a szájban kering, a kormot nem képes elkeverni a nyál. Bizonytalanság, pánik vesz rajtad erőt. Vajon a nyeldeklőd mikor töltődött fel méreggel (vajon már akkor)? Történelmileg is fertőzött volnál – hetedíziglen(!) – nem csupán iparilag?!…

*
A regényes nyugtalanság kora volt. És, persze, a csalódás maszkjáé, „amelyet nem is annyira a veszteség formált, mint inkább a kirekesztettség.” (Virginie Lou)
Lódít a hatalom; „örül” (őrül) a nép. S körös-körül a lehetetlen.
Fejvesztetten az önpusztítás színe előtt.
Nyakszirtünkön a kollektív ösztön terhével.
(Hányszor hittük, hogy bealkonyult a szeretetnek.)
Mikor janicsár vezényszavakra masíroztak, apám!… Bordád rezgéseit figyeltem. Valami sejthető rémület közeledett, távolodott az éjszakában. Fülemben nőtt a csörömpölés. A függönyrésen át, sunyítva, kinéztem. Hol voltak akkor már a bújócskázás színhelyei, krumplikövei, csúszkái, a kemence alá surranó sündisznó, a gyermekkoré, mely madár képében maga is berepült a bizonytalanságba; pirosribizli-szeme kifolyt, szétszakadt szőlőlevél-szárnya!… Ajtó, ablak befalazva, gondoltam beletörődéssel, úgysincs idő a megbánásra. De amíg a szülők élnek, nemigen gondolunk arra, hogy mi is beleeshetünk a csapdába.
Bennük a végleges. Bennünk a létváladék vérparazsát lehűtő zagyvalék: a félelemmel, gőggel, képmutatással és intrikákkal sokkoló mindennapos halál.
És ami elpusztíthatatlan. Még akkor is, ha elpusztítható.


A csont lazán a húsban, mint hüvelyében a kard. A visszavonhatatlan ráncok, a fejfájásokra hivatkozás, az öreg arc szemrehányó mosolya, és bennem rögtön az önvád a vadság miatt.
Apám lelassult, már-már mozdulatlan; bőre áttetsző, mint egy délutáni csillag. A csíkos vásznú nyugágy úgy tapad izzadt hátához, akár a rabruha. El-elszundítva, álmában gyógytea-füveket gyűjt, mint az ő apja a Sóréten. (Kúráld magad, világ! Te, kit annyiszor keresztre szegeztek…)
„A fantomok beköltöztek a belváros legszebb házaiba” – közöltem apámmal egyik este a kapu több száz éves bolthajtása alatt. Megadóan bólintott, bizonyára eszébe jutott korábbi szóváltásunk. Eddig, mondtam, csak a hivatali íróasztalok mögött ültek; miattuk tétovázott a kéz, mielőtt egy-egy ajtón bekopogott volna.
„Kerüld el őket” – morogta apám, s én magam elé képzeltem a gyűléstermek széksorait meg a kilátástalanul hosszú folyosók félhomályát.
Anyám szerint apám nem erre a világra született.
Titkos szeretők árnyéka után bámulunk a semmibe, vagy egy soha fel nem szálló léghajó után (amely egy könnycsepp holdudvarában úszkál). Anyám mindig a tengerpartra vágyott, a legnagyobb kánikulában is, hogy konflisban kocogtassa végig a körsétányon özvegységét és kicsi unokáját. Az üresfejű hóbortosok a zsúfolt teraszokon, persze, nem érdekelték.
Tanulságképpen hagyta hátra rám, hogy meg kell tanulni együtt élni a kor diktálta szerepekkel. Fiú. Apa. Hős. Legyőzött. Tanú… (Már tudom, egyikre sincs megváltás.)

Visszanézek. Csak dér és csiganyál. Már nem ragaszkodom őrülten mindenhez, ami volt. Sokszor már a szereplők viszonya is érthetetlen.
A dolgok egymás után tűntek el körülöttem. Nem mintha nagyon hiányzott volna nekem az a sok kacat. Legfeljebb maga a Teremtő – az egyedüli, aki konyíthat valamit a „bővített családtervezéshez”.

„Ki ez a mord alak – pillant rád asszonyod –, aki sose fárad bele az emlékezésbe?”
Csak ácsorgsz az üres gangon, kezedben a megrepedt pohár, és megreped benned a néhai naplementékkel visszasütő láthatár.
„Milyen lesz elszemélytelenedni?” (Már nem is kérdés – gondolod.) S reggelig fekszel lárva-mezben.

Eszmélés bronzesőben. Zivatar utáni napsugár. Hunyorogsz, mint lőrésen át, hátha megpillantod a szekrénybe zárt, divatjamúlt kalaphoz tartozó női arcot.

*
Húsz év után kerti „száműzetés” a konvencionális csend elől. A sejt mögötti megsejtések. Az őrjöngő szaxofonok világában minden az érzékenységünkön múlik. (S ha az is konvencionális? Kompromisszum terméke: mint a gyávaság s a megalkuvás? – a napi méreg, a totalitarizmus mértékegysége szerint.)
A cseresznyefa ágai közt bujkál egy rigó. A kerítés előtt zöld sáv, kibuggyanó bazsarózsák.
Anyám arcával az ég felé fordulok; apám behunyt szemével, állva, szendergek. A fecskék csicsergése s a eső monoton kopogása – minden egybemosódik.

Valami más kezdődött el bennem akkor? Vagy csak a hörgök, a hőkölni nem akarás csattogása a fulladásos légben, drasztikus szakítás az egyenletes lélegzetvétellel?…
Megpróbálom, utólag legalább, előítélet nélkül szemlélni őket. Úgy, mint a virágágyásokat, a hangyákat, a szélben táncoló lombot, vagy a lódarazsat, mely sok kellemetlen percet szerzett.
Mennyi titokzatosság; utólag szinte hihetetlen, hogy belefért egy gyufás skatulyába, mint a sérült potrohú szarvasbogár… Nem ami történt, hanem ami történhetett volna. Egy egész civilizáció ingadozik szemem előtt a sűrű ködben. Látja-e valaki ilyenkor a bűn árnyékát? Félreérthető a vakmerők neurózisa ebben a vakságban. Az idő mindent fölzabál, mint egészséges sejteket a kór. Vagy a rákos szöveteket a kobaltsugár… S ugyanúgy a gyanútlan, szelíd gondolatokat is; az érzelmekről nem is beszélve. A sok semmitmondó társalgásra s a kompromisszumokra gondolva rosszullét fog el. A szívnek olvadoznia kéne a jóindulatú – tolakodó, vagy csak bárgyú – mosolytól, s én mégis úgy érzem magam az együgyű asztaltársaságban, mint egy körülajnározott, olcsó kurva…
Hol marad az ifjúság illúziója? Hát még a kamaszkor merész és büszke álmai?! Ilyenkor szokott elfogni a kábulat, nem az éjszakába nyúló olvasásoktól, a szellemi munkától. A káosz rendszerint valami láthatatlannak a romjait takarja el; a lelki szegénységét.

Éles fájdalom hatol belém. Máskor meg tompa, mint szunnyadó vulkán; s észrevétlenül szakítja át az érdes rostokat. (Csak amikor szerelmes testünk szorosan összefonódik – ez nem valamilyen fellengzősség(!) –, kerül el minden kín és piszok, húzódnak vissza meglévő nyavalyáink… S csupán a gyanakvás teszi nyomasztóvá az összezártságot, és növeli testközelben is a távolságot.) Az erőfeszítés ára – az ízületek ropogása, a kimerültség, a poshadás-szag. Vér, véletlen okozta sérülések nyoma sehol. De a kicsinyesség gyomromig hatoló ingerei; s képzelt fulladás- és mélységiszony mégis.
A lelkifurdalások miatt.
Amiért megvetettem valakit.
Amiért megvetésre méltónak bizonyultam.
Az el sem követett, csak felsejlő gyalázat.
Az undor – nem amiatt, hogy patakokban folyik bőrömön a verejték.
A múlékonyság émelyegtető ingere; örök vibrálás félálomban is a szemhéjam alatt. Fém- és kőszínű ködpára a feledés zavaros mélyén (latorkert-árkaiban, vagy csak a szem alatti ráncokban); s a napfény mozgékony, tiszta jelenlétét követő, lábadozó tekintet.
Az araszoló gilisztalétet sejtető félhomály. Söntéspulton villanó fröccsök. A sejtfalon még át-átütő dzsungeligézet. Remény az ocsúdásra. A meszes csontokra, a halánték felhevült mezejére bársonyos mohaként tapadó örömfoltok.
Az ember mértéke. Nincs idő kifejezni. A pénzcsörgésre összefutó nyáj. Mikor minden sekély. A versesély is.
A tömeg kétes kiszolgáltatottsága. A kiszolgáltatottak örök hullahegye.
Vagy csak én-hasadás.

Baljós évek, a kizsigerelt valóság bűnlajstroma után már nem a véges: a megalkuvás kényszere zavar, hanem a kétség. Az öntudatlanságon átszivárgó végtelen.
A valót és a valótlant olykor még egy ránc sem választja el a jól ismert ábrázaton.
A pástétomot szeletelő hóhérkéz. Az elegáns mozdulat, ki tudja, mennyi gyötrelmet takar.
Hová lettek a kábulatba rántó energiák, melyekkel az előreláthatatlan jeleit kutattam?
Ami az utólagos értelmezésben rejlik, már úgysem ellensúlyozható.



5. (Földhöz ragadt agy)

Ordító csend. Nem a párbeszédek csendje. Kékesszürke falak; nincsenek nüánszok.
Az idegenség és az enyéim (féltése) közt a kontaktus: belső egyensúlyom – az inga még mozgásban, bennem is (!) – megléte mondatja velem. „Vadhús!” (enyhén fogalmazva.) Mert „nem e világról való” (Szentkuthy) – nem az én világom terméke. A rossz emlékek; minden részlet leplezetlenül „ráhibáz” a sors ajándékára. A sorscsapásra, amellyel egy család az utóbbi években megkísérelt szembenézni. A kompromisszumoknak csak úgy van értelme, ha nem a vigasztalanság költözik belénk, hanem a remény.
Dührohamok és csendes tehetetlen órák váltakoztak két álmegbékélés között. Miért volna magasra állított mérce az, ha valaki – a szülő! –, aki nem kíván hálát semmilyen áldozatért, megbízható, tartós szövetséget kínál? Tulajdon gyermekeinek.
Indulatos őrjöngéssel lerohanni a lépcsőkön, hogy legközelebb másodmagával és behízelgő vigyorral állítson be mondjuk egy névnapra szánt borospalackkal vagy fagylalttortával, mintha mi sem történt volna… „Nincs minden veszve” (hazudjuk magunknak); ám túl nagy veszteség, ha minden elvedet meg kell tagadnod ahhoz, hogy láthasd zsarolásra „betáplált” utódaidat. Ha nem lehetsz többé saját magad.
„Az első férj?…” (Hogy nem halt meg a szorgalomtól, s ivott!…Nem meglepő, hogy az anyatárs zavart. Ám az, ahogy kivágja magát?!) „De ehhez képest…” (fölösleges megneveznem, kiről van szó) „…Úriember volt!” (Nem operett-replikaként hangzik el, legfeljebb hozzáképzelhető néhány balett-mozdulat.)
Az új vej egész éjszaka a könyveket bújja. („Minek annyi könyv!… S ha már annyit gürcöltél a diplomáért, fizessenek is meg érte…”)

Az erkélyen; kezemben nyitott könyvvel. Hol tűző nap, hol szeles árnyék. Egyszer csak (fel se kell nézem) ő jön velem szembe, egy-egy lépcsőt átugorva; már a nyitott ajtónál áll izzadtságtól fénylő homlokkal (mögötte a százötven esztendős lépcsőház kopottas, sötét háttere); nyakán kidagadnak az erek, haja lobog (mint az apjáé valamikor). Nekem hirtelen úgy tűnik, hogy bent a házban szétdobálva minden, a törött lábú heverő, a gilisztaként tekeredő, dobozokból kikandikáló magnószalagok… Különben kong a lakás; a csend csak börtön, a falból kiálló sok szeg s kampó fölösleges. A bekeretezett festmények „értéktartalékán” és távlatán töprengek már, amikor (te, az anyja) megrázod a vállam. A karszék kissé megbillen velem, a szék lába nyikkant egyet az erkély cementjén – s mintha egy más világból küldenéd felém mosolyod. Szólsz is hozzám, az arccsontomhoz, a bőrömhöz, a számhoz. „Váradról telefonált – mondod színtelen hangon. – A héten nem tud jönni…”
Rajtakapom magam, hogy nem csak zsibbadt karomat, de képzeletem harapásait is takargatnám előle… Még mindig nehezen hiszem el, hogy csak a testi és lelki erőmet próbára tevő álomban – kényszerű aléltságomban – pillantottam meg az „imént”. Úgy fordult felém, mint valami leszakadt földrész (a tehetetlen vágy látta így); nyakcsigolyája ropogott, sejthetővé tette, hogy még több terhet kell cipelnie ezután. (Csak be ne csapja saját magát, angyalnak nevezve az alantas érdeket!)
Egyedül maradva, sokáig füstölögni éreztem még, mint lávaömlés után, ellobbant lényed (ifjúságod) nyomait. «De hol van a lehiggadt férfikor?«, kérdeztem magamtól.
Lelátok a kerti ágyások halovány nefelejcs-kékjére. Ma feketerigó-hang az ég. A rossz, a jó, a makulátlan mind illúzió.
„Csináltassatok rácsot az erkélyajtóra s az ablakra is!”…
Harmóniák helyett provinciai haramiákról sápítoznak körülöttem… A tulajdon tartósított ösztöne – vajon melyikünk elődjeinek (gén)üzenete szólal meg bennünk ilyenkor? A sok habókos és árva flótás (mágus vagy kornétás?) képzeletében vajon hogy élt ez a – jövendő – város?!…

„Vasárnap már Budapesten vagyunk” – mondja egy napsütéses hang kedvesen, s a rutinvásárlásoktól és -feladatoktól elcsigázott asszonyomnak mintha fölcsillanna a szeme.
Magamban már meg sem lepődöm azon, hogy mennyire nem hiányzik az utazás. A «külföld!«… Betonréteggel elzárt lelkiismeretek ott is. A gyorsvonat ablakából hátrahőkölő temetődombok eldőlt fejfáit látom magam előtt. Ráncos, vén faarcok. S hazafelé robogva, a vonatfülkében ha nagy ritkán elnyom az álom, szemem, mely félig nyitva akkor is, mintha szétszakított hegyláncokat keresne.
Itthon mi vár? A kincses város leszázalékolt, csonkult népsége; a senki-orcák mögül gyanakvón rád sandító, kifosztott szemüregű ország.
Ha néha nyílik a gyíkzöld ajtó, az anyai szív rezdüléseit is hallom. („Vajon hányszor fogja még becsapni a szél – vagy az unoka? –, időnként bizony újra kell festeni.”)
De többnyire senki. Csak torkunk csörömpöl, s mélázó tekeintettel kanalazzuk a napi löttyöt. Csak mások észre ne vegyék („Vigyázz!”, szólsz rám) – ha ügyetlenül kilöttyen a keserűség, amióta a megszegett kenyérrel magunkra hagyott. Az abrosz azóta is felpúposodva (mint elnémult harctér után).
A betevő falatra gondolva hányuknak van ideje és kedve a hajdani kálváriákkal s az újabb komédiákkal törődni, azzal, amitől libabőrös lesz a gerinc?
Egy megkezdett levelet dugdosok (már-már magam elől is, mániásan), főleg az üresen maradt hely nem hagy nyugodni.

„Az erény viszonylagos, fiam. Az ember hasztalan töri magát és verseng, más örökséghez úgyse jut.
A bűn olyan bonyolult… Nem szódavíz volt anyád emlőjében…” (Itt, úgy látszik, elakadtam.)
„Viaskodsz a gének útvesztőin át felgyorsult anyaggal, hogy rájöjj (rájöttél már, tudom): nincs az a kincs, amiért érdemes porig rombolni mindazt, amiből vétettünk.”

Meddig ülök itt még bezsongó aggyal, kiszolgáltatva holmi láthatatlan veszélynek?
Valami lecsap a nyakszirtemre.
Egy időárnyék (?)

*
Az apa felkapja fejét a könyvből. „Azt hittem ma sem jössz.”
A beszélgetések nem olyan önfeledtek, nem olyan őszinték, mint egykor. Miért kímélné épp a családot a szavak elértéktelenedése. A fogalmaké.
Az anya visszafojtott lélegzettel kivár. A felesleges játék mikor lassul le, ugyanolyan „vészesen”, ahogyan elkezdődött?…
A mellékkörülmények, a kiragadott szavak. Ha idejében ki lehetne kanyarodni a terhes emlékek mellékvágányra futó szerelvénye elől!
(Így megint a szakadék szélére jutottatok.
A halott tényeket exhumálni – kérdés, érdemes-e?… Lám, így «szórakozik« a földhöz ragadt agy! – korholod magad.)

Letelt az öt perc.
„Már így is elkéstem az egyetemről!”
Mintha két harmonikázó nadrágszár repítené el a fiút. Meg az indulat.

A csupasz lóhát, nyergeletlenül – „Nem ezt akartam”, forgolódsz álmodban.
Ha csak szenvedés, még nem napló.
A félreértések már növelik a konfliktusos helyzetet. Önmagaddal szembesülve is.
Azt hitted, hogy rég kinőttél ebből a világból; nem is rád szabták. Az „ártatlan erkölcs”, az álszent tanítások buktatói miatt kérjen más bocsánatot, gondoltad.
De hát nemcsak munkád van, gyermekeid is vannak. Kire, mire gondolj?…
Az elalvás mentőötletei – mint áthidaló kilátás (belátás) – a póráz, a sok üres csaholás: két nyaggasztó (nem csupán nyugtalanító) hétköznap között. És a meleg tested, testetek. De közhely már, hogy az átmenetekre sem lehet számítani.
Hullámvölgyben vagy; olyan fárasztó minden… Nem olyan, mint mikor a falitükörben néhány gyors, arcmasszásnak nevezett kézsimítással, vagy egy hazug vigyorral megpróbáljuk változatlanul fiatalnak látni magunk.

*
Nem vagyok méltó ehhez a praktikusan hazug, hiteltelen, hol tüntetően dilettáns, hol csak szánalmasan infantilis világhoz. Mit ér, ha úgymond: óvnátok tőle?!
A régi barát földközelből figyel rám, a titkárnő megigazítja utánam a szőnyeget, vagy filctollal segít ki, ha a enyém kiszáradt, ám mindez, még hogyha a személyiség megbecsülésének jelét látom is benne, csak udvarias látszat. A hazudozó füle nem feltétlenül vörös. (Chagall szerint az igazságot, csak képzeletben, a túloldalon találhatja meg az ember – de hát a képzelgés is hazugság, bár egész másfajta: ártalmatlanabb, lebegő és sokkal szórakoztatóbb… Csakhogy ezúttal én nem a művészi igazságról beszéltem.)
Nyugtathatnak a felírt nyugtatók; ámde mit ér hogyha csak „fél-másomat” háborítja mindez. Békém vajon még élve ér-e valamit?… Mert azért, akarva-akaratlanul is, „folytatódik pár dolog” belőlem** – nem csak kihívóan kellemetlenkedő s szó szerint kétlaki – fiamban. Aki született érzékkel képes elpiszmogni a világot a halhatatlanság illúziójával hipnotizáló hangjegyekkel – de komiszabb tud lenni, mint egy botcsinálta terrorista, aki a felnagyított hamis ambíciók fanatikus (mániákus?) kihívásának kényszere alatt saját családi házát bombázza le.

P. s. Ez a hasonlat (is) túlzás, persze. Azzal is könnyíthetsz a fojtogató helyzeten, ha utálod magadat.
A halottak társasága üdítőbb (ezt nem gúnynak szántam).
Ha távolodom legtisztább (agyú, szívű) önmagamtól, a múlttól, mely nem csupán az enyém, vajon közelebb kerülhetek hozzátok? Kétlem.

Az igazság életkor kérdése volna? (Viszonylagos?)
De hát az én igazam, meg a tiéd.
Apa: „Bach mögött ott a megszámlálhatatlan család.”
Anya: „Ezt ne nekem mondd!… Nem mindegy, hogy annyi éjszakázás s nélkülözés után megfeledkezik mindenről, ami nem muzsika: égi tünemény…”
A félbemaradásra váró katedrális már címében is telitalálat.** (Vehetitek szimbólumnak, aminek akarjátok!) Kimondhatatlan rémület fog el, legszívesebben kikiabálnám torkomat. De hiába ugrom fel a helyemről, sajnos, nem moziban ülök, hogy a nézőközönség szemébe világíthassak: „Mit műveltek?”
Mind (elő)ítélkezhetek (meghatódni úgyse fogtok) – ezt a magam okulására írom.
Aki szembenéz a történtekkel, az úgyis „kiadja magát”. Másoknak.
Az elhajlásokat, elhallgatásokat, elpártolásokat mindig utáltam. De nem jobban, mint ahogyan ragaszkodtam hozzátok. Csak hát nem szeretem az olyan hanglemezeket, hogy: én az vagyok és más is!…
Minden tanulság absztrakt.
Minden árulás konkrét.
Soha semmit sem igyekeztem megúszni. (Talán ez okozta a bajt?) Egy nap úgyis kiderül minden. Elviselhetőbb számomra, ha közlik velem, hogy a halálom órájáig eladósodtam, mintha teljesen kifosztanának.
Amíg élsz, nem lehet csak úgy felszámolni kötelességeidet. Szerintem a halottakat sem lehet.
Nem hagyhatom hát, hogy a nyálas köd rám terüljön. Örömtelenségem így is tökéletes (sötét délután, mintha elvették volna az égi áramot; ez azért még nem válik az olvasás kárára).

Annyi mindent el kellett hallgatni. Vád és önvád a kimeríthetetlen génekben. Az írás nem lehet szemérmes. (Az író igen.) Én nem szeretem, ha belekevernek a tudatlanságba. Azért jutottam el a tudásig. A szüleimet látom, ülnek a félhomályban egy pusztulásra ítélt kertben, egy letarolt térkép előtt. Szelíd, földöntúli erejükben bízom – de csak fagyott rög, kimerült rög mindenütt. „Szemmel vert gyermek”, mondanák, ha tudnák. A rontás titkos utakon szívembe költözött (mióta?); nagyon hasonlítok már rájuk. Lábamnál apadó folyó; a mosoly árkát eldugó árnyak.
Sodródom, felétek is, apám, anyám, mint kiszámíthatatlan vérrög.

És most dühöngve dübörögnek az újabb rögök?!… (Bár alkotáskényszerből tennéd, fiam!)
Mondják, jobb regény az, ha a szereplők kitaláltak. Megpróbálhatom ehhez tartani magam.

*
Lazítanál a sokadik éj után. Hányszor érezted már úgy, hogy a legillúziótlanabb életkorban vagy – az ember ösztönösen a nemlétre gondol –, de a következő pillanatban már képtelen voltál lemondani a boldogságról.
A tegnapok utáni sóvárgásba egy elveszett könyv, egy haldokló arc is belefér. A mi néhai ifjú orcánk – ahogyan egyik hús-vér, de vallásosságában ünnepélyes „ősödtől” hallottad valamikor –, melyet csak Isten láthat…Aki eddig fáradhatatlanná gyúrt, valahányszor fáradtság kezdte ki erőd. Nehogy eszedbe jusson felmentést kérni az időtől, te, aki gyenge s gyámoltalan nem lehetsz.
Kiaszott fej, sötétárnyékú ösztönök sehol; s már a zendülő, selymes füvet taposod.

Érzi-e a visszatérés fájdalmát elégett szerelmünk? S a test izmai; evezőcsapásra lendülő karmozdulatunk, mely hamuvá változott.
A sívó pillanat megfoghatatlan. Egy hiszékeny, „gólyaváró” séta az újszülöttel. Szélcsend, kedvesed keresztbe teszi lábát: „A szülők, ugye, sohasem szokták elhibázni?”, kérdi… És ki az, aki: ege felhorzsoltbőr-vörösén a nap ha felkel, védtelensége kocsijába tigriseket szokott befogni?!…
A barbár korszakból átmenteni a még meg nem írt, magánelőjelű hiszékenységet, mielőtt a (Karabahban, Boszniában elhamvasztott) homokóra szíve rég meghasadna.



6. („Történt valami?”)

Tiszta ég alatt szederjes időkből villannak elő az emléktörmelékek. Szederjes ég alatt tiszta időt álmodva önnön kételyeidtől sújtottan próbálod összeilleszteni az egymásra boruló idősíkokat, a jel- (vagy csak a tudattalanban őrzött) képeket, melyek összekavarodva, zajongva-csörömpölve zuhannak alá, mint feldőtött asztalról, polcról a féltett tárgyak.
Háttal ülsz nekem; savanyú almát szopogatva elmerülten olvasod háborút átvirrasztott, öngyilkosságra készülő nagyanyád búcsúlevelét. Ökörnyálat és sárgult leveleket félrehajtva, a nap vértelen ujja a verandára mutat. Szánni való vagy, amint az eperfa felé nézel. („Nem bánnám, hogyha kiszáradna reggelre – mondtam neked felpillantva az égre; hiába szerettem volna szabadon szeretkező fehér felhőket látni. – Melyik gyermek eszik manapság ilyen árasincsen gyümölcsöt? Legfeljebb összemaszatolja vele magát.” A libák meg a tyúkok kapkodják mohón a porba hullt szemeket.
Szánalmas pózban ülök én is, mint örök szorongatott, csukott szemhéjam alatt az illyefalvi temetődombról domboruló hassal hazasompolygó Mártát látom, amint egyszer csak eszelősen egy faágra akasztja a gyermekkor ugrókötelét, és kiakadt nyakcsigolyával ringatózni kezd a holdtöltében.
Anélkül, hogy kinyitnám szemem, megrázkódik bennem a moccanatlan eperfa, a fosztogató méhészmadár kifordult szárnyakkal száll alá róla, mint megbillent állványról fakult fedelű könyvek. Robbanást hallok. Robbanásokat. Évszázados hangokra érdekes módon még a sérült hallóidegek is tökéletesen rezonálnak. Úgy látszik, akkor hallunk, látunk a legtisztábban, amikor már annyira távol vagyunk valamely borzalmas állapottól, könyörtelen pillanattól, hogy nem érezzük a veszélyt. (Legalább akkora távolságra – a semleges időben –, akár a császár udvari pompájától a termékeny bölcs Ovidius, midőn végképp lemondott a Tomisból való szökésről. „Megölni a száműzöttet nem szabad futni hagyni.” Már csak távoli legenda – inkább anekdota-ízű, mint mítoszerejű – ez a hírhedt keverék sor, a rejtélyes császári parancs. Ekkora távlatból nézve már nem hátborzongató, legfeljebb mulatságos kitenni valahova a hiányzó pontot.
„Mi van veled?” – kérdezem szórakozottan. S te hallgatsz az öledbe hulló levéllel. Hirtelen bedugom ujjaimmal a fülemet a falusi szürkületben.
„Megint hallasz valamit?” – ezúttal te fordulsz felém.
„Most nem robbanások – mondom. – De mintha a tordai templom harangja volna…”
„Biztos huzatot kaptál.”
Felnézek. Szemed nyugalmas árkait keresem, de a nagy vörös holdat látom. Megborzongok tőle, hogy mekkora.
„A kapu előtt valaki kószál. Ki lehet?” – suttogod hozzám bújva.
„Ki volna?…” Aztán csak magamban kiáltom: „Ember!” Hátha idetévedt hozzánk a múltból? S már ujjongok. Tán sikerült elmenekülnie a közöny mindennapi árulása elől – lehet, hogy a holnapból… Fiamra gondolok, arra, hogy őrzök számára néhány holdvörös falevelet az Értelmező Szótár lapjai között. (A szótár néhány oldala a ZS-betűnél hiányzik, az új Magyar Lexikon egyik kötete is hibás. Vajon ki fogja őket – nem akármilyen poggyász! –elvinni, hogy becseréljék?) Aztán eszembe jut, hogy mennyi írnivaló vár rám otthon. Még nem rendeztem el a polcokon az új könyveket, még nem rendeztem el magamban ennek (annak!) a szeszélyes nyárnak az emlékeit. Pedig mindig kevésnek tűnik a haladék. Az elmúlt szeptemberekre várás is ilyen lehangoló volt. Mind hihetetlenebb, hogy hazaérve már nem ülhetek le apám ágya szélére. „Holt dicsőség halvány kísértete.” Egyszerre ülök most behunyt szemmel az udvarotokban veled, és egy hegyi falu fából összetákolt házai közt az árokszélen (nem ditrói vagy Gyergyó vidéki emlék), talán Karsai Ferenc „negyvennyolvas honvéd” naplójából bámulnak rám kifulladva, valahol az idő kihűlt sáncában, s én is vissza rájuk „csudálkozva”: hogyan tudott ilyen csapat teljes fegyverzetben Világostól idáig hatolni?…
Megrozsdásodtak a gúlába rakott fegyverek, meg a gondolatok is a hiábavaló erőlködéstől a császári túlerővel szemben; és mi még mindig ott ülünk apánkra emlékezve, vagy asszonyunkra mosolyogva fanyarul, ott ülünk a jövő felett tanakodván.
Felállok… majd ismét felállok (negyvenkét évesen, hatvanöt évesen?); csak pillantásoddal jelzed, hogy esik. Ez zápor is: honnan ilyen derült időben? Honnan a kószáló árnyék a kapu előtt, s a repedezett, süket sár, és holnaputáni belvárosi lakásunkban az örökölt faragott kredenc kék márványerezetén a négy évszakot megzendítő Vivaldi-lemez?
És honnan ez a görcsösen visszatérő eperfatörzs-magány?…
„Szeretnéd, ha villám csapna belé – szólalsz meg kihívóan. Képes lennél kivágni?!”
„Dehogyis – vágom rá. Majd csendesen, szinte szégyenkezve teszem hozzá: – Ez is örökség, mint a többi.”
„Milyen többi?”
„Semmi… Megfeledkeztem róla, hogy…”
„Min rágódsz megint? Örülj, hogy itt anyuéknál csend van. – Gyanakvóan figyelsz. – Történt valami?”

Mit válaszolhattam volna rá. Azt, hogy: minden megtörtént, már akkor?… A jövőnk is.
(Lehet „megszenvedett” valami; és nem patetikus. És mégis!…)
Mit válaszolhatnál rá ma. Azt, hogy az a fickó sok mindenben különbözött attól a sok mindent megtapasztalt idős férfitól – mai magadtól, aki változatlanul vallja, hogy a nyűtt bajokkal a legbiztosabb dacolni, még ha visszfény is a lét. (Vagy épp azért).
Vagy azt, hogy szinte mindenben különbözni látszott tizenhat esztendős énedtől, attól a bolyaista sráctól, aki a nagybetűs igazságot kereste türelmetlenül, s a függetlenségre törekedő szellem bölcs alternatív-kiútjaival szemben a szerelmes szív szenvedélyes energiájával, mely kész felgyújtani mindent, az önzetlenségnek hazudott függőséget választotta?!



7. (Egy másik élet)

Egy másik életet élni – ha nem is ugyanúgy.
Lassú tételben. Újrafogalmazva.
Meghódítani először könnyebb volt – hevesen, kihívóan, kiszámíthatatlan kedélyváltozásaiból, ellenállásából, mindenéből kiforgatva. Nem kérdeztem magamtól: milyen legyen?

Szép napunk lesz ma is. A rózsabogár a levél alá bukik. Hiába figyelem a zöld rezdüléseit, már a mozgó világból is kevesebbet fog be a tekintet, és pontatlanabbul. De barátkozik már az eddig elhanyagolt, szerencsésen elodázott földi lehetetlennel. Gondolatban megkíséreli áthidalni azt az űrt, amelyet nem lehet áthidalni. Vajda János halántékizmaival érzek; megvagy, bogárka! Kínlódásod, kínlódásom is gyönyör. Fő, hogy élet.
Tegnap, ha megkésve is, de útra keltem. Az áprilisvég kora nyári meleget ígért, az erdőszélen pelék hancúroztak. Ilyen napokon az embert valahogy jobban bántja minden halogatás. „Megtesszük, amit nem teszünk meg…” És visszamenőleg?… Az életnek még ebben a tudatos, kiszámított korszakában sem könnyű fölismerni (magunkban különösképpen nem) a csalhatatlan láthatárt. A világ, útközben gyorsulón, tovább lüktet. De most behunyhatom a szemem – csábítanak a visszatérések, mint egy vacsoraasztal a szabadban –: ó, boldog zuhanás! Még nem az elmúlásba, csak az elmúlt díszletek és arcok közé.

…Az emlékműtalapzaton összeérintett ujjainkban tűz volt; elolvadt alattuk a hó.
Abban az évben korán tél lett. És milyen ősz volt már mögöttünk! A vasárnap esti bujkálások az egyetem folyosóin; feltűrt szoknyád és hosszú, gyertyafehér combod a sötét ablakkeretben. A felborzolt vizű tavacska, a délelőtti merengések a bágyadt szépségű bükkerdőben és a békabuborék-csendet felkavaró Idegen caplatásai kiváltotta fojtott izgalom. Apám beteg volt; mintha őszibogár búsongása ihlette volna az első diákszerelem bűntudatát. (Bár két anyai szív lehet, hogy habozás nélkül örökre egymásnak szánt bennünket.) Idegszálaim már nem emlékeznek rá, milyen voltál, csak egy – az apám szakadozott lexikonjában felejtett – későbbi ceruzarajz őrzi akkori arcodat. Az illendőségen túlmenően volt benned valami természetszerűen megejtő. Valamelyik nap felnyúltam a könyvespolcra egyik kedvenc regényem után. Akkor találtam meg egy leveledet. (Halványsárga és –rózsaszín papírok!) Lehet, hogy így kerülsz be ebbe könyvbe, a készülő fejezetbe éppen?!

„Édes Mancika néni!” – Megőrzött leveleid közül (nem számoltam meg őket, sok van) ez az egyetlen, amelyet anyámnak írtál. – „Igazán szégyellem magam, hogy a múltkor olyan sokáig nem válaszoltam. De nem is volt kedvem semmihez… Olyan rossz ez a betegség. Az ember oda van szegezve az ágyhoz. Ha egy kicsit felkelek, már rögtön felmegy a lázam. 15-én néztem a napfogyatkozást az ablakból, fel is voltam öltözve elég jól, mégis nő a lázam azóta. De azt mondják, a mellhártyagyulladásnál így van. Mancika néni írja, hogy ott is mindenki köhög. Úgy látszik, valami járvány. A betegségem elején én is nagyon köhögtem, és nem használt semmilyen orvosság. Végül a hagymatea mulasztotta el.
Aladár bácsi, remélem, most már jobban van.
Drága Mancika néni, csak rendeződni fog minden lassan. Cs-vel, én is úgy látom, az a legnagyobb baj, hogy nincs elég türelem benne. Az ilyen típusú embernek internátusban kellett volna laknia. Azt szeretné, ha minden a legelső alkalommal sikerülne neki. És úgy ficánkol minden levelében, mint a hálóba szorult hal, hogy így nem jó és úgy nem jó. És azt hiszem, hogyha ő így beszél a szerkesztőségben is, nem fogják kinevezni Kolozsvárra. Mindenesetre, most látja ő is, hogy nem olyan könnyű manapság az újságírás. Ez a sok terep télen! Nem tudom, hogy bírta ki. Szinte minden héten utazott.
Édes Mancika néni, azért ne tessék úgy aggódni érte, Mancika néni is meg fog betegedni. Csak tud ő már vigyázni magára.
Aladár bácsinak azt kívánom, hogy minél előbb tudja megszólaltatni az ócska rádiót!…”
Az ember utólag tud meg s ért meg dolgokat – nemcsak magáról, másokról is. Annyi évtized múltán könnyű nekem külső szemmel olvasni ezt a levelet (s a többit: az egész félbeszakadt történetet.) Amikor a levél előkerült, Beethoven-szonáta szólt a szobában a zongorán (az op. 31.); a harmadik, lassú tétel különösképpen segített megteremteni az emlékezés hangulatát. Láttam, éreztem magam türelmetlen-huszonegyévesen, amint az ablaknál állva (úgy, mint most) felteszem magamnak a kérdést: lesz-e időm valaha is órákon át kibámulni a nyitott ablakon?… A másik percben aztán, mint valami jelentéktelen ügyről, el is feledkezem az egészről. Most viszont másképp vagyok vele. A legalább gondolatban végig nem járt hely(zet)ek, megoldások valóságzavart okoznak bennem váratlanul, (emlékezetzavarban szerencsére sohasem szenvedtem); olyan ez, mint sebesen vett kanyarok közben támadt rosszullét. Útközben a falvakon keresztülrobogva a fénylő magasban most mindenütt gólyafészkeket láttam. De elég behunynom a szemem, hogy érdes hangú szemrehányást halljak, s a szürkeségben settenkedő, borzongató árnyak tűnjenek fel.
„Az úton a vonat ablakából láttam egy farkast a mezőn.” Gy. Gömbölyű betűivel leírva, két rövid sorban magam előtt látom ezt a mondatot; utána a „Csókollak” szó következik. Több, mint negyven évvel ezelőtt írta ezt nekem otthonról, ahová visszavárt (akkor talán már nem olyan rendületlenül), még ha rejtett iróniával, színlelt nagylelkűséggel le is beszélt az utazásról:
„Ha Tasnádra nem tudnál eljönni, az csöppet se aggasszon. Tasnádot jobb a megszépítő messzeségből nézni. És hogy engem sem láthatsz, ez még jobb. Legalább nem látod, hogy öregszem…”
Egy huszonkét éves lány esetében a keserű grimasz már a vég kezdetére utalt persze. Az „új franciatanár érkezett” rövid tudósítás, ha nem is reménysugár akar lenni, de egy találomra behajított kis súly – jól tudván, hogy a mérleg másik serpenyőjét lehúzza a nagy bizonytalanság.

„Hogy csak szeretni tudjon valaki, bántások és sértések után – olvasom figyelmesen az akkor meg nem rágott bölcsességet –, ahhoz angyalnak kell lennie az embernek. Ilyen embereket pedig a természet nem szült, csak a romantikus regényírók fantáziája teremtett… Mióta ismerlek, él bennem az érzés, hogy nem vagyok hozzád illő sem korban, sem más tekintetben. Ezért igyekeztem sokszor erőszakosan beavatkozni a dolgok menetébe. Úgy láttam, az én dolgom a lemondás. Ezzel magyarázható az első évi incidens is. – Istenem, vajon mire céloz? – Azután is valahányszor pesszimista hangulat fogott el, ilyen tervekkel foglalkoztam. Terveket szőttem arról, hogyan gyűlöltethetném meg magamat veled, úgy, hogy én ártatlan maradjak… Az a csapás, hogy már nem szeretsz, hogy nincs rám szükséged, engem teljesen tönkretett lelkileg, testileg. Ezen nem tudott szépíteni azóta semmi. Mert a kibékülést én kezdeményeztem. Azért nem hagytál el, mert láttad, hogy szükségem van rád az államvizsga előtt, aztán a levelezés fennmaradt köztünk, és miután beteg lettem, azt hittem (s jól hittem), azért mutatod, hogy szeretsz, mert most szükségem van a jó kedélyre…”

Ez a hirtelen kedélyváltozás nála a fölismerés komolyságával magyarázható. Pár héttel korábban vidám és gyöngéd volt:
„Annak nagyon örülök, hogy kövér vagy – reagálta le egy tréfás elszólásomat. – És annak is, hogy jókedvű. Hogy ez az állapot ne tartson sokáig, elhatároztam, intelmeid ellenére, hogy vasárnap elzarándokolok Hozzád, mert én rossz szellem vagyok. Mások azért zarándokolnak, hogy jót tegyenek, én fordítva. Mit szólsz hozzá? Te savanyú ízű fiú? No, de majd vasárnap megmondod. Legyél ott a kapu előtt fél egytől. Csókol a te Édes C-vitaminocskád.”

A szív itt még segítette a szellemet (szellemességet). Ha butaságokat már nem is mer összeírni.

„Tudod, sokszor olyan szépeket gondolok, látok, de amikor le akarom írni, nem tudom. Csak butaságok sülnek ki belőle és színtelen szavak. Sokszor azért vagyok szomorú. És ezen nem lehet segíteni, s a stílusgyakorlatok sem használnak. Csak egy dolog segítene: még egyszer és másnak megszületni.”

Ha elképzelt folytonosságunkban már nem bízott is, de az, hogy végre aggódhat értem, még tartotta benne a lelkierőt. Szinte örült, amikor a hozzájuk közel eső városkához tartozó kaszárnyába hívtak be katonai szolgálatra, jóllehet ez – az ő hozzájárulásával éppen – csökkenthette az esélyét annak, hogy a katonaság majd „megedz” engem.

„Kicsi Kusz, éjjel ha fázol, vegyél fel valami meleg trikót. Úgy félek, hogy meghűlsz. Az éjszakák elég hűvösek. És nappal se nagyon lehet tűz nélkül ülni a szobában.
Olvasok és ruhát próbálok. Anyu varr nekem, illetve alakít… Vasárnap délután voltam kint a temetőben. Minden sír tele van csillagvirággal.”
„Gondolatban ott vagyok veled, gyógyítom a kezedet. Hogy nem lehetek ott a valóságban, annak nem én vagyok az oka. Ha tehetném, Zilahra költöznék arra az időre, amíg ott vagy. Kicsikém, vigyázz a kezedre, nehogy fertőzést kapj.”

Egy krisztustövis ment a kezembe, azzal volt szerencsém, különben nem úsztam volna meg a carcert, amiért megtagadtam, hogy gázmaszkkal fussak fölfele a dombon kilométereket. Lázító magatartásomból némelyik felettesünk nagy politikai ügyet készült csinálni, de közbejött egy szerencsés meg egy szerencsétlen véletlen. A vastag bajuszú felcser fűzfapoéta-hiszékenységgel bennem vélte fölfedezni mecénását, rá is vett, hogy lefordítsam néhány versét, amelyek el is hangzottak a kolozsvári rádió magyar nyelvű adásában; viszonzásképpen segített, hogy tovább maradhassak betegállományban: tenyeremen a seb nagyon lassan gyógyult. Volt egy – legenyhébb kifejezéssel élve – „Vaddisznónak” nevezett őrnagyunk, aki különösen ittas állapotban kénye-kedvére nemcsak megizzasztotta s holtra fárasztotta-kínozta, e meg is alázta a végzett jogászokból, nyelv- és irodalomtanárokból álló társaságot, akik között, mondanom sem kell, a legvédtelenebbek, legelesettebb kinézésűek a költők voltak.
Arra a késő délutánra jól emlékszem. Az alagsorban krumplit pucoltunk. A légypiszkos ablakon lefolyó esőlé egészen elfüggönyözte a kilátást. A kényszerű ügyetlenkedés közben egy-egy foghegyről, finoman odavetett, dacnak szánt vicc ellensúlyozta a nyomott hangulatot. Egyszer csak trappolva tört ránk egyik katonatársunk, s a lépcsőről – vagy lehet, már előbb ordította: „Győzelem, fiúk! Berciu kifingott!” Néhány erőteljes mellkasú «győzelem-gyalogos« (mennyivel szebben, magyarosabban hangzana itt a győzelemhuszár!) összefogózkodva, egymást ölelgetve futott ki a kaszárnya udvarára. Szisz arcát a koravén fintor mintha még jobban beárnyékolta volna, N. Kálmán inkább ijedten, a halálnak kijáró figyelemmel, önfegyelemmel emelkedett vigyázz- állásba (én magam? – honnan tudhatnám, hogyan reagáltam); annyi bizonyos, hogy rajtunk kívül voltak mások is, akik a megdöbbenéstől megmerevedtek. Berciu vérmes képű, szőke, göndörödő hajú őrnagyunk motorkerékpáron robogott nejétől, vagy nőjétől a kaszárnya felé, szokása szerint lerészegedve, s a Meszesen belehajtott egy tehergépkocsiba… Hóhérunkat kellett (illett) meggyászolnunk. Hát, nem volt épp leányálom. Közben az én kedvesem így álmodozott rólam:

„Most, ha rád gondolok, mindig piros színt látok: a két kis négyszögletest a gallérodon (nem tudom, hogy hívják) és az orrodat, mert az is piros volt a naptól.”

Ezt négyórányi együttlét után írta; közben tehát meglátogatott mégis. Köröskörül felhőbe rejtőző erdő; a fényt elnyelő völgyvonulatnak tartva iszonyodva figyelem az ázott, katonásan egyenes derekú fatörzseket. Bokor csap arcunkba, Gy. fázósan kap fülbevalója után, s engem a legönfeledtebb percben is mintha seregélyek csipkedése riasztana a szeles és nedves indák, korhadt tobozok közül szimatoló magasból – erre nem emlékeznék?! Talán emiatt „megdöbbentő kissé” (ezt a kifejezést is tőle kölcsönöztem) a zilahi út után küldött levele: egy múltkori vallomására hivatkozik, amelyiknek „közvetlen kiváltó oka” egy regény volt.

„Ez idézte fel bennem – hangzik a folytatás – a régmúlt dolgokat… Ilyen az élet. Apróságok juttatják eszünkbe, amit el akarunk felejteni. Ezzel számolni kell!!!”…

Ennyi érettség (!) – döbbenek meg utólag (nem a fél esztendőnyi korelőnye miatt, de valóban nem illettünk össze akkor).
Az a levél is előkerült, amelyikre utal.

„Ma délelőtt olvastam Flaubert Érzelmek iskoláját. Nem tudom, hogy ismered-e a könyvet, de nekem nagyon tetszett. Legfőbb dolog a következetesség. Kicsikém, ez a könyv nagyon jó időpontban került a kezembe. De talán jobb lett volna a tavaly tavasszal már elolvasnom…”
Így, ha kissé megkésve is, Flaubert elültette lelkében az ördögöt. Néhány újabb levelét most már „a harag diktálja”. Nem fél kimondani, hogy: „Ilyen vagyok! Szeretek és gyűlölök egyszerre”.

A kétes parti és különösen én – aki előbb Bukarestben gyakornokoskodtam egy lapnál, majd központi (KISZ-bizottsági) urasításra állás nélkül maradtam – úgy néz ki, mind messzibb sodródtunk tőle. Megkísérel vigaszt és megnyugvást találni az iskolai munkában.

„A könyvtárosság és a sajtófelelősség mellett még pionírinstruktor is lettem. Alinak a verse, amit az a zeneszerző megzenésített, benne van a VI. osztályos könyvben: Az osztag dala… Meg fogom tanítani a pionírjainknak. Szemlér valami Brecht-színdarabot fordít az Európa Kiadónak. Neki, úgy látszik, szabad külföldre dolgozni.”

Olyan káderlappal, mint az enyém, nem csoda, ha rászorulok a neheztelő kedves sajnálatára:

„A lelkiállapotodat meg tudom érteni, de nem tudok veled egyetérteni… Azt ajánlom, hogy próbálj máshol elhelyezkedni. S hogy addig se unatkozz, én foglalkoztatlak. Nem is én, hanem a tasnádi kultúrház (ha kedved van hozzá). Csasztuska-szövegeket kellene írni. Az anyagot én elküldöm. T.i. a kultúrház igazgatója volt tanárom, a múltkor megállított ezekkel a szavakkal: – Sokat várok tőled, most végezted az egyetemet…”

Ilyen ajánlatok! S ezek után engem továbbra is türelmetlenség, elégedetlenség mert ébren tartani. Ebből az élményből született egyik versem (a Virrasztás a virrasztókért) tanúsága szerint a behunyt szemmel is továbbolvasókért, fal mellett támolyogva ágyba-szédülőkért virrasztok, s a többiekért: „vallatóhóhérok / hisztériás halandzsájától / s fények pupillát célzó pisztolyától / hallucináló félig-holtakért”.
De ez már egy más történet volna. Mint ahogyan egy másik nagymama képe ötlik fel Gy.-nek a falusi esték fantáziátlanságát felpanaszoló levelében.

„Kiolvastam félig egy könyvet, s mikor a rádió a gyermekmesét mondta, már eloltottuk a villanyt. Hiába, ez már így van falun. A tyúkokkal kelnek és a tyúkokkal fekszenek… Nagymamám most azt kérdezte, hogy mit tudok annyi mindent írni neked, mikor most jöttem el.”

Vajon annak az öreg szempárnak a türelméről írtam volt le később, hogy bádogereszen szivárgó esővíz? Tíz bütykös ujja kevés volt ahhoz, hogy be tudja gombolni házi ruháját. A körtelé kétfelől lecsorgott, amint beleharapott az övéire testált kis kerti Paradicsom gyümölcsébe, miután mindent megáldott s megszidott már…
Vajon csak utólag láttam, megszépítve, a levélbeli nagymamát ilyennek? Mint ahogyan arra is csak a későbbi tudásommal, tudatlanságommal emlékezem vissza, miszerint az én Derzsi-nagyanyám nem csupán tanárnénis gesztusait és heves indulatait reagálta le hamar első kedvesemnek, hanem azt is, hogy Gy. a vesztesekhez tartozik. Ő volt az első, szelíd tükörképem. Az utána következők (szerencsére?) hajlamosak voltak rá, hogy felnagyítsák hibáimat.
Egy havas hátú padon ülve faggatok valakit, aki meg se mukkan, mintha nem is hallaná. Akkor döbbenek rá először igazán a felfoghatatlanra: a nők mások, mint mi!… Csónakba szállunk, kalapom féloldalasan a szemembe húzva, mint a harmincas években készült amerikai filmek úriembereinek vagy gengsztereinek. A lány nedves szempillái remegve követik unott evezőcsapásaimat. Lenyelt szemrehányás; honnan az a csillogó fájdalom? Mi történt akkor vele s velem?…
Látok az erdőszélen egy kifordítva leterített kabátot. Fenyőtobozok, hangyabolyba hajított sajthéj, földbe taposott kankalin. Sárga szirom-fancsikákkal a cipőm sarkán bűntudat visz hazafelé. Ha nem kapok utánad, beesel egy gödörbe. Remegő bordákkal ki visz át…? Még fogalmam sincs (honnan is lehetne) a túlsó partról.
Abban a másik életemben történik mindez? Nem vagyok felelős érte.
Vagy ellenkezőleg? Néha a meg nem történtekért is felelősek vagyunk?!