Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hazá(r)dnak rendületlenül

2009.01.08

Lászlóffy Csaba

HAZÁ(R)DNAK RENDÜLETLENÜL

 

 

Hellyel kínálja a zsurnaliszta urat. Kínos félóra elé néz minden bizonnyal; szerencse, hogy nem ismeri az ingerültséget, a mesterséges hisztériát. (Egy pillanat erejéig Ionel Brătianut látja maga előtt a párizsi békekonferencián, aki fel‑alá rohangálva, majd ingerülten kiabálva lemondásával fenyegetőzött, amiért a szövetségesek kétségbe vonták a román hadsereg becsületét; s vérbeli diktátor‑maniere‑ével ha nem is hatott egyértelműen, de sikerült felkavarnia az indulatokat.) Az ő meszesedő ereinek és ízületeinek sokkal nagyobb megrázkódtatás kell ahhoz, hogy szervezete valamelyes megrendülést mutasson. Mondjuk egy leborotvált szelíd dombvidék képe, a megtizedelt falvaké...

Nem kíván a háborgó mélybe nézni; mielőtt megszédülne, visszaül a kényelmes karosszékbe. Különben itt fogadta a rokkant amerikai elnök megbízásából nála járt ­– s ugyancsak Budapestről érkezett ­– Smuts tábornokot is. (A háta mögött „đúvadnak” emlegették a dél‑afrikait, de mikor megjelent, neki egy pillanatig sem juttatta eszébe az őserdőket, ellenkezőleg: végtelenül fegyelmezett katona, megbízható tolmács benyomását tette rá; amikor megszólalt, különösen kimért volt.)

Csend van. Gondoskodott róla, hogy a gramofont is leállítsák; amiért az utóbbi időben, nem minden célzatosság híján, többször is emlegette az akkor Felső ‑Magyarországhoz tartozó Kopcsányt, a Nyitra vidékét, ahol gyermekkorát töltötte s mellesleg elég jól megtanult magyarul (honfitársai úgy mondanák: az ellenség nyelvén!), azért kár lenne őt összetéveszteni a dzsentri magyar urakkal, akik nem élhetnek meg cigánymuzsika nélkül...

Ezt a Pályi Edét a Budapesti Hírlaptól küldték hozzá, a Csehszlovák Köztársaság elnökéhez...Ugyanattól a laptól, mely valamikor (hány évtizede is már?) „cseh izgatónak” nevezte őt. Az idő, lám, bebizonyította, hogy a realitások embere volt mindig, legfeljebb hamarabb megsejtette az egyrészt aggaszó, más felől üdvösnek mondható jeleket.

Ma engedékeny lesz, nem csupán e lerázhatatlan alak, hanem az egész fuldoklásából ocsúdni látszó magyar nemzet iránt. Végtére is, aki szabadnak érzi magát, másnak is hasonlókat kíván. Talán csak képzel?!... Mi a szabadság tulajdonképpen? A kannibálokat hagyd meg emberevőknek!...Mit szólnának ehhez a teóriához a vesztesek; hát maga Wilson elnök? Aki egy bécsi karikatúrista elképzelése szerint, Európa vendégeként, nemcsak morzsákat csipeget fel, de egész népszeleteket kap be. Nyilván sokkal rágósabb eledelről van szó, mint holmi ropogós nápolyi vagy piskótaszeletekről.

És mi a demokrácia?...Ezt már az újságíró úrnak igyekszik majd kifejteni. Aki persze éhező falvakon keresztül utazott hozzá Prágába. Nemtetszéssel veszi szemügyre a fogalommal meglehetősen összeegyeztethetetlen oroszlánfejű kopogtatót az ajtón (hiába, a kétes örökség!)

Májfoltos kézfejére pillant: az viszont nem zavarja. Nemrég töltötte be a hatvannyolc esztendőt... Maga is csodálkozik olykor az új állam polgárainak, különösen az ifjúságnak heves rajongásán. 1918 októbere óta változatlanul özönlenek irodájába a hódoló nyilatkozatok, a fűzfaköltők hálaadó zengeményei. Ő a gondviselés küldte Szabadító! A Nemzet Atyja! Az Államalapító Elnök! (Ez valamivel jobban hangzik.) S közben ki ne tudná, hogy Masaryk professzort örökké zavarták a nyilvános szereplések; még egyetemi óráira is szorongva készült fel mindig. Az ő életkorában persze bocsánatos bűnnek számít, ha valaki mohóbban vesz levegőt, s a túlélés, a halhatatlanság árnyékába kapaszkodik. 

        

­            – A demokrácia... ­– kezdi Pályi Edének Masaryk elnök; de mielőtt gördülékeny hangon belefogna az interjúba, lassan felemeli kezét. Mint aki el akar hessenteni maga elől valamit, valakit. Talán egy arcot. A Károlyiét, aki feleségével először ide emigrált, Prágába?!... „Túlságosan nagylelkű voltam azon az estén ­(nem a francia pezsgő miatt, mivel ivásban tudom a mértéket). Hogyan is voltam képes annyira elragadtatni magam, hogy beismerjem: a trianoni békeszerződéssel ránk tukmált területek színmagyar lakossága bizony sok gondot és zavart okoz?!... Nyilván nem csupán a magam nevében beszéltem; a Felvidéken kívül ott vannak a még magyarabb erdélyi vármegyék! Károlyi sietett belekapaszkodni a mentőszálba: ha netalán egy demokratikusabb kormány kerülne hatalomra Magyarországon is, úgy, mint nálunk?! ­– s már kész volt derűlátóan megítélni egy Duna‑völgyi államszövetség kilátásait...” 

            ­– Mielőtt biztosítani szeretném az önök hírlapján keresztül nemcsak a magyar, de az egész európai közvéleményt arról, hogy a demokrácia, ha valóságos tartalommal töltik ki, nem üres szó...elmesélnék egy rövid, megható esetet. Volt szerencsém fogadni a mi szlovenszkói, már úgy értem, magyar parasztjaink küldöttségét...Együtt uzsonnáztunk, tejeskávét, hagyományos parasztkaláccsal... 

Masaryk elnök ábrázata egészen kisimul, kellemessé teszi a jóságos mosoly. Berlini kék házikabátjában ült le közéjük, jól emlékszik rá, akaratlanul ezzel is bizonyítani kívánta, hogy örökké rokonszenvezett a német kultúrával. A magyarral már kevésbé. Egy jóval korábbi élmény tolakodik elő hirtelen: sohasem tagadta, hogy nagy hatással voltak rá Ján Kollárnak, a pesti evangélikus templom szlovák lelkészének munkái. De hát egy ifjú ember, aki mint ő, Thomas Garrigue Masaryk, uradalmi kocsis fiaként önerőből küzdötte föl magát, hogy szívós akaraterejével aztán Bécsből a prágai egyetemre kerüljön filozófiatanárnak, hol találhatott volna idegenben biztosabb gyökerekre , mint amiket a pánszlávizmus szelleme kínált? Nem csoda, hogy a szláv népek összefogását ösztönző talaj a valódi (vagy a vélt) gyűlöletet kínálta neki is...A magyar uralkodó osztály az ő számára akkor a magyar nemzetet jelentette: önvédelemből állt elő olyan naiv vádakkal, miszerint a magyaroknak sose volt jelentékeny irodalma. Sőt még birodalma sem Mohács után. A török fennhatóság alatt csak Szlovákia virágzott szabadon... Magyar parasztvendégeinek nyilván nem ilyen képtelenségekkel hozakodott elő. A palóc atyafiak különben minden átmenet nélkül mondták a maguk igazát Bethlen Gáborról meg Bocskairól...A fiatalság túlzásai eltemetve a múltban. Azt azonban ma sem bánta meg, hogy emigránsként fáradhatatlan propaganda hadjáratra vállalkozott Nyugaton, melynek köszönhetően az antanthatalmak magukévá tették a Monarchia szétzúzásának és az önálló csehszlovák állam megalakításának a koncepcióját! Talán jobb lett volna „nagy ausztriai” gyanánt ­– Kreisky kancellár nevezte volt annak őt, az ifjú birodalmi képviselőt 1911‑ben ­– reformokkal előkészíteni egy Duna menti népek együttélését. De hát...

­           

– A Csehszlovák Köztársaságban nem lesz soha erőszakos elnemzetlenítés! ­– Ezt már hangosan mondja Pályinak is (akárcsak a magyar parasztoknak); nyilván nem ugyanazokkal az érvekkel állt elő akkor, mint e művelt (kirafinált?) kérdező partnernek. ­– Mi nem a vizigótok köztársaságát akarjuk felépíteni ­– folytatja. ­– Bizonyára fölismerte ön Danton szavait. Legfeljebb őneki múlt időben kellett fogalmaznia sajnos...

            A budapesti újságíró hanyag eleganciája nem tudni, mit takar; de szerepe nem engedi meg, hogy olyan panaszokkal álljon elő, mint azok a háború végét leső, szerencsétlen parasztemberek...„Az én tejem is megsavanyodott az este. Ma vendégeket vártam, s frisset hozattam ­– vigasztalta volt őket Masaryk elnök. ­– De egy percig sem feledkezhetek meg arról, hogy maguk a kisebbségi sors előtt állnak. A vesztes mindig dúlt lelkű...”

            Még arra is volt energiája, hogy felolvasson nekik egy verset Gyónitól. ­– „Jártam az orosz front közelében ­– mondta. (Nem mondhatta, hogy a ruténoktól erőszakkal megszerzett földről van szó.) ­– A lövészárkokból, melyekben a katonák bokáig érő mészben caplattak, még a csajka zörgése is elhallatszott hozzánk. Szép, csendes csillagos éjszakát fogtam ki, igaz. Ott hallottam először ezt a költeményt:

                       
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

            ­                                                            A pártoskodókat, a vitézkedőket...”

           

Az, aki tudja, hogy mit jelent a „ muzsikáló halálgép”, s a bőgő gránát, és magyarul mondja, hogy:„úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák” ­– az rossz ember nem lehet. Még ha csehszlovák elnök is...A magyar parasztok könnyes szemmel, alázatos kézfogással hátráltak ki a palotából, s ha csak egy éjszakára is, de megnyugodtak. Nem sok kellett később ­– egy kis koplalás, egy nagyobb szószegés ­– , és megint hívni kezdték Krisztust és az Istent, hogy: „Magyar vérem ellen sohasoha többet!

            Mit üzenhetett volna még a kisebbségi státust, mint öröklött, idegenektől kinőtt hacukát, egyelőre viselni képtelen magyaroknak. Akiket nem akart ­– miként az amerikai elnök előtt alaposan befeketített Habsburgok ­– az alattvalóinak tekinteni. Wilson könyvízű elméleteiben különben Romain Rolland valami tanáros tiszteletreméltóságot lát. (Volt, aki vidéki tanfelügyelőhöz hasonlította). Még akkoriban, midőn a béketárgyalásokra áthajózott Európába, megtudván, hogy az új Csehszlovák államban magyarok, ruténok, németek, zsidók is lesznek, Wilson meglepetten (vagy inkább megszeppenve) vallotta be egyik kísérőjének, hogy:„Masaryk ezt soha nem említette nekem”. Nem nehéz elképzelnie, amint a világ „újrafelosztója” ott gubbaszt székéhez kötve, mogorván, s bosszúsan figyeli, hogy a hajó fedélzetét sikáló matrózok a vedrekből egymásra löttyintik a mocskos vizet, nem törődve azzal, hogy újra tisztára kell mosni a már megtisztított részeket. A repülőhalak úgy teleszívták magukat, hogy a bennük feszülő tengervíz magasba röpíti őket. A tűző nap alábbhagyott, a hajó oldaláról már nem csepeg a kátrány. Wilson elengedi magát székében; már csak egy kis széljárásra vágyik. Szemmel láthatóan sorvad, étvágytalan. A beteg emberben a célratörő szándék rendszerint alábbhagy. Homloka verejtékben úszik; a napjában kétszer kiborotvált arcon árnyékszakáll... A délutáni szieszta egy kis kábulattal ér véget: delfinekkel álmodik. Nem húsra éhesek, hanem mindenképpen hozzá akarnak férni a kormánylapáthoz, hogy átvegyék a hajó irányítását... Szerencsére a friss légáramlattal sirályraj érkezik. Közel a part. Az álmából fölriadt elnököt egy ideig még a bécsi Burg festményein látható angyalkák kísérik; de a Habsburg‑jelenlét terhes (kényszer)képzete gyorsan szertefoszlik.

 – Okos és tisztességes emberekkel miért ne lehetne őszinte párbeszédet folytatni ­– mondja Masaryk a Budapesti  Hírlap munkatárásnak. ­– Jóllehet sok mindenben nézeteltérés van köztünk, ami még elválaszt bennünket...Például az állam ősiségét, vagy a többség‑kisebbség kérdését illetően némely elmélet az önök esetében is komoly kutatás tárgyát képezi...

­                – Az Elnök úr a magyarság múltjára vagy a jövőjére gondol? 

A közbeszólás kissé megzavarja; de aztán folyékonyan, mintegy „hazá(r)dnak rendületlenül” folytatja:

 – Mi fel akartunk szabadulni más nemzetek nyomása alól, de éppen úgy nem akarunk elnyomni más nemzeteket. Ennek érdekében készek vagyunk ­– természetesen megfelelő feltételek mellett ­– a túlnyomóan magyarlakta területek visszaadásáról tárgyalni...

Tudja, hogy jól hangzik, amit mond; de már érzi, hogy nem lesz ereje engedélyt adni a teljes szöveg közlésére... Nem áll módjában ­– különösen azután, hogy megpillantja a szerkesztőség által javasolt címet:„A felső‑magyarországi magyarok visszakapcsolása békés úton?” Elhaladva az újságokba temetkező kávéházak előtt, az olcsó kávézacc s a cukortalan béke ízét érzi szájában. Fél a holnaptól; érzi, hogy fájó sebeket fog kapni a hajdani kisemmizettektől is, azoktól, akik nem értik (honnan is érhetnék?), hogy minden fajta nemességnek ­– nemcsak az úri osztályokénak ­– vége... S még milyen messzire áll ő maga is attól a nemes időhúzástól, amellyel egy korszak visszanéz; nézegeti magát.