Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy magyar gróf és az óriáskígyók

2009.01.08

 

  Egy magyar gróf és az óriáskígyók

 
 

Állítólag a világ megújhodásának ideje volt az.

Vagy talán annak a morfinista novellaírónak volt igaza?... (A kormányukat kijátszó Kunfit is a morfium tette tönkre!)

 Neki, a grófnak a felesége adta kezébe az írást, jóval a világháború előtt, amikor a tárcaírók még a polgárok csendes és finom boldogságáról értekeztek. (Hová lettek azok az idők!) Annak a Csátnak vagy Csóthynak ­– mindegy, hogy hívták ­– a fülbemászó sorai most egyszerre mintha a jóslat erejével hatnának. A tavaszról csevegett, arról, hogy az Üllői úton kirügyeztek a fák. A fővárosi utcák parfümös, kavargó, lendítő zenéje közben hirtelen disszonáns üti meg a fülünket, midőn a kóbor kutyákat látjuk magunk előtt. „Ők csontot lopnak a mészárosoktól és marakodnak egymással” ­– mondja az író még mindig lelkesen; hisz „szabadok és boldogok...És igazában senkitől sem félnek”. (Ilyen volt az itthon törtetőnek tartott Csernyák Imre is, a Katonatanács elnöke, aki láttán Belgrádban a békedelegációnkat fogadó Franchet d’Esperey tábornok elszörnyedve kiáltott föl, hogy:„Vous etes tombés si bas?!” ­– Önök idáig süllyedtek?!) Csak a sintértől félnek ­– folytatódott az emlékezetes kis novella a kutyákról. De „jó a sintér” (őneki aztán igazán volt alkalma ezt tapasztalni) „... hurkot rázó fogdmeg csapatával és ketreckocsijával, amelyben nagy kutyák és kis kutyák mint szomorú rabok utaznak messzire...”

 

A régi írások, könyvek könnyeztető tanulságai!...A gróf mogorván néz maga elé. Mikor még Az Isten kardja, a Csaba királyfi vagy A szárnyas ló ­– ha hatalmat nem is ­–tántoríthatatlan hitet adott, s határtalan világba lendítette a fantáziát...A néhai pohos kocsmá‑ ros mintha valóban papírból lett volna kivágva. De a horvát pincér hajlongását a váci fegyencbanda meg a Budapestet elárasztó ukrán hadifoglyok (naivság volt megbízni bennük) pimaszkodása, fenyegetőzése váltotta fel egyből: „A forradalmárok jobb kiszolgálást várnak!” ­– vágták az élelmezéssel foglalkozó osztályvezető képébe gúnyosan, az ő füle hallatára; és formálisan lökdösődtek vele (mit nekik egy ügyefogyott minisztériumi tisztviselő!) a szeme láttára. Mintha csak megsejtették volna a népszerűsége csúcsára emelkedett gróf tömegektől való viszolygását, félelmét.

„Ma istenítenek, Tolsztojhoz meg Gandhihoz hasonlítanak, mert kész vagyok lemondani földbirtokomról ­– gondolja. ­– De elég egy népszerűtlen dolgot elkövetnem, s máris készen állnak, hogy széjjeltépjenek”... Nagy kő esett le a szívéről mégis, amikor a Mátra völgy parasztjai között szétosztotta kápolnai birtokát. Mindig bűntudatot érzett amiatt, hogy családja évszázadokon át mekkora tulajdonnal rendelkezett. Teljes erejével verte be a földbe a karót; keserves hadakozása során különben az volt az egyedüli fegyvere.

                Az „utód”, a vörösök vezére bezzeg szűken mérte a jóindulatát s a bizalmát; szinte mindenkire gyanakodott. A magyar fővárosban csak suttogni mertek arról a különös gyilkosságról, melynek híre külföldre is hamar eljutott. Két ukrán tiszt érkezett különvonaton Budapestre, s azzal a kéréssel fordultak Kun Bélához, hogy fegyveres alakulatot szervezzenek Szovjet‑Oroszország megsegítésére a volt hadifoglyokból ­– azokból az ukrán és orosz katonákból, akiket az ő (a gróf) köztársasága szabad emberekké tett!... A gyanakvó bolsevik vezér magához hivatta Szamuelyt ­– az ország belső helyzete rendkívül zilált volt amúgy is, nem volt tanácsos reszkírozni („hátha ezek nem is igazi bolsevisták?”) ­– , s parancsba adta, hogy feltűnés nélkül végezzenek velük. Szamuely kéjenc terroristái félig‑meddig oroszul társalogva lekísérték a két ukrán tisztet a Duna‑partra, rajtaütésszerűen levetkőztették őket (egyetlen lövés sem dördült), összekötözték kezeiket, köveket akasztottak a nyakukba, s beledobták őket a folyóba.

 

                A két kedves szelindek is olyannak tetszik maholnap, mint igaz‑sem‑volt papirosfigurák, ha mesélni kezd róluk gyermekeinek. Legfeljebb egy‑két fénykép maradt róluk. Az utolsó hetekben ­– az ő menekülésük idején ­– úgy néztek ki már, miként a frontról hazavergődő, kiéhezett katonák. Akik mintha mozgó csontvázak lettek volna, ahogy az utcán jártak, agitáltak, üvöltöztek vagy énekeltek, lógott rajtuk a rongyos egyenruha. („Elég, ha kitátjátok a szátokat ­– bíztatta őket a lefegyverzésükkel bajlódó Pogány ­– ; s ádámcsutkátok lesz a legfélelmetesebb szurony!”)

                Kata sem ijedezett már olyan nagyon a mosdatlan, tetves, kiütésektől ellepett arcú hadfiak láttán; még egy kétértelmű tréfát is megengedett magának, miközben megcirógatta férje ráncolódó homlokát:„Az iskolabetegen meglátszott, hogy szereti a romantikus regényeket. De most már, hiszem, hogy végképp kinőttél abból a kritikus korból...” És nem állította soha többé férjéről, hogy hasonlítana egy nyugatról jött romantikus szocialistához. Csak az őket környékező alakok miatt aggódott időnként még, hogy mikor fognak átesni vajon a „baccalaureatuson”? Tudta, hogy a hatalmon levő erők nagy tőke felett rendelkeznek (a pénz egy részét, az amerikai dollárokat ők maguk helyezték el svájci bankokban még a háború kitörése előtt); volt honnan szórni teltkézzel a pénzt a tömegek közé!...

                 Azokban a napokban különben Katus folyton panaszkodott, hogy úgy érzi, torkában feltartóztathatatlanul nőnek a mandulái. Valójában, mint a legtöbb feleség, amiatt aggódik (morfondírozott magában a nagy ember), hogy nem fogja tudni őt lebeszélni az úgymond „meggondolatlan” dolgokról; avagy nem fogja tudni kibeszélni magát. Ez valahol a végső elkeseredés jelének tűnhet; vagy inkább a tehetetlenség „kinövése” inkább ­– mindenképp túltengése valaminek. S ahogy volt alkalma megismerni Katát, tudta, hogy ilyenkor nő benne a dac.

 Közepesnek mondható iróniájából egy‑két szikrára még futotta, mielőtt a kimerültség pontot tett volna aznapi dilemmáira. Feje hirtelen lehanyatlott; elnyomta az álom.

 
 

Egy kútban volt, előbb könyökig, aztán szívmagasságig betemetve. Úgy fogta körül a föld, mintha erős kötelekkel kötözték volna le a két karját s vállát. A kút omlani kezdett. „Ha benyomja a mellemet ­– gondolta ­–, kiszalad belőlem a forradalmi szusz.”

Kata fölmászott egy eperfára, és torkaszakadtából kiabált. De csak a nagy fekete eperszemek hulltak, s a hitvány majorság szempillantás alatt egytől egyig bekapta őket...„Itt már nincs segítség!” ­– gondolta. ­Maradék erejével még utoljára megkísérelte a lehetetlent. Kidülledt szeme patakokban könnyezett. A fáradtságtól már‑már elalélt, mikor kétfelől mozogni kezdett a föld. A nyaka ütőere bolondul vert, s ahogy odapillantott, négy ujjnyi hasadékot látott. S a nyílás egyre nőtt. Közben zajtalanul hullt alá a mélybe egy nagy csomó föld.

„K. M. eltűnt!”...Hallotta, hogy valahol messze harangoznak. Tudta, hogy már szinte semmi sem látszik belőle...

S kérdés, kik fogják kiásni?
 

                Mackensen tábornagy maradék seregét látja süllyedni lassan. Az idő kútja mindent befogad; elnyel...Ez nem álom, nem is képzelgés. A látomás némely mozzanatát már átélte valamikor.

 Az Országházában ebédelt. December volt, komisz idő. Korán este lett. Fehér damasztabrosszal terítettek az asztalára (akkoriban ezt is szertartásosnak érezte, s restellte mint valami úri csökevényt). Egyszerre csak az öreg Mackensennel találta magát szemtől szemben. Mire bejelentették, hogy megjött, már be is rontott hozzá, a köztársaság elnökéhez. Hellyel kínálta a német parancsnokot; egyébbel is, ő már a húsnál tartott. Kicsit odakozmálták, de a gesztenye körítés elvette a rossz mellékízét.

 Mackensen támadott ­– volt oka rá ­– , ő zavartan hallgatott. Hogyan is védhette volna magát? ­– kész tény volt már, amit régi szövetségesükkel szemben elkövettek. Ha jól emlékszik rá, kissé nevetséges mozdulattal emelte maga elé a kést és a villát. Mackensen is ideges volt; egy ügyetlen mozdulat, s a tányérja feldőlt; a szósz szertefröccsent. A borospohár is felborult; a hárslevelű az asztal túloldalán folyt végig, az „ellenfél” felé. Ő viszont zavartan törölgethette kezéről, mandzsettájáról a zaftos mártást. Sokáig – még másnap is ­ – a nyelvén érezte azt a különös, édeskés‑savanykás ízt.

Mackensen különben már Nagyváradra érve tiltakozott az ellen, hogy a magyar kormány az ő visszavonuló csapatait internálja. De az éber Pogány (ezúttal is ő mozgatta a szálakat) a budapesti ferencvárosi pályaudvaron két századdal feltartóztatta Mackensen vonatát.

 

Idegesen jár föl‑alá londoni szobájában. Az angol Munkáspárt titkára az illusztris magyar emigránscsalád segítségére sietett: elegáns hotelben foglaltak szállást nekik; de be kellett érniük ezzel az olcsó penzióval. „Mit tehettem volna ­– tusakodik magában utólag, szokása szerint. ­– A belgrádi fegyverszüneti szerződésben az antant kötelezett bennünket, hogy az országon keresztülvonuló német csapatokat internáló táborba küldjük. Mackensennek végül a fóti kastélyt ajánlottuk föl ideiglenes lakhelyül, 2036 katonáját azonban kénytelenek voltunk a csóti táborba terelni. Szerencsére sikerült megszökniük; így aztán a kirendelt francia különítmény csak a bátor öreget és közvetlen kíséretét tudta kézre keríteni...”

Jöhet bármilyen látomás, nem hozhat már semmi rendkívülit, ami sokban befolyásolhatná még azt a keveset, mely (a kornak és a győztes nyugati hatalmaknak köszönhetően) álmaiból s illúzióiból megmaradt.

A tegnapi pillanat hideg, mint a kő, mint az elhagyott szülőföld. A rég letűnt pillanat, melyet mélyre ástál, még meleg az eleven emlékezettől...Vagy mégsem?!

               
 

 Csupa éretlen suhancot látott maga körül. Éljeneztek. Épp olyan őrült szenvedéllyel, mint mikor ­– még az őszirózsás forradalom előtt ­– a zsúfolt pályaudvarra befutó gyorsvonat ablakából integetni kezdett, hogy aztán fékezhetetlen lelkesedéssel a vállukra kapják és kézről kézre adják.

                Az ijedtség akkor pillanatok alatt elszállt lelkéből. Nem úgy, mint negyven valahány nap múlva, midőn rabként kezelték a körülzárt palotában. A „szocialista tartalékosok tiszti ligája” szerezte azt a jó kis meglepetést akkor, az újdonsült Köztársaság „urainak”. S a már kezdetben nagyzási hóbortban szenvedő Pogány József kitett magáért   ­– fanatizmusa később, a diktatúra alatt aztán nem ismert határt: ő ragadtatta magát arra a viharos bejelentésre, hogy:„vegye tudomásul a burzsoázia, a mai naptól kezdve túsznak tekintjük!”; ­s nem csupán a hosszantartó taps tanúsította azt, hogy nem egy rosszízű tréfáról van szó; az írókat, zsurnalisztákat (a főváros többi polgára, pláne a tehetősebbek, már amúgy sem igen mert nyilvános helyen mutatkozni) kiparancsolták a kávéházakból, s betiltották „a burzsoázia gyülekezőhelyeit”, nehogy valaki ellenforradalmat szítson ott. ­– No, de az még az ő kormányzása idején a Katonatanács „rendezésében” esett meg, még nem Kun Béla sarkallta vörös különítményeseit arra, hogy a terrort nem kiírni, hanem csinálni kell...Bánffy Miklós gróf, az ő unokatestvére (ez a minden lében kanál!) Kata szerint állítólag már akkor megjósolta, hogy ennek rossz vége lesz, amikor fűnek‑fának osztogatták az utcán a kézigránátokat ­– miután Linder Béla minden magyar katonát szélnek eresztett:„Arra az egy blattra tenni föl mindent ­– mondta volt Bánffy ­– , hogy világforradalom lesz úgyis! Mint mikor valaki egész vagyonával egy lóra játszik...csakhogy ezúttal nem az ő vagyona ez az ország, és Mihály mindegy, hogy hányadik, de mégsem Richárd!”...A kézigránátokkal felfegyverkezett Pogány‑gárda felvonult a Várba, néhány ágyút is felvontatott, csövük a Honvédelmi Minisztériumot vette célba; Pogány pedig a katonatanács nevében a királyi palota egyik ablakából vezényelt. Onnan küldött ultimátumot a „népkormánynak”. S a Szent György‑teret elborítva üvöltöző katonák addig nem voltak hajlandók eltakarodni, amíg a kormány el nem rendeli a hadügyminiszter menesztését. Nevetséges ostrom volt ­– persze kívülről nézve ­–; de ő azóta is szégyelli megaláztatását. A megszeppent vagy éppen sunyi hivatalnokok a maguk módján alkudoztak, hízelegtek, hajlongtak az ostrommal fenyegetőző nemzethóhérok előtt, majd könyörgésre fogták a szót.

                Elhessenti maga elől a lehazudhatatlan, groteszk képet a tehetetlen kormány‑tisztviselők és a gátlástalan „túszviselők” anarchiájáról. Azóta már legalább olyan bölcsnek érzi magát, mint a Sváb hegyen a szalonjuk előtt békésen legelő fejőstehén. (Akkor már az ország elhagyásán járt az eszük, meg sem fordult a fejében, hogy a régóta áhított firenzei reneszánsz‑hangulat olaszországi letartóztatásukkal és kitoloncolásukkal ér véget, hogy Katával és a gyermekekkel végül a dalmát tengerparton fognak kikötni, jobban mondva a gyilkos hőségben reggeltől naplementéig az Adria vizében; ott is kókadozva, mint a csészéjüket fekete fürtökben ellepő légyraj, amely rendszerint a habos kávéjukba fulladt. Ennél már csak az orosz emigránsok ölelő karjai jártak nagyobb veszéllyel: szó szoros leégéssel, miután a magyar ex‑államfőt sikerült rávenniük, hogy a család minden pénzét egy nem létező éjjeli bár állítólagos részvényeibe fektesse.) Azóta rájött, hogy neki is ­– mint mindenkinek ­– el kellett szenvednie a világra jövetel fájdalmait. Nem akárhogyan: közönséges módon. Farkastorokkal született; kiejtett szavait sokáig szinte meg sem lehetett érteni. Billroth professzor csodatételére, a Bécsben megejtett műtétre gondolt. Korántsem a fizikai szenvedés volt a legszörnyűbb, hanem az utána elviselt kudarcok, s az önként vállalt tortúrák, amíg megtanult beszélni. Bár sohasem szabadult meg végképp gátlásaitól, hangját nem tudta teljesen uralni... de egyes szavakat ezerszer is elismételve naponta, félelmetes akaraterejével csak azért is eljutott oda, ahová el kellett jutnia. 

               

                Kérdés: az országnak is? (mondaná gúnyos hangon Bánffy; vagy inkább rezignáltan).

Ő, valahányszor lesújtó bírálat érte, nem önmagára, erő‑ és lelki tartalékaira gondolt elsősorban, hanem arra, hogy ellenfelei ­– a „riválisok”! ­– hogyan vélekedhetnek róla.

               
 
 

                Szédülés, majd rosszullét fogja el megint. A csüggedés és elhagyatottság érzete rendszerint akkor vesz erőt rajta, amikor őszintén, nyíltan a szemébe mondják ­– mint egy londoni szalonban legutóbb ­– , hogy:„Végtére ön is mindenáron a hatalomra tört; de mert gyenge és hiú és tapasztalatlan politikus volt, azért nem sikerült...”

                Ezt azért nem szokták ilyen kendőzetlenül kimondani, különösen az angolok nem. Csak hát az illető, bár magyarul már nem tudott, származását tekintve magyar arisztokrata volt. Az európai emigráció üstjében ­– helyesebben mondva: mindent egybevegyítő tégelyében ­– kavarták ki rafinált ízlését. Az őseit már régen megvetette (ebben az egy dologban talált nála rokonszenvre), az újvilág liberalizmusát viszont unta már; az idegenlégiós fiúkat meg a kapribogyót kedvelte egyedül. „Hölgyeim és uraim, egymás közt vagyunk ­– jelentette ki fülbemászó baritonján. – A bőségtálba nyúlt, és két ujjbegye közé fogta a soron következő bogyót. ­– Amit elárulok, nem titok. Ezen a világon, sajnos, sohasem lesz rend...Legalábbis olyan, mint a gróf úr fejében valamikor ­– egy fintorral jelezve, hogy ez őneki szól ­–, tekintve, hogy a fiatalság minden korszakban megkótyagosodik valamilyen szamárságtól. Mint amilyen a szabadság, és a többi... Mert mindig van valami új divat. Emlékszem, amikor én fiatal voltam, a nihilistákat alig győztük lepuffantani. Aztán jöttek az anarchisták, eh...” Legyintett. Beletörődően, nem cinikusan. Végül mindenkivel kezet fogott; még vele, a „kommunistával” is.

 
 

                Hogyan értethetné meg a nyugati világgal, hogy nem az egymással ellenkező, feleselő elvek változtatnak a világ arcán (megváltásról, ebbe már beletörődött; szó sem lehet), hanem a hatalommal bíró egyedek. Kunék fő hóhéra, Szamuely népbiztos maga volt a cinizmus megtestesítője. Nem a két lábon, hanem a Pullman‑kocsiban járó gőgös, ördögi sugallaté. A „Vörös Hadsereg rögtönítélő törvényszékének karhatalmi különítménye” négy elsőosztályú vagonban lakott és egy külön étkező kocsiban tivornyázott. Egy jól sikerült tömegkivégzést követően, a hosszúszárú lovaglócsizmás, tetőtől talpig bőrbe bújt Szamuelynek, mielőtt helyet foglalt volna az ünnepi asztalnál a terrorlegények között, széles övébe dugott revolverei még füstölögtek, és legvisszafogottabb tréfája így hangzott:„Meg akarom mosni a kezemet imádság előtt, mert hullaszagú”.

                Az ambíció ára, lám, minden képzeletet felülmúlhat.

               Ez is tanulság valahol ­– a kiskacsának, aki az Adriai tengerbe pottyantva is a Mexikói‑öböl vízmozgására figyelne. Ha tehetné...Így megelégszik azzal, hogy bedugja fejét egy albán parasztasszonytól kölcsönzött pléhmosdótálba, hogy az orrába, szájába ment szappanos vizet aztán hangosan kiprüszkölje. 

 
 

                Kata elhitte Clemenceau‑nak, hogy a bátorságot az eszmék adják. Az új eszmékbe alaposan befáslizva, mint vörös zászlóvászonnal az oszlopok a május elsejei ünnepség előtt, úgy erőt vett rajta a kinti hangulat, hogy egyik reggel azzal fogadta a politika színteréről félreállított férjét:„Mától fogva én is proletárrá válok!”...Kommunista lelkesedésében saját bevallása szerint két ízben is felmosta a fürdőszobapadlót. De mire a vécékagylóhoz jutott ­– ebben szerencsére áldott állapota is „besegített” – , hányingere támadt, s a népes személyzet aggodva állta körül, hogy a ház úrnőjének nincs‑e vajon láza vagy valami komoly baja? Hiába igyekezett megmagyarázni nekik, hogy az országot magával ragadó lázas hangulat sugallta neki („Saulusból is így lett Szent Pál, nemde?”), hogy cselekednie kell ­– az egyik tajdag cselédlánynak volt mersze megjegyezni, hogy az ország lázát sem ártana megmérni...

               

                Egy félig beszakadt sárgult papírcetli. Mintha a Kata kézírása volna... „Különvonattal. Bandérium kísért, s a város polgárai sorfalat álltak. A szónoklatra viharos taps és lelkes éljenzés (bizonyos szavak kiejtése ilyenkor nem igen számít). A vidék állapotáról jobb nem beszélni. Már csak az hiányzik, hogy a franciák ránk szabadítsák a gyarmati csapataikat. Vagy ne adj’ Isten: a románok!...”

                 
               

Dúsgazdag öregurak között, a szesztilalom ellenére folyt a pezsgő. Nemcsak egy más kontinens, de a „rendezés” is tökéletesnek látszott. Méreteiben impozáns volt (akár az óriáskígyók!), jóllehet a nagyvonalúság sok kicsiny(ess)éget és képtelenséget takart.

                A szálloda előtt felsorakozott nyolc autó konvojban indult kígyólesre. Az állatkert ketrecének mélyén két vonagló dög.

„Mi a véleménye, gróf úr, a kígyóinkról?”... Károlyi zavartan forgolódott, csak valami homályos tömeget látott. Mire feltette a szemüvegét, a két óriáskígyó a megerőltető kéj után mozdulatlanul hevert, mint holmi összetekeredett tűzoltócsövek. A vizet vederből loccsantották a két alvó „sztárra”, de azokat hidegen hagyta az emberi társadalom érdeklődése. „Öt yard tizenkét és fél hüvelyk!”  ­– fordult a polgármester atyai büszkeséggel az európai jövevényhez. A gróf már jó ideje tisztában volt azzal, hogy noha ő a tiszteletbeli meghívott, nem ő lesz a ünnepi rendezvény szenzációja. Ezúttal még a grófi címéhez ragasztott „vörös” jelző is elhalványult az óriáskígyók sikerszámához képest. Rövid, elvont beszédét érdektelenség fogadta; vállalva hát óceánon túli kompromisszumát: ő a hontalan árva kijelentette, hogy az aznap látott kígyópár „magasan hordhatja a fejét, amiért olyan fogadott szülőkre akadt, mint St. Louis fogékony lelkű lakosai.”

Észak‑Amerikai útja során a tökéletes rendezés nem először keltette benne a valószerűtlenség érzését. Nem mint a zűrzavaros hónapokban itthon ­– súgta a fülébe Katus ­–, amikor dilettáns arcát mutatta minden. Úgyszólván rendező után kiáltott...

                És visszatérve Európába, szinte megilletődve vették tudomásul az óvilág megőrződött szokásait. Lehetetlen volt elfelejteni őket, mint azt a sok‑sok tárgyat, amit az olasz carabinierik elloptak tőlük (s nem csupán a rubintokkal és gyémántokkal kirakott családi karperecére gondolt); hanem a kiürített raktárak, kényszer pincelakások, penészszagú óvóhelyek lemeztelenítő pillanataira is, melyekből nekik csak kóstolóban jutott éppen, de mindannyiszor buzgón vallották, hogy a jövendő arca kárpótolni fog a világteremtés kínjaiért. Csak azt nem tudták, hogy az az arc hogyan fog kinézni... S amit belülről pusztítottak el, mivel lehet helyettesíteni majd. Mert végső soron, az ösztönöktől, a véletlenektől hajtva, valami mindannyiukban elmozdult. Hát amit akaratuk ellenére elkövettek; vagy amit mások prédáltak fel, tulajdonítottak el? ­– a hosszú szekérkonvojokban idegenbe vitt hadianyag s katonai felszerelés; de a gyári meg a kórházi is. Drága szövetek, prémek, üvegkészletek, telefonkészülékek – minden, amit csak el lehetett rabolni...Elég a kedves rézibrikek kikandikáló füleire, a porcelán kávéskancsó karcsú nyakára, az aranyozott képkeretbe foglalt csendéletre s a megfestett természetre gondolni. A többi veszteség, a kifosztott, kiüresedett tájé is, talán még jóvátehető; persze csak az élők számára.

 
 

Ismerős állomás öreg órája alatt csatlakozásra várva. A vonatok késnek. Egy lépés; még egy. Megpróbálja könnyen tartani fejét. A fizikai feszültség és izgalmak hónapjaiban hányszor érezte úgy, hogy szétrobban a halántéka. Erőfeszítés volt lehunynia szemét, s várta, hátha megfejtheti: mi jön, ki jön?

És most? ... A régi kalandok után talán szembesülni fog ellenségével.

            A halállal. Vagy csupán önmagával.