Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bestseller avagy a bestia nem alszik 9.

2010.02.20

Az an­gya­lok re­la­tív örök­ké­va­ló­sá­ga
                                              
 
Szállj ma­gad­ba! ­– mond­ja és rám san­dít.
Egy ti­tok után ku­tat, amely­re csu­pán egy
má­sik ti­tok (az övé) ad­hat­na ma­gya­rá­za­tot.
Ke­se­rű füst ka­par­ja tor­ko­mat, elöl az
ud­var­ban fonnyadt ker­ti gazt éget­nek, ki­csí­pett

                                                           új­pol­gá­rok si­et­nek el fin­to­rog­va a ka­pu előtt.

 
A nap­pa­lok vagy az éj­sza­kák hát­bor­zon­ga­tób­bak?
Csak azt tu­dom, hogy az ér­tel­met­len ön­sa­nyar­ga­tás
fel­ér egy Fe­ke­te Má­gi­á­val. A nyú­lós rém­ál­mok
ag­gasz­tób­bak, mint a hét­köz­na­pi ha­lál­fé­le­lem.
                        

                                                          (Lá­nyom­nak, Lil­lá­nak a nagy út előtt)

 

                        Ba­ná­lis tör­té­net vol­na, ha...

 

Hát­bor­zon­ga­tó éj­sza­kák után meg­pró­bál­tam alud­ni. Ide­gen föl­dön, is­me­ret­len vá­ros­ban. Ronse... A név nem je­len­tett sem­mi ti­tok­za­to­sat. Alig­ha ját­szott em­lí­tés­re mél­tó sze­re­pet Bel­gi­um újabb ko­ri tör­té­nelmé­ben, gon­dol­tam ­(az önál­ló bel­ga ki­rály­ság az 1830‑as sza­bad­ság­har­cot követően jött lét­re); sok­kal mé­lyebb ré­te­gek­ben kell ke­res­ni az eredetét.*

            Ké­nyel­mes, nagy szál­lo­da­szo­bám volt. Itt leg­alább bé­két hagy­nak, ked­vem­re he­ve­rész­he­tek és la­zsál­ha­tok.

            A sötétítő füg­gö­nyön túl már de­ren­gett, ami­kor va­la­mi tá­vo­li nyö­ször­gés­re éb­red­tem. Kis ál­lat: nyest vagy me­nyét kép­ze­tét kel­tet­te ben­nem a sej­tel­mes, ko­ránt­sem szán­dé­ko­san erőszakos (alat­to­mos?) hang. Ha nem let­tem vol­na egye­dül, újabb, szag­ga­tott ál­mom ta­lán ero­ti­kus ké­pek­kel tár­sult vol­na; volt rá eset, hogy szen­ve­dé­lye­sen ma­gá­val ra­ga­dott ilyen­kor az ex­tá­zis.

            A szád­ra ta­pasz­tott te­nyér­rel, ne­hogy fel­üvölts, a gyö­nyör bol­dog dzsun­ge­lé­re látsz, ab­la­kod a vég­te­len­re nyí­lik. Vad­ál­lat­ok bőre gyön­gyö­zik, együtt vág­tatsz ve­lük, hi­úz­tes­ted meg­fe­szül, an­ti­lop­vé­red már ment­he­tet­le­nül fo­lyik, de to­vább haj­szo­lod ma­gad, gyors­vo­na­tot, au­tót, repülőgépet (su­gár­haj­tá­sút is) el­hagysz, ma­ga­tok mö­gött hagy­tok; a gyer­mek­ko­ri her­vad­ha­tat­lan li­ge­tek csend­je zúg fü­led­ben s az az idét­le­nül döcögő, időtlen szé­nás­sze­kér. Arany­szá­la­kat hul­lat el az­óta is, s te tu­dod, so­ha utol nem ér­he­ted...

            Ez­út­tal azon­ban az éb­re­dés nem csá­bí­tott sem­mi kü­lön­le­ges­sel. A sok élet kö­zül mi­ért ép­pen ez ada­tott meg ne­kem? A vég­te­len sok én kö­zül a következő na­pok­ban, hó­na­pok­ban va­jon mi­lyen meg­le­pe­tés ­– be­teg­ség, görcs, fe­kély, lel­ki nya­va­lya, bűn és bűn­tu­dat vár ar­ra, aki ha a Tisz­tí­tó­tűz­ben nem is hisz, de időnként igény­li a gyógy­ulást, a meg­tisz­tu­lást?!

            Most ép­pen azt ál­mo­dom, hogy ko­ra haj­nal van, és nem kí­vá­nok ­– erős szó vol­na rá, hogy fé­lek ­– szem­be­néz­ni va­la­mi­vel, ami rám vár. (Hol és mi­kor? ­a kér­dés még nyi­tott.)

            Az álom­be­li hang, mely megismétlődött (bi­zony­ta­lan ér­zés fo­gott el): ben­nem volt már. Ki­űz­he­tet­le­nül. Egye­nes vo­nal gya­nánt fu­tott vé­gig a szem­köz­ti há­zig, mint va­la­mi ki­töl­tet­len űr­ben ­– és én nem is­mer­tem e vo­nal tit­kát.

            Kü­lön­ben szok­vá­nyos éj­sza­kát töl­töt­tem a ven­dég­ágy­ban. Ide­je volt fel­áll­ni, és szét­húz­ni a füg­gönyt. Nem kel­lett at­tól tar­ta­nom, hogy bam­ba vagy ijesztő fej, fe­ke­te gomb­szem (vagy ellenkezőleg: messzi­re vi­lá­gí­tó gálickék, amely­ben nin­csen sem­mi em­be­ri) le­sel­ke­dik rám egy ala­csony hom­lok alól. Em­be­ri te­remt­mé­nyé, nem ál­la­té; az arcbőr sár­gás, per­ga­men anya­ga nem lu­ci­fe­ri, in­kább gyer­me­ki, egy tá­vol‑ke­le­ti út em­lé­két idéző.

 

Egye­dül tet­te meg a száz va­la­hány lé­pést, a fris­sen ön­tö­zött asz­falt­úton át­vág­va, a szem­köz­ti há­zig. Az igaz­ság az, hogy nem vé­let­le­nül vetődött oda, épp eh­hez a ház­hoz. Na­pok óta volt al­kal­ma lát­ni a szál­lo­da ab­la­ká­ból, hogy ki la­kik ben­ne, kik és há­nyan jár­nak a ka­pun ki‑be. A fi­a­tal, szőke lánnyal – utó­lag könnyű len­ne úgy nyi­lat­koz­ni ró­la, hogy hó­bor­tos, egy­ügyű lény – több íz­ben ta­lál­ko­zott már az ut­cán. Így hát, úgy­szól­ván a gon­do­la­tai ve­zet­ték most ab­ba az irány­ba, ahon­nan hal­la­ni vél­te a kü­lö­nös han­go­kat. Bi­zo­nyá­ra má­sok, a szom­szé­dok is így vol­tak ve­le.

Tu­dat­alat­ti­já­ban le­het, hogy az az ösz­tön mun­kált ben­ne, amellyel a fi­a­tal fák­ra va­dá­szó hó­dok ki szok­ták kez­de­ni a le­dön­tött fa­tör­zse­ket.

A fél­ho­mály­ban be­ku­kucs­kált az óri­á­si­nak tűnő kulcs­lyu­kon; sem­mi fény. Gon­dol­ta, le­ül a ve­ran­da ár­nyé­ká­ba. Szellő sem rez­dült, a fák le­ve­lei moz­du­lat­la­nok vol­tak.

            Azok után, ami (be)következett, amit ő ma­ga is át­élt, nem le­he­tett egy­ér­tel­mű­en fe­le­le­tet ad­ni a kér­dés­re, hogy va­ló­já­ban ki a megszállott!...

            A lé­lek is anya­gi természetű‑e? Azok­ban a na­pok­ban ol­vas­má­nya­i­ban el­mé­lyül­ve sok ada­tot ta­lált ar­ról, hogy az egy­ház mit tar­tott eret­nek­ség­nek va­la­mi­kor. A pa­ráz­nál­ko­dás gúla‑, torony‑ és kated-rális‑szerkezetei! Lát­szó­lag jám­bor nőszemélyek éj­sza­kai bu­jál­ko­dá­sa­i­ról gyűj­töt­ték a bi­zo­nyí­té­ko­kat az il­le­té­kes meg­bí­zot­tak, olyan bo­szor­kány hír­ér­ben ál­ló bes­ti­ák­ról, akik fe­ne­ket­len só­vár­gá­sa­ik­tól hajt­va, csu­pa döfő, dü­hös, epétől for­ron­gó fér­fi­tag­ba hul­lajt­va, ránt­va, a leg­kü­lönbözőbb ál­la­ti pó­zok­ban, hi­deg kőpadlón tér­de­pel­ve, a hi­deg kőfalnak tá­masz­kod­va avagy a csu­pasz szál­kás ló­cán, ha­son, ne­megy­szer pir­ka­da­tig űz­ték bű­nös já­té­ku­kat a Sá­tán gyö­nyö­rű­sé­gé­re, össze- összetévesztve s ‑cserélve fi­úk és lá­nyok test­ré­sze­it, nyúl­vá­nya­it s köz­ben egy­re azt haj­to­gat­ták, hogy ők még min­dig szü­zek, úgy, hogy ké­pe­sek vol­tak e ha­zug­ság­gal po­kol­tűz­re jut­tat­ni még a tu­laj­don any­ju­kat is. A kö­zép­ko­ri lé­lek sírt, ja­jon­gott, hör­gött, vér­zett a Gol­go­tá­vá fel­nö­vesz­tett ol­tá­ri szent­ség előtt.  

            Az éssze­rű­ség ko­rá­nak mo­dern vív­má­nyai kö­zött (s föld­höz­ra­gadt­sá­gá­ban  egy­ben!) hon­nan ezek az avitt lá­to­má­sok? E ta­ka­ros pol­gá­ri haj­lé­kok alig­ha ta­kar­nak pri­mi­tív agyag­szob­rocs­ká­kat, s nem messze, az eu­ró­pai met­ro­po­li­sok smogfelhőiben ful­dok­lók mil­li­ói pa­ra­di­cso­mi táj­nak kép­zel­nék ezt a kis­vá­rost, ha tud­ná­nak létezéséről egy­ál­ta­lán! (Az a kü­lö­nös eset ­–, melynek sok rész­le­tét ne­ki al­kal­ma volt már meg­is­mer­ni ­– nem vál­toz­tat a lé­nye­gen; vagy ta­lán még sincs így? Csep­pet sem lé­nyeg­te­len, hogy hol és kik en­nek, a pszichometriai fel­mé­rést igénylő je­len­ség­nek a szereplői! Az ál­do­za­ton az aszt­ro­ló­gi­ai, koz­mo­ló­gi­ai vizs­gá­la­tok segíthetnének‑e? (Hip­nó­zis­sal, álom­fej­tés­sel meg­pró­bál­koz­tak már.)

            Mind­ez aköz­ben fut át agyán, hogy szün­te­le­nül ma­ga előtt lát­ja a ti­tok­za­tos (egyelőre csak annyi­ban, hogy sá­padt, beesett, göd­rös, mint aki so­ká­ig éhe­zett) fi­a­tal ar­cot, mely mint­ha ugyan­olyan meg­kö­ze­lít­he­tet­le­nül él­ne ben­ne, rég­óta, is­me­ret­len ré­gi­ók­ból üzen­ve, akár a temp­lo­mos lo­va­gok lel­ke.

            Az­zal a sza­bad­ság­gal – sza­bad len­ni, mint a se­re­gé­lyek! ­–, ame­lyet min­den ih­le­tett­ség­re fo­gé­kony szel­lem érez, nyi­tot­ta meg az aj­tót. Nem em­lék­szik már rá, ho­gyan tör­tént az egész, mi­kor szán­ta rá ma­gát a me­rész, to­la­ko­dó gesztusra...Előbb meg­nyom­ta a csengőt, köz­ben há­tát vé­let­le­nül a tölgy­fa­aj­tó­nak ve­tet­te.

Az aj­tó nyit­va volt.
 

A tisztelendő atya épp­oly elítélően nyi­lat­ko­zik az orgiasztikus rí­tu­sok­ról, mint a ba­bo­nák­ról.

“Is­ten ke­ze­i­ben va­gyunk!” ­– mond­ja beletörődő alá­zat­tal; de az­tán nem mu­laszt­ja el megjegyezni: ”Franciska nem egye­dül volt. Ing­ujj­ban ro­hant ki a ház­ból...” 

“Ki­cso­da?”
“Az illető fér­fi. Van ta­nú, aki lát­ta...”

A rendőrség már azt is tud­ja (per­sze, ez is csak szó­be­széd), hogy fran­cia út­le­ve­le volt az ide­gen­nek. Csa­lás mi­att, há­zas­ság­szé­del­gés vád­já­val (mint egy­kor Gu­ten­ber­get) egy­szer már a tör­vény elé idéz­ték; de ak­kor sze­ren­csé­sen meg­úsz­ta íté­let nél­kül.

            A temp­lom ud­va­rán székelő ku­pak­ta­nács ele­gáns urak­ból áll; az idős, köl­ni il­la­tú pol­gá­rok egytől egyig ki­csíp­ték ma­gu­kat.

“Ki kell füs­töl­ni a ház­ból és ab­ból a kis bo­szor­kány­ból is a rosszat!”

“Ér­te­sí­te­ni kel­le­ne...”

            “Kit? Is­ten hely­tar­tó­ját? A Va­ti­kánt? Vagy egye­ne­sen az Interpolt?!”

            “Nem ta­ná­csos si­et­ni a nyil­vá­nos­ság­ra ho­za­tal­lal.”

           

A gya­nú­sí­tott fér­fi (ha a lá­nyon kí­vül volt egy­ál­ta­lán va­la­ki is a ház­ban) első gon­do­la­ta bi­zo­nyá­ra az le­he­tett, hogy jó vol­na örök­re le­lép­ni a “színről”... Ha azt lát­ta, azt ta­pasz­tal­ta, amit én.

            A la­kás­ban min­den a fe­je te­te­jén állt. A föl­dön pár­nák, cse­rép­tör­me­lék, a fi­ó­kok ki­bo­rít­va. A lá­nyon, aki ön­kí­vü­le­ti ál­la­pot­ban fe­küdt a szőnyegen, kék fol­tok, üté­sek nyo­ma, mint­ha erőszakot kö­vet­tek vol­na el el­le­ne. A szom­szé­dok zárt aj­tó­val ül­nek ott­hon, nem nyi­lat­koz­nak; a ki­öre­ge­dett vá­ros la­kos­sá­ga, mint­ha vas­tag, bé­ní­tó ködfelhő eresz­ke­dett vol­na hir­te­len alá, hall­gat. Csak egy‑egy sut­to­gás­ból le­het kö­vet­kez­tet­ni a köz­han­gu­lat­ra. Fe­ke­te Má­gi­át em­le­get­nek! “Holt­biz­tos azt űzött az a sze­ren­csét­len le­ány, hogy kap­cso­la­tot lé­te­sít­sen a Sö­tét­ség Szel­le­mé­vel. A lá­to­ga­tó­ja, az a fran­cia, ál­lí­tó­lag egy so­vány dro­gos volt.”

            Össze­zsu­go­ro­dott, lár­va­sze­rű ar­cocs­kát lá­tok ma­gam előtt. Alig le­het több tizenhat‑tizenhét éves­nél. Ahogy le­tö­röl­tem hom­lo­ká­ról a ve­rej­té­ket és rám nyi­tot­ta te­kin­te­tét, vi­lá­gos­kék, üveg­go­lyó­ra emlé­kez­tető sze­me egy­szer­re fe­je­zett ki iszonyt és cso­da­vá­rást. Pil­la­na­tok múl­tán föl­is­mert, ma­ga volt a meg­tes­te­sült gyer­me­ki bi­za­lom (a vissza nem térő múlt­nak va­la­mi­fé­le fény­ud­va­ra); szem­pil­lái szin­túgy re­meg­tek, mint ko­ráb­ban a réz­tár­gyak kö­rü­löt­te. Ösz­tö­nö­sen vé­del­met ke­re­sett, de az­tán el­ta­kar­ta az ar­cát.

            Ide­gen tö­meg­ben kó­szá­lok. Min­den ku­szált, ri­asz­tó, se­hol biz­tos szán­dék a kéz­fo­gás­ra. Pe­dig az a lány me­leg kuc­kó­ra, pu­ha gyolcs­ra, va­la­mi meg­nyug­ta­tó­ra vá­gyik... A ro­man­ti­kus meg­hitt­ség, a nyílt szen­ve­dély kor­sza­kai után az álpuritán han­gu­la­tot leg­fel­jebb a csil­lo­gó fű­szá­lak, a ke­ser­nyés sza­got árasz­tó ker­ti gyo­mok el­len­sú­lyoz­zák.

            Mert a vá­ros kör­nyé­ke de­rűt fa­kasz­tó, sza­bad­ság­ra in­ge­rel. Az ál­lott vi­zek szür­ke­sé­gén túl min­den üde és vad­re­gé­nyes. Ha nem is lát­ni el in­nen a ha­va­si legelőkre, hol szik­lák közt, szo­ro­sok mé­lyén he­gyi pa­tak zu­hog.

            De a ko­mor si­ká­to­rok­ban, a fé­nyes­re kop­ta­tott, re­pe­de­zett ódon kö­ve­ken, a hám­lá­sos ház­fa­lak kö­zött, a sötétlő ge­ren­dák, a him­bá­ló­zó cég­táb­lák alatt a maszk mö­gött rejtőzködő vá­ros rej­té­lyes, bi­zarr tör­té­ne­te­ket él át. Recsegő bú­to­rok, ma­guk­tól el­sza­ba­dult ké­sek, mozsárütők, edé­nyek, pol­co­kon csilingelő po­ha­rak, csé­szék, csor­ba száj­jal repülő ib­ri­kek. Az elekt­ro­mos ház­tar­tá­si ro­bot­gép szik­rá­kat szór, a hűtőszekrény vé­sze­sen fel­búg, mint egy későre időzített Sztálin‑orgona. Ki mi­lyen ma­gya­rá­za­tot ke­res és ta­lál a meg­fog­ha­tat­lan­ra?!

            Hívő csa­lá­dok. Bű­bá­jos­ság­gal fog­lal­ko­zó, plá­ne szo­dó­mi­á­ról szó­ló köny­vek­re alig­ha buk­kan­nál ott­ho­nuk­ban, ufo‑történeteket is csak a té­vé su­gá­roz. “A ház ura ma is a bib­lia” – haj­to­gat­ja a te­o­ló­gia idős ta­ná­ra, még­is za­var­ba jön: a tör­tén­tek meg­ha­lad­ják tu­dá­sát.   

            A nyú­lós rém­ál­mok ag­gasz­tób­bak a hét­köz­na­pi ha­lál­fé­le­lem­nél.

            Elképzelhető, hogy a ré­gi szűk ut­cák élénk zöld­re fes­tett zsa­lu­gá­te­rei mö­gül, a meg­fe­ke­tült kőhomlokzatok mö­gül a vá­ros pol­gá­rai a mo­hos bükk, tölgy és gyer­tyán erdők ho­má­lyá­ban meg­bújt ko­bol­dok és (kü­lön­ben a temp­lom oszlopfőin is könyöklő) dé­mo­nok ta­nyá­ja fe­lé san­dí­ta­nak ma is, és csa­ló­ka fé­nyek csá­bít­ják az ös­vé­nye­ken sé­tá­ló­kat? El­foj­tott vá­gya­ko­zás vol­na ez – mi után?

Szel­le­mes tár­sal­gás he­lyett szin­te min­de­nütt ko­nok, tom­pa csend fo­gad. Mint­ha a késő kö­zép­kor ké­tes ki­me­ne­te­lű (ger­mán, gót) in­vá­zi­ó­it idéző kény­sze­rű “uni­ver­za­li­tá­sa” él­ne to­vább a kis­sé fa­gyos ven­dég­sze­re­tet­ben.

             Vá­kuum­ba ke­rül a ván­dor lel­ke is, ha sö­tét­ség te­le­pe­dik a környező vi­lág­ra, s a de­ren­gés­ben fel­tá­mad­nak a tár­gyak­kal ját­sza­do­zó, ok­kult ta­nok­kal hiz­lalt dé­mo­nok.

            A kaballisztikus jelekből ki­ol­vas­ni a fény és a sö­tét­ség el­len­té­tét, mos­tan­ság, midőn a mű­hold­ról ké­szült fény­ké­pe­ken a mély­ten­ge­ri áram­lá­sok is ki­mu­tat­ha­tók! Az al­le­gó­ria, “min­den dog­mák szülő- anyja” (Eliphas Levi) ki­is­mer­he­tet­len sza­ka­dé­kok fe­lett le­beg itt. A jám­bor hívőket a mo­dern Sá­tán­kor ki­hí­vá­sa kí­sér­ti meg. Ez újab­ban több ag­go­da­lom­mal töl­ti el az egy­ház szol­gá­it, mint a (meg kell ad­ni, ala­po­san le­já­ra­tott) ate­is­ta pro­pa­gan­da. Az in­téz­mé­nyes ör­dög­űzés, az erény­öv és a spa­nyol­csiz­ma ko­rá­ban volt di­vat­ban utol­já­ra. Belülről – a hit, a hi­szé­keny­ség ol­da­lá­ról ­– néz­ve jám­bo­rabb, egyér­tel­műbb idők vol­tak azok még­is. Az ör­dög, aki a val­lá­si dog­ma sze­rint a mér­leg má­sik serpenyőjében ül, ma­ga is hi­szé­keny­ség­re bíz­ta­tó lény (mond­juk, ha a fal­ra fes­ti ma­gát egy ré­szeg pol­gár előtt). A tu­dat­ha­sa­dás foly­tán az ér­zel­mi vál­ság mö­gül feltörő lát­ha­tat­lan erő azon­ban a rég­óta szim­bó­lum­má háziasodott kén­kö­ves esőnél is na­gyobb fe­nye­ge­tés. Úgy­szól­ván fel­mér­he­tet­len kö­vet­kez­mé­nyei le­het­nek a két­ezer esztendőt ­– ha nem is vé­gig di­a­dal­lal ­– túlélő ke­resz­té­nyi egy­ügyű­ség­re néz­ve.

            A vá­ros pap­ja szo­rult­sá­gá­ban már an­nak sem tud örül­ni iga­zán, hogy a spi­ri­tu­á­lis lán­go­lás belülről kezd­te ki a ma­te­ri­a­lis­ta me­ga­la­po­zott­sá­gú tu­da­ti vi­lág tör­vé­nye­it, egész be­ren­dez­ke­dé­sét. A mosz­ko­vi­ta ide­o­ló­gia vi­lág­ural­má­nak füst­be me­ne­te­le (lásd: menny­be me­ne­tel + füst­be ment terv ve­gyí­té­se) nem okoz­hat újabb – ne­vet­ség­be ful­lasz­tó! – rob­ba­nást. Egy kö­zön­sé­ges mé­di­um mit szól­na hoz­zá?!

            “Mi kö­vet­kez­het még?! ­– kér­de­zi a gaz­dag dí­szí­té­sű terítővel le­ta­kart ol­tár előtt, a fénylő belsejű ara­nyo­zott ke­hellyel ke­zé­ben a fel­vi­lá­go­sult tisztelendő atya, mi­köz­ben a mi­nist­ráns gye­rek se­gít ne­ki, hogy át­búj­tas­sa fe­jét a vállkendőn, me­lyet az­tán nya­ka kö­rül ügye­sen meg­te­ker. – Ezek már nem a vi­zek, ná­das to­cso­gók li­dér­cei! Éhe­sek, fruszt­rál­tak, mint a vá­ros sok‑sok mun­ka­nél­kü­li­je. Ked­vük­re pac­káz­hat­nak ve­lünk...”   

Az atom­fi­zi­ka s az űr­ku­ta­tás ko­rá­ban!

            A szel­le­mi el­ma­ra­dott­ság­nak, csö­kött­ség­nek több nyo­ma van itt, mint a haj­da­ni hó­dí­tó há­bo­rúk­nak. Mit tesz e szo­lid­nak hitt pol­gá­rok­kal a bi­zony­ta­lan­ság­tól va­ló fé­le­lem ­– a mo­dern ipar, a va­gyo­ni haj­sza be­lát­ha­tat­lan bor­zal­ma­i­nak árnyékában?!...

           

Össze­rez­zensz, ha meg­szó­lí­ta­nak. Min­den éb­re­dés egy fél­re­ér­tés, min­den sé­ta egy fél­ve tá­vo­lo­dás ko­rod­tól, sa­ját ma­gad­tól.

 

Zak­la­tot­tan jár­ja be a ki­halt ut­cák so­rát. Nem tud sza­ba­dul­ni az ájult ­– kü­lön­ben csú­nyács­ka – lány rémképétől. Lá­tott már közelről ágy­hoz szí­ja­zott, megerőszakolt női ál­do­za­tot. Ilyen­kor jel­lem és al­kat vo­ná­sai job­ban ki­üt­köz­nek rend­sze­rint. Sáf­rány­szí­nű su­ga­rak si­mo­gat­ják a Franciskáék tá­gas szo­bá­i­nak fa­la­it, az ab­lak­sze­mek is meglehetősen na­gyok, a kan­dal­ló sem füs­töl. Benn ül a lány, ke­zé­ben szí­nes ké­pes fo­lyó­irat, de a csa­lá­di meg­hitt­ség­nek be­fel­leg­zett (az ol­va­sá­sé­nak is). A sze­líd­ség, az ár­tat­lan­ság kor­sza­ka vé­get ért. A lágy­ság már csak ál­ca az el­ké­kült ha­lán­té­kon, a hús­ba mélyedő he­ge­ken. Zsi­ge­rek, ideg­szá­lak mind meg­ke­mé­nyed­tek Kö­rü­löt­te fa­ri­ze­us ro­ko­nok, ismerősök vissza­tet­szést, za­vart kifejező áb­rá­za­ta az ő bá­gyadt szé­gyen­ke­zé­sé­re. Alan­tas ér­zés, szá­na­lom volt kezdettől fog­va a kívülről jött re­a­gá­lás mind­ar­ra, ami a lánnyal tör­tént (tör­tén­he­tett), s ami kör­nye­ze­te kép­ze­le­té­ben az al­jas és bu­ja jelzőkkel volt tár­sít­ha­tó.

 

Az ő szá­má­ra is fel­fog­ha­tat­lan ki­hí­vás a vé­let­le­nek­nek ez az össze­es­kü­vé­se (ho­gyan ne­vez­het­né más­képp?); most ér­tet­te meg iga­zán, mit je­lent az, ami­kor meg­szo­kott dol­go­kat szo­kat­lan, kü­lö­nös meg­vi­lá­gí­tás­ban lá­tunk. Olyan ti­tok­kal áll szem­ben, mely­re csu­pán egy má­sik ti­tok ad­hat ma­gya­rá­za­tot.

Vég­re meg­ér­te­ni a tes­tünk je­le­it! ­– szó­lal meg mel­let­te ér­ces han­gon egy bi­o­ló­gus. Orosz emig­ráns csa­lád­ból szár­ma­zik. Hány ha­tá­ron ke­resz­tül ju­tott el idá­ig, hogy kö­lyök­ko­ri hob­bi­já­tól sa­nyar­ga­tot­tan, sze­rény má­so­ló­ként (vagy má­zo­ló­ként) ked­vé­re dús­kál­has­son a fla­mand mes­te­rek ké­pe­i­ben. 

 Ki­égett, szá­raz, ko­pár lel­kek kö­zött, ahol szem­mel lát­ha­tó­an min­den me­rész­ség holt­vá­gány­ba, min­den ka­land zsák­ut­cá­ba tor­koll, az ele­men­tá­ris una­lom vég nélküli órá­i­ban, rá­jössz, hogy már nem száll­hatsz ki a nyo­mo­zás­nak ne­ve­zett já­ték­ból.

A meg­kí­sér­tés kró­ni­ká­ja bor­zon­ga­tó és be­fe­je­zet­len.
 
                                                                 *

Vlagyiszlav Bogdan sze­rint Fran­cis­ká­ban belülről sza­ba­dul­tak el hol­mi lát­ha­tat­lan, rom­bo­ló erők. Először egye­dül volt a ház­ban, ami­kor a tár­gyak és a bú­to­rok el­le­ne for­dul­tak. Má­sod­szor az any­ja ép­pen ké­szült el­men­ni ott­hon­ról (“Két­szer ha­gyott el az apád ­– mond­ta nyer­sen a fürdőköpenyben elheverő lány­nak, Fran­cis­ká­ban ku­szán áll­nak össze a sza­vak –, ha­lott hí­rét is kel­tet­ték már, de vég­re Düs­sel­dorf­ban sztrip­tíz bá­rok­ban lát­ták, meg­tud­tam, hogy most is latorkodik... Meg kell ad­nom ne­ki a ke­gye­lem­dö­fést.”), egy­szó­val az asszony fél lá­bá­val már kint volt a ház­ból, ami­kor hir­te­len po­ko­li ze­ne­bo­na tá­madt. Mint­ha va­la­ki le­se­per­te vol­na a tár­gya­kat a pol­cok­ról s a fal­ról. A szo­bá­nak ab­ba a sar­ká­ba re­pült min­den, ahol Fran­cis­ka lo­vag­ló ülés­ben egy tám­lás­szék­re te­le­pe­dett ép­pen. Az any­já­nak volt annyi lé­lek­je­len­lé­te, hogy a túl­fű­tött szo­ba kö­ze­pé­re pen­de­rül­ve lá­nya elé ugor­jon, s így si­ke­rült meg­gá­tol­nia (utó­lag leg­alább­is úgy kép­ze­li), hogy a ké­pek s a fa­li­óra in­gái kárt te­hes­se­nek ben­ne.   

            “Ar­cán a ször­nyű zú­zó­dá­sok, a nyílt se­bek. Lát­hat­ta ön is. Kép­te­len, os­to­ba tör­té­net – is­mét­li meg Vlagyiszlav. ­– A bal­ese­tet vizs­gá­ló nyo­mo­zó­tiszt (más­kü­lön­ben ma­ga is nő) szin­te mo­hón ta­pa­dó te­kin­tet­tel a kö­zön­sé­ges, ot­rom­ba fri­vo­li­tás nyo­ma­it ku­tat­ta a fi­a­tal ál­do­za­ton (fel­té­te­lez­vén ta­lán, hogy a ka­rak­ter ko­rán meg­mu­tat­ko­zik az örök­lött vo­ná­so­kon). A meg­alá­zott test vo­nag­la­ni lát­szott, de ez so­kak szá­má­ra leg­fel­jebb an­nak bi­zony­sá­ga, hogy a val­lá­sos áhí­tat nincs messze ama má­sik, ér­zé­ki meg­szál­lott­ság­tól, mely oly­kor tú­lon­túl könnye­dén te­remt vég­ze­tes ka­taszt­ró­fá­kat...”

            A bi­o­ló­gus szem­ta­nú­ja volt an­nak, mi­ként tört fel Fran­cis­ká­ból az ér­tel­met­len, meg­alá­zó tor­tú­rák el­len egész lé­nyé­vel til­ta­ko­zó szen­ve­dély. Va­kí­tó éles­ség­gel raj­zo­lód­tak ki ben­ne utó­lag a vá­rat­lan me­rény­let koc­kázatai: cso­da, hogy élet­ben ma­radt! 

A lány hisz­té­ri­ás ne­ve­té­se is ar­ról árul­ko­dott, hogy sze­re­tett vol­na sza­ba­dul­ni vég­re a zsib­badt­ság ál­la­po­tá­ból. Em­lé­kez­ni pró­bált va­la­mi­re ... Például ar­ra, hogy for­ró for­ga­tag ra­gad­ta ma­gá­val ­– mind­vé­gig érez­te az is­me­ret­len erők szo­rí­tá­sát, al­tes­ti iz­mai utó­lag is­mét meg­fe­szül­tek –, s úgy lök­te a szo­ba ellenkező sar­ká­ba, mint va­la­mi rongy­cso­mót. A té­boly vil­la­ná­sai után tel­jes rö­vid­zár­lat kö­vet­ke­zett. Ki­nek, mi­nek a vak esz­kö­ze ő?!...

“A belülről rom­bo­ló erőkre kell ma­gya­rá­za­tot ke­res­nünk ­– töp­ren­gett, vö­rös­ben ját­szó, sprőd ha­já­ban tur­kál­va, Vlagyiszlav. ­– Hi­á­ba oly nyil­ván­va­ló­ak a gyöt­rött tes­ten a sé­rü­lé­sek.”

A pap új­ra át­vet­te ve­lem a ma­ga “tan­anya­gát” (a vizs­gát megelőző, ismétlő órá­kon volt ez ná­lunk szo­kás, a nyá­ri va­ká­ció előtt):

“A go­nosz szel­le­mek el­hin­tik mérgező mag­va­i­kat az em­be­rek kö­zött. Di­a­bo­li­kus ha­ta­lom­mal bír az, úgy­mond, kit go­nosz szel­lem vesz gon­do­zás­ba. Így tör­tént ez­zel a véd­te­len gyer­mek­kel is. Ha elegendő szen­ve­dély tom­bol ben­ne a fa­lánk­ság­ra, bu­ja­ság­ra, bosszú­ra, ne­tán gyű­lö­let­re is, ez azt je­len­ti, hogy szö­vet­ség­re lé­pett az ör­dög­gel. Ilyen­kor csak az imád­ság, az Istentől ka­pott se­gít­ség ment­het meg va­la­kit...”

“A könnyed el­csá­bít­ta­tás? – rep­li­ká­zott ve­le a bi­o­ló­gus. ­– De hát ön is lát­hat­ta: ki­zárt do­log! Ez a le­ány­ka gya­nún felül áll, nem­csak el­ha­nya­golt kül­se­je, a ter­mé­sze­tes női hi­ú­ság úgy­szól­ván tel­jes hi­á­nya mi­att, de mert a gyö­nyör »korbácsütései« he­lyett a té­boly rém­ké­pei él­nek ben­ne ma is vál­to­zat­la­nul. Ha­si fáj­dal­mak gyötörték... Képzelje el, mi­lyen ér­zés le­het a meg­fog­ha­tat­lan lé­nyek­kel ma­gad kö­rül. Az em­ber nincs aki­vel ha­da­koz­zék, csak azt ér­zi, hogy ki­szol­gál­ta­tott, és a csont­jai el­ne­he­zül­nek.”

Fran­cis­ka ak­kor éj­jel össze­ku­po­rod­va, bor­zong­va aludt el. Nem volt, aki meg­ment­het­te vol­na tes­tét, lel­két ez el­kár­ho­zás­tól.

Más­nap nyug­ta­tó­kat ka­pott. Én már a tisz­tu­lás pil­la­na­ti­ban ta­lál­koz­tam ve­le. Vagy in­kább a szen­ve­dés és a szé­gyen csalt hol­mi hal­vány pírt az ar­cá­ra. El‑elsírta ma­gát, s ilyen­kor már‑már ma­gam is hal­la­ni vél­tem a szám­ta­lan (em­be­ri? ör­dö­gi?) láb do­bo­gá­sát, mint­ha vi­ha­ros tánc­ba ké­szül­né­nek so­dor­ni en­gem is, rettentő, vad ütem­ben. Két­ség­beesett erőfeszítéssel ra­gad­nám ki ma­gam mág­ne­ses körükből, hogy el­ér­hes­sem az aj­tót, s a ki­lincs­re rá­csap­va ki­tár­jam, hogy hanyatt‑homlok me­ne­kül­jek on­nan.

A Fran­cis­ka ki­csiny, so­vány uj­ja­it ta­nul­má­nyo­zom. Ma­gam elé kép­ze­lem, amint ki­me­rül­ten a föld­re rogy, majd fel­ra­gad a pad­ló­ról egy tö­rött üve­gű szent­ké­pet és a mellé­hez szo­rít­ja. Hir­te­len el­sö­té­te­dett előtte a vi­lág, éles fáj­dal­mat ér­zett a nya­kán, a ha­lán­té­kán, uj­ja­i­val oda­nyúlt, s va­la­mi me­le­get, rag­adó­sat érin­tett. Vér volt.

“Descartes sze­rint Is­ten min­den dol­gok kút­for­rá­sa ­– mond­ja han­go­san Vlagyiszlav, úgy, hogy a pap is hall­has­sa. ­– A vi­lág­egye­tem nagy gé­pe­ze­te lát­tán Is­ten nem érez se sze­re­te­tet, se gyű­lö­le­tet, be­éri a tit­kok­kal, me­lye­ket csak a tu­dás fé­nye sza­ba­dít­hat meg a fö­lös­le­ges sejtelemtől... Tudom, így gon­dol­kod­ni ­– ne­vet­te el ma­gát az emig­ráns bi­o­ló­gus – egye­sek sze­mé­ben fel­ér az eret­nek­ség­gel. Az eret­nek­ül­dö­zés­nek Oro­szor­szág­ban is nagy, fé­nyes múlt­ja van. Ta­lán Merezs­kovsz­kijnál ol­vas­tam, hogy az eret­ne­kek pe­rét a fel­ál­lí­tott Szent Szinódus előtt tár­gyal­ták egy­kor. Az íté­let úgy szólt, hogy a fő­ko­lom­posok ke­rék­be tö­res­se­nek, a töb­bi­ek meg­bo­to­zan­dók, az orr­li­ka­i­kat fel kell ha­sí­ta­ni, s a fér­fi­ak gá­lya­rab­ság­ra, a nők fog­ház­ba vagy ko­los­tor­ba vet­tes­se­nek... Há­nyan szen­ved­tek gyöt­rel­mes ha­lált azért, hogy vé­gül még­is be­iga­zo­lód­jék, amit Leib­niz ál­lí­tott volt: min­den moz­gás oko­zó­ja az em­be­ri szel­lem, amely ide­ák­ból áll va­la­mint centrum­szeg­letekből. A vi­lág­egye­tem az Is­ten har­mó­nia sze­rint működő gé­pe­ze­te, ha úgy tet­szik: óraműve... Erre nyil­ván jön az el­len­ve­tés, mi­sze­rint...”

Ki­vár­ta, amíg a pap mél­tó vá­lasz­ra ra­gad­tat­ja ma­gát:

“Az, hogy Is­ten em­ber ké­pé­ben ölt­sön tes­tet, épp­olyan esz­te­len ál­lí­tás, mint azt mon­da­ni, hogy a kör há­rom­szög vagy négy­szög alakú... Most én vá­rom az újabb rep­li­kát ­– húz­ta el a szá­ját az egy­há­zi em­ber. – Hogy az ige test­té vá­lá­sa csu­pán ke­le­ti vi­rá­gos be­széd. Lám, más is for­gat­ta Merezskovszkij An­ti­krisz­tu­sát.”

  

Füst ka­par­ja a tor­ko­mat (meg­le­het, ker­ti gazt éget­nek va­la­hol); de ér­zem, tu­dom, at­tól sem es­nék iz­ga­tott ká­bu­lat­ba már, ha fe­je­met ne­tán pa­rázs­tar­tó fö­lé haj­ta­nák, mely­be sá­mán fü­ve­ket és esszen­ci­á­kat szór­tak.

A Fran­cis­ka tit­ka ­– az én tör­té­ne­tem is im­már ­– egyelőre tu­dós fők szá­má­ra is meg­fejt­he­tet­len ma­radt. Hát ak­kor e pol­gá­rok előtt, akik szá­má­ra a bű­nön tú­li “terra incognita”‑állapot: Is­ten­kí­sér­tés! Mit kezd­het­né­nek ők ez­zel a ti­tok­kal.

            Újab­ban egy Blackner vagy Blackster ne­vű amatőr bi­o­ló­gus kísérleteiről re­bes­get­nek va­la­mit... a nö­vé­nyek ér­ze­lem­vi­lá­gát illetően. A ha­zug­ság­vizs­gá­ló gép meg­hi­bá­so­dá­sa mi­att ál­lí­tó­lag az egyik rendőr úgy fel­dü­hö­dött, hogy el­pusz­tí­tot­ta a kí­sér­le­ti alany­nak te­kin­tett nö­vényt. Az in­ci­dens után a töb­bi nö­vény, mint­egy gyil­kostki­ált­va, feltűnő mó­don ­– mérhetően ­– össze­rez­zent e rendőr kö­ze­lé­ben, míg más sze­mé­lyek iránt kö­zöm­bös ma­radt...

            A Franciskáék la­ká­sá­ban a dísz­nö­vé­nyek min­dig nagy becs­ben áll­tak ­Nos, hang­zik az okos­ko­dás, ha igaz, hogy bi­zo­nyos nö­vé­nyek vil­lany­hu­za­lo­kat össze­bo­goz­va ké­pe­sek rö­vid­zár­la­tot okoz­ni, és há­zi be­ren­de­zé­se­ket, szta­ni­ol­le­me­ze­ket is meg­ron­gál­tak már, mi­ért ne for­gat­hat­ták vol­na fel a szó­ban for­gó há­zat? Na és, hogy rá­ijesz­tet­tek ar­ra a lány­ra, ta­lán “ér­zel­mi lec­ké­nek” szánták!...

            Má­sok megint ok­kult te­ó­ri­ák­kal igye­kez­nek bi­zo­nyí­ta­ni a vi­lá­got moz­ga­tó an­gya­li és ör­dö­gi lé­nyek je­len­lét­ét az em­be­rek éle­té­ben. A je­zsu­i­ták­ra hi­vat­koz­nak, akik sze­rint az an­gya­lok tu­laj­don­kép­pen az Is­ten ter­mé­szet­fö­löt­ti aján­dé­ká­nak tekinthetők; ha nem is fi­zi­kai, de me­ta­fi­zi­kai ér­te­lem­ben vé­ges lé­tünk tar­to­zé­kai. Re­la­tív örök­ké­va­ló­sá­gu­kat ma­ga Szent Ta­más is meg­vi­lá­gí­tot­ta volt: “az időfolyam part­ján áll­nak, és csak ak­kor lép­nek a fo­lyam­ba, ha cse­lek­vés­be­li fel­ada­ta­ik ezt meg­kö­ve­te­lik tőlük.”

A Ronse‑ot is érintő időfolyam sod­rá­ban – e ri­o­ga­tó ba­goly­hu­ho­gás sze­rint ­– az, ami ez­zel a lánnyal tör­tént, ha nem is cso­da, de égi jel­nek tekinthető... Vagy mégsem?!­ E ron­tó erőkkel és te­ó­ri­ák­kal szem­ben hát­ha épp egy ár­tat­lan szem­pil­la­rez­dü­lés je­len­ti a kár­ho­zat­ra ítélt vi­lág­vég en­zim­je­i­ben szunnya­dó kez­de­tet.

 

                        A szá­raz szél­ben gya­nús só­vár­gá­sok.

Be­te­me­tett il­lú­zi­ók.

 Se­hol a koc­ká­zat, hogy a vak­ság si­ká­to­rá­ban vár va­la­ki vagy va­la­mi... El­len­fél ­– a fel­újí­tott lo­va­gi tor­nán!

Egy bo­lyon­gó szá­má­ra ma­rad a ta­lán má­sutt.
A Va­la­hol.

Tom­pa, szí­vós ér­zés. Nem vágy, nem is hit már. Csak az év­szá­zad­ok alól feltörő őrület sa­lak­ja.

 
áp­ri­lis


* A né­hai kelta‑germán tör­zsek föld­jén a ho­mály­ba vesző kö­zép­kor után Ró­ma tar­tós ural­má­nak a fran­kok be­tö­ré­se ve­tett vé­get. 864‑ben Ko­pasz Kár­oly ve­je, Vas­ka­rú Balduin meg­véd­te a tar­to­mányt az újabb be­tö­ré­sek el­len, s elsőként kap­ta meg a Fland­ria gróf­ja cí­met. Jó fél év­ez­red múl­tán Fland­ria Eu­ró­pa leg­né­pe­sebb és leg­gaz­da­gabb föld­jé­nek szá­mí­tott. A vá­ro­sok ­– köz­tük Ronse ­– pol­gá­rai posztószövésből, kereskedésből, később csipkeverésből él­tek, és meg tud­ták vé­de­ni sza­bad­sá­gu­kat gróf­ja­ik­kal, de még az ide­gen fe­je­del­mek­kel szem­ben is. A XIV. szá­zad­ban Artevelde Ja­kab ve­ze­té­sé­vel fel­lá­zad­tak I. La­jos gróf el­len. Fland­ria utol­só gróf­já­nak, II. La­jos­nak Má­ria ne­vű uno­ká­ját Mik­sa her­ceg (maj­da­ni csá­szár) vet­te fe­le­sé­gül; ez ál­tal Fland­ria, Bur­gun­di­á­val együtt, a Habs­bur­gok­ra szállt.