Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bestseller avagy a bestia nem alszik 8.

2010.02.20

 

Az agg Eugénie csá­szár­né sé­tá­ja Fontainebleau‑ban,

                               a vi­lág­há­bo­rú előtt
 

Ez az utol­só me­ne­dék­hely, aho­vá meg le­het hú­zód­ni a zűr­za­var, a szemfényvesztő ügyeskedők elől. Nem mint­ha Pá­rizs von­zá­sa meg­ko­pott vol­na. “Féláramvonalas” lu­xus­ko­csik szá­gul­da­nak a bul­vá­ro­kon. Nem­rég a fran­cia ba­lett “mo­der­ni­zá­lá­sá­nak” le­he­tett szem­ta­nú­ja ő is; Egy fa­un dél­után­ját ad­ták elő a szín­pa­don,ta­lán Debussytől. A pá­ri­zsi di­vat világelső ma is. No és a chan­son! A vi­lág­hí­rű dizőz, Mistrin­guette ve­ze­ti ma a Moulin Rouge‑t... A nagy­ha­tal­mi ver­sen­gés­ben azon­ban a köz­tár­sa­sá­gi Fran­cia­or­szág mint­ha egy­re job­ban hát­tér­be szo­rul­na. Bez­zeg a Má­so­dik Csá­szár­ság ide­jén, ami­kor meg­bol­do­gult fér­jét, III Na­pó­le­ont nem átal­lot­ták “operettszínésznek” csú­fol­ni, ak­ko­ri­ban az egész vi­lág job­ban tar­tott Fran­ci­a­or­szág­tól. Igaz, hogy III. Na­pó­le­on min­den ka­land­ja (Vi­et­nam gyar­ma­to­sí­tá­sa, Me­xi­kó meg­hó­dí­tá­sa) ku­darc­cal végződött.

Rán­cos ke­zét né­zi. Az erek raj­ta mint va­la­mi her­nyók. Va­la­mi­kor még rá­gon­dol­ni is ir­tó­zott: egy csú­szó­má­szó ke­resz­te­zi az út­ját, vagy Is­ten ments, a fá­ról le­pottya­nó her­nyó! Most el kell vi­sel­nie még­is; úgy vi­se­li ma­gán őket, akár az idő “fel­ség­je­le­it”. Il­lú­zi­ók, rá­gal­mak, fé­lel­mek, cél­tu­dat! ­– rend­re min­den el­hagy­ta. Egye­dül tö­ré­keny tes­te tar­tott ki hű­ség­gel. (Ki gon­dol­ta vol­na?) Eny­he szó rá, per­sze, hogy törődött. Csak a hin­tó ke­re­ke­i­nek üte­mes rin­ga­tá­sa hat rá né­mi­képp meg­nyug­ta­tó­an. El­kép­ze­li ma­gát, amint egy­ked­vű­en, fe­jét ló­gat­va vo­nul ki ebből a meg­zá­pult vi­lág­ból, aho­gyan a lo­vak bak­tat­nak... Egy­re job­ban za­var­ja a lép­tek za­ja, a jövés‑menés, s főleg a kis‑ és nagy­em­be­rek fe­cse­gé­se. Ami­kor még úgy ko­csi­ká­zott ki ide, Fontainebleau‑ba, mint haj­dan a nagy Na­pó­le­on tet­te volt fe­le­sé­ge­i­vel vagy szeretőivel. Ké­jel­gé­sek, gyo­mor­gör­csök ürü­gyén ez a kas­tély tit­kos ta­lál­ka­he­lye volt az első csá­szár­nak. Hány­szor lep­ték el könnyek, az in­du­lat­tól is, a vakmerő kor­zi­kai ar­cát; még­is tetőtől‑talpig fér­fi volt. Nem tűr­te meg az anar­chia tob­zó­dá­sát. Ami­kor a cár meg a bé­csi Habs­burg csá­szár ha­dai, a po­ro­szok­kal szö­vet­kez­ve, Pá­rizs el­len vo­nul­tak, s a fran­cia főváros meg­ad­ta ma­gát, Na­pó­le­on ak­kor is Fontainebleau‑ba me­ne­kült. Száz év­vel ezelőtt itt ír­ta alá a le­mon­dá­sát; előbb fia ja­vá­ra, mert azt hit­te, még van lehetőség meg­men­te­ni a csá­szár­sá­got. De mi­nisz­te­rei, tá­bor­no­kai hit­vány mó­don el­pár­tol­tak tőle. El­árul­ták. Őt is!... S hi­á­ba vár­ta ide a kas­tély­ba má­so­dik fe­le­sé­gét, Má­ria Luj­zát. Az asszony in­ga­tag­nak bi­zo­nyult. Nem is lát­ták vi­szont egy­mást töb­bé az élet­ben.

A nagy elődnek – ha rö­vid időre is ­– si­ke­rült Cé­zár­ként vissza­tér­nie a Mars‑mezőre. Eugénie még em­lék­szik ar­ra, hogy az ő fér­je, III. Na­pó­le­on is azt kép­zel­te: az egyet­len szó ­– Fran­cia­or­szág! ­– min­den in­ga­do­zót szí­ven üt. Ám­de hi­á­ba vár­ta, hogy mint a kas­tély fa­la­it be­bo­rí­tó ro­man­ti­kus fest­mé­nye­ken, a harc­ra fel­aj­zott gár­da ha­lál­ba men­jen ér­te (ér­tük).

A po­ro­szok bosszú­ja erősebbnek ­– vég­ze­tes­nek ­– bi­zo­nyult! Könny szö­kik sze­mé­be, midőn emlékezetéből föl­idé­zi Herr Krupp ágyú­óri­á­sát a Pá­rizs­ban meg­ren­de­zett vi­lág­ki­ál­lí­tá­son. (Hány­ban is volt? Csak­nem fél év­szá­za­da már, hi­he­tet­len!) Va­ló­sá­gos nép­ün­ne­pély zaj­lott ak­kor a fran­cia fővárosban, nem csu­pán Eu­ró­páé. A ba­jo­rok sö­rös­hor­dó­kon ágál­tak, vagy in­kább he­ve­rész­tek. A ko­zá­kok fi­cán­ko­ló pa­ri­pák há­tá­ról in­te­get­tek vi­gyo­rog­va. A ke­le­ti szőnyegeken me­se­be­li ék­sze­rek, drá­ga­kö­vek, ara­besz­kek va­kí­tot­tak a nap­sü­tés­ben. A toll­dí­szes benn­szü­löt­tek, ki­fúrt or­ruk­ban ha­tal­mas, fénylő ka­ri­kák­kal. S a ponc­hós me­xi­kó­i­ak meg­bíz­ha­tat­lan, él­ve­teg te­kin­te­té­nek vil­lo­gá­sa a somb­re­ro ka­la­pok alatt. Az egyip­to­mi mú­mi­ák fö­lött a ma­gas­ban Nadar lég­ha­jó­ja rin­ga­tó­zott, mint egy gon­do­la... S e sok­szí­nű, fel­ka­va­ró lát­vány kö­ze­pet­te az öt­ven ton­nás po­rosz ágyú­ször­nye­teg! Ki gon­dol­ta vol­na, hogy ha­ma­ro­san még a leg­újabb tí­pu­sú an­gol moz­dony­nál is prak­ti­ku­sabb “ma­si­ná­vá” vá­lik? A csá­szár­né egyik arisz­tok­ra­ta barátnője még meg is ci­ró­gat­ta volt a csö­vét kesz­tyűs ujj­be­gyé­vel. A zsur­na­lisz­ták a bé­ke ágyú­já­nak ne­vez­ték.

S a né­me­tek most megint Pá­rizst fe­nye­ge­tik... mint 1870‑ben? Le­het, hogy a Fontainebleau‑i kas­tély nyu­gal­má­nak is vé­ge. Fran­ci­a­or­szág­ban ál­lí­tó­lag min­de­nütt erődöket épí­te­nek, a montreau‑i kas­tély fö­lött is... Az excsászárné vár­ja, hogy sé­ta­lo­vag­lás­ra meg­in­vi­tált déd­uno­ka­hú­ga fel­buk­kan­jon a nye­sett bok­rok mö­gül. A csi­kó a fi­nom zab­adag da­cá­ra sem volt haj­lan­dó el­in­dul­ni. Eugénie pár pil­la­nat­ra be­huny­ja sze­mét, s már‑már hal­la­ni vé­li a fe­ke­te sö­rény su­ho­gá­sát. Ön­kén­te­le­nül is be­le­bor­zong. A me­ne­kü­lés ké­pe­i­vel az em­lék­ré­te­gek mind job­ban össze­ka­va­rod­nak ben­ne...

Nem sok idővel a mo­nu­men­tá­lis vi­lág­ki­ál­lí­tás után Pá­rizs­ban ba­ri­ká­do­kat épí­tet­tek. A go­nosz fel­for­ga­tók­nak köszönhetően. Dreyfus ne­ve jut eszé­be elsőnek, de az excsászárné az olyan per­verz író­kat is kö­zé­jük so­rol­ja, mint a Zo­la.

 

Ami­kor há­bo­rú­ba sod­ród­tak a po­ro­szok­kal, a Krupp cég Pá­rizs­ban ki­ál­lí­tott ször­nye­te­ge ki­vá­ló­an mű­kö­dött. A po­rosz had­se­reg meg­száll­ta Fran­cia­or­szág nagy ré­szét, és Sedannál (az öreg hölgy ma­ga elé kép­ze­li a mar­ká­ba nevető Bis­marck un­dok roz­már­po­fá­ját) döntő ve­re­sé­get mért a fran­ci­ák­ra. De még azelőtt!... Fér­je, az ál­ta­lá­nos óhaj­nak en­ged­ve, Bazain mar­sall ke­zé­be ad­ta a ka­to­nai irá­nyí­tást. Ki­hir­det­ték az ost­rom­ál­la­po­tot. Ak­kor ő, Eugénie császárnő is úgy érez­te, hogy cse­le­ked­nie kell. Ki­ált­ványt in­té­zett a sok szel­le­mi nya­va­lyá­tól megfertőzött, szét­hú­zó fran­ci­ák­hoz: “Kö­zöt­tünk im­már csu­pán egyet­len párt lé­te­zik, Fran­cia­or­szág párt­ja, s csak egyet­len zász­ló, a nem­ze­ti dicsőség zász­la­ja... A fran­cia nép min­dig ked­vel­te a ko­mé­di­át. De ne­ki ez már túl sok­nak bi­zo­nyult. A főváros a csá­szár­ság el­len fo­gott fegy­vert. Ki hit­te vol­na, hogy a fel­lá­zí­tott, éhes, ron­gyos csőcselék kö­ré­ben kelendőbb lesz a vas(golyó), mint a ci­pó, a kenyér?!... Őrültek! Leg­szí­ve­seb­ben ezt ki­ál­tot­ta vol­na oda ne­kik. Azok úgy­is azt fe­le­sel­ték vissza, hogy: ha­lál az el­len­ség­re! Nem­csak a po­ro­szok­ra, a csá­szár­pár­ti­ak­ra is.

“Az ost­rom volt a leg­ször­nyűbb. (Sen­ki sem kép­zel­te ak­kor, hogy a le­rom­bolt Pá­rizs ilyen ha­mar új­já­é­pül.) Még Abd‑el Kader arab emír sem volt fé­lel­me­te­sebb an­nak­ide­jén, aki «szent há­bo­rút« hir­de­tett Al­gé­ri­á­ban III Na­pó­le­on el­len. Ezer sze­ren­cse, hogy fog­ság­ba esett, ha em­lé­ke­ze­tem nem csal, Da­masz­kusz­ban halt meg.”

 

A spandaui kas­tély­ban, Berlintől észak­nyu­gat­ra, a po­ro­szok jól bán­tak ve­lük; fog­sá­guk ide­jé­re még­sem em­lé­ke­zik vissza szí­ve­sen... Bazain mar­sall el­akadt Metzben, az első had­se­reg pe­dig Sedannál meg­ad­ta ma­gát. Fér­je csá­szár­hoz mél­tat­lan­nak mu­tat­ko­zott: dü­hön­gött, ök­lét ha­rap­dál­ta, a má­sik perc­ben meg nya­va­lyog­ni kez­dett, mi­kor tu­do­má­sá­ra ju­tott, hogy az egyik (az Ambiguban) szín­ház­ban nagy si­ker­rel ját­szott bo­hó­zat­nak már a cí­me is pro­vo­ka­tív: a me­ne­kül­ni készülő III Na­pó­le­ont gú­nyol­ja ­– «fiche le camp« ­–, va­gyis hát “Iszkol‑herceg” meg­lóg, olaj­ra lép; a Köztársaság‑párti vezetők el­len­ben a sza­ka­dék szé­lén ál­ló or­szág­ban is ki­tar­ta­nak a har­co­ló tö­meg­gel.

“A bomlasztókkal!”... Eugénie csá­szár­né va­ló­sá­gos fú­ri­á­vá vált. “A La furia francese” ­– ahogy az ola­szok mond­ják ­– még hát­ra­van, gon­dol­ta! Meg­pró­bált bá­tor­sá­got ön­te­ni a ba­ri­kád innenső ol­da­lán ál­ló urak­ba, tisz­tek­be. De, saj­nos, már nem­igen volt ki­re szá­mí­ta­ni­uk. Ak­kor nyi­lat­koz­ta ő mél­tó­ság­tel­je­sen: Meg­bu­kott az eu­ró­pai ci­vi­li­zá­ció is, ha a fran­cia csá­szár­ság megbukik!... A lá­za­dók­kal si­ke­rült le­szá­mol­ni, de a csá­szár­ság esz­mé­jét, mi­u­tán a szabadkőművesség ügy­nö­kei meg­té­páz­ták, a tö­meg vég­képp sár­ba ta­pos­ta. (Ő később csak ten­den­ci­ó­zu­san fo­gal­ma­zott hal­lo­má­sok­ból ér­te­sült ar­ról, hogy a Luxembourg‑kert a le­szá­mo­lás vá­gó­híd­ja lett, vész­tör­vény­szé­kek mű­köd­tek a bor­mé­ré­sek­ben, még az Ope­rá­ban s a szín­há­zak épü­le­te­i­ben is).

A há­lá­dat­lan pá­ri­zsi­ak azt kap­ták, amit meg­ér­de­mel­tek. Ha már a há­zi­asszony­ok is ké­pe­sek vol­tak csa­pat­ba verődve ki­ál­toz­ni a kör­uta­kon, s élü­kön egy halaskofa szit­ko­kat szórt a csá­szá­ri pár­ra! Akik­nek köszönhetően az első csá­szár­ság ne­héz, fa­ra­gott bú­tor­za­ta he­lyett ­– eb­ben Eugénie íz­lé­sé­nek döntő sza­va volt ­­– meg­aján­dé­koz­ta­tott, nem­csak Pá­rizs, a fes­tett fá­ból, ara­nyo­zás­sal ké­szült, XV. La­jos ko­ra­be­li bú­to­rok mél­tó má­so­la­ta­i­val.

Az öreg csá­szár­né e felismeréstől elér­zé­ke­nyül­ve, eny­he szé­dü­lést érez. Hol egy pad, ami­re leüljön?... Egy korty áni­zsos, meg sem kel­lett szó­lal­nia, más­kor min­dig kéz­nél volt ilyen­kor.

Lel­ké­ben ha bi­za­ko­dás­sal nem is, de sze­líd meg­adás­sal, a múlt­ra fáty­lat bo­rí­tó re­zig­nált­ság­gal tet­te meg ma az első lé­pé­se­ket a cso­dá­la­tos kas­tély­park­ban. S lám, mi­lyen fel­dúl­tan bo­tor­kál a hin­tó fe­lé e rö­vid sé­ta után, pe­dig a haj­da­ni, min­den­ko­ri ter­mé­szet ve­szi kö­rül. Az em­ber­nek, amíg él, erősnek kell ma­rad­nia. Er­re ne­vel­te ma­gát min­dig. Igaz, a kellő pil­la­nat­ban rend­sze­rint ha­bo­zó, sok vo­nat­ko­zás­ban kö­zép­sze­rű és ügye­fo­gyott fér­jét se­hogy sem tud­ta meg­ta­ní­ta­ni er­re. Ami azt il­le­ti, III. Na­pó­le­on szto­i­kus ural­ko­dó­nak sem szü­le­tett...

A kes­keny, a né­hai metsző jelzőt rég­óta ki nem ér­de­melt női száj re­me­gé­sén mint­ha még erőt ven­ne egy ke­se­rű mo­soly. Té­ves hi­e­de­lem, hogy csu­pán ha­lá­lunk pil­la­na­tá­ban vol­nánk ké­pe­sek át­él­ni a múl­tat. Az a végső pil­la­nat leg­több­ször ha­zug il­lú­zió, csak ámít­ga­tás a gyen­ge lé­lek­nek. Erő és aka­rat! Őbelőle mint­ha még most sem ve­szett vol­na ki tel­je­sen. A test, leg­alább­is az övé ­– az utol­só, nagy ámí­tást megelőzően ­– a ke­gyet­len vi­szon­tag­sá­gok­ra, ku­dar­cok­ra is em­lék­szik... A lát­ha­tár, lám, még kivehető. Ez nem az égi dal­lam­mal, az an­gya­li kó­rus­sal gya­ko­rolt kegy; ha a re­á­lis tá­vol­sá­gok össze­ku­szá­lód­tak is már. S a föld is: mi­ó­ta sü­ket. A haj­da­ni, kép­zelt dob­ba­ná­sok­ra, mint va­la­mi dob­per­gés­re, a szí­ve fel‑felgyorsul, és a te­mér­dek szép­ség és vágy, ami föl­di lé­te osz­tály­ré­sze­ként meg­ada­tott ne­ki, föl­men­tést ad a re­mény­ke­dés­nek. Belőle is szü­le­tett ­– s szü­let­het még – va­la­mi jó...

 

Csak az a nagy po­fa­sza­kál­lú fel­for­ga­tó, Karl Marx ne szü­le­tett vol­na meg, aki ké­pes volt a II Csá­szár­ság Pá­ri­zsát az orosz job­bágy-sa­nyar­ga­tók és az oláh bo­jár­ság ta­lál­ka­hely­ének ne­vez­ni. Ho­lott mi­u­tán őket szám­űz­ték, már nem volt szük­ség több ola­jat ön­te­ni a tűz­re.

 

“A fen­ség út­ra ké­szül? Vagy ta­lán itt óhajt meg­száll­ni?” ­– hal­lat­szik egy kö­zö­nyös­sé­gét pa­lás­tol­ni tu­dó hang a sötétedő dél­után­ban.

A há­ló­te­rem­ben egész éj­jel ké­pe­sek len­né­nek éget­ni a tü­zet. Mint egy­kor a sok gyer­tyát, midőn Na­pó­le­on aludt itt, amint a ha­gyo­mány be­szé­li, leg­több­ször anya­szült mez­te­le­nül. A nyolc­van­nyolc esztendős Eugénie excsászárné meg­nyúlt or­ra a Nagy Előd va­la­me­lyik ágya­sá­nak émely­gést keltő, édes par­füm­jét ér­zi vá­rat­la­nul, s a meg­élén­kült szél­ben is szo­kat­lan áju­lás kör­nyé­ke­zi.

 
2003. már­ci­us 30.
 
 
 
 
 

                                           A lát­ha­tat­lan ter­ror

 

A fé­le­lem­ér­zet va­la­mennyi­re csak egy­más­hoz lán­col­ta őket. De akit nem csu­pán a külső ve­szély szo­ron­gat­ta­tá­sai kí­sér­tek el min­de­nü­vé ide­gen­ben, aki­nek az el­mé­jét a belső, kiszellőztethetetlen fé­le­lem is fog­va tar­tot­ta, az ne­he­zen ke­rül­het­te el tra­gi­kus sor­sát. Ilyen volt René Crevel. Klaus az emig­rá­ció bi­zony­ta­lan kör­nye­ze­té­ben szem­be­né­zett az el­ke­rül­he­tet­len rém­mel: ál­lí­tot­ta, hogy René azért lett ön­gyil­kos, mert félt a megőrüléstől. Holt­pont­ra jut­ván, nem tud­ta el­vi­sel­ni töb­bé a következő fél­órát, a következő per­cet.

Itt leg­alább biz­tos ta­laj van a lá­bunk alatt ­– igye­kez­tek meg­nyug­tat­ni ma­gu­kat és egy­mást Svájc­ban, Pá­rizs­ban, még Prá­gá­ban is a töb­bi­ek. Köz­tük Klaus nővére is, Eri­ka. Mi­kor el­hagy­ták Né­me­tor­szá­got mind a ket­ten na­gyon op­ti­mis­ták vol­tak. S jól­le­het a Klaus fi­a­tal ener­gi­á­já­ból bőven fu­tot­ta cikk‑ meg re­gény­írás­ra, vagy olyan nem várt iz­gal­mak­ra is, mint ami­lyenek a zü­ric­hi ná­ci klikk pro­vo­ká­ci­ói vol­tak (egy íz­ben a tün­te­tés lö­vé­szet­té fa­jult, éles­töl­ténnyel), Klaus ­– meg­tor­pa­ná­sai kö­ze­pet­te ­– egy­re több­ször idéz­te föl ma­gá­ban pá­ri­zsi meg­ér­ke­zé­sé­nek azt a pil­la­na­tát, midőn meg­tud­ta, hogy ba­rát­ja, René nincs töb­bé. Leonhard Frank volt mel­let­te ­– együtt utaz­tak Zürichből a nem­zet­kö­zi író­kong­resszus­ra. Az egyik főszervező, Fritz Landshoff a pá­lya­ud­va­ron vár­ta őket, s mi­vel a fül­ledt éj­sza­kai uta­zás­tól ki­me­rült­nek lát­szot­tak, kíméletből el­hall­gat­ta előlük az ön­gyil­kos­ság hí­rét; he­lyet­te egy kel­le­mes meg­le­pe­tés­sel állt elő: a Champs‑ Élysés‑n, a Palace‑ban fog­lalt ne­kik szál­lást; Klaus, ahogy vissza­em­lék­szik rá, csa­ló­dot­tan re­a­gál­ta le a gá­láns nagy­lel­kű­sé­get, ő, a ré­gi Pá­rizs ra­jon­gó­ja, job­ban ked­vel­te a kis szál­lo­dá­kat a bal par­ton. Ami­kor más­nap reg­gel az­tán a te­le­fon­ban hal­lott hírtől el­sá­padt, va­ló­ság­gal rosszul lett, no­ha le­haj­tott fővel, majd el­for­dul­va s az ab­la­kon ki­néz­ve is ma­gán érez­te a kö­ze­lé­ben ál­ló Leonhard Frank hi­deg, acél­kék te­kin­te­tét ­– per­ce­kig nem tu­dott meg­szó­lal­ni.

– Meg le­het ér­te­ni ­– mond­ta Leonhard Frank szin­te kö­zö­nyös han­gon, mi­u­tán be­avat­ták vég­re őt is a gyá­szos tra­gé­di­á­ba, és szó­ra­ko­zott mo­sollyal nyug­táz­ta René Crevel ön­gyil­kos­sá­gát.

– El­hi­tet­ni ön­ma­gad­dal, hogy me­ne­kül­hetsz va­la­mi elől, ami ben­ned van, s tu­dod, hogy rosszat tesz.

– Rá­adá­sul fel­fo­ko­zó­dott ben­nem a bosszú­vágy; úgy ér­zem, elég, ha meg­pat­tan va­la­mi be­lül, egy ideg­szál, hogy ele­mi erővel tör­jön fel belőlem a gyű­lö­let.

– Ezek sze­rint ért­jük egy­mást ­– bó­lin­tott Frank; ez­út­tal mint­ha egy csepp jó­in­du­lat eny­hí­tet­te vol­na hang­já­nak szenv­te­len­sé­gét.

Csu­pa agi­ta­tív szó­nok­lat, fe­lü­le­tes vi­szont­lá­tás s a vo­lun­ta­ris­ta, el­szánt­sá­got le­ver­ni nem tu­dó, meglehetősen me­rev tárgy­vá­lasz­tás és ka­te­go­ri­kus íté­le­tek a vendéglőasztalnál is... A ká­vé íze túl­sá­go­san megédesül, ha ezek a szá­nal­mas em­be­rek (Klaus ma­gát is kö­zé­jük so­rol­ta) las­san el­fe­lej­te­nek ne­vet­ni. Mi le­het ott­hon?!

Ez a szá­raz der­medt­ség, gon­dol­ta, mandula‑fagylatját ka­na­laz­va. A kö­zön­sé­ges kis­ka­nál za­var­ta vol­na ­– ami­ért nem ezüst, mint a Nobel‑díjas Va­rázs­ló ebédlőasztalánál? Azelőtt (“vá­sott köly­kök vol­tunk, aho­vá csak le­he­tett, Eri­kát is ma­gam­mal ci­pel­tem”) sza­ba­don uta­zott, bo­lyon­gott nem csak e jó öreg kon­ti­nen­sen. Most vi­szont a lel­ke mint­ha meg­ret­ten­ne a si­vár tér­ben ­– vagy hu­szon­va­la­hány éves ko­rá­ra az em­ber már be­le­fá­radt vol­na a cél­ta­lan csatangolásba?...

“Se­hol sincs tar­tós ma­ra­dá­som. Mint­ha pót­szer vol­na min­den. Pót­lá­sa akar­na len­ni a már meg­sej­tett örök­ké­va­ló­ság­nak. Mint aho­gyan a seb­té­ben meg­írt s szin­te ol­va­sat­la­nul le­adott re­gé­nyek in­kább tá­vo­lí­ta­nak az el­kép­zelt nagy­ság­tól, mint­sem kö­ze­lí­te­né­nek hoz­zá (a hí­res apa mi­at­ti komp­le­xus ne­ta­lán?); a cse­lek­mény iz­gal­mát, a tün­dé­ri le­írá­so­kat sár­ba, po­cso­lyá­ba ránt­ja a sok ri­port­elem. Tel­he­tet­len va­gyok, mint az újonc se­bész, aki igye­ke­ze­té­ben, hogy a szer­ve­ze­tet meg­sza­ba­dít­sa a gennytől, lépten‑nyomon am­pu­tál­ni akar. Ho­lott a for­ma mély­sé­ge a mű­vé­szet­ben több, mint az anyag hú­sá­ba mély­re ha­to­ló kés...”

            Oly­kor még mint­ha hi­te­get­te vol­na va­la­mi ­– nem a zsen­ge füvű ta­vasz, nem a sze­rel­mi légy­ott iz­ga­tó örö­me, vagy a na­iv vágy, ha is­mét meg­pil­lan­tot­ta az óce­ánt: fel­ol­dód­ni egy meg­fé­kez­he­tet­len, gyö­nyö­rű hul­lám­ban!... “A ha­zát­lan­ság ­– bár rég vol­tam csecsemő ­– azt hi­szem, olyan, mint mi­kor el­szo­kunk az anyamelltől” ­– sut­tog­ta ide­ges ne­ve­tés­sel leg­utóbb Eri­ká­nak. “Te foly­ton a bi­zony­ta­lan­ság­gal ho­za­kodsz elő. Nem mon­dom, még ha Lon­don­ban él­nél. De ezek a va­ló­sá­gos ízek­kel, il­la­tok­kal te­lí­tett pá­ri­zsi éj­sza­kák! Min­den olyan áttetszőnek tű­nik...” “A köd, amiről én be­szé­lek, belülről ho­má­lyo­sít el min­dent...” Az Eri­ka át­tü­ze­se­dett hang­ját most in­kább a gúny fű­töt­te: “Egy‑egy vas­kos an­gyal­szárny azért, akár aka­ra­tunk el­le­né­re is, meg­tart még ben­nün­ket.” “Igen, de ho­vá re­pít­het­ne el most...” “Mün­chen­be sem­mi­képp sem, egyelőre...” ­– mond­ta Eri­ka jó­za­nul. Azt már csak ma­gá­ban tet­te hoz­zá: ott Hit­ler az úr!... Né­mán meg­ölel­te test­vér­ét, akit nem szűnt meg fél­te­ni, ilyen­kor el­vá­lás előtt kü­lö­nös­kép­pen.

Klaus Mannt a meg­vá­la­szo­lat­lan kér­dés gyö­tör­te to­vább­ra is. Ho­vá re­pít­het­né őket az az an­gyal­szárny? (Már‑már el­vesz­ni lát­szott a za­jos em­ber­ára­dat­ban.) A még ma is el­túl­zott sze­re­pet betöltő gyer­mek­kor­ba ta­lán. Vagy kon­zer­vált if­jú­sá­gá­nak meg­kö­ve­se­dett di­lem­mái felé?... Ön­ma­gá­nak sze­gez­te a kér­dést, nem lé­vén pil­la­nat­nyi­lag vi­ta­part­ne­re. Szé­dü­lést ér­zett, meg‑megújuló há­nyin­ge­re vet­te át az idegenvezető sze­re­pét a fo­ko­zó­dó ká­ni­ku­lá­ban.

“Me­lan­ko­li­kus vagy, mon­da­ná Ca­mus, s emi­att le­he­tet­len­né vá­lik az éle­ted ön­ma­gad­ban, óhaj­tott ma­gá­nyod­ban is, akár­csak ket­tes­ben.”

Iga­zat adott az írótárs‑árnynak. Az egész­ség vagy a be­teg­ség je­le, ha va­la­ki nem ké­pes el­vi­sel­ni a ne­ki­szeg­zett kér­dé­se­ket? “Vég­re – hal­lot­ta, va­gyis hát el­kép­zel­te az Eri­ka mint‑aki‑görbe‑tükörbe‑néz gri­ma­szát. ­– Eb­ben a tü­zes, mond­jam azt, hogy har­ci­as nyár­ban a póz még­sem a leg­sze­ren­csé­sebb meg­ol­dás. Leg­fel­jebb a leg­ol­csóbb...” “Csak­ugyan ­– pré­sel­te ki ma­gá­ból Klaus az erőltetett vá­laszt. Ha nem a döglődést vá­lasz­tom, ak­kor hát ki­tar­tás. ­­– Meg­pró­bál­ta al­ku­ra bír­ni kép­lé­keny én­jét. ­– Kü­lön­ben si­ral­mas pusz­tu­lás vár min­den té­ren. A sza­vak ir­gal­mas aszá­lyá­tól súj­tot­tan itt kell ros­to­kol­nom, ki tud­ja, ki­re, mi­re vár­va... Nem, ebből ele­gem van. A köny­vek, a kul­tú­ra örök­sé­ge mint­ha egé­szen el akar­ná­nak zül­lesz­te­ni.” Az­zal már rég tisz­tá­ban volt, hogy mi­lyen vég­ze­tes, lemeztelenítő ha­tá­sú a passzi­vi­tás... Az át­he­vült kö­ve­ken ül­ni s el­szen­de­rül­ni még hagy­ján. De hol­mi kö­zön­sé­ges nap­szú­rás­nál is leverőbb ér­zés, midőn a fej megnövekedett kör­vo­na­lai már‑már ki­ve­he­tet­le­nek. A re­zig­nált­ság fi­nom porfelhője mö­gül rend­re a szent­já­nos­bo­gár­nyi fény­vil­la­ná­sok is el­tűn­nek, tar­kó­don össze­kul­csolt kéz­zel vá­rod, hogy tör­tén­jék ve­led va­la­mi... rád ban­dzsít­son egy ri­asz­tó em­lék vagy un­do­rí­tó­an meg­alá­zó gon­do­lat, mi­ként egy rom­lott utcanő. A remegő hőségben csak ereszkedő hang­lej­té­sű, ki­ve­he­tet­len vá­la­szok; zsib­badt tes­ted tetsz­ha­lott. S túl hosszú idő mú­lik el így tét­len­ség­ben. Már jó­vá­hagy­nád a vi­lá­got, úgy, ahogy van. Aki azt me­ri ál­lí­ta­ni, hogy lé­te­zik vég­le­ges meg­ol­dás, azt, ha vol­na erőd, szem­be­köp­néd. Nincs. Mint ahogy vég­le­ges mon­dat sincs, hi­á­ba ke­res­sük. Bár­mely mű(remek) be­fe­je­zé­se csak szá­nal­mas komp­ro­misszum. Ke­gyes csa­lás...

Ezért az­tán meg­hal­ni va­la­mi­ért: ne­vet­sé­ges nyüzs­gés­nek szá­mít. (A ki­vá­lasz­tot­tak sze­mé­vel néz­ve?) Egy esz­mé­ért... Vagy egy pes­tist ho­zó esz­me el­len. Mint ami­lyen­nel ez a fa­sisz­ta ba­gázs ré­mü­let­ben tart­ja a vi­lá­got. Még hogy az ő révületük!... “Hány em­ber is­me­ri őket, tu­laj­do­nít jelentőséget ne­kik, és ron­ta­ná el va­jon ér­tük ezt a pá­ri­zsi éj­sza­kát? A hegyekből le­zú­du­ló vi­zek áttetsző zöld­jét, az alá­szál­ló csön­det fel­ál­doz­ni egy rémálomnak?!... Mi, emig­rán­sok is meg­ér­jük a pén­zün­ket, má­sok, a kí­vül­ál­lók sze­rint. Szök­ni, né­mely­kor egye­ne­sen buj­kál­ni, hogy a lát­ha­tat­lan bosszú el ne ér­jen! Egy ci­ga­ret­tát ku­nye­rál­ni még könnyű. De meg­ra­bol­ván sa­ját jövőnket, ál­ma­in­kat, ide­ge­ne­ket zak­lat­ni. Ne­ta­lán ügye­sen ki is fosz­ta­ni...

Egy kér­dés két­sé­ges ma­rad. ­Mintha vi­szont­hal­la­ná egyik ré­gi osz­tály­tár­sa kétkedő hang­ját: ­– Az em­ber csak nem ad­ja fel a ha­zá­ját, a kar­ri­er­jét, a ba­rá­ta­it, ott­ho­nát és min­dent csu­pán azért, mert nem tet­szik ne­ki egy bi­zo­nyos Hit­ler orra?...

 “Hogy mennyit érünk? Mi, az emig­rá­ció szel­le­mi em­be­rei. Már úgy ér­tem: mennyi a «világpiaci« árunk?!” Klaus el­csi­gáz­va hall­gat, Eri­ká­nak és Bertolt Brecht­nek az ér­ve­lé­sét jól is­me­ri: «Ah­hoz, hogy ön­ma­gun­kat meg­is­mer­jük, hal­lat­nunk kell sza­vun­kat, cse­le­ked­nünk kell!...« Nem ma­gát fél­ti (bár tud­ja, mi a gyön­ge­ség ára). Ha be­kö­vet­ke­zik a tö­rés! Esz­me, cél, al­ko­tás ­– bármi!­ ­– könnyen rög­esz­mé­vé, ön­cél­lá, ön­cé­lú al­ko­tás­sá vál­hat.

“Áttetszőnek hit­tem ma­gam. De a nyelv leg­több­ször el­fed. A fék­te­len aka­ra­tú­ak­kal szem­ben egy ma­gam­faj­ta amatőr har­cos­nak mek­ko­ra esé­lye le­het?!”    

                                                     *                          

Ami­kor min­de­nütt érez­tet­ni kezd­ték ve­lük, hogy épp csak meg­tű­rik őket, egy­re gyak­rab­ban gon­dolt a kö­rül­mé­nyek­re és a fi­lisz­te­ri nyáj­tü­re­lem­re, ar­ra, amit nem le­het előre lát­ni, leg­fel­jebb sej­te­ni. “Hol­nap ta­lán ki­szol­gál­tat­nak Né­me­tor­szág­nak, vagy a ná­cik be­tör­nek az or­szág­ba, amely be­fo­ga­dott...” Egy­re tisz­táb­ban lát­ta, hogy va­la­mi­lyen klasszi­kus ér­te­lem­ben vett boj­kott, vagy Hit­ler el­szi­ge­te­lé­se a sem­le­ges köröktől, a svájci‑óra kor­rekt­sé­gé­vel ketyegő agyak­tól ­– ope­rett­álom... “Ezek sze­rint, már most késő!”

Törődj be­le, test­vér­ke. És ne vedd túl­sá­go­san a szí­ved­re.

Ka­masz­ko­ri kis barátnőjének fi­tos or­ra to­la­ko­dott elő az es­ti ne­szek­kel leülepedő két­ke­dés­ben (a hely s az óra, úgy lát­szik, most al­kal­mas volt a csa­pon­gás­ra); lám, a hall­ga­tást kedvelő Ursula ar­cán meg­sza­po­rod­tak s fol­tok­ká nőttek egy­be a szeplők!... Nincs est­ha­rang, a táj fo­gal­mát a hú­sos le­ve­lű ró­zsák­kal együtt rég elapasztotta­-eltüntette az örök her­va­dás, s nem hoz­za vissza már sem­mi­lyen gya­nús, al­kí­mi­á­hoz fo­lya­mo­dó va­rázs­lat.

Egy meg­vi­lá­gí­tott szökőkút előtt ácsor­gott ép­pen. Fényképezőgép kat­tant a fél­ho­mály­ban. Fölismerték!... A víz­zu­bo­gás is fo­koz­ta agyá­ban a hang­za­vart; a kő vá­ja­ta­i­ban fénylő taj­ték­fol­tok s a szi­vár­vány­le­be­gés sem nyug­tat­ták meg ez­út­tal. Szá­raz ta­la­jon állt, még­is mint­ha utol­só erejéből for­szí­roz­ta vol­na az úszást, a ful­la­dás­ve­szély ké­pei erősödtek fel em­lé­ke­ze­té­ben. Utol­já­ra a Csendes‑óceán part­ján vesz­tet­te el sze­me elől nővérét. Eri­ka bo­ká­ig érő víz­ben állt két‑három gye­rek tár­sa­sá­gá­ban. Az­tán hasz­ta­lan für­kész­te a ho­mo­kos fö­vényt, néz­te áll­ha­ta­to­san a mind he­ve­sebb hul­lám­ve­ré­se­ket. Né­hány kö­vér test süt­tet­te ma­gát a tűző na­pon, idősebb nők és fér­fi­ak. Klaus, akit már ide­ge­sí­tett a ma­gány, egyi­kük bi­zony­ta­lan kar­moz­du­la­tát kö­vet­ve, ha­bo­zás nél­kül gá­zolt be­le az óce­án­ba, majd nekilendülve se­be­sen úsz­ni kez­dett. Be­le­fúr­ta ma­gát a víz­be, or­rá­ban érez­te a ten­ger sós il­la­tát, láb­fej­éhez me­dú­za ta­padt. Per­cek múl­va egy fe­ke­te pont­ra lett fi­gyel­mes. Va­dul csap­ko­dott kar­já­val, mint­ha már őt is be­fe­lé so­dor­ták vol­na a hul­lá­mok, mi­kor a megnőtt fe­ke­te pont szí­nes­sé vált. Az Eri­ka ne­vét ki­ál­tot­ta, ám hang­ja in­kább csak re­kedt sut­to­gás volt. A fej el­tűnt, majd új­ra fel­tűnt; érez­te, hogy ő ma­ga sem bír­ná so­ká­ig, midőn ki­nyúj­tott kar­já­val vég­re el­ér­te azt a hul­lá­mok­tól do­bált va­la­mit... Von­szol­ta ma­ga után, ki­ful­lad­va a drá­ga ter­het; még né­hány kar­csa­pás a par­tig. Ami örök­ké­va­ló­ság­nak tűnt szá­muk­ra, már el­múlt. Eri­ka, mi­u­tán ki­hány­ta a sok ke­se­rű vi­zet, bá­gyad­tan, de már mo­soly­gott. A Klaus mell­ka­sá­ban még­sem eny­hült a ri­adt­ság...

Mint most is: be­hunyt szem­mel áll­va a szökőkútnál, rá­jött, hogy nem ma­gát kell fél­te­nie, ha­nem Eri­ka van élet­ve­szély­ben megint. Eri­ka, aki a ri­val­da­fény­ben úsz­va, bak­fis­ko­rá­tól fog­va nagy­sze­rű­en tu­dott utá­noz­ni min­den elképzelhető han­got. (“Olyan volt, mint a ko­bol­dok, akik tet­szés sze­rint vál­toz­tat­nak ala­kot, és szó­lal­nak meg má­sok hang­ján” ­– em­lé­ke­zett vissza egy­ko­ri jel­lem­zé­sé­re; ak­kor ha­son­lí­tot­ta volt össze nővérét Cocteau egyik da­rab­já­nak, ta­lán A ke­rek asztal‑nak dé­mo­ni fi­gu­rá­já­val.) Eri­ka Mann ka­ba­ré­mű­so­rá­nak nem­csak Zü­rich­ben volt fer­ge­te­ges si­ke­re, de a sváj­ci tur­né után több éven át Hol­lan­di­á­ban, Bel­gi­um­ban, Cseh­szlo­vá­ki­á­ban, Lu­xem­burg­ban ven­dég­sze­rep­lés­re ke­rült sor. Az út Zürichtől Ams­ter­dam­ba, vagy a fé­lel­me­tes ha­tár­hoz kö­zel eső salz­bur­gi, bá­ze­li ki­ruc­ca­nás nem kis koc­ká­zat­tal járt. Egy SS‑különítmény a Fran­ci­a­or­szá­gon, Lu­xem­bur­gon, Bel­gi­u­mon át Hol­lan­di­á­ba tar­tó vo­nat há­ló­ko­csi­ját is bár­mi­kor le­kap­csol­hat­ta vol­na.

A té­ren ma délelőtt bé­csi val­cert ját­szott a ze­ne­kar. Jo­vi­á­lis ki­né­zé­sű, nagy to­ká­ju­kat rezegtető urak, ri­kí­tó nyakkendővel, mel­lü­kön a zseb pi­paccsal éke­sít­ve, ar­cuk­ról már‑már va­la­mi­lyen föl­dön­tú­li, éte­ri vi­gyor su­gár­zott a tu­ris­ták s nyil­ván az emig­rán­sok fe­lé is, lett lé­gyen azok orosz her­ceg­iva­dé­kok, vagy a Har­ma­dik Bi­ro­da­lom ön­kén­tes szám­űzött­jei. Klausban, mielőtt el­hagy­ta vol­na Mün­chent és a szülői há­zat, már rég ott mo­cor­gott a meg­ér­zés, hogy el­múlt a bo­hém pol­gá­rok szó­ra­koz­ta­tá­sá­nak az ide­je. Ő ezt nem is na­gyon bán­ta; ami­ó­ta Eri­ká­val szá­mos kö­zös, ta­gad­ha­tat­la­nul po­li­ti­kai cél­za­tú fel­lé­pé­se volt, gon­do­lat­ban is vég­képp le­szá­molt a bé­ke­be­li csa­lá­di bol­dog­ság ha­gyo­má­nya­i­val. (Bra­zí­li­ai nagy­any­já­nak sö­tét­csil­lo­gá­sú sze­mét örö­köl­te kü­lön­ben ő is, akár­csak Eri­ka.) Né­hány pén­zes em­ber tá­mo­ga­tá­sá­val Prá­gá­ban egy kül­vá­ro­si pin­cét bé­rel­tek ki az innen‑onnan össze­to­bor­zott szí­né­szek ­– meglehetősen he­te­ro­gén tár­sa­ság ­–, és ki­hí­vó, bi­zo­nyos mér­ték­ben vá­sá­ri stí­lus­ban, fri­vol öl­tö­zék­ben és kör­nye­zet­ben, az úgy­ne­ve­zett emel­ke­dett szfé­rá­nak fü­gét mu­tat­va ad­ták elő, amit sze­rin­tük a “kor pa­ran­csa” dik­tált.

“Szeb­ben da­lol­nak a mú­zsák, Ha a Vas­ke­zű ve­ri őket... Ku­tyák­ként is­mét­lik őt, / Fa­ruk a kín­tól rándul...”*

 Íz­lé­sek és po­fo­nok ala­pon, vagy né­ha még mé­lyebb­re ás­va... Olyas­mi is előfordult, hogy a nyíl­tan háború‑ és Hitler‑ellenes, vagy a pa­ci­fiz­mu­sá­val pour a mű­vé­sze­tet szol­gá­ló vég­let két ne­ves kép­vi­se­lője: az ak­ko­ri­ban még jó­hi­sze­mű­en sztá­li­nis­ta Ilja Ehrengburg “elv­társ” és André Bre­ton, a szür­re­a­lis­ták “aty­ja” össze­ve­re­ke­dett. Az eh­hez ha­son­ló za­jos rek­lám (a szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus, va­la­mint a szür­re­a­liz­mus bi­zarr íz­lé­sű baj­no­ká­nak or­rá­ból iga­zi vér folyt) ­– per­sze csak nö­vel­te az iro­dal­mi szí­ne­ze­tű pamflet‑műsorok hí­rét.

“Mit szól­na mind­eh­hez Gide, a Mes­te­rem, ha tud­ná. Hány­szor meg­kín­zott volt kér­dé­sé­vel, mi­sze­rint ho­gyan kell, ho­gyan ér­de­mes él­ni az em­ber­nek? Plá­ne a ma­gam­faj­tá­nak... Min­den gesz­tu­sunk ön­csa­lás vol­na? Tra­gi­kus fél­re­ér­tés? ­– tu­sa­ko­dott ma­gá­ban Klaus. ­– Vagy ne­kem vol­na iga­zam, aki, ta­gad­ha­tat­lan, hogy nem élek már Né­me­tor­szág­ban, de az iga­zi Né­met­hon, a meg­gya­láz­ha­tat­lan ben­nem él. (“Ma­gasz­tal­lak, Uram, hogy cso­dá­la­to­san meg­kü­lön­böz­tet­tél.”) Klaus föl­idéz­te ma­gá­ban serdülőkorának, vagy még in­kább: írói am­bí­ci­ó­i­nak leg­ked­ve­sebb ol­vas­má­nya­it, s szí­ve tá­jé­kán ön­kén­te­len szo­ron­gást ér­zett. Tá­vo­li­nak, hi­á­ba­va­ló­nak ta­lál­ta ­– mint egy szo­mo­rú, aszá­lyos nyár el­pusz­tult ter­mé­sét ­– André Gide ste­ril szi­tu­á­ci­ó­it, mes­ter­kélt le­írá­sa­it: “Új gon­dok, új esz­mék fog­lal­koz­tat­tak: egy olasz tu­dós ar­ról ér­te­sí­tett, hogy új ada­to­kat tárt fel, ame­lye­ket át kel­lett néz­nem előadásom szá­má­ra. Mi­vel az első előadást, érez­tem, fél­re­ér­tet­ték, mind job­ban sar­kallt a vágy, hogy a következőket már más­képp, erősebben ma­gya­ráz­zam; ép­pen azért tan­té­tel­nek ál­lí­tot­tam ugyan­azt, amit először leg­fel­jebb tetszetős hi­po­té­zis­ként koc­káz­tat­tam... A ma­gam részéről, be­val­lom, nem tu­dom, mennyi ön­fe­jű­ség ve­gyült ösz­tö­nös erősködő haj­la­mom­hoz. Az az új, amit mon­da­nom kel­lett, azért is lát­szott oly sürgősnek, mert nagy mun­kám­ba ke­rült a ki­mon­dá­sa és ta­lán még na­gyob­ba az ér­tel­me­zé­se...”

Mi­lyen hasz(on)talan erőlködés, Is­te­nem, új­ra­ol­vas­ni eze­ket a po­ros, sem­mit­mon­dó    mon­da­to­kat! Nin­csen ben­nük bár egy pa­rá­nyi iz­ga­lom, vagy va­la­mi félreérthető. Szá­raz és unal­mas fej­te­ge­tés, mint­ha nem is a hu­sza­dik szá­za­di szép­pró­za me­rész meg­újí­tó­já­nak re­gé­nyét tar­ta­ná a ke­zé­ben. Erőtlenül ko­pog­nak a sza­vak, az em­ber­nek erőltetnie kell az agyát, hogy rá­jöj­jön: a ko­po­gó sza­vak mi­lyen mo­ra­lis­ta üze­ne­tet hor­doz­nak. S ez a di­dak­ti­kus mo­dor volt hi­vat­va, hogy szem­be­for­dul­jon a szá­zad­for­du­ló válságával?!... Szin­te hi­he­tet­len. Mi­lyen messzi­re áll ez a Gide szü­le­té­sét követő év­ben már ha­lott Mé­ri­mée ele­gáns és ta­ka­ré­kos tökélyétől. Mit szól hoz­zá majd egy új fran­cia író‑ és ol­va­só nem­ze­dék?

Sok­kal iz­ga­tóbb volt, amit ő, a Mes­ter ta­nít­vá­nya, ösz­tö­nös ra­jon­gás­sal és fel­tűn­ni vá­gyás­sal át­élt, mint amit ez a színe‑fakult és szán­dé­kol­tan szenv­te­len stí­lus az ol­va­só­nak su­gall­ni akart... És még­is ­– if­jú­sá­ga tü­ne­mé­nyes szín­he­lye­i­re és ked­ves tár­sa­i­ra: okos és szép fi­úk­ra, iz­ga­tó frus­kák­ra gon­dol­va ­– el­ön­töt­ték az em­lé­ke­zés for­ró hul­lá­mai.

Az apo­ka­lip­szis han­gu­la­tát árasz­tó kor még messze volt, utó­lag úgy em­lé­ke­zett vissza még­is, hogy a bom­lás fo­lya­ma­ta va­la­hol már megkezdődött. Sem­mi­kép­pen sem ab­ban a sza­bad is­ko­la­kö­zös­ség­ben, amely a Hochwaldhaueni Er­dei Is­ko­la ne­vet vi­sel­te, és a Rhön- hegységben Közép‑Németországban fa­há­zak­ban, bun­ga­lók­ban vár­ta a ta­nul­ni vá­gyó fi­a­ta­lo­kat. Ab­ban a zord, de idil­li­kus kör­nye­zet­ben ala­kí­tott volt ki a tizennégy‑tizenöt esztendős Klaus tar­tós kap­cso­la­to­kat paj­tá­sa­i­val. Az ero­ti­ká­ra kezdettől (öröktől) fog­va haj­la­mos Mann‑fiú első vá­lasz­tott­ja egy mar­káns ter­me­tű, erősen ki­ug­ró po­fa­cson­tú (sem­mi­képp sem Ado­nisz szép­sé­gű) szőke srác volt. Kez­det­ben ma­gá­nyos és gya­nút­lan (“ó, az a si­ma, hű­vös hom­lok!”); de mi­u­tán Klaus incselkedőn rá­fir­kan­tot­ta egy papírfecnire a szót, hogy: “sze­ret­lek” s a fiú össze­húz­va kes­keny vá­gá­sú sze­mét, di­a­dal­it­ta­san fel­ka­ca­gott, a Mann‑fiún erőt vett a fé­le­lem. S a fáj­dal­mas bol­dog­ság­tól va­ló fé­le­lem­nek a tu­da­ta annyi­ra nyo­masz­tot­ta za­va­ros tu­dat­alat­ti­já­tól uralt lel­két, hogy a leg­jobb meg­ol­dás­nak lát­ta mielőbb meg­szök­ni a ná­la iz­mo­sabb, de­rűs erőtől su­gár­zó is­ko­la­társ elől; s nem­so­ká­ra bú­csút is mon­dott az er­dei is­ko­lá­nak. Eb­ben nyil­ván sze­re­pet ját­szott az a nyug­ál­lo­mány­ból új­ra szerződtetett, “ró­zsás ar­cú” ta­nár is ­– Geistnek hív­ták –, aki­nek nagy­bá­csis to­la­ko­dá­sa, ot­rom­ba har­so­gá­sa mö­gött alat­to­mos láng su­nyí­tott. Ap­ró sze­mé­ben Klaus mint­ha ön­kén­te­le­nül meg­sej­tet­te vol­na a jövendő vi­lág leg­el­len­szen­ve­sebb pá­ri­á­já­nak pro­to­tí­pu­sát: a be­sú­gó­ét. Geist ura­sá­ga kü­lön­ben nem mu­lasz­tot­ta el ér­te­sí­te­ni a szülőket, hogy fi­uk­ból hi­ány­zik a kö­te­les­ség­ér­zet és a fe­gye­lem. Pe­dig Klausnak eszé­be sem ju­tott vol­na “já­ték­ron­tó” len­ni ab­ban a vé­res há­bo­rú­ból ne­he­zen kievickélő vi­lág­ban, ahol a feketézők közt le­he­tett foxt­rot­tot ta­nul­ni iga­zán, vagy ga­ran­tál­tan gyors tem­pót a dzsessztől.

“A já­té­kok közt is csak azt sze­ret­tem, ami magába-szállást vagy erőfeszítést kí­vánt” ­– ez a be­szaj­kó­zott szö­veg ugyan­csak Gide‑től szár­ma­zik, A menny­or­szág ka­pu­ja cí­mű regényéből, és Klaus aj­ká­ról va­la­mi­kor úgy hang­zott, mint egy rá­ol­va­sás. A csúf­ból és zűr­za­va­ros­ból ne­he­zen le­het tisz­tán ki­ke­rül­ni. S ha ideig‑óráig volt re­mény ar­ra, hogy a leg­na­gyobb Mann‑fiúból ki­űzes­sék az ör­dög, vagy az ár­nyé­ka leg­alább eltávolíttassék a közeléből, eb­ben alig­ha André Gide‑nek, a ti­tok­ban már Mes­ter­ként tisz­telt író­fe­je­de­lem­nek volt döntő sze­re­pe, in­kább egy, a vers­írás­sal is ka­cér­ko­dó ­– s a Klaus szü­le­i­vel jó ba­rát­ság­ban levő ­– bá­ró kör­nye­ze­té­nek. Az ő haj­lé­ká­ban, az egy­kor do­mon­kos ren­di ko­los­tor­ban la­kott Klaus mint “fizetőven­dég”. A ház úrnője és min­den, ami az ud­var­tar­tá­suk­hoz tar­to­zott, egy­szer­re volt dé­vaj és mél­tó­ság­tel­jes. Eb­ben a bo­szor­kány­kör­nye­zet­ben (a bá­ró al­kí­mi­á­val is fog­lal­ko­zott)is­mer­ke­dett meg Klaus a már em­lí­tett Ursula Pi­á­val, aki az egye­dü­li jó­zan re­a­li­tást je­len­tet­te (ta­lán ha­tá­so­sabb len­ne, ha for­dí­tott előjellel em­lé­kez­het­ne rá, de ko­ránt­sem szí­ve­seb­ben). Ursulát, me­rev, ki­mért lép­tei után ítél­ve, föld­höz ra­gadt lény­nek kép­zel­het­te bár­ki, de ami­kor rend­kí­vül kifejezőerejű sze­mé­vel va­la­kit cél­ba vett, ab­ból rend­sze­rint ki­szállt a dé­mon; vagy leg­alább­is a ron­tás sze­lí­debb ör­dö­ge. A ti­zen­éves Klaus is vissza­foj­tot­ta oly­kor lé­leg­ze­tét a lány kö­ze­lé­ben. “Jobb len­ne, ha fel­hagy­nál a fan­tá­zi­á­lás­sal meg a vers­írás­sal” ­– kor­hol­ta “fizetővendégüket”, mint aki rég tisz­tá­ban van az­zal, hogy az ő hó­bor­tos szüleitől sem te­lik sok­kal több­re. Csak ő szo­kott el­tűn­ni ko­ra reg­gel az is­tál­ló­ban, és kó­szál fél na­po­kat ma­gá­nyo­san a gyü­mölcs­fák kö­zött; per­sze, nem ül tét­len kéz­zel. ­Klaus sá­padt kép­pel, ki­al­vat­la­nul bá­mult a má­gi­kus os­to­ba­sá­go­kat megvető, vas­szor­gal­mú mo­dern Hamupipőkére. Az ő kép­ze­le­te ed­dig dü­höd­ten szó­ra­koz­ni vá­gyó, kéj­só­vár lá­nyok után epe­ke­dett. “In­kább az jár­ja meg az esze­det, hogy hús­ból és vérből vagy te is, mint a lo­va­ink” ­– né­zett a fi­ú­ra egy érett nő ön­tu­da­tá­val a kis va­karcs, s a bak­fis­hang mé­lyén Klaus már fel­is­mer­te a kü­lö­nös zen­gést, amely a ru­tin­nal meg­írt szín­pa­di rep­li­ká­kat előadó dí­vák já­té­ká­ból leg­több­ször hi­ány­zik.

 
                                                   *

Emig­ráns­tár­sá­val egy ja­pán maszk előtt ­– áll­do­gál­tak a fél­ho­mály­ban. Amint a fal tövéből fel­fe­lé kú­szott a sö­tét­ség, a fa­áb­rá­za­ton ki­üt­köz­tek a gö­csök; s az arc­dom­bo­ru­la­tok után a nyak is mind da­gad­tabb­nak lát­szott. Mint­ha a go­nosz szel­lem ne­he­zen tud­ta vol­na lep­lez­ni fé­lel­mét vagy in­du­la­tát.

Leg­utóbb egy pull­man­ko­csi­ból ki­ha­jolt egy fej, s a di­va­tos ka­lap alól egy hang ar­cát­lan szö­ke­vény­nek ne­vez­te a töb­bi­ek­kel együtt őt is, akik­kel hal­lat­ni mer­te iga­zu­kat a kellő he­lyen. Egy pár év múl­tán azon­ban (már ko­ráb­ban gyö­kér­te­len­nek érez­te ma­gát) kez­dett beletörődni ab­ba, hogy el­vesz­tet­te jo­gos bir­to­kát. Csak téb­lá­bolt a kö­zö­nyös ide­ge­nek közt, és min­den reg­gel úgy in­dult meg az ér­dek­te­len­ség fülsüketítő bul­vár­ja­in s úgy for­dult be a ha­zug­ság si­ká­to­ra­i­ba, mint aki hal­ni megy. A sors iró­ni­á­ja vol­na, hogy egy más‑idő ször­nyű­sé­ge­it más‑életeknek kell elszenvedniük?... Költő‑sógora ezt va­la­hogy így fo­gal­maz­ta meg ­– he­lyet­te is:

“Olyan ez, mint mi­kor álom­ból föl­ri­ad­va ott ta­lál­tuk ma­gun­kat

la­po­san el­nyúl­va a pad­lón, és ár­nyé­kun­kat les­tük,
amint ál­mo­san nyúj­tó­zik az ab­lak­nál. Úgy ér­tem,
meg­van még az ismétlődő ese­mé­nyek élet­te­re,
csak­hogy ez nem va­ló­di töb­bé; a va­ló­di ott van,

ahol az idő moz­du­lat­lan, és sem­mi sem tör­tén­het a seholban;

úgy ér­tem, no­ha van egy sze­mély, akit jól is­me­rünk

      ­      – ne­vün­ket is vi­se­li még, és ön­ma­gát sze­re­ti, mint előbb ­–

            ez az illető már kép­zel­gés csak­; va­ló­di lé­tün­ket

nem ha­tá­roz­za meg sen­ki, és nem annyi­ra fon­tos, hogy

                                                                             sze­ret­ni kell­jen...”**
 

Emi­att esett két­ség­be. Iz­ma vo­nag­lott, de csak a ha­mis moz­du­la­tot ér­zé­kel­te, mint aki a tü­kör­nek szán­ta a gya­kor­la­tot.

Tud­ta, az ő ve­zek­lé­se még hát­ra­van.
 
 
                           (Kóda)

“Mindentől un­do­ro­dom”, ír­ta egy da­rab pa­pír­ra a szür­re­a­lis­ta René Crevel, és ki­nyi­tot­ta a gáz­csa­pot. Klaus együtt gyá­szolt az ön­gyil­kos­ság­ba me­ne­kült lá­za­dó barátnőjével, aki­vel az 1935‑ös pá­ri­zsi kong­resszu­son ta­lál­ko­zott. Ma szin­te gro­tesz­kül hat, aho­gyan Klaus ön­élet­raj­zá­ban eh­hez még hoz­zá­te­szi:

“... s míg sír­tunk, el­mu­lasz­tot­tuk Cachin elv­társ be­szé­dét a há­bo­rú és a fa­siz­mus el­len.

– Ő volt a leg­jobb em­ber ­– is­mé­tel­get­te Mopsa. ­– Mind kö­zött ő volt a legjobb.(...) Ér­de­mes még har­col­ni, ha a leg­job­bak el­men­nek? Érdemes‑e?”

Klaus ar­ra gon­dolt, hogy Renének (is) nagy prob­lé­má­ja volt min­dig az ön­be­csü­lés­sel. Elképzelhető na­gyobb ve­szély, mint a fenyegető fa­siz­mus?!

Az ön­be­csü­lés, igaz, nem fel­tét­len ga­ran­ci­á­ja a sza­bad­ság­nak.

 

(Ne­ki még jó né­hány év állt ren­del­ke­zé­sé­re fel­ku­tat­ni a lát­ha­tat­lan ter­ror leg­ra­va­szabb for­má­it.)***

 
no­vem­ber 27.

Az el­ma­radt má­so­dik vi­lág­há­bo­rú

 

Cham­ber­lain brit mi­nisz­ter­el­nö­köt, ku­sza ál­má­ból ocsúd­va, az elé­ge­dett­ség ér­zé­se töl­töt­te el: “Hát még­sem volt hiábavaló!”... Midőn föl­ri­adt, mint­ha nem lett vol­na tu­da­tá­ban an­nak, hogy har­mad­szor is el­re­pült Né­me­tor­szág­ba. Hát még az ólom­súllyal foly­ta­tó­dó álom­nak, amely ar­ról szólt, hogy Né­met­or­szág be­ke­be­le­zi Cseh­szlo­vá­ki­át.

Előzetes el­kép­ze­lé­sek sze­rint Szovjet‑Oroszországot is meg kel­lett vol­na hív­ni a tár­gya­lá­sok­ra, és a cse­he­ket, akik­nek a sor­sa fö­lött dön­töt­tek. A cseh kor­mány egy szűk­sza­vú üze­net­ben ér­te­sült ar­ról, mi­sze­rint a négy eu­ró­pai ha­ta­lom képviselői alá­írá­suk­kal lát­ták el az újabb (vég­le­ges!) dön­tést, amely lé­nye­gé­ben emlékeztető ok­má­nya volt a godesbergi ul­ti­má­tum ér­vé­nyes­sé­gé­nek. Mi­köz­ben a szakértők a szö­ve­get meg­fo­gal­maz­ták, Cham­ber­lain négy­szem­köz­ti be­szél­ge­tést aján­lott a né­met kan­cel­lár­nak ­– mint­ha ez­zel is meg sze­ret­te vol­na nyug­tat­ni elsősorban a bri­tek, a Szi­get la­kos­sá­ga jövőjéért ag­gó­dó lel­ki­is­me­ret­ét, hogy az elkövetkező ok­tó­be­ri na­pok, pon­to­sab­ban az en­ge­dé­lye­zett tíz nap elegendő ga­ran­cia az eu­ró­pai bé­ke megőrzésére, nem­csak ar­ra, hogy a cseh kar­ha­ta­lom és a tisztviselők ki­vo­nul­has­sa­nak Szudétaföldről.

Hit­ler kap­va ka­pott az aján­la­ton (leg­alább­is Cham­ber­lain ál­má­ban), mün­che­ni la­ká­sá­ra in­vi­tál­ta meg a brit mi­nisz­ter­el­nö­köt, aki az aláb­bi nyi­lat­ko­zat­ter­ve­ze­tet ter­jesz­tet­te a Führer elé: “Mi, a né­met Ve­zér és kan­cel­le1r, va­la­mint a brit mi­nisz­ter­el­nök is­mét ta­lál­koz­tunk a mai na­pon, és egy­be­hang­zó­an meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy az angol‑német kap­cso­la­tok kér­dé­se elsőrendű fon­tos­sá­gú a két or­szág ŕ˙9s Eu­ró­pa szem­pont­já­ból.

A teg­nap es­te alá­írt meg­egye­zés­ben, va­la­mint az angol‑német ha­di­ten­ge­ré­sze­ti meg­ál­la­po­dás­ban an­nak je­lét lát­juk, hogy a két nép so­ha töb­bé nem akar há­bo­rút vi­sel­ni egy­más el­len...”

Hit­ler, ar­cán a de­rű leg­rej­tet­tebb ár­nya­la­tá­val, mint aki­nek si­ke­rül el­foj­ta­nia egy nyílt mo­solyt, si­et­ve ír­ta alá a nyi­lat­ko­za­tot, ame­lyet az­tán a brit mi­nisz­ter­el­nök, mi­helyt repülőjével Ang­lia föld­jé­re ért, elé­ge­dett han­gon ol­va­sott föl az üd­vöz­lé­sé­re össze­se­reg­lett mél­tó­sá­gok előtt, s mint győzelmi ko­kár­dát, utá­na több­ször meg­lo­bog­tat­ta még az alá­írá­sok­kal szen­te­sí­tett pa­pírt.

Az első ál­má­ból föl­ri­adt Cham­ber­lain fá­tyo­los te­kin­te­té­ben ez a kép­sor mint tény­anyag még nem lé­te­zett, mint ahogy a jövendő köd­be vesző, bo­rús, elrettentő ese­mé­nye­it sem sej­tet­te. Min­den­eset­re, a fen­ti­ek újabb ér­vet szol­gál­tat­hat­tak vol­na hi­szé­keny­sé­gé­nek és op­ti­miz­mu­sá­nak. Lo­gi­ká­ját pe­dig évek múl­va nagy mér­ték­ben iga­zol­ta a né­met bi­ro­da­lom hű mar­sall­já­nak, Wilhelm Keitelnek ha­lá­la előtt tett val­lo­má­sa, aki ar­ra a kér­dés­re, hogy: “Meg­tá­mad­ta volna‑e a Reich Cseh­szlo­vá­ki­át 1938‑ban, ha a nyu­ga­ti ha­tal­mak Prá­ga mel­lé áll­nak?” – nem­mel vá­la­szolt, Né­met­or­szág ugyan­is ka­to­na­i­lag nem volt fel­ké­szül­ve még a vi­lág­há­bo­rú­ra; a mün­che­ni meg­egye­zés­sel Hit­ler el akar­ta tá­vo­lí­ta­ni Oro­szor­szá­got Eu­ró­pá­tól, hogy időt nyer­jen a fegy­ver­ke­zés­re.

Sir Cham­ber­lain győztesként emel­te ma­gas­ba pezsgőspoharát a kö­rü­löt­te ál­ló ma­gas ran­gú ka­to­nai sze­mé­lyek és dip­lo­ma­ták gyű­rű­jé­ben. Most, hogy túl volt a má­so­dik, godesbergi ta­lál­ko­zón, amely egy kel­le­met­len éj­sza­kát ­– nem csu­pán meg­le­pe­tést s kény­sze­rű fon­tol­ga­tást ­– je­len­tett szá­má­ra, még min­dig haj­lan­dó volt a Führer ked­ve­sebb, kedvezőbb ar­cát új­ra­raj­zol­ni, «ecsetelni« a gya­nak­vó, túl kon­zer­va­tív brit agyak előtt.

“Igaz, hogy ke­mény­sé­get vél­tem ki­ol­vas­ni az arc­vo­ná­sa­i­ról ­– igye­ke­zett el­fo­gad­ha­tó­an ár­nyal­ni a Hitlerről al­ko­tott vé­le­mé­nyét ­–, ám fo­gad­juk el, hogy el­len­fe­le­ink közt is lé­tez­het kö­vet­ke­ze­tes, ke­mény jel­lem...” “Kí­mé­let­len” ­– le­he­tett hal­la­ni egy halk köz­be­szó­lást. A brit mi­nisz­ter­el­nök nem jött za­var­ba: “Ne a sza­va­kon lo­va­gol­junk; ve­gyük fi­gye­lem­be az új időket képviselő né­met Ve­zér el­ha­tá­ro­zá­sát: Herr Hit­ler már hó­na­pok­kal ezelőtt szi­lárd­nak mu­tat­ko­zott ab­ban, hogy vissza­szer­zi a né­me­tek lak­ta Szudéta‑vidéket, önök előtt sem ti­tok, hogy az előkészületek mi­ó­ta foly­nak.”

“Nincs mit ta­gad­ni: önzők va­gyunk” ­– koc­káz­tat­ta meg rö­vid csend után a min­dig jó ke­dé­lyű Sir Max Beaverbrook, aki kü­lön­ben mint kon­zer­va­tív po­li­ti­kus is Cham­ber­lain, még in­kább Chur­chill ked­ven­cé­nek mond­hat­ta ma­gát, és előrehaladott élet­ko­ra el­le­né­re a tör­té­nel­mi fel­jegy­zé­sek sze­rint saj­tó­mág­nás lé­té­re a leg­koc­ká­za­to­sabb ka­to­nai vál­lal­ko­zá­sok­tól sem ri­adt vissza. Ami­kor pél­dá­ul a fran­cia kor­mány a fővárosból Tours‑ba me­ne­kült, Beaverbrook ma­ga kér­te, hogy el­kí­sér­hes­se Chur­chillt, ve­le együtt szállt le a sú­lyos bom­ba­tá­ma­dás­ok­kal súj­tott repülőtér krá­te­rei kö­zött a fran­cia föld­re, ahol sen­ki sem vár­ta őket, si­ke­rült ta­lál­koz­ni­uk a fé­le­lem és int­ri­kák mi­att meg­osz­tott fran­cia kor­mány tag­ja­i­val. A kö­zös meg­be­szé­lés vé­gén még fel­hang­zott egy‑egy szen­ve­dé­lyes ha­za­fi­as szó­lam, hogy a végsőkig har­col­ni fog­nak a né­met be­to­la­ko­dók el­len, az an­gol szö­vet­sé­ge­sek azon­ban már sej­tet­ték, hogy Pétaine mar­sall hí­ve­i­nek de­fe­tiz­mu­sa fe­je­zi ki a szo­mo­rú va­ló­sá­got, nem a de­ma­góg szó­la­mok. Csak a hó­ri­hor­gas de Gaulle tá­bor­nok állt az ide vagy oda pár­to­lók­tól me­re­ven el­kü­lö­nül­ve. “L’homme du destine” (A sors em­be­re) ­– je­gyez­te meg Chur­chill hal­kan, ke­zet fog­va a ma­gá­nyos fér­fi­val.    

“Rend­sze­rint csak at­tól óva­ko­dunk, fé­lünk, hogy ben­nün­ket meg ne kör­nyé­kez­zen a ha­lál” ­– foly­tat­ta Beaverbrook.

“Az ese­mé­nyek egyelőre en­gem iga­zol­nak ­– vá­la­szol­ta Cham­ber­lain, ud­va­ri­as mo­solyt küld­ve a tár­sa­ság fe­lé. ­– Szep­tem­ber 24‑én tér­tem vissza Godesbergből Lon­don­ba, s jól­le­het a an­gol és fran­cia ma­ga­tar­tás észrevehetően meg­ke­mé­nye­dett, s a né­met kor­mány elől sem hall­gat­tuk el kö­zö­sen ki­ala­kí­tott ál­lás­pon­tun­kat, hogy a godesbergi fel­té­te­le­ket nem fo­gad­hat­juk el ma­ra­dék­ta­la­nul, a Führer az­nap es­ti be­szé­dé­ben meglehetősen bé­kü­lé­keny han­gon szólt Nagy­Bri­tanniáról és Fran­ci­a­or­szág­ról, csak Beneą el­nök úr el­len vol­tak dur­va ki­ro­ha­ná­sai. Meg­is­mé­tel­te azt is, amit ne­kem a legelső ta­lál­ko­zá­sunk al­kal­má­val el­mon­dott volt, ne­ve­ze­te­sen, hogy a Szudétaföld az utol­só te­rü­le­ti kö­ve­te­lé­se, s a né­me­te­ken kí­vül más nem­ze­ti­sé­gű­e­ket nem kí­ván a bi­ro­da­lom­hoz csa­tol­ni.”

A kí­nos je­le­ne­tek­re, vagy in­kább kel­le­met­len ér­zé­sek­re Cham­ber­lain ez­út­tal nem akart em­lé­kez­ni. Ar­ra, hogy a má­so­dik tár­gya­lás­ra, végső si­mí­tá­sok vé­gett, ma­gá­val vit­te a cseh kor­mány­ra rá­tuk­mált angol‑francia ja­vas­lat­cso­ma­got, mely az első vi­lág­há­bo­rút követő nagy­ha­tal­mi tár­gya­lá­sok so­rán oly nagy be­fo­lyás­ra szert tett Beneąt (aki húsz éven át Fran­cia­or­szág va­zal­lu­sa volt) meg­alá­zott­sá­gá­ban is meg­ha­tó rá­dió­be­széd­re, a cseh kor­mányt pe­dig hir­te­len le­mon­dás­ra kész­tet­te. Az al­só­ház­ban kü­lön­ben kény­te­len volt össze­fog­lal­nia a Rajna‑vidéki Godesbergben előállt vá­rat­lan hely­ze­tet: “Herr Hit­ler Berchtesgadenben még azt mond­ta ne­kem, hogy ha az ön­ren­del­ke­zés el­vét el­fo­gad­ják – mármintacse­hek ­–, ak­kor a vég­re­haj­tás mód­ját majd tisz­táz­za ve­lem. Mint később el­árul­ta, egy per­cig sem hit­te vol­na, hogy az­zal té­rek hoz­zá vissza, hogy el­fo­gad­ták a fel­tét­ele­it... Én úgy kép­zel­tem, hogy Godesbergben csak az lesz a dol­gunk, hogy nyu­god­tan meg­vi­tas­suk a ja­vas­la­to­kat, ame­lye­ket ma­gam­mal vit­tem. És nagy meg­ráz­kód­ta­tás volt, ami­kor nyom­ban a be­szél­ge­tés ele­jén azt kel­lett hal­la­nom, hogy a ja­vas­la­tok el­fo­gad­ha­tat­la­nok, s hogy olyan­faj­ta új in­dít­vá­nyok­ra van szük­ség, ame­lyek azelőtt meg sem for­dul­tak a fe­jem­ben... Kö­vet­ke­zés­képp vissza­vo­nul­tam, mi­köz­ben bal­sej­tel­mek gyö­tör­tek kül­de­té­sem si­ker­ét illetően. Előtte azon­ban még si­ke­rült el­ér­nem, hogy Herr Hit­ler meg­hosszab­bít­sa azt a ko­ráb­bi ígé­re­tét, hogy tár­gya­lá­sa­ink be­fe­je­zé­sé­ig nem in­dít­ja út­nak csa­pa­ta­it... A tár­gya­lá­so­kat más­nap­ra ha­lasz­tot­tuk.”

Cham­ber­lain fel‑alá jár­kált szo­bá­já­nak er­ké­lyén, azok után, hogy kö­zöl­te Hit­ler­rel: haj­lan­dó el­jut­tat­ni a cseh kor­mány­nak az újabb, szi­go­rúbb né­met fel­té­te­le­ket. A Führer dél­utá­ni vá­la­sza cse­kély engedékenységről ta­nús­ko­dott. A cse­hek köz­ben el­ren­del­tŕa moz­gó­sí­tást. Cham­ber­lain az­nap es­te 10 óra 30 perc­kor ta­lál­ko­zoto˙t is­mét Hit­ler­rel. Az al­ku­do­zás a haj­na­li órá­kig el­tar­tott; Cham­ber­lain az eset­le­ges há­bo­rú következményeiről ér­te­ke­zett. Ki­je­len­tet­te (utó­lag el­is­me­rés­sel nyug­táz­va nagy lel­ki­ere­jét, mi több, bá­tor­sá­gát), mi­sze­rint az újabb né­met ok­mány, mind tar­tal­mát, mind nyel­ve­ze­tét te­kint­ve ul­ti­má­tum. A kan­cel­lárt nem na­gyon lát­szott meg­hat­ni a brit mi­nisz­ter­el­nök ke­se­rű szem­re­há­nyá­sa, azt azon­ban nem mu­lasz­tot­ta el meg­je­gyez­ni, hogy to­vább­ra is fenn akar­ja tar­ta­ni Ang­li­á­val a ba­rá­ti vi­szonyt. “Van még egy ké­nyes kér­dés ­– tet­te hoz­zá ­–, a gyar­ma­to­ké; de emi­att nem fo­gunk há­bo­rúz­ni.”

Cham­ber­lain nem győzi utó­lag hang­sú­lyoz­ni, hogy a bé­két a szen­ve­dé­lyek s a túl­ka­pá­sok ve­szé­lyez­te­tik iga­zán. (Er­re ütött át az in­du­lat szí­ne Weygond tá­bor­nok össze­aszott, sár­ga bőrén, hogy: “Ér­jük hát be szí­vé­lyes kéz­fo­gás­ok­kal és ígér­ge­té­sek­kel?!” ­– de hát a tá­bor­nok min­den nap azt vár­ja, hogy meg­szó­lal­ja­nak a hi­szé­keny nép­sé­get fel­rá­zó szi­ré­nák, s hogy a szi­get­la­kók mielőbb fel­ölt­sék a si­sa­kot meg a gáz­ál­ar­cot. ) 

“Le­he­tet­len el­fe­lej­te­ni azt a meg­szál­lott ar­cot, mi­kor erőteljes vo­ná­sa­it már‑már szét­fe­szí­ti az in­du­lat” ­– for­go­ló­dik ágyá­ban a brit kormányfő. De meg­pró­bál­ja el­hi­tet­ni ma­gá­val, hogy fa­na­ti­kus tár­gya­ló­part­ne­re ­– a Herr egy­reke­vés­bé il­lett Hit­ler ne­vé­hez – még­is iga­zat mon­dott ne­ki (ha csak nem őrült ka­lan­dor, vagy ma­ga a meg­tes­te­sült go­nosz­ság, amint egy­re töb­ben ál­lít­ják ró­la). A bi­ro­dal­mi kan­cel­lár vi­lá­go­san fo­gal­ma­zott: “Amennyi­ben a Szudétaföld kér­dé­se meg­ol­dó­dik, Né­me­tor­szá­got Cseh­szlo­vá­kia sor­sa nem ér­dek­li töb­bé! Auszt­ria után ez a végső te­rü­le­ti igé­nyünk Eu­ró­pá­ban.”

Cham­ber­lain­nek át­vil­lan az agyán, hogy André Gide mit szól­na mind­eh­hez: »Vé­gül is mi az, hogy gonoszság?... Ne­he­zen meg­ha­tá­roz­ha­tó fogalom.«

Ezért az­tán, anél­kül, hogy ké­pes vol­na el­űz­ni lel­ke mélyéről a kí­nos el­lent­mon­dás­ok­ból táp­lál­ko­zó gya­nak­vást, gond­ja van rá, hogy a hi­va­ta­los szövegekből tö­röl­jék a Führer becs­vá­gyó sza­va­it. Né­met­or­szág nem tart igényt Elzász‑Lotaringiára. A cse­hek árán meg le­het men­te­ni Eu­ró­pa bé­ké­jét.

S ha Cham­ber­lain há­ta mö­gött, nem csu­pán a kardcsörtető hadvezetők, de a ké­nye­sebb íz­lé­sű an­gol dip­lo­ma­ták is fel­ten­nék a kér­dést, hogy mennyi­ben tekinthető an­gol és fran­cia győzelemnek a né­met több­sé­gű Szudétaföld ­(és nem Cseh­or­szág!) fel­ál­do­zá­sa? ­– mit le­het rá fe­lel­ni... Ez a há­bo­rú ki­zá­rá­sá­nak, vagy leg­alább­is el­na­po­lá­sá­nak a lo­gi­ká­ja.

“Ap­ro­pó: an­gol szín­pad! Be­vett ha­gyo­mány, hogy csak ak­kor tűr­jük meg raj­ta a mez­te­len­sé­get, a mez­te­len nőket, ha moz­du­lat­la­nok. A mi mez­te­len igaz­sá­gunk is ilyen, pil­la­nat­nyi­lag.”

                                                   
*
(KÖZ­JÁ­TÉK)

Egy an­gol és egy fran­cia dip­lo­ma­ta pár­be­szé­de:

“Pá­rizs a ci­vi­li­zá­ció köz­pont­ja. Ez­zel a né­me­tek­nek is szá­mol­ni­uk kell.”

“Gondolja?... És Prága?!...

“Mi van Prá­gá­val? A meg­egye­zés tár­gyát csu­pán a Szudé­ta‑vidéki né­me­tek ké­pez­ték.”

“Előbb‑utóbb min­den­ki sor­ra ke­rül.”

“Ön sze­rint még­is mi a Führer kül­po­li­ti­kai si­ke­ré­nek a tit­ka?”

“A mi tét­len­sé­günk. A fran­cia kor­mány leg­alább­is kép­te­len a dön­tés­ho­za­tal­ra. Job­ban tar­ta­nak a mun­kás­tö­me­gek moz­go­ló­dá­sá­tól, mint a külső veszélytől. De ugyan­azon a bul­vá­ron, aho­vá a mun­ka­nél­kü­li­ek ki­vo­nul­tak, fél­órá­val a tün­te­tés után a nagy­szá­jú fran­ci­ák él­ve­zet­tel kezd­ték lök­dös­ni a «ko­szos arabokat«.

“Eb­ben már a né­me­tek a pél­da­adók. A csőcselék min­dig más­más mó­don szo­kott meg­ker­gül­ni.”

“A zsi­dó­ül­dö­zés­re céloz?!... Nem ké­ne el­ba­ga­tel­li­zál­ni a dol­got. Hit­ler SS‑különítményeiről jó­for­mán csak hal­lo­más­ból tu­dunk va­la­mit.”

“Fö­lös­le­ges mentegetőzni. Az im­po­tens fér­fi szün­te­le­nül azon fá­ra­do­zik, hogy min­den­ki előtt lep­lez­ze fo­gya­té­kos­sá­gát...”

“Ez, nem hin­ném, hogy ön­val­lo­más akar len­ni. Ha nem té­ve­dek, a szö­vet­sé­gi ha­tal­mak­ra értendő.”

“Ang­lia lelkiismeretéről min­den­képp el­mond­ha­tó, hogy üres, rossz.”

                                                * 

Cham­ber­laint jól­le­het ag­gasz­tot­ták a né­me­tek túl­zott cse­lek­vé­si sza­bad­sá­gá­ról értekező írá­sok ­– nem­rég a Ti­mes ve­zér­cikk­ében is az állt, hogy Cseh­szlo­vá­ki­á­nak ho­mo­gé­nebb ál­lam­má kell vál­nia, le kell mon­da­nia az anya­nem­zet­tel szom­szé­dos te­rü­le­te­ken élő ha­tár men­ti nem­ze­ti kisebbségekről ­–, en­nek da­cá­ra osz­tot­ta Litvinov szov­jet kül­ügyi nép­biz­tos vé­le­mé­nyét, hogy nem sza­bad in­ge­rel­ni Herr Hit­lert, amennyi­ben a bé­kés meg­ol­dás lehetősége fo­rog koc­kán.

Ar­ról sem sza­bad meg­fe­led­kez­ni, hogy Ang­lia akar­va, nem akar­va, az el­len­sé­ges tá­bor­ban is ta­lál­hat szö­vet­sé­ge­se­ket. Cham­ber­laint ti­kos re­mény­ség­gel töl­töt­te volt el a né­met had­se­reg ve­zér­ka­ri főnökének, Beck tá­bor­nok­nak a ma­ga­tar­tá­sa, aki Auszt­ria meg­szál­lá­sa után rész­le­te­sen ki­fej­tet­te Hit­ler­nek, hogy a hó­dí­tó po­li­ti­ka foly­ta­tá­sa az ép­pen csak fel­tá­ma­dó bi­ro­da­lom össze­om­lá­sá­hoz fog ve­zet­ni. Hit­ler nem vá­la­szolt a tá­bor­nok fér­fi­as ki­ál­lá­sá­ra, aki a Cseh­szlo­vá­kia el­len ter­ve­zett tá­ma­dás kü­szö­bén nyíl­tan szem­be­sze­gült a Führerrel. Fel­men­té­sét kér­te, Hit­ler kény­te­len volt le­vál­ta­ni ve­zér­ka­ri főnökét. (Cham­ber­lain ál­má­ban sem kép­zel­het­te, hogy Beck tra­gi­ku­san fe­je­zi be majd éle­tét.) Beck tá­bor­nok osz­tat­lan meg­be­csü­lés­nek ör­ven­dett a ve­zér­kar­ban, mely­nek tag­jai tisz­tá­ban vol­tak az­zal, hogy nyolc­szo­ros fran­cia túlerő so­ra­ko­zott föl Né­met­or­szág nyu­ga­ti ha­tá­rán; ke­le­ten har­minc vagy negy­ven cseh­szlo­vák had­osz­tály mel­lett Orosz­or­szág is szá­mít­ha­tott a cseh repülőterekre, nem be­szél­ve az an­gol flot­ta. Halder tá­bor­nok, Beck utód­ja, még a cse­hek el­le­ni moz­gó­sí­tás ide­jén össze­es­kü­vést ter­ve­zett a Führer el­len: egy pán­cé­los­had­osz­tály ké­szen állt Ber­lin köz­vet­len kö­ze­lé­ben. A fon­tos ná­ci mi­nisz­té­ri­u­mok el­fog­la­lá­sa mel­lett Heldorf gróf, a ber­li­ni rendőrség főnöke Hit­ler, Göring, Goebbels és Himmler le­tar­tóz­ta­tá­sát ter­vez­te. Csak ar­ra várt, hogy a Führer Ber­lin­be ér­kez­zék. Az­nap es­te ke­rült vol­na sor az ak­ci­ó­ra, midőn az össze­es­kü­vés vezetője, Halder tá­bor­no­kot ar­ról ér­te­sí­tet­ték, hogy a brit mi­nisz­ter­el­nök ta­lál­koz­ni fog Hit­ler­rel. Halder gyor­san le­fúj­ta az össze­es­kü­vést, mond­ván, hogy ezt a blöf­föt még meg kell vár­ni, ne­ki mint ve­zér­ka­ri főnöknek nincs jo­ga le­fúj­ni a nagy­ha­tal­mi tár­gya­lá­so­kat. Úgy ha­tá­roz­tak, hogy el­ha­laszt­ják a dol­got; amennyi­ben a tár­gya­lás ered­mé­nyes lesz, nem kell be­le­szól­ni­uk a tör­té­ne­lem me­ne­té­be. A Führer köz­ben Raeder ten­ger­na­gyot, a né­met ha­di­ten­ge­ré­szet főparancsnokát is ma­gá­hoz ren­del­te, aki szen­ve­dé­lyes fel­lé­pé­sé­vel meggyőzte Hit­lert, hogy a brit flot­ta tá­ma­dá­sa Né­me­tor­szág­ra néz­ve vég­ze­tes le­het.

Cham­ber­lain elég­té­tel­lel nyug­táz­ta a né­met rá­dió más­nap reg­ge­li nyi­lat­ko­za­tát, mely cá­fol­ta, hogy Né­met­or­szág moz­gó­sí­tás­ra ké­szül­ne. Ezt a né­met hír­ügy­nök­ség­nek a brit saj­tó­hoz el­jut­ta­tott hi­va­ta­los köz­le­mé­nye is megerősítette.

A brit mi­nisz­ter­el­nök fel­léle­g­zett: “Egyet­len lé­pés vá­lasz­tott el a vi­lág­há­bo­rú­tól. Hit­ler­re, ha­bár min­dent a te­kin­té­lyé­re épít, az el­múlt na­pok­ban, órák­ban sze­ren­csé­re ha­tal­mas nyo­más nehezedett!...”

Kár vi­szont, hogy nem jött lét­re a brit, fran­cia és orosz szö­vet­ség, amely nagy ri­a­dal­mat kel­tett vol­na az el­len­sé­ges tá­bor­ban; Hit­ler­ből bi­zo­nyá­ra újabb da­cos el­len­ál­lást vál­tott vol­na ki. “Jól­le­het ak­ko­ra őrültségre még­se szán­hat­ná el ma­gát ­– gon­dol­ta Cham­ber­lain ­–, hogy két­fron­tos há­bo­rút in­dít­son, hi­szen ő ma­ga ítél­te volt el emi­att az első vi­lág­há­bo­rús né­met ve­ze­tést.”

Cham­ber­lain úgy vél­te, hogy egy drá­mai szi­tu­á­ci­ó­nak nem fel­tét­le­nül mu­száj tra­gi­ku­san végződnie. A tör­té­ne­lem, csak ha a ki­vá­ló ké­pes­sé­gű em­be­rek so­ro­za­to­san rosszul íté­lik meg a hely­ze­tet, ak­kor vált át jó­vá­te­he­tet­len tra­gé­di­á­ba. Szo­mo­rú tör­té­net szereplőjének tar­tot­ta ma­gát, aki­nek felelősséget kell vál­lal­nia az ese­mé­nye­kért. És bár­mi­lyen tisz­te­let­re mél­tó meg­ol­dást aján­lott is föl ha­zá­ja ne­vé­ben és ér­de­ké­ben, is­mer­ve az ál­do­za­to­kat (“hagy­tuk, hogy Auszt­ri­át fel­fal­ja a Reich, Cseh­szlo­vá­ki­át a mün­che­ni szerződéssel ki­szol­gál­tat­tuk Hit­ler­nek”), nem ke­rül­he­ti el ő sem a tör­té­ne­lem íté­le­tét.

Mi lett vol­na, ha a nyu­ga­ti de­mok­rá­ci­ák ki­je­len­tik, hogy ké­szek éle­tü­ket is fel­ten­ni va­la­mely kis ál­lam te­rü­le­ti in­teg­ri­tá­sá­nak vé­del­mé­re?

Mi lett vol­na, ha ő, a brit mi­nisz­ter­el­nök, meg­fe­led­kez­ve ma­gá­ról, vá­rat­la­nul föl­ki­ált: “Tör­jük ki a Hit­ler nyakát!”...

Ezer sze­ren­cse, hogy nem tet­te meg.

Va­la­me­lyik reg­gel, rö­vid, de he­ves vi­tá­ba ke­ve­re­dett az előző kor­mány né­hány tag­já­val, köz­tük a li­be­rá­lis párt nagy öreg­jé­vel: Lloyd Ge­or­ge haj­da­ni mi­nisz­ter­el­nök­kel, aki amel­lett kar­dos­ko­dott, hogy ha­la­dék­ta­la­nul meg kell köt­ni a szö­vet­sé­get Oro­szor­szág­gal. Kü­lön­ben az Úr­is­ten sem ment­het meg az iszo­nyú ere­jű csa­pás­tól ­– s az ag­gas­tyán itt a leg­sö­té­tebb szí­nek­ben vá­zol­ta fel Ang­lia jövőjét. “A hely­zet ­– mond­ta ­– na­gyon em­lé­kez­tet 1918 ta­va­szá­nak han­gu­la­tá­ra. Tud­tuk, hogy Né­met­or­szág nagy tá­ma­dás­ra ké­szül, de azt már sen­ki sem tud­ta pon­to­san, hogy ho­va fog le­csap­ni... A fran­cia tá­bor­no­kok kö­zött még ab­ban is vi­ta volt, va­jon me­lyi­kük arc­vo­na­lán vár­ha­tó a né­met tá­ma­dás. Most az egész vi­lág ér­zi, hogy újabb tá­ma­dás­ra ké­szül­nek az ag­resszo­rok. Lát­juk, hogy pél­dát­la­nul gyors ütem­ben fegy­ver­kez­nek, nö­ve­lik a harc­ko­csik, a bom­bá­zók, a ten­ger­alatt­já­rók szá­mát. Tud­juk, hogy új had­ál­lá­so­kat fog­lal­nak el és erődítenek meg, s ezek stra­té­gi­ai előnyhöz jut­tat­ják őket a Fran­cia­or­szág el­len és az el­le­nünk ví­van­dó há­bo­rú­ban.”

Lloyd Ge­or­ge a bal­jós je­lek­re fi­gyel­mez­tet­te őket, s köz­ben a kép­ze­let me­ze­jé­re lé­pett, ami­kor ki­je­len­tet­te, hogy a né­me­tek húsz­ezer harc­ko­csi­val ké­szül­nek le­ro­han­ni a nyu­ga­ti vi­lá­got. Cham­ber­lain tisz­tá­ban volt ve­le, hogy az öreg el­ru­gasz­ko­dott a tényektől. Még Chur­chill is a Cham­ber­lain vé­le­mé­nyét osz­tot­ta, bár azt is hoz­zá­tet­te, hogy: “Két vagy há­rom év­vel ezelőtt az ilyen­faj­ta bo­rú­lá­tást le­hur­rog­ták vol­na; most azon­ban Lloyd Ge­or­ge sza­vai meg­der­mesz­te­nék az al­só­há­zat. Mert azt min­den­ki egy­for­mán jól lát­ja, hogy már­is el­kés­tünk.”

Cham­ber­lain nem ér­tett egyet vi­szont Churchill‑lel, hogy sürgősen lét­re kell hoz­ni a hár­mas szö­vet­sé­get Oro­szor­szág­gal. Nem bí­zott a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­ra ki­szol­gá­ló­i­ban, kü­lö­nö­sen azu­tán, hogy a ber­li­ni szov­jet nagy­kö­vet a német‑orosz gaz­da­sá­gi szerződéseket sür­get­ve, ki­je­len­tet­te, hogy az ide­o­ló­gi­ai né­zet­kü­lönb­sé­gek aho­gyan nem be­fo­lyá­sol­ták az olasz‑orosz vi­szonyt, épp­úgy a Né­me­tor­szág­gal va­ló együtt­mű­kö­dés út­ján sem je­lent­het­nek aka­dályt. A Szov­jet­unió nor­má­lis kap­cso­la­to­kat szán­dék­szik fenn­tar­ta­ni Né­me­tor­szág­gal, a nor­má­lis kap­cso­la­tok­ból pe­dig egy­re jobb együtt­mű­kö­dés szü­let­het.

Sztá­lin me­nesz­tet­te a kül­ügyi nép­biz­tos­ság éléről Litvinovot, aki­nek a fel­adat­kör­ét egy ágyú­go­lyó fe­jű, rez­ze­nés­te­len pil­lan­tá­sú, fe­ke­te ba­ju­szú ro­bot­funk­ci­o­ná­ri­us vet­te át, a ki­szá­mít­ha­tat­lan sztá­li­ni gé­pe­zet po­li­ti­ká­já­nak esz­kö­ze ­–, aki Cham­ber­lain ér­te­sü­lé­sei sze­rint afe­lett fog őrködni ez­után, hogy a ka­pi­ta­lis­ták ne­hogy be­le­ránt­sák a Szov­jet­uni­ót va­la­mi­lyen nem kí­vá­na­tos konf­lik­tus­ba.

“Azt a ki­vá­ló zsi­dó em­bert ­– vet­te vé­del­mé­be Chur­chill Lit­vi­no­vot –, akit Hit­ler a fő el­len­sé­gé­nek te­kin­tett, úgy dob­ták fél­re, mint egy tö­rött szer­szá­mot, egy­sze­rű­en le­sö­pör­ték a nem­zet­kö­zi szintérről. Kol­dus­bot és rendőri fel­ügye­let lesz az osz­tály­ré­sze min­den bi­zonnyal. Utód­ját, Molotovot nem kö­tik a ko­ráb­bi nyi­lat­ko­za­tok, nem fog kel­le­ni fél­te­ni a Nép­szö­vet­ség lég­kör­ének be­fo­lyá­sá­tól. Sztá­lin azt te­het ál­ta­la, amit a leg­kép­te­le­nebb orosz ér­de­kek meg­kí­ván­nak.”

Cham­ber­lain túl­zás­nak érez­te, hogy egy em­ber­cse­re sú­lyos kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár­hat az angol‑francia “be­ke­rí­té­si po­li­ti­ká­ra” néz­ve. Molotov sem­mit­mon­dó pohárköszöntője és ud­va­ri­as, mond­hat­ni ste­ril dip­lo­ma­ta mo­do­ra ko­ránt­sem tett rá ak­ko­ra ha­tást, mint Chur­chill­re és bi­zal­mas tár­sa­i­ra, akik es­küd­ni mer­tek vol­na rá, hogy Molotov Len­gyel­or­szág ro­vá­sá­ra kö­vet­ke­ze­te­sen foly­tat­ja a Hit­ler­rel va­ló meg­egye­zés po­li­ti­ká­ját, s a német‑szovjet kö­ze­le­dés biz­tos alap­ját Len­gyel­or­szág im­már ne­gye­dik fel­osz­tá­sa je­len­ti majd.

“Ugyan ­– hes­se­get­te el ma­gá­tól a sö­tét gon­do­la­tot ­–, ki lát­hat a szov­je­tek (Molotov)‑maszkja mö­gé?! A leg­vér­me­sebb re­mé­nyek sem jo­go­sít­ják föl a né­me­te­ket ar­ra, hogy a nyu­ga­ti vi­lág or­ra előtt meg­is­mét­lődjék a cseh eset. Nem lesz há­bo­rú. A Führer amit ne­kem meg­ígért, hadd ígér­je meg Sztá­lin­nak is. Os­to­ba­ság vol­na részéről, ha nem szá­mol­na an­nak a ha­tal­mas or­szág­nak nagy lé­lek­szá­mú la­kos­sá­gá­val és óri­á­si erőforrásaival. Ami Na­pó­le­ont meg­fosz­tot­ta leg­me­ré­szebb ál­má­tól, hogy a vi­lág ura le­gyen, az ma sem el­ha­nya­gol­ha­tó tényező. Már pe­dig Hit­ler, amint mond­ják ró­la, nem­csak ka­to­nai láng­el­me, de állítom, hogy er­köl­csi meggyőződésből szo­kott cselekedni. Olyan em­ber­rel van dol­gunk, aki­ben meg le­het bíz­ni, ha egy­szer a sza­vát ad­ta.”      

Cham­ber­lain kis­sé me­rev, tá­vol­ság­tar­tó póz­ban állt meg a tü­kör előtt. Nem kell nagy jós­te­het­ség ah­hoz, gon­dol­ta, hogy az em­ber fel­mér­je: ezek a fá­rad­sá­gos hét­köz­nap­ok tör­té­nel­mi táv­lat­ból néz­ve fel­fo­ko­zott fres­kó­vá, vagy ellenkezőleg: könnyed ka­ri­ka­tú­rá­vá fog­nak vál­ni egy­szer. Min­den­eset­re, ér­de­kes él­mény volt ta­lál­koz­ni Hit­ler­rel. S főként meg­egyez­ni ve­le ab­ban, hogy ne le­gyen má­so­dik vi­lág­há­bo­rú...

Egy Nobel‑békedíjashoz illő mo­sollyal vet­te szem­ügy­re még egy­szer tü­kör­be­li kép­má­sát. Mint brit mi­nisz­ter­el­nök most már nyu­godt lel­ki­is­me­ret­tel fo­gad­hat­ja az új, bé­kés kor­sza­kot, amely ez­után kezdődik. A gya­nú ár­nyé­ká­ban ­– teg­nap, tegnapelőtt ­– Nagy- Britannia, Fran­cia­or­szág és egész Eu­ró­pa sor­sát még más meg­vi­lá­gí­tás­ban lát­ta... Ha, te­gyük fel, har­mad­szor is el kel­lett vol­na re­pül­nie Né­me­tor­szág­ba! Mást súlyt ka­pott vol­na min­den ígé­ret, min­den fe­nye­ge­tés. A végeredményről ­– a leg­sű­rűbb sötétségről ­– nem is be­szél­ve. A vi­lág gond­ja­it fel­vál­la­ló em­ber­nek nyil­ván ab­ban is meg kell ta­lál­nia a ki­utat. 

No, per­sze, azért ma­radt né­hány meg­ol­dás­ra vá­ró ügy. A gyar­ma­tok, a har­ma­dik vi­lág­hoz tar­to­zó né­pes­ség. És hát a kom­mu­niz­mus kí­sér­te­té­nek növekvő ár­nyé­ka... De ta­lán az is megszelídíthető... most, mi­kor Hit­ler is bé­két akar.          

 
         2003. feb­ru­ár 9.


* Bertolt Brecht

** Wystan Hugh Auden an­gol költő, Eri­ka Mann fér­je

*** 1949‑ben (negy­ven­há­rom éves ko­rá­ban) Klaus Mann is ön­gyil­kos lett