Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bestseller avagy a bestia nem alszik 7.

2010.02.20

Az emberkerülő            

 
(Meg­hi­ú­sult há­zas­ság)
    

Ár­hul­lám után ra­ga­csos sár­ban, gyom­nö­vé­nyek közt bó­do­rog, El­ej­ti a bo­zót­vá­gó kést. Sze­me sar­ká­ban a pa­tyo­lat tol­lú hattyúk ki­úsz­nak a lát­ha­tár­ra, messzire...Vagy ez is csak a fan­tá­zia go­nosz­ko­dó já­té­ka, mint a szí­vét görcs­be szo­rí­tó, melódiátlan ze­nei futam?...

          “Ami­ó­ta nem ta­lá­lom a hegedűmet!... Az a ren­det­len ném­ber ké­pes volt el­dug­ni, hogy ez­zel is bosszú­sá­got okoz­zon ne­kem?!”

          Az elé­ge­det­len­sé­get le­tör­li fonnyadt képéről egy ke­mény vi­gyor: “Végre a ma­gam ura le­szek.”

           Vissza­sze­rez­ni a füg­get­len­sé­gét! Er­re vá­gyott mi­ó­ta már. Nem ne­ki va­lók a tör­vény­ben meg­sza­bott nor­mák, a tucatpolgároknak ki­mért utak...Törvény?! Rö­hög­nie kell. Az ap­ja vi­cso­rog­ta volt a sze­mé­be (ma­ga elé kép­ze­li a li­heg­ve siető trottyos hír­nö­köt a há­zas­éle­té­re pon­tot tevő üze­net­tel), hogy az if­jú csá­szár sem­mis­nek nyil­vá­ní­tot­ta az Or­bán Ró­zá­val kö­tött ­– a kör­nye­ze­tük sze­mé­ben amúgy is szé­gyen­te­len – fri­gyü­ket.

    

Va­la­me­lyik es­te (meg­van már két éve is an­nak!) Ro­zi előtt tér­de­pelt. Olyan­for­mán fest­he­tett, mint Domáldra köl­tö­zé­sük leg­ele­jén Ro­zi, aki a há­zi­úr­nak, a Bolyai‑nemzetség ­– Szent Ist­ván ko­rá­ig vissza­nyú­ló ­– utol­só le­szár­ma­zott­já­nak há­zi­asszo­nya: szakács‑ és mosónője, ágya­sa (kö­zös gyer­me­kük ak­kor még nem volt), min­de­ne­se, színésznő minőségében is je­les­ként úgy ta­lál­ta he­lyén­va­ló­nak, hogy egy ked­ves bib­li­ai je­le­ne­tet rög­tö­nöz­vén meg­mos­sa az ő büty­kös, el­nyo­mo­ro­dott lá­bát. (A hattyú­kat sem lát­ta ma fe­hé­rebb­nek an­nál, ami­lyen­nek a nem kö­zön­sé­ges mű­ve­let után érez­te ma­gát ak­kor.)

           Az a ha­tal­mas la­vór. Ha be­le­eresz­ti a két lá­bát, ijed­ten hőköl meg gusz­tus­ta­lan visszereitől, az idét­len (mi­kor nőtt?) csont-göcsöktől, az el­halt iz­mok­tól ­– az idő meg­annyi ri­asz­tó jelétől.

     Az ar­ca csu­pa sár. A Nap rá­szá­rí­tot­ta ese­dé­kes szé­gye­nét, nem csu­pán külső áb­rá­za­tá­ra. A friss lepedő meg­nyug­ta­tó sza­ga, olyan, mint igaz‑sem‑volt gyer­mek­ko­rá­ban. Az any­ja per­sze nem ilyen éte­le­ket ra­kott elé­be. Tej­be­ká­sa, az is fé­lig víz­ben, meg főtt ku­ko­ri­ca (min­den lyu­kas fo­gá­ba be­le­ra­gadt egy szem.) De hát a nincsből több­re nem­igen te­lik...

Szúnyogfelhő tör be hir­te­len, ahogy a füg­gönyt el­kap­ta a szél. S utá­na nyom­ban a fa­lu pú­pos Ala­dár­já­nak cin­co­gá­sa. “Áll­jak ki ve­le kon­kur­rál­ni, s per­sze, a te­nye­re­met is tart­sam ma­gam elé, ahogy a fa­lu ci­gány­mu­zsi­ku­sa te­szi s ahogy szokás?!...Rozi ha nem is bíz­ta­tott rá, de nem ha­ra­gud­na meg ér­te.”

 
 
(Ki­fé­le az úr?)
 

Fél­álom­ban szép, hold­vi­lá­gos éj­sza­ká­kon sze­ke­re­zik. Az út is hagy­ján, nem na­gyon gübbenős; ha­nem azért a fo­gat csak lé­pés­ben dö­cög. Vá­rat­la­nul fegy­ve­re­sek ve­szik kö­rül a sze­ke­ret. “Ki­fé­le az úr?!... Merthogy ka­to­na­vi­lág van. An­nál is rosszabb. Urbán fel­iz­gat­ta az olá­ho­kat...” Ne­he­zen tud­ja ki­vág­ni ma­gát, hogy mi­ért nem si­e­tett a sza­bad­ság zász­la­ja alá, ha úgy­mond inzsenér ka­pi­tány? Ja, még hogy a csá­szá­ri se­reg­ben szolgált!... De még a har­min­cas évek­ben kvi­e­tált, itt a pa­pír ró­la, ol­vas­sa, aki tudja...Vajon ki aján­lot­ta föl, ha nem ő, a for­ra­da­lom cél­ja­i­ra nyugpénzének 12 szá­za­lé­kát?! ”

A hon­vé­dek­nek se­ho­gyan sem tet­szik a né­met be­tű. Ő ki­a­bál­ni kezd rá­juk (ez is csak álom már, vagy rosszabb an­nál): “Negy­ven­ezer em­ber éle­tét csak úgy el­pa­za­rol­ni?! Megőrültek?! Ke­rül­jön az éle­tem­be, de ki­ve­rem Erdélyből a csá­szá­ri se­re­get!”

A kor­lát­lan hadvezérségből sem­mi sem lett. De az sem volt, ki­nek föl­pa­na­szol­hat­ta vol­na, hogy bár az ősi kons­ti­tú­ció fel­for­gat­ta­tott s meg­szűnt a dézs­ma és a ro­bot, de a jó­szá­got gratis el­ven­ni s a szel­le­mi ja­va­kat tűz­re vet­ni ­– eny­hén szól­va túl­zás.

 

Csu­rom­vi­ze­sen lép ki a cse­ber jég­hi­deg vízből, és állatbőrökbe búj­va fel­kap­ja he­ge­dű­jét. Ját­sza­ni kezd; köz­ben fo­rog­ni kezd az ud­var kö­ze­pén. Se­be­sen fut a nyűtt vo­nó a hú­ro­kon, de a he­ge­dű­szót el­nyom­ja a tűz­ol­tó­ze­ne­kar re­ked­ten bőgő trom­bi­tá­ja.

Fe­jét két ke­ze kö­zé szo­rít­ja. Erős fej­fá­jás­ára nincs gyógy­ír, leg­fel­jebb egy kis levegőzés.

 
 
                (Nyel­ves ném­ber) 
 

A mély, víz­mo­sá­sos úton csak üggyel‑bajjal ván­szor­gott előre a sze­kér.

Ha egy­szer vég­képp ma­ga mö­gött hagy­ja Domáldot, a temetőszéli há­zat!... Az ap­ja is itt volt gaz­da, mi­u­tán megnősült. Az any­ja szép volt, el­ra­ga­dó; kot­tá­ból Mozart‑ és Haydn‑dalokat éne­kelt s for­te­pi­a­nón kí­sér­te ma­gát. Va­jon hol tört rá először az őrület? Le­szí­ja­zott fe­hér tes­te és han­gos jaj­ve­szé­ke­lé­sei őt ir­tó­zat­tal töl­töt­ték el.

“Rá ha­son­lí­tok. Ezt vág­ja apám a fe­jem­hez. Ő bez­zeg ke­net­tel­jes má­sok előtt, de mi, a rá­szo­ru­lók tönk­re­me­gyünk bele!...”

Ala­csony, bosszú­ál­ló lé­lek be­szél belőle is; most mé­ri fel, ami­kor le­fe­lé szál­ló éle­té­vel nincs mit kez­de­nie. Kü­lönc­cé vált Vásár­he­lyütt, de más­mi­lyen kü­lönc­cé, mint ami­lyen hó­bor­tos ap­ja volt. A fur­fan­gos, a hízelgő! (Ha­bár vér­be­li pe­da­gó­gus.) Há­nyan ka­la­pot emel­tek s emel­nek még ma is a pro­fesszor úr csi­nált vi­rág­ko­szo­rúi előtt... A hi­szé­keny­sé­ge té­vesz­tet­te meg Or­bán Ró­zát is. (Ha nem té­vedt meg ma­ga ma­gá­tól már ko­ráb­ban: a kurtanemesi fa­mí­lia ne­tán vén­le­ány sors­ra ítél­te­tett szé­pecs­ké­je!) Ak­kor még ad­ta a sze­mér­mes úri höl­gye­ményt, midőn az öreg Bo­lya­it úgy­mond a “szá­na­lom” vit­te rá, hogy párt­fo­gá­sá­ba ve­gye a fél­ár­vát. (A Ro­zi ap­ját raj­ta­kap­ták va­la­mi­lyen sik­kasz­tá­son, s ön­gyil­kos­ság­ba me­ne­kült; ha a kis­vá­ros köz­vé­le­mé­nye előtt a szé­gyent lehet‑e így szé­pí­te­ni egy­ál­ta­lán?) A Bo­lyai kú­ri­á­ra be­já­ra­tos ta­nít­vány hi­ú­sá­gá­nak per­sze nem de­ro­gált, hogy az “öreg pók” ked­vé­re szö­vi szá­má­ra a há­lót, mint tet­te annyi­szor.

“Far­kas­nak szó­lí­tot­tad, ne ta­gadd! ­– csa­pott le ő (új “gaz­dá­ja”) a lány­ra együtt­lét­ük kez­de­tén. ­– Tán még a há­tam mö­gött is ka­cér­kod­tál vele?...”

“Eredj in­nen – tol­ta el ma­gá­tól a he­ves le­gény­em­bert Ro­zi. ­– Vár rád a Rhédey‑lány, akit az úr­fi­nak ki­sze­mel­tek, Ko­lozs­vá­rott; csak ürü­gyet ke­re­sel, hogy a nagy ha­sam­mal itt hagyj, ne is ta­gadd!”

A fel­fo­ga­dott, majd hitestárssá és anyá­vá avan­zsált asszony­ból mér­ges, nyel­ves ném­ber lett az­tán, a férj­urá­ra má­sok je­len­lét­ében is mocs­kot szó­ró, egy­re kö­zön­sé­ge­sebb per­szó­na (nem­csak ami­att, hogy a do­log s a gyer­mek­ál­dás kül­se­jét is rú­tab­bá tet­te); An­tal­nak, a nagy­bá­csi­nak intő sza­vai mint­ha csak ag­gasz­tó jö­ven­dö­lés­sé nőtték vol­na ki ma­gu­kat az évek so­rán: mi­sze­rint a mihályfalvi asszonyt el­vit­te a ta­va­szi ára­dás, pe­dig az 5 vagy 6 fo­rin­tért vál­lal­ta vol­na öccse por­tá­ján a ház­tar­tást, ám­de en­nek a nyelvelő Or­bán Ro­zi­nak a két­szí­nűs­kö­dé­sé­re ­– aki “hol im­per­ti­nens, hol hí­zel­ke­dik; ha ő fi­zet­ne ne­kem, ak­kor se tar­ta­nám!” ­– jó lesz vi­gyáz­ni...

 
 
(Oku­lá­ré és vak­ság)
 

Ma­gá­ba száll­va tán­to­rog ha­za­fe­lé. Nem őt vár­ják az if­jak a ka­szi­nó­ban. Nem hi­ány­zott so­ha ne­ki a for­ró cso­ko­lá­dét hörpölő tár­sa­ság­ban az el­ra­gad­ta­tott ko­mé­di­á­zás. (Eh­hez az öreg Bo­lyai ér­tett a leg­job­ban.) Ő, fölső to­rony étage‑ából, gőgös vi­gyor­ral néz­te az em­be­ri gyar­ló­ság so­ros pél­dá­nya­it. De töp­ren­gés­re késztető haj­la­ma egy idő után el­apadt, s most to­por­zé­kol­va, már‑már un­do­rod­va (va­kon gyű­löl­köd­ni: azt ő so­ha!) for­dul az ismerős ar­cok, im­bo­lyog­ni lát­szó ár­nyé­kok után. “Buz­gó, jó­ér­zé­sű vol­tam én min­den­kor! ­– foj­to­gat­ja tor­kát az ön­iga­zo­ló szó­ára­dat. – Mi­ért nem lát­ja ezt meg ben­nem sen­ki?! Ro­zi se! Hon­nan ve­lem szem­be kör­nye­ze­tem­nek ez a mél­tat­lan­sá­ga?!”

Ke­zé­ben az oku­lá­ré, ame­lyet még az ap­ja kül­dött volt ne­ki, hogy a Teleki‑tékában job­ban lás­sa a ré­gi írásokat... Azzal ha­do­ná­szik te­he­tet­le­nül: mi­ért nem lett oda örök­re a csa­lá­di életerő ­– így tör fel cse­re­pes szá­ján ­–: a va­rázs, hogy be­fe­lé, ön­ma­gunk­ba is néz­hes­sünk az­zal az okuláréval?!...

Tény, hogy vak­ság­ból, félreértésből szár­maz­tak a nagy né­zet­el­té­ré­sek köz­te és az ap­ja kö­zött. Jól lát­ták mind a ket­ten, hogy a fi­lisz­ter vá­ros csak a ha­mis csil­lo­gást ve­szi ész­re. Pénz és ha­ta­lom tart­ja fenn a pros­pe­ri­tást. “Olyan per ez ve­ledapám, mely­benmin­de­nikama­gaszá­má­ra bí­ró... Balulértés volt leg­több­ször oka a bo­tor ci­va­ko­dás­nak. So­ha­sem ta­gad­tam: min­den ta­no­dai tárgy­ban jár­tas, pá­rat­lan pro­fesszo­rom vol­tál te nekem!...”

A nagy­vo­na­lú apa egyet­len do­log­ban bi­zo­nyult “fös­vény­nek és en­gesz­tel­he­tet­len­nek”: meg­ta­gad­va a ki­sza­bott ka­u­ció ki­fi­ze­té­sét, kés­lel­tet­te katona‑fia há­zas­sá­gát. Ta­lán az “égből pottyant” meny ­(akit ő egé­szen más­nak: pal­lé­ro­zás­ra vá­gyó lé­lek­nek volt sze­ren­csé­je meg­is­mer­ni s a mű­vé­szet ál­dá­sos me­le­gét su­gár­zó szár­nyai alá ven­ni), a lány szár­ma­zá­sa mi­att volt el­fo­gult Bo­lyai Far­kas; vagy in­kább az volt a szál­ka a sze­mé­ben, hogy a Ró­za any­já­nak, öz­vegy Orbánnénak könnyű vé­rű nő hí­rét kel­tet­ték ­– per­sze ugyan­an­nak a köldöknéző vá­ros­ká­nak a pol­gá­rai, akik fel­té­te­lez­ni mer­ték az ő fi­á­ról, hogy be­állt spic­li­nek, mint­hogy meg­von­ják tőle a Bécsből fo­lyó­sí­tott nyugdíj-pénzt?!...

 
 
 
 
(Mint a vi­lág is lát­ta)
 

“Lát­ta, hogy­ne lát­ta vol­na, hogy fia egy te­nyér­nyi, bo­gáncs­kó­rós pusz­ta ház­hellyel is be­éri, de még azt a domáldi vac­kot is saj­nál­ta tőlünk. Hi­szen ak­kor már meg­volt a kis Dé­nes és Amá­lia; később vi­lág­ra jött az­tán Gyu­la, a har­ma­dik Bolyai‑csemete is, mert én at­tól sem ta­gad­tam meg a csa­lád­ne­vet” – tu­sa­ko­dik ma­gá­ban Já­nos a gyö­nyö­rű er­dé­lyi őszben. Szü­re­ti fény­ben úszik a hegy­ol­dal, egy vén batul al­ma­fa ár­nyé­ká­ban van ere­je még ép­ség­ben le­ros­kad­ni.

 

“Is­me­rik ott azt a fér­fit?” Re­ked­tes, öreg han­got re­pít fe­lé­je a szél.

“Én ugyan nem baj­ló­dom az ef­fé­lék­kel.”

“Min­dent tu­dok ró­la: az Or­bán Ro­zi élt egy fe­dél alatt ve­le szin­te húsz esztendeig... Gyerekük is van: kettő vagy há­rom. Az asszony víz­be akar­ta foj­ta­ni ma­gát a lel­ki­fur­da­lás­tól.”

“Na, azért meg­éri a pén­zét az is...”
 

Ro­zi a leg­ször­nyűbb sza­vak­kal il­let­te a fér­fit. Könnyek­re fa­kadt (majd el­ro­hant az any­já­hoz pa­nasz­kod­ni, hogy to­vább nem bír­ja egye­dül).

“Nem ta­ná­cso­lom, hogy túl­sá­go­san fel­in­ge­relj. Ne fe­lejtsd el, hogy úri nő va­gyok, még ha nem is olyan hír­hedt a fa­mí­li­ám, mint a ti­éd. De dö­göl­jek meg, hogy­ha még egy­szer oda­en­ged­lek ma­gam mel­lé az ágy­ba!”

 

Be­sö­té­te­dés után ahogy ma­gá­ra ma­rad (a szél is más irány­ba fúj most), rém­ké­pek ost­ro­mol­ják; gú­nyos han­go­kat hall, le­het, hogy át sem él­te őket so­ha.

Csak tud­ná meg a vi­lág, mi­lyen mos­to­hán bánt ve­le, aki a geo­met­ri­á­já­val az egész em­be­ri­ség bol­do­gí­tá­sá­ért fá­ra­do­zott... Vagy a rok­kant, de be­csü­le­té­re is ké­nyes ka­pi­tányt akar­ja büntetni?!...

 

(Hagy­tam, hogy hasz­not húz­zon belőlem... ­– A sér­tett­ség el­fe­di az iga­zi fáj­dal­mat, ön­ként vál­lalt tra­gé­di­á­ját a ki­vá­lasz­tott­nak, aki rég le­mon­dott ar­ról, hogy a lé­te­zés primordiális te­vé­keny­sé­gé­nek a va­ló­ság új­ra­al­ko­tá­sát tart­sa.)

Rozihoz:”De férj­nek azért kel­let­tem.”

(Ön­ma­gá­val vi­táz­va: Csak mi ma­gunk te­remt­het­jük új­já ma­gunk.)

Rozi:”Elárulom, hogy min­dent érdekből tet­tem...”

(Ön­ma­gá­val vi­táz­va: Med­dig? A ha­lá­lunk után is?)

Rozi:”Azzal áll­tat­tam ma­gam, hogy ra­gadt rád va­la­mi az apád jó mo­do­rá­ból...”

(Ön­ma­gá­val vi­táz­va: Min­den le­het­sé­ges.)
Rozi:”Azt hit­tem, úri­em­ber há­zá­ba ke­rü­lök!”
Rozihoz:”És a gye­re­kek?”

Rozi:”Nem én akar­tam őket. Te erősködtél, hogy tart­sam meg az elsőt, Dé­nes­két...

Ha egy rossz ut­cai rin­gyót vet­tél vol­na el, az­zal sem vi­sel­ked­het­tél vol­na más­képp.”

“De hát a har­ma­dik gye­rek?!”
“Ah­hoz sem­mi kö­zöd.”
 
A vér­mér­sék­let­ük se­hogy sem egye­zett.

Leg­több­ször a fan­tá­zia te­rem­ti meg azt a ki­szí­ne­zett vagy el­szo­mo­rí­tó­an egy­han­gú vál­to­za­tot, amit a mi kü­lön vi­lá­gunk­nak fo­ga­dunk el...

A misz­té­ri­um ez­út­tal el­ma­radt.

Ami­kor el­köl­tö­zött Domáldról, a fa­lu­be­li­ek so­kat­mon­dó gya­nak­vás­sal néz­tek rá, majd egy­más­ra.

“Sem­mi­je sincs. Csak az ócs­ka köny­vei.”
“Meg két ócs­ka szek­rény. Min­den do­hos, bü­dös.”
(A ste­lá­zsi ra­ko­dás köz­ben szét­esett.)
“Fan­tasz­ta!”
“Azt mond­ják, so­kat tud...”

“Á, nem ér az sem­mit. Ha egész nap a köny­vek közt ülsz, olyan le­szel, mint egy múmia...De ki fi­ze­ti ki az adós­sá­ga­it?”

Egész úton vé­gig macs­ka­sza­got ér­zett. Az uta­zó­lá­dák egy­más hegyén‑hátán.

 
Ap­ja öle­lés­re tár­ta kar­ját.

Más­nap üvöl­töz­ve fo­gad­ták, vagy ész­re sem vet­ték a kü­szö­bön ál­ló gró­fot, plé­bá­nost, uzso­rást.

“Ti­te­ket az in­du­lat fog meg­öl­ni” ­– így a ven­dég kö­szö­nés he­lyett, s vár­ta, hogy hellyel kí­nál­ják. 

 
 
 
 
(Egyip­to­mi sö­tét­ség)
 

A sö­tét­ség kö­rü­löt­te mind vas­ta­gabb, és ész­re­vét­le­nül meg­ke­mé­nye­dik. Fel­áll. El­vesz­ti egyen­sú­lyát A ki­ál­tás, a hang be­le­vész a sű­rű sár­ten­ger­be. Az az ér­zé­se, hogy ő ma­ga is el­vész az alat­to­mos mély­ség­ben, mint hol­mi ha­szon­ta­lan ka­vics.

Va­sa­lat­lan fér­fi­in­gek, so­kat hor­dott női ru­hák szá­rad­nak ki­fe­szí­tett spár­gán. A fosz­lás­nak in­dult ma­té­ria toldásra‑foldozásra vár.

Ro­zi lép be a ri­deg kony­há­ba me­zít­láb; az erősödő fej­sze­csa­pá­so­kat hall­va zak­la­tot­tan ki‑kiles a fél­ho­mály­ba, ész­re sem ve­szi, hogy a fér­fi­test el­te­rül­ve fek­szik a kony­ha föld­jén. Sar­kán a re­pe­de­zett bőr he­lyen­ként meg­fe­ke­te­dett. 

Ro­zi iszik, még­is ő jár­kál lődörögve, mint a ré­sze­gek.
“El­lop­ják a sok fát, el­hord­ják az erdődet!”

Ne­ki ugyan óbé­gat­hat­nak nap­es­tig. Ő ha­za­ta­lált már; remélhetőleg utol­já­ra. Meg­van (az ap­ja há­zá­ban) min­den: a ré­gi kel­lé­kek és az új in­du­lat. A két­sze­mé­lyes po­kol.

 

Az asszony tér­dén rin­ga­tott lány­ka be­le­al­szik az unot­tan mon­dott me­sé­be.

“So­ha töb­bé nem lát­ha­tod őket!” ­– Az asszony in­du­lat­tól hul­lám­zó tes­te fe­nye­ge­tés­sé vá­lik. Elég len­ne egy muk­ka­nás, s ké­pes vol­na a fér­fi­ra zú­dí­ta­ni az el­pa­za­rolt évek min­den ke­se­rű­sé­gét.

Mi­kor még ott tar­tot­tak, hogy: “Szakíthatunk... Apád szá­má­ra is meg­nyug­vás lesz”, ő a fel­sza­ka­dó só­hajt les­ve könnyek után ku­ta­tott a Ro­zi sze­mé­ben.

Dög­le­tes élethelyzeteiből hány­szor kí­sé­relt meg családikör‑han-gulatot ki­ala­kí­ta­ni. “For­dít­va kell el­jár­ni ­– biz­tat­gat­ta ma­gát ­–, mint ahogy a kör négy­szö­ge­sí­té­sé­vel tet­tem.”

Le­ráz­ni az idő zsar­nok tör­vé­nyét! ­– er­re vá­gyott min­dig. Mit törődött ő má­sok­kal, a szom­széd­sá­got élet­ben tar­tó plety­ká­val. Na­pi ese­mény­nek szá­mí­tott a vi­sí­to­zás s az iz­ga­tott csődület. A ke­rí­té­sen kí­vül megint hűt­len asszony hát­só­fe­lét po­rol­ják. Összevissza sza­lad­gá­ló, ré­mült kö­lykök se­re­ge: se­hogy sem fér­nek ilyen­kor a ma­gas­ba rán­tott al­só­szok­nyák alá.

“Így jár, aki bo­lond­dal köl­tö­zik össze” ­– Ro­zi­ból va­ló­ság­gal tü­zelt fe­lé a vád. Le­fek­vés­kor pe­dig nyer­sen tol­ta el ma­gá­tól a fér­fi kö­ze­le­dé­sét.

Az­tán vá­rat­la­nul egy­szer­re hí­ze­leg­ni kez­dett ne­ki (hány­szor hal­lot­ta már: az asszo­nyok csal­ha­tat­lan ösz­tön­nel is­me­rik föl ál­do­za­tu­kat), hogy itt az al­ka­lom ki­hasz­nál­ni a hely­ze­tet. Pe­dig ő már ke­res­te a ki­bú­vót, hogy tá­vol ma­rad­has­son a hi­va­ta­los fo­ga­dás­ról.

“A Vá­sár­hely­re lá­to­ga­tó Wohlgemuth ge­ne­rá­lis, Er­dély kor­mány­zó­ja hí­rét sem hal­lot­ta az ab­szo­lút geo­met­ria megteremtőjének. A főbűnösöket ke­res­te, akik buj­kál­nak a felelősségre vo­nás elől... Ez az ide­ges já­rá­sú volt csá­szá­ri tiszt ­– ott­hon Ro­zi­nak, ha­bár csap­ni­va­ló szí­nész va­gyok, be is mu­tat­tam, ho­gyan bot­la­doz­tam a tár­sa­ság szí­ne előtt ­– bi­zo­nyá­ra hi­po­chond­ri­ás, gon­dol­ta ró­lam a generális... Ha már nyug­dí­jat húz a kincs­tár­tól, il­le­nék azt meg is szolgálnia!... »Kegyelmes Úr ­– tér­tem ki a cé­loz­ga­tás elől ­–, én ré­szint ke­ve­set já­rok ki, ré­szint alig van társaságom...«

»Ne fe­ledd ­– szó­lalt meg Ro­zi ­–, hogy sok mú­lik a be­fo­lyá­sos em­be­rek bi­zal­mán, jóakaratán.« »Itt min­den kö­ze­le­dé­si szán­dék, figyelmesség‑színlelés ké­tes. Mit gon­dolsz, hol élünk? ­– sró­fol­tam fel­jebb az el­foj­tott ré­mü­le­tet. ­– Egyip­to­mi sö­tét­ség ez, midőn szin­te sem­mit sem sza­bad tud­ni, lát­ni, hal­la­ni, sőt gon­dol­ni is. Bár­mi­kor be­tör­het­nek la­ká­sod­ba, fel­dúl­hat­ják, el­ko­boz­hat­ják irataidat!«

De Ro­zi nem hagy­ta ma­gát könnyen le­sze­rel­ni.

»Ha meg­hall­gat­nád az okos, éssze­rű ta­ná­csot, leg­alább egy­szer... nyu­god­tan él­het­nél az em­be­ri kor legvégső ha­tá­rá­ig – itt már nyo­ma­ték­kal ­–, s én is ki­tar­ta­nék mel­let­ted. Különben...« Ki­hí­vón vil­lant meg tekintetem: »Különben?!« »Ké­pes vol­nál koc­káz­tat­ni a nyugdíjadat?!... Még töm­löc­be is zárhatnak...«

Ez volt a nő, aki­vel ad­dig a legbensőbb lel­ki és szel­le­mi kö­zös­ség­ben él­tem. Vagy csak ámí­tot­tam magam... Ha részt kö­ve­tel­ne az életemből ma is?!...”

 

Ki tud­ja, ki­nek mennyi a sze­re­pe ab­ban, hogy a kis­vá­ros “szar­ka­né­pe” iz­ga­tot­tan ­– zseni he­lyett ­– be­sú­gót sut­tog a há­ta mö­gött?

 
 
 
(Ug­rán­do­zó, szür­ke em­ber­kék)
 
Újab­ban T. gróf­né üzen­get J.‑nek.
“Ő is nőszemély. ­Akar va­la­mit tőlem. Nem ön­zet­len jó­aka­ró.”
 
Va­ló­ság­gal él­ve­zi, ha szen­ved­het.

“Ha ki le­het­ne szellőztetni a ház­ból a szen­ve­dés sza­gát is, akár a nyir­kos ru­há­ét!”

A kis­lány, a sár­ga­fo­gó Amá­li­ács­ka, ha az ut­cán ta­lál­koz­nak, in­te­get­ni nem mer, de rá­vi­gyo­rog. Sár­ga­ré­pát rág­csál.

Több szín­re J. rit­kán tart igényt... Ug­rán­do­zó szür­ke em­ber­kék. “Egy­más há­tán, egy­más bocs­ko­rá­ban.” (Ezt még a daj­ká­tól hal­lot­ta.)

El­ad­ta ne­kik ­– a vá­ros­nak ­– az el­ad­ha­tó­kat (csak ma­gát nem, so­ha!). Az al­má­ri­u­mot, a ke­mény­fa szé­ke­ket, a hor­dó­kat, a pony­vá­kat, mán­go­ro­ló­kat; a nagy vö­rös­réz üst­nek is lá­ba kelt, mi­köz­ben szólt az ud­var­ban a dob s a nép las­san össze­gyűlt, per­sze a sze­gé­nyebb­je.

 

“Seprőpálinka ura­sá­gi saj­to­lás­ból, és friss kol­bász. Kós­tol­ja már meg...”

Az előtérben a ki­csat­ta­nó pi­ros ké­pű ör­mény gyógy­sze­rész ud­va­rol­ja kö­rül; a kor­rupt hivatalnok‑had rá se he­de­rít. Ugyan­azok ­– a te­re­bé­lyes ma­gyar me­nyecs­kék dú­cos vál­lacs­ká­it fog­do­só gyű­rűs fér­fi­ke­zek. Az is­te­ní­tett vá­sár­he­lyi pol­gár­ság, akik kö­zött az em­ber ha­lál­ra ehe­ti, vagy ha­lál­ra ka­cag­hat­ja ma­gát. Ma­lac sült, ro­po­gó­san, mint a jó pa­pi­ros, és spé­kel­ve. Var­ga­bé­les tú­ró­val, ma­zso­lá­val, tej­fel­lel le­önt­ve. S hát az a tö­ké­le­tes ká­posz­ta, öt hó­na­pig főtt bor­ban!

“Fa­lánk, csú­szó­má­szó ura­kat ne lás­sak!”

Nem em­lék­szik, hogy mi­lyen han­go­san mond­ta és ki­nek. A csat­to­gó, pi­ros nyel­vek lát­tán vad, utá­la­tos ér­zés vett raj­ta erőt megint.

Bo­zon­tos szak­ál­ló, ku­szált ha­jú em­be­rek. (Az új nem­ze­dék már si­mább, va­sal­tabb ké­pű, gát­lás­ta­la­nabb is; a kényszer‑restauráció bu­sá­san meg­fi­zet ne­kik bi­zo­nyá­ra.)

A bor­pin­cé­be köl­tö­zik le né­mely­kor a “forum romanum”; íté­let is el­hang­zik, per­sze, csak óva­to­san. A radnóti, a koronkai, a va­jai, a szentimrei elöl­já­ró­ság­nak min­den­fé­le hi­va­talt árul­nak; krump­lis és za­bos zsák mel­lett pa­ro­láz­va be­csü­le­tet, ne­vet is ve­hetsz.

S az “arany­szí­vű” var­gák, mé­szá­ro­sok – bérescsizmában, sza­ka­do­zott, fol­tos nad­rág­ban, büty­kös ke­zek­kel, le­gyűrt szé­lű ka­lap­pal?! Azok az ut­cán egye­ne­sen szem­be­rö­hö­gik, mi­helyt fel­is­me­rik.

A töb­bi: köl­té­szet, áb­ránd! És me­lan­kó­lia, ha erődből már az eg­zakt tu­do­má­nyok­ra sem te­lik.

 

Az a pil­la­nat, midőn T. gróf­né hi­de­gen vil­lo­gó sze­mé­nek kék­sé­gé­ben meg­lát­ta ma­gát ­– szőke haj­ko­ro­ná­ja meg­ráz­kó­dott, amint lát­szó­lag könnye­dén rá­ne­ve­tett –, vil­lám­csa­pás­sze­rű­en meg­ért­tet­te ve­le, hogy a pusz­tu­lás fe­lé tart. Ka­masz­ko­rá­ban vol­tak ilyen ih­le­tett pil­la­na­tai; később még egy­né­hány­szor a könyv­tár ko­los­to­ri csend­jé­ben. A ön­ma­gá­tól meg­un­do­ro­dó fér­fi té­vu­tak­ra vezető, zsák­ut­cá­ba ért ma­gán­élet­ét most at­tól az ár­tat­lan, hívő lel­kű ka­masz­tól kér­te szá­mon, akit va­la­mi­kor megvetően ki­ne­ve­tett, mert a meg­pat­ta­nó ru­gók za­já­ban az iz­ga­tott­ság­tól – anél­kül, hogy a kép­zelt sze­re­lem tár­gyát: az ér­zé­ke­it va­dul fel­aj­zó női ido­mo­kat meg­érin­tet­te vol­na – ma­gá­ban el­él­ve­zett.

 
 

(Volt egy visszatérő ál­ma)

 

Mint egy gu­ta­ütött ült a ka­ros­szék­ben, s Ro­zi ráz­ni kezd­te a vál­lát ma­gá­ból ki­kel­ve:

“Most se ag­gódsz?! Nem ta­lá­lom a fi­a­mat... A fi­un­kat – tet­te hoz­zá kel­let­le­nül. ­– Úsz­ni lát­ták a szi­get fe­lé. Az­tán egy­szer csak már nem lát­ták... Dé­nes­ke el­tűnt a Ma­ros­ban.”

Ő, fé­lig már éb­ren, a lel­két két­ke­dés­sel mérgező su­gal­lat­tal vi­as­kod­va jó­zan­ság­ra in­tet­te ma­gát.

“Be­le ne ga­ba­lyodj egy mon­dat­ba, mely fél­re­vert ha­rang­ként vissz­hang­zik tu­da­tod­ban. Vagy egy vé­let­len epi­zód­ba... Hogy az­tán a lel­ki­is­me­ret útvesztőin vég­képp el­té­vedj.”

Hogy le­het, hogy so­ha­sem ju­tott eszé­be a fi­át, a lá­nyát dé­del­get­ni? Plá­ne ké­nyez­tet­ni őket, a ked­vük­ben jár­ni. Leg­utol­já­ra is, ami­kor Dé­nes fi­á­val ta­lál­ko­zott, kur­tán, szót­la­nul ke­zet fog­tak, s már­is há­tat for­dí­tot­tak egy­más­nak. Az ő ke­ze mint­ha meg­re­me­gett vol­na, de si­et­tet egyéb­re gon­dol­ni. Az­tán, ahogy mind­job­ban tá­vo­lod­tak egy­más­tól, vissza‑visszapil­lant­gat­tak, gya­nú­san nézelődtek.

 
 
(Új, alá­za­tos lé­lek?)
 

A fo­lyó part­ján tér­de­pel (ez nem álom), nem em­lék­szik rá, mi­ó­ta. Erőlteti a há­nyás. Előre dől, s szin­te be­le­szé­dül az isza­pos víz­be.

Egy kol­dus­asszony, mint va­la­mi kí­sér­tet, oda­sza­lad hoz­zá, rá­bo­rul, ba­bus­gat­ja. Bűz­lik a pá­lin­ká­tól. Ő el­hú­zó­dik tőle, majd dur­ván el­lö­ki ma­gá­tól, de már késő. A gyom­ra még job­ban fel­ka­va­ro­dott.

“Rád fú­jok, gyer­me­kem ­– a cso­rosz­lya mint egy rá­ol­va­sást le­he­li a bo­ros­tás, be­teg arc­ba ­–, hogy új, alá­za­tos, tü­rel­mes lé­lek szü­les­sék belőled.”

(“Azt hit­te, hogy ön­gyil­kos aka­rok len­ni!”)

...Most már jól em­lék­szik rá, egy emberöltő telt el az­óta, hogy az anyák a fo­lyó­par­ton sza­lad­gál­va gyer­me­kük után ki­ál­toz­tak, és kar­juk­nál, fü­lük­nél fog­va hur­col­ták őket ha­zá­ig.

 

Ide­lát­sza­nak a háztetők, a vár­temp­lom tor­nya. A két­fe­jű oszt­rák sas sza­ba­don szál­long a fül­ledt lég­ben.

 

So­ha­sem ke­res­te a ro­kon­lel­ke­ket, akik őt meg­ért­sék. Voltak‑e ilye­nek egyáltalán?...Gauss és az ap­ja!

“Ga­usst apám el­ér­he­tet­len pi­e­desz­tál­ra emel­te. Nem har­mad­na­pig, mint Plátóval, éve­kig le­he­tett ve­le va­la­ki anél­kül, hogy meg­tud­ja nagy­sá­gát! ­– ezt haj­to­gat­ta foly­ton. Mathesisi szen­ve­de­lem s er­köl­csi egye­zés kö­töt­te egy­be őket; több­ször sok‑sok mér­föl­det tet­tek meg együtt gya­log, úgy, hogy órák hosszat meg sem szó­lal­tak... A Szel­lem­óri­ás egyfe­délalattéltésnőttVá­sár­he­lyen ve­lem. El­küld­tem ne­ki az Ap­pen­dixelső pél­dá­nyát, de a kül­de­mény a ko­le­ra­jár­vány mi­att va­la­hol el­akadt. Az újabb pél­dányt egy fél év múl­va in­dí­tot­ta út­nak apám... Ál­szent ud­va­ri­as­ko­dás volt rá a vá­lasz Ga­uss előbb hossza­san sa­ját meg nem írt mun­ká­i­ra hi­vat­ko­zik, majd a ké­nyes helyzetből az­zal vág­ja ki ma­gát ügye­sen, hogy: »most már a fá­radt­ság­tól meg­kí­mél­he­tem ma­gam, és na­gyon ör­ven­dek, hogy ép­pen ré­gi ba­rá­tom fia az, aki en­gem ilyen cso­dá­la­tos mó­don megelőzött«... A későbbiek so­rán, anél­kül, hogy az Ap­pen­dix nagy be­csét nyíl­tan el­is­mer­te vol­na, jám­bor kí­ván­sá­gok kö­ze­pet­te in­kább csak a kellő mű­velt­ség hi­á­nyát pa­na­szol­ta volt föl.

Ga­uss meg­halt, apám is a sír­ban, Nin­cse­nek pá­lya­tár­sa­im; ve­lük vi­tat­ko­zom még ma is...

Tár­sa­ság?! Minek?...A ma­gá­nos­ság tesz erőssé iga­zán.

Még ha a szo­ron­gás örök is, hogy ami tör­tén­ni fog ve­lünk, el­ke­rül­he­tet­len.

Ha elnézőek tud­nánk len­ni má­sok­kal szem­ben is!... Aki­nek a szer­ve­ze­te roncs már, an­nak fö­lös­le­ges kín­ló­dás el­ta­nul­ni a meg­ér­tést, a bol­dog­sá­got – má­sok­tól. Úgy­szin­tén hasz­ta­lan pró­bál­ko­zás len­ne mí­mel­ni a csa­lá­di össze­tar­to­zást, a meg­hitt vi­szonyt szülő és gyer­mek kö­zött (atyai gesz­tu­sok­ban, pó­zok­ban, fo­gad­ko­zá­sok­ban volt ré­sze elég!); úgy­sem le­het kép­let­be fog­lal­ni azt, ami rend­sze­rint egy­szer tör­té­nik meg s ta­lán a vé­let­le­nen mú­lik.

Bár­mer­re is ha­lad­jon a vi­lág, az érzelgős em­ber ne­vet­sé­ges­sé vá­lik, kü­lö­nö­sen, ha tu­laj­don ér­de­ke­i­vel ke­rül el­len­tét­be. A mély meggyőződés vi­szont nem zár­ja ki az ér­zé­keny­sé­get. Ha az orr­szar­vú­val meg tud­ná ér­tet­ni va­la­ki, hogy az em­ber bőrén a szú­nyog­csí­pés­re hó­lya­gok tá­mad­nak, az orr­szar­vú agy­ve­le­jé­ben bi­zo­nyá­ra va­la­mi olyan kép­zet­fé­le de­ren­ge­ne fel, hogy: az em­ber igen gyat­ra és al­só­ren­dű ál­lat. Pe­dig ab­ból, hogy az orr­szar­vú bőre föl se ve­szi azt, ami az ér­zé­ke­nyebb bőrű em­ber­nek már egy kis­sé fáj­dal­mas, nem az kö­vet­ke­zik, hogy az orr­szar­vú egész­sé­ges, az em­ber pe­dig beteg...*

Az én ér­zé­ket­len­sé­gem tit­ka, hogy tu­laj­don­kép­pen már ha­lott­nak szán­tok... Éter­rel, ero­ti­ká­val ki­csi­kar­ni még pár perc él­ve­ze­tet, nem törődve az­zal, hogy mind ne­vet­sé­ge­seb­bé vá­lunk a bla­zírt ké­pű örök­ké­va­ló­ság előtt?!”

 
 
(Az utol­só ha­va­zás)
 

Víg fa­kor­cso­lyák­tól se­bes té­li vi­lág. Meg­fá­zott, ko­pott for­gó­csont­jai csi­ko­rog­nak.

Ott­hon be­sö­té­tí­ti a szo­bát, a zsa­lu­ré­sek közt fe­ke­te tol­la­kat fe­dez föl. Resz­ket­ve, vi­szo­lyog­va bú­jik a ta­ka­ró alá. Egy ál­la­ti ki­elé­gü­lés ta­lán még se­gí­te­ne, hogy ki ne hűl­jön vég­képp... A fű­tött aj­kú ször­nye­teg ölé­be rej­te­ni fe­jét.

A nyo­mo­rú­sá­gos há­ló­ka­ma­ra ha­tal­mas te­rem­mé tá­gul, s varjú­pely­­hek bo­rí­ta­nak el min­dent, őt is. Hi­á­ba ha­do­ná­szik, ha­da­ko­zik a feltartóz­tathatatlanul alá­hul­ló fe­ke­te toll­pi­hék­kel. Ere­je fogy­tán; ér­zi, hogy mi­re a leg­utol­só lebegő var­jú­pely­het meg­ka­pa­rint­hat­ná, el­telt az éle­te.

Ál­má­ban még­is ki­rö­hö­gi a pu­ha, fe­ke­te tol­lak­kal foj­to­ga­tó mu­lan­dó­sá­got. Az ő föl­di ke­reszt­jét ne ke­res­se sen­ki; nincs egy­sze­rű ta­laj­ba be­ás­va.

 
2000. feb­ru­ár 6.
 
 
 
                 
Pszicho‑szimfónia két té­tel­ben
 
1.
 

Seefeld észak‑tiroli fa­lucs­ka a ba­jor ha­tár­hoz kö­zel. Fre­ud 4000 láb ma­gas­ság­ban a szí­vé­re pa­nasz­ko­dik. Fá­radt, re­me­gés fog­ja el. Hosszú sé­ták; a he­gyi levegőnek köszönhetően testi‑lelki egyen­sú­lya (va­jon hányadszor?) is­mét hely­re­áll.

S más­nak, má­sok­nak köszönhetően is. Ernst Jo­nes ­– az el­sza­kít­ha­tat­lan szak­mai “ár­nyék” ­– fel­jegy­zé­se sze­rint Ferenczi Sán­dor töl­tött el egy na­pot ­– hosszú el­hi­de­gü­lés után ­– Fre­ud­dal a he­gyek­ben, és a Salz­burg­ban tar­tóz­ko­dó dr. Van Emden két íz­ben is föl­ke­res­te ugyan­itt. Hát egy har­ma­dik sze­mély? (Fon­tos­ság­ban sem­mi­kép­pen sem mond­ha­tó har­ma­dik­nak.) Negy­ve­nen túl­ju­tott, megejtő szép­sé­gű nő (ki hin­né el élet­ko­rát), a he­te­dik X‑hez közeledő hí­res álomfejtő sé­ta­part­ne­re, me­cé­ná­sa ­– és tá­mo­ga­tó­ja a tu­dat­ta­lan ki­ve­he­tet­len ös­vé­nye­in.

          A vé­let­len se­gít­het, nem­csak az élet­ben, oly­kor az al­ko­tás­ban is.

Hát még a kép­zel­gés­ben.
Ne­kik.
Ne­künk.
                                                *

– Szá­mom­ra a sze­xu­a­li­tás va­ló­ban sze­xu­a­li­tás – koc­can­tot­ta a csé­sze al­ját ügyet­le­nül a tá­nyér­hoz Fre­ud. Mint­ha csak só­haj­tott vol­na, ki­je­len­té­se után meg­könnyeb­bült. ­– Ke­gyed Fliess misz­ti­kus szá­ma­i­ra gon­dol? Sze­rin­te a sze­xu­á­lis cik­lu­sok, ame­lyek az egész ál­lat­vi­lág­ban, sőt ta­lán va­la­mennyi szer­ves lény­ben ér­vé­nye­sül­nek, ha­tá­roz­zák meg nö­ve­ke­dé­sünk sza­ka­sza­it, be­teg­sé­ge­ink be­kö­vet­ke­zé­sét és ha­lá­lunk ide­jét is. Ő a 28‑as és 23‑as bű­vös szá­mok­ra es­kü­dött ­– foly­tat­ta eny­he iró­ni­á­val az öreg. ­– Mé­lyebb össze­füg­gést igye­ke­zett ki­mu­tat­ni a csil­la­gá­sza­ti moz­gá­sok és az élő szer­ve­ze­tek lét­re­jöt­te kö­zött. 

– A szám­misz­ti­ká­val könnyen el­jut­ha­tunk odá­ig, mint azok, akik Cyrano or­rá­val kí­sé­re­lik meg de­ter­mi­nál­ni az élővilág bo­nyo­lult­sá­gát. ­– A hölgy ar­cát élénkítő gri­masz egyelőre a meg­ját­szott ke­dély je­le volt. Fre­ud tud­ta, hogy part­ne­re vá­la­sza­i­ba elsősorban nem a női sze­szélyt, a han­gu­lat­vál­to­zást kell be­le­kal­ku­lál­nia, ha­nem (újabb teoriája alap­ján) az én‑hasadást, mely ­– mind­egy, mi­ként ment vég­be – az évek so­rán min­den­képp el­mé­lyül.

­– Én nem lát­tam so­ha ve­szélyt ab­ban, nem tu­dom, ke­gyed hogy van ve­le ­– né­zett fürkészőn a nőre ­–, hogy sza­bad­já­ra en­ged­jük a kí­ván­csi­ság dé­mo­nát.

– Csak­hogy a ki­ta­nult, tu­dá­lé­kos dé­mon ve­szé­lye­sebb le­het az el­foj­tott ösz­tön dé­mo­ná­nál.

Marie Bo­na­par­te ezt nyil­ván szel­le­mes­nek ta­lál­ta. A nap fe­lé for­dí­tot­ta fe­jét, és be­huny­ta sze­mét.

­– A nap­sü­tés rend­sze­rint meg­hozza a jó ke­délyt. ­– A hang kon­ven­ci­o­ná­li­san ud­va­ri­as volt. Fre­ud sej­tet­te, hogy ke­zét fö­lös­le­ge­sen emel­né ál­la elé, úgy­sem vehető ki a sza­kál­lá­ba rej­tett mo­soly. ­– Az én ko­rom­ban már ne­héz bi­zony­gat­ni, hogy a sza­bad ne­mi élet hí­ve vol­tam min­dig, no­ha jó­ma­gam nem­igen él­tem ez­zel a sza­bad­ság­gal.

­                             – Ami ké­sik, nem mú­lik ­– je­gyez­te meg sej­tel­me­sen a nő.

– Merő időpocsékolás olyan ki­szá­mít­ha­tat­lan dol­gon töp­ren­ge­ni, mint a jövő ­– ad­ta meg a gá­láns vá­laszt a szi­kár öreg­úr. ­– Egyet­len sze­xu­á­lis esz­ményt is­me­rek, ezt so­ha­sem ta­gad­tam: a sze­líd, nőies nőt!

Ez után a já­té­kos “ál­lok elé­be” ki­hí­vás után meg­pró­bált fel­emel­ked­ni ültéből, de úgy lát­szott, nem si­ke­rül. ­– Nos, ha az egész­sé­gem ilyen gyen­ge lá­bon áll is ­– foly­tat­ta kis idő múl­va ­–, a han­gu­la­to­mat nem en­ge­dem el­bo­rul­ni. Mind­járt az­zal kez­dem, hogy be­is­me­rem több év­ti­ze­des ku­dar­co­mat; s te­kint­ve, hogy a pá­rás levegőben nem lá­tok tisz­tán ­– le­pil­lan­tott a tor­nác­ról ­–, előre-bocsátva, hogy a szép­nem pszi­cho­ló­gi­á­ja két­ség­te­le­nül ta­lá­nyo­sabb a fér­fi­a­ké­nál, to­vább­ra is meg­vá­la­szo­lat­la­nul ha­gyom a kér­dést: mit akar a nő?

Marie Bo­na­par­te egy per­cig sem lát­szott cso­dál­koz­ni azon, hogy mes­te­re még min­dig ru­gal­mas, moz­gé­kony sze­lem, ké­szen a leg­csa­pon­góbb spe­ku­lá­ci­ó­ra és nyit­va a leg­kép­te­le­nebb gon­do­la­tok előtt. Jól­le­het a fi­zi­kai szen­ve­dé­sek meg­vi­sel­ték ­– két év­vel ko­ráb­ban esett át az első áll­ka­pocs­mű­té­ten, s min­den újabb tor­tú­ra után ne­he­zen tu­dott tol­lat fog­na a ke­zé­be ­–, tar­tá­sán alig vevődött ész­re a kény­sze­rű, kí­nos lé­te­zés. “Csak egy csont­tö­re­dé­ket kell el­tá­vo­lí­ta­ni megint”, mon­do­gat­ta gu­nyo­ro­san. Kré­ta­fe­hér ar­cát mély ba­ráz­dák szán­tot­ták, a li­la ár­kok­ban eltemetődött min­den ke­dély, a könnyes, pis­lo­gó szem­pár­ban mint vi­tor­lák, ha­jók sik­lot­tak az új öt­le­tek, el­kép­ze­lé­sek. Már ap­ja ha­lá­la­kor rá­döb­bent volt ar­ra, hogy ő má­sok tra­u­má­i­ból meg sa­ját veszteségeiből él és szü­le­tik új­já. (Ilyen szá­na­lom­ra mél­tó vol­na az em­ber fejlődése?) Az öre­ge már túl­ju­tott volt azon, amit normális élet­kor­nak te­kin­tünk, ha­lá­la még­is fel­éb­resz­tet­te ben­ne a ré­gi, hát­tér­be szo­rí­tott (vissza­foj­tott?) ér­zel­me­ket. Ez az él­mény ve­zet­te el az­tán zse­ni­á­lis fel­fe­de­zé­sé­hez s az Álom­fej­tés  meg­írá­sá­hoz. Töb­bek közt e sokk ha­tá­sá­ra ve­tet­te alá pszi­cho­a­na­lí­zis­nek tu­dat­ta­lan­ját. Har­minc év­vel ezelőtt is így bo­tor­kált ki a szellőzködő nyáridőbe, az­zal a ra­vasz rög­esz­mé­vel, hogy “be va­gyok gu­bóz­va, és csak is­ten tud­ja, mi­fé­le ál­lat má­szik elő a gu­bó­ból”. ma­ga is cso­dál­ko­zott hogy raj­ta, hogy a hisz­té­ria mi­lyen vá­rat­la­nul el­múlt ak­kor. Legyőzte sa­ját el­len­ál­lását. Gát­lá­sa­it.

Most, mielőtt újabb bó­du­lat ke­rí­te­né ha­tal­má­ba ­– ar­cá­nak, be­szé­dé­nek el­tor­zu­lá­sa is za­var­ta ki­úju­ló száj­se­be mi­att ­–, le­té­pi agyá­ról a lát­ha­tat­lan fáty­lat, szó­ra­ko­zot­tan si­mo­gat­ni kez­di sprőd sza­kál­lát (mond­ják, per­sze a há­ta mö­gött, so­kat ad a kül­se­jé­re, naponta bor­bélyt hív még egy ilyen me­re­dek hely­re is, hogy meg­nyí­ras­sa sza­kál­lát, vég­té­re az an­gol gyep is szün­te­len gon­do­zás­ra szo­rul). Csak az el­hasz­nált, el­fo­gyasz­tott test pót­lá­sá­ra nem ta­lál­tak fel sem­mi ér­dem­le­ge­set a cso­da­dok­tor­ok ­– piperkőc őr vi­te­ti ma­gát légy­ott­ra a to­ló­ko­csin, s a ka­cér delnővé pirosított‑sminkelt hul­la­ké­pű vén­asszony kel­le­ti ma­gát, ó, hány­szor lá­tott már ha­son­lót! ­–; nem ilyen hó­dí­tás­ra ké­szül ő nap mint nap. A vi­lág­meg­vál­tás­ról kü­lön­ben rég le­mon­dott, min­den újabb je­lölt té­boly­dá­ban vagy töm­löc­ben vég­zi, ha szép­lé­lek; egyéb­ként dik­tá­to­ri szék­ben, eset­leg kivégzőosztag előtt. “Meg­vál­tást re­mél­ni at­tól, hogy egy­szer el­ha­tá­roz­tam: lel­kem mé­lyé­ig kitárulkozom?”... Gondolatban meg­mo­so­lyog­ja ezt az ebből‑nem‑eszem‑naivságot, és meg­in­dul a kor­lát­ba fo­góz­kod­va le­fe­lé a lépcsőkön.

Az éj­je­li vi­har után a szi­por­ká­zó kert élénk szí­nek­kel fo­gad­ja. Ki­tisz­tult hát­tér, bár egyelőre üres. Ek­kor ha­jol be a kép­be az egye­dü­li, kí­ván­csi­ság­ra ér­de­me­sí­tett fej: a Marie‑é. (Sta­tisz­ti­ká­ra egyelőre nincs szük­ség, még ha az ál­szen­tes­ked­ve haj­bó­ko­ló, min­den­re bó­lo­ga­tó, fo­ga­it vil­log­ta­tó nép­ség nem is me­rész­ke­dik fel idá­ig.)

­– A pit­var­ból nyí­lik min­den szép­ség ­– for­dul a te­rá­pi­ás mun­kát nyil­ván raj­ta is gya­ko­rol­ni kí­vá­nó her­cig (va­ló­já­ban va­ló­di herceg)nő fe­lé, aki a teg­nap ígér­te meg ép­pen, hogy fi­nan­szí­roz­ni fog­ja a csim­pán­zok vi­sel­ke­dé­sét ku­ta­tó la­bo­ra­tó­ri­um mun­ká­ját. (Fér­je, Dá­nia és Gö­rög­or­szág her­ce­ge oldalán van miből!) – Négylevelű lóherét talált az ajtómban? – kérdi Freud, Strindberg után szabadon s ezúttal nem zavarja, ha pislogását Marie ka­csin­tás­nak ve­szi, leg­alább el­osz­lat­ja őrangyalának fö­lös­le­ges ag­go­dal­ma­it.

­– Megrendítő a felelőssége mind­annyi­unk­nak ­– sza­val­ja kis­sé el­nyúj­tott fran­cia ak­cen­tus­sal Marie Bo­na­par­te, midőn a vö­rös bo­gyó­kat rin­ga­tó bok­rok közt előre si­et a ka­nyar­ban. Örül, hogy öreg lo­vag­ja nem zsém­bes ma, te­hát tűrhető az emész­té­se. ­– Kér­dé­sé­re, hogy mi van az újabb nyüzs­gés­sel a po­li­ti­ká­ban, mit fe­lel­het­nék? Örü­lök, hogy Mes­te­rem egy per­cig sem en­ged­te el a ke­ze­met. ­– Még foly­tat­ni sze­ret­né a val­lo­mást, ar­ról, hogy ke­ves­li a fe­mi­nis­ta moz­ga­lom fon­tos­ko­dás­nak tar­tott erőlködéseit; el­múl­tak ama szép idők, ami­kor Bertha von Suttner oda­ki­ált­hat­ta a vi­lág­nak, hogy: “el a fegy­ve­rek­kel!” De Fre­ud hir­te­len mor­co­san meg­áll, mi­re a be­lé­ka­rol­ni kész Marie is meg­me­re­ve­dik.

­– Az ígé­re­te­met nem tud­tam be­tar­ta­ni. ­– A re­a­li­tás hang­ja ez, csep­pet sem tépelődő. ­– Nem fag­gat­tam so­ha a fri­gi­di­tás fo­ko­za­ta­i­ról, de most már töb­bet tu­dok a ba­jok eredetéről. A szü­lei életéről, különcségeiről. ­– A vi­lá­gért ki nem mon­da­ná, hogy a Marie ap­ja ho­mo­sze­xu­á­lis volt. ­– A fér­je vi­selt dol­ga­i­ról va­la­mi­vel kevesebbet.... ­– Két‑három rö­vid krá­ko­gás, majd töp­reng­ve lép egyet a nő fe­lé. ­– Ami­kor az­zal állt elém, egy gyó­gyít­ha­tat­lan szer­ve­ze­tű, hat­van­ki­lenc esztendős öreg­em­ber elé, hogy vál­lal­jam el a ke­ze­lé­sét, ta­lán a hi­szé­keny­sé­gé­vel ha­tott rám, a szép­sé­gét nem szá­mít­va... nem is tu­dom?

­– Egy­szer túl ex­cent­ri­kus­nak ne­ve­zett... Ön vagy a mun­ka­tár­sa, Ernest?!

Fre­ud sza­bad­koz­va: ­– Le­het, er­re már nem em­lék­szem. De né­mi ígé­re­tet tet­tem ar­ra, mi­sze­rint se­gít­sé­gé­re le­szek, hogy vissza­hó­dít­sa a sze­re­lem­nek ezt a... ­– ke­rü­li a bóknak vehető jelzőket ­–, szó­val sa­ját ma­gát. És hát, nem si­ke­rült. Még hogy­ha édes­ke­vés füg­gött is tőlem, Szo­mo­rú tu­do­mány, lát­hat­ja, ked­ve­sem, a csu­pasz­sá­gun­kat, véd­te­len­sé­gün­ket fölfedő, fátyollebbentő álom­fej­tés tu­do­má­nya. ­– Atyá­san előbb a sa­ját, majd a nő hom­lo­ká­ra te­szi szá­raz te­nye­rét.

– Ne be­szél­jen így! ­– til­ta­ko­zik Marie. Áttetsző könny­csep­pek gyűl­nek sze­mé­be. ­– Egy iga­zi álomfejtő. Az új nem­ze­dék­nek is ön az ide­ál­ja.

Fi­nom nyi­kor­gás a ka­vi­cso­kon, majd rop­pan a ré­gi pad desz­ká­ja, ahogy Fre­ud ne­héz­ke­sen le­ül. Két kes­keny fél­hol­dat lát fe­hér hús­ba ágyaz­va. A tás­ká­kat a fel­kent fes­ték­kel Marie igye­ke­zett el­tün­tet­ni, a könny­csep­pek azon­ban min­dent el­ron­tot­tak. Ilyen a ku­darc, vagy a ha­zug­ság, gon­dol­ja Fre­ud ösz­tö­nös ri­adt­ság­gal a fe­ke­te csí­kok lát­tán, ideig‑óráig le­het csak lep­lez­ni. S a felhők ár­nyé­ká­tól meg­fa­kult vi­rág­ágyás­ok fe­lé me­ne­kí­ti te­kin­te­tét. 

­– A könnyek a mi kö­zös jó ba­rá­ta­ink ­– mond­ja han­go­san, és ha­tal­mas, ki­ke­mé­nyí­tett fe­hér zsebkendőt vesz elő. Nem lát­ni raj­ta, sze­ren­csé­re, már­tás vagy ká­vé­csepp nyo­mát. ­– Ne fél­jen meg­ren­dül­ni ve­lem együtt a Te­rem­tés tökéletlenségétől ­– mor­mol­ja hal­kan, mint egy ellen‑Miatyánk sza­va­it. ­– Ennyit ad­ha­tok én is utó­lag, a pri­o­ri bi­zal­má­ért cse­ré­ben. Mit gon­dol, én a ma­ga ko­rá­ban kü­lönb vol­tam?! Hi­szé­ke­nyen s egy­faj­ta mo­hó­ság­gal hall­gat­tam be­te­ge­im jó­részt ki­ta­lált tör­té­ne­te­it az apai el­csá­bí­tás­ról. ­– Re­ked­ten hüm­mög­ve. ­– En­nek köszön­he­tően si­ke­rült ta­nul­má­nyoz­nom a fan­tá­zia­élet jelentőségét a tu­dat­alat­ti­ban. Ez lett az­tán a gyer­me­ki eg­zo­ti­kum fel­fe­de­zé­sé­nek ki­in­du­ló­pont­ja... Jobb ku­tat­ni per­sze, ta­lán ke­vés­bé koc­ká­za­tos a belső za­va­ro­kat, mi­köz­ben kint min­den­ki ide­á­lok­kal igyek­szik ámí­ta­ni ma­gát.

A te­le­tal­pú szo­ba­lány trap­pol fe­lé­jük kis fo­nott ko­sár­ral; ben­ne szőlőlevelekkel le­ta­kart sza­mó­ca. Marie buz­gón sze­mel­ge­ti, sze­me már szá­raz. A következő pil­la­nat­ban ész­re­vét­le­nül el­tű­nik a kőkút mö­gött, majd előbújva, kis si­ko­lyok­kal, ör­ven­dez­ve új­sá­gol­ja az öreg­nek, hogy egy cik­cakk­ban sza­la­dó nyúl­fi­ó­kát lá­tott.

Fre­ud zsib­bad­tan ül, a tá­vol­ba me­red, mint­ha be akar­ná fog­ni az egész pa­no­rá­mát. A ha­vas hegyekről visszasütő fény bánt­ja a sze­mét. Előbb szem­hé­ja kezd re­meg­ni, az­tán át­ve­szi az al­só, felső ajak s a száj be­lül. Marie res­tel­li örö­mét, bűn­tu­da­tot érez.

­– Min­den pil­la­nat gyöt­re­lem ­– sut­tog­ja Fre­ud, kí­nos csend után. ­– S min­den le­írt vagy le­ír­ha­tat­lan gyöt­re­lem már‑már pa­to­lo­gi­kus jel­le­get ölt. ­– Küsz­kö­dik a rátörő fáj­da­lom­mal. ­– A test fe­lejt ­– mond­ja ön­gúnnyal. ­– Em­lé­kez­nie kell rá, va­la­mi­kor ez­zel áll­tunk a tisz­telt pub­li­kum elé a Min­den­ha­tó pó­zá­ban. Csak a lé­lek ­– mon­dot­tuk kis ra­fi­né­ri­á­val, hisz ab­ból élünk! ­–, a lé­lek őrzi az új “po­ron­don” is a ré­gi sérüléseket!... S lám, oda a sok di­a­dal­mas trak­tus, ha be­lénk köl­tö­zik a rot­ha­dás. Kár min­den erőlködés, hip­nó­zis. ­– Foj­tott han­gon. ­– Mint­ha szel­le­mek kö­vet­né­nek...

­– Jó­sá­gos ma­nók. ­– Ma­ri mo­so­lya erőltetett. ­– Őrangyalok... Egy leg­alább­is.

­– Ma­gács­ka még min­dig úgy él ­– Fre­ud nem tud­ja lep­lez­ni ke­se­rű­sé­gét ­–, mint­ha az üd­vö­zül­tek szi­ge­tén tel­né­nek nap­ja­ink.

­                             – S nincs ilyen szi­get? ­– néz kö­rül el­gon­dol­kod­va Marie.

Fre­ud előbb bó­lint, majd: ­– Én már a sa­ját ha­lá­lom több­le­té­vel élek. Ide­je azon tör­nöm a fe­jem, hogy a semmiből ho­gyan jut­ha­tok a fény­be. Vagy a po­kol­ba.

­                             – A po­kol­ból a fény­be ­– éri há­tul­ról a nő rep­li­ká­ja.

­            – Tu­dom, mi­re gon­dol ­– mond­ja későre Fre­ud. Hű­vö­sen, ide­ge­nül néz ma­ga elé. ­– Még a há­bo­rú ide­jén sem do­mi­nál­tak annyi­ra az üres frá­zi­sok és a ha­zug­sá­gok, mint nap­ja­ink­ban. Rá­adás­ként: ké­mek, be­sú­gók, éles­lö­vé­szet. Egyet­len pat­kány­tól sem vehető zo­kon, ha me­ne­kül a süllyedő ha­jó­ról. Ezt tíz év­vel ezelőtt mond­tam volt Ferenczi Sán­dor­nak, aki spe­ku­la­tív ész­já­rá­sát gyü­möl­csöz­tet­ve épp az ál­mok má­so­dik funk­ci­ó­já­val ké­szült ki­ruk­kol­ni, mi­sze­rint tra­u­más élményekből táp­lál­koz­nak. Ak­kor még nem tud­tuk, mi­lyen a tö­meg­gyil­ko­lás bor­zal­ma.

­– S ami utá­na jött... ­– A nő a töb­bit csak hoz­zá­gon­dol­ja, han­go­san nem mond­ja ki. Hogy a há­bo­rú utá­ni év­ti­zed olyan volt, mint egy íz­lés­fi­cam.

Va­la­hol meg­bil­lent a bi­zo­nyos­ság. A va­ló­ság. A lá­tó­ha­tár.

El­néz­nek messzi­re. Ma­guk­ba.

A pár­be­széd nem foly­ta­tó­dik. Csak a rej­té­lyes ba­rát­ság.

 
 
2.
 

Marie Bo­na­par­te a pá­lya­ud­var ké­kes, füs­tös fé­nyé­ben.

Szo­kat­lan bi­zony­ta­lan­ság­ban töl­töt­te nap­ja­it Pá­rizs­ban, ked­vet­le­nül vár­ta, hogy tel­jen az idő a vi­szont­lá­tá­sig. Né­hány mér­föld­nyi lo­vag­lás jót tett vol­na ne­ki, hogy leg­alább ét­vá­gya le­gyen. Ezek­ben a he­tek­ben az izgatószerekről is le­mon­dott, in­kább csak nyug­ta­tók­kal élt. Az ana­lí­zis nél­kü­li al­vás nem más, mint tu­dat­vesz­tés. Mi­cso­da lé­te­zés ez, tűnődött. Vagy ta­lán út, fo­lyo­só a nem­lét felé?...

Az­nap vir­ra­dat­kor kis­sé bá­gyad­tabb vagy ti­tok­za­to­san hall­ga­ta­gabb volt, mint más­kor. Az iro­má­nyok közt tur­kál­va ér­té­kes le­let­re buk­kant. Nap­ló­váz­la­ta­i­ra. Szem­be­sül­ve em­lé­ke­i­vel úgy tűnt ne­ki, hogy ez a lebegő éb­ren­lét bár­so­nyos szár­nya­i­val le­tör­li a csa­ló­dá­sok, ki­áb­rán­du­lá­sok nyo­ma­i­nak ér­des­sé­gét. “Meg­bíz­ha­tó­sá­ga lé­nye mélyéről vissz­hang­zik ­– em­lé­ke­zett Fre­ud di­csé­re­té­re, most, hogy min­den ko­ráb­bi bi­zo­nyos­ság el­il­lant. ­– Nem mer­ném ti­pi­kus nőnek ne­vez­ni, akit egy fel­szí­nes, csil­lo­gó bók­kal le le­het ven­ni a lá­bá­ról. A szo­ron­gá­so­kon túl van. A jó­zan ké­telyt, re­mé­lem, ez­után is megőrzi.”

 

A ned­ves for­ró­ság el­apa­dás meg­szün­tet­te a tel­jes nőt. A kel­let­len lé­te­zés ha­lá­lo­san kimerítő.

(Ez volt a legelső be­jegy­zés, utó­lag va­la­hogy za­va­ros­nak és kö­zön­sé­ges­nek érez­te.)

Őrültségekre rég­óta kép­te­len va­gyok. Már csak ki­szá­mít­ha­tó “össze­gek­ben” ada­ko­zom. Egyik hó­do­lóm­nak, mi­u­tán kö­rül­szi­ma­tolt, az ázott fa il­la­tát jut­tat­tam eszé­be...

Ta­lán len­ne, hogy­ha én is a sej­tel­mes VA­LA­KI szó­val je­löl­ném val­lo­má­so­mat, mint Bertha von Suttner. “Tud­ja, ki volt?” ­– sze­gez­tem Fre­ud­nak a kér­dést. Min­den hát­só gon­do­lat nél­kül fe­lel­te: “Hogy­ne. No­bel titkárnője.

Én a szá­zad­for­du­ló leg­nép­sze­rűbb asszo­nyá­ra gon­dol­tam: ő be­szél­te rá a vi­lág­hí­rű svéd fel­ta­lá­lót a bé­ke­díj ala­pí­tá­sá­ra. Kap­cso­la­tu­kat meglehetős ho­mály fe­di. Bertha egy­szer­re ne­vez­te ke­se­rű­nek és jó­nak, szár­nya­ló el­mé­nek és gyöt­rel­me­sen gya­nak­vó­nak a nősüléstől óva­ko­dó No­belt, aki vi­szont egy le­vél­ben be­is­me­ri, hogy nem nyer gyógy­ulást ab­nor­mis ide­ges­sé­gé­re, sem mé­la­bú­já­ra, Harmannsdorfba vá­gyik ked­ves Bárónő Barátnője kö­ze­lé­be...

Min­den kí­nál­ko­zó új kötődésnél be­le kell kal­ku­lál­ni a se­be­ket is.

 

A köd­go­moly­ból ki­vál­nak a moz­du­lat­lan fe­ke­te tetők, mint szög­le­tes óri­ás­fe­jek. A szög­le­tes óri­ás­fe­jek mint moz­du­lat­lan, sö­tét tetők. Mit kell ha­son­lí­ta­ni ­– és mi­hez? Tu­dat­ta­lan­já­ba alá­eresz­ked­ve, ál­má­ban Marie a Mes­ter sze­mé­vel lát­ja és éli meg a dol­go­kat. (“Mi­kor be­lül min­den olyan, mint egy tisz­tás, kezdődhet az ana­lí­zis.” “Min­dent a vi­lág­ra ken­ni? Kész de­presszió!” ­– Különböző idősíkokból hall­ja vissza a sza­va­kat. A lám­pa zo­mán­cos ernyője alatt te­áz­nak sár­gás fény­ben, vagy nyers szí­nek közt ka­lan­do­zik el te­kin­te­te a sza­bad­ban, a fa­tönk­ön egy gyík la­pul, s köz­ben Fre­ud zsörtölődését hal­la­ni: “Lel­ki­leg nyers, szel­le­mi­leg os­to­ba.” Va­la­me­lyik újabb te­ó­ria­gyár­tó­ról le­het szó.)

S most a nyolc­van­két éves tu­dós szo­ron­gá­sát éli új­ra ál­má­ban. Fre­ud­nak me­ne­kül­nie kell ked­ves vá­ro­sá­ból, Bécsből. Nem kí­sért sem­mi­lyen ódon han­gu­lat, a Hoher Markt, kö­ze­pén a József‑kúttal, Cor­ra­dini már­vány­szob­ra­i­val, vagy akár ha­tal­mas zenélőórájával az An­ker­pa­lota. El­tűn­tek (örök­re?) a Lo­var­da urca ár­kád­jai, a ró­mai fa­lak­ra épült Griechengasse.

Marie már tud­ja, hogy Fre­ud­dal haj­na­li há­rom óra­kor az Orinet Express már át­ro­bog a fran­cia ha­tá­ron. Ba­rá­tai bár fi­gyel­mez­tet­ték, és nem ha­boz­tak ál­do­za­tot hoz­ni ér­te, Fre­ud az utol­só per­cig még­sem hit­te el, hogy va­la­ha is meg­tör­tén­het ve­le ez. A “rosszindulató hitetlenségről” ő ma­ga ál­lí­tot­ta va­la­mi­kor, hogy az em­ber ter­mé­sze­tes re­a­gá­lá­sá­ról van szó az el­vi­sel­he­tet­len igaz­ság­ra. S lám, ki­de­rült, hogy a hi­tet­len­ség két vál­to­za­ta nem is áll olyan tá­vol egy­más­tól.

Az öreg­em­ber hu­nyo­rog­va vir­raszt a ro­bo­gó éj­sza­ká­ban. A tej, a sza­mó­cás ke­nyér ma el­ma­rad va­cso­rá­ra. A méh­csí­pés saj­gá­sa reg­gel­re ál­ta­lá­ban eny­hül­ni szo­kott; e lát­ha­tat­lan szú­rás, amit érez, va­jon med­dig fog ilyen erős fáj­dal­mat okoz­ni ne­ki? Nem kí­ván be­szél­ni erről úti­tár­sa­i­val; ho­lott más­kor azt ál­lí­tot­ta, hogy va­la­mi épp az­zal vál­hat sors­for­má­ló pil­la­nat­tá, hogy meg­pró­bál­juk el­tit­kol­ni. Az utol­só he­tek­ben vi­szony­lag ke­ve­set járt ki Bécs­ben, ko­rán fe­küdt; így is ne­he­zen tud­ta el­szi­ge­tel­ni agyá­tól ­– mely­be az idők so­rán a leg­tö­ké­le­te­sebb rend­szer­be szerveződött a kép­ze­let­tel feleselő vagy azt fö­lül­mú­ló, össze­zsú­fo­ló­dott ta­pasz­ta­lat ­– az el­ide­ge­ne­dett ut­cák­ról be­ha­to­ló iszonyt.  

“Mi va­la­mi va­rázs­lat­ban élünk ­– sut­tog­ná ne­ki Marie Bo­na­par­te. ­– az il­lú­zió a leg­ér­té­ke­sebb kincs. Ám ha ál­munk a va­ló­ság­ba üt­kö­zik, csö­mör és két­ség­beesés vált­ja fel a va­rázs­lat ha­tal­mát a lé­lek fe­lett.” Ezt is őmellette ér­tet­te meg. De az álom­be­li Fre­ud, mint akitől meg­szok­tuk, hogy min­den hely­zet­ben igyek­szik új fe­le­le­tet ad­ni, most ezt mond­ja: “Midőn az in­ge­rek ha­tá­sa csök­ken, a szel­le­mi bé­nult­ság vá­lik meg­szo­kás­sá. Ez vár­ha­tó volt.” Va­la­hon­nan előkerül (eb­ben a gyor­su­ló, za­va­ros kép­zu­ha­tag­ban) egy pi­ros haj­für­tű, tö­pö­rö­dött pol­gár: “Nem fo­gok már se­hol egy be­csü­le­tes kis­kocs­mát ta­lál­ni ­– pa­na­szol­ja ­–, ahol olyan pa­zar sört mér­nek, mint a Burgtheater kö­ze­lé­ben, a Mölkertbasteit keresztező kis ut­cá­ban a Schreyvogelgassen.”

Fre­ud két te­nye­re kö­zé fog­ja fe­jét, hogy ne hall­ja a fi­lisz­te­ri si­rán­ko­zást. De be­hunyt szem­mel is ma­ga előtt lát­ja a szín­ház késő re­ne­szánsz épü­le­tét, meg a Pasqualati‑házat a Mölkertbastei 8 szám alatt, ahol Bee­tho­ven la­kott egy­kor. “Ha­son­lí­tok va­la­ki­re ­– mo­tyog­ja sza­bad­koz­va a fül­ke bár­sony­ülé­sén ve­le szem­ben rin­ga­tó­zó lá­nyá­nak, An­ná­nak ­–, akit is­mer­tem, s aki­re nem szí­ve­sen em­lé­ke­zem. Pi­po­gya frá­ter volt, nem csu­pán szá­nal­mas vén­ség, mint ami­lyen én va­gyok.”

Ki­gom­bol­ja mel­lé­nyét. “A Führer azt ál­lít­ja, hogy a lel­ki­is­me­ret meg­nyo­mo­rít­ja az em­bert. ­– Hö­rög­ve, mé­lyen en­ge­di ki ma­gá­ból a levegőt. ­– Én ar­ra kér­tem min­dig min­den pá­ci­en­se­met, hogy ar­ról be­szél­jen, ami fáj.” Ki­pil­lant a derengő fül­ke­ab­la­kon. Fi­a­ta­lok másszák a he­gyet, a há­tu­kon sí­léc. Az em­ber sok­szor meg akar hal­ni, gon­dol­ja, de köz­ben egy tű­szú­rás­tól fé­lén­ken fel­szisszen.

 

Nyílt pad­lás­te­rek, bol­to­za­tok, osz­lop­sor­ok. A vá­ra­ko­zó nő nézelődve pró­bál nyu­gal­mat ta­lál­ni. Időnként meg­cé­lozza a sa­rok­épü­le­tet, és meg­ira­mo­dik, mint­ha az ut­ca­sar­kon túl len­ne va­la­mi, amit ke­res, ami rá vár, s ha nem ér oda ide­jé­ben, örök­re el­ve­szí­ti.

Moárés, fé­nyes hu­za­tok­kal be­vont öreg bú­to­rok kö­zött, fe­ke­te már­vánnyal bo­rí­tott kis asz­tal­nál lát­ja a tíz‑tizenkét év­vel fi­a­ta­labb Fre­u­dot, aki­nek nem volt al­kal­ma so­ha hoz­zá­szok­ni a füs­tös fa­lak­hoz, a nyüzs­gés­hez, min­dig ri­asz­tot­ta vagy un­tat­ta az óvá­ro­son kí­vü­li ko­csi­ká­zás. Nem mint­ha nem tud­ta vol­na, hogy száz élet lé­tez­het egyet­len élet­ben, s mi­nél ma­gá­nyo­sab­bá, befelefordulóbbá vá­lik va­la­ki, an­nál több­ször fog­ja el a vágy, hogy föl­lel­je ko­ráb­bi, kép­ze­le­té­ben föl­hang­zó lép­te­i­nek a nyo­mát.

Fre­ud­nak ez az első köz­vet­len ta­lál­ko­zá­sa a fa­na­ti­kus esz­te­len­ség­gel, a bé­ké­ben taj­ték­zó erőszakkal. Be­val­lot­ta, hogy elszigetelődött ­– csa­lád­tag­ja­in kí­vül már csak né­hány ba­rát­tal, szak­em­ber­rel tart fenn kap­cso­la­tot. Eb­ben az előrehaladott élet­kor­ban az em­ber kép­te­len ki­sza­kad­ni pol­gá­ri környezetéből; ez négy ma­ga­te­he­tet­len le­ány­test­vé­ré­re még in­kább vo­nat­ko­zik, akiktől a fran­cia ha­tó­sá­gok (Marie Bo­na­par­te köz­ben­já­rá­sa el­le­né­re) meg­ta­gad­ták a be­uta­zást. A ki­lé­pé­si en­ge­dély előfeltételeként a vi­lág­hí­rű tu­dós sze­mé­lyi­ség­nek is alá kel­lett ír­nia Bécs­ben egy nyi­lat­ko­za­tot, mi­sze­rint: “Alul­írott Fre­ud Prof. ezen­nel ta­nú­sí­tom, hogy Auszt­ri­á­nak a Né­met Bi­ro­da­lom­hoz történő An­schlus­sát követően a né­met ha­tó­sá­gok, mindenekelőtt a Ges­ta­po, tu­do­má­nyos hír­ne­vem­nek ki­já­ró meg­be­csü­lés­sel és tisz­te­let­tel ke­zelt, tel­jes sza­bad­ság­ban él­het­tem és dol­goz­hat­tam, tet­szé­sem sze­rint foly­tat­hat­tam min­den­ne­mű te­vé­keny­sé­ge­met; e te­kin­tet­ben min­den érdekelttől a legmesszebbmenő tá­mo­ga­tás­ban ré­sze­sül­tem, és a leg­cse­ké­lyebb pa­nasz­ra sin­csen okom.” Az ok­ira­tot alá­író agg ke­ze re­me­gett, tes­tét hi­deg ve­rí­ték ver­te ki; az utol­só pil­la­nat­ban hu­mo­ra még­is fe­lül­ke­re­ke­dett a hetyke ná­ci biz­tos előtt. A da­gá­lyos nyi­lat­ko­zat­hoz vá­rat­lan lé­lek­je­len­lét­tel hoz­zá­írt egy mon­da­tot: “Min­den­ki­nek őszintén ajánl­ha­tom a Ges­ta­pót.”

 

Mi más a tes­ted, mint sír, elnyelő... Shakes­peare ver­se jut­tat­ja eszé­be utó­da­it, aki­ket passzív szemlélődésben vagy ter­mé­ket­len tisz­ta­ság­ban tart fog­va a su­nyi je­len, s ta­lán még (vagy már) nem tud­ják, hogy mi min­den­re ad­hat jo­got az idő” ne­künk. A föl­fo­ko­zott fe­szült­ség­ér­zet, ami­ó­ta út­ra kelt, egy­faj­ta eu­fó­ri­á­val töl­ti el. Van‑e esély ott­ho­nos­sá ten­ni az emig­ráns lé­tet? (Marie, aki Pá­rizs­ban vár­ja, jól tud­ja, mi­be ke­rül ide­gen­ben sze­re­te­tet kol­dul­ni.) A kö­rül­ra­jon­gott el­me hon­nan is kép­zel­het­né, hogy mit je­lent ha­zát­lan­nak len­ni? Az egy­ér­tel­mű fe­nye­ge­tett­ség­ben volt‑e al­kal­ma be­lát­ni, hogy min­den idét­len sze­rep­ját­szás, ala­ko­so­dás, két­ér­tel­mű­sé­get mí­me­lés nem kí­vá­na­tos utó­pi­át szül­het csu­pán. (A ná­ci új­sá­gok előszeretettel tá­lal­ták az olyan hí­re­ket, hogy pél­dá­ul mi­lyen könnyű él­ve­zet be­zúz­ni egy ré­gi­ség­ke­res­ke­dés ki­ra­ka­tát.) Az el‑elbóbiskoló, gon­do­san meg­nyírt sza­kál­lú fő ­– ez még min­dig Marie álom­gör­bé­jé­nek vol­na a ré­sze? ­–, mi­u­tán meg­va­ló­sí­tot­ta az élet­ben a ma­ga ka­land­ját, most ké­tes ki­me­ne­te­lű “pót­cse­lek­vés­re” kény­sze­rít­te­tik.

                        Így ma­gad­dal ma­gad­ban vég­zel:      

                         A bel­vi­szály­nál rú­tabb rossza­ság,

                        Ro­zsa rág rej­tett kincsen...*

Marie Bo­na­par­te egy­szer­re ri­ad föl a fül­ké­ben szu­nyó­ká­ló úr­ral. Mit szá­mít a tá­vol­ság, s az, hogy ed­dig hol járt! Az el­ül­dö­zött régiség­ke­reskedőkről Maie‑nak déd­ap­ja gyűjtőszenvedélye ju­tott eszé­be, s a Lucien Bonapartétől örö­költ et­ruszk vá­za. A kap­zsi, ci­va­ko­dó kor­zi­kai csa­lád­ban (sze­xu­a­li­tá­suk is rend­kí­vül in­ten­zív volt, a Mes­ter sze­rint többé‑kevésbé “kü­lö­nös”) ­– Lucien volt a leg­ra­gyo­góbb ko­po­nya. Szín­­da­ra­bot, re­gényt, köl­te­mé­nye­ket írt (vé­gig­ol­vas­ha­tat­lan stan­zá­kat is, igaz, Nagy Kár­oly­ról!), időnként ré­gé­sze­ti ása­tá­so­kat vég­zett bir­to­kán, egy ősrégi vá­ros, Verulonia te­rü­le­tén. En­nek kö­szön­het­te iga­zi hír­ne­vét és kör­nye­ze­té­nek “ele­gan­ci­á­ját”. Ki­csi­nyes, zsörtölődő bá­tyus­kájában ­– a jövendő Na­pó­le­on­ban ­– ő is­mer­te fel először a zsar­nok‑hajlamot; 1808‑ban, midőn a fran­ci­ák el­fog­lal­ták Ró­mát, Na­pó­le­on az­zal fenyegetőzött, hogy a ve­le el­len­kez­ni merészelő öccsét fe­le­sé­ges­tül és gyer­me­kes­tül együtt töm­löc­be csu­kat­ja.

Marie, a déd­uno­ka, már ko­ráb­ban fel­is­mer­te, mi­lyen is­te­ni re­gény­té­ma Lucien Bo­na­par­te, a ka­lan­dor.Csa­lád­já­valelőbbMál­taszi­ge­ténkö­töttki(ak­ko­ri­bansemAng­lia,semAme­ri­kanemis­mer­teelasem­le­geslo­bo­gó),aszi­getbélpoklosispotályábanszál­lá­sol­tákel őket, majd an­gol fo­goly­ként Lymba vit­ték, me­ne­dék­jo­got ajánl­va föl ne­kik. Lucien, az an­gol vi­dé­ki gent­le­man, hi­á­ba szállt volt szem­be zsar­nok császár‑bátyjával, to­vább­ra is gya­nús fran­ci­a­ként, fo­goly gya­nánt élt egy ud­var­ház­ban, de va­ló­já­ban mint hősről be­szél­tek ró­la. Őt azon­ban kö­zönnyel töl­töt­te el az emig­ráns sors au­re­o­lá­ja, s nem vi­selt sem­mi­lyen cí­met... Nagy­ap­já­ra Marie már nem gon­dol vissza ilyen szí­ve­sen. Pierre Bo­na­par­te a csá­szár­ság bu­ká­sa után bűnözővé vált, ál­lí­tó­lag hi­deg­vér­rel gyil­kolt. Ti­zen­öt évi bör­tön­re ítél­ték, mielőtt ki­ván­do­rolt vol­na Ame­ri­ká­ba.

Mind­ez mér­ges gáz­bu­bo­ré­kok ere­jé­vel bu­zo­gott föl időnként az et­ruszk vá­za s egyéb csa­lá­di erek­lyék örököséből. A gaz­dag­ság s a Bonaparte‑eredet alig­ha bol­do­gí­tot­ta vol­na éle­té­ben, ha nem ta­lál­ja meg hi­va­tá­sát az öreg “álomfejtő” ol­da­lán.

Tisz­tul­ni érez­te fe­jét, re­mél­te, hogy ideig‑óráig sza­ba­dul­ni tud a nyo­masz­tó kétségektől. Lel­ke, mi­ként ha las­sú vi­zek s la­pá­lyok zsom­bék­jai kí­sér­ték vol­na el, a lát­ha­tat­lan esé­lye­ket rejtő mély­sé­gek fö­lött úszott de­rű­sebb én­je fe­lé.  

A sajtó képviselői, ők is itt van­nak! ­– vil­lant át agyán. ­– Ők nyil­ván ar­ra kí­ván­csi­ak, hogy az emig­rál­ni kény­sze­rült hí­res­ség­gel mit tet­tek, és mi­lyen nyi­lat­ko­zat­ra szán­ja el ma­gát.

­– Ez a vakmerő rom­bo­lá­si vágy ­– ju­tott el a Marie ér­tel­mé­ig a kézről kéz­re adott, te­he­tet­len öreg­em­ber mo­tyo­gá­sa. ­– Rá­adá­sul ban­dá­ba verődve pusz­tí­ta­nak. Jobb lesz fel­hagy­ni az ol­csó re­mény­ke­dés­sel...

A moz­du­lat, amellyel Marie‑t ma­gá­hoz von­ja ­– mi­u­tán meg­elé­gel­ve a gyá­mo­lít­ga­tást, mé­lyen fe­jé­be húz­ta ka­lap­ját ­–, ma­ga volt a gyer­me­teg ra­gasz­ko­dá­sé. Vagy in­kább a meg nem fo­gal­maz­ha­tó ri­adt­sá­gé? Marie nem mer­te meg­kér­dez­ni tőle, hogy mi­lyen volt az el­vá­lás a ré­gi helyektől és ismerősöktől. Va­la­ki (ezt már az ál­lo­más ki­já­ra­tá­nál vet­te ész­re) egy szál her­va­do­zó or­chi­de­át szo­ron­ga­tott a ke­zé­ben. Ta­lán el­fe­lej­tet­te oda­ad­ni a ros­ka­tag bál­vány­nak?

­– Az ér­tel­met fel­fa­ló ször­nye­teg több, mint a sze­xu­á­lis ösz­tö­nök el­sza­ba­du­lá­sa ­– jött be­le a fej­te­ge­tés­be Fre­ud. Bosszan­tó me­mó­ri­á­val idéz­te Hei­ne jö­ven­dö­lé­sét, mint­egy je­lez­vén hely­ze­tük ab­szur­di­tá­sát (Marie leg­alább­is úgy gon­dol­ta): ­– Az arany­kor ál­lí­tó­lag nem mö­göt­tünk van, ha­nem előttünk ­– mond­ta aka­doz­va Fre­ud. ­– A meg­is­me­rés gyü­möl­cse nem ha­lált nyújt, ha­nem örök éle­tet. ­– A következő pil­la­nat­ban hety­kén tép­te föl há­tá­ra rá­fül­ledt ka­bát­ját, majd mel­lé­nye gomb­ja­it. – A né­met hu­mor száz év múl­va ad­ja ki ízét‑zamatát...

Marie‑nak jó­for­mán ide­je sem volt vé­gig­gon­dol­ni ezt a bi­zarr csat­ta­nót. Hogy­ha Fre­ud le­á­nya, An­na oda nem sza­lad, az esz­mé­let ha­tá­rá­ig hát­rá­ló ag­gas­tyán el­vá­gó­dik a kö­ve­ze­ten.

Marie később, a sza­lon­ban is csa­ló­dást ér­zett. Ez a fo­ga­dás és min­den egyéb (a végső, ang­li­ai ka­lan­dot be­le­szá­mít­va) mint­ha már meg­tör­tént vol­na egy­szer. Leg­szí­ve­seb­ben csak azok­ra a kö­zös sé­ták­ra em­lé­ke­zett vissza, ame­lye­ken még nem fe­dez­te föl a ter­mé­szet ha­nyat­lá­sát ­– má­sik em­be­ren és ön­ma­gán is... “Egy sé­ta ide­je alatt ön­ben a tu­dós nem öreg­szik meg ­– je­gyez­te meg ka­cé­ran Fre­ud­nak. ­– De én meg­csú­nyul­ha­tok.”

És ma­gá­ban le­het, hogy ezt gon­dol­ta: Még né­hány ilyen nya­rat!... Fre­ud azon­ban rá­sze­gez­te álom­kö­dön túl ha­to­ló te­kin­te­tét: “Ma­gács­ka ta­lán az Arany­kor után áhí­to­zik?” “Az után ­– kezd­te ő ha­boz­va ­–, ami ben­nünk van...” “Lá­ri­fá­ri! Arany­ér, az igen!”

A va­cso­rá­nál az­tán a nagy fe­hér asztalkendővel együtt a nyá­jas kí­ná­ló sze­re­pét is­mét ma­gá­ra öltő Fre­ud egy­szer csak hip­no­ti­kus erővel je­len­tet­te ki: “A kí­sér­let, hogy fény­re se­gít­sük a lé­lek le­ta­ga­dott sú­lyát, a vi­lág kép­ze­le­tét, még hát­ra­van.”

És meg­iga­zí­totta kis­sé ki­nyúlt nad­rág­tar­tó­ját.

                 
                  1995


* Amb­rus Zol­tán: Midás ki­rály

* Shakespeare