Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bestseller avagy a bestia nem alszik 6.

2010.02.20

 

                                   Fran­cia ínyenc­sé­gek

                                 (Egy ma­gyar gróf a ke­ve­sek kö­zül)

 

Atyám, ha sej­tet­te vol­na, hogy kül­de­mé­nye kés­le­ke­dé­se mi­att ér en­gem annyi ál­dá­sos jó, de te­mén­te­len mennyi­sé­gű, a széptevők szá­ját el­ha­gyó ha­zug­ság és a színlelésükből va­la­mint szé­gyen­te­len szemér­met­lenségükből fa­ka­dó, utá­la­tot ki­vál­tó szenny is, ak­kor ta­lán kü­lön pos­tai szol­gá­la­tot szegődtetett vol­na a nyu­ga­ti ud­va­rok­ba sza­kadt tu­dat­lan fi­á­nak, vagy pe­dig tüs­tént ha­za­pa­ran­csolta vol­na Er­dély­be.

Lát­tam el­mét s tü­zet ha­zám­tól tá­vol is, ám ké­nyes­ke­dést an­nál töb­bet, én, aki ko­ráb­ban annyi­ra ir­tóz­tam volt min­den ci­co­má­tól. Aján­ló­le­ve­lek­kel a zse­bem­ben be­bo­csá­tást nyer­tem Eu­ró­pa leg­fény­űzőbb ura­i­hoz, he­nyél­tem a leg­szebb kas­té­lyok kert­je­i­ben, Ver­sailles‑ban annyi­szor meg­for­dul­tam, hogy vé­gül nagy becs­ben tar­tott úti­köny­ve­met a csem­pé­vel ki­ra­kott me­den­ce nyál­kás zöld vi­zé­be ha­jí­tot­tam, hadd hű­söl­jön és ol­va­doz­zon a hőségben ki­tá­rul­ko­zó bu­ja ta­vi­ró­zsák tár­sa­sá­gá­ban.

 

A hol­lan­dus kö­vet­tel is a fran­cia ud­var­ban ho­zott össze a sors; temp­lom­ba, az­az egy kis ká­pol­ná­ba is el­jött ve­lem, mo­so­lyog­va tet­te össze ke­ze­it, drá­ga­kö­vek­kel meg­ra­kott vas­tag gyű­rűk éke­sí­tet­ték csak­nem va­la­mennyi uj­ját, de vi­gyo­ra azok­nál is fé­nye­sebb volt, mond­ván ne­kem, hogy most azo­kért imád­ko­zik itt, e fa­ra­gott ké­pű szen­tek­kel zsú­folt ka­to­li­kus szen­tély előtt, akik annyi szen­ve­dést és ha­lált osz­to­gat­tak az ő pro­tes­táns ele­i­nek. Hol­lan­dus ba­rá­tom­nál leg­fel­jebb gróf Bentingen mond­ha­tó gaz­da­gabb­nak a hol­lan­du­sok kö­zött, itt is fé­nyes ud­vart tar­tott fenn, de mi­ó­ta asszo­nyát, aki a fran­cia gendermerie‑ben a bé­ké­nek köszönhetően unat­ko­zó és im­portjér­ce­hús­ra” rá­fa­nya­lo­dó tisz­tecs­kék egyi­ké­vel a fes­lett éle­tet vá­lasz­tot­ta, el­ker­get­te a ház­tól, már csak med­vé­re emlékeztető nyá­jas­sá­ga a ré­gi (ti­tok­ban per­sze min­den­ki azt be­szé­li ró­la, hogy ve­sze­del­me­sebb, mi­ként egy vér­med­ve, s jaj, a hűt­len fe­hér­nép csak a sze­me elé ne ke­rül­jön va­la­ha, mert az ilyen seb­zett fér­fi ha nem is alat­to­mos lel­kü­le­tű, de eb­ben a min­den szé­pet és tisz­tát kikezdő s ki­áru­sí­tó fran­cia ud­var­ban otel­lói fél­té­keny­sé­ge amíg ki nem lob­ban, egy mó­ré­nál vagy egy hispánénál is anak­ro­nisz­ti­ku­sabb). Erről jut eszem­be, hogy egy nem kö­zön­sé­ge­sen csi­nos, ka­cér dá­má­val is­mer­tet­tek össze a mi­nap a spa­nyol kö­vet­sé­gen; a szar­ka­lá­bak a már nem egé­szen if­jú asszony sze­me alatt nem­hogy za­var­tak vol­na, per­ce­kig sze­mez­tünk is egy­más­sal. Hogy az­tán de­rül­jön fény rá: ő az a sze­ren­csét­len hol­lan­dus kö­vet­né, aki­nek pi­pe­ré­zé­sé­ben és a ma­ga ékesítgetésében gyö­nyö­rű­sé­get ta­lál­tam a lézengő ud­va­ri nép­pel együtt; s aki­nek az es­ti fo­ga­dá­sok bősége után be kell ér­nie a szű­kös ebéd­del a pen­zi­ó­ban, aho­vá fran­cia tisz­tecs­ké­je ma­gá­val vi­szi.

Nos, kü­lön­ben, akár­csak ez a hű­sé­gét hi­ú­sá­gá­nál ke­ve­sebb­re becsülő asszony­ka, nem len­ne rút itt az élet, de hát a pil­le szár­nya is könnyen meg­ég; kár, hogy en­nek a de­rék hol­lan­dus­nak ily al­kal­mat­lan fe­le­ség ju­tott. Má­sok csa­ló­dá­sá­nak ár­nyé­ká­ba s ha­mu­já­ba lép­ve med­dig tu­dom még meg­óv­ni a ma­gam illúzióit?... Az ott­ho­ni­ak­nak erről egy szót se!

Utol­já­ra tán egy bá­ze­li la­ko­da­lom­ban érez­tem ma­gam ily hit­vá­nyul meg­za­va­ro­dot­tan, ahol Ádám uno­ka­öcsém, éle­té­ben először s remélhetőleg utol­já­ra, ala­po­san fel­ön­tött a ga­rat­ra, s a meny­asszony la­poc­ká­ját la­po­gat­ván, cup­pant­gat­va szór­ta fe­lé­je az „eszem a szí­ved!” ma­gya­ros bó­ko­kat, kis hí­ján mú­lott, hogy a szep­pent ará­nak a de­re­kát is meg nem ro­pog­tat­ta.

Mind­egy, öcsé­met ka­ron fog­va ár­tat­lan kép­pel si­e­tek a sza­bó­hoz bár­sonyt néz­ni, hogy mind­két Te­le­ki comme il faut le­gyen a leg­kö­ze­leb­bi fo­ga­dá­son. Az új mó­di­val más­kü­lön­ben ne­héz fel­ven­ni a ver­senyt.

 

Pá­rizs­ból rán­dul­tam ki az­tán Rousseau‑hoz Monmoroney‑ba, az a fa­lu­si levegő gyógy­ír volt ideig‑óráig a pá­ri­zsi fes­lett élet­re. Gon­dol­ni sem mer­tem vol­na, midőn Starhemberg bi­ro­dal­mi her­ceg, fel­sé­ges asszo­nyunk kö­ve­te először pre­zen­tált volt en­gem, hogy ennyi el­fa­jult­ság vár majd a versailles‑i ud­var­ban. A le­ver ke­re­té­ben le­zaj­ló fo­ga­dá­son őfelsége XV. La­jos szel­lem­te­len­sé­gét volt al­kal­mam meg­cso­dál­ni, más­nap a ki­rály­né­hoz kap­tunk be­bo­csá­tást, majd a ki­rály legidősebb le­á­nyá­nál, Adelaide‑nál, to­váb­bá a Bour­bon her­ceg­nél tet­tem tisz­te­le­te­met és sor­já­ban a fi­a­ta­labb her­ce­gek­nél s hercegnőknél. A kis­sé kö­vér­kés, igen­csak jól táp­lált if­jú Berry her­ceg ko­mi­kus bá­ja őszinte ha­tás­sal volt re­ám, de ma­lac­ko­dá­sai és han­gos szel­len­té­sei ét­ke­zés köz­ben rend­kí­vül za­var­tak a fi­nom­sá­gok­kal meg­ra­kott asz­tal­nál, mely­re a kö­nyök­lést szi­go­rú sza­bály tilt­ja.

A Ma­dame Pompadournál tett fél órás lá­to­ga­tás az­tán vég­képp pró­bá­ra tet­te amúgy is si­lány dip­lo­má­ci­ai ér­zé­ke­met. Az üres vi­gyor­gást ki nem áll­ha­tom, a plety­kál­ko­dás még annyi­ra sem ke­nye­rem, így hát meg se me­rem ír­ni ha­za, hogy mi­lyen po­zí­ci­ót tölt be ez a kü­lön­ben csu­pa bű­báj per­szó­na, aki ne­vet­ve vall­ja be, hogy mielőtt a ki­rály kö­ze­lé­be ke­rült vol­na, min­den ide­jét a szív­fáj­da­lom és a ze­né­lés töl­töt­te volt ki, meg hogy: ambassadeur ura­kat ő nem sze­ret fo­gad­ni, a leg­több kö­zü­lük fel­fu­val­ko­dott vagy ép­pen unal­mas frá­ter, a kár­tya he­lyett a po­li­ti­kát keverő, s leg­alább annyit fe­cseg­nek, mint az ő kis öreg plé­bá­no­suk, aki csak ak­kor fu­tott el a nyel­vé­be ha­rap­va az én gyer­mek­ágyam mellől, mi­kor meg­tud­ta, hogy himlős va­gyok... ­– de hát mind­ez szen­telt­víz ah­hoz ké­pest, ami­ket ró­la sut­tog­nak a fran­cia ki­rály pa­lo­tá­já­ban, ahol a pá­di­men­tum mind csak tisz­ta már­vány.

A ki­rály­né, Maria Leszczynska len­gyel hercegnő ki­lenc gyer­me­ket ho­zott a vi­lág­ra, s már rég nem lel­ke­se­dett meg­osz­ta­ni ágyát a ki­rállyal. Őfelsége XV. La­jos kü­lön­ben szin­te min­den­ben mér­ték­tar­tó, a fa­la­to­zás­ban is. Van, ami­kor ma­ga töl­ti ki a ká­vé­ját a már­ki­né, Ma­dame de Pompadour je­len­lét­ében. Egyik nap a kan­dal­ló pár­ká­nyá­nak tá­masz­kod­va al­kal­mam kí­nál­ko­zott meg­les­ni a kár­tya­asz­tal­nál ülő höl­gyek já­té­kát; a már­ki­né ár­gus sze­mek­kel fi­gyel­te, hogy ne­hogy csal­jon va­la­ki és el­ront­sa a ked­vét ki­rá­lyi part­ne­ré­nek. Kis idő múl­tán ha­tá­ro­zott han­gon szólt rá az ásí­to­zó ki­rály­ra, hogy nyu­god­tan vo­nul­jon vissza, pi­hen­jen le. Az ural­ko­dó en­ge­del­me­sen föl is emel­ke­dett ültéből, s mielőtt tá­vo­zott vol­na, de­rű­sen né­zett szeretőjére: „Jól van hát, men­jünk alud­ni” ­– mo­tyog­ta. A höl­gyek pu­ked­liz­tek; őfelsége előttük is meg­ha­jolt, az­tán kí­sé­re­té­vel le­ment a lépcsőn, hogy a nyil­vá­nos­ság előtt ágy­ba búj­jon, mint egy öre­gecs­ke gyer­mek. (Itt jegy­zen­dő meg, hogy Ma­dame de Pompadourhoz az exk­lu­zív tetőtér fél­re­eső lak­ré­szé­be rejteklépcső ve­zet fel; s mi­kor a ki­rályt fo­gad­ja, rend­sze­rint el­kül­di a tíz va­la­hány la­ká­ját meg szol­gá­ló­lá­nyát.)

 

Va­la­mi tit­kos nya­va­lyá­ja mi­att a ki­rály már rég nem lá­to­gat­ja éj­jel maitresse‑ét; ezért az­tán her­va­dás­ra ítélt szép áb­rá­za­tán in­kább csak máz a mo­soly, hisz mos­ta­ná­ban hét­szám­ra szer­zi be volt ki­rá­lyi szeretője szá­má­ra az al­kal­mi ágya­so­kat ­– akik­re őfelsége ha rá­un, pen­zi­ót ad ne­kik, ő pe­dig új, kerítőnői hi­va­ta­la fe­jé­ben meg­tart­hat­ta ré­gi rang­ját és szer­ze­mé­nye­it. Egy kis­sé fur­csál­lot­tam, hogy mos­ta­ni hely­ze­té­ben ő ok­tat má­so­kat (ha tud­ná, hogy kit); igaz, ve­het­tem szó­ra­ko­zott­ság­nak is, vagy akár el­szó­lás­nak: „Elővigyázatosnak kell len­nünk ­– ezt va­jon ne­kem szán­ta, a kí­sér­té­sek­nek ki­tett if­jú em­ber­nek (?) ­–, haj­la­ma­ink és ér­zel­me­ink el­le­né­re is, hogy mél­tó­nak mu­tat­koz­has­sunk az Ő je­len­lét­ében. Ez is el­hi­va­tott­ság: a nagy, ne­mes és felüdítő lény­nek el­űz­ni hom­lo­ká­ról a bá­nat felhőjét, a fá­radt­sá­got... ” S érez­tem, hogy őszintén hi­szi, amit mond.

Mi­kor a je­zsu­i­ták el akar­ták űz­ni a maitresse‑t Versailles‑ból, a ki­rály előbb ha­bo­zott, vé­gül az­zal kelt vé­del­mé­re, hogy Ma­dame de Pompadour az egyet­len az ud­var­ban, aki min­dig meg­mond­ja ne­ki az iga­zat. Így hát to­vább­ra is ki­rá­lyi hin­tó vár­ja, a szín­da­ra­bo­kat ma­ga vá­laszt­hat­ja ki (sa­ját szín­há­zat tart fenn, bár a ki­rá­lyi ka­ma­rás, Richelieu her­ceg meg­til­tot­ta volt a ze­né­szek­nek, hogy a maitresse‑nek játssza­nak, ebből per­sze, ki­sebb ud­va­ri konf­lik­tus lett). A bá­lo­kon vál­to­zat­la­nul dísz­hely­re ül­te­tik, az esi tű­zi­já­ték­ok­nál a ki­rály ol­da­lán fog­lal he­lyet. A ká­pol­ná­ban ma­gam is meggyőződhettem ró­la, hogy plüss­pár­nás ima­pult ke­rült a he­lye elé. Ke­ve­set be­szél­nek két­ség­te­len érdemeiről, ar­ról, hogy ka­dét­is­ko­lát ala­pí­tott, je­les író­kat vett párt­fo­gá­sá­ba, még a de­is­ta Dide­rot és a vit­ri­o­los tol­lú, az ud­var szá­má­ra kel­le­met­len Vol­taire is szá­mít­ha­tott rá va­la­mi­kor. Az ezüst­edé­nye­ket az ál­ta­la lé­te­sí­tett és pat­ro­nált sevres‑i por­ce­lán­gyár edé­nyei vál­tot­ták fel Versailles‑ban.

Van eb­ben az asszony­ban a ha­zár­don kí­vül va­la­mi kü­lön­le­ges grá­cia, a ki­rály még min­dig a ve­le va­ló tár­sal­gás­ban le­li a leg­több mu­lat­sá­got. Kör­nye­ze­te hi­úz sze­mek­kel fi­gye­li min­den lé­pé­sü­ket; el­len­sé­gei Ma­dame Pompadourt kö­zép­sze­rű­nek mond­ják min­den­ben, nem­csak a test­ma­gas­ágát te­kint­ve. De­re­ka bár, meg­le­het, nap­ról nap­ra vas­ta­go­dik, de sze­me szür­ké­jé­ben olt­ha­tat­lan tűz ég, nem könnyen ki­fúj­ha­tó ha­mu. 

A bo­lond nők szá­má­ra Pá­rizs­ban kü­lön is­po­tályt tar­ta­nak fenn. „Oda­va­ló ez az ar­cát­lan per­szó­na!” ­– pél­dá­lóz­gat­nak egy­re gyak­rab­ban a há­ta mö­gött. – „Ha sze­ren­csé­je van, egy la­tor­hoz még férj­hez me­het, és 300 livre üti a mar­kát, ami min­den bo­lond cse­léd­nek ki­jár!” „Ugyan, kell is ez még valakinek!...”

Ha va­la­ha is azt fo­gom gon­dol­ni erről az asszony­ról én is, mint pél­dá­ul a lo­vá­ról le­esett és nyo­mo­ré­kon dar­va­do­zó Duc de Bourgogne lo­vag, hogy: mé­szá­ros lá­nya és kö­zön­sé­ges rin­gyó ­– ab­ból holt­biz­tos tud­ni fo­gom már, hogy meg­le­gyin­tett a ko­rai sze­ni­li­tás, vagy az irigy­ség si­ral­mas ko­rá­ba lép­tem, ami még rosszabb.

 

A ki­rály és a Szent Lé­lek vi­té­zei, akik ma reg­gel áj­ta­tos­sá­got szín­lel­ve, kö­zép­szá­rig érő fe­ke­te ün­ne­pi pa­lást­ban vo­nul­tak a nyo­má­ban a ká­pol­na fe­lé, egyszeriből kö­zön­sé­ge­sen egy­for­ma em­be­rek­nek tűn­tek előttem. Eh­hez ta­lán az is hoz­zá­já­rul­ha­tott, hogy ott lá­bat­lan­kod­tam ép­pen, midőn a ki­vá­lasz­tott if­jak egy­be­gyűl­tek, s a sze­mem előtt kezd­tek öl­töz­köd­ni; előbb tisz­ta csu­pasz­ra levetkőztek, hogy az­tán ne­vet­ve, han­go­san ko­mé­di­áz­va ölt­sék fel ma­guk­ra a ce­re­mó­ni­ás kön­töst meg a sú­lyos bog­lá­ros arany­lán­cot. Ez a sze­mér­met­len­ség en­gem még a kö­vér nya­ku­kat szorító‑fojtogató csúf és ir­dat­lan csip­ke­gal­lér­nál is job­ban za­vart.

 

Igen csi­nos ver­sek hang­zot­tak el az Académie Française ülé­sén a Louvre‑ban. Enyel­gés he­lyett a királyhűségről s a tisz­ta erkölcsről szól­tak, nem vol­tak ­– a sza­lo­nok szá­ja íze sze­rint ­– si­kam­lós két­ér­tel­mű­sé­gek­kel meg­tűz­del­ve. A fel­vé­te­li ce­re­mó­ni­á­ra De la Condamine uram (jó ismerősöm) szer­zett belépő bi­lé­tát ne­kem; ő ma­ga az el­nök­ség elé állt, hogy föl­vé­tes­sék a negy­ven tag kö­zé. Fel­tett ka­lap­pal ol­vas­ta föl nya­ka­te­kert dis­kur­zu­sát, ke­ve­set ér­tet­tem belőle; az Aka­dé­mia el­nö­ke ugyan­csak fel­tett ka­lap­pal hall­gat­ta vé­gig. A töb­bi­ek (nem vol­tak negy­ve­nen je­len, mint rend­sze­rint) köz­ben va­ka­róz­tak, dis­ku­rál­tak, vagy ép­pen szu­nyó­kál­tak. A vé­gén D’Alembert úr ba­rát­sá­gá­ba fo­ga­dott en­gem, tör­té­nel­mi mun­ká­já­ból idéz­ge­tett egy fer­tály órát leg­alább, majd ud­va­ri­a­san kez­dett fag­gat­ni a ke­le­ti né­pek his­tó­ri­á­já­ról. Kis hí­ján mú­lott (tán az öl­tö­ze­te­men?), hogy nem né­zett tö­rök­nek... D’Alembert uram­ról köz­tu­dott kü­lön­ben, hogy ta­lált gyer­mek volt; az is előfordult már, hogy va­la­ki a fü­lem hal­la­tá­ra tré­fá­san fattyú­nak em­le­get­te. Egy üvegesné vet­te volt ma­gá­hoz az is­po­tály­ból. Min­dig össze volt vág­va a ke­ze, és hogy­ha egy ab­bé nem vet rá sze­met, meg­le­het, hogy a mu­lasz­tás Fran­cia­or­szág ká­rá­ra vált vol­na. Éles eszé­vel ha­mar le­pi­pál­ta ta­ní­tó­mes­ter­ét, aki mel­lett a szen­tek éle­té­nek je­len­ték­te­len ap­ró­sá­ga­i­ra pa­za­rol­ta me­mó­ri­á­ját. Az ate­iz­mus el­len a bi­gott­ság­gal védekező ab­bé rá­adá­sul ré­sze­ges volt. A kettő, úgy lát­szik, jól meg­fért együtt az ő Is­te­né­nél. A te­het­sé­ges if­jú D’Alembert‑nek először a po­rosz ki­rály aján­lott föl évi já­ra­dé­kot; en­nek köszönhetően a fran­cia tu­dó­sok is ha­mar ma­guk kö­zé fo­gad­ták. En­gem vi­szont ő fo­ga­dott ba­rát­já­vá, és ar­ra kért, hogy for­dít­sak le ne­ki né­há­nyat verseimből. Mind­járt az első al­ka­lom­mal el akart vin­ni az ope­rá­ba, de ki­de­rült, hogy ott az­nap es­te far­san­gi bál van. Ször­nyű sok em­ber zsú­fo­ló­dott össze a nem is olyan nagy te­rem­ben. A mas­ka­rá­sok közt mi, maskarátlanok va­la­hogy úgy fes­tet­tünk, akár az élet bo­lond­sá­ga­in csend­ben eltűnődő két él­ve fe­lej­tett a za­jos al­vi­lág­ban. En­nél ri­asz­tóbb ér­zés még a bé­csi ud­var­ban sem vett erőt raj­tam so­ha.

Az es­te egyéb mu­lat­ság he­lyett Racine‑tragédiát néz­tem meg. Úgy ad­ták elő, mint egy ko­mé­di­át. A füg­göny előtt haj­lon­gó szí­né­sze­ket vi­ha­ros taps fo­gad­ta. A pá­ho­lyok­ban he­lyet fog­la­ló s de­rű­sen koc­cint­ga­tó előkelőségek feltűnően sok italt fo­gyasz­tot­tak; egye­dül a ki­rály ud­va­ri bo­lond­ja könnye­zett.

 

„Az em­be­ri bu­ta­ság tör­té­ne­te nem fér­ne el a leg­vas­ko­sabb könyv­ben, még az En­cik­lo­pé­di­á­ban sem ­– mond­ja D’Alembert úr ­–, ám­de pa­nop­ti­kum gya­nánt ta­lán egy szobor‑múzeumban ki­ál­lít­ha­tó leend.” Jó­ked­vű­nek lát­szik, nem­rég vált el Voltaire‑től, aki órá­kon ke­resz­tül azt fej­te­get­te ba­rát­já­nak, hogy a fran­ci­ák tör­té­ne­te csu­pa os­to­ba­ság, bar­bár­ság volt ed­dig, nem úgy mint Itá­li­áé, vagy Hol­lan­di­áé... „Ha ön is ott lett vol­na ve­lem ­– ud­va­ri­as­ko­dik a tu­dós fér­fiú –, az el­len­pél­dák kö­zül a ma­gya­rok: a Ná­polyt megleckéztető An­jou La­jos, vagy a hu­ma­nis­ta ki­vá­ló­sá­go­kat ud­va­rá­ba gyűjtő Cor­vin Má­tyás sem ma­rad­tak vol­na ki a fel­so­ro­lás­ból, higgye el.”

Vol­taire el­mé­jé­vel mind­ad­dig csak szín­pa­don ta­lál­koz­tam, val­lás­el­le­nes pamf­let­je­it szán­dé­ko­san nem vet­tem a ke­zem­be. Később volt al­kal­mam meg­is­mer­ked­ni ve­le, Genevától mint­egy há­rom fer­tály órá­nyi­ra la­kott. Piperkőc ma­ga­mu­to­ga­tá­sá­val sem igen tud­ta lep­lez­ni szá­raz kar­rak­te­rét. Szú­rós, ap­ró szeméből egy‑egy pil­la­nat­ra mint­ha már a ha­lál né­zett vol­na ki, igaz, a hat­van­hat évet be­töl­töt­te volt már.

Tré­fás szó­já­té­ka­it kö­te­ke­dés­nek szán­ta a val­lás védelmezőivel szem­ben; sok sza­vát nem ér­tet­tem tisz­tán (eb­ben rossz, szu­vas fo­ga­za­ta is köz­re­játsz­ha­tott), de ked­vem sem volt vi­tá­ba bo­csát­koz­ni ve­le, jól­le­het ott­hon en­gem min­den­ki ha­tá­ro­zott s meglehetősen szel­le­mes va­la­ki­nek is­mer. (In­kább olyan hely­ze­tek­re és sze­mé­lyek­re tar­to­gat­tam biz­tos fel­lé­pé­se­met és fö­lé­nye­met, mint ami­lye­nek­re a bé­csi ud­var­ban le­zaj­lott ki­hall­ga­tá­sok kényszerítették a pro­vin­ci­á­ról fel­uta­zó kérelmezőt. Leg­utóbb is si­ke­rült meg­sze­rez­nem a ki­uta­zá­som­hoz szük­sé­ges kü­lön­le­ges ki­rá­lyi en­ge­délyt, ezt a sze­ren­csét élem fel most itt, Nyu­ga­ton, mint az an­tik me­se hőse azt a bi­zo­nyos szamárbőrt; s iri­gye­im sze­rint Má­ria Te­ré­zia szi­go­rú­an fel­vi­gyá­zó te­kin­te­te előtt pro­tes­táns lé­tem­re szin­te egye­dü­li ki­vé­tel­nek szá­mí­tok.) 

Avas szag vet­te kö­rül a szür­kü­let­ben, er­köl­csi pél­dá­lóz­ga­tá­sa­i­nál leg­fel­jebb szék‑ meg fotelülőkéi tűn­tek fes­let­teb­bek­nek. Ez a sű­rűn pis­lo­gó öreg­em­ber vol­na ama ret­tent­he­tet­len ha­ta­lom a fran­cia királyságban?... Ezen bár­ki eltűnődhetett vol­na. Be­te­gen hagy­tam ma­gá­ra; le­het, hogy az or­szá­got is, nem sok­kal később.

Vol­taire azon­ban ha­mar fel­gyógy­ult.
 

„Med­vék és hó­dok közt ke­res­sük me­leg fész­kün­ket va­la­hol Ka­na­dá­ban – vissz­han­goz­tak ben­nem az író sza­vai a hin­tó­ban is. – De ben­nün­ket on­nan is ki­űz­tek; eh­hez, a gyar­ma­to­sí­tás­hoz az an­go­lok kü­lön­ben job­ban ér­te­nek... Ha va­la­mi tar­tó­san meg­pe­csé­tel­he­ti a jövőnket: egye­dül a fran­cia szel­lem le­het az! Nem az ud­va­ri ka­ma­rá­sok meg a pat­kány­ra­vasz, rom­lott hi­va­tal­no­kok pecsétje!...”

 

A Ho­tel de Tours‑ban (ott va­gyok meg­száll­va) meg­lá­to­ga­tott D’ Alembert. Elég­gé vá­rat­la­nul. Nem volt egye­dül, mú­zsá­ja és sze­rel­mes tár­sa, L. kis­asszony is el­kí­sér­te, ta­lán kí­ván­csi­ság­ból, hogy mi­lyen le­het egy nap­ke­le­ti ne­mesvad­em­ber”. Jár­tuk a sze­me­tes, bűzlő ut­cá­kat, hintókázó, s a se­bes al­kot­mány­ból ki‑kirókázó, di­vat­tól meg­ré­sze­gült fér­fi­ak­ba, nőkbe bot­lot­tunk lépten‑nyomon.

„Az aka­dé­mi­ku­sok­kal megint össze­rúg­tuk a port ­– me­sél­te D’Alembert uram. Cso­dál­koz­va pil­lan­tot­tam rá, hisz ő ma­ga az egyik leg­ki­vá­lóbb aka­dé­mi­kus, po­li­hisz­tor. És hát Diderot!... mert hát az ő ne­vé­ben is be­szélt. – Itt a be­fo­lyá­sért és ki­tün­te­té­sek után fut­ká­ro­zó kis rusz­lik­ról és sváb­bo­ga­rak­ról van szó ­– foly­tat­ta ke­se­rű gri­masszal ­–, aki­ket a Jé­zus Tár­sa­ság búj­ta­tott föl, hogy a tu­do­mány ál­ar­cát fel­ölt­ve gúny tár­gyá­vá te­gyék az En­cik­lo­pé­di­án­kat...” 

Hir­te­len eszem­be ju­tott, amit Ma­dame de Pompadourtól hal­lot­tam: hogy a je­zsu­i­ták, ha ki­rály­gyil­ko­sok ne­ve­lé­se nem is te­lik ki tőlük, bár so­kan ezt ter­jesz­tik ró­luk, az En­cik­lo­pé­dia be­til­tá­sát előbb‑utóbb el fog­ják ér­ni. A ki­rályt ő ugyan óva­tos­ság­ra in­tet­te, a pá­ri­zsi Legfelsőbb Bí­ró­ság azon­ban a Par­la­ment ura­i­nak nyo­má­sá­ra előszeretettel kül­de­né mág­lyá­ra az en­cik­lo­pé­dis­ták iro­má­nya­it, min­de­nek előtt Helvetius és Vol­taire, de még Rous­seau köny­ve­it is...

Vol­tak órák, mi­kor úgy érez­tem, di­lem­ma előtt ál­lok én is, pél­dá­ul ami­kor Vol­taire meg­hir­de­ti a fi­lo­zó­fia di­a­da­lát a vak­hit fe­lett! Va­la­hol azt ír­ja, hogy „a ke­resz­tény­sé­get a zsar­nok­ság ter­jesz­tet­te el” (kez­det­ben az­zal, hogy mág­lyá­ra küld­ve őket már­tír­kul­tuszt te­rem­tett). A val­lás be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy el­len­té­tes az er­kölccsel, mi­vel csak lep­le­zi a tit­kolt, bű­nös haj­la­mo­kat. És csak a jó­zan ész hi­va­tott ve­zet­ni az em­be­ri társadalmat!... Hát... azért ezt túl­zás­nak ér­zem. Gon­do­lom, nem én va­gyok az egye­dü­li, aki leg­alább úgy ret­teg a hi­deg, szá­mí­tó ész egyed­ural­má­tól, mint a vak­buz­gó­ság­tól. 

Vol­taire ott­hon­ra, a Habs­bur­gok Ma­gyar­or­szág­ára is ér­vé­nyes in­tel­me­it szí­ve­seb­ben for­gat­tam és ma­ga­mé­vá tet­tem. Ahol azt mond­ja, hogy va­la­mennyi­en egy Atyá­nak va­gyunk a gyer­me­kei: test­vé­rek, bár­mi­lyen hi­tet vall­junk is. Az el­nyo­más el­len­ál­lást szül. Más or­szág, pél­dá­ul Ang­lia nem ül­dö­zi a ki­sebb­ség­ben lévők val­lá­sát, a ka­to­li­kust, leg­fel­jebb na­gyobb adót vet ki rájuk...(Persze, ezt nem foly­tat­ja; kü­lön­ben könnyen el­jut­hat­nánk a zsi­dók megrekcumozásához s fosz­to­ga­tá­sá­hoz.) El­zász­ban vi­szont lu­the­rá­nus egye­tem mű­kö­dik, ahol a különböző fe­le­ke­ze­tű­ek bé­ké­sen meg­fér­nek egy­más­sal.

Gon­do­la­ta­im­ból sé­ta­part­ne­re­im ráz­nak fel. D’Alembert be­vall­ja ne­kem, hogy Itá­li­á­ba ké­szül, a po­rosz ki­rály pénzén megint.

„Mielőtt még ideg­össze­rop­pa­nást kap­na – szól köz­be L. kis­asszony. ­– Egy olyan gyen­ge szer­ve­zet ese­té­ben, ami­lyen­nel ő szü­le­tett, a sok fö­lös­le­ges bosszú­ság meg­bosszul­ja ma­gát.”

„Helvetius Normandiába köl­tö­zött, Rous­seau rég meg­sza­kí­tot­ta a kap­cso­la­tot ve­lünk, Vol­taire is ön­kén­tes szám­űze­tés­be vo­nult, bár on­nan is szü­net nél­kül pa­rittyáz­gat. Mon­tes­quieu ha­lott. So­rol­jam még?... Csak Dide­rot tar­tott ki: egye­dül szer­kesz­ti a to­váb­bi kö­te­te­ket... Ne­kem utóbb a pá­ri­zsi fa­kul­tás or­vo­sai kötelező gyógykúrát ír­tak elő. ­– Le­ve­let vesz elő, ki­te­re­ge­ti előttem. – Itt van, ol­vas­sa. Ez a jó­aka­ra­tú La­jos ­– így mond­ja ­– vá­la­sza kérelmező so­ra­im­ra.”                          

A ki­rály pos­ta­for­dul­tá­val sze­mé­lye­sen írt D’Alembert‑nek:

„...El va­gyok ra­gad­tat­va a pá­ri­zsi fa­kul­tás or­vo­sa­i­tól. Ó, ha ne­kem is ilyen dok­to­ra­im vol­ná­nak! De az it­te­ni­ek csak ször­nyű­sé­ges dro­go­kat és csep­pe­ket ír­nak elő...

Nagy elég­té­tel ne­kem, hogy az annyit pocs­kon­di­á­zott ki­rá­lyok...”

„Ez a san­da cél­zás a Fri­gyes nagy­lel­kű­sé­gé­re vo­nat­ko­zik ­– szúr­ja köz­be a tem­pe­ra­men­tu­mos L. kis­asszony, a fü­lem­hez ha­jol­va, mielőtt a ki­rály le­ve­lé­nek a vé­gé­re ér­nék. ­– A mi La­jo­sunk min­dig smu­cig volt.”

„...mégis se­gít­sé­gé­re le­het­nek a fi­lo­zó­fu­sok­nak. Va­la­mi­re ők is jók. Adi­eu, ked­ve­sem.”

D’Alembert kis­sé sze­mér­me­sen te­szi el a le­ve­let, res­tel­li, hogy kény­te­len ud­va­ri kegy­ben meg­fü­röd­ve bú­csúz­ni tőlem.

 

Pá­rizs­ból va­ló el­uta­zá­som előtt L. kis­asszony nem mu­laszt­ja el, hogy meg­hív­jon egy ún. fel­vi­lá­go­sult tár­sa­ságsza­lon­já­ba. Jó­kedv, a szo­ká­sos­nál fi­a­ta­labb ar­cok ­– és per­sze já­té­kos gon­do­lat­fu­ta­mok. Az orosz cárnő ke­rül te­rí­ték­re, so­kat ne­ve­tünk a ro­vá­sá­ra.

„Er­zsé­bet nem több egy nőstény med­vé­nél ­– ki­ált­ja el ma­gát egy heveskedő ti­tán. ­– Nagy Pé­ter, akitől egyéb­ként meg­ta­nult ká­rom­kod­ni és vod­kát ve­del­ni, a va­don­ból vit­te ma­gá­val az orosz ud­var re­zer­vá­tu­má­ba.”

„Ezt már ha­llot­tuk va­la­hol. Ta­lán épp a Vol­taire szá­já­ból!”

„Mind­egy, hogy Vol­taire vagy más mond­ta. A testőröknek először nyer­senszol­gál­ták fel a jövendő cár­anyus­kát, mi­kor még fi­a­ta­labb volt... ez kü­lön­ben orosz szo­kás!”

„A med­ve­talp ínyenc fa­lat...” – hüm­mög­nek a höl­gyek.

Sül­tet tá­lal­nak fel ép­pen, va­la­mi­lyen pi­káns már­tás­sal. L. kis­asszony köz­ben egy vas­kos ki­fe­je­zé­sek­kel te­le köl­te­ményt tesz elém: ol­vas­sam el, ha van ked­vem hoz­zá!

Ud­va­ri­as bók kí­sé­re­té­ben adom vissza, pi­ron­kod­va si­e­tek át­sik­la­ni a me­rész for­du­la­tok fe­lett. Ő mint egy nővér (öt‑hat év­vel idősebb csak ná­lam) ébe­ren fi­gye­li za­va­ro­mat, min­den re­ak­ci­ó­mat, zöl­des sze­mé­ben gúny vil­lan.

A köl­te­mény Er­zsé­bet cárnőt, a „bar­bár” uralkodónőt ál­lít­ja pel­len­gér­re. Ha nem a pe­dán­sok, a la­pos agyú­ak bosszan­tá­sá­ra író­dott vol­na, ké­pes len­nék gya­nút­la­nul meg­kér­dez­ni az asztaltársamtól: “De hát, ha jól tu­dom, ő is pár­tol­ja az aka­dé­mi­át!”

Meg­le­het, hogy az iro­dal­mi íz­lé­sem­mel van baj: túl kon­zer­va­tív – s ez nem­csak itt Pá­rizs­ban lát­szik meg raj­tam, ha­nem az er­dé­lyi mág­nás kö­rök­ben is?!... De ta­lán még­sem mu­tat­koz­tam egye­ne­sen os­to­bá­nak.

Nem szo­ká­som he­ves vi­tá­ba bo­csát­koz­ni. Oda­ha­za apám ked­vé­re szid­hat­ta Bé­cset, nem el­len­ke­zett ve­le sen­ki. Má­ria Te­ré­zia szí­ne előtt pe­dig (elég, ha csak ezt a rend­kí­vü­li uta­zást ve­szem szá­mí­tás­ba) szü­le­tett dip­lo­má­ci­ai ér­zé­kem ­– ezt má­sok is el­is­mer­ték ­–, no meg a fi­a­tal­sá­gom meg­tet­te a ma­gá­ét.

                                                 *

Ebéd meg­hí­vá­som volt a ki­rály asz­ta­lá­hoz. Az ebéd előtt meg­ren­de­zett, itt már ha­gyo­má­nyos­nak szá­mí­tó ce­re­mó­nia győzött meg vé­gül ar­ról, hogy bi­zo­nyos szem­pont­ból na­gyon is igaz és ta­lá­ló a po­rosz ki­rály meg­jegy­zé­se a fran­ci­ák­ról, a szí­né­szi tö­meg­mu­tat­vá­nyo­kat illetően is.

A nép mint aki el­mu­laszt­ha­tat­lan él­mény­re vár, el­árasz­tot­ta a temp­lom előtti te­ret. A ki­rályt szo­kás sze­rint kö­rül­vet­ték az er­re az al­ka­lom­ra és cél­ra vá­lo­ga­tott ­– ki­mos­da­tott, ki­öl­töz­te­tett – kol­du­sok. Őfelsége ová­ci­ók kí­sé­re­té­ben egy­más után mos­ta meg a már tisz­tá­ra nyalt kész­sé­ge­sen “kol­la­bo­rá­ló” vi­gyor­gó kol­du­sok lá­bát, az­az egy kis vi­zes spon­gyá­val vé­gig­tö­röl­te, hogy az­tán fel­sé­ges csók­já­val il­les­se a bőr fe­lü­le­tét. Úgy lát­szik, az egyik láb a szo­ká­sos­nál szőrösebbnek bi­zo­nyult, mert a ki­rály, mint aki­nek meg­csik­lan­doz­zák az or­rát, tüsszen­te­ni kez­dett, egy­más után hár­mat is. Ez­út­tal ti­zen­há­rom kol­dus esett át a ce­re­mó­ni­á­val meg­bí­zott ma­gas ud­va­ri tisztségviselők cen­zú­rá­ján; min­de­ni­kük­nekaféllá­bá­rólide­jé­ben le­hú­za­tott az er­re az al­ka­lom­ra ki­utalt strimf­li. Az apos­to­lok szá­ma ugyan csak tizenkettő (az Üdvözítő ta­nít­vá­nya­i­nak a lá­bát mos­ta volt meg ­– er­re gon­dol­tam köz­ben én is), de szá­munk­ra, ven­dé­gek szá­má­ra bi­zal­mas ma­gya­rá­zat­tal szol­gál­tak: a mo­dern idők ígé­re­tes su­gal­la­tá­ra nem árt túl­lép­ni né­mely kon­ven­ci­ó­kon. A ki­rály azon­ban lát­ha­tó­an si­e­tett, ta­lán éhes volt, és csak egyik kol­dus­nak adott en­ni, nem hal­fé­lét, pe­dig nem ke­ve­sen vár­tak bi­zo­nyá­ra a krisz­tu­si „halas”‑csodatételre is ezen al­ka­lom­mal. Az ural­ko­dó kap­kod­va fe­jez­te be ke­gyes mu­tat­vá­nyát, és be­si­e­tett, hogy el­fo­gyaszt­has­sa ve­lünk böj­tös ebéd­jét. A kol­du­sok kint az­tán te­le­za­bál­hat­ták ma­gu­kat, ínyenc fa­la­tok­kal is.

A két Ber­csé­nyit, a hí­res ku­ruc­ge­ne­rá­lis utó­da­it is meg­hív­ták er­re az ebéd­re. (A Bercsényiekről csak annyit: negy­ven­nyolc esz­ten­de­je kint él­nek, s mi­u­tán a ha­ta­lom ott­hon mindenüktől meg­fosz­tot­ta őket, már nem te­kin­tik ma­gu­kat emig­rán­sok­nak, mert ha­bár ama jó fé­le, ha­zá­ju­kat féltő ma­gya­rok kö­zül va­lók és so­kat tu­da­ko­zód­tak szülőföldjük felől (nem csu­pán éntőlem), mind­emel­lett fran­cia szol­gá­lat­ban a legfelsőbb grá­di­cso­kig ju­tot­tak fel sa­ját rá­ter­mett­sé­gük­nek köszönhetően: az öre­geb­bi­ket kö­zü­lük Maréchal de France‑szá lép­tet­ték elő. Egy hu­szár­re­gi­ment­je van, ame­lyet fi­á­nak adott át örö­kül. Saj­nos mind a há­rom Ber­csé­nyi lány ha­ja­don, pár­tá­ban ma­rad­tak.)

Át­el­len­ben a ki­rállyal kü­lön­fé­le ha­lak­kal telt tá­lak­ról sze­de­get­tem egy ke­ve­set. Eret­nek gyom­rom van, nem ta­ga­dom, zsí­ros­ra vá­gyott; mi­re igya a ma­gam­faj­ta az erős fran­cia meg spa­nyol bo­ro­kat, ha nem vad­hús­ra, ürü­comb­ra, ser­tés­pe­cse­nyé­re vagy leg­alább töl­tött ká­posz­tá­ra. Volt az asz­tal má­sik vé­gé­ben mér­ték­kel zsí­ro­sabb étek is, de hát az illendőség meg­gá­tolt a feltűnő to­la­ko­dás­ban. A fran­cia ki­rály kü­lön­ben ren­des di­é­tát tar­tott, a csak­nem üres arany­tá­la fe­lett el­mé­láz­va alig tud­ta ki­vár­ni a pi­pá­zás ide­jét. Ká­vé­ivás alatt rám pil­lan­tott és ma­gá­hoz in­tett. Előbb né­hány ud­va­ri­as szó­val tőlem tu­da­ko­zó­dott Er­dély mai ál­la­po­tá­ról, majd vá­rat­la­nul előrukkolt egy ré­geb­bi él­mé­nyé­vel.

„Két vá­ros­kán is ke­resz­tül men­tünk ­– me­sél­te ­–, me­lyek la­kosai hét fé­le val­lás­hoz tar­toz­tak: gö­rög, lu­the­rá­nus, kál­vi­nis­ta, pá­pis­ta, uni­tá­ri­us, zsi­dó, s a töb­bi­ek a len­gye­lek kö­zül ke­rül­tek ki... Meg­ké­rem, se­gít­sen ki, nem jut eszem­be hir­te­len...” 

„Ana­bap­tis­ták le­het­tek – mond­tam –, újkeresztények.” 

„Úgy van, ana­bap­tis­ták, kéz­mű­ves em­be­rek vol­tak, aki­ket ki­ker­get­tek ha­zá­juk­ból. Ezt on­nan tud­tam meg, hogy lo­va­kat kel­lett cse­rél­ni, s a pos­ta­lo­vak pat­ko­lá­sa ké­sett. Egy szol­gá­lót el­küld­tek, hogy si­et­tes­se a hely­bé­li­e­ket, az pe­dig tisz­ta len­gye­lül ki­ál­tot­ta ne­kik, hogy ne vá­ra­koz­tas­sák a fran­cia ki­rályt. El­hűl­ve hall­gat­tam az ismerős nyel­vet, a fe­le­sé­gem len­gyel hercegnő... így tud­tam meg, hogy a nép­ség Len­gye­lor­szág­ból me­ne­kült Er­dé­lye, s nem is ke­ve­sen.” 

„Nem­csak on­nan, fel­ség. A ha­va­so­kon túl­ról még töb­ben, keletről, délről, min­den felől... Ez is a mi hí­rün­ket öreg­bí­ti...” 

A ki­rály bó­lo­ga­tott: „A to­le­ran­cia.” 

Jó ér­zés volt tud­ni, hogy hal­lott egyet‑mást a türelmünkről is, nem csu­pán a he­ves ma­gyar vérről.

Ta­lán emi­att is mu­tat­koz­tam kész­sé­ges­nek el­fo­gad­ni a két Ber­csé­nyi meg­hí­vá­sát, hogy „be­üs­sük ma­gun­kat” a szép gusz­tus­sal meg­épí­tett, Chamdeux ne­vűcif­ra mu­la­tó­ház­ba. Az ud­var­tól fél fer­tály órá­nyi­ra volt, a kertjéből oda le­he­tett lát­ni; va­la­mi­kor kol­du­sok me­ze­jé­nek ne­vez­ték. Egy fal­ra sze­relt egész fa­lut bá­mul­hat­tam meg – ami­lyen a ké­nyes úri una­lom­űzé­sek ered­mé­nye szo­kott len­ni –: fá­ból ki­vá­gott ala­kok, fűrészelő, kovácsüllőt verő, fu­ru­lyá­zó, ju­ho­kat, kecs­ké­ket, te­he­ne­ket legeltető, bort kimérő bá­buk, s a fa­lu­si élet egyéb tar­to­zé­kai: fes­tett domb­ol­dal, mond­va­csi­nált kővár‑romok, s a szik­lák kö­zül ki­buggya­nó for­rás, ar­rébb szökőkutak... Erről az­tán ­– még mielőtt ha­za­szó­lít­ha­tott vol­na a hon­vágy – Rous­seau ter­mé­sze­tet és a ter­mé­sze­tes éle­tet s er­köl­csöt igénylő vi­lá­ga, sze­rény haj­lé­ka ju­tott eszem­be men­ten.

 

„Vol­taire sze­rint csak az bol­do­gul­hat a mű­vé­szet­ben, aki­ben az ör­dög la­ko­zik. A go­nosz­ság! ­– Ti­peg­ve kö­rül­jár­ta a vi­rág­ágyá­so­kat. ­– Ma még nem ön­töz­tem meg őket... ­– Kéz­be vet­te esővízzel te­li lo­cso­ló­ját. ­– A ter­mé­sze­ti ma­gány­ban vi­szont csak a sze­líd­ség tart meg; ta­lán ke­ve­sen hi­szik el, hogy mi­lyen nagy lelkierő kell eh­hez. A gyű­lö­let, az int­ri­ka és a ma­ga­mu­to­ga­tás nél­kü­li ön­fenn­ma­ra­dás­hoz.”

Később még vissza­tért er­re a té­má­ra, egy szú­rás (“ke­gye­lem­dö­fés?”) erejéig: „Hallottam, hogy a Comédie Française‑t újab­ban négy­ezer szín­ház­lá­to­ga­tó ost­ro­mol­ja. Mi­re fel ez a fe­ne nagy kul­tú­ra­éh­ség! Egy férc­mű miatt?... Én hét esz­ten­de­je be se tet­tem a lá­bam Pá­rizs­ba. A sok zaj, nyüzs­gés, zűr­za­var! Az egyik há­la­adó ün­nep­sé­gen, azt be­szé­lik, leg­alább két­ezer ko­csi re­kedt el, s az Orléans‑i her­ceg csat­ló­sai, testőrei meg ap­ród­jai egy­más hegyén‑hátán hem­zseg­tek... A szá­gul­dás­ban ma­hol­nap kép­te­len le­szel meg­ta­lál­ni a ba­rá­ta­i­dat. A bó­kok özö­nétől ká­bul­tan s el­bu­tul­va nin­csen időd egy őszinte gon­do­lat­ra. Hal­lom, hogy még Vol­taire is meg­szö­kött Pá­rizs­ból, pe­dig őt min­dig is a sze­rep­lés él­tet­te.”

Ha rá­né­zel er­re a rán­cos ké­pű, rút em­ber­ké­re, aki fol­tos slaf­rok­ban gesz­ti­ku­lál az or­rod előtt, ne­he­zen ol­va­sod le ró­la az el­ra­ga­dó bé­két, a nyu­gal­mat, mely után a csa­ló­dott vagy meg­tört lé­lek áhí­to­zik. Még nincs öt­ven éves, de ko­ra­vén­nek lát­szik, kis­sé meggörbedt. Moz­gá­sa csak né­mely pil­la­nat­ban árul­ko­dik a test egy­ko­ri haj­lé­kony­sá­gá­ról; a szel­le­me ­– a fran­cia esp­rit ­– azon­ban vál­to­zat­la­nul fi­a­ta­los. Le­gyen az tár­sa­da­lom fö­löt­ti íté­let vagy csak egyé­ni kü­lönc­kö­dés, ter­mé­keny gon­do­lat­vi­lá­ga termékenyítően hat má­sok­ra. Hol­mi pisz­kos var­gá­nak kép­zel­het­né bár­ki, ez ad­ja meg ro­kon­szen­ves lé­nyé­nek örök ke­dé­lyét s ele­ven­sé­gét.

 

Ebéd után előreküldte a ba­tá­run­kat, s meg­in­vi­tált egy kis sé­tá­ra.

„Pá­rizs fe­lé tar­tunk ­– nyug­ta­tott meg tré­fá­san ­–, csak más se­bes­ség­gel, az örök vá­ros, a ki­for­dít­ha­tat­lan ci­vi­li­zá­ció irá­nyá­ba...” 

Ne­ki­vág­tunk a hegy­nek Montmorency fe­lé; Rous­seau uram há­za is a ma­gas­la­ton fek­szik. A Montmorency fa­mí­lia em­lé­ké­re emelt már­vány­osz­lop­ok után meg­pi­hen­tünk a klast­rom ár­nyé­ká­ban. Én ál­mo­san el­he­ver­tem a fü­vön; ő egér­fo­ga­it ki­vil­lant­va he­he­ré­szett.

„So­ha­sem hu­nyom le a sze­mem egy fer­tály órá­nál to­vább ­– mond­ta –, az éj­sza­kai al­vá­som leg­több egy óra, már ti­zen­öt éve... Előbb ezek a bo­gok nem hagy­tak nyu­god­ni... ­– A láb­uj­ja­i­ra mu­ta­tott; ek­kor ér­tet­tem meg, mi­ért van min­de­nik fa­tal­pú pa­pu­csa fe­jé­nek kö­ze­pén egy fu­ra lyuk, csil­lag­for­má­ra ki­vág­va. ­– Az utób­bi időben job­ban kí­noz­nak a belső bo­gok, elformátlanodások.”

Meg­mu­tat­ta azt a he­lyet, ahol bal­ese­tet szen­ve­dett.

„Ész­re­vet­tem, hogy a lejtőn né­hány előttem ha­la­dó pa­raszt hir­te­len fél­re­hú­zó­dik az út­ról, nem lát­tam mást, csak egy nagy dán ku­tyát, úgy né­zett ki, mint va­la­mi ször­nye­teg egy fla­mand ké­pen. Dü­rer fi­nom vo­na­lú raj­za­in an­nál sok­kal sej­tel­me­seb­ben kö­ze­lít a ha­lál... Fél­tem, hogy ne­kem ug­rik és fel­dönt; er­re fel én, bal­gán, ma­gam akar­tam fö­lé­be emel­ked­ni! Szár­nyak hí­ján egy utol­só gon­do­lat rö­pült ki agyam­ból, vil­lám­nál gyor­sab­ban: Nem fe­jez­tem be még min­den mun­ká­mat.! Ilyen szo­rult hely­zet­ben Vol­taire ci­ni­kus ör­dö­ge is az ég ura fe­lé kacsintana...Nem érez­tem se össze­üt­kö­zést, se el­bu­kást. Es­te lett, mi­kor új­ra ki­nyi­tot­tam a sze­mem. Három‑négy fi­a­tal­em­ber tar­tott a kar­já­ban, csont­tö­ré­se­im fi­gyel­mez­tet­tek rá, hogy vissza­nyer­tem az esz­mé­le­tem.”

A hin­tó, amely­hez a ku­tya tar­to­zott, át­gá­zolt vol­na raj­ta, ha fél­re nem ug­rik. Az esz­mél­ke­dés első pil­la­na­tai olyan gyö­nyö­rű­ség­gel töl­töt­ték el, hogy oly­kor még ma is úgy ér­zi: új élet­re éb­redt ak­kor. Mind­ez elég­té­tel­lel töl­ti el. Akár­csak sze­gé­nyes élet­mód­ja, amely a ma­ga gusz­tu­sá­nak és belső igé­nyé­nek tu­laj­do­nít­ha­tó. Raj­ta áll­na, hogy több pén­ze le­gyen, pél­dá­nak oká­ért a kom­po­zí­ci­ó­i­ból. „Rous­seau uram nagy mu­zsi­kus!” – ez több he­lyen is a fü­lem­be ju­tott már. Má­sok kí­ván­sá­gá­ra kom­po­nál, kedvtelésből; de kot­tá­ból el­játsz­ha­tó mű­ve­ket sze­rez, kis ka­ma­ra­ze­ne­kar­nak is al­ka­lom ad­tán. Ám a ju­tal­mat is csak annyi­ra tart­ja, ér­té­ke­li, akár a tap­sot. (Conti her­ceg ál­lí­tó­lag 50 Lajos‑arannyal ­– Louis d’ort – ju­tal­maz­ta Rousseau‑nak egyik so­kat ígérő kom­po­zí­ci­ó­ját. Két ara­nyat meg­tar­tott a kecs­ke­pász­tor­nak, aki te­jet hoz ne­ki, a töb­bit köszönőlevél kí­sé­re­té­ben vissza­küld­te.)

 

Hogy a tu­dós em­ber miből él­het meg, ab­ból a D’Alembert ese­te ki­oko­sí­tott már. De ott van a fran­cia sza­lo­nok leg­fel­ka­pot­tabb író­ja, Vol­taire, aki csak­nem be­le­be­te­ge­dett ab­ba, hogy fer­ge­te­ges szín­pa­di si­ke­rei va­la­mint a ki­rály „jó íz­lé­sű” maitresse‑ének, Ma­dame de Pom­pa­dournak párt­fo­gá­sa da­cá­ra sem si­ke­rült el­fog­lal­nia a meg­üre­se­dett aka­dé­mi­ai szé­ket. Min­den (szín­lelt) alá­za­ta és hí­zel­gé­se hi­á­ba­va­ló­nak bi­zo­nyult; a meg­üre­se­dett hely­re egy­han­gú­lag egy je­len­ték­te­len vén püs­pö­köt vá­lasz­tot­tak meg a „be­fo­lyá­sos rin­gyó” el­űzé­sén fá­ra­do­zó ki­rály­né szű­kebb versailles‑i köréből. Vol­taire a ki­rály megud­var­lá­sá­ra írt Princesse de Navarra cí­mű da­rab­já­nak pró­bái alatt ­– mi­u­tán ki­ne­vez­ték volt hi­va­ta­los tör­té­net­író­vá és a ki­rály belső szol­gá­la­tá­ra ren­delt ne­mes­em­ber cí­met is el­nyer­te ­– már új, ese­dé­kes tu­dós rang­ját ün­ne­pel­te fűvel‑fával (színésznőcskékkel, fataró tán­co­sok­kal, s főleg az ola­szos tem­pe­ra­men­tu­mú Mme Denissel – ezt a plety­kát az en­cik­lo­pé­dis­ták­tól hal­lot­tam volt –, a csú­nyács­ka öz­veggyel, akit le­ve­le­i­ben az öregedő író „Ma chère Italienne”‑nek be­cé­zett); egye­dül a ze­nei zse­ni hí­ré­ben ál­ló Remeau‑val nem volt ked­ve koc­cint­gat­ni, aki fö­lé­nye­sen meg­nyir­bál­ta Vol­taire szö­veg­könyv­ét, s ha ne­ta­lán egy‑egy rím­párt is meg­cson­kí­tott, a tör­lés lát­tán sá­pa­do­zó Voltaire‑t az­zal ül­tet­te le, hogy: „Ugyan, ki fog­ja ezt a ma­gas szop­rán köz­ben hal­la­ni!”                                                                              

Vol­taire az aka­dé­mi­ai ku­darc után sem ad­ta fel még a küz­del­met. Ezen a mi Habsburg‑ellenes ma­gyar ura­ink nyil­ván cso­dál­koz­ni fog­nak – a mér­sé­kel­tebb, tak­ti­ká­zóbb in­tel­lek­tu­sok is, mond­juk egy Bes­se­nyei György, aki ne­me­si testőrként ugyan­csak rá­fá­zott ar­ra, hogy a fel­sé­ges asszony Bécs­ben ki­tün­tet­te ke­gye­i­vel. ­Én ma­gam is meg­le­pe­tés­sel vet­tem tu­do­má­sul, hogy a val­lást és úgy­mond min­den tár­sa­dal­mi el­ma­ra­dott­sá­got me­ré­szen ki­gú­nyo­ló Vol­taire a „Leg­ke­resz­té­nyibb ki­rály” el­is­me­ré­sé­re s egyút­tal a meg­bol­do­gult Fleury bí­bo­ros szé­ke után áhí­to­zik, újab­ban pe­dig a ró­mai pá­pá­nak kül­döz­ge­ti ma­gya­rá­zó le­ve­le­it Ma­ho­met cí­mű szín­pa­di mű­vé­nek ke­resz­tény esz­me­i­sé­gét illetően (a Va­ti­kán­tól vár­va bí­bo­ros­sá va­ló ki­ne­ve­zé­sét) – ahe­lyett, hogy filozófus‑ és író­tár­sa­i­val száll­na vi­tá­ba. 

A Ma­ho­met ­– res­tel­lem itt a ma­gam sze­rény vé­le­mé­nyét a XV La­jo­sé­val együtt em­le­get­ni ­– a za­jos si­ker el­le­né­re ne­kem sem nyer­te el a tet­szé­se­met. Voltaire‑t még ke­gyet­le­nebb csa­pás ér­te, midőn a nem­ze­té­ért min­den ál­do­za­tot vál­la­ló ural­ko­dót dicsőítő köl­te­mé­nyét, a Panégyrique á Louis XV‑ét, amely­ben az élő La­jost Nagy Kár­oly­hoz ha­son­lít­ja, a la­tin mel­lett fran­cia, olasz, spa­nyol és an­gol nyel­ven szattyánbőrbe köt­ve, sze­mé­lye­sen akar­ta át­ad­ni a ki­rály­nak, aki még so­sem be­szélt Voltaire‑rel s ez­után sem óhaj­tott. (Hát­ha még fo­gal­ma lett vol­na az új mű erőltetett hízelkedéseiről!...)

„Ez az émelygős hang nem az öné!” ­– fo­gad­ta nyílt, ra­vasz­kás vi­gyor­ral Fri­gyes a pa­lo­tá­já­ba ló­gó or­ral megérkező írót, aki, mi­u­tán a ked­vé­vel együtt az ön­bi­zal­ma is el­pá­rol­gott, hogy az ép­pen tró­non ülő La­jos szí­ne elé áll­jon: hosszan tar­tó, nyo­masz­tó felhőszakadásban, mely sű­rű szö­vé­sű dra­pé­ri­a­ként ta­kar­ta el előle a ki­lá­tást, a francia‑porosz ha­tá­ron át­ko­cog­va kény­te­len volt be­ér­ni a po­rosz ki­rály há­gai szál­lás­he­lyé­vel. Fá­rad­tan, vi­har­ver­ten vág­ta ma­gát ha­nyatt a két­száz éves ros­ka­do­zó épü­let eme­le­ti szo­bá­já­ban, a be­ázott mennye­zet csak fo­koz­ta élet­utá­la­tát. De az­tán fi­gyel­mes lett va­la­mi na­gyon em­be­ri­re:agyom­ra kor­gá­sá­ra. (Ő ma­ga me­sél­te el ezt később, ki­szí­nez­ve, Diderot‑nak vagy D’Alembert‑nek ­– „Te­he­tek én ró­la, hogy az üres gyo­mor en­ni kér, és hogy még élek?!”) Reg­gel­re kész is volt a vers a lyu­kas tetőről, a ki­tört ablaküvegről, ame­lyi­ken át a szél be­fúj­ja a ke­ser­nyés füs­töt, s a könyv­tár pocegér‑inváziójáról. A jobb időket lá­tott arany­ci­rá­dá­kat sem fe­lej­tet­te ki per­sze a rí­mes so­rok­ból.

 

„Mit mond­ha­tott vol­na más­nap Fri­gyes a vers­aján­dék­ra?! – D’Alem­bert uram jó­kedv­ében van na­gyon. – Ma­gá­ban leg­fel­jebb annyit, hogy: Ud­va­ri bo­lond­nak egy ki­csit drá­ga mu­lat­ság lesz!”...

Ve­le de­rü­lök én is; L. kis­asszony azon­ban til­ta­ko­zik min­den túl­zás el­len. Hi­á­ba, ő nem ilyen­nek is­mer­te meg a kér­lel­he­tet­len és szi­por­ká­zó stí­lu­sú Voltaire‑t! 

Még rá­ka­pok Pá­rizs­ban a vi­tat­ko­zás­ra.

„Fri­gyes sze­re­tet­re mél­tó pi­po­gya nép­ség­nek tart ben­nün­ket ­– jegy­zi meg D’Alembert –, akik túl so­kat fog­lal­ko­zunk a nőkkel, és ész­re­vét­le­nül ha­so­nu­lunk hoz­zá­juk. A fér­fi­as­sá­gát fi­tog­ta­tó po­rosz vér le­né­zi a szenvelgőn fi­nom­ko­dó fran­cia vers­fa­ra­gót, ki csu­pa fáj­dal­mas szín­le­lés: Jaj, ha a kép­ze­let bá­ja és a kel­lem hát­tér­be szo­rul!” „Csak­hogy Vol­taire épp a présieux ne­vet­sé­ges­sé té­te­lén fá­ra­d                              o­zott!” L. kis­asszony éles han­gú rep­li­ká­ja úgy csat­tan, mint egy ki­sebb po­fon.

„Te ta­lán is­me­red min­den nyá­las rög­tön­zé­sét?!” ­– ug­rat­ja to­vább szí­ve vá­lasz­tott­ját D’Alembert; ám a po­ént ez­út­tal ne­kem szán­ta.

El­be­szé­lem ne­kik a Rousseau‑val tör­tént bal­ese­tet.

„Az az ál­la­pot ­– mond­ta nyo­ma­ték­kal a vé­gén montmorency‑i ven­dég­lá­tóm, meg­in­vi­tál­ván sze­rény asz­ta­lá­hoz, me­lyen ri­biz­li le­ves (a to­jás sár­gá­ját nyer­sen ke­ver­te be­le) és me­zei nyúl­hús pá­rol­gott pap­ri­kás már­tás­ban –, ami­kor csak a je­len pil­la­nat­ban élsz, nem em­lék­szel sem­mi­re. Hogy ki vol­tál va­la­ha és ho­gyan vergődtél el odá­ig. Nem érez­tem se fé­lel­met, se meg­alá­zást. Nem nyug­ta­la­ní­tott el­fo­lyó vé­rem, úgy néz­tem utá­na, mint egy tovacsörgedező pa­tak után, eszem­be sem ju­tott, hogy hoz­zám tar­to­zik. Éle­tem összes gyö­nyö­rei kö­zött – pe­dig elég sok lányt és asszonyt sze­ret­tem ­ –, nem érez­tem eh­hez ha­son­lót.”

„Mi más, ha nem szen­vel­gés ez is.”

„Ellenkezőleg ­– kis­sé meg­bán­tot­tan né­zek a sze­mük­be. – Mi­köz­ben me­sélt, kezd­tem las­san meg­ér­te­ni, hogy mit je­lent a rousseau‑i szó­hasz­ná­lat­ban az el­ra­ga­dó bé­ke.”

                                                    *  

Út­köz­ben ha­za­fe­lé a de­li­zsánsz­ból ki­száll­va még kó­vály­gó fővel bá­mul­tam meg Halle vá­ros­ka hí­res temp­lo­má­ban a bol­dog­sá­gos Szűz cso­dá­kat tevő ké­pe­it.

A bal sze­mem ki­ve­re­se­dett, két esztendő óta igen gyak­ran meg­esik ve­lem ez; gon­dol­tam, a csodatevő Szűz ha rám néz, és ész­re­ve­szi nyo­mo­rú­sá­go­mat, a fi­a­tal­sá­gom­ra va­ló te­kin­tet­tel hát­ha meg­szán... Ol­vas­ni nem­igen tu­dok, utóbb jól­le­het több benn­ülés­sel és tét­le­nül pró­bá­lom el­töl­te­ni az időmet, de mi­kor csípős szél áll­ja el uta­mat a si­ká­to­rok­ban, az úti kö­pe­nye­met is fel­kap­ja, hogy mint egy pi­a­ci ko­fát, meg­szé­gye­nít­sen.

Hin­tó­ra, bor­ra, há­rom rúd ve­res vi­asz­ra, amik­kel le­pe­csé­tel­tem a bu­té­li­á­kat, úti sü­veg­re, két pár strimf­li­re, pisz­toly­ra s hoz­zá tok­ra is, utá­la­tos, szőrét hul­la­tó pa­ró­ká­ra, egy kard­szíj­ra, pos­ta­költ­ség­re, be­ret­vá­lás­ra, szol­gám kü­lön va­cso­rá­já­ra, egy nyo­mo­rék ka­to­ná­nak ala­mizs­ná­ra, por­té­ká­im­nak különböző szál­lá­sok­ra vi­te­lé­re, egy döly­fös és ter­me­tes ko­fa nyü­ves cse­resz­nyé­jé­re, te­mér­dek szennyes hol­mim mo­sá­sá­ra, bi­li­árd­adós­ság­ra ­– s még mennyi min­den­re köl­te­kez­tem, ó! De nyertem‑e va­jon va­la­mit is mind­ezek fejében?!... Ba­sel­ben (a hí­don át­kel­ve, ott is ad­tam útipénzt!) a Vad Em­ber­hez fo­ga­dó­ban hi­á­ba ke­res­tem az ar­co­mat, a hit­vány tü­kör­ben szin­te sem­mi sem lát­szott belőle.

 
1999-2000