Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bestseller avagy a bestia nem alszik 4.

2010.02.20

 
 
 II.
 
                                                                                                                              
                                Best­sel­ler, avagy a bes­tia nem al­szik
 
                   A szerzőnek ere­de­ti­legazvoltaszán­dé­ka, hogyre­gényt  
                   írjonazösztön és az eszme párharcáról, valamint a tu-   

                   domány és a vallás közötti kibékíthetetlen konfliktusról;

                   de végül erejéből csupán a hit és a morál ellenfényében

                   fogant Renan-portréra futotta.                                         

 
 
A par­ton ha­nyatt fekvő fér­fi, nyi­tott szem­mel.

Pi­hen? Be­teg? Fo­goly? Vagy halott?... Ma­da­rak röp­köd­nek fe­je fö­lött, me­zít­lá­bas köly­kök sza­lad­gál­nak kö­rü­löt­te.

Teg­nap még be­uta­zást kért egy má­sik kon­ti­nens­re. Nagy­ké­pű, zsí­ros bőrű hi­va­tal­nok kö­nyö­költ va­la­mi ak­tá­kon, egy ide­ig úgy tett, mint­ha ész­re sem ven­né a kérelmezőt. Ő gyá­szos han­gu­lat­ban volt (vagy egye­ne­sen gyász után? – er­re már nem is em­lék­szik); rö­vid szó­vál­tás, majd in­ge­rül­ten hagy­ta ott az üveg­ka­lit­ká­já­ban fon­tos­ko­dó, for­tyo­gó bü­rok­ra­tát. Mi­lyen jelentősége le­het a tér­nek, ha ér­zi, hogy az idő már nem létező fo­ga­lom­má vált számára?!...

Unaloműző ál­mo­do­zá­sok után ez a gya­nak­vó, untig‑ele­gem­van‑be­lőle je­len. (A jövő is csak unal­mat ígér, álomfejtőknek va­ló hul­lám­ve­ré­ses dagály‑apály.) Elég len­ne egy látcső; hát­ha meg­pil­lant­hat még va­la­mit a ten­ger me­rev krokodilbőre fe­lett?

De ­– mi­ó­ta már! – csak kéregető em­ber­pa­lán­ták­ba bot­lik...

                         
      *

“Ezek a nők más­ra va­lók, ha úgy tet­szik: nem ar­ra hi­va­tot­tak, hogy – mint e tár­sa­ság­ban ­is – egytől egyig szé­gyell­jék fér­jü­ket, egy­ál­ta­lán a fér­fi­nem mér­sé­kelt fel­sza­ba­dult­sá­gát. ­– G. (Gérard), a há­zi­gaz­da le‑föl kos­la­tó haj­da­ni paj­tá­sa (pad­tár­sa!) itt erőltetetten föl­ne­ve­tett. ­– Ne érts fél­re, de ez a hőség meglehetősen ero­ti­kus gon­do­la­to­kat su­gall.” 

­F. (Fran­co­is) a könyv­tár­szo­bá­ban ült ap­ja öreg ka­ros­szék­ében. A kar­ma­zsin­vö­rös nemezszőnyegek közt beszélgetőpartnere ko­pa­szo­dó fe­jé­nél csu­pán a fa­ra­gott író­asz­ta­lon ál­ló ko­po­nya­csont vi­lá­gí­tott job­ban, mint­ha csak de­rűs együtt­ér­zé­sét fe­jez­te vol­na ki a még ele­ven bőrbe búj­ta­tott han­gos­ko­dó­é­val; sem­mi­kép­pen sem kel­tet­te ször­nyű ha­lál­fej be­nyo­má­sát, jól­le­het gyil­kos ütés nyo­mát vi­sel­te ma­gán. F. an­nak tit­kát ku­tat­va bá­mult be­le gyer­mek­ko­rá­ban annyi­szor, bor­zong­va, lá­za­san a ko­mor szem­üre­gek­be.

“Én csak a sa­ját ne­jecs­kém­re fi­gyel­tem a tu­mul­tus­ban – vá­la­szol­ta kis­sé kel­let­le­nül, no­tó­ri­u­san kéjelgő vi­ta­part­ner­ének, G.‑nek. ­– Ahogy fel­szol­gált, va­ló­ság­gal röp­köd­ni lát­tam a kis­tá­nyé­ro­kat meg a csé­szé­ket, cso­da, hogy nem ön­töt­te ma­gá­ra a for­ró te­át. Úgy fes­tett pi­ros­ban, mint egy el­ázott pa­ra­di­csom­ma­dár... Holt­biz­tos ilyen le­het, ha egész éj­jel ve­ri az eső?”

“Hi­he­tet­len! Va­ló­ban esőszag áradt belőle, eb­ben a kin­ti, de főleg ben­ti ká­ni­ku­lá­ban. Könnyű volt, és elbűvölő, mint min­dig. Nem járt, ha­nem reb­bent, még e ne­héz bú­to­rok kö­zött is, mi­kor be­kuk­kan­tott hoz­zánk.”

“Igen, még ez a napkő is vö­rös arany­ban iz­zott a Camille pa­zar­ló su­ga­rá­ban, ki­vált, ami­kor ránk för­medt, hogy ki­áll­ha­tat­la­nok va­gyunk – pró­bál­ta gú­nyo­lód­va le­hű­te­ni tár­sa lel­ke­se­dé­sét. – És főleg unal­ma­sak! – tet­te hoz­zá...”

“Mert azt hit­te, hogy megint po­li­ti­zá­lunk.”

“Az­tán rá­jött, hogy az élet értelméről vi­tat­ko­zunk, meg a val­lás el­avult­sá­gá­ról. Az ő sze­mé­ben ez na­gyobb hi­bá­nak szá­mít: főbenjáró bűn­nek! Hall­hat­tad. ­– Fe­le­sé­gét utá­noz­va; a hang­ját is ma­ga­sabb­ra tor­nász­ta föl. – Ugyan­az a se­kély meg­kö­ze­lí­té­se a hit­nek...”

“Er­re he­beg­ted te, hogy: De hát a dogmák?!...”

“Ami­re őnagysága aja­ka el­vé­ko­nyo­dott, mint egy kés...”

“A hang még­sem tűnt éles­nek, in­kább szo­mo­rú­ság rez­gett ben­ne: Ér­tel­met ke­res­ni ott, ahol az élet csak hű­sé­get kí­ván tőlünk? ­– G. a kan­dal­ló szé­lén ál­ló por­ce­lán­kor­só­ra bá­mult. – Leg­fel­jebb mo­rá­li­san ki­ok­ta­tó akart len­ni. – El­gon­dol­kod­va érin­tet­te meg a ker­ti vi­o­la­cso­kor szir­ma­it.”

“Mo­do­ro­san, va­gyis esz­té­ti­kai szem­pont­ból néz­ve: amo­rá­li­san! ­–   rik­kan­tot­ta el ma­gát a há­zi­úr. ­– A mo­dor, em­lé­kezz csak vissza, a múlt­kor is mond­tam már: hány­szor fed­te el a tör­té­ne­lem fo­lya­mán az er­köl­csöt!”

 

Vissza­ka­nya­rod­tak oda, ahon­nan egy át­vir­rasz­tott éj­sza­ka után meddő vi­tá­ba fog­tak. Ar­ról, hogy nem­csak a lel­ki­is­me­ret (mert azon mú­lik min­den, ami nem pusz­ta, ál­la­ti lét!) meg­fog­ha­tat­lan, de a bű­nö­ket sem le­het pon­to­san meg­ha­tá­roz­ni, kö­rül­ír­ni... Egyi­kük vé­le­mé­nye sze­rint a tör­té­ne­lem so­rán az em­be­ri lé­lek ke­ve­seb­bet vál­to­zott, mint a bű­nök fo­gal­ma. A má­sik vi­szont azt ál­lí­tot­ta, hogy a bű­ne­ink­re va­ló em­lé­ke­zés iz­ga­tóbb – és termékenyítőbb ere­jű ­– min­den­nél. Eré­nye­ink ár­nyé­ká­ból néz­ve az élet fan­tá­zi­át­lan, szart sem ér.

“A bű­ne­in­ket sze­ren­csé­re még­sem le­het csak úgy köl­csön­ad­ni s ‑venni ­– hang­zott a rep­li­ka G. ér­ve­lé­sé­re. ­– A lel­künk­re vi­szont az ál­lam is, az egy­ház is örök­ké igényt tar­tott, né­mely­kor egy egész emberöltő rá­ment.”

Itt el­ko­mo­rod­tak, eszük­be ju­tott a ko­ráb­ban le­zaj­lott saj­ná­la­tos in­ci­dens, mely – szen­tül hit­ték – nem raj­tuk mú­lott. Meg sem for­dult vol­na a fe­jük­ben bár­kit is ne­vet­sé­ges­sé ten­ni, gú­nyos meg­jegy­zést ten­ni rá (rá­adá­sul egy jó hír­nek örvendő sza­lon­ban) ­– még ­ha nem is olyan te­kin­té­lyes sze­mé­lyi­ség az illető, mint mond­juk egy Renan volt.

Az eset­le­nül be­mu­tat­ko­zó if­jú em­ber je­len­lé­te a tár­sal­gás élén­keb­bé té­te­lét lett vol­na hi­va­tott szol­gál­ni. Még sze­ren­cse, hogy nem hor­dott pa­pi kön­töst, csak a hi­szé­keny­sé­ge val­lott egy­ház­fi­ra.

 
                                                 *

A fran­cia ab­lak­ból ki­néz­ve a felhőszakadásba a ter­mé­szet ku­szább­nak, esendőbbnek tűnt, mint a ben­ti kör­nye­zet: a kí­ván­csis­ko­dó, fon­tos­ko­dó, időnként egy­más sza­vá­ba vá­gó, a lak­má­ro­zás után el‑elbágyadó vagy ‑nehezülő, po­ha­raz­ga­tás köz­ben össze‑vissza fut­ká­ro­zó ven­dé­gek. “A fonnyadt, ázott min­den­ség pa­rá­nyi ré­szei ők is” ­– mon­da­ná meg­adó­an R. Ez a meg­sej­tés vi­szont a ta­nít­vány­nak, az ő fi­a­tal el­mé­jé­nek a gon­do­la­ta volt csak­. Ha ezek ott a fa­lon túl őt kü­lö­nös alak­nak, kü­lönc­nek lát­ják, mi­lyen le­he­tett sze­mük­ben az iga­zi, a csen­des meggyőződésével lá­za­dó­nak te­kin­tett R.!

 A dűlőúton kint ro­zo­ga fo­gat dö­cö­gött. A fé­nyes­re nyalt legelőkről már meg­in­dul­tak az alj­ba a vi­zek, ne­héz lesz el­ko­cog­ni in­nen bár a kö­ze­li plé­bá­ni­á­ig. Tégy cso­dát, Uram, mielőtt min­dent el­mos az ár!...

Ke­ser­nyés vi­gyo­ra el­árul­ta, mennyi­re meg­ját­szott egy ilyen fo­hász. Ter­mé­sze­tes haj­la­ma, min­den ideg­szá­la el­len­sze­gült ­– nem a hit­nek, csak a ki­nyi­lat­koz­ta­tás­nak. Tud­ta már: a ta­pasz­ta­lás ár­vi­ze a rég be­vett cso­dá­kat is el­mos­sa, me­lye­ket gyermekfővel kívülről meg­ta­nult volt.

Nem kí­vánt a csa­ló­dá­sok, az em­be­ri szen­ve­dés esz­kö­ze len­ni; még­sem tér­he­tett ki a ki­hí­vá­sok elől. A fel­szín – ud­va­ri­a­san csevegő tár­sa­ság­ban kü­lö­nö­sen – kel­le­mes, mo­soly­fa­kasz­tó le­het. A kül­vi­lág leg­fel­jebb té­ve­sen vé­le­ke­dik valamiről, asze­rint ítél, amit lát­ni, hal­la­ni vél, s tud ró­lad is. A lé­te­zés tit­kát meg­fej­te­ni! ­– ki ne lát­ná a gyar­ló em­be­ri tu­dat korlátjait?...

“Kér­dé­sem len­ne ön­höz ­– szólt egy kikent‑kifent, gi­ger­li ki­né­zé­sű úr; va­la­hány­szor el­ha­ladt egy tü­kör előtt, nem tud­ta meg­áll­ni, hogy szem­ügy­re ne ve­gye kis­sé már deresedő, on­do­lált fri­zu­rá­ját. ­– Mi­lyen sor­sot szán ez a ni­hil­be ro­ha­nó nem­ze­dék a jövőben az egy­ház­nak? Mert úgy ve­szem ész­re, hogy ön min­den­képp bűn­ba­kot ke­res a ci­vi­li­zá­ció ku­dar­ca­i­ra... Elég ra­gasz­kod­ni egy rög­esz­mé­hez, hogy ta­lál­jon is, nem­de?!” 

“Ön meg­fe­led­ke­zik a Teremtővel szem­be­ni kötelességéről!” ­– Egy zord mar­co­na arc­ki­fe­je­zé­sű, hisz­té­ri­ás han­gú hölgy részéről ér­ke­zett ez a tá­ma­dás. Is­mer­te ezt a nőtípust: haj­szá­lon mú­lik, hogy ag­resszív­vá vál­va kü­lön­bö­ket is mond­jon, pél­dá­ul ilye­ne­ket: “Ki tud­ja, hon­nan jön­nek, s van bőr a ké­pü­kön csak úgy be­le­él­ni ma­gu­kat a jó­ér­zé­sű­ek vi­lá­gá­ba!”

 

“Hát a kö­te­les­ség, ami­vel ön­ma­gunk­nak tar­to­zunk. Hogy ne a fé­le­lem, a bi­zony­ta­lan­ság ural­ja lel­kün­ket.” ­– Lég­üres tér­be hull­tak a lát­ha­tat­lan mesterétől köl­csön­zött sza­vak; az volt az ér­zé­se, más is tud­ja, hogy ez nem az ő szö­ve­ge. 

Föl­kelt az asz­tal mellől, kör­be­sé­tált az ebédlőben a ven­dé­gek előtt. ­– Van, aki el­ha­mar­ko­dot­tan ta­lán úgy vé­le­ke­dik ró­lam ­– mond­ta az­tán halk, alá­za­tos han­gon ­–, hogy fö­lé­nyes és ci­ni­kus va­gyok. Ön­hitt akar­no­kok szám­ta­lan­szor vissza­él­tek már az ésszel. ­– Le­haj­tott fővel, szo­mo­rú­an tet­te hoz­zá. ­– A vi­lág misz­té­ri­u­má­nak és min­den nagy­sze­rű­ség­ének a meg­ér­té­se az em­be­ri el­me szá­má­ra re­mény­te­len vál­lal­ko­zás.

 Úgy lé­pett ki a fényből, és si­e­tett a ki­já­rat fe­lé, mint aki bűn­tu­da­tot érez. Még hal­lot­ta egy szá­raz, ér­des hang go­nosz­ko­dó meg­jegy­zé­sét: “Tap­sot ér­de­mel­ne, ha‑ha-ha!”

 

“Rossz irány­ban ke­res­gélsz... Nincs re­mény a meg­ér­tés­re; hát még a bol­do­gu­lás­ra.”

Lát­ja ma­gát, amint a höl­gyek vá­ra­ko­zón for­dít­ják fe­lé­je fes­tett ar­cu­kat. Előbb ta­lán bap­tis­ta pré­di­ká­tort lát­tak ben­ne (“ka­to­li­kus papneveldéből jöt­tem!”); ám­de még­sem le­het iga­zi lel­kész (sut­tog­ják), túl szé­les ka­ri­má­jú ka­lap­ját must­rál­gat­va, leg­fel­jebb hol­mi vi­lá­gi szer­zet... Le­het, hogy épp­olyan élőlénynek fest, akár­csak mi (kons­ta­tál­ják később), de hi­he­tet­le­nül mó­kás, ot­rom­ba te­remt­mény, ha­já­ból ne­he­zen le­het ki­fé­sül­ni a csi­gá­kat. A láb­be­li­je mint két nagy bár­ka, s a szűk es­té­lyi ru­há­ja egy­sze­rű­en össze­egyez­tet­he­tet­len eset­len tar­tá­sá­val, ko­mi­kus já­rá­sá­val. Ha le­ül, ha­ris­nyá­ja rán­cok­ban lóg a bo­ká­ja kö­rül, s ha a há­zi­ak nem átall­nák ud­va­ri­as­ság­ból ma­gá­ra hagy­ni, ké­pes vol­na akár­med­dig egy­ügyű­en el­ül­dö­gél­ni, mint aki szá­má­ra nincs jelentősége az időnek...

 Ez az ön­port­ré szin­te mu­lat­tat­ta; még az es­te fo­lya­mán va­ló­ban egy­ked­vű, fá­radt mo­sollyal kí­sér­te az ita­los asz­tal­hoz azt a nyu­gal­ma­zott öz­vegy őrnagyot, aki kí­ván­csi­an pis­lant­ga­tott egy‑egy agyon­pú­de­re­zett, her­vadt­sá­gát pi­ro­sí­tó­val, szem­öl­dök­fes­ték­kel és mű­szem­pil­lák­kal élén-kítő öregedő hölgy után, le­le­mé­nyes, ap­ró gesz­tu­sok­kal és mi­mi­ká­val ad­ván az ő tud­tá­ra, hogy a rán­cok­kal együtt e fe­hér­sze­mé­lyek ba­ju­sza is mind sű­rűb­bé vá­lik, köz­ben fenn­han­gon lel­kes sza­va­kat ej­tett az aranyidő eljöveteléről. “A funk­ci­ó­ju­kat azért még be­tölt­he­tik majd ott is ­– egy ka­csin­tás­sal je­lez­te, hogy az em­lí­tett nőszemélyekről beszél­ –, már úgy ér­tem, a tes­tük, mert az a ke­vés­ke ész... aka­rom mon­da­ni ­eszem-iszom – tet­te hoz­zá he­he­rész­ve ­– el­szállt belőlük ré­gen...”

 ”Mindent hal­lot­tam ­– ütött raj­ta há­tul­ról egy erős keb­lű, szo­ros fűzőben pihegő dá­ma, és az őrnagy ke­mény­gal­lér­ja alá nyúl­va, gyön­gé­den meg­szo­ron­gat­ta a me­rev nya­kat. ­– Ezt akar­tad mon­da­ni ne­kem, ugye ­– súg­ta-búg­ta a fér­fi fü­lé­be –, te go­rom­ba frá­ter?!”

 

Csak esz­kö­zei va­gyunk va­la­mi­nek, va­la­ki­nek. A vak­buz­gók sze­rint az Is­ten tesz pró­bá­ra ben­nün­ket lépten‑nyomon. Má­sok a vé­let­len­re, vagy ellenkezőleg: a de­ter­mi­niz­mus­ra hi­vat­koz­nak. Egy­re gyak­rab­ban ta­lál­ko­zik szkep­ti­kus vi­gyo­rú em­be­ri lé­nyek­kel. Leg­utóbb a fo­lyó­par­ton bot­lott be­le egy ilyen ha­bó­kos madárijesztőbe, aki halász‑vadász ele­i­re hi­vat­ko­zott, nem is a gö­rö­gök­re, mi­u­tán ő (egy ki­csit a lec­ke­adó hang­ján, igaz, bár nem nagy meggyőződéssel) az­zal ér­velt, a Min­den­ha­tó nem kí­ván­ja tőlünk, hogy el­te­mes­sük ma­gunk­ban a te­het­sé­get, az in­tu­í­ci­ót, hogy aka­rat­nél­kü­li­ek le­gyünk, s a meddő ké­tel­ke­dés he­lyett jó cse­le­ke­de­tek for­má­já­ban el­vár­ja tőlünk az ál­do­za­tot...

“Na és ön úgy kép­ze­li, hogy Is­ten va­la­mi­ben is tud ne­künk se­gí­te­ni? Mond­juk ki­bo­goz­ni a sok‑sok gor­di­u­szi cso­mót? ­– kér­de­zett rá a hor­gász­bot­ját a mély víz fö­lött tar­tó is­me­ret­len fér­fi. ­– Hogy le ne vág­juk, nyisszant­suk a vi­lág nya­ká­ról őket, mint va­la­mi fe­je­ket. Mert kü­lön­ben vér fo­lyik megint... Különös, nem gon­dol­ja, hogy ed­dig az Úr nem­igen si­e­tett em­ber­ba­rá­ti gesz­tu­sok­ra ra­gad­tat­ni ma­gát. Ellenke-zőleg. Pil­lant­son csak vissza egy‑két év­ez­re­det: há­bo­rúk­ban és nép­ir­tás­ban – egy­vég­té­ben vérfürdőben tob­zód­tunk...”

             Hon­nan a fe­ne­ket­len bűn?...

 A ke­resz­tény fel­fo­gás sze­rint az eredendő bűn li­dérc­nyo­más­ként ne­he­ze­dik lel­künk­re. A test merő bűn, ál­lí­tot­ták a kö­zép­ko­ri elmélkedő szer­ze­te­sek (s akad­tak hit­ok­ta­tók, akik­nek ta­ní­tá­sa a mo­dern kor em­be­ré­nek tu­da­tá­ig to­váb­bí­tot­ta ezt a bor­zal­mas li­dérc­nyo­mást).

A test merő bűn. Haj­lik, ro­han a bűn fe­lé, nem vá­lo­gat ben­ne; úgy­annyi­ra, hogy ha a Szent­lé­lek nem tar­ta­ná vissza a lel­kün­ket és nem áll­na mel­let­te ke­gyel­met gya­ko­rol­va, ezt is ma­guk­kal ra­gad­nák a test haj­la­mai...

Is­te­nem, mi hát a test? – a bűn al­ko­tá­sa? (Ez­zel a vég­le­tes te­ó­ri­á­val szem­be­he­lyez­ked­ve vi­as­ko­dott az ő mes­te­re, Renan is.) Ha így vol­na, ak­kor min­den pil­la­nat­ban vét­kez­nünk kel­le­ne...

Vét­kez­nénk is – haj­to­gat­ják a meg­szál­lott egy­ház­atyák ­–, ha nem tar­ta­na vissza az Úr ir­gal­mas­sá­ga... Ezek sze­rint a Föld va­la­mennyi ár­tat­lan te­remt­mé­nye há­lá­val tar­to­zik Is­ten­nek, ami­ért bár bű­nös­nek te­rem­tett, még­is vissza­tart ben­nün­ket, hogy el ne kö­ves­sük a vi­lág min­den vét­két, könnyel­mű­sé­gét, őrületét, os­to­ba­sá­gát. Te­hát Is­ten se­gít­sé­ge nél­kül mind őrültek vol­nánk és fu­tó­bo­lond­ként jár­nánk foly-ton‑folyvást? Egytől‑egyig ké­pe­sek len­nénk min­den alá­va­ló­ság­ra, ocs­mány­ság­ra, lo­pás­ra, gyil­kos­ság­ra sen­ki sem mond­hat­ja el ma­gá­ról, hogy “tar­so­lyá­ban”, por­hü­vely­ében hord­ja a pol­gá­ri tisz­tes­ség­re vo­nat­ko­zó erényt?!...

A hin­du val­lás­ban egy ra­ga­do­zó ma­dár a bűn jel­ké­pe. Réges‑régi tör­té­net egy buddháról: azon az ál­do­zat árán vál­ha­tott szent fér­fi­ú­vá és ju­tott be a nirvanába, hogy a só­lyom ala­po­san jól­la­kott a hú­sá­val. Hagyd azt a kis ma­da­rat, mond­ta ne­ki a ha­lan­dó fér­fi, ve­gyél az én hú­som­ból annyit, amennyit az nyom. Mér­leg eresz­ke­dett le az égből, és kez­de­tét vet­te az al­ku vég­re­haj­tá­sa. Egyik serpenyőbe a ma­dár­ka ke­rült, a má­sik­ba a jövendő szent hú­sá­ból egy da­rab­ka. A mér­leg nyel­ve nem moz­dult. Egy­re rak­ta a mér­leg­re testéből a hús­da­ra­bo­kat, már alig ma­radt belőle va­la­mi, a mér­leg serpenyője azon­ban nem moz­dult. Csak mi­u­tán tes­té­nek utol­só por­ci­ká­ja is a mér­leg­re ke­rült, bil­lent le a serpenyő, a ma­dár­ka el­re­pült, s a szent fér­fi be­lép­he­tett a nirvanába... A só­lyom nem más, mint a vi­lág ke­re­ké­nek for­gá­sát jelentő, túl­súly­ban lévő rossz: ön­zés, go­nosz­ság és dur­va­ság. A szép­sé­gért és a sza­bad­sá­gért rop­pant nagy árat kell fi­zet­ni: a tel­he­tet­len bű­nös vi­lág fel­za­bál­ja tes­te­det.

 

A ke­resz­té­nyi alá­zat eme fa­na­ti­kus hí­vei az es­ti tár­sa­ság­ban is el­vesz­te­nék nép­sze­rű­sé­gü­ket, amennyi­ben ily kér­lel­he­tet­le­nül gya­láz­zák, sír­ba ránt­ják az egész em­be­ri ne­met. 

  Renan épp az ilyen za­va­ros misz­ti­ká­tól és a ter­hes dog­mák­tól igye­ke­zett meg­tisz­tí­ta­ni előbb szí­vét és ér­zé­ke­it. Kez­det­ben ugyan­is min­dent el­kö­ve­tett, hogy meg­tilt­sa ma­gá­nak az eret­nek­ség koc­ká­za­tá­val já­ró gon­dol­ko­dást. Az Is­ten dog­mák út­ján ha­tol be éle­tünk­be. Ha kötelezőnek fo­gad­juk is el a ka­to­li­kus szer­tar­tás for­má­it, meg kell pró­bál­ni lel­ki­is­me­re­tünk sze­rint ér­tel­mez­ni azo­kat. A ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sok mö­göt­ti ho­mály­ba el­me­rül­ni (nem el­vesz­ni) vég nél­kü­li gyöt­re­lem­mel, tu­sa­ko­dás­sal jár. Van‑e rá egy­ál­ta­lán re­mény, hogy ­– midőn kör­nye­ze­ted vét­kes­nek mond, lá­za­dó­nak ki­ált ki – va­la­ha is meg­ta­láld a lel­ki­is­me­re­ted bé­ké­jét?

De hát a ré­gi tör­té­ne­tek – épp azért, mi­vel gyar­ló em­be­rek ír­ták őket, sok­szor nem is sa­ját em­lé­ke­ze­tü­ket fog­ván val­la­tó­ra ­– nem mind va­ló­sá­go­sak s hi­te­le­sek. Csak a hit té­nye, lé­te­zé­se va­ló­ság. (Az em­be­ri­ség foly­to­nos tör­té­ne­té­nek ré­sze az is.) A dog­mák is fejlődhetnek, ala­kul­hat­nak. Ma­ga Szent Pál mondja: “Mi csu­pán egy ta­lá­nyok­kal te­li tük­rön ke­resz­tül lá­tunk.”

 Az evan­gé­li­u­mo­kat Kr. u. 75 és 100 kö­zött ír­ták... Hosszú idő telt el, amíg a ró­mai ka­to­li­kus egy­ház ki­dol­goz­ta a Szent­há­rom­ság “örök” dog­má­ját. Ele­mi, bib­li­ai igaz­sá­gok­kal állunk‑e szem­ben, ha nem Jé­zus mond­ta ki és hir­det­te őket, csu­pán reá hi­vat­koz­va ter­jesz­tet­ték – volt, midőn tü­zes fo­gó­val s mág­lyá­ra ve­tett ál­do­za­tok­kal?

 

Na­gyon jó ba­rá­tom­nak kell len­ned, hogy mind­ezt el­mon­dom ne­ked. Ne be­szélj ró­la sen­ki­nek...” Renan a saint‑brieuc‑i sze­mi­ná­ri­um­ban ta­nu­ló ba­rát­já­nak írt so­ra­i­val mint­ha őhozzá szól­na. Most, hogy a fo­ga­da­lom le­té­te­le előtt áll, úgy ér­zi, hogy a múlt szá­zad kö­ze­pén író­dott le­vél­val­lo­más min­den vakmerő ál­lí­tá­sa igaz: mint­ha ma­ga az Is­ten szo­rí­ta­ná egy­re szo­ro­sabb­ra azt a há­lót – hogyaz­tánjöj­jönafe­let­te­sekíté­le­temegaköz­vé­le­mény, és fe­jé­re ol­vas­sa gye­rek­ko­ri haj­la­ma­it és ki­ka­cag­ja, ha el akar­ja dob­ni a “já­ték­szert”, mely kez­det­ben szó­ra­koz­tat­ta... Csak­hogy éle­té­nek leg­gyen­gébb szá­lai szin­tén beleszövődtek a kö­ré­je fo­nó­dó há­ló­ba, és szí­vé­nek fe­lét is ki kell szag­gat­nia, ha sza­ba­dul­ni akar belőle...

Mit ér egy kis da­rab sza­bad­ság il­lú­zi­ó­ja. Egy akár­mi­lyen tár­sa­ság­ban una­lomésos­to­ba­ság, nagy­ké­pű­ségveszkö­rül. Az éj­jel, hogy kiszellőztesse fe­jét, a Gare de Nord fe­lé vezető szé­les su­gár­úton sé­tált, mel­let­te egy kö­zép­ko­rú nő, vi­dá­man vak­kant­ga­tó öl­ebé­vel. A ja­pán pin­csi el­bi­za­ko­dot­tan for­go­ló­dott úri gaz­dá­ja drá­ga se­lyem­mel bo­rí­tott, pu­ha keb­lei közt, míg­nem egy­szer csak (ta­lán a mel­let­tük szá­gul­do­zó jár­mű­vek okoz­ta ijedtségtől) hir­te­len be­pi­silt.

 “Pe­dig mennyit szok­tat­tam ­– só­haj­tot­ta a szégyenkező sé­ta­part­ner. ­– Most még­is meg­szen­telt!” ­– vág­ta ki ma­gát szel­le­me­sen.

 A lágy, me­leg haj­la­tok­ban va­ló­di köl­ni il­lat­tal ke­ve­red­ve csor­do­gált, cse­pe­gett az ár­tat­lan “szen­telt víz”, s az if­jú pap­nö­ven­dék ön­kén­te­le­nül is erős kí­sér­tést ér­zett, hogy föl­idéz­ze e tár­sa­ság­ban min­den­képp fel­tűn­ni vá­gyó per­szó­na első na­iv be­nyo­má­sa­it őróla. Előbb a lelkendező han­gú bó­kot, hogy: “Csodálatos tár­sal­gás­ban van ré­szünk, ugye, M. Pogany?! Ez min­den­kép­pen az ön ér­de­me is.” Majd nem sok idő múl­va a kis­sé fon­tos­ko­dó, anyás­ko­dó meg­jegy­zést a fér­fi­ak, kü­lö­nö­sen az en­tel­lek­tü­e­lek, hi­he­tet­len tu­dat­lan­sá­gá­ról a prak­ti­kus dol­go­kat illetően... S köz­ben mint­ha csak vé­let­le­nül pil­lan­tott vol­na le az új­don­sült ven­dég szőrös láb­szár­ára, melyről harisnyakötő hí­ján le­csú­szott a zok­ni, és a fe­hér Jéger‑alsója szin­te egy ujj­nyi­ra ki­vil­lant.

                                                
       *

A versengő vi­lág, az em­be­ri élet gyors vál­to­zá­sai vi­szoly­gás­sal, oly­kor egye­ne­sen ré­mü­let­tel töl­töt­ték el. Sze­gény csa­lád­ban, fan­tá­zi­át­lan, ri­deg kör­nye­zet­ben nőtt fel, ezért hát so­ha eszé­be nem ju­tott vol­na ke­res­gél­ni vagy fel­fe­dez­ni a kü­lönb­sé­get két olyan, egy­más­tól elütő in­té­zet kö­zött, mint a ka­szár­nya és a pap­ne­vel­de. Föl­ser­dül­ve, cso­dál­ko­zás­sal vet­te tu­do­má­sul, hogy él­nek em­be­rek, akik min­den­nap ünneplőben jár­nak, ak­kor sé­tál­nak vagy ko­csi­káz­nak ki, ami­kor ked­vük szottyan, egész nap csó­na­káz­nak, fü­röd­nek és ze­nét hall­gat­nak vagy mu­zsi­kál­nak, úgy töl­tik, pa­za­rol­ják ide­jü­ket, mint­ha nem vol­na mun­ka a vi­lá­gon, s nem fe­nye­get­né őket so­ha ku­darc; az égi in­tés jeleiről nem is be­szél­ve. Egy­szer tár­sa­i­val a se­bes fo­lyót át­úsz­va, egy el­ha­gya­tott, üres csó­nak­ra buk­kan­tak. Fé­lig víz­zel telt al­já­ban elsőnek ő fe­dez­te fel azt a vö­rös se­lyem­sza­lag­gal át­kö­tött női szal­ma­ka­la­pot, hoz­zá kép­zel­te a gyön­géd érin­tés­re, vé­de­lem­re vá­ró kar­csú le­ány­tes­tet, és meg­ha­tó­dott a mell­ka­sá­ból feltörő is­me­ret­len vágy­tól va­la­mi után, ami za­va­ros ál­ma­i­ban is, ha ne­ta­lán ki­ver­te a láz, el­ér­he­tet­len­nek tűnt szá­má­ra. 

Most, hogy a par­ti ho­mok­ba süppedő lép­tek­kel ha­ladt előre, vagy in­kább csak lé­zen­gett, mint in­te­lem öt­lött fel ben­ne hir­te­len mes­te­ré­nek kendőzetlen vallomása: “Ha Bretagne‑ban ma­ra­dok, so­ha­sem is­mer­tem vol­na meg azt a vi­lág­nak tetsző, dé­del­ge­tett, hív­sá­gos mű­vé­sze­tet, mely a sza­vak és gon­do­la­tok szé­pen csengő össze­füg­gé­sé­ben áll.” Sej­te­ni vél­te, hogy Renan itt nem csu­pán for­mai, sti­lá­ris kér­dé­sek­re cé­loz; na­gyobb kí­sér­tés­re utal. Egyik atyai gondviselőjét, ok­ta­tó­ját jel­le­mez­ve va­la­hol azt ír­ja, hogy jel­le­mé­nek alap­ter­mé­sze­te a de­mok­rá­cia fe­lé haj­tot­ta, s va­la­hány­szor az igaz­ság­ról ál­mo­do­zott, ko­mor, in­ge­rült han­got ütött meg. Mint aki meg­fe­led­ke­zett ró­la, vagy nem törődött ve­le, hogy a ke­resz­tény ta­ní­tás ki­nyi­lat­koz­ta­tás dol­ga...

Mind­ezt az a Renan idé­zi föl if­jú­kor­ára em­lé­kez­ve, aki­nek köny­vé­ből ő ­– a ta­nít­vány – ezt a mot­tót vá­lasz­tot­ta ki egy­kor: A VA­LÓ­SÁG­NAK NINCS SZÜK­SÉ­GE LEL­KE­SE­DÉS­RE.

 

P. örök­ké at­tól félt, hogy elszigetelődik ­– nem a tár­sa­da­lom­tól, a va­ló­sá­gos közegtől (ilyes­mi­re őt sen­ki sem okí­tot­ta), ha­nem ­ka­to­li­kus kör­nye­ze­tétől. A ke­resz­tény em­ber éle­te küz­de­lem, ám­de még az újabb, a ta­ga­dás szel­le­mé­vel töltődött ko­rok egy­ház­ra néz­ve ve­szé­lyes vi­ha­rai is jó­té­ko­nyab­bak, mint a túl­sá­gos nyu­gal­mi ál­la­pot. A hi­tét egyelőre nem kezd­het­te ki sem­mi; csak az el­len­ál­ló ké­pes­sé­gé­vel volt né­mi baj. Salesi Szent Fe­renc le­ve­lé­vel vi­gasz­tal­ta ma­gát: “Ezek a kí­sér­té­sek mi­ben sem kü­lön­böz­nek a lel­ki bajoktól… Olyan meg­pró­bál­ta­tás ez, ame­lyet csak na­gyon ke­ve­sen ke­rül­het­nek el; le­gyen tü­rel­mes, ne vá­la­szol­jon, ne hall­ja meg, amit az el­len­ség mond, hadd za­jong­jon az aj­ta­ja előtt, még csak annyit se kér­dez­zen: Ki az odakünn?”... (Is­ten a tu­dó­ja, hogy ár­tat­lan vol­tam és tisz­ta­lel­kű – hang­zik mes­te­ré­nek ké­tes ki­me­ne­te­lű “ka­land­ja” – el­len­sé­gei po­kol­já­rás­nak mond­ják. ­– Őszintén, en­ge­del­me­sen el­in­dul­tam az ös­vé­nyen me­lyet ki­je­lölt szá­mom­ra, és íme, ez az ös­vény sza­ka­dék­hoz vezet!... Uram, az Is­ten el­árult en­gem!

A szán­dé­kos parafrázia mint bu­me­ráng fi­gyel­mez­tet a fel­mér­he­tet­len ve­szély­re.)

 

P.     sok­kal megrendítőbbnek ta­lál­ja R.‑nak any­já­ra emlékező val­lo­má­sát.

A jó­ra­va­ló asszony nem ér­tet­te fi­át; kü­lö­nö­sen ak­kor nem, ami­kor ilyen ki­szó­lá­sai voltak: “Az én ide­á­lom egy hi­deg, janzenista, XVI­II. szá­zad­be­li fa­sor” – ahol le­het, hogy a tra­gé­dia­író Racine sé­tál­ga­tott tűnődve va­la­mi­kor – “hű­vös ok­tó­be­ri levegőjével, a hul­ló le­ve­lek át­ha­tó il­la­tá­val...” A bo­tor fiú ál­do­za­to­kat nem kí­mél­ve ku­tat­ta a két­ezer éves igaz­sá­got, az­zal a meggyőződéssel, hogy Őt kö­ve­ti: Jé­zus legelső ta­ní­tá­sá­nak en­ge­del­mes­ke­dik. Tel­jes kép­te­len­ség­nek tar­tot­ta, hogy Jé­zus va­la­ha is ta­nít­hat­ta azo­kat a dog­má­kat, ame­lye­ket jó­val később a nicaeai és a trienti zsi­nat ha­tá­ro­zott meg. A ke­resz­tény dog­ma – leg­alább­is ő úgy vél­te – lépésről lé­pés­re ala­kult ki, mint a belső ve­ge­tá­ció ál­tal min­denegyéb. Utó­lag az­tán nyíl­tan le­von­ta a következtetést: “a ke­resz­tény Egy­ház épü­le­tét vas­kap­csok tart­ják össze; de az alap hi­he­tet­le­nül gyen­ge, az alap pe­dig nem egyéb, mint az Igaz val­lás­ról szó­ló ér­te­ke­zés, mely rom­ba dőléssel fe­nye­ge­ti az egész épü­le­tet...”

 Já­nos evan­gé­li­u­ma sze­rint Jé­zus egy­szer Galilea fe­lé tart­va, midőn el­ju­tott a Sichem völgy nyí­lá­sá­ig, fá­radt­nak érez­vén ma­gát meg­pi­hent Já­kob kút­já­nál. És in­ni kért egy asszony­tól, aki jött vi­zet me­rí­te­ni. Az asszony na­gyon el­cso­dál­ko­zott, mert a zsi­dók rend­sze­rint ke­rül­tek min­den érint­ke­zést a sza­ma­ri­tá­nu­sok­kal. “Uram ­– szó­lalt meg ­–, a mi atyá­ink min­dig a he­gyen imád­ták az is­tent, ti pe­dig azt mond­já­tok, hogy Je­ru­zsá­lem­ben kell imád­ni.” ­– “Asszony – fe­lel­te Jé­zus ­–, hidd el ne­kem, el­jött az óra, ami­kor az igaz hívők sem a he­gyen, sem Je­ru­zsá­lem­ben, ha­nem lé­lek­ben és az igaz­ság­ban imád­ják az atyát.” Először mond­ta ki a szót, ame­lyen majd az örök val­lás épü­le­te nyug­szik. Meg­ala­poz­ván a tisz­ta kul­tuszt, mely nem is­mer kort, hazát...Csakhogy az em­ber áll­ha­tat­lan­nak bi­zo­nyult; az örök­nek hitt esz­mény pil­la­na­tok­ra volt csu­pán elérhető. Jé­zus sza­va vil­lám­lás­ként ha­tott az éj­sza­ká­ban...

A leg­szor­gal­ma­sabb ku­ta­tás sem volt ké­pes ki­de­rí­te­ni, hogy cso­da tör­tént ott, ahol a kor kor­lát­lan hi­szé­keny­sé­ge ezt lát­ni vél­te ­– idé­zi föl ma­gá­ban P. né­hai mes­te­re ké­te­lye­it. – Nem le­het be­bi­zo­nyí­ta­ni a múlt cso­dá­it, és bi­zo­nyá­ra jó so­ká­ig vár­ha­tunk még rá, míg olyan két­ség­be­von­ha­tat­lan kö­rül­mé­nyek kö­zött tör­té­nik majd va­la­mi, ami a jó­hi­sze­mű megfigyelőnek té­ved­he­tet­len bi­zony­sá­got nyújt­hat... A cso­dák nagy ré­sze, me­lye­ket Jé­zus vég­hez­vitt, gyó­gyí­tás­ként ha­tot­tak. (A kor köz­vé­le­mé­nye meg­kí­ván­ta, hogy az is­te­ni erő mint va­la­mi epi­lep­ti­kus és görcs­be ejtő primcípium la­koz­zék az em­ber­ben. – Márk, V. 30; Lu­kács VI. 19; VI­II. 46; Já­nos, XI. 33., 38.) A Gö­rö­gor­szág­ban meg­ala­po­zott tu­do­má­nyos or­vos­tan ­– Hip­pok­ra­tész­nak Jé­zus előtt négy és fél év­szá­zad­dal írt ér­te­ke­zé­se – Pa­lesz­ti­ná­ban is­me­ret­len volt. Egy ma­ga­sabb lel­kü­le­tű em­ber meg­je­le­né­se vi­szont, aki sze­lí­den bá­nik a be­teg­gel és né­mely ha­tá­sos jel­lel (vagy csak egy érin­tés­sel akár) kap­cso­la­tot te­remt ve­le, gyak­ran döntő or­vos­ság­nak szá­mí­tott. Mi­vel a be­teg­ség­ben va­la­mely vé­tek bün­te­té­sét vagy a dé­mon mű­vét lát­ták (Má­té, IX 32‑33; XII 22; Luk­ács, XI­II 11‑16.), a leg­ha­tá­so­sabb or­vos a szent em­ber volt. A gyó­gyí­tást úgy fog­ták föl mint er­köl­csi cse­le­ke­de­tet; Jé­zus, érez­vén er­köl­csi ere­jét, kü­lö­nö­sen ké­pes­nek hit­te ma­gát a gyó­gyí­tás­ra, ar­ra, hogy ru­há­já­nak érin­té­se, a kéz­rá­te­vés, a nyál jót tesz a be­teg­nek. (Luk­ács, VI­II. 14, 40, 45‑46; Márk, VI­II. 23; Já­nos, IX. 6.) Az egyik leg­gyak­rab­ban al­kal­ma­zott gyó­gyí­tás a dé­mo­nok ki­űzé­se volt azok­ban az időkben. A la­kos­ság nem­csak Judeában, de vi­lág­szer­te hit­te, hogy ha a dé­mo­nok meg­száll­ják a tes­tét va­la­ki­nek, aka­ra­ta el­le­né­re nem kö­zön­sé­ges, ká­ros vi­sel­ke­dés­re kény­sze­rít­he­tik. A hi­e­de­lem sze­rint ez a per­zsa dív (“a bu­jál­ko­dás dívje”), me­lyet a zsi­dók Asmodinak ne­vez­tek, okoz­ta – Márk (XVI. 9.) és Luk­ács (VI­II. 2.) meggyőződése alap­ján is – a nők hisz­té­ri­kus za­va­ra­it. Az elme‑ és ideg­ba­jo­kat ha­son­ló mó­don ma­gya­ráz­ták. Ak­ko­ri­ban na­gyon sok őrült bo­lyon­gott Judeában, s Jé­zus oly hír­ben ál­lott, mint aki­nek nagy ha­tá­sa van e sze­ren­csét­le­nek­re. Leg­több­ször azon­ban ti­tok­ban haj­tot­ta vég­re cso­da­tet­te­it, s fi­gyel­mez­tet­te azo­kat, aki­ket meg­gyó­gyí­tott, hogy sen­ki­nek se te­gye­nek em­lí­tést ró­la. (Má­té, VI­II. 4; IX. 30‑3l; XII. 16; Márk, I. 44; VII. 24.) Ami­kor el­len­fe­lei cso­dát kér­tek tőle, főként égi cso­dát: fénylő üs­tö­köst, ma­ka­csul el­uta­sí­tot­ta őket.

 

“A tet­tek mo­rá­lis ha­tá­sát kell szem előtt tar­ta­nunk az összes szen­tek, va­la­mint a töb­bi val­lás­ala­pí­tó ese­té­ben is ­– ma­gya­ráz­ta az evan­gé­li­u­mok­ban em­le­ge­tett cso­dá­kat Renan, hosszú sé­tá­kat té­ve any­já­val, mint egy­kor gyer­mek­ko­rá­ban. ­– Kü­lön­ben olyan tü­ne­tek­kel já­ró je­len­sé­gek, me­lyek ma be­teg­ség­nek szá­mí­ta­nak, ­mint pél­dá­ul az epi­lep­szia s a lá­to­má­sok, va­la­mi­kor az erőnek és a nagy­ság­nak vol­tak a prin­cí­pi­u­mai. Az or­vos­tu­do­mány ne­vén tud­ja ne­vez­ni a be­teg­sé­get (hysteria muscularis), amely Mo­ha­med pró­fé­ta sze­ren­csé­jét meg­ala­poz­ta.”

 Egy al­ka­lom­mal a Guyndi‑völgyben az Öt seb ká­pol­ná­já­nál le­ül­tek a for­rás mel­lé. R. ol­va­sás­ba me­rült, órá­kon ke­resz­tül föl sem pil­lan­tott, Any­ja, akiről köz­ben meg­fe­led­ke­zett, in­du­la­tos moz­du­lat­tal, szin­te ha­rag­gal ra­gad­ta ki kezéből a köny­vet (R. em­lé­ke­ze­te sze­rint ár­tat­lan ol­vas­mány volt, va­la­mi­lyen na­iv fi­lo­zó­fi­ai ér­te­ke­zés). “Te nem ve­szed ko­mo­lyan a ke­resz­tény­sé­get!”

Ő volt a tü­kör haj­dan, ame­lyet a hit gyújt láng­ra, ő su­gá­roz­ta fia lel­ké­be a pa­pi hi­va­tás­tu­da­tot. Az ár­tat­lan ­– buz­gó temp­lom­já­ró (rá­adá­sul rö­vid­lá­tó) asszony sze­mé­ben min­den­képp ti­tok­za­tos­nak tetsző könyv fe­de­le be­csu­kó­dott; de az anyai szív meg­érez­te, hogy e sza­po­ro­dó, nem egy­há­zi ol­vas­má­nyok egy­szer szer­te­fosz­lat­hat­ják az ő dé­del­ge­tett ál­mát.

Pogany a sa­ját any­já­ra gon­dol. A sok böjt, a kop­la­lás fur­csán meg­fi­a­ta­lí­tot­ta ar­cát; nagy, okos sze­me vé­gig­kí­sér­te fia min­den rez­dü­lé­sét, moz­du­la­tát, va­la­hány­szor be­lé­pett a ház­ba. Az a fénylő bar­na szi­vár­vány­hár­tya, min­dig úgy érez­te, hű­sé­ge­sebb tár­sa le­het­ne, mint gyer­mek­ko­ra em­lé­ke­ze­tes, for­ró ta­pin­tá­sú üveg­go­lyó­ja, me­lyet éjjel‑nappal félt­ve szo­ron­ga­tott mar­ká­ban. De az ál­mat­la­nul töl­tött na­pok lel­ki hor­da­lé­ka vé­sze­sen fel­gyűlt, s ő mind­hi­á­ba han­goz­tat­ta, hogy szí­vé­nek szük­sé­ge van a ke­resz­tény­ség­re, tu­da­tá­ban volt an­nak, hogy nem elég te­le tüdővel éne­kel­ni a zsol­tá­ro­kat any­ja mel­lett a pad­ban. Írók, mű­vé­szek tár­sa­sá­gá­ban érez­te ma­gát ele­mé­ben iga­zán, szin­te ész­re­vét­le­nül meg­le­gyin­tet­te az újí­tás sze­le. Em­lé­ke­zett rá, hogy nem­ré­gen a ká­vé­ház­ból ha­za­tér­ve va­ló­ság­gal sza­val­ni kez­dett a sö­tét­ben ma­gá­nyo­san el­ül­dö­gélő any­já­nak ar­ról, hogy könnyű volt Bal­zac­nak: ő egy­szer­re le­he­tett min­de­nütt a tér­ben és az időben; mi­vel a né­hai re­gény­író úgy kép­zel­te, meg­ada­tott min­dent tud­nia és lát­nia, egyet­len teremtő lá­to­más­ban, mint Istennek!... Any­ja előbb szo­ron­gás­sal te­kin­tett egyet­len fi­á­ra – lel­ki sze­mei előtt ta­lán meg­je­lent egy pil­la­nat­ra sze­líd, jó­sá­gos áb­rá­za­tú fér­je, aki a nagy há­bo­rú­ban Doberdónál esett el ­–, de az­tán min­den bi­zony­ta­lan­sá­gát, rossz­ér­zé­sét legyőzve fi­á­hoz lé­pett, s meg­szo­rí­tot­ta vé­kony­cson­tú kezét: “Bízom ben­ned, egyet­le­nem.”

 

Az óce­án part­ján meg­vár­ja, hogy a sö­tét­ség kö­rül­ölel­je. Al­gá­kon, medúza‑roncsokon, tö­ré­keny hé­jú kagy­ló­kon jár­kál, fel­aj­zot­tan s nem kis lel­ki bán­ta­lom­mal, mint ami­kor Gul­li­ver ma­ga mö­gött hagy­ta a tör­pék álom­vi­lá­gát. Túl sok tör­me­lék – mo­tyog­ná, ha len­ne ki­nek.

Könyv nél­kül tud­ja, fúj­ja, ha kell, Renan sok vi­hart ka­vart szö­ve­gét a meg nem hát­rá­lás­ról. Az or­to­do­xi­á­hoz so­ha sem fo­gok töb­bé vissza­tér­ni... A ka­to­li­ciz­mus­hoz va­ló vissza­té­rést csak úgy tu­dom el­kép­zel­ni, ha meg­hát­rá­lok, ha ha­tá­ro­zot­tan vissza­for­du­lok az ed­dig kö­ve­tett út­ról, ha meg­bé­lye­ge­zem az ér­tel­met, ki­je­len­tem vég­ér­vé­nye­sen, hogy sem­mis és ér­ték­te­len, és tisz­te­let­tel­jes hall­ga­tás­ra íté­lem...

Ne­ki könnyebb lesz ta­lán (sok év­ti­zed telt el az­óta). A val­lás nem fog­ja kö­rül oly szo­ro­san az éle­tet, mint va­la­mi bű­vös kör, olyan erővel, hogy ha el­ve­szít­jük, min­den üres­nek tűn­jék azu­tán. A hi­tet­le­nek min­den­sé­ge szá­raz, hi­deg si­va­tag. A kö­zép­sze­rű­ség di­a­da­la, a ká­osz kény­szer­kép­ze­te bu­kás­sal, ha­nyat­lás­sal fe­nye­get.

Es­te ér ha­za. Any­ja el­uta­zott az utol­só ro­kont te­met­ni.

Nyir­kos időben gyer­tyát gyújt az öreg ház­ban, fa­lun.

Ce­ru­zá­val a mel­lény­zseb­ében; az üres pa­pír sík­ja az egyet­len bi­zo­nyos­ság. Ta­lán benépesíthető va­la­ha még.

Az ágy­ra ve­ti ma­gát, föl­zo­kog:
“Ret­te­ne­te­sen ha­zát­lan va­gyok.”
             
                                                                  *

Az el­sze­ne­se­dett meny­asszony

 

(P. nap­ló­já­ból) Fény ül ki az ab­la­kok­ra, va­la­mi­nek a gyen­ge vissz­fé­nye, nem lán­go­ké. A lán­gok rég ki­huny­tak.   

A per­zselt szag sem ér­zik már. A ré­gi szál­ló te­ra­szán későig po­ha­raz­ga­tó benn­szü­löt­tek. A szem­köz­ti ház­ban tűz ütött ki, s egy al­vó lány benn­égett.

 Nem pá­lya­ud­va­ri pil­lan­gó volt, vagy a sa­ját fi­a­it is ki­fosz­tó tolvajnő, sem gát­lás­ta­lan er­köl­csű kémkedő. Az is­te­ni gond­vi­se­lés úr­an­gya­lá­nak hi­va­tás­tu­da­ta hí­já­val ta­lál­ta­tott.

Egy szik­ra ma­radt csak ki­ol­tat­la­nul. A ko­rai de­ren­gés­ben didergő fo­lyó­ban. A lo­vak mé­la te­kin­te­té­ben.

 

Mi­ért épp te hagy­tál itt? Kér­ve kér­né­lek, be­céz­né­lek, de te szel­le­mmé lettél!...

Vé­rem­ben, sejt­je­im­ben hal­lat­szik még az el­foj­tott, ke­gyet­len si­koly.

Sej­tel­mes éj­sza­kai óra. Kék ere­im­ben el­al­ta­tott kéj, mo­hó­ság. Uram, ir­gal­mazz!

Más ilyen­kor köny­vek­kel bás­tyáz­za ma­gát kö­rül, vagy ha­jó­ra ül s ten­ger­re száll, mint aki hi­szi, hogy van me­ne­kü­lés. Vissza­for­du­lás, vissza­té­rés nél­kül. Csak ké­nyel­mes ka­ros­szék­ben nem bí­rod el­vi­sel­ni a meg­fel­leb­bez­he­tet­lent.

Fa­na­ti­kus hű­ség­gel ra­gasz­kodsz egy szén­né égett test­hez. Egy ha­lott­hoz, akit hosszú, könyv­sza­gú mon­da­tok­kal küld­tek az ázott föld alá.

S köz­ben ő nap­sü­töt­te szán­tá­sok fö­lött vág­tá­zik va­la­hol. Előkelő fe­ke­té­ben üli meg a pej­csi­kót, mint­ha odanőtt vol­na a sű­rű sö­ré­nyé­hez. Kar­ján meg­fe­szül­nek az inak...”Milyen ama­zon ke­gyed?” Hát­ra­pil­lant: “Csön­des, meg­fon­tolt fér­jet kereső. Csak ne le­gyen folyton‑folyvást nát­hás.”

Os­to­rá­val egy na­gyot csat­tint, hogy ugye ez már nem a káini táj, azt rég ma­ga mö­gött hagy­ta már?! ... A ló nya­ká­ba ka­pasz­kod­va le­ha­jol, zsong kö­rü­löt­te a levegő, s a ked­ves ha­rang­vi­rág­ok a fű­ben.

“Ne félj, nem le­szek ön­gyil­kos, mint a nagy­bá­tyám meg az anyám...Csak te győzd tü­re­lem­mel az ön­vé­del­mi há­bo­rút a fa­na­ti­ku­sok­kal szem­ben, s a ve­lünk szü­le­tett ön­ámí­tás­ok ter­hét. Ne hagyd, hogy el­tilt­sa­nak min­dig valamitől, mert most ép­pen nem le­het! És ne hall­gass rá­juk, ha szem­re­há­nyá­so­kat tesz­nek és je­le­ne­te­ket rög­tö­nöz­nek, ami­ért nem akarsz olyan len­ni, mint ők...Ne hidd el ne­kik, hogy az em­be­ri éle­tet va­la­ha is át le­het for­mál­ni. A szé­dü­let­be ejtő tu­do­má­nyos fel­fe­de­zé­sek szét­ága­zó szö­ve­vé­nyé­ben a mi kis ügyes‑bajos dol­ga­ink úgy ta­lál­nak meg­nyug­vás­ra leg­fel­jebb, mint le­gyek a pók­há­ló­ban. De az élet min­dig koc­ká­za­tos ka­land ma­rad; ezen a he­lyen min­dig így fog­nak ját­sza­ni és sze­rel­mes­ked­ni és fél­ni és re­mény­ked­ni... A vág­ta­tó lópaták alatt kis, ügyes ál­lat­kák sza­lad­gál­nak, ker­ge­tik egy­mást, ki‑kiöltve nyel­vü­ket, ha va­la­mi nem nye­ri el a tet­szé­sü­ket... és köz­ben vál­to­gat­ják a bőrük szí­nét. Hoz­zánk ha­son­lí­ta­ná­nak? (Itt fel­ka­cag.) Kö­zön­sé­ges ka­mé­le­o­nok. Ked­ve­seb­bek, mint a kas­tély kí­sér­te­tei, aka­rom mon­da­ni: kí­sér­te­ti­es törzs­ven­dé­gei, akik­kel össze­ho­zott té­ged a vé­let­len. Nézz már a sze­mem­be, te per­na­haj­der!”

 

Szo­mo­rú­an, vagy in­kább át­szel­le­mül­ten bá­mu­lok a sem­mi­be. A töb­bi már nem ér­de­kes. Az igaz­ság már csak annyi­ra fon­tos ne­kem, mint egy lep­ké­nek Einstein va­la­me­lyik kép­te­len egyen­le­te.

Tel­nek a na­pok, a hó­na­pok. S az em­lé­ke­zet las­san fik­ci­ó­vá vá­lik: va­la­mi múlt­ból fa­ka­dó szo­ron­gás­sá. Ön­sa­nyar­ga­tás­sá. Ami tör­tént köztünk!... Nem tud ró­la sen­ki. Még­is bár­mi­kor fel­buk­kan­hat, s min­den ha­bo­zó mon­da­tom­ban, dön­tés­re vá­ró pil­la­na­tom­ban je­len van.

(“Vi­gyázz, a ké­tely könnyen dön­tés­kép­te­len­né te­het!” ­– mond­ja meg­ül­ve a lo­vat, s to­va­vág­tat a ter­mé­szet elé­be, vagy a rossz­kedv­ét pa­lás­to­ló Teremtő után. És min­den egy‑időben van je­len, és ar­ra vár, hogy egy­szer vissza­tér­jen.)

Nem könnyű ut­cán, má­sok előtt meg­si­mo­gat­ni egy ilyen tü­ne­mény ha­ját, keb­lét, nya­kát.

 

Az éj­jel ha­tal­mas ra­ga­do­zót lát­tam egy vas­kos ágon, és rá­döb­ben­tem, hogy az élet meg­nyug­ta­tó összefüggéseiről al­ko­tott el­kép­ze­lé­sem ha­mis...

Meg­sej­tet­tem, hogy mennyi (fö­lös­le­ges?) vá­gya­ko­zás és sze­szély vá­laszt el at­tól, hogy a sa­nyar­ga­tott, meg­vál­tás­ra vá­ró vi­lág hasz­nos gé­pe­ze­té­nek ré­szé­vé vál­has­sak. Ha va­la­mely kö­zös­ség rend­sza­bá­lya­i­hoz iga­zod­va vá­lasz­tok hi­va­tást, a komp­ro­misszu­mok so­rát kell vál­lal­nom, s mindenekelőtt a kép­mu­ta­tást. Mint aki ele­ve ha­lott­ként ál­lok be a sor­ba egy holt ügyért, az if­jú­ság szép­sé­gé­vel fed­ve, kendőzve el a meg­tör­tént jövőt. A ha­lált.

 Sze­ren­csés­nek érez­tem ma­gam, mi­kor rám tört a sze­rel­mi té­boly. Ó, azok a gyer­me­teg ki­tö­ré­sek! Mint­ha fa­kard­dal akar­nál vi­as­kod­ni a fé­lel­me­tes kí­sér­te­tek­kel.

Az élet sze­rel­me, vagy az Égi sze­re­lem? A vé­de­ke­zés ösz­tö­ne kö­te­le­zi az em­bert meg­val­la­ni sze­rel­mét ­– nem Krisz­tus­nak, aki­nek esz­mé­lé­se óta ál­ma­i­ban szin­te aj­ká­val érint­ve meg ta­pin­tot­ta ki min­den se­bét, ha­nem egy is­me­ret­len, ka­cér, ko­ránt­sem ár­tat­lan lány­nak, akit nem­hogy a ke­resz­té­nyi, de sem­mi­lyen igaz­ság nem ér­de­kelt, csak sa­ját szép­sé­gé­nek esé­lye: a biz­tos hó­dí­tás!

Őszinte hév­vel ve­tet­tem be­le ma­gam, min­den ta­pasz­ta­lat hí­ján, a szen­ve­dély­be. Érez­tem, tud­tam, hogy sem­mi­lyen ta­nul­sá­got nem vár­ha­tok ettől a ka­land­tól. Ked­vet érez­tem es­tén­ként ah­hoz, hogy az imá­dott lény ágya mel­lett gyer­tyát gyújt­sak, és fel­ol­vas­sam ne­ki ked­venc köl­te­mé­nye­i­met, s csó­kok­kal hal­moz­zam el sze­mét, aja­kát, s egyéb gyö­nyö­rű­sé­ges test­ré­sze­it...

“És hát­ha nem le­szek ké­pes rá, hogy...” ­– a bál­vá­nyo­zott lény hang­ja el­akadt. (Az iz­ga­tott­ság még most is ott le­beg a levegőben.)

“Sze­ret­nék tíz‑­tizenöt év­vel öre­gebb len­ni” ­– mond­tam le­ros­kad­va egy szék­be.

“Ami­kor én már hí­res színésznő le­szek? ­– kér­dez­te fel­csil­lan­tó te­kin­tet­tel. Az­tán mint aki hir­te­len ész­be kap: ­– Egy re­me­te­élet­re áhí­to­zó hit­ve­se. Egy szen­té, aki egy­kor pa­pi ru­hát akart ölteni!...”

 Te­kin­te­te­met le­sü­töt­tem: “Ah­hoz túl gyá­va vol­tam...”

“Vagy túl erős.”

Két te­nye­re kö­zé fog­ta fe­je­met, s mel­lé­re haj­tot­ta, hogy meg­nyug­tas­son.

“Mind­annyi­unk­ban van va­la­ki – kezd­te, fö­lém ha­jol­va, csen­de­sen ­­–, a má­sik énünk, aki sze­rep­re vá­gyik, kü­lönb dol­gok­ra. Az én ese­tem­ben sok­kal vi­dá­mabb, fri­vo­labb, tán­cos kedvűbb, mint az, akit te meg­is­mer­tél.”

 “S a kö­zön­ség, akit meg akarsz hó­dí­ta­ni, milyen?”... (Fi­gyel­tem ma­gam: a bűn­bá­nó arc mö­gé meg­bújt bűnkereső énem nem csap‑e át fan­tá­zi­át­lan, szá­raz mo­ra­li­zá­lás­ba?) Va­jon mek­ko­ra ve­szélyt rejt ma­gá­ban a lát­ha­tat­lan tömeg?!... Ha nincs ben­nünk va­la­mi kö­zös ­– kí­ván­csi­ság, ki­tá­rul­ko­zá­si vágy –, eset­leg túl nagy koc­ká­za­tot vál­la­lok...

 Meg­van. Haj­lam az ada­ko­zás­ra! Ar­ra, hogy má­sok­kal meg­ér­tes­sük magunk!... A kö­zön­ség szol­gá­la­ta er­köl­csös meg­nyil­vá­nu­lás. A ki­tá­rul­ko­zás is.

 S a szen­ve­dé­lyes ex­hi­bi­ci­o­niz­mus­sal mi lesz?!

 Az át­élés örö­mét egy­for­mán fogjuk‑e meg­él­ni, midőn az em­ber belső vi­lá­gá­ra hull min­den ál­dá­sos sugár?!...

 

A me­ren­gés ha­szon­ta­lan csil­lag­ös­vé­nyei! A ked­ve­sed vé­re el­égett s ha­mu­vá vált; szí­ve üres gö­dör. Ál­la­ti­as ösz­tön vesz raj­tad erőt a kép­mu­ta­tás­sal szem­ben. A nyüzsgő em­ber­tö­meg az egek­be ívelő gó­ti­ka alatt nem ha­son­lít kör­me­net­re. A kőcsipkézet most üre­sen fecsegő de­ko­rá­ci­ó­nak tű­nik.

Ami­kor egyi­ke­tek meg­szűnt lé­tez­ni (a tá­vo­li tit­kok tu­dói kö­zül), kettőtök ta­lál­ko­zá­sa mint­ha so­ha nem tör­tént vol­na meg: meg nem tör­tént­té vá­lik. Csak an­nak van nyo­ma, amit bár gon­do­lat­ban át­él­te­tek. Vagy an­nak sincs már... Ha test­té (tes­ti­ség­gé) vál­hat­ná­nak az ál­mok! A test ké­pes el­fe­led­ni a kö­zép­kor sa­nyar­ga­tó nya­va­lyá­it és vissza­tér­ni a hel­lén esz­mé­nyek­hez, midőn a lé­lek­kel még ter­mé­sze­tes har­mó­ni­á­ban élt.

“A leg­több em­ber a test fe­lü­le­tét lát­ja csak ­– sut­tog­ta egy ki­ál­lí­tá­son, vál­lad­hoz búj­va, ked­ve­sed. ­– A va­ló­di szo­bor ab­ban a for­má­já­ban ra­gad­ja meg a szel­le­met, ame­lyik­ben az ér­zék­le­te­sen meg­nyil­vá­nul. A testben!”...

Té­ged va­la­mi­fé­le sö­tét má­mor fo­gott el vá­rat­la­nul. Már ak­kor sej­tet­ted: nem fogsz tud­ni le­mon­da­ni ar­ról, hogy ele­mi erővel, bűn­tu­dat nél­kül vál­lald és éld az éle­tet. Nem úgy, mint aki­nek le­vág­ják a ke­zét, lá­bát, és sor­ban meg­foszt­ják egyéb hasz­nos szerveitől, de meg­en­ge­dik ne­ki per­sze, hogy má­sok­ba át­ül­tet­ve mo­zog­ni, mű­köd­ni lás­sa őket... Egy tőled füg­get­len erő az­tán ­– az ár­tat­lan­sá­got, szép­sé­get ha­lál­lal súj­tó égi íté­le­té ­– vég­képp meg­in­gat­ta ben­ned a pa­pi hi­va­tás­ba ve­tett hi­tet, mely ad­dig éle­ted ér­tel­mét je­len­tet­te.

 

A vá­ros­fal om­la­dé­ka­in meg­pi­hen­ve, ele­id le­pe­csé­telt ak­tá­i­val – éle­té­vel ­– az öled­ben; már nem ér­zel bosszú­vá­gyat a sors el­len. De ment­sé­get sem látsz a múl­tad örök­sé­gé­vel kez­de­ni mit sem tu­dó, sok pa­zar­lás­ra, té­vely­gés­re. S az élet nem kí­nál ne­ked se mást, mint meg­al­ku­vást.

Za­rán­dok­lás a hi­dak alatt. Nekidőlsz a pil­lé­rek­nek, há­nyin­ger kí­noz.

“Meg­tisz­tulsz” ­– re­be­gi egy gú­nyos hang az ár­nyék­vi­lág­ból. A si­rá­lyok el­ér­he­tet­len szár­nya egy el­mu­lasz­tott nagy sze­re­lem il­lú­zi­ó­já­val le­beg fe­jed fö­lött.

“Ön pa­pi sze­mély­ként is fel­vi­lá­go­sult lé­lek ma­rad, meglátja!”...

 Hi­á­ba is pró­bá­lod a kez­de­tét el­kép­zel­ni va­la­mi­nek, mely meg­sza­kí­tás nél­kül fo­lyik. A VI­LÁG VAN. Min­dig volt, és nem tud nem len­ni. (Még ha a szo­kás erősebbnek bi­zo­nyul is a Jóistennél!”)*

De bár­mi­lyen ki­in­du­ló­pont­ból ke­re­sed is az élet szép­sé­gét, min­dig út­köz­ben ér a ha­lál.

Az Is­ten meg­fe­led­kez­het valakiről. Még­is Is­ten ma­rad. Nem le­het min­den ap­ró­sá­got szá­mon kér­ni tőle.

Ezek már csak re­lik­vi­ák, gon­do­lod. De száz meg száz év múl­va is minden­nek meg­van a kö­vet­kez­mé­nye.

Mint le­bon­tott szál­lo­da szemétről ki­men­tett ven­dég­könyv­ében egy ódon áb­ra.

 
                                                     *

El­bo­rult el­mé­jű sze­mély. Hosszú, sö­rénnyé nö­vesz­tett haj­jal, tor­zon­borz áb­rá­zat­tal, len­ge öl­tö­zet­ben be­pá­rá­so­dott, po­ros ab­lak­sze­mek­re egy ne­vet fir­kál, rúzzsal, fog­pasz­tá­val. Mi­kor mi van ke­ze ügyé­ben.

 Ahol el­hagy­ja a ci­vi­li­zá­ció fa­lak­kal kö­rül­vett őrhelyét, a sű­rű fű kö­té­­sig ér. A va­kon­do­kok elrejtőztek a föld mé­lyé­be, meg­érez­ve a ve­sze­del­met.

 
1999. szep­tem­ber 2.


Az orosz erdők pá­ri­zsi vissz­fé­nye
 

So­vány ke­ze ki­nyúl egy el­ve­szett kéz után. A múlt, ha só­vá­rog­ni kez­desz, mind messzibb­nek mu­tat­ja ma­gát.

Az ab­lak­hoz lép és ki­nyit­ja. A ki­vi­rág­zott gesz­te­nye­fá­kon Pá­rizs gyer­tyá­it min­den­ki is­me­ri. De ott, még ma­ga­sab­ban, a pla­tán gömb­vi­rá­gai azok, vagy egy fé­szek? “Azért let­tem rö­vid­lá­tó, mert első pil­lan­tás­ra meg­lát­tam azt, amit a nor­má­lis szem nem ve­het ész­re? Vagy a ter­mé­szet se­gí­tett hoz­zá (mi­cso­da szín­le­lés, ha nem is épp ka­mé­le­o­ni tö­kély), hogy lep­lez­ni tud­jam rövidlátásomat?!”...

Alekszej Remizov, az ornamentalista pró­za mes­te­re meg­iga­zít­ja szem­üveg­ét, majd egy ásí­tást igyek­szik el­nyom­ni. Ami­kor meg­for­dul, lát­ja, hogy a szo­ba a tej­fe­hér holdfénytől egé­szen ki­vi­lá­go­so­dott. Ki­megy a kony­há­ba, a po­hár­szék előtt gyor­san fel­hajt egy teáspohár vod­kát, majd még egyet.

Na­gyon sá­padt­nak és bo­ros­tás­nak ta­lál­ja ma­gát a fa­li tü­kör­ben, ettől kis­sé meg­ré­mül, s no­ha nem érez kü­lö­nö­sebb fá­radt­sá­got, tisz­ta ing­ben vissza­fek­szik az ágy­ba.

Sze­mét be­huny­ja, ke­zé­vel lágy moz­du­la­tot tesz a levegőben, amitől könnyű ár­nyék su­han át hom­lo­kán. Ar­ra gon­dol, hogy mi­lyen gyöt­rel­mes utat kel­lett meg­ten­nie az éj­jel idá­ig, al­bér­le­ti la­ká­sá­ig; va­co­gott, érez­te, hogy aj­ka el­ké­kül és görcs fog­ja el uj­ja­i­nak ízü­le­te­it. Jól­le­het eny­he pá­ri­zsi éj­sza­ka volt. Őt még­is a szür­ke, zord na­pok Moszk­vá­ja kí­sér­tet­te meg. Ar­cá­ba az ál­lo­más restijéből pá­ra csa­pott s kony­ha­szag (ko­ránt­sem a for­tyo­gó sza­mo­vár il­la­ta). A pin­cér­frak­kok szár­nyán már­tás­fol­tok; s a moslékbűzből előtántorgó rok­kan­tak egy sze­möl­cse­it zsír­ral kenegető kol­dus­asszonnyal enye­leg­tek. “Par­don, uram” ­– szó­lalt meg, szem­be­néz­ve ve­le, mél­tó­ság­gal a cso­rosz­lya, mint aki föl­is­mer­ni vél­te ben­ne a ha­zát­lan ide­gent; s ő za­va­rá­ban ki­hát­rált a for­gó­aj­tón, és to­vább­tán­to­rog­va (egy korty sze­szes ital nél­kül) a pe­ron szé­lén kö­tött ki vé­gül. Hunyt szem­mel hall­gat­ta a moz­dony­pö­fé­ke­lést. Vég­te­len­nek tetsző ha­nyat­lás­sal az időben, mint emlőhöz meg­tért nyűgölődő po­ronty, szív­ta ma­gá­ba a kőszénszagot, amely lel­ke mé­lyé­ig föl­ka­var­ta.

Szo­kat­la­nul későn ke­rült ágy­ba, sú­lyos ho­mály és ret­te­gés ro­han­ta meg. Mint­ha va­la­mi ­– ideg­rend­szer­ében? ­– pol­gá­ri élet­vi­te­le, át­me­ne­ti nyu­gal­ma el­len készülődött vol­na megint. Egy szék tám­lá­ján ló­gott a mocs­kos ing­gal­lér, a nad­rág a szőnyegen he­vert; üle­pén ki­bom­lott a var­rás. Ré­mül­ten gon­dolt ar­ra, reg­gel hi­á­ba ke­re­si majd a kézelőgombot, hogy át­rak­ja a tisz­ta ing­be, ha egy­ál­ta­lán van még tisz­ta in­ge a nyi­kor­gó aj­tó­jú szekrényben...Jaj, a tár­gyak alat­to­mos tá­ma­dást ké­szí­te­nek el­le­ne! Haj­lé­kony uj­jai kö­zött ­– va­la­mi­kor mu­zsi­kált ve­lük ­– mi­lyen kör­mön­fon­tan la­pult a bo­rot­va a teg­nap is, mint aki, ha kell, ki­vár­ja a lá­za­dás pil­la­na­tát. A le­szá­mo­lá­sét.

S az uta­zó­lá­da mé­lyén a mo­lyet­te szmoking...A her­ce­gen lá­tott utol­já­ra ha­son­lót a val­la­tó­szo­bá­ban; min­den olyan ré­gi­mó­di volt raj­ta s még­is ele­gáns, ahogy meg­ha­jolt a dur­va tré­fák és sér­te­ge­té­sek zá­po­rá­ban kö­zös kín­zó­ik előtt, mint­egy ki­vál­va fe­gyenc­tár­sai kö­zül.

 
                                               *

Megint érez­nie kell: hi­á­ba a si­ker, hi­á­ba ido­mul és iga­zo­dik sú­lyod­hoz min­den a ci­vi­li­zált vi­lág­ban, hogy­ha ott be­lül... A sza­vak élet­re kel­tik a lát­ha­tat­lant. El­árul­nak az is­me­ret­len kör­nye­zet­ben. Fuccs ne­ked, bo­hém élet! Foxt­rot­to­zó vi­lág! A sza­vak őrzik a köd­be, a ha­mu­ba veszőt. Bár­mi­lyen masz­kot vi­selj is, meg­mond­ják, ki vagy.

A va­dóc szo­ba­ci­ca is, ki imád­ni­va­lón tud fe­cseg­ni a lépcső­ho­mály­ban, ijed­ten, kan­csa­lul néz Monsieur Remizovra. Ta­lán sej­ti, lát­ja, hogy ez az em­ber hir­te­len ki­ké­szült, vagy nincs sok hát­ra ne­ki.

Va­la­ki azt is hall­ja, mi­lyen sö­tét, vad szá­gul­dás, haj­sza van az ő hom­lo­ka mö­gött?! (“Én fe­gyenc va­gyok, te pe­dig herceg!...” A szent ag­gas­tyán ­– Tolsz­toj ­– fény‑árnyék egyen­sú­lya rég­óta le­gen­da már.) Az em­lé­kek a lel­ke mé­lyén va­la­hol érin­tet­le­nül fe­küd­tek. Leg­alább­is így kép­zel­te, mi­ó­ta ön­kén­tes emig­rá­ci­ó­ban él. A ko­los­to­ri vak­ság he­lyett ­– bo­csásd meg né­kem, Ilarion atya!” ­– a nyi­tott egű, na­pos Pá­rizst vá­lasz­tot­ta. Hadd ros­kad­jon le mö­göt­te vég­képp, mint ön­gyil­kos, a vas­úti híd. A vas­rá­csos va­gon zúz­ma­rás ab­la­ka­i­val az­óta ki­sik­lott va­la­hol, nem sí­pol a gőz, nem le­sik ké­jenc ter­ror­le­gé­nyek a sztyep­pe ege alatt a bűn­ba­ko­kat.

De mi­ért nem tudsz aludni?!... Négy se­bün­kön gu­ru­lunk / Le­nyes­ték szár­nya­in­kat ? Hét bű­nünk szárnyait...*

Ki jön az ágyad­ba, míg fér­fi vagy?

Kint egy fo­nog­ráf si­kol­toz, ri­pacs­ko­dik. Lépésről lé­pés­re kö­ze­lít va­la­mi s kö­rül­ölel; nem áll mó­dod­ban meg­ál­lí­ta­ni.

Fa­kó hal­vány ég és hómezők. Pá­rizs­tól Moszk­vá­ig és vissza, az ön­tu­dat szűk zu­ga­i­ban hal­dok­ló ár­nyak­kal, szá­gul­doz a Ki­vi­lá­gí­tott Nagy Transz‑Euráziai Exp­ressz.

 
*
Ki va­gyok én tu­laj­don­kép­pen?
Jó ze­nei ér­zék­kel és rajz­kész­ség­gel
meg­ál­dott em­ber­pa­lán­ta. A töm­pe orr
(egy dur­va fegyőr csen­det ki­ált­va
be­ver­te), a gomb­szem, ame­lyik éj­fél után a
pra­vosz­láv szen­tek élet­raj­zát la­poz­va
fan­tá­zi­ál ­– va­jon ugyanazé a fé­lénk

 kis­fi­úé, aki nem szü­le­tett for­ra­dal­már­nak,

húsz­éves ko­rá­ban még­is a szám­űze­tés­re
ítél­tek kö­zött ta­lál­ta ma­gát...
 

Ke­ze acél kar­pe­re­ce szom­szé­dja ­– egy di­ák­lány ­– ke­zé­hez volt bi­lin­csel­ve, aki egy óri­á­si te­ás­kan­na for­ró vi­zet szer­zett va­la­hon­nan, befőzte a tea­fü­vet, s bög­rék­be töl­tö­get­ve a kö­hö­gést csil­la­pí­tó italt, ka­lács­da­ra­bo­kat is osz­to­ga­tott mel­lé­je a ra­bok­nak. A lány hát­ra­haj­tott fej­jel kor­tyol­ga­tott; nya­kán lük­te­tett az ér. So­vány ar­ca s az uj­ja­i­val hát­ra­fé­sült, si­ma haj az iko­nok szű­zi tö­ré­keny­sé­gét jut­tat­ta a Remizov eszé­be, s már‑már bol­dog­gá tet­te a tu­dat, hogy a vé­let­len er­re a ször­nyű­sé­ges út­ra te­rel­te életét...Ám azu­tán, hogy a bi­lincs­be vert fo­glyok kö­zött meg­pil­lan­tot­ta azt a véz­na gyer­me­ket! ­– va­ló­ság­gal bűn­tu­da­tot ér­zett, mint­ha mu­lasz­tá­son ér­ték vol­na (“rosszabb va­gyok a köz­tör­vé­nye­sek­nél!”), ami­ért ok­ta­la­nul ki­hív­ta ma­ga el­len a sor­sot, ahe­lyett, hogy bár egy mo­sollyal meg­kí­sé­rel­te vol­na eny­hí­te­ni má­sok szen­ve­dé­sét, ha már a tör­vény “már­vány­szí­vét” le­he­tet­len meg­pu­hí­ta­ni. A serdülőkorú fi­úcs­ká­nak lá­za volt. Or­dí­tá­sok­kal, nyö­ször­gés­sel ter­hes fa­gyos éj­sza­ká­ban ro­bo­gott ve­lük a zsú­folt fo­goly­vo­nat, s Remizov fel­da­gadt or­ral s könnyektől áz­ta­tott pár­he­tes sza­kál­lal az al­vók közt, mint va­la­mi te­he­tet­le­nül el­om­ló krump­lis­zsák­ok kö­zött bo­tor­kál­va, a ré­se­ken besütő hol­dat épp­olyan serpenyőnagyságúnak lát­ta, mint ki­csi ko­rá­ban.

 

A tég­la­épü­let rá­csos ab­la­kai mö­gül bo­rot­vált fe­jű köz­tör­vé­nyes fe­gyen­cek fi­gyel­ték a po­li­ti­kai fog­lyok sé­tá­ját a zárt ud­var­ban. Remizov most már de­rű­sen vi­sel­te el a ká­rom­ko­dá­so­kat s a gú­nyos kiáltásokat: “Mi csak lop­ni szok­tunk! A spic­lik köz­te­tek van­nak!” Egy kecs­ke­sza­kál­las ha­lot­tat vit­tek el mel­let­te; fe­jé­nél hor­padt pa­pi sü­veg, mint shakespeare‑i kel­lék, bo­hóc­sap­ká­nak tűnt. “Ér­de­kes, hogy a ha­lál nem ijeszt ­– ámul­do­zott ma­gán Remizov. ­– Mi­lyen nyu­godt az el­tá­vo­zók ar­ca.”

A haj­na­li li­tur­gia kép­zelt édes dal­la­mát vá­rat­lan her­se­gés za­var­ta meg: egyik fogházőr virs­lit ro­pog­ta­tott. Remizov úgy érez­te, hogy kép­te­len vé­gig­szen­ved­ni a sár­ga la­pát­fo­gak őrlését, ösz­tön­sze­rű­en két csu­pasz vál­lá­hoz ka­pott, mint­ha az ő eny­hén pety­hüdt hú­sá­ból fo­gyasz­tot­tak vol­na. “Disz­nók elé­be ve­tet­tek, hogy fel­fal­ja­nak” ­– ju­tott eszé­be va­la­hon­nan egy idé­zet.

 
   *
A her­ceg létezett‑e va­ló­já­ban, vagy csak ki­ta­lál­ta?

Sö­té­te­dés után, mi­kor a fog­lyok el­csen­de­sül­tek a priccse­ken, a priccsek kö­zött s alatt (fény hí­ján tetvészéssel sem igen le­he­tett agyon­üt­ni az időt), mi­kor már az álom fog­sá­gá­ba ju­tot­tak vo­ní­tá­sa el­vi­sel­he­tet­le­nebb­nek tűnt az ürü­lé­kes csö­bör bű­zé­nél, Remizov má­sod­ma­gá­val ki­lo­pa­ko­dott a fo­lyo­só­ra.

Vagy ta­lán nem is volt más tár­sa a lé­leg­ze­tet el­ful­lasz­tó ápo­ro­dott­ság­ban, csak az a fél­ke­gyel­mű, ma­ga­te­he­tet­len kis öreg, aki össze­gu­bancolódott‑hernyó‑meztelenségét mu­to­gat­va a fe­je búb­já­tól a vég­be­lé­ig, egész éj­sza­ka va­ka­ró­zott.

“Né­mely ha­lan­dó egy­sze­rű­en csak van, és sem­mit sem kér­dez; má­sok lép­ten nyo­mon vá­laszt vár­nak min­den­re” ­– hang­zott Remizov tu­sa­ko­dá­sa. ­ Ki­ráz­ta a hi­deg, midőn ar­ra a kér­dés­re ke­res­te a vá­laszt: ho­gyan él­jen ezután?... Pe­dig van­nak, akik már vá­la­szol­tak ma­guk­nak, és most nyu­god­tan él­nek...

“Na és hol lel­ték meg a vá­laszt?” (Ez a komiszkenyér fogyasztásban ver­he­tet­len Hlebnyikov volt; ő a mai na­pért a ga­tyá­ját is haj­lan­dó volt el­ad­ni.)

“Ön, her­ceg, tud­ja, ho­gyan kell élni?”... Remizov most már ele­mé­ben volt; se­be­sen jegy­zett min­den szót s mo­men­tu­mot. A her­ceg csak mo­soly­gott, mint­ha tud­ná is, meg nem is. Mo­so­lyá­ban ta­lán az új­szü­lött ár­tat­lan­sá­ga, vagy egy végső átok fény­lett. If­jú ter­me­te mél­tó­sá­got su­gár­zott. (Jaj, csak ne ár­nyé­kol­ná be a fen­sé­ges úr szép­sé­gét az a lár­va­ké­pű, húgy­ban csúsz­ká­ló csu­pasz vén­ség! Bár ami igaz, igaz: a her­ceg­nek is el­pisz­ko­ló­dott kis­sé az ing­gal­lér­ja, s gyű­rűs ke­zé­vel ­– hogy nem lop­ták le ró­la? ­– ügyet­le­nül ta­kar­gat­ta a hosszú fe­ke­te ka­bát­ján éktelenkedő fol­to­kat.

Ezt nyil­ván utó­lag kép­zel­te hoz­zá Remizov. Meg­le­het, hogy még­is csak ma­gá­val be­szél­ge­tett a bör­tön­fo­lyo­són?

 
                                                    *

A stí­lus bű­báj, ár­mány. Nem lett vol­na sza­bad töb­bet nyúj­ta­nia az ol­va­sók­nak, mint sa­ját ma­gát. Az asz­ké­ti­kus élet­mód­ban ke­res­ni a lé­nye­get. A töb­bi ­– a küz­dés ­– me­se­be­széd.

“Ön­nek nagy esé­lye van be­tör­ni a nyu­ga­ti könyv­pi­ac­ra.”

Vissza­hall­ja a kecsegtető sza­va­kat. “Az ér­zel­me­im­mel? Az éle­tem­mel? ­– he­beg­te za­var­tan a ne­ves kri­ti­kus­nak. ­– De hát az én múl­tam, az én sor­som csep­pet sem ol­csó szórakozás!...A tör­té­né­sek közt mind job­ban el­mo­sód­nak a ha­tá­rok, s ami meg­ma­rad: bi­zony­ta­lan­ság, ké­tely. Fé­le­lem­ér­zet. Nem tu­dok azo­no­sul­ni az el­ve­szí­tett, a vissza nem szerezhető kö­zös­ség­gel. S a táj­jal is egy­re ne­he­zeb­ben. A képzeletemből felsejlő terrámon nem te­rem meg a dé­li­gyü­mölcs...”

Na­po­kon át fe­küdt a pá­ri­zsi ke­re­ve­ten. A her­ceg egy­ked­vű­sé­gé­ben volt va­la­mi előremutató ­– gon­dol­ta. ­– Akit bár­me­lyik pil­la­nat­ban el­ér­het a vég, azt nem há­lóz­za kö­rül sem­mi­lyen ké­tely. S ha még­is, fö­lös­le­ges fény­űzés­nek tart­ja vesződni ve­le.

     A sza­ba­du­lás nap­ján, ahogy a kis­vá­ro­si ál­lo­más sön­tés­pult­já­ra kö­nyö­köl­ve állt, a lá­tó­me­ze­jén kí­vül egy­szer csak mint­ha meg­moz­dult vol­na va­la­mi. Szin­te meg­ré­mült at­tól, hogy mi­lyen kö­zel van­nak egy­más­hoz... Úgy hát ak­kor ő, a tár­sa­da­lom­ba visszatérő Remizov, mi­ként a rin­gó zöl­det vagy a csu­pasz fa­törzs­ön a fény­fol­to­kat, bár­mi­kor meg­érint­he­ti azt az utá­noz­ha­tat­lan szép­sé­get, amely (a lány tu­da­tá­ban is) pil­la­nat­nyi vá­gya­ko­zást, örö­met fe­je­zett ki, ab­ban a fris­sen va­kolt kis ál­lo­más­ban Alig le­he­tett több az egész egy fu­val­lat­nál, szin­te a levegővel su­hant to­va. Kö­vet­het­te vol­na, csu­pán az il­la­ta nyo­mán, a me­re­dek lejtőn, a fo­lyó ha­ra­gos­zöld­jét meg­vil­lan­tó ho­mo­kos fö­vé­nyen, de va­la­mi ösz­tön­sze­rű­en vissza­tar­tot­ta ak­kor. Mint­egy meg­érez­te, hogy egy is­me­ret­len ve­szélyt rejtő, más­ar­cú kö­zeg­be kell be­ha­tol­nia, za­va­ros, belső vi­ha­rok­tól súj­tott év­szak­ok­ba, me­lyek egész lé­nyét, ideg­rend­szer­ét pró­bá­ra te­szik majd...

Az­tán, aho­gyan vissza­kap­ta tel­jes ne­vét, mely hosszú időre le­vált ró­la, úgy ta­lált rá ma­gá­ban is­mét azok­ra a ki­tép­he­tet­len tu­laj­don­sá­gok­ra, melyekről el­hit­te már, hogy nyo­muk ve­szett. Ami­lyen vá­rat­lan kí­ván­csi­sá­got és el­ér­zé­ke­nyü­lést vál­tott ki belőle a fel­kí­nál­ko­zó női test, épp­oly ér­zé­keny gya­nak­vás­sal fo­gad­ta ki­vá­lasz­tott­já­nak hangulat‑ és hi­ú­ság­te­nyé­sze­tét. E., hosszú haj­fo­na­tát ki­bont­va, ke­zé­ben egy szín­há­zi lap­pal vagy egy könyv­vel, va­la­hány­szor ha­nyatt ve­tet­te ma­gát a heverőn, hogy el­me­rül­jön az ol­va­sás­ban, aj­kát buz­gón csü­csö­rít­ve moz­gat­ta, mint­ha nyo­mo­kat akart vol­na hagy­ni pár­ná­ba le­helt sza­va­i­val. Per­cek múl­va az­tán, ha el nem aludt, le­csap­ta a könyvet: “Unom.” “Mit unsz?” Remizov sej­tet­te, mi kö­vet­ke­zik. “Lá­tod, már Tolsz­toj sem hitt a har­mo­ni­kus együtt­lét­ben, amiről te annyit pa­polsz.” “Tolsz­toj? Pe­dig ő mo­ra­lis­ta volt...” “És Dosz­to­jevsz­kij: ő még job­ban lát­ta, hogy az eredendő rossz a ci­vi­li­zált em­ber­ben is ott su­nyít.” Remizov oda­ment hoz­zá, és ki­tép­te kezéből a köny­vet. “Tud­tam, hogy nem fogsz meg­ér­te­ni ­– len­dült tá­ma­dás­ba a nő; ar­ca pil­la­na­tok alatt könny­ben úszott. ­– Sza­dis­ta vagy te is.” “Min­den fér­fi sza­dis­ta ­– szaj­kóz­ta gú­nyo­san Remizov, föl‑alá sza­lad­gál­va. ­– És min­den nő úgy ol­vas, ahogy te. Elég egy mon­dat, amely sze­rin­ted rád és rám vo­nat­ko­zik, az­tán Is­ten ve­led irodalom!...” Négy­kéz­láb fe­jez­te be a mon­da­tot, mert köz­ben meg­bot­lott a vas­tag szőnyeg szé­lé­ben, és or­ra bu­kott.

E. ke­rek tér­de az évek táv­la­tá­ból is vi­lá­gí­tott. Vagy csak egy gipsz ku­tya po­fá­ja az ott a heverőn (?) ­– az el­ál­mo­so­dó Remizov ver­te le az imént, ahogy for­go­ló­dott. Öregedő fél­ben ne­he­zeb­ben szo­kott el­alud­ni. Le­bu­kó fe­jét ki, mi tart­ja meg? Mi­ó­ta zu­han ká­bul­tan ön­tu­da­tát veszt­ve, és mi­lyen ma­gas­ból, Úr­is­ten!

Sö­tét ar­cán az őszi orosz erdők vissz­fé­nye ra­gyog.
                                                    *

Mint nagy női sze­mé­rem­test­tel, néz szem­be a sö­tét­ség­gel, ahon­nan megerőszakolt nősténymacskák jaj­ga­tá­sa hal­lat­szik. A pan­tal­ló­szá­rán va­la­mi me­le­get érez. “Ho­gyan té­ved­tél be ide, tar­ka szőrű kis ci­ca?” Öl­be ve­szi, és be­szél­ni kezd hozzá: “Tejem saj­nos nincs... Nemrég ad­tam el né­hány öl­tö­nyö­met, hogy ki­fi­zet­hes­sem a lakbérhátrálékot.”

Eszé­be jut, hogy egy té­li dél­utá­non asszo­nya ült így az ölé­ben, resz­ket­ve vár­ta az ő öle­lé­sét, majd gör­csös szo­ron­gás­tól kí­sér­ve vég­te­len­nek tűnő órá­kon át kí­noz­ták egy­mást a ri­deg ho­mály­ban. Remizov rég meg­érez­te, hogy en­nek a nőnek a ne­ve­té­sé­be ré­mü­let ve­gyül, mint­ha nem is az ő élő üs­tö­két si­mo­gat­ná, ha­nem egy mú­ze­um­ban ki­ál­lí­tott ha­lot­ti ko­po­nyát. S sze­ret­ke­zés után, mint aho­gyan egy pu­ri­tán or­to­dox lé­lek­hez il­lik, a vágy tűn­tén szé­gyen­ke­zés égett te­kin­te­té­ben. Remizov hány­szor ma­ga elé kép­zel­te, amint E. a tü­kör előtt azt haj­to­gat­ja: “Én az ég ki­vá­lasz­tott­ja va­gyok. Hogy nem jöt­tem rá ha­ma­rabb?” ­ Ke­ze ahogy vé­let­le­nül a mel­lé­hez ér, el­pi­rul. ­ “Ez egy ha­lott test?...” S a má­sik pil­la­nat­ban a duz­za­dó ke­bel fel­rob­ban.

Remizov eköz­ben meg­sza­kí­tás nél­kül mo­no­lo­gi­zál: “Mer­re tart Orosz­or­szág, mit gon­dolsz?! Hát az orosz emig­ráns írók prózája?...Az em­be­ri­ség mi­kor jön rá vég­re, hogy a Saint Just‑ök cél­tu­da­tos­sá­ga még ha tisz­ta is, mint a haj­nal­csil­lag, a kon­ven­tek tisz­ta­sá­ga min­dig kétséges...”

Az asszony bűn­bá­nó fej­tar­tás­sal megy be a fürdőszobába. Remizov ma­ga előtt lát­ja, amint tér­de­pel­ve si­kál­ja a lépcsőket vagy a pad­lót, és fölpillant: “Ne légy olyan kéjsóvár!”...

Az­tán a hagy­ma­szag­ra ér­zé­keny, kes­keny, fi­nom orr­cim­pák halk szi­po­gá­sát hall­ja, a messzeségből. (Remizov ta­pin­tat­la­nul zöld hagymacikát rág­csál a ka­vi­ár­ral.) Az asszony szem­re­há­nyó­an el­for­dul; majd le­fek­vés­kor ar­cát főtt ka­mil­lá­val bo­ro­gat­ja. A gőz fe­lett a föl­he­vült bőr pó­ru­sai ki­tá­gul­nak. Sze­mé­ben sö­tét, foj­tott csil­lo­gás.

A lám­pa fé­nye mint­ha gyen­gül­ne. A hosszú­kás, sá­padt női arc raj­zo­la­tát Remizov me­rész kép­ze­le­te ra­ga­do­zó ma­dár­nak lát­ja. Meg­bor­zad­va huny­ja be sze­mét.

 

Bu­zog a víz az ezüst­sza­mo­vár­ban. Remizov ma es­te nem akar a mos­lék ízű bör­tön­te­ák­ra em­lé­kez­ni. So­vány ke­ze ki­nyúl egy el­ve­szett kéz után. A múlt, ha só­vá­rog­ni kez­desz, mind messzibb­nek mu­tat­ja ma­gát. Jó vol­na leg­alább egy si­mo­ga­tás­sal ér­zé­kel­tet­ni, hogy mennyi­re el­szo­mo­rí­tó­an mú­lik az idő. Min­den késő már.

 
1992. ok­tó­ber
 
 

 


* Roger Mar­tin du Gard

* Cendrars: A transzszibériai exp­ressz és a fran­cia­or­szá­gi kis Jo­han­na pró­zá­ja