Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bestseller avagy a bestia nem alszik 3.

2010.02.20

A rész­vét
 

A pol­gá­ri író, akár a vesz­tes, úgy vett szám­ba min­dent, ami a vi­lág­há­bo­rú után környezetéből, or­szá­gá­ból még meg­ma­radt. A Har­ma­dik Köz­tár­sa­ság po­li­ti­kaiéstár­sa­dal­mivezetőrétege ­– csó­vál­ta meg a fe­jét az ame­ri­kai ven­dé­gek tisz­te­le­té­re össze­gyűlt ma­gyar tár­sa­ság lát­tán, s gon­do­lat­ban hoz­zá­tet­te: Dinnyés mi­nisz­ter­el­nök; Ve­res Pé­ter, az új hon­vé­del­mi mi­nisz­ter... Tildy Zol­tán, az el­nök, s a ka­bi­net­iro­da főnöke egy Mihályfi ne­vű új­ság­író. Mindenből har­ma­dik gar­ni­tú­ra... Negyven‑ötven év múl­va ki fog tud­ni ró­luk vajon?... Kí­no­san vi­gyor­gó tör­pék a fi­a­tal, szé­les vál­lú ame­ri­kai sze­ná­to­rok kö­zött. A ven­dé­gek, az im­pe­ri­a­lis­ta nagy­ha­ta­lom képviselői pe­dig fö­lé­nyes vi­gyo­rú gaz­dag gyer­me­kek, akik min­den te­kin­tet­ben a vi­lág mél­tó ura­i­nak kép­ze­lik ma­gu­kat. Pe­dig na­gyon az ele­jén van­nak minden­nek, ami­nek mi, eu­ró­pa­i­ak már a vé­gén va­gyunk.

     A pol­gá­ri író két fé­nyes, hű­vös na­pot töl­tött vi­dé­ken. Az eg­ri ut­cá­kon nagy sze­ke­rek vit­ték a gaz­dák pin­cé­i­be a mus­tos hor­dó­kat. Az er­je­dés sza­ga az ösztön‑kiélés utol­só sza­bad fel­lob­ba­ná­sa­i­ra em­lé­kez­tet­te, hisz a bom­lás­tól a be­éré­sig terjedő hosszú út koc­ká­za­ta­i­val szá­mo­ló új rend­szer nyil­ván leg­jobb­nak lát­ta, ha egyelőre be­tilt­ja a privát‑örömöket... A tár­sas gép­ko­csi, ami­vel vissza­tért Bu­da­pest­re, vi­dé­ki kas­té­lyok mel­lett ha­ladt el, me­lye­ket ki­ra­bol­tak és fel­éget­tek, csak a csu­pasz, sze­nes fa­lak ma­rad­tak meg.

     Min­den sér­tést meg­to­rol­ni! Min­den ál­do­za­tot felvállalni!... Ép­pen szín­da­ra­bot írt egy meg­gyil­kolt (vagy in­kább ön­gyil­kos?) nőről, ami­kor szólt a te­le­fon, és T. dok­tor je­lent­ke­zett. “Va­jon mit akar­hat?” ­– gon­dol­ta. Hó­na­pok óta nem hal­lot­ta a de­rék em­ber hang­ját.

Éj­jel át­élt fé­lel­mi ro­ha­má­hoz ez a be­szél­ge­tés is hoz­zá­já­rult bi­zo­nyá­ra. Az or­vos fe­le­sé­ge ön­gyil­kos­sá­got kö­ve­tett el, s meg­halt.

Az író nyug­ta­la­nul aludt, reg­gel ólom­ta­gok­kal éb­redt.

Hát ké­rem, meg­tör­tént” ­– mond­ta volt az or­vos min­den be­ve­ze­tés nél­kül. Az író hal­vá­nyan em­lé­ke­zett a csi­nos, na­gyon ápolt kül­se­jű asszony­ra, aki egyet­len egy­szer járt ná­luk. A férj el­mond­ta, hogy va­la­mi­lyen ti­tok­za­tos be­teg­ség­ben szen­ve­dett, s azért nem mer­tek te­le­font sze­rel­tet­ni la­ká­suk­ba, mert fe­le­sé­gét ál­lí­tó­lag amúgy is ül­dö­zik, és min­den­fé­le go­rom­ba­sá­got ki­ál­ta­nak utá­na.

Az író meg­hív­ta ma­gá­hoz T. dok­tort; ti­tok­ban ar­ra gon­dolt, hogy olyas­mit tud­hat meg tőle, ami­nek eset­leg hasz­nát ve­he­ti készülő drá­má­ja fe­le­ség­gyil­kos­sá­gi je­le­ne­té­hez. Az­tán át­vil­lant agyán a gya­nú, hogy az ő ko­ráb­bi be­nyo­má­sai sze­rint mint­ha az or­vos­nál sem lett vol­na min­den rend­ben: ál­lan­dó fej­fá­jás­ra pa­nasz­ko­dott, egyik al­ka­lom­mal feltűnő kar­mo­lá­so­kat fe­de­zett föl a fér­fi duz­zadt ar­cán. Ha vi­tá­ra ke­rült sor köz­tük, T. fél­mű­velt, vagy kis­sé za­va­ro­san mű­velt em­ber be­nyo­má­sát kel­tet­te, aki lel­ke­sen és szer­te­le­nül vég­zi szak­má­ját, s va­ló­szí­nű­leg kó­ros ero­ti­kus vál­ság­ban él.

“Dr. T. el­jött ­– je­gyez­te föl később nap­ló­já­ba az író ­–, de most más­kép­pen mond­ta el fe­le­sé­ge ha­lá­lát, mint a te­le­fon­ban. Ta­lán rosszul ér­tet­tem; most azt mond­ja, hogy fe­le­sé­ge hir­te­len halt meg, ér­sza­ka­dás, agy­vér­zés vég­zett ve­le...”

Az író nap­ló­já­ból nem de­rül ki több a szerencsétlenségről. “A fe­lej­tés min­den mód­ját meg­kí­sé­rel­tem ­– mond­ta T. dok­tor ­–, a sze­xu­á­lis mó­do­kat is.” (Ez nem túl ko­rai így? Mint­ha későbbi ­– nem más­na­pi – val­lo­más len­ne.) “Sem­mi sem se­gít.” ­A nap­ló­be­jegy­zés a meg­öz­ve­gyült or­vos­nak ez­zel a le­mon­dó le­gyin­té­sé­vel sza­kad meg. Az író ezt egy­szer­re ko­mi­kus­nak és szo­mo­rú­nak ta­lál­ja.

 

Kép­zel­jünk ma­gunk elé egy vö­rös ha­jú, vál­las fér­fit. A ne­héz év­ti­ze­dek nem kop­tat­ták le ar­cá­ról a jám­bor mo­solyt, jól­le­het Bu­da­pest pin­cé­i­ben buj­kál­va vé­szel­te át a meg­szál­lás és a front fenyegető bor­zal­ma­it. Az ismerősök, főleg a T. dok­tor si­ke­res pra­xi­sá­nak ki­já­ró há­lá­ból, fe­le­sé­gét is el­buj­tat­ták a nyi­las pri­bé­kek elől; bár nem min­dig vol­tak együtt. Az or­vos időnként koc­ká­za­tos “ki­szál­lá­sok­kal” ho­no­rál­ta a bi­zal­ma­sa­i­vá vált pá­ci­en­sek együtt­ér­zé­sét és bá­tor­sá­gát.

A jó­sá­got ta­lán könnyebb vi­szo­noz­ni, mint a rosszat (min­den sér­tést!) meg­to­rol­ni ­– tűnődik bo­rús ma­gá­nyá­ban az író. Nem­csak ő.

“A nők lát­szó­lag őszintébbek ná­lunk, de ez leg­több­ször be­nyo­má­sa­ik örö­kös in­ga­do­zá­sa­i­ban nyil­vá­nul meg.”

T. dok­tor ku­sza fej­te­ge­té­se­it egy­ál­ta­lán nem könnyű kö­vet­ni.

“Ha­mi­sak, oda­adó­ak, cso­dá­lat­ra mél­tó­ak... és köz­ben al­ja­sak, va­la­hány­szor át­en­ge­dik ma­gu­kat meg­fog­ha­tat­lan in­du­la­ta­ik­nak...”

Az or­vos szem­pil­lái ide­ge­sen vib­rál­nak; túl so­kat lát­szik fe­cseg­ni.

“Maupassant ezt zse­ni­á­li­san fej­ti ki ­– T. te­kin­te­te iz­zik. ­– Azt mond­ja ró­luk, hogy ha­zud­nak, anél­kül, hogy tud­nák, hogy akar­nák, anél­kül, hogy ér­te­nék... mi­vel ér­zel­me­ik tel­je­sen őszinték!”

(Rá­adá­sul még Maupassant is.) Az or­vos hang­ja hir­te­len meg­bi­csak­lik; csak el ne sír­ja ma­gát.

“Ilyen vá­rat­lan, őrült el­ha­tá­ro­zá­sok ta­nú­ja vol­tam én ne­megy­szer, most már tisz­tán lá­tom. Ez­zel si­ke­rült meg­dön­te­nie min­den okos­ko­dá­so­mat. Min­den jó­zan belátást!...”

Csi­nos, mond­hat­ni szép po­fi­ka volt. Ar­cán diszk­ré­ten állt a fes­ték. Ke­dé­lye, igaz, hul­lám­zott, de hang­ja rit­kán ke­mé­nye­dett meg s lett el­lent­mon­dást nem tűrő... (Úgy lát­szik, ez­út­tal ez tör­tént.) T. már alig vesz lé­leg­ze­tet:

“En­gem tűr­he­tet­len mig­rén kín­zott ép­pen. Nem fi­gyel­tem rá kellőképp... Rá­hagy­tam min­den os­to­ba­sá­got. Ki tud­ná pon­to­san meg­mon­da­ni, mi­ó­ta lett ked­venc slá­ge­re a «meg­ölöm magam«! Nem ta­lál­tam a re­cept­töm­bö­met, pe­dig in­dul­nom kel­lett... «Ki­ug­rom az ablakon!« Kü­lö­nös, ér­zel­mes han­gon mond­ta, szin­te bensőséges zsa­ro­lás­sal. Rá­hagy­tam ezt is; a föld­szin­ten la­kunk. Le­het, hogy el is ne­vet­tem ma­gam, mi­kor tág­ra nyi­tot­tam az ab­la­kot. Han­gom, ál­lí­tom, sze­líd volt, ud­va­ri­as: “Csak utánad!...”

Vé­let­le­nül nem Maupassant‑nál ol­vas­ta? ­– kér­dez­het­te vol­na az író. T. dok­tor azon­ban nem ha­gyott időt a köz­be­szó­lás­ra:

“El­ha­tá­ro­zá­sa­i­nak ki­szá­mít­ha­tat­lan­sá­ga rej­tély ma­rad szá­mom­ra. De, lám, min­dig min­den si­ke­rül ne­kik. ­– Ezt már töb­bes szám­ban mond­ta. ­– Még a ha­lál is.”

A rész­vét­nyil­vá­ní­tó mit te­het ilyen­kor. Csen­des bó­lin­tás­sal mo­tyog­ja: “Örök rej­tély.”                                    

    
2003. már­ci­us 15.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
                                           Meghitt kettesben                                         
 
– Befogadsz?

Úgy nézett ki, mint egy ágrólszakadt, amint szétterpesztett lábbal megállt az egyetlen várakozó szoknyás lény előtt a néptelen peronon. A nő rögtön kapcsolt, hogy nem idevalósi. Első gondolata az volt, hogy szó nélkül faképnél hagyja az elhanyagolt külsejű alakot, de az pimaszul folytatta:

– Valakit vártál… – Inkább volt állítás, mint kérdés. A nő, mint akit megbabonáztak, kész lett volna már engedelmesen kimondani, az igent; ám csak most jött a kegyelemdöfés: – De nem jött meg az illető.

A nő tanácstalanul nézett körül. Már nem volt fiatal, szép tartása azonban valamelyes méltóságot kölcsönzött neki (legalábbis azt hitte eddig; pávás, büszke járását dicsérték valamikor). Igaz, kissé vidékiesen öltözködött, s egy idő óta a szarkalábak birtokba vették szeme alatt a bőrt. Szüleit régen eltemette, s a bárpincértől, aki elhagyta, több hónapja nem kapott levelet.

– Bízhatok-e benned? – súgta oda neki bandzsítva az ismeretlen férfi, mikor megindultak végre a kijárat felé, s a nő lehajtott fejjel,       riadtan nézett a lába elé, mint aki szégyenkezve, tehetetlenül tűri mégis, hogy a másik úgy haladjon mellette, mintha cinkostársak volnának.

– Az igazság kés, ezt jól legyezd meg – mondta kétértelműen, gonosz vigyorral a jövevény. – Egy meggondolatlan pillanat, és átvágja a torkodat.

          Az asszony együgyűen, kissé ütődött képpel bólintott a szokatlan kijelentésre, mint aki nem tulajdonít túl nagy jelentőséget a szavaknak, vagy egyáltalán nem szándékszik odafigyelni olyasmire, ami rajta kívül esik, történik: éppoly keveset törődik az elhangzott figyelmeztetéssel, akár egy vaktában elhajított kővel.

A kopasz dombháton kapaszkodtak szótlanul. A férfi hátra-hátrapillantott, olykor morgott is valamit, de azért ment tovább. A település szélén haladtak már, a cigánysoron is túl valahol, amikor a nő lassított, majd megállt egy rozoga kapu előtt, amelyiket nemhogy kulcsra zártak volna, de be se volt akasztva. A férfi ezen egy kicsit megütközni látszott, majd leszegett fejjel követte az asszonyt. A félhomályban feje beleütközött egy zsinegen lógó, rozoga kalitkába.  

– A papagáj meglógott, mi?! – jegyezte meg némi elégtétellel. A kalitka üres volt, benne émelyítő szagú madáreledel.

Bennebb ódon, nagy asztal, egy szúette komód, bolyhos plüssel letakart hátas faágy. A falon megsárgult gobelinek. Egyiken egy csíkos szőrű macska: a szoba akármelyik sarkában légy, egyenesen rád   mereszti zöld szivárványos szemét.

A konyhában éhség fogta el a betolakodót.

– A kenyér száraz – szólalt meg a nő rekedt hangon.

– Nem baj – mondta a férfi. – A legelfogadhatóbb személy vagy, akit csak ismerek. – S a tőle megszokott, idétlen vigyorral asztalhoz ülve, otthonosan rákönyökölt a pecsétes abroszra. – Azért nem muszáj hogy elbízd magad. – Közben mohón pislantott a lábasban őrzött ételmaradékra.

– Van egy kis juhsajtom, meg ez a falatnyi gombapaprikás – hadarta a nő a tornyosuló mosatlan felé hátrálva.

– Kár volt begyújtani a gázrezsót, jó ez hidegen is – jegyezte meg a férfi, miután már a hűtőszekrényből előkerült három tehéntúrós gombócot is befalta, jól megcukrozva, tejfölözve. Közben tele szájjal megismételte a kérdést, hogy: “Bízhatok-e benned?”

           Lábát felrakta a másik székre, és miközben a nő, aki végig állva maradt, ugyanolyan közönyös arckifejezéssel bólintott a kérdésre, mint korábban, ő megpróbálta könnyed hangvétellel uralni a helyzetet.         

           – Azt gondolod biztosan, hogy ez a minden lében kanál pali még az asztalnál sem képes lazítani! – Majd fakóbb hangon: – Nem fogod megtudni soha, hogy mibe került nekem ez a derű. – Kiszólását azonban már meg is bánva, nyersen rámordult a nőre: – Mit bámulsz folyton?… Ne merj lenézni. Azt gondolod rólam, hogy bolond lyukból bolond szél fúj… Egyszerűen nem állhatom a kényelmet! – Ezt már rikácsolta: – Azért nem terpeszkedem hátra, mint Pató Pál, a karosszékedben, hanem inkább kuporgok, mint egy nyomorék!…

            – Italom nincs, csak eperszörp – mondta halkan az asszony.

– Az elég baj – nyögte a férfi, felállva s eltávolodva az asztaltól. Csak most látszott meg rajta, hogy mennyire csont és bőr Inas karja, nyaka, mindene aszott volt.

– Kicsomagolnék, ha lenne mit. – Könnyű léptekkel végigsétált a szobán. S csak úgy mellékesen hozzátette: – Mindent elszedtek tőlem, nemcsak a könyveimet.

– Mikor? – nézett rá csodálkozva a nő; de nem kapott választ.

          Amíg a látóhatárt megnövelő hegyek bevilágítottak az ablakon, minden olyan barátságosnak tetszett. Aztán egyszeriből…

– Ez itt egy meghitt otthon?! – Az asszonyt a rámeredő szatírarctól hirtelen ijedtség fogta el. “Lehet, hogy csak képzelődöm?”, gondolta. A vendég arcára különös árnyékok vetültek: állán, füle tövében, mintha mindenütt bőrkeményedések képződtek volna.

– A boldogság a legrohadtabb érzés a világon – folytatta a férfi. – Nézz körül! Csupa önző pofa, egytől egyig azért tülekszik, hogy ő boldog legyen!

A nő válla fölött a repedt falitükörbe pillantott; nem a képmásukat figyelte, inkább mintha a tükör mélyén keresett volna valamit vagy valakit.

– Menjünk a kocsmába – ajánlotta váratlanul az férfi. – Ott biztonságban van az ember. – S élethű grimasszal kísérte szavait.

– Nincs kedvem – mondta fáradt hangon a nő.

– Miért?

– Késő van… Különben is: hogy jön az, hogy egy vadidegen férfival beállítsak oda. Ráadásul… – Hirtelen elhallgatott.

– Ráadásul fiatalabbnak néz ki, min te. Ezt akartad mondani, ugye?! – S mert a bozontos szemöldök alól kisütő, fürkésző tekintet elakadt a homályban, a nő csak a zsémbes kifakadást érzékelte. – A magadfajták azért születnek, hogy mindent elrontsanak, ami még tűrhetőnek látszik ebben a ganéságban! – Megjátszott fölénnyel. – Ismerem a céget!

Sokáig a falat támasztotta, majd a padlón kuporgott. A nő közben kiment a konyhába, villanyt gyújtott. Amikor visszajött, a férfi feszült tartásban járt körben a szobában, a szőnyeget kikerülve; vigyázott, hogy rá ne lépjen. A nő a konyhából beszüremlő fényben látta, hogy mindenik konnektorból ki van tépve a dugó.

– Lehallgatnak – suttogta a férfi, szájára téve mutatóujját. – Előbb-utóbb rád állítanak valakit. – Nyugtalanul kezdett ide-oda járkálni, furcsán nézett a nőre, aki nem tudta, hogy komolyan vegye-e a jövevény ijesztgetését.

– A bizalom illékony valami – motyogta a férfi, s szemérmesen elfordította a fejét. – Jobb, ha nem olvasod ki a tekintetemből… – Nem mondta ki, hogy mit; a hangsúly a levegőben maradt.

A nő, mint akit megbántottak, sietve, gépies mozdulatokkal, vetett ágyat, s köszönés nélkül kivonult a konyhába. Mielőtt betette volna az ajtót, figyelmeztetőleg még visszaszólt:

– Nem ártana, ha megmosakodna lefekvés előtt.

A férfi az ajtóhoz sietett, megállt a villanyfényben.

– Van, amit a félelem vagy a szükség sem képes összebékíteni. – Talán magyarázkodásnak szánta, de valahogy fölényesen hangzott ez is, mint korábbi megjegyzése – midőn lehúzva cipőjét, dagadt bokáját s a talpát kezdte masszírozni: “A tudás ronda dolog.”

          – Hol voltál árvízkor? – szólalt meg valamivel barátságosabb hangon a sötétben. – Engem üldözőbe vett a Szamos. A barna, szennyes árban oltári képek tűntek föl előttem. Addig bámultam a zavaros hullámokat, míg úgy éreztem, az elmém is megzavarodik. Egy ázott kis egeret láttam összebújni egy dög cirmossal, az alvilági sötétségbe sodródva egy szakadozott gyékényen. – Idegesen fel- kacagott. – Azért ez túlzás… Ha azt mondanám neked, hogy nyalakodtak: el tudnád képzelni?           

           Később kivörösödött szemmel, kitágult pupillával lopakodott ki a konyhába, s a nő füléhez hajolva, aki valami gyanús kinézésű kásamaradékot majszolt, bevallotta, hogy a morfium miatt néz ki így. Mezítláb járkált, lábujjhegyen, s egy szál gatyában.

– Meddig idétlenkedsz még itt? – kérdezte az asszony.

– Nem tudok elaludni… Nyikorgó, öreg faágy. A deszkák szinte szaladgáltak alattam, ahogy forgolódtam. – Körülkémlelt a polcokon, a mosatlanok közt. – Indítékszegény környezet. – Úgy hangzott, mint egy diagnózis.

– Nem felel meg neked? – A nő először tegezte vissza.

– Én ilyet nem mondtam. Éppenséggel megfelel. Ez az áporodott csend. Már-már extrém szitu. Persze metaforikusan értve. Anyám, ha élne, holtbiztos, hogy a kendőjébe temetné az arcát. Ettől az agyalágyulásra ingerlő, foszlós, fehér nyugalomtól.

– Ezt vehetem bóknak is – mondta színtelen arckifejezéssel a nő.

– Ezért jó, hogy elkopott a küszöböd – állapította meg később békülékenyen a férfi. Lepillantott, s akárha szálka ért volna a szeméhez, gyorsan lehunyta; s mint aki többé ki sem akarja már nyitni: – Ez szokta elválasztani egymástól az embereket – tapintotta ki lábujjaival vaktában a küszöböt. – Az egylejes itt már simán, magától gurul – tette hozzá látszólag megnyugodva.

Reggel szólt a csengő. A postás volt.

– Levele van, Karola! A feladó neve nincs feltüntetve a borítékon. Lajos küldte vajon?

Ekkor lépett ki az ajtón női parkét pongyolában a hórihorgas férfi.

– A nővérem, meghívott magához – vigyorgott a postásra, és a pongyolaövet szorosabbra kötötte derekán.

“Ez a göthös alak? Karolának nincs is testvére – ámuldozott magában a postás. – Honnét került elő egyből egy ekkora tróger, mikor sose járt ide senki rokonság vagy efféle?”

          A nő lesütötte szemét, nem hazudtolta meg a mögötte álló férfit, aki kéretlenül belekotyogott a felhőtlen reggelbe.

          “Két szőrös lábszár, egy csepp hús vagy izom sincs rajta –gondolta még a postás. – Női pongyolában, mint egy fataró! Ha legalább elkaphatnám a tekintetét! A megkontyolt tyúk rázza így a fejét, köszönés helyett.”

             Magukra maradva ismét, a férfi otthonosan foglalt helyet az üres asztalnál, várta a reggelit.

             – A megpróbáltatások kínjait, a nyílt “tüzérségi belövések” után ide, a rekeszizmok alá – kezdte, élénken gesztikulálva. – Szóval késik az elfogatásom.       

A nő szégyenkezve, szipogva állt a gázrezsó előtt. Hallgatott.

– A tojás, ha lehet, másfél perces legyen – szólalt meg kis idő múlva, kellő alázattal a férfi. S anélkül, hogy szünetet tartott volna: – A szégyennel lehet élni meghitt kettesben. A besúgással nem.

 
               1995. február 24.
 
                                  
 
 
 
 
 
 
 
       Meg­vál­tósu­gal­lat
 

Minden­nek ha­lad­nia kell va­la­mi­lyen irány­ba. Az el­lá­gyu­lás­nak, az el­bam­bu­lás­nak is. Min­den rá­ér, ne­ki leg­alább­is úgy tű­nik ­– ne­ki, aki ed­dig min­dig si­e­tett, ro­hant. S most egy­szer­re csak ez az ismétlődő émely­gés, hogy el­mos­son min­den szó­la­mot, am­bí­ci­ót. A lé­lek szent, mély­sé­ges erőinek ára­dá­sa – hum­bug. Hát még az, hogy: a se­lej­tes egyed­ben rá­ta­lál­ni a rej­tett kincs­re!

Va­la­mi­kor egy nagy­áru­ház vezetője volt. Négy év­vel ezelőtt “előléptették” egy bol­dog­ság­re­kor­dot meghirdető ­– ha­zug ­– vi­lág bör­tön­pa­rancs­no­ká­vá. A CEL­LA­LA­KÓK (rab: elvetendő ki­fe­je­zés!) OK­TA­TÁ­SA AZ EM­BE­RI­SÉG NAGY CSA­LÁD­JÁ­BAN! KE­RESZ­TES (had­já­ra­tos) RÁ­CSO­KON ÁT A HU­MÁ­NUM NE­VÉ­BEN. HE­LYES NEM­ZET­KÖ­ZI­SÉG HAR­MO­NI­KUS KI­ALA­KÍ­TÁ­SA CEL­LA­TEST­VÉ­RE­ID KÖZÖTT!... Mind csu­pa nagy­be­tűt igénylő új­ság­cím.

Egy‑egy mel­lék­pa­ra­gra­fus új­ra­ol­vas­va most olyan­nak tet­szik, mint ci­ni­kus kö­pet. “Tilt­suk meg a fog­lyok zak­la­tá­sát küblihasználat köz­ben (?)”... “Ki­fej­lesz­te­ni a művelődés és a mű­vé­sze­tek irán­ti ér­zé­keny­sé­get” ­– a vég­el­gyen­gü­lé­se­sek­ben is (?)... Agyá­ban mi­ó­ta állt be a zár­lat ­– ez a kü­lö­nös “aszály”? A kö­te­les­ség­tu­dat dezhidralizációja. (A fan­taz­ma­gó­ri­á­ké ­– így ta­lán pon­to­sab­ban hang­zik.) Vas­ka­pu dör­ren, a ra­bok mocs­kos, szür­ke bőrén vé­gig­fut az al­ko­nyi bor­zon­gás. A priccs sö­tét zu­gá­ból pat­kány szö­kik elő, s or­rá­val iz­ga­tot­tan kezd szag­lász­ni a gu­mi­pik­ke­lyes pad­ló há­nya­dé­ká­ban. Most jöj­je­nek építő ja­vas­la­ta­ik­kal vagy jó­té­kony­ko­dó szó­nok­la­ta­ik­kal az ellenőrök ­– fölényeskedő vagy leereszkedő ki­vált­sá­gos­ok ­–, mert es­kü­szik rá, hogy nem vár­ja ki töb­bé, amíg a pezsgő megmelegszik!...

Akár­ha száz­lá­bú­ak mász­kál­ná­nak tes­tén, a ru­ha alól (a háj nem melegíti már) ki­szo­rult a ma­ra­dék hő. Le­het, hogy csak rosszat ál­mo­dott, és sem­mi sem igaz ab­ból, hogy a fegyőr kellő éber­sé­ge hí­ján a fog­va tar­tott költő sza­kadt zub­bo­nyát al­vadt vér és szenny bo­rít­ja, s a fejéből bűzlő genny szi­vá­rog? A ki­vá­lasz­tott ko­po­nya a köz­bűn­té­nye­sek kö­zé ke­ve­re­dett, s ki­folyt agy­ve­le­jét a ra­bok szin­te ké­je­sen rug­dos­sák, mint egy le­fú­jó­dott lab­dát. (Egy kéj­gyil­kos ép­pen whis­kyvel ün­ne­pel­te meg szü­le­tés­nap­ját; a bör­tön­igaz­ga­tó­ság kü­lön­le­ges be­ad­vá­nyon dol­go­zik a sza­dis­ták­kal va­ló bá­nás­mód je­len­le­gi szi­go­rát enyhítendő.) A fa­ji tü­rel­met­len­ség “köz­tör­vé­nye­sek­nek” ál­cá­zott, szer­ve­zett maf­fi­ó­zói rö­hög­nek a vég­ze­tes in­ci­den­sen, meg­pró­bál­ják összeszedni‑ka­na­laz­ni, ami a ki­vá­lasz­tott ko­po­nya agyvelejéből meg­ma­radt. Az­tán jön úgy­is az am­nesz­tia, s a fel­for­ga­tók és gyil­ko­sok (akik kü­lön­ben va­lu­ta el­le­né­ben ked­vük­re kö­zö­sül­het­nek bent szaj­hák­kal) nagy po­fá­val a faj­za­tát is meg­át­koz­zák an­nak, aki nem érez ve­lük, és nem áll ki ügyü­kért.

Ilyen egy láz­álom. A zsol­dos el­nyúl­va va­ka­ró­zik iz­zadt da­maszt ágy­ne­mű­jén. Ha meg­hal ­– fog­lal­ko­zá­si ár­ta­lom! Őrá már fegy­vert sem fog­nak, mint elődjére. El­bam­bult ve­lük együtt. A fen­ti­ek­kel, meg a ben­ti­ek­kel... S most ez az el­gyen­gü­lés ­– mint va­la­mi su­gal­lat. Hogy vesd le bű­ne­i­det. Vesd le ar­co­dat. A fe­gye­lem­mel és a ki­tün­te­té­sek­kel tar­tó­sí­tott smin­ket. A kály­ha majdhogy szét nem rob­bant, úgy be­fűt­te­tett. De ez sem elég. Még, még! Csak a jó me­leg­ben! Kü­lön­ben tűr­he­tet­len. S már eme­li is, ál­lá­hoz kö­ze­lít­ve, me­rev térd­ka­lá­csát. Össze­zsu­go­rod­ni, igen, mint az anya­öl­ben...

 
 1994. már­ci­us 29.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Agykontroll
 

Az implantátum tu­laj­don­kép­pen a hip­nó­zis utá­ni szug­gesz­tió, ame­lyet a kí­sér­le­ti alany tu­dat­alat­ti­já­ba jut­tat­nak. Egy kö­zel mik­ro­szko­pi­kus nagy­sá­gú elekt­ro­ni­kus megfigyelő esz­köz gyűj­ti és ad­ja to­vább a kó­dolt audioés szí­nes vi­de­o­je­le­ket... A hipnoamnezia: időleges em­lé­ke­zet­vesz­tés a poszthipnotikus szug­gesz­tió kö­vet­kez­té­ben. A kísérleti alany al­va­já­rá­si ál­la­pota ab­nor­má­lis: tud sé­tál­ni, fut­ni. A ma­ni­pu­lált tu­dat “ügy­nök”: a legképtelenebb felső – “Égből jött” – utasításokat is végrehajtja. (A NSA csúcs­tech­no­ló­gi­á­ja)

 

A nő után ira­mo­dott, aki már‑már gőgös mél­tó­ság­gal tol­ta ma­ga előtt a moz­gás­sé­rült fér­fit. Utol­ér­te őket. Egyelőre a meg­fi­gye­lés­nél tar­tott; még nem tud­ta, mit fog ten­ni. Csak annyit tu­dott (“most már ér­zem”), hogy kü­lön­le­ges ké­pes­ség­gel ren­del­ke­zik (“ru­há­zott fel az Ég”).

Az idős fér­fi ki­fe­je­zés­te­len arc­cal né­zett ma­ga elé. Őt ez sér­tet­te. (“En­gem akar sér­te­ni!”) Nem állt messze at­tól, hogy felbőszítse ma­gát. A rok­kant­ság kü­lön­ben va­la­mi­lyen komp­le­xust szo­kott ki­vál­ta­ni az emberekből. (“Le­het, hogy ku­tya ba­ja. Csak te­szi ma­gát. Hogy ér­de­ke­seb­bé vál­has­son. Vagy talán így könnyebben lehet kémkedni?”)

A megfigyelőt a ki­lá­tás úgy­szól­ván hi­de­gen hagy­ta. A te­re­bé­lyes pla­tá­nok meg gesz­te­nye­fák, a va­das­kert pe­re­me, és amit a le­haj­ló ágak lomb­jai el­ta­kar­tak. Mind­ez a tá­vol­ban jól kivehető szá­raz­föld­höz tar­to­zott. Az el­kép­zelt bé­ke szi­ge­té­hez. Az ő va­ló­di (haj­da­ni) vi­lá­ga még messzibb­nek tűnt. Plá­ne, ami­ó­ta nem em­lé­ke­zett gyer­mek­ko­ri ba­rá­ta­i­nak a ne­vé­re. Volt ami­re fog­nia: a nagy mér­ték­ben fo­gyasz­tott kof­fe­in ízé­vel ke­ve­re­dett vod­ká­ra s ku­bai rum­ra. Va­la­hány­szor fél­álom­ból föl­ri­ad­va lát­ha­tat­lan ala­kok­kal vi­as­ko­dott, az volt az ér­zé­se, hogy va­la­mi­lyen kény­szer ha­tá­sá­ra cse­lek­szik. (“Egy­ál­ta­lán: mit ke­re­sek itt?!”) Va­la­hol ol­vas­ta, hogy a mes­ter­sé­ge­sen oko­zott pa­ra­no­ia fo­ko­zá­sá­ban az ön­ger­jesz­tés is sze­re­pet játsz­hat, és pá­ni­kot idéz­het elő. Meg­pró­bált hát nem gon­dol­ni pil­la­nat­nyi hely­ze­té­re, már csak ami­att is, mi­vel az al­ko­hol ­– csu­pán az utób­bi hó­na­pok­ban szo­kott rá ­– jócs­kán meg­nö­vel­te ingerelhetőségét. A bár­ban es­tén­ként min­den megerőltetés nél­kül feltörő szar­kaz­mu­sa, csípős meg­jegy­zé­sei az al­kal­mi tár­sa­ság­ban ci­ni­kus ma­ga­tar­tás­ról árul­kod­tak; jól­le­het ő ma­ga cso­dál­ko­zott az ed­di­gi énjéből hi­ány­zó sze­mé­lyi­ség­túl­ten­gé­sen; azon vi­szont már ke­vés­bé, hogy bi­zarr kép­zet­tár­sí­tá­sai mint­ha mind in­kább egy­be­cseng­tek vol­na az újabb kor meg­la­zult mo­rál­já­val.

A sö­tét­ség­ben ­– a fo­lyo­són, a lak­osz­tá­lyá­ban, vagy akár a sza­bad­ban ­– utóbb óri­á­si pó­kok ár­nyé­ká­ra lett fi­gyel­mes. Ha nem is ne­vez­te ne­vén ­– de­presszi­ó­nak! ­– a “gyer­me­ket”; szé­gyellt s le­ta­ga­dott ár­va­há­zi évei ju­tot­tak eszé­be, s a ki­vá­ló ered­mé­nye­ket el­ért ma­tu­ran­dust is gyak­ran megkísértő ön­bi­za­lom­hi­ány, amely a legkülönbözőbb szi­tu­á­ci­ók­ban két­ség­te­le­nül hoz­zá­já­rult tár­sa­dal­mi elszigetelődéséhez, s a ne­mi té­vely­gé­sek buk­ta­tó­in át nö­vel­te sejt­je­i­ben a te­he­tet­len­sé­gi ér­zést.

Az idős fér­fi­val ed­dig so­ha se­hol nem ta­lál­ko­zott; még­is, ha csak egy pil­la­nat­ra is el­for­dult a to­ló­szék­ben ülő személytől, tud­ta ró­la, hogy a gya­nú bé­lye­gét hor­doz­za az ar­cán.

Az emo­ci­o­ná­lis össze­om­lás előtt a cél­sze­mély meg­ta­lál­ja a ki­je­lölt cél­pon­tot!” (Ezt va­jon ő hon­nan tud­ja, ki su­gall­ja ne­ki?!) Hát azt, hogy: “Nem sza­bad meg­ta­gad­nom az en­ge­del­mes­sé­get, ha a Meg­vál­tó üzen!”

Ilyen­kor szin­te pá­nik­ba esik. Fél ön­ma­gá­tól, s a kül­vi­lág nyu­gal­má­tól, szépségétől, ne­hogy va­la­mi bi­zal­mat­lan­sá­got ala­kít­son ki az aka­ra­tát bensőjéből vezérlő hang­gal szem­ben. Egy­re rit­kább ez az iz­ga­tott ál­la­pot, midőn az em­pi­ri­kus, már is­mert és rég le­saj­nált vi­lág­nak (a re­a­li­tás­nak) még esé­lye vol­na fe­lül­ke­re­ked­ni a spi­ri­tu­á­lis vi­lág fon­tos és ha­laszt­ha­tat­lan cél­ja­it követő meggyőződésen. Ám hogy­ha már túl­tet­te ma­gát a se­ké­lyes lét­nek e vál­sá­gos per­ce­in, va­la­mi­lyen fé­me­sen szi­lárd (per­sze, ki nem mon­dott) büsz­ke­ség töl­ti el, hogy tit­kolt, “dé­mo­niösz­tön­zé­sé­re” (nem a lel­ké­nek, ha­nem) a tu­dat­alat­ti­já­nak, könnyen meg­éri, hogy nem­so­ká­ra bűnözőként “tisz­tel­he­tik” majd.

A to­ló­szék­ben ülő fér­fi fe­ke­te kord­bár­sony za­kót vi­selt, és min­den ál­dott nap más‑más szí­nű csokornyakkendőt. Hosszú­kás, szi­kár ko­po­nyá­ján, mely­nek kör­vo­na­lát mint­ha El Greco ecset­je sza­kí­tott vol­na ki a környező vi­lág édes­kés fénysugár‑gomolyagából, a li­lás fol­to­kat gyér, őszülő pi­hék ta­kar­ták. A megfigyelő sze­me vár­ta, hogy a ko­rát meg­ha­zud­to­ló ag­gas­tyán ma­gá­ba ros­kad­jon, fe­je előre buk­jon. Ehe­lyett azon­ban a fér­fi me­re­ven tar­tot­ta fe­jét, mond­hat­ni: előkelően.

A to­ló­ko­csit kezelő nő kül­se­jé­re néz­ve jel­leg­te­len volt. Öl­tö­zé­ke öre­ges, élénk szí­nek ki­zár­va. A fe­szes, szá­raz arcbőr rán­ca­i­nak éles­sé­ge az el­foj­tott­ság ér­zé­sét su­gall­ta, vagy va­la­mi­lyen so­ha sen­ki­nek be nem val­lott fáj­dal­mat. Az ilyen asszony lel­ké­be s főképp szán­dé­ká­ba húsz­évi há­zas­ság után sem le­het be­lát­ni. Az ide­ge­nek­re rá‑rávillanó szür­ke te­kin­tet­ben több volt a meg­ve­tés, mint a kö­zöny.

Ne­ve­tés he­lyett el­vét­ve egy‑egy ide­ges, foj­tott kun­co­gást hal­la­tott, va­la­hány­szor a fér­fi, aki­nek moz­gás­kép­te­len­sé­ge vissza­fog­ta szen­ve­dé­lyét, jobb kar­ját ma­gas­ba emel­ve fe­jez­te ki nem­tet­szés­ét, vagy aka­ra­tos aj­ká­ba ha­ra­pott. Ta­lán ily mó­don pró­bál­ta em­lé­kez­tet­ni hi­tes vagy csu­pán fo­ga­dott tár­sát el­ve­szí­tett fér­fi­úi ha­tal­má­ra. S egy­ben a komp­le­xu­sa mi­att el­té­ko­zolt, el­ját­szott szel­le­mi fö­lény­re.

A nő sok ci­ga­ret­tát szí­votta to­ló­szék­ben ülő fér­fi nagy, legyező te­nye­ré­vel bosszú­san há­rí­tot­ta el ma­gá­tól a füs­töt s ve­le együtt a ká­ros, rossz szo­kást.

A teg­nap es­ti vá­rat­lan él­mény már‑már koc­ká­ra tet­teÐÿ a megfigyelő tu­dat­alat­ti­já­ba be­táp­lált meg­bí­za­tást. A föld­szin­ten nya­ra­ló idős pár lak­osz­tá­lya előtt ha­ladt el ép­pen; a nyit­va ha­gyott aj­tón át ze­ne­fu­ta­mok­ra lett fi­gyel­mes. A fér­fi ér­des, re­kedt han­gon éne­kelt, a nő zon­go­rán kí­sér­te. A fér­fi több­ször is el­vé­tet­te, oly­annyi­ra, hogy a ba­ri­ton és a kí­sé­ret össze­za­va­ro­dott. Ne­vet­tek, majd új­ra­kezd­ték. Nem ad­ták fel könnyen, míg si­ke­rült tisz­tán előadniuk a dalt. Va­la­mi­lyen ro­man­ti­kus lied le­he­tett; fosz­lá­nyai meg­re­ked­tek a fák sö­tét ko­ro­nái alatt.

Ma dél­után­ra a szél pi­ros­ra fes­tet­te az ég al­ját. A fér­fi a to­ló­szék­ben szem­mel lát­ha­tó­an még ve­rej­té­ke­zett, de mo­so­lyog­va vet­te bir­to­ká­ba új­ra a ki­lá­tást.

A megfigyelő a bal mu­ta­tó­uj­ján nyo­mást ér­zett. “Klasszi­kus” hi­te rég­óta el­pá­rol­gott; a he­ré­i­ben a bi­zser­gés a fér­fi­as­ság hi­á­nyá­ról, tán erőtlenségről val­lott. Ujj­be­gyén a nyo­más erősödött, s a nya­ki vé­nák izomgörcsétől mor­bid gon­do­la­ta tá­madt. “Mint akit tor­kon ra­ga­dott a Sá­tán!”  

Nem mert a ka­ró­rá­já­ra néz­ni. Vagy in­kább, mint újab­ban annyi mindenről, erről is meg­fe­led­ke­zett. A to­ló­szék­ben ülő fér­fi volt szá­má­ra most ma­ga a ki­lá­tás, mi­ként ha egy sza­ka­dék szé­lén... A nő egy perc­re ma­gá­ra hagy­ta; va­la­mi eszé­be ju­tott (a fér­fi na­gyo­kat tüsszen­tett), ta­lán egy zsebkendőért ment vissza a ház­ba.

Meg­in­dult a magára hagyott to­ló­szék felé. Az idős fér­fi el­mé­láz­va bá­mult a ma­gas­ba; majd át­me­ne­ti bi­ro­dal­ma fe­lé, amelytől be­lát­ha­tat­lan mély­ség vá­lasz­tot­ta el. A ma­gány va­rázs­ló ere­je, a felhőtlen őszi ég.

A tu­dat­alat­ti agy­mű­kö­dés ké­pes meg­hal­la­ni azt is, amit a tu­da­tos agy nem vesz fi­gye­lem­be. A megfigyelő ment, mint az al­va­já­ró, s midőn el­ér­te a szék tám­lá­ját, tol­ni kezd­te ma­ga előtt. A kény­szer­nek ­– a belső hang­nak – en­ge­del­mes­ked­ve cse­le­ke­dett. Mint aki sze­mé­lyes vi­szonyt tart fenn a ma­gas­ság­gal. A gyötrő gon­do­la­to­kat követő el­er­nye­dés­nek, lel­ki (vagy in­kább szel­le­mi) zsib­ba­dás­nak köszönhetően haj­la­mos volt el­hin­ni, hogy sze­mé­lyes kap­cso­lat­ban áll a fel­tá­madt Jé­zus Krisz­tus­sal. Időleges em­lé­ke­zet­vesz­té­se után ki­me­rült­sé­ge alig ér­zé­kel­te már, hogy a tá­vol­ból érkező szug­gesz­ti­ók pa­ranccsá vál­tak ben­ne. Ez­út­tal nem ér­zett kü­lö­nö­sebb lel­ki za­vart, vagy fruszt­rált­sá­got; ön­be­csü­lés­ének fo­ko­za­tos csök­ke­né­se nem vál­tott ki belőle sem­mi­lyen til­ta­ko­zást ami­att, hogy ő, akit kol­lé­gái va­la­mi­kor láng­ész­nek csú­fol­tak, most gé­pi­e­sen cse­lek­szik. Csak a mag­öm­lé­se nem volt be­ter­vez­ve.

A mély­ség szé­lé­re ér­ve hir­te­len meg­állt. Kar­ja meg­fe­szült: egy erősebb lö­kés ­– s a to­ló­szék ke­re­kei gu­rul­ni kezdtek to­vább. 

El­for­dult. Ta­lán, hogy ne hall­ja a ki­ál­tást. Ki lehet(ett) ez az eny­hén őszülő, szé­les po­fa­cson­tú, moz­gás­sé­rült férfi?... Mind­egy; a be­táp­lált fel­ada­tot vég­re kell haj­ta­ni. Ha meg­kér­dez­nék tőle, azt fog­ja mon­da­ni, hogy a to­ló­ko­csi ma­gá­tól in­dult el. Mi­re ész­re­vet­te, meg­pró­bál­ta el­ér­ni, de már késő volt. A ben­ne ülő is­me­ret­len személyről sem­mi­lyen in­for­má­ci­ó­val nem tud szol­gál­ni.

A nő, ami­kor ki­jött az épületből, nem lát­ta a to­ló­szék­ben ha­gyott fér­fit.

Az ég, min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint, a to­ló­szék­kel alá­zu­ha­nó idős em­ber tág­ra me­redt sze­mé­ben is sö­tét­kék volt.  

 
2004. au­gusz­tus 1.
 
 
             
Ho­gyan szü­le­tik meg a mes­ter­mű?
 

Utol­já­ra fé­lig-med­dig ön­tu­dat­nál volt még, ami­kor a szo­ba las­san sö­tét­ség­be bo­rult. Ne­he­zen éb­redt meg; ocsúd­va, fosz­lá­nyok­ban ma­ga előtt lát­ta azt a ke­ve­set, ami­re a kimerítő, hosszú út­ról vissza­em­lé­ke­zett. Vég­te­len, pi­pa­csos ré­tek va­kí­tó nap­sü­tés­ben. Nyírfaerdő, csontfehér kö­vek, és a döcögő gyors­vo­nat sze­me­tes, füg­göny nél­kü­li fül­ké­jé­ben a dög me­leg.

Ágy­ban éb­redt föl, is­me­ret­len he­lyen. Jó­for­mán kö­rül se kel­lett néz­nie, elég volt meg­pil­lan­ta­nia a fatőkés, bar­na zon­go­rát. Va­ló­szí­nű­leg ma­gán­ház­ban va­gyok, gon­dol­ta; nem ho­tel­szo­bá­ban.

Má­sod­szor késő dél­után tért ma­gá­hoz. Ne­héz­ke­sen he­vert to­vább, mint aki be­teg. Te­kin­te­te a szék­re do­bott bár­sony­za­kó­ra esett; gyű­rött pan­tal­ló­ja a szék alá csú­szott. Al­só­ne­mű­ben aludt; úgy lát­szik, a zok­ni­ját sem volt ere­je le­vet­ni. Most vi­szont, köz­ben egy csú­nyát ásí­tott, kel­let­le­nül meg­tet­te.

Sej­tet­te, hogy a ci­ga­ret­tás do­boz a né­pi terítővel le­ta­kart asz­ta­lon üres; de nem ér­zett ma­gá­ban úgy­mond el­tö­kélt szán­dé­kot, hogy ki­nyújt­sa utá­na a kar­ját, mely­be még nem tért vissza az erő. For­du­lat­ból, fé­lig ülőhelyzetben, al­kal­ma nyílt szem­ügy­re ven­nie ma­gát. Akár­ha egy csa­pott vál­lú bu­zit szúrt vol­na ki ma­ga he­lyett, aki­nek a fe­jé­ben mar­há­ul őszinte gon­do­la­tok kergetőznek: “Se aka­ra­tom, se szel­le­mi tar­ta­lé­kom. Leg­fel­jebb né­mi képzelőerő… Vé­get kell vet­ni en­nek az élet­mód­nak.” Rá­adá­sul a csi­pa is szúr­ta a sze­mét.

Nem mert vol­na meg­es­küd­ni rá, hogy a következő pil­la­na­tok­ban mi tör­tént – tán fel akart állni(!), vagy megint visszaaludt(?) –; mint­ha csak sza­ka­dék szé­lén egyen­sú­lyo­zott vol­na (va­la­mi­lyen bó­dí­tó “ros­tos” nö­vé­nyi il­lat szállt fel a mélyből; az is le­het, hogy egy újabb álom), s ez­zel egyidőben sí­pol­va tört fel tüdejéből a levegő. Hir­te­len meg akart ka­pasz­kod­ni va­la­mi­be, ám­de ehe­lyett ő be­lé csim­pasz­ko­dott, hosszú, fes­tett női kör­mök­kel, egy tüs­kés (bó­bi­tás?) ördögbokor… Nyi­tott szem­mel fe­lül­ve azon­ban csak az ágy­fá­ját mar­kol­ta ri­ad­tan.

Ök­lé­vel ver­ni kezd­te a fa­lat; fe­le­le­tet várt. Em­be­ri han­go­kat.

Kis idő múl­tán óva­tos ko­po­gta­tás az aj­tón, s egy ud­va­ri­as han­gú te­nor, hogy: “Be­jö­he­tek-e?”

Ettől még »ki­ba­szot­tabb kedvűnek« érez­te ma­gát.

Ami­kor Har­le­kin – az Oblomov ka­li­be­rű, da­ga­do­zó ke­bel­ba­rát-fi­gu­rát ő leg­alább­is így ne­vez­te el ma­gá­ban – be­lé­pett, a leg­szem­be­szökőbb do­log, amit lát­ha­tott: fe­ke­te pil­lék ha­lom­ba hull­va a csik­kek­kel telt ha­mu­tar­tó­ban és egy nyit­va fe­lej­tett könyv lapjain… Rög­tön va­la­mi­lyen be­ta­nult szö­ve­get kez­dett ha­dar­ni. S a meg­hí­vás­nak ele­get tevő “Mes­ter” mi mást te­he­tett vol­na, hogy el­hall­ga­tas­sa: to­vább ver­te ök­lé­vel a fa­lat. Né­mi nyug­ta­lan­ság vett raj­ta erőt; nyil­ván az is át­fut­ha­tott az agyán, hogy mi lesz, ha ki­de­rül a “tur­pis­ság” (nevezhető-e így az ál­ta­la ki­agyalt pi­masz szél­há­mos­ság, eny­hén szólva)?… De hát ez a tök­kel­ütött if­jú em­ber nincs hí­ján a ro­kon­szenv­nek, még ha bőbeszédű is egy ki­csit.

– Tisz­telt Mes­ter, min­den úgy megy, mint­ha zsi­nó­ron húz­nák. – Kár, hogy te­le száj­jal be­szél, gon­dol­ta a “meg­hí­vott”, jólesően ki­nyúj­tóz­tat­va a kar­ját. Mi­u­tán a ki­nyúlt zok­nit le­rúg­ta lá­bá­ról, most már volt hoz­zá ere­je és ked­ve, hogy két csu­pasz tal­pát, mint egy ma­jom, egy­más­hoz dör­zsöl­je. Utó­vég­re a ta­lál­ko­zó szer­ve­zé­sét ma­gá­ra vál­la­ló Har­le­kin nem egy akár­ki­re néz fel az­zal a cso­dá­lat­tól kidülledő, vi­lá­gos­kék sze­mé­vel.

– Mind­össze egy apróság… – he­be­gi az if­jú, s a “Mes­ter” hom­lo­ka mint­ha össze­rán­co­lód­na. – Egy egé­szen kicsiny… úgy­szól­ván sem­mi­ség, ha sza­bad így fo­gal­maz­nom. – S is­mét lel­kes vi­gyor ránt­ja szé­les­re po­fáz­má­nyát. – Hir­te­len­jé­ben sen­ki sem ta­lál­ta meg a le­ges­leg­fris­sebb lis­tát a Nyu­gat­ra El­szár­ma­zott Ma­gya­rok Arany­pal­lóssal ki­tün­te­tett nagyjairól… Ez, per­sze, a mi hi­bánk. Csak­is a mi­énk: Az adat­tá­runk úgy­szól­ván elavult… De igye­kez­ni kell ám, ha még fal­ni is aka­runk.

– És inni!… Vod­ka nél­kül nem fog men­ni.

– Nem bi­zony – nyelt egy na­gyot a szervező zse­ni. – Én ne tudnám?!…

A Mes­ter most más szem­mel: ra­va­szul san­dí­tott rá: – No csak­. Még ki­de­rül, hogy kol­lé­gák va­gyunk.

– Az azért túl­zás. – Az if­jú a ha­ja tö­vé­ig el­pi­rult. Majd: – Saj­nos, már nincs sok időnk. Nem fut­ha­tunk ki a prog­ram­ból. – Bi­zal­mas hang­ra vált­va. – Előreláthatólag a pro­to­koll is ott lesz a fel­ol­va­sá­son. Az egyetemről több sze­mély­re szá­mí­tunk. Vá­ro­sunk ne­ves pro­fesszo­ra­i­ra.

“Jobb lett vol­na »Aranypallós« nélkül…” – A “Mes­ter” kel­let­le­nül masszí­roz­ta meg a lá­bát. Éles rán­cai hir­te­len el­árul­ták élet­ko­rát. Va­jon mi vi­sel­te meg job­ban máj­fol­tos, beesett áb­rá­za­tát: az ital vagy a betegségek?… Fin­to­rog­va lé­pett be a fürdőszobába. Sze­ren­csé­re van ná­la egy-két vers; vagy ah­hoz ha­son­ló, el­na­gyolt, mo­dern­nek nevezhető mon­tázs. Ha már költőnek ad­ta ki ma­gát. 

– Zi­va­tar lesz – mond­ta vissza­tér­ve, és egy­ked­vű­en csor­gat­ta ma­gá­ra a köl­ni­vi­zet. Az if­jú Har­le­kin za­var­tan, bu­tán hall­gat­ta. – A tag­ja­im­ban érzem… De néz­zen csak ki azok­ra a sú­lyos felhőkre, va­ló­ság­gal gör­ge­ti őket a szél.

– Már ma­ga a meg­szó­la­lás! – Az if­jú, a Mes­ter kö­rül for­go­lód­va, áhí­ta­to­san le­hel­te. Ez­út­tal hor­dó­ha­sa is ki­sebb­nek lát­szott.

Ez a nem várt bók va­ló­ság­gal szí­ven ütöt­te a “Mes­tert” – kü­lön­ben is: már előre nyo­masz­tot­ta a rossz han­gu­lat, hogy hol­mi bo­hóc­ként fel kell lép­nie a sznob vagy egye­ne­sen os­to­ba tö­meg előtt –; leg­szí­ve­seb­ben ma­gá­hoz ölel­te vol­na a buz­gó fi­a­tal­em­bert (dús üs­tö­ke az ő köl­dö­ké­nél va­la­mi­vel fel­jebb ért), hogy fü­lé­be súg­ja: “Hidd el, kis­öreg, csak tré­fál­tam! Im­po­nál­ni akar­tam nektek… Ám gon­dol­ni se mer­tem vol­na, hogy ezt az egé­szet ennyi­re ko­mo­lyan ve­szi­tek!…” De nem te­het­te már. Így hát csak ennyit mon­dott csen­des-szo­mor­ká­san:

– Meg­szom­jaz­tam.

S un­do­rod­va it­ta ki ma­ra­dék do­bo­zos sö­rét, mely nem is lan­gyos, kot­lós volt.

 
                                                               *

Sem­mi­lyen eszelős öt­let (se moz­du­lat) nem ju­tott eszé­be. Pe­dig már az emel­vényen ült a si­vár te­rem­ben. A ko­pár tér­ben. Mielőtt a do­bo­gó­ra fel­ci­pelt ün­ne­pi asz­tal­hoz ve­zet­ték vol­na, kis időt kért még, hogy ki­fúj­ja ma­gát. Nem sok hi­ány­zott, hogy a pla­kát címétől ki­ráz­za a hi­deg: HO­GYAN SZÜ­LE­TIK MEG A MESTERMŰ?… Em­lé­ke­zett még rá, hogy gim­na­zis­ta ko­rá­ban el­ment egy­szer egy író-ol­va­só ta­lál­ko­zó­ra. A ma­gyar ta­ná­ruk is fel­lé­pett – osz­tály­tár­sai, be­le­va­ló vá­ro­si ka­ma­szok, a mar­kuk­ba rö­hög­ve gú­nyo­lód­tak, hogy egész órán a tö­két va­kar­ja, a szü­net­ben az­tán ki­agyal va­la­mit, ott­hon vagy az igaz­ga­tó elv­társ előtt ja­vít­gat raj­ta egy ke­ve­set, és kész a köl­te­mény. Vagy a »költészet«! 

 Őt in­kább szá­na­ko­zás­sal töl­töt­te el az orosz ha­di­fog­ság­ból ha­za­tért iro­da­lom­ta­nár fel­lé­pé­se, kü­lö­nö­sen azu­tán, hogy al­kal­ma kí­nál­ko­zott meg­les­ni, amint a kocs­má­ból ki­lép­ve (szem­mel lát­ha­tó­an ré­szeg volt) egy is­me­ret­len, pi­pa­szár lá­bú nő vál­lá­ba ka­pasz­kod­va, össze­vissza ha­do­ná­szott s be­szélt: “Nem sze­re­tek kor­tyol­gat­ni. Egyből felhajtom!… A ki­nyi­lat­koz­ta­tás­nak belső kényszerből kell fa­kad­nia. A pro­le­tá­ri­á­tus er­köl­csét kell kö­vet­ni! – hang­zik a buz­dí­tás. S te megindulsz… De hi­á­ba min­den igye­ke­zet, csak a bűzlő ma­lom­áro­kig jutsz el…” “Jobb lesz, ha be­fo­god a…” A se­bes víz­fo­lyás el­nyel­te az agyon­rú­zso­zott, öre­gecs­ke lo­tyó kor­ho­lá­sát.

Az is le­het, hogy “az il­le­té­ke­sek” meg­ren­del­ték volt tőle a ver­set. Az is­ko­la, sőt az egész vá­ros ün­ne­pé­nek kel­lett te­kin­te­ni az agi­ta­tív han­gú köl­te­mé­nyek fel­ol­va­sá­sát.

Az­óta (rég­óta tud­ja ő is) más le­mez jár­ja. Van, aki szo­ron­gás­ból, s van, aki szo­kás­ból me­ne­kül az írás­szen­ve­dély­be. Mint hol­mi ka­land­ba. Mi­ért ne?!

– Vár­ják a ked­ven­cü­ket!

A kö­te­les­sé­gét teljesítő há­zi­gaz­da részéről ez úgy hang­zott, mint egy ul­ti­má­tum.

Le­hor­gasz­tott fej­jel áll­va ol­va­sott fel, nem sza­valt hosszú sö­ré­nyét len­get­ve, mint aho­gyan ko­ráb­ban el­kép­zel­te. A negy­ven va­la­hány perc így is ala­po­san meg­vi­sel­te. Ol­va­sás köz­ben egy­szer úgy tűnt ne­ki, mint­ha va­la­ki fel akar­na ka­pasz­kod­ni az emel­vény­re, ta­lán hogy le­ül­jön mel­lé a dísz­asz­tal­hoz. A jó­részt ősz ha­jú, ér­dek­te­len fe­jek fö­lött lebegő te­kin­te­té­vel egy be­le­va­ló, ma­gát kellető nőstényt ke­re­sett, bár­kit, aki­re só­vá­ran bá­mul­has­son. A nők sze­re­tik (vál­to­zat­la­nul ez volt a meggyőződése), ha va­la­ki, plá­ne ide­gen sze­met vet rá­juk. Kü­lö­nö­sen, ha ab­ban a “be­szá­mít­ha­tat­lan” élet­kor­ban van­nak, mint ő. In­kább egy ol­csó arc­krém, egy pet­re­zse­lyem­zöld pa­ko­lás – ha nő len­ne, bi­zo­nyá­ra ez mo­co­rog­na a fe­jecs­ké­jé­ben –, mint csak­úgy be­szív­ni a ha­lál leheletét… A bo­nyo­dal­ma­kat, per­sze, so­ha­sem gon­dol­ta vé­gig; pe­dig az­zal szá­mol­ni kell.

Még min­dig hal­lot­ta a tap­sot.

– Rég nem volt ilyen si­ke­re ná­lunk sen­ki­nek – mond­ta előzékeny vi­gyor­ral az ő Har­le­kin­je. Nem fe­lelt rá. Nem bán­ta, hogy fé­lig ha­zug­ság, vagy egy di­let­táns hí­zel­gé­se, amit hall. Min­den jobb, mint­ha nyo­mo­rult­nak, el­hasz­nált­nak ér­zi ma­gát az em­ber. Az ő ko­rá­ban kü­lö­nös­kép­pen. Eszé­be ju­tott, mi­lyen előzékenyen kí­sér­te el őt ez az if­jú ba­lek az író-ol­va­só ta­lál­ko­zó sze­gé­nyes szín­he­lyé­re. Alig lé­zen­gett a te­rem­ben né­hány öreg hölgy; s rá­adá­sul a ró­ká­zás­ra ingerlő étel­szag. Meg is kér­dez­te: “Hon­nan jön? Kö­zel a kony­ha?” “Jaj, ott­hon fe­lej­tet­tem a pás­té­to­mos szend­vi­cse­ket!” – fa­kadt ki bosszú­san a szervező zse­ni. – Bi­zo­nyá­ra na­gyon éhes a Mes­ter.” “Egy frászt. Két de­ci vod­ka azért jól fog­na most.”

Har­le­kin li­heg­ve fu­tott le a lépcsőkön, s öt perc múl­va (ő már a szín­pa­don volt) egy kéz a füg­göny mö­gül már nyúj­tot­ta is diszk­ré­ten a meg­ren­delt italt.

 

– Te egyik ta­ná­rom­ra emlékeztetsz… Job­ban mond­va: a né­hai mes­te­rem­re. – Ne­he­zen mond­ta ki, de a vi­szontha­zug­ság a leg­jobb­kor jött. Bú­csú­kép­pen meg­szo­rí­tot­ta a fi­a­tal­em­ber iz­zadt prac­li­ját, majd ele­gáns fö­lénnyel zseb­re vág­ta a tisz­te­let­dí­jat.

– Saj­nos, több­re nem te­lik – hal­lot­ta még Har­le­kin szem­ré­mes sut­to­gá­sát; ma­gá­ban nem fe­lej­tett el vá­la­szol­ni ne­ki: Még nő a ha­jam, nézd, nincs ami­ért pa­nasz­kod­nom. Nem szo­ká­som meg­vár­ni, amíg az éj­sza­ka a felöltőm alá bú­jik; vagy a ned­ves­ség az om­lá­sos fa­lak­ba köl­tö­zik.

Az ál­lo­más fe­lé tart­va egy zsák­ut­cá­ba té­vedt. Mind las­súbb­ra fog­ta lép­te­it; a szél port fújt a sze­mé­be, így in­kább csak ha­lot­ta, mint lát­ta, amint a fal­hoz si­mul­va szem­be jön ve­le va­la­ki vagy va­la­mi. Olyan volt, mint egy áb­ránd. Vagy ko­mor árny­nak tet­szett mégis(?); tud­ta, hogy még né­hány lé­pés, és szer­te­fosz­lik.

Egy ku­tya uga­tott. Nem őt ugat­ta, ha­nem a sű­rű, sö­tét csen­det, aki, ami fe­lé tar­tott. El is bánt ve­le (már­mint az eb): a for­mát egé­szen nem nyert lénnyel – je­le­nés­sel, vagy csak je­len­ség­gel.

Ő meg a csu­pasz kö­ve­ken ment, bak­ta­tott to­vább. Egy asz­tal im­boly­gott a sze­me előtt – ugyan­olyan, mint a pó­di­um­ra ki­tett, vagy más, mind­egy, mi­lyen, csak le­gyen raj­ta egy te­nyér­nyi tisz­ta hely, mely­re rá­kö­nyö­köl­ve vég­re meg­pi­hen­het, s mond­juk, al­vást szín­lel­het.

Hi­á­ba, ne­héz mes­ter­ség a vers­ol­va­sás.
 
2006. má­jus 4.