Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bestseller avagy a bestia nem alszik 1.

2010.02.20

 
 
                  I.

                                                     Külső za­jok

 
                                                                              “Rom­ja­i­mat vé­dem a tör­me­lék­kel.”
 

Két fér­fit fo­gad­tak föl nap­szám­ba; no­ha ak­ko­ri­ban (2011‑ben) már az előregyártó hulladék‑vállalat sem üze­melt. A szük­ség­ál­la­pot el­múlt a vá­ros­ban, de a képernyőn időnként a köz­le­mé­nyek he­lyett egy ko­cso­nyás fel­leg je­lent meg, s volt so­ká­ig lát­ha­tó.

A kö­zön­sé­ge­sebb ki­né­zé­sű cin­gár alak gát­lá­sos­nak tűnt. Ar­cán a hús fe­szes volt még, az inas nyak azon­ban már sejthetővé tet­te a ha­nyat­lást. Ze­ké­je gal­lér­já­ba be­ült az iz­zadt­ság, a kosz, és ke­zé­vel ahogy mind­egy­re vé­gig­si­mí­tott nad­rág­ján s fol­tos öl­tö­nye hónaljredőin, mint szá­raz le­vél­fér­ge­ket ráz­ta le ma­gá­ról a meg­bar­nult hó­pely­he­ket. Ke­fe­ba­ju­szos tár­sa pe­pi­ta csokornyakkendőt hor­dott sö­tét­kék át­me­ne­ti ka­bát­ja alatt, mely csu­pán a kö­nyök tá­ján volt kis­sé ki­fé­nye­sed­ve. Nyú­zott, ba­ráz­dált ké­pe ­– kettőjük kö­zül ő le­he­tett az öre­gebb ­– unott­sá­got fe­je­zett ki, de az is le­het, hogy más­na­pos volt. Min­den­eset­re kö­zö­nyö­sen szem­lél­te a sze­mük előtt tor­nyo­su­ló rom­hal­mazt, s az ud­va­ron vé­gig­ha­lad­va már fel‑felszisszent, mint­ha leg­alább­is há­bo­rú­zó pat­ká­nyok vinnyo­gá­sa kí­sér­te vol­na a der­medt tör­me­lék alól.

­– Fron­tá­lis fel­tá­rás lesz ­– dör­mög­te, és be­kap­csol­ta zseb­rá­di­ó­ját. “A Kárpát‑medencét ned­ves, nyir­kos, moz­du­lat­lan levegő töl­ti ki. Ma­rad az ese­mény­te­len, pá­rás időjárás...” Mi­kor a rá­dió­be­mon­dó idá­ig ju­tott, a vé­kony don­gá­jú alak nagy, her­nyó­tal­pas láb­be­li­jé­vel rá­ta­po­sott az első felismerhető ál­do­zat­ra: egy dög­lött sün­re. Zúz­ma­rás tüs­kéi után ítél­ve a meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan szí­nű masszá­ba fa­gyott.  

Más­fél óra me­ló után a kár­ho­zat­ra ítélt ud­va­ron még sem­mi. “Gye­rünk bel­jebb!” Jól­le­het ők vol­tak az ud­va­ron dol­go­zó sza­kasz. Ne­he­zenha­lad­takke­resz­tülapi­ra­mis­alak­banmeg­kö­tött, eme­let­ma­gas­ság­nyimasszán. Aköd­lám­pafény­kör­ébenfel­tűn­tekalé­lek­te­lenfa­lak. Előbbafürdőszobaleletgyűjtő”. Együreg.

­ – Gyu­szi, én egy­szer már jár­tam itt ­– kottyan­tot­ta ki za­va­ros ké­te­lyét a cin­gár alak, meg­pil­lant­ván egy hal­vány­ró­zsa­szí­nű mű­anyag bi­li ma­rad­vá­nya­it meg egy ha­sadt ir­ri­gá­tort.

­– Ál­mod­ban ­– pró­bált ke­dé­lyes­ked­ni a ke­fe­ba­ju­szos, ha­bár pe­pi­ta nyakkendőjét ta­po­gat­va ben­ne is ha­son­ló ér­zés mo­tosz­kált. A me­leg­ség lük­te­tés­hul­lá­ma a por­ce­lán­ká­dat ta­ka­ró füg­göny előtt per­sze csak a kép­ze­let já­té­ká­nak tet­szett.

A kony­ha­pad­lón mint üveg­da­rab­kák sár­gál­lot­tak a be­fa­gyasz­tott ana­nász­koc­kák. A pe­pi­ta nyakkendős fel­hal­mo­zott élel­mi­szer után ku­ta­tott foly­ton; éh­ség­ér­ze­te min­den szo­ron­gást, fé­lel­met szét­osz­la­tott. Cso­dák cso­dá­ja: ta­lált egy ép­ség­ben ma­radt üveg sört a bokálytartó alatt, ame­lyen csak egyet­len agyag­fül fi­tye­gett a ma­gas­ban ár­ván.

­– Mint fej nél­kü­li fü­lecs­ke ­– hal­lat­szott a szenv­te­len kom­men­tár. ­– A kan­csó feltételezhetően föl­rob­bant.

­                             – Föl­rob­bant? ­– ál­mél­ko­dott tár­sa, mint aki új­don­sá­got hall.

­            – Min­den­eset­re, a föld is meg­re­me­gett ál­lí­tó­lag. Vagy süllyed­ni kez­dett?! ­– fo­lytat­ta kró­ni­ká­ját az öre­geb­bik me­lós, s ki­egye­ne­sít­ve haj­lott há­tát a re­pedt tü­kör előtt, szem­ügy­re vet­te ha­nyag ele­gan­ci­á­ját. Mély, tom­pa dör­gé­se­ket vélt hal­la­ni mi­köz­ben le­ha­jolt, hogy föl­ve­gye a lát­ha­tat­lan fé­sű tép­te, hosszú, fe­ke­te haj­szá­la­kat, ame­lyek úgy­szin­tén a “fel­tá­rás” konk­rét tár­gyát ké­pez­ték.

Az ot­rom­ba her­nyó­tal­pak alatt to­jás­ro­po­gás... (Vagy ten­ge­ri kagy­ló­ból fű­zött gyöngy­sor vol­na?) Egy tá­ton­gó éjjelszekrény‑fiókban mű­fog­sor vi­lá­gí­tott. A cin­gár ala­kot misz­ti­kus ér­zés­sel töl­töt­te el: mint­ha mér­he­tet­len sza­ka­dék­ba pil­lan­tott vol­na!

­                             – Sze­ren­csés fic­kó vagy! ­– dör­mög­te tár­sa a há­ta mö­gött

­                                   – Ha él­ne, le­het, hogy men­ten össze­ró­káz­nám ma­gam.

­            – Ki, ha él­ne?

­                                   – Aki­hez ez a pro­té­zis tar­to­zott.

­                                   – Hon­nét tu­dod, hogy nem ezt ke­re­si ép­pen... túlfelől?

Most csak a tal­pak csat­to­gá­sát le­he­tett hal­la­ni, amint ér­zé­keny gyom­rú gaz­dá­juk cres­cen­do tá­vo­zott. Az el­kép­zelt rob­ba­nás szét­la­pí­tott szá­jat, föld­be­fú­ró­dó sze­me­ket után­zó re­pesz­da­rab­jai ro­pog­va grimaszkodtak ve­le, ahogy por­zott alat­ta a tör­me­lék. Az ud­var­ra ér­ve jobb fe­lé san­dí­tott, a fel­leg­vár irá­nyá­ba, hogy nem indul‑e meg új­ból a hegy­ol­dal, mint fé­lel­me­te­sen hömpölygő massza, amely ki­hűl­ve, meg­köt­ve, lám, úgy­szól­ván el­tá­vo­lít­ha­tat­lan.

Tu­laj­don­kép­pen alig tu­dott va­la­mi biz­to­sat a ka­tak­liz­má­ról... (Egye­sek így ne­vez­ték. Utá­na kel­le­ne néz­ni egy ko­ra­be­li új­ság­kol­lek­ci­ó­ban.) Ál­lí­tó­lag egész csa­lá­dok me­ne­kül­tek el, fej­vesz­tet­ten, mo­tyó­juk­kal a környékről. “Csak ezek fog­ták ki itt, sze­ren­csét­le­nül, a vég­ze­tes per­cet” ­– mor­fon­dí­ro­zott ma­gá­ban meg‑megránduló gyo­mor­száj­jal, mint aki lé­lek­ben fel­ké­szült ar­ra, hogy ne­tán pont most okád­ja le a kényszer‑kriptákba me­ne­kül­te­ket. Bé­nul­tan, fé­lén­ken in­dult meg a ki­je­lölt hely fe­lé, mint aki­nek min­den té­to­va moz­du­la­tá­val el kell szá­mol­nia egy­szer. Nem is ön­ma­ga és a mun­ka­adói, ha­nem az is­me­ret­len, el­han­tolt múlt előtt. Még egy óva­tos pil­lan­tás a ker­ti ásó­ra, mely­nek szé­le­it éle­sen vi­lá­gí­tot­ta meg a fa­gyos fény ­– “tu­laj­don­kép­pen nem sír­ásók­nak al­kal­maz­tak” ­–, az­tán vissza a ti­tok­za­tos massza bel­se­jé­be, oda, ahol a be­ren­de­zett élet agyon­nyo­ma­tott.

­– A sör pos­hadt volt ­– böf­fen­tet­te el ma­gát kol­lé­gá­ja; ádám­csut­ká­ján tán­col­ni kez­dett a csokornyakkendő. ­– Ha már ilyen idők jár­nak. Gye­rünk, még bel­jebb, a há­ló­szo­bá­ba!  

Si­ke­rült fel­tár­ni­uk a 1‑es és a 2‑es szá­mú le­le­tet. A fel­szín­re ho­zott törmelék‑részecskékből ne­he­zen le­he­tett ki­kö­vet­kez­tet­ni a nő va­ló­sá­gos szi­lu­ett­jét. A fér­fi rit­kás ha­ja fe­lü­le­tes ta­pin­tás­ra fris­sen mo­sott­nak tet­szett.

­– Ha csak tetszha-halottak vol­ná­nak, s most fel­ug­ra­ná­nak? ­– da­dog­ta sí­ri (sí­ró) han­gon a há­nyós alak.

­– Imp­ro­vi­zál­ni ve­szé­lyes! ­– mor­dult rá kol­lé­gá­ja, majd un­dor­ral hes­se­ge­tett el ke­fe­baj­szá­ról egy mú­mia­sza­gú moly­lep­két. ­– Meg­haj­lok a gyönyörtől üvöltő ko­rok előtt ­– zár­ta (vol­na) le vég­leg az ügye­fo­gyott szel­lem­idé­zést; ez­út­tal azon­ban az ő tal­pa alatt re­cse­gett va­la­mi.

­– Dob­juk a sze­mét­ku­ká­ba? ­– kér­dez­te sá­pa­do­zó tár­sá­tól fé­lig­med­­dig tré­fál­koz­va; köz­ben ujj­be­gyei szó­ra­ko­zot­tan ci­ró­gat­ták a vé­let­le­nül előkerült, csor­bult sar­kú ka­zet­tát.

 
(Ami a ka­zet­tá­ról fel­hang­zott:)
“Ha­jolj kö­ze­lebb.”
 “Megint zúg a fe­jem.”
“Mon­da­nék va­la­mit...”
“Tanulj meg in­kább hall­gat­ni.”
“Mi­lyen más vol­tál te va­la­mi­kor.”

“Ez a sok lim­lom. A ha­vat is be­hoz­tá­tok.”

Bá­rány­ga­néj a ha­von.
“Kö­zön­sé­ges vagy.”
“Nincs ben­ned sem­mi po­é­zis.”
“Alig jöt­tem ha­za, már­is...!”

“Kláris!... Klá­ri­sok a nya­ka­don. Ez ta­lán ismerősebben hang­zik.”

“Vedd el a ke­zed.”
“Megint kezded?...”

“Hisz­té­ria. Egy fér­fi ne hisz­tiz­zen. Kü­lön­ben is, előbb rend­be kell szed­nem ma­gam.”

“Se­gít­sek ki­tép­ni a szem­öl­dö­kö­det?”

“Ta­pin­tat­lan vagy. Ne is til­ta­kozz! Teg­nap két­szer köz­be­szól­tál, ami­kor Pi­ri­két az anyu­kám barátnőjét ki­kí­sér­tem. És hány­szor for­dítsz ne­kem há­tat a ven­dé­gek előtt!”

“Mint­ha szánt­szán­dék­kal csi­nál­nád.”
“Ne gú­nyo­lódj.”

“Csak be­fe­jez­tem a gon­do­lat­sort. Ez a te kö­vet­kez­te­té­sed volt.”

“Tu­dom, ho­va akarsz ki­lyu­kad­ni megint. In­kább szedd in­nen ezt a sok va­cak iro­mányt meg az ele­mó­zsi­á­dat. Ki aka­rok ta­ka­rí­ta­ni.”

“Ha már te­le­szór­tam mor­zsá­val a há­zat.”

“Na lá­tod. S a por­szí­vót nincs aki meg­ja­vít­sa.”

“Leg­szebb, est­be szelídülő pil­la­na­ta­ink­ban ilyen­kor ko­nya­kot töl­töt­tem ne­ked, s te kér­tél hoz­zá egy ci­ga­ret­tát.”

“Ne álld el az uta­mat. Örök­ké fel­aj­zott vagy, lá­tom, mint egy vad­disz­nó.”

“Nem baj, jó ne­kem a disz­nó­ól­ban is.”

“Ilyet csak egy be­teg va­la­ki mond­hat.”

“A fri­gi­di­tás­nak per­sze nin­cse­nek lel­ki okai(?)”

“Rán­ga­tózz még egy ki­csit, hát­ha fel­ol­dó­zik ben­ned a nagy fe­szült­ség.”

“Ezt a kre­tén­sé­get a pszi­cho­ló­gi­á­ban hogy ne­ve­zik?”

“Le­het, hogy va­la­mi­lyen teszt ez is... Ha annyi­ra ki­elé­gí­tet­len vagy, ve­gyél be két al­ta­tót.”

“S ha az sem se­gít?”

“Nem te­he­tek ró­la, hogy­ha ilyen a faj­tád.”

“Ter­helt. Ki­csi ko­runk­tól fog­va szex­fil­me­ken hiz­lal­tak min­ket. És el­fe­lej­tet­tük meg­újí­ta­ni az operett‑bérletet.”

“Lá­tod, ezt nem áll­ha­tom ben­ned: ezt a ci­niz­must.”

“Nem hal­lasz va­la­mi­lyen fur­csa zú­gást? On­nan jön.”

“Ne pró­báld el­te­rel­ni ma­gad­ról a fi­gyel­met! És főleg ne bi­zal­mas­kodj.”

“Be­le­ra­gadt a krém­be...”

“Mi­ért du­god oda az uj­jad, aho­va nem kell. Az ar­com­hoz.”

“A nad­rá­gom ra­gadt be­le.”

“Az al­fe­led. Beleültél?!... Gye­re ide, te... Te! Mit akarsz ve­lem?”

“Tök­mind­egy.”
“Ha‑ha, te pi­masz. Egyet­le­nem...”
 
S köz­ben a két “felfedező” meg­jegy­zé­sei:

­                             – Le­fo­ga­dom, hogy porcelánbőrű és da­gi a csaj!

­                             – Ha fri­gid, ak­kor mér­get ve­hetsz rá, hogy so­vány. Nyú­zott…

­                             – Én át­ér­zem az ip­se nyo­mo­rát.

– Én ta­lán nem?!... Meg­ta­lál­ni ma­ga­dat, mint pis­lá­ko­ló ­– a mély­ré­te­ge­ket ha csak egy pil­la­nat­ra is meg­vi­lá­gí­tó ­– pa­rá­nyi ré­szét az el­ásott vég­te­len­nek.

­– Kis Fasz­in­ge­rem, aka­rom mon­da­ni: Fa­us­tom! Ha meglőnek, ak­kor se hit­tem vol­na, hogy ennyi fi­lo­zó­fi­ai haj­lan­dó­ság ve­szett el ben­ned!

­                             – Mint­ha csak egy hall­ga­tó­zó ár­nyék vol­nék.

­            – Azért nem árt vi­gyáz­ni; ott va­la­mi ab­lak volt. Ha ki­esel, azon nyom­ban meggyőződsz ró­la, hogy nem vagy ár­nyék.

­                             – Va­jon ki vet­te fel a hang­ju­kat?

­            – Biz­tos a köly­kük. Jó egy zseb­mag­nó, mi?!... na, hall­gas­suk to­vább.

 
“Mér­ges vol­tam.”
“Azért be­szél­tél össze­vissza?”

“Kez­ded el­bíz­ni ma­gad megint.”

“Csak ne spionkodnának utá­nam. A ti­e­id.”

“In­kább törődj most a kis ku­ka­cod­dal.”

“Hol a pi­pe­re­szap­pan il­la­tú pár­na?”

“Utá­na se­gítsz mur­kot pu­col­ni...”

“Sőt meg­masszí­ro­zom a kád­ban a há­ta­dat.”

 
– Kez­de­nek össze­rá­zód­ni.

– Tisz­tán mást vár­tál. Olyan, mint egy szín­da­rab.

– Ah­hoz job­ban össze ké­ne ku­szá­lód­ja­nak a dol­gok.

– A rém­ké­pek még hát­ra­van­nak. Várd ki.

 
“Nem aka­rok mást, csak alud­ni.”
“Ne en­gedd még el ma­gad.”
“Hagyj alud­ni...”
“Hmm... Hu... Huuu!”
 

– Ezek a szu­szo­gá­sok. Akár­csak az én ne­jem. Be­le­fúr­ja a fe­jét a pár­ná­ba, s már dur­mol.

­– Ez nem olyan szu­szo­gás volt. Gon­dold csak el: feküsztök a sö­tét­ben. Mi min­den tör­tén­het még!...

­                             – Én rossz al­vó va­gyok. Sok­szor szo­kott fáj­ni a fo­gam.

­            – Most nem olyas­mi­re gon­do­lok. De a kály­há­ban még nem hunyt ki a pa­rázs. Fel­de­reng egy po­hár, egy vá­za. A lá­bad, eset­leg már fél­álom­ban, hoz­zá­ér a lá­bá­hoz. Vagy a for­ró keb­le vé­let­le­nül ki­buggyan a hálóingből.

– Olyan­kor a leg­mor­co­sabb.

­– Mor­cos, az­tán fa­lánk! Leg­több­ször min­den huzoszkodása hi­á­ba­va­ló. Küz­de­ni akar ve­led, s ész­re sem ve­szi, és már­is (megint) ki­nyí­lik.

­                             – Nem hallottad?... For­gasd vissza!

– Ezek még mind a mély szu­szo­gá­sok.
 

“Rend­be kell szed­nem a fe­je­met. Ez a ka­land töb­be fog ke­rül­ni ne­ked, mint a kül­föl­di pos­ta­bé­lyeg!”

­

– Én még egy­szer meg­hall­gat­nám, on­nan, hogy: “Nem óhaj­tok ket­tes­ben ma­rad­ni a gyil­ko­som­mal!”

­– Az mid sza­már­ság. Nem egy­más­ ál­do­za­tai let­tek ezek. Hogy érzelem‑ és vér­ke­rin­gés­za­va­rok­kal küsz­köd­tek? Én is­te­nem! Ki tud­na csal­ha­tat­la­nul mi­sét mon­da­ni fe­let­tünk!

– Foly­ton pa­polsz. Mint­ha min­den­ki rád vol­na kí­ván­csi.

­– Jól van, te segg­du­gó. Most tartsd vissza az erek­ci­ó­dat, ha tu­dod.

– Olyan biz­tos vagy ben­ne, hogy...

– Nem az jön, amit vársz. Én elég­gé per­verz ür­ge hí­ré­ben ál­lok, de...

– Vi­gyázz, mind­járt vé­ge a te­kercs­nek!

– ...nekem ebből ele­gem van. Ebből a ro­hadt nap­szá­mos­ko­dás­ból. Hal­lod őket?!

 
“Mit bá­mulsz? Ránk hull!”
“Mi hull ránk, agya­lá­gyult?”

“Kint min­dent ko­cso­nyás, bar­na massza borít!...”

 

– Ha csend­ben le­szek is ez­után, öre­gem, de hal­la­ni fo­gom. Kezdődnek azok a kur­va külső za­jok.

– Ho­vá isz­kolsz, hé?!

– Szü­net nél­kül. Még hogy­ha nap­ról nap­ra sze­lí­dül­ni fog is ben­nem az el­ke­rül­he­tet­len bor­za­lom.

                  1991

Józsiás és Zsó­fia

 

                                         (Krúdy­nak, köl­csön­vett hőseiért, kö­szö­net­tel)

 

Ar­ra éb­red, hogy cseng a te­le­fon a nap­pa­li­ban. Be­hunyt szem­mel ül fel, előbb a bal, majd a jobb lá­bá­val ke­res­gél­ve a pa­pu­csot a sö­tét­ben. “Ki az Is­ten le­het ilyen ko­rán!” A kettős ágy­ból csak a sa­ját szu­szo­gá­sa hal­lat­szik. Fe­le­sé­ge ma is, mint min­den reg­gel, ki­áb­rán­dí­tó­an ko­rán kelt, hogy hét­re el­ér­hes­sen mun­ka­he­lyé­re. Újab­ban még va­sár­nap is ezt te­szi... Ér­de­kes, őt ma nem éb­resz­tet­te föl a vek­ker; ho­lott más­kor még mo­rog­ni is szo­kott, ha igaz.

Éj­fél után, ami­kor már ele­ge volt a ci­va­ko­dás­ból, a szo­ká­sos­nál job­ban be­szí­vott ab­ból a keverékből. Így leg­alább jól tu­dott alud­ni. Jó­for­mán nem is em­lék­szik sem­mi­re.

Kö­hé­csel­ve tesz pár lé­pést a kü­szö­big.

“De­hogy­is­nem em­lék­szem. Azt az ál­mot nem le­het el­fe­lej­te­ni.”

Az a pi­szok te­le­fon egy­vég­té­ben cser­reg. Mint­ha hű­vö­sebb len­ne a la­kás­ban, mint más­kor. Rá­adá­sul nem ég a vil­lany.

Fü­lé­hez eme­li a te­le­fon­kagy­lót, de va­la­hol túl már le­tet­ték. A lift­­aj­tó kat­to­gá­sa hal­lat­szik a fo­lyo­só­ról. Bot­la­doz­va megy ki a kony­há­­ba.

“Mint­ha még min­dig be vol­nék rúg­va.”

Két gyu­fa­szál el­tö­rik, a har­ma­dik­kal hi­á­ba va­ca­kol, nem gyúl meg. A ne­gye­dik az uj­já­ra ég.

“Ellenkezőleg, in­nom kell va­la­mit. Min­den más­ként fest, hogy­ha az em­ber fel van dob­va.”

Far­kas­sze­met néz a nagy ha­lom mo­sat­lan­nal. A va­cso­ra­ma­rad­vá­­nyok közt az asz­ta­lon meg­ta­lál­ja a mál­na­szörp­pel ke­vert ru­mot. Az üvegből kor­tyol, rö­vi­de­ket. Köz­ben meg­pil­lant­ja a gáz­re­zsón a ki­csi lá­bost.

“Ki nem áll­ha­tom a ke­mény to­jást.”
S ott­hagy­ja a víz­ben úsz­kál­ni to­vább.
A hűtőszekrény bü­dös. A szendvicstől is el­megy az ét­vá­gya.

“Sen­ki sem mond­ja, hogy: Mind­járt főzök egy ká­vét ne­ked, at­tól ki­jó­za­nulsz.”

E gon­do­lat­tól ref­lex­sze­rű­en el­fog­ja az ásí­tás, meg kell fo­góz­kod­nia a fo­tel kar­fá­já­ba. Már‑már ben­ne ül a fo­tel­ban, de meg­rit­kult ha­ja hoz­zá­ér a fi­kusz egyik le­ve­lé­hez, mi­re egy iszo­nyú mon­dat jut eszé­be: A dísz­nö­vé­nyek te­szik kul­tu­rált­tá a la­kást.

“Ilyet csak egy nő agyal­ha­tott ki ­– és fel­szisszen­ve ug­rik föl a fo­tel­ból, va­ló­ság­gal me­ne­kül­ve hagy­ja el a nap­pa­lit, ahol mint élet­te­len bál­na nyug­szik a fatőkés bé­csi zon­go­ra; a mé­zes­he­te­ket meg-szépítő Schubert‑keringő dal­la­ma rég a sem­mi­be szállt.

Vissza­fek­szik az ágy­ba; fe­je az el­nyűtt, sö­tét pár­ná­ra ha­nyat­lik.

“Ó, az az álom!... Tu­laj­don­kép­pen éb­ren­lét­tel kezdődött. Hol is len­ne ér­de­mes foly­tat­ni?”

So­ha­sem fi­tog­tat­ta má­sok előtt ol­va­sott­sá­gát, de egy Krú­dy‑él­mény min­den­képp mentőöv volt szá­má­ra az éj­jel, mi­kor a sok nya­valy­gás és nyílvesszőként rá­lö­vellt, szú­ró te­kin­tet után vég­re ágy­ba ke­rült.

Ál­má­ban nagy hó­tö­me­gen kel­lett keresztülvergődnie, per­sze, nem egy­ma­gá­ban. Kar­ja­i­ban vit­te a csupahús asszony­kát. Nem volt ő ál­má­ban sem Gó­li­át, ám eszé­be sem ju­tott ez­út­tal ar­ra a ne­vet­sé­ges póz­ra gon­dol­ni, me­lyet a tü­kör­ben pil­lan­tott meg egy­szer vé­let­le­nül, midőn ve­sze­ke­dés köz­ben a fel­in­dult­ság­tól hát­ra­szeg­te nya­kát, s esernyőjét két ma­rok­ra fog­va, ma­ga előtt a föld­be szúr­va, ma­ka­csul rikkantotta: “Egy ta­pod­tat se me­gyek to­vább!”

Ez­út­tal ugyan­is nem a fel­in­dult­ság­tól sö­té­tült el a sze­me. Az álom­be­li Zsó­fia úgy si­mult hoz­zá, mint egy bu­ja táncosnő.

    ...Zsófiának igen csók­ra ter­mett aj­ka volt, még­pe­dig hosszú, nagy csók­ra va­ló aj­ka, amely úgy ölel­te ma­gá­ba a rá­ta­pa­dó fér­fi­aj­kat, mint egy duny­hás ágy a lefekvőt. A lát­ha­tat­lan kis ajk­iz­mok, mint drá­ga­lá­tós szi­vattyúk fo­gad­ták Józsiás aj­kát. Ha­son­la­to­sak vol­tak ama eg­zo­ti­kus vi­rág kely­hé­hez, amely el­nye­li a be­lé­je tévedő le­gye­ket. El­kap­ták az asszony duz­zadt, hú­sos pu­ha aj­kai a fér­fi aj­kát, mint va­la­mi égi gyö­nyö­rű­sé­get. A cso­dá­la­tos kis gé­pe­zet, amely itt rejtőzött, szen­ve­dé­lyes­sé­gé­vel csak­nem a levegőbe emel­te Józsiás urat. Ha fe­küdt vol­na, bi­zo­nyá­ra a tal­pá­ra ál­lít­ja vala. Ha fatetőn ült vol­na, le­húz­za ma­gá­hoz. Ha be­teg: meg­gyó­gyít­ja; ha éhező: me­ge­te­ti; ha szom­jas: meg­itat­ja... Zsó­fia művésznője volt a csó­ko­ló­zás­nak. Csó­kolt iz­ga­tott hú­sos nyel­vé­vel, amelyről most el­tűn­tek a min­den­na­pi sza­vak, mint el­röp­pen a ve­réb­csa­pat. Csó­kolt a fo­ga­i­val, ame­lyek más­kor oly tün­dö­köl­ve vil­log­nak, mint a ra­ga­do­zó­ké. Csó­kolt a tor­ká­val, amelyből el­fu­ta­mod­tak a ha­zug­ság, a mes­ter­kélt­ség, a csal­fa­ság hang­jai, csak egyet­len bú­gás ma­radt ott, a gyö­nyör, a sze­re­lem bú­gá­sa, nyög­dé­cse­lé­se. Le­huny­ta a sze­mét, hogy hosszú szem­pil­lái vé­gig­sö­pör­ték a fér­fi ar­cát, hogy el­sö­pör­je­nek ar­ról bá­na­tot, min­den­na­pot, kö­zönyt. Nem is mai kor­szak­ba va­ló ez a csók, ha­nem va­la­mely messzi kö­zép­kor­ba, ami­kor a fog­ság­ban őrzött nők egyet­len csók­kal akar­ták ki­fe­jez­ni mind­azt, amit éve­ken át érez­nek, ami­ért szen­ved­nek és a lo­vag vissza­megy a Szent­föld­re.

 

     Ál­má­ban is em­lé­ke­zett rá, hogy ez a rész mennyi­re tet­szett ne­ki. Csak ment a nagy tél­ben, de, ér­de­kes mó­don ­– nem di­der­gett, in­kább ki­ver­te tes­tét a ve­rej­ték, amint az íj­alak­ban a föld alá rej­tett ró­zsa­fá­kon kel­lett lép­ked­nie az egy­re rej­tel­me­sebb csend­ben.

 

        Kö­ze­led­tek az apá­ca­ko­los­tor rom­ja­i­hoz, amely­nek szent éle­tű la­kói bi­zo­nyo­san szép fák­ká nőttek ha­lá­luk után. Ke­gyes nővérek so­ra­i­ból emel­ked­nek ki a fe­je­del­mi töl­gyek, de a cso­dá­la­tos vi­rág­zá­sú bok­rok is...

        – Nem félsz, bű­nös asszony, hogy a föld alól, va­la­me­lyik lyuk­ból ki­nyú­lik egy csont­kar, és meg­ra­gad­ja a ru­há­dat? – kér­dez­te Józsiás.

 

           A te­le­fon­cser­gés­re, most anél­kül, hogy fel­ri­adt vol­na, me­re­ven, csu­kott szem­mel in­dul ki a nap­pa­li szo­bá­ba. Egy élénk női hang ru­ti­no­san kí­ván ne­ki jó reg­gelt, majd a minőségellenőrző osz­tály ne­vé­ben meg­kér­de­zi, hogy a fe­le­sé­ge mi­ért nem ment be ma dol­goz­ni.

     Egy po­fon jó­za­nít­hat­ta vol­na ki ha­ma­rabb. Va­la­mit mo­tyog, hogy kö­szö­ni a fi­gyel­mes­sé­gü­ket, ha tud va­la­mit, vissza­hív­ja őket.

     Oda­megy az ab­lak­hoz, el­húz­za a sötétítőfüggönyt, óva­to­san ki­néz.

     Bo­ron­gó reg­gel. Két su­hanc ha­jol ki vi­hog­va a szem­köz­ti er­ké­lyen. Si­et­ve en­ge­di el a füg­göny szé­lét. Né­hány pil­la­nat­tal ko­ráb­ban még az álom­be­li Zsó­fi­át féltő já­ték­ba csa­lo­gat­ta őt vissza a kép­ze­let.

               

        Mi­lyen kü­lö­nös vol­na ­– gon­dol­ta ma­gá­ban ­–, ha egy ködből, falevélből, só­haj­tás­ból meg­ele­ve­ne­dett ré­gi lo­vag­gal ta­lál­nám együtt; a lo­vag át­lép­te a be­om­lott zár­da­ke­rí­tést. Az a vén, zúz­ma­rás fenyő ott úgy­is ré­gen ha­son­lít egy kó­bor lo­vag­hoz.

 

Még nem érez sem­mi ag­go­dal­mat, csak bosszú­sá­got. Bár a po­ros ro­ló az ab­la­kon, a par­ket­ten a sö­tét fol­tok s a té­vé­ké­szü­lék alat­ta ci­ga­ret­tá­val ki­ége­tett hor­golt terítő, mely mint­ha le­csúsz­ni ké­szül­ne ­– mind fe­le­sel­ni lát­sza­nak az­zal a rá­má­ba fog­lalt, ret­tent­he­tet­len ku­tya­fej­jel, mely arannyal fes­tett nyak­ör­vé­vel a biz­ton­ság és a jól­szi­tu­ált­ság pol­gá­ri cí­me­re­ként ra­gyog a ta­pé­ta­fa­lon.

A má­so­dik te­le­fon­be­szél­ge­tés leg­alább olyan rö­vid, mint az első, in­ge­rül­ten csap­ja le a kagy­lót. “Rossz vicc! ­– vág­ja oda titkár­nő­jé­nek, mi­u­tán az bi­zal­ma­san köz­li ve­le, hogy a rendőrségtől ke­res­ték, gyil­kos­ság ügyé­ben.

 Ahogy át­ha­lad a közbülső szo­bán, ez­út­tal fel­tű­nik ne­ki, hogy a fi­ó­kos szekrényből egy cso­mó min­den ki van rá­mol­va. Két‑három össze­té­pett fény­ké­pet is föl­fe­dez az eldőlni készülő fo­gas alatt. Meg­áll a ma­sza­tos fal­tü­kör előtt.

“Nyu­godt és jó­zan va­gyok ­– haj­to­gat­ja ma­gá­ban. ­– Csak az a kis fö­lös sör­te...”

     Áb­rán­dos te­kin­tet­tel ké­szül szem­be­sül­ni kép­má­sá­val, ami­kor meg­szó­lal a kin­ti csengő.

Nesz­te­le­nül jut el az aj­tó­ig, s a kémlelőnyíláson át szem­ügy­re ve­szi a két is­me­ret­len ala­kot. Egy ci­vil és egy egyen­ru­hás.

     “Meg sem va­gyok bo­rot­vál­koz­va... És hát, it­tam.”

     Nem nyit aj­tót. Vissza­megy a tü­kör­höz. Most már kez­di ag­gasz­ta­ni meg­duz­zadt szem­hé­ja, s hogy a pil­lái meg­eresz­ked­tek.

     “Hol is ol­vas­tam, hogy ha a kis­sé le­eresz­tett pil­lák közt a szem­go­lyón va­la­ki­nél több ap­ró fény­pon­tot fe­de­zünk fel foly­to­nos moz­gás­ban, azt a té­ve­dés ve­szé­lye nél­kül hir­te­len ha­ra­gú­nak és gyil­kos haj­la­mú­nak vél­het­jük?”

Vissza­megy a há­ló­szo­bá­ba, és szó­ra­ko­zot­tan kez­di föl­sze­de­get­ni a szőnyegről az éj­jel szét­ha­ji­gált ru­ha­da­rab­ja­it. Köz­ben agyá­ban, mint egy le nem ál­lí­tott lemezről, a be­fe­je­zet­len álom‑monológ to­vább pe­reg.

­        – Te­hát aka­rod, hogy egye­dül vesszek el, és te to­vább űz­zed ka­land­ja­i­dat a vá­ro­son, amíg hi­szé­keny, iz­ga­tott fér­fi­ak van­nak itt?... Szí­ve­sen meg­ho­zom ér­ted ezt az ál­do­za­tot is. Nap­ról nap­ra ke­ve­sebb­re be­csü­löm az éle­te­met. Ha úgy akar­ja a sors, hogy te légy a vég­ze­tem, Zsó­fia, nem el­len­ke­zem. Csak leg­alább azt tud­jam, hogy mi­fé­le örö­met okoz ne­ked az én meg­aláz­ta­tá­som, a gyötrődésem.

     Fá­radt­ság vesz raj­ta erőt. Hát­ra­ha­nyat­lik a kettős ágy­ra. Csend van. Csak a sa­ját szu­szo­gá­sát hall­ja. De a jobb ol­da­lá­nál mint­ha va­la­mi me­le­get érez­ne. A ke­ze is ku­ta­ko­dik, oda­té­ved. Ir­tó­zat vág­ja el a moz­du­la­tot.

     “Nem szólt a vek­ker, s ő itt fek­szik. El­vá­gott to­rok­kal. Va­la­mi té­ve­dés le­het.”

     Megint cseng a te­le­fon.

     Fü­lé­re ta­paszt­ja két te­nye­rét, és vár­ja, hogy a má­so­dik álom­ból is fel­éb­red­jen.

1988. feb­ru­ár 13.

Még egy macs­ka az esőben

 
                                           Hemingway és Ör­kény em­lé­ké­nek
 

A tük­rös bár­szek­rény lak­ko­zott pol­ca­i­ra le­ra­kó­dott por­ré­teg­ben jól lát­ha­tó az el­moz­dí­tott üve­gek he­lye. Kint őszi eső tak­nyos idő, a leg­utá­la­to­sabb.

Zár­óra az ál­lo­más ét­ter­mé­ben. A pisz­kos ho­mály­ban a pin­cér­lány sep­re­get. Meg­áll az egyik asz­tal­nál, fel­vesz egy kis­tá­nyért, és gyors fa­lás­sal el­tün­te­ti a szá­já­ban azt, ami raj­ta volt. A tá­nyér pe­re­mén jól kivehető a sö­tét­kék ál­la­mi pe­csét, amint le­ve­szi ró­la mu­ta­tó­uj­ját és ­– krém vagy mus­tár­ma­ra­dék? ­– le­nyal­ja. 

Két ven­dég tar­tóz­ko­dik az ét­te­rem­ben: egy ko­pa­szo­dó fér­fi és egy tás­kás sze­mű nő; ja­va­ko­ra­be­li­ek­nek lát­sza­nak. Mint­ha meg­búj­tak vol­na a ki­já­ra­ti aj­tó mö­gé tolt asz­tal­nál. A csu­pasz asz­tal­la­pon előttük két vi­zes­po­hár­ban iszap­szí­nű fo­lya­dék. Csak­nem érin­tet­le­nül.

­– ­Egy sza­va­dat sem ér­tem ­– mond­ja a nő. ­– Mint egy mutuj, úgy mo­tyogsz. Rá­adá­sul a szá­dat sem lá­tom a kezedtől.

– Ujj! ­– nyik­kan fel a fér­fi. – Ha tud­nád, hogy fáj...

– Per­sze, hogy fáj, ha pisz­ká­lod. Mi­ó­ta mon­dom már, hogy do­basd ki a felsőket egytől‑egyig, s csi­nál­tass száj­pad­lást.

­                                   – Jó vicc. Hogy ne tud­jak töb­bet be­csü­le­te­sen ha­rap­ni.

– A hi­ú­sá­god megint; mit mondtam?!... Egész éle­ted­ben ne­vet­sé­ges ször­nye­teg vol­tál. ­– A nő csú­nyán le­biggyesz­ti aj­kát, s mint aki tu­da­tá­ban van an­nak, hogy a fér­fi mi­lyen­nek lát­ja, már nem pró­bál­ja lep­lez­ni in­du­la­tát. ­– Ha­rap­ni! Még most is a píp­éken jár az eszed. Azt hi­szed, nem vet­tem ész­re.

­                        – Min­dig így kezdődik ­– mond­ja a fér­fi, és szív­ni kez­di a fá­jós fo­gát. ­– Va­la­hány­szor el­in­du­lunk va­la­ho­va.

– El­in­du­lunk? Más­fél óra múl­va, re­mé­lem, már ott­hon le­szünk. ­– A szék­lá­bak sik­kan­ta­nak, ami­kor a nő fel­ug­rik ültéből. ­– Ez volt az utol­só al­ka­lom, hogy ve­led el­in­dul­tam.

­– Sze­gény­ke, még meg­dög­lik ­– szól oda a pin­cér­lány a pult­nál ál­ló kolléganőjének. ­

­– A kis csi­pás. ­– Az őszülő ha­jú, idősebb nő egy víz­zel te­li tál­ba me­rí­ti a hasz­nált po­ha­ra­kat. Akad köz­tük csor­ba szá­jú is, azo­kat mint­ha job­ban utál­ná, ki se mos­sa.

­– Rá­adá­sul hi­deg is van. Ma én is dup­la ha­ris­nya­nad­rá­got húz­tam ­– pas­kol­ja meg vas­tag comb­ját a pin­cér­lány.

­– Be ké­ne hoz­ni. ­– A po­ha­ra­kat öblögető asszony hang­ja szí­nes, me­leg. A fér­fi most fi­gyel­me­seb­ben rá­pil­lant, s úgy tű­nik ne­ki, hogy az idős, kö­vér arc pír­ban ég.

                             ­– Hogy­is­ne. Hogy bőrig áz­zak! ­– mond­ja pin­cér­lány.

– Itt az esernyő... Na, eredj!

A fér­fi föl­áll és az ét­te­rem ab­la­ká­hoz sé­tál. Fél­re­húz­za a sza­kadt füg­gönyt. A be­pá­rá­so­dott ab­lak­üveg pa­la­szí­nű a füsttől meg a kosz­tól. Két­szer is vé­gig­húz­za raj­ta ka­bát­uj­ját, hogy job­ban ki­lát­has­son. Las­sí­tó te­her­vo­nat ha­lad át a har­ma­dik vá­gá­nyon. Hosszú sze­rel­vény, olaj­tar­tá­lyok­kal. A nőnek ­– az asz­tal mellől ­– pár pil­la­na­tig az az ér­zé­se, hogy a sze­rel­vény áll, és a fér­fi tá­vo­lo­dik. “So­se tet­tem oda ab­la­kot pu­col­ni”, gon­dol­ja ön­saj­nál­ko­zás­sal, be­sza­kadt kör­mé­re pil­lant­va. “Nem ússza meg olyan könnyen!” S mint aki vá­rat­lan el­ha­tá­ro­zás­ra ju­tott, el­ken­ve az ar­cá­ra ki­ült torz vi­gyort, a fér­fi mö­gé lo­pa­ko­dik.

– Biz­tos egy macs­ka­kö­lyök volt ­– súg­ja kis idő múl­va a fér­fi az ébe­ren figyelő nő fü­lé­hez ha­jol­va, mi­u­tán a pin­cér­lány üres kéz­zel tért vissza. ­– Ha volt esze, ez­óta már egy mar­ha­va­gon­ban me­leg­szik.

– Macs­ka az esőben! ­– ne­ve­ti el ma­gát a nő; a kis fö­lényt adó büszkeségtől száj­vo­na­la szin­te meg­szé­pül. ­– Ilyet csak He­ming­way­nél ol­vas­tam va­la­mi­kor.

­– Ol­vas­tunk ­– ja­vít­ja ki sze­lí­den a fér­fi. ­– Nem­csak ná­la. ­– S lát­szó­lag szó­ra­ko­zot­tan a vaj­szí­nű női bal­lon­ka­bát uj­já­ba ka­rol.

­            – Rá­adá­sul a pe­ro­non! ­– gú­nyo­ló­dik to­vább a nő; kar­ját azon­ban nem húz­za ki.

 
                  1986-87 (?)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
                                          A lá­za­dó Támár
 

“A csá­bí­tót ját­szot­ta, és pa­ráz­nál­ko­dott az úton, csak hogy ki ne ik­ta­tód­jék, és kí­mé­let nél­kül le­aláz­ko­dott, hogy föl­emel­ked­hes­sen.”

                                                                                                 (Thomas Mann)

 

“Ná­zá­re­ti Jé­zus csa­lád­fá­ja Má­té evan­gé­li­u­má­ban négy asszonyt ne­vez meg a hé­ber Bib­li­á­ból egye­nes ági felmenőjeként: Támárt, Ráchábot, Rutot és Batsebát.”

                                                                                          (Jonathan Kirsch)
 

“Ki­ké­szí­tet­ted ma­gad? – néz a tü­kör­be. In­csel­ke­dik kép­má­sá­val, a fel­tü­zelt kép­ze­le­té­ben el­ját­szás­ra vá­ró sze­rep­pel.

Nem érez szé­gyent. Így is sok időt el­té­ko­zolt már.           

In­dul a já­ték. El­jött a nap, a lé­leg­zet­el­ál­lí­tó, pom­pás lehetőség, hogy fel­kí­nál­ja ma­gát.

Sö­tét haj­sö­ré­nye, haj­lé­kony­sá­ga, taj­ték­zó vé­re – min­de­ne áhí­tat­tal vár­ja a vég­ze­tes per­cet. (Jaj, ha Júda to­vább fog men­ni, s ő ott ma­rad po­rig alázva!… Csak meg ne ne­szel­je, ki van a fá­tyol mö­gött!)

Júda most fe­lé­je pis­lant, a vé­ko­nyát va­kar­ja, va­cil­lál, Támárban pe­dig hir­te­len meg­fa­gyott min­den öle­lés.

 

Ki az az őrült, aki az ő fi­a­tal hú­sát ha­lott­nak hit­te?

“Jobb lesz tán, hogy­ha el­epedsz, ránc­ta­la­nul akár? Mint bu­ta bo­gár, borostyánkőbe zártan!… Vé­red, ér­zé­ke­id rég meg­gyón­ták, mi után áhí­to­zol. Be­jár­ha­tod na­pon­ta fog­sá­god szín­te­rét, de még az ide­gen lá­bak ta­pos­ta no­mád temetőt is. A teg­na­pi éb­re­dés után felhő eresz­ke­dett le bo­ká­dig, s te érez­ted, mint üt át raj­ta a bu­jál­ko­dás vá­gya. Nem hi­báz­tál sem­mit, még­is té­ged pö­röl az idő. Fér­jed, Er (aki­vel hi­á­ba hab­zsol­tá­tok egy­mást éje­ken át, úgy lát­szik, ke­vés volt) ha­lott. Apó­sod, Júda el­ma­gya­ráz­ta, hogy ágyas­tár­sa­dul szegődni s ma­got el­ül­tet­ni mé­hed­ben Er fi­vé­rei hi­va­tot­tak. Onan fog a sát­rad­ban hál­ni, mond­ta Júda (a har­ma­dik fiú, Sela még kis­ko­rú), hogy kö­te­les­sé­gét a ha­lott fi­vér he­lyett le­ró­ja; s ha gyer­me­ked szü­le­tik, a meg­bol­do­gult Er fi­á­nak fog­ják te­kin­te­ni.”  

Egyik pil­la­nat­ban, ha a fé­lel­me­tes­nek tetsző Júda előtt kel­lett el­ha­lad­nia: ar­ca sa­vó­szí­nű­vé vál­to­zott, comb­ja el­er­nyedt a gyá­szos kön­tös alatt. A má­sik pil­la­nat­ban bőgni tu­dott vol­na, mint vér­mes ösz­vér­kan­ca. S az un­dok, su­nyi ár­nyak – a szó­szá­tyár cse­léd­had, a kárörvendők kó­ru­sa – meg­les­ték, amint Támár (a tu­da­tá­tól kü­lön­vált tes­te), mint hol­mi egy­ügyű ném­ber fél­ájult ál­la­pot­ban do­bál­ta ma­gát az epekedő vágy­tól. 

Ám­de most – szem­fes­ték, ajak­ír! –, ál­mai mint­ha vad­ide­gen tes­tet öl­töt­tek vol­na, va­ló­ság­gal vár­ja, hogy két vál­la szár­nyat nö­vesszen a ki­et­len est­ben.

“Ki sze­gi meg va­jon a törvényt?!…” – kér­di a ma­gas­ság­ba bur­ko­ló­zó Lát­ha­tat­lan­tól, s úgy ér­zi, hogy a didergő csont­ja­i­ra ta­pa­dó sej­tek már­is ki­gyúl­tak.

S már előre hall­ja, hogy: “Te sze­mér­met­len szu­ka!” Meg hogy: “Aszályt, jár­ványt és ki tud­ja még, mi­lyen ron­tást hoz ránk!” Ho­lott az iz­ra­e­li­ták is tud­ják, hogy a ne­ve: Támár a kánaániták nyel­vén da­to­lya­pál­mát je­lent.

De majd, ha Júda lá­ba­i­hoz kú­szik és meg­mos­sa il­la­tos olaj­jal, apó­sa mél­tá­nyol­ni fog­ja, hogy me­nye (s egy­ben ará­ja – te szent bo­nyo­dal­mak­kal re­ánk tes­tált vi­lág!) ki­dör­zsö­li belőle a pond­ró­sza­gú öregedést…

A szen­tek össze­zárt ajak­kal hall­gat­nak, egyelőre. Leg­alább­is úgy tűnt ne­ki, ami­ó­ta ki­öl­tö­zött (“keb­le­men egy cso­mó mir­ha, s nya­kam­ban a csil­lo­gó ék­szer, és ami még job­ban fel­szít­ja a csődörszenvedélyt: a sa­rum­ba cse­peg­te­tett bal­zsam”), mint szol­gá­lat­ra kész, fes­lett asszony­ál­lat.

 

Le­pil­lant rá az Ég Ura, és egyből szám­űzi emlékezetéből a csám­pás, nyá­las, va­co­gó szol­ga­lel­ké­vel ala­mizs­nát könyörgő Támárt! Kép­zel­gé­se ti­tok­ban va­la­hol mu­la­tat­ta; ez azon­ban még messze esett a me­ré­szen meg­ál­mo­dott elégtételtől, hogy: ha min­den jól megy, gyer­me­ket fog szül­ni – ik­re­ket! –, és ap­juk (az apó­sa!) ma­gá­é­nak fog­ja val­la­ni őket…

  

Egy jel­re várt már na­pok óta – égi jel­re –; de az Errel kö­tött menyegző haj­na­lá­nak vég­te­len át­lát­ha­tó­sá­gát rég fe­led­ve, csak a hi­deg ké­tellyel va­ló szün­te­len tu­sa­ko­dás. Onan alat­to­mos­sá­ga se­bet ej­tett ben­ne, lát­ha­tat­lan se­bet: midőn on­dó­ját gyá­ván, önző mó­don a föld­re fröcs­köl­te (“Kap­zsi­ság­ból tet­te – ha örö­köst nemz ha­lott báty­já­nak, sa­ját örök­sé­gét ki­seb­bí­ti meg –, mért is nem köp­tem szem­be!”) Támár tor­ka el­szo­rult, ha meg­pa­ran­csol­ják ne­ki, ak­kor sem sírt vol­na. Da­co­san, bőszült in­du­lat­tal ki­ro­hant a nász­ra fel­dí­szí­tett sá­tor­ból. Fu­tott, fu­tott, amíg ere­je bír­ta, ami­kor az­tán tér­de össze­csuk­lott s sze­mé­vel be­fog­ta a sár­gu­ló, ter­mé­ket­len ré­tet, fel­tört belőle a ke­se­rű­ség: “Mi­ért fosz­tasz meg a fi­am­tól, Teremtő Isten?!… A vi­lág szű­köl­köd­ni fog nél­kü­le! A te tör­vé­nye­den mú­lott, hogy Júda tör­zse ma­gam­ra ha­gyott. Mé­hem­be más, ide­gen fér­fi oltóvesszője s mag­ja nem jut­hat, kü­lön­ben ha­lál vár rám. El­hunyt fér­jem va­gyo­nát nem örö­köl­he­tem, a vér­ro­kon­ok­ra száll. A gyer­mek­te­len­ség fog­lya va­gyok, és a meg­bol­do­gult hi­tes­társ csa­lád­ja kí­vül­ál­ló­nak, szol­gá­nak te­kint. A Te tör­vé­nyed – a levirátus – azon­ban az Er tör­zsé­nek fér­fi­ja­it ar­ra kö­te­le­zi, hogy az öz­ve­gyet te­her­be ejt­sék, s a gyer­mek örö­köl­hes­se az el­hunyt báty va­gyo­nát.”

 

Onant a Támár meg­csú­fo­lá­sa után nem sok­kal ma­gas láz ver­te le, s na­pok alatt vég­zett ve­le. “Jah­ve ne­hez­tel va­la­mi­ért ránk!” – sut­tog­ták Júda tör­zsé­nek asszo­nyai. Ek­kor ke­re­ke­dett felül Támárban va­la­mi­lyen ősi ösz­tön, bár ke­ve­set tu­dott a kánaániták istennő-imádatának rí­tu­sá­ról. Egy kis hi­ú­ság, egy ke­vés gőg… A ki­ötölt bű­nért egy­szer, meg­le­het, la­kol­nia kell. De nincs más esé­lye, mint szem­be­sze­gül­ni a szür­ke sors­sal. Vagy a sorstalansággal?…

Ez a ki­hí­vás több iz­ga­lom­mal töl­töt­te el, mint­ha meg ké­ne aláz­kod­nia, hogy mél­tó he­lyet vív­has­son ki ma­gá­nak a csa­lád­ban s a kö­zös­ség­ben. A pa­ráz­nál­ko­dás gon­do­la­tá­ra aj­ká­ra ki­ült egy bi­zony­ta­lan, só­vár vi­gyor. “Na és! Ha a félistennők vakmerőségétől bá­to­rít­tat­va ki­jut­ha­tok a biz­tos fényre!… Az üd­vö­zü­lés re­mé­nye meg­éri, hogy Júdát ki­játsszam. Jó ke­dé­lyű pát­ri­ár­ka; meg­esik, hogy kis­sé szó­ra­ko­zott, in­ga­do­zás, gyen­ge­ség jel­lem­zi, mind­ez meg­könnyí­ti a dol­go­mat. Nem mind­egy, hogy ki plán­tál ma­got a méhembe…”

“Vé­gig­gon­dol­tad-e tet­ted kö­vet­kez­mé­nye­it?”

Mit fe­lel­he­tett vol­na e belső hang­ra? Volt ré­sze bőven az ün­ne­pi ceremóniáskodásban, szem­for­ga­tás­ban, midőn, mi­ként ha masz­kok vet­ték vol­na kö­rül, gyű­lö­le­tes áhí­tat le­gyin­tet­te meg lel­két.

“Ki tud­ná ki­pu­ha­tol­ni Jah­ve szán­dé­kát?” – fe­lel­te ön­nön­ma­gá­nak.

S a töb­bi­ek­re gon­dolt, akik nem hisz­nek olyas­mi­ben, ami­ben nem szok­ták meg, hogy higgye­nek. Gyá­vák, még ha len­ne is rá lehetőségük, hogy vál­toz­tas­sa­nak va­la­mit éle­tük fo­lyá­sán. Fé­lel­mü­ket össze­té­vesz­tik az Is­ten előtt meg­ját­szott jó­ság­gal.

 

(Rej­tély, fut át a kró­ni­kás agyán, hogy mi min­den mú­lott a Mó­zest s a töb­bi pát­ri­ár­kát körülvevő asszo­nyo­kon! A fá­raó lá­nya, aki a fo­lyó­ból ki­ha­lász­ta a mó­zes­ko­sa­rat – ő sem volt iz­ra­e­li­ta.

Mi­lyen tör­vé­nye­ket tisz­tel Jah­ve, s mit vár tőle? Egy benn­szü­lött kánaánita nőtől?!… A csá­bí­tá­son kí­vül Támár va­jon még mi­hez ért?…)

 

A lá­za­dás­hoz. Nem ta­gad­ta, hogy szí­ve mé­lyén ke­se­rű bosszú­vágy él.

Nem volt szá­má­ra vissza­út. Az útkereszteződésnél meg­pil­lan­tot­ta közeledő apó­sát, ővele, a meg­öz­ve­gyült mennyel szem­ben bi­zal­mat­lan­nak lát­szó ba­rát tár­sa­sá­gá­ban, aki­nek a ju­ha­it ké­szült le­nyír­ni Timnában. Jó­kö­té­sű fér­fi, még egye­nes a tar­tá­sa, ál­la­pí­tot­ta meg elé­ge­det­ten ma­gá­ban.

“Lép­re fog men­ni, most én va­gyok a méz­ízű vi­rág­ke­hely!”

Támár te­kin­te­té­be éles fény ha­tolt; mint ami­kor egy gyar­ló föl­di vágy az Ark­an­gyal rosszal­ló pil­lan­tá­sá­ba üt­kö­zik. A nap­le­men­té­ben alak­ja el­vált az olaj­fa törzsétől.

“Ki ad ne­kem még egy szussza­nás­nyi időt?…”
Meg­bá­nás­ra, tud­ta, erejéből már úgy­sem fut­ja.
 

Júda, mi­u­tán a ba­rát­ját előre küld­te (“Eredj csak­, majd utol­ér­lek!”), ha­boz­ni lát­szott; de az­tán kö­ze­lebb, egy­re kö­ze­lebb lé­pett az il­la­tos je­le­nés­hez. Kar­já­nál fog­va meg­ra­gad­ta Támárt. Ek­kor vet­te csak ala­po­sab­ban szem­ügy­re a fel­kí­nál­ko­zó pré­dát, a cé­da nő fá­tyo­lon ke­resz­tül is meg­csil­la­nó orr­ka­ri­ká­já­ban fel­fe­dez­vén a pa­ráz­na­ság je­lét. És ágas­ko­dó vesszője for­ró és ke­mény húst ér­zett. Előbb be­szív­ta a bal­zsa­mos levegőt, amely a fe­le­sé­ge ha­lá­lát követő hosszas gyász után egész az agyá­ig ha­tolt, csak azu­tán kí­ván­ko­zott ki belőle, akár egy halk böf­fen­tés, hogy: “Hadd hál­jak ve­led.”

Támár tu­da­tá­ban volt an­nak, hogy nem hal­lu­ci­nál. El­tűnt a Júda ko­po­nyá­ja kö­ré gló­ri­át fo­nó, szál­lon­gó méhraj… A sors hát­ha más tör­té­ne­tet szán ne­ki. Leg­alább­is egyelőre olyan nyel­ven szólt hoz­zá, ame­lyet ed­dig nem ér­tett.

Be­le­ha­tol­tak mé­lyen, s ő őrjöngve tá­gul­ni érez­te ma­gá­ban a for­tyo­gó kút­mé­lyet. (Si­kí­tott vol­na?) A leg­na­gyobb meg­pró­bál­ta­tá­sok kö­ze­pet­te is akad­nak édes per­cek, gon­dol­ta, és me­redt szem­mel né­zett a felhőtlen ég­re. S bár fin­tor­gott (ez vol­na a fi­a­tal­ság za­va­ros tisz­tá­ta­lan­sá­ga, vagy csak a ka­land ára?), mind job­ban érez­te az el­tép­he­tet­len von­zal­mat: kép­te­len lesz ez­után ér­dek­te­len szív­vel kö­vet­ni Júda sú­lyos, port ka­va­ró lép­te­it a sík­sá­gon.

Atyát keresett… jövendő fi­á­nak, nem zsák­mányt – lihegő, le­ko­nyu­ló vesszőjű hí­met.

A tőrbecsalt fér­fi ön­telt­sé­ge, s önző tag­ja köz­ben hí­zott a kéj­ben.

 

Még né­hány pil­la­nat, s a je­le­net szereplőiben vál­to­zás áll be. Júda kel­let­le­nül tá­pász­ko­dik fel, ra­ga­dós uj­ja­it kön­tö­sé­hez tör­li. El­for­dul: ne­hogy a szaj­ha fél­re­leb­bent­se ar­cá­ról a fáty­lat (me­lyet kü­lön­ben csak fér­jes asszo­nyok vi­sel­nek), és ne­ki szem­be­sül­nie kell­jen ki­elé­gü­lé­se tár­gyá­val, tán épp egy kánaánitával, ah­hoz ha­son­ló­val, aki az ő elsőszülött fi­á­hoz ment volt fe­le­sé­gül, s akit ta­lán már ak­kor is kí­vánt. Azu­tán már nem ta­lál­hat sem­mi­lyen hihető ment­sé­get. Jah­ve előtt plá­ne nem, aki nem űz­te el az iz­ra­e­li­ták elől a benn­szü­lött né­pe­ket, mond­ván: Hadd szo­ron­gas­sa­nak ben­ne­te­ket, is­te­ne­ik meg le­gye­nek csap­da a szá­mo­tok­ra!

Ha nincs is egé­szen így, töp­reng­he­tett Támár, a hang csak el­árul­ja az út men­tén ál­öl­tö­zék­ben vá­ra­ko­zó, majd a be­ger­jedt fér­fi előtt mes­ter­sé­gét űző nő ki­lét­ét. 

“Kül­dök ne­ked egy kecs­ke­ba­kot a nyá­jam­ból” – mond­ta ke­gye­sen Júda, jól tud­ván, hogy egy szaj­ha ára nem több egy ke­nyér­nél meg egy rézgarasnál. Támár vi­szont ügye­sen kez­dett al­ku­doz­ni, zá­lo­got kért Júdától, aki­nek az er­szé­nye ál­lí­tó­lag a cim­bo­rá­já­nál ma­radt, emi­att nem tu­dott pénz­zel fi­zet­ni.

“Hol a meg­ígért jó­szág? Messze van in­nen?” – kér­dez­te ra­va­szul.

Júda, gaz­dag­sá­gá­nak tu­da­tá­ban, foj­tott bosszú­ság­gal a sza­kál­lát tép­te: ez a ném­ber még pász­tor­nak né­zi őt! De hát, ha ked­vét töl­töt­te ben­ne, fér­fi­úi ön­ér­ze­te úgy dik­tál­ta, hogy most ő te­gyen a nem kö­zön­sé­ges rin­gyó ked­vé­ben.

“Zá­lo­got kérsz, amíg meg­ka­pod tőlem, ami jár neked!… Jól van; de mi­lyen zá­lo­got ad­jak?”

“A pe­csét­gyű­rű­det a zsi­neg­gel. És ezt a fa­ra­gott bo­tot, amit a ke­zed­ben tar­tasz. Ha ná­lam ha­gyod őket, má­sod­szor is szét­te­szem ne­ked a lá­bam.”

Júda új­ból tü­zet fo­gott. Ám utá­na va­la­hogy el­ment a ked­ve a juh­nyí­rás­tól (jól­le­het öreg cim­bo­rá­ja mu­la­to­zást is ígért ne­ki), s a hosszú út oda és vissza, ha­zá­ig, még hosszabb­nak tűnt ked­venc bot­ja nél­kül.

                                                     *

ABib­li­á­ban uta­lá­sok van­nak ar­ra, hogy a levirátus kö­te­le­zett­sé­gei alól ki­bú­vó Onan ha­lá­lát az is­te­ni ha­rag okoz­ta; Júda vi­szont, aki (mind­egy, hogy ho­gyan, de) te­je­sí­tet­te a fia ál­tal el­ha­nya­golt kö­te­le­zett­sé­get, meg­úsz­ta bün­te­tés nél­kül. “At­tól a fér­fi­tól es­tem te­her­be, aki­éi ezek a hol­mik – hang­zott a meg­ége­tés­re vá­ró Támár (a meny­asszony­sá­got kiügyeskedő meny) üze­ne­te. – Nézz csak utá­na, kié ez a pe­csét­gyű­rű, ez a zsi­neg és ez a bot.” És Júda a bosszú­éhes tö­meg előtt be­is­mer­te, hogy a zá­log az övé: “Ta­nú­sí­tom, hogy Támár ár­tat­lan.”

“Is­ten aka­ra­ta volt, hogy ez tör­tén­jen” – ol­vas­ha­tó a Te­rem­tés Köny­vé­ben. 
 

 2005. jú­ni­us 16.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
                                          
 
A zsar­nok sze­ren­csé­je
 

Aki­rály­né ru­ti­nos moz­du­lat­tal nyúl a tü­kör után. Be­le­pil­lant. Elé­ge­dett kép­má­sá­val. Bár ar­cán a bi­bir­cset s a ki­ütés­nyo­mo­kat nem tün­tet­te el ma­ra­dék­ta­la­nul a smink. A tü­kör­ben jól lát­ha­tó a dísz­let fe­je fö­lött. Az ijesztő Krisz­tus. Meg­bor­zong. Nem először; egyik pró­bán meg­tör­tént már ve­le. A ke­reszt­re fe­szí­tett or­rá­nak, ar­cá­nak ré­szei in­kább csak üre­gek, mint­ha lep­ra tet­te vol­na, nem a díszlettervező ke­ze.

Ide­ge­i­re men­nek már ezek a bé­két­le­nek. Ma gá­la­est; de ő tud­ja, mi ment vég­be itt, nap mint nap, a szín­fa­lak mö­gött. A ré­szeg strá­zsák, az ocs­mány csipkelődések. Mint is­tál­ló­ban fo­lyó ti­vor­nya. Oly­kor egy re­kedt ki­ál­tás (az ügyelőé), s foj­tot­tan megy to­vább ugyan­az, mint be­sú­gó­han­gú pa­pucs­cso­szo­gás hol­mi bor­dély­ház­ban. A pa­lo­ta­tér sa­rok­koc­ká­i­ra cse­peg­te­tett hígtojás‑nyomokat úgy ve­szi szem­ügy­re, akár egy pe­dáns há­zi­asszony.

 Csep­pet sem kel­le­mes itt a gyil­ko­sá­ra vár­ni. Ad­dig még egy kis enyel­gés, ál­nok meny‑ámítás, hogy az­tán a lom­ha já­rá­sú, ju­hász­ku­tya szu­szo­gá­sú hős (még­is­csak ő itt a ven­dég­bon­vi­ván!) mar­ko­la­tig döf­je be­lé ­– mint más­kor csók­ját a fér­fi­szen­ve­dély ­– a kést. Ide va­la­ho­va el­om­ló keb­le alá.

Meg­fáj­dult a fe­je; “mint­ha pisz­toly sült vol­na el ben­ne” ­– mily anak­ro­nisz­ti­kus ki­szó­lás len­ne ez a vé­res kor­ból. A mai mint­ha kü­lönb vol­na?! A szí­nész le­gyen fe­gyel­me­zett, így ta­nul­ta. Most több tü­rel­met kell mu­tat­nia a part­ne­ré­vel szem­ben. Hol dé­zsá­ba, hol ko­por­só­ba kell be­le­búj­ni ­– amint a kur­zív be­tűs uta­sí­tás szól... Vesd le, le­á­nyom, ázott gú­nyá­dat! Úgy­se lát sen­ki, ha meg­in­dulsz a tör­té­ne­lem sö­tét fo­lyo­só­ján neg­li­zsé­ben. A kül­vi­lá­got el­füg­gö­nyö­zi a zi­va­tar meg az el­sö­té­tí­tést kísérő ze­ne.

Mind­járt tör­tén­ni fog va­la­mi. Va­la­mi ré­mes, va­la­mi eget verő. Min­dig így volt: vér­to­lu­lás el­len a nem­zet időnként meg­pi­ó­cáz­tat­ja ma­gát. Ad­dig? Egye­sek el­ká­bul­nak a cse­te­pa­té­ban, mint... (ezt mint­ha egy sze­xu­á­lis is­me­re­te­ket pót­ló ol­vas­mány­ból idéz­né) mint egy éj­je­li­edény a ti­vor­nya éj­sza­ká­ján... Egyelőre csak a strá­zsa csám­cso­gá­sa; az­tán ütés, raj­ta­ütés, párt­ütés. Ne­ki mindenekelőtt a mél­tó­sá­gát kell őriznie. Nyel­je a könnye­it más, a gyen­ge; s fröcs­köl­je rá­gal­ma­it, obsz­cén tré­fá­it udvaronc‑füleknek a go­nosz int­ri­kus, a cselszövő.

A leg­bor­zasz­tóbb ez a párpil­la­nat­nyi lát­szat­nyu­ga­lom. A ko­pott mennye­ze­tű öltözőkben ilyen­kor koty­vaszt­ja az una­lom, mint liszt­fe­hér bo­ros­tá­jú sza­kács­mes­ter, a le­le­mé­nyes bo­nyo­dal­ma­kat a szín­pa­di ho­mály­nál, ha­lál­nál tar­tó­sabb va­la­mi­re (plety­ká­ra?) éhes kö­zön­ség szá­má­ra. Az a női kön­tö­sök közt mo­hón (pe)túrkáló fér­fi­vágy! – a gyer­tyá­val együtt a hu­zat sze­ren­csé­re ki­fúj­ta vö­rös la­tor­te­kin­te­tét.

Hall­ha­tó még va­la­mi, kollégák?... S. pety­hüdt bohócképéről a dü­hös hi­ú­ság tö­röl­te le a szín­lelt mél­tó­ság­pózt. Bot­rány­ra szá­mít­ha­tunk kül­föld­ön, Graz­ban, Linz­ben, bár­hol ­– hang­zik a fe­nye­ge­tés ­–, hogy­ha a mű­vé­szi ta­nács nem ne­ki íté­li oda a legősibb‑hősibb főfőszerepet!

“Ma­gam­ban be­szé­lek?” A ki­rály­né fel­ijed ­– ez már ma­gá­ban is meg­gon­do­lat­lan­ság. Az ő sze­re­pé­re nem vo­nat­ko­zik a haj­lás a té­boly fe­lé. “Csak szú­nyo­gok... csak szőnyeget nekik”* Ez így jó lesz, ez a sej­tel­mes in­dí­tás. Mit szá­mít, mi­re gon­dol szerző, vagy a néző.

 

Egy‑egy ki­szó­lás ­– nem a da­rab­ból, írás köz­ben in­kább ­– ismerősen cseng. A visszatérő helyzetekről gon­dos­ko­dik az idő. Zak­la­tott es­te (ame­lyi­ken ezt írom); ki tud­ná meg­mon­da­ni: nem torpannak‑e meg a pártütők? A merénylők. (És ma­ga az ol­va­só!)

Va­la­ki ­– a szín­pa­don, ut­cán, té­vé­ben? ­– tor­ka­sza­kad­tá­ból ki­a­bál. Le­het, hogy se­gít­sé­gért. A ki­rály­né­nak ­– hall­ja? nem hall­ja? ­– sem­mi­képp sem ta­ná­csos ki­lép­ni szerepéből. Min­den for­du­lat­nál ezt fon­tol­gat­ja. Kettős sors­ve­szély. Ma­gán­éle­ti je­le­né­se négy fal kö­zé rejt­ve is nyi­tott; a da­rab­be­li saj­nos de­ter­mi­nált.

A kis tor­zsal­ko­dá­sok, anek­do­ták is be­le­ját­sza­nak oly­kor a cse­lek­mény­be. Kü­lö­nö­sen, ha ilyen idők jár­nak.

A szerzői és rendezői uta­sí­tá­sok rá­csai mö­gé zárt mű­vész fel­kap­ja fe­jét. Mi­lyen idők? Pusz­tán ter­mi­no­ló­gia kér­dé­se vol­na a kor?!

 

“Leg­szen­tebb esz­ménk a nem­ze­ti egy­ség.”

 “Lá­zít a demokrácia‑mánia.**

A sok “szép és épü­le­tes prok­la­má­ció” hal­la­tá­ra könnyen ki­tör a tömegőrület, egye­se­ken a hi­per­tó­nia. De a szí­nész most nem ke­ze­ket fel­tar­tó csa­lá­dos el­tar­tó. Nem pol­gár.

A ki­rály­né ön­ura­lom­ra in­ti ma­gát. Jö­het víz­özön, akár­mely ron­tás, ne­ki (a kosz­tü­mök ürü­gyén) fel­iz­zó fe­szült­sé­get kell szol­gál­nia, fo­ko­zód­jék odá­ig akár, hogy ki­rá­lyi szé­ke kár­pit­já­nak zsi­nó­ri­val foj­ta­nák be­lé­je lel­két. Fe­szült­ség nél­kül, mint egy cér­na­szál vagy in­kább bugyi‑gumi ha el­sza­kad ­– olyan az egész. Az előírt moz­du­lat nyom­ban ne­vet­sé­ges­sé vá­lik, kép­te­len­ség­nek tet­szik gya­lá­zat s vér­bosszú, mi­helyt el­tű­nik a drá­mai fe­szült­ség te­re, és hir­te­len fel­húz­zák kö­té­len a dísz­le­tet.

A ki­rály­né el­sá­pad. A rep­li­ká­ra nem jött vá­lasz (vagy ő ke­ver­te össze a sza­va­kat?); el­ej­ti legyezőjét. Mint­ha nem­csak a csuk­ló­ját, de tor­kát is vas­ma­rok szo­rí­ta­ná. Pe­dig ez nem othellói je­le­net, hogy: ne bízz és ne félts... vi­gyázz! ... az er­kölcs ar­ra­fe­lé: csi­náld, csak meg ne tudják.*** Nem, az ő tu­dat­ta­lan­ját nem ra­gad­hat­ja in­nen el, kép­ze­let‑ma­gasba, föl­fújt, lég­ne­mű gya­nak­vás. Ben­ne most más idők vi­ha­ra dúl. Olyan va­rázs­lat alatt áll, akár a föl­ser­kent por­hü­vely, midőn a lélektől el­ha­gyott test ma­ga kél ki sír­já­ból, s nem is­mer más ter­mé­sze­tes von­zal­mat, csu­pán az em­lé­kek táp­lál­ta gyű­lö­le­tet. Kit ér­de­kel e pil­la­nat­ban a szí­nen, hogy mi­lyen kint az idő he­vü­le­te ­– a ka­nyar­gós si­ká­to­rok­ban, a hold­fény­ben jám­bor ko­mon­dor­ként vir­rasz­tó ódon há­zak kö­zött; egyik­ben va­la­hol az uno­ka­hú­gocs­ká­ja sú­lyos copf­já­val ta­lán épp most ve­ri le a kom­pó­tos csé­szét, és körös‑körül min­den ra­gad s ra­gyog... Egy­ál­ta­lán mi­lyen nap van ma? “Reg­gel le­jár a ter­mi­nus, el ne fe­lejt­sem ki­fi­zet­ni a vil­lany­szám­lát.”

Ne­he­zen tud­ja legyőzni émely­gé­sét. Öregedő lel­kén ko­tol­va ül a mé­la­kór. Egy is­me­ret­len fér­fi tisz­ta sze­mé­be néz­ni, s egy nyelv me­leg, lágy érin­té­sét tűr­ni aj­kán ­– most ez is un­dor­ral töl­te­né el. Úgy tű­nik ne­ki, hogy me­zít­láb fut vé­gig a desz­ká­kon, ki­bon­tott haj­jal. És fe­hér krepp­se­lyem ru­hács­ka van raj­ta. “Csak az em­lé­ke­ket be­le ne ke­ver­jem a be­gya­ko­rolt in­du­lat­ki­tö­rés­be.” Mint­ha túl ko­rán ki­ter­vel­tek vol­na va­la­mit el­le­ne; mint­ha már ré­gen ­– a da­rab leg­ele­jén, vagy még azelőtt if­jú­ko­rá­ban ­– me­rény­let ál­do­za­ta lett vol­na, mielőtt még a felszisszenő kö­zön­ség meg­is­mer­het­te vol­na. Fe­jén vadcsalán‑koszorú. Se­hol a ko­ro­na.

Torz fér­fi­arc to­la­ko­dik elé­be. Egy dur­va lö­kés ­– a mel­le at­tól ráz­kó­dik még min­dig? He­ve­sen szu­szog a fűzőben; szin­te hal­lat­szik a tes­tén meg­pat­ta­nó ru­gók za­ja. “Nem va­gyok elég jó ro­bot...” Két­ség­beeset­ten bot­la­doz­va hal­la­ni vé­li a desz­ká­kon szét­szó­ró­dó csa­va­rok és szö­gek fé­mes, ide­gen pör­gé­sét. S a ki­hu­nyó fény­rez­gést pu­pil­lá­ján.

A ki­rály­né össze­esett. Az ájult zsar­no­kon ezen a kí­nos es­tén nem ve­he­tett elég­té­telt sen­ki. A bosszú­ra éhes merénylők el­ké­ped­ve áll­ták kö­rül. Tán még a szerző is za­var­ba jött.

               
1990
           

                                   Nyi­tott szem­mel

 

Egyik gyer­mek­ko­ri osz­tály­tár­sam nem tért vissza ta­valy az ír­or­szá­gi ki­rán­du­lás­ból. Ami­kor rá­ta­lál­tak, az eszméletlenségből erős in­ge­rek­kel sem si­ke­rült föl­éb­resz­te­ni. Ka­lan­dok­ra vá­gyó, élénk fan­tá­zi­á­val meg­ál­dott s ugyan­ak­kor kétkedő ter­mé­sze­tű if­jú­nak is­mer­tem egy­kor; az utób­bi né­hány év­ti­zed­ben ta­lán egyszer‑kétszer fu­tot­tunk össze az ut­cán, vé­let­le­nül. Most, akár­hogy is vesszük, kü­lö­nös gya­nak­vás­sal ol­vas­tam a ne­kem ­– az “író úr­nak” ­– szánt, és in­kább ab­szurd (igaz, csat­ta­nó nél­kü­li) vicc­ként, mint­sem ér­tel­mes üze­net­ként föl­fog­ha­tó fel­jegy­zé­se­it.

    
                                         *

“Vad­gesz­te­nye­fák, nyíl­egye­nes fa­sor. Nem gon­dol­koz­tam, csak men­tem. Mint­ha em­lé­ke­i­met sze­de­get­tem vol­na föl, va­la­hány­szor le­ha­jol­tam egy‑egy meg­fe­ke­te­dett, re­pe­de­zett hé­jú, nyir­kos gesz­te­nyé­ért.

Egyen­ru­hás őrnek itt már nyo­ma sem volt, az iga­zol­ta­tá­sok rég vé­get ér­tek. A szűk bar­lang­nyí­lás­hoz ér­tem, mely ak­na­sze­rű mé­lye­dés­be ve­ze­tett. Ol­vas­tam, hogy év­szá­zad­ok­kal ezelőtt sok hi­szé­keny em­ber ­– már‑már azt ír­tam: lé­lek ­– pusz­tult el eb­ben a kéngázas(?) cso­da­bar­lang­ban. Először, fél év­ez­red­del ezelőtt, a pá­pa (ha jól em­lék­szem, VI Sán­dor) til­tot­ta meg a bú­csú­já­rást ide, az­zal az in­dok­lás­sal, hogy nem az iga­zi Pur­ga­tó­ri­um he­lye. Később az an­gol ha­tó­sá­gok több­ször is fel­lép­tek az egy­ház­zal kö­zö­sen a pur­ga­tó­ri­um be­zá­rá­sa ér­de­ké­ben. Be­le­for­dí­tot­ták az át­ha­tó sza­gú, sö­tét víz­be a szik­lát, a bar­lang szá­ját pe­dig, úgy, ahogy, be­fa­laz­ták. Az ang­li­kán püs­pök ál­tal «disznószállásnak« ne­ve­zett si­lány lyu­kat időközben el­lep­te a pá­zsit. Az el­ker­ge­tett szer­ze­te­sek azon­ban ha­ma­ro­san vissza­tér­tek a ve­rem­nyí­lás­hoz, és meg­nyi­tot­ták a (bi­zo­nyá­ra jövedelmező) Pur­ga­tó­ri­u­mot. A nép a XIX szá­zad vé­gé­ig özön­lött a csodatevő hely­re... Most itt ál­lok a mé­lye­dés­nél, mely víz­szin­te­sen tá­gu­ló la­bi­rin­tus­ba megy át. Ta­lán csak a rém­me­sék utógőzölgését ér­zem; meg­in­du­lok az egyik be nem te­me­tett el­ága­zá­son. A böj­tö­lést el­mu­lasz­tot­tam, de itt a ké­zi­lám­pa hasz­ná­la­ta is erős fi­zi­kai igény­be­vé­tel­nek tű­nik még­is. Ta­lán, mert nem a hit, ha­nem a hi­tet­len­ség ve­zé­rel. (Ha‑ha‑ha!)...

 

A kigőzölgéssel mit sem törődve foly­tat­tam a ku­ta­ko­dást. Egy jó fél­óra is el­telt már ­– ha nem egy fél nap ­–, ami­ó­ta a bar­lang szá­ján be­ha­tol­tam. A kö­zép­kor­ban, ahogy me­sél­ték, a vi­lág min­den tá­já­ról kalandkereső lo­va­gok ke­res­ték fel a Pur­ga­tó­ri­u­mot, hogy hír­ne­vet sze­rez­ze­nek ma­guk­nak. El­be­szé­lé­se­ik nyo­mán se­rény tol­lú szer­ze­te­sek gya­ra­pí­tot­ták, má­sol­ták buz­gón a lá­to­más­iro­da­lom gyöngy­sze­me­it. A lo­va­gok közt akadt egy ma­gyar is, aki szá­má­ra az ír­or­szá­gi per­jel en­ge­délyt adott, hogy za­rán­dok­utat te­gyen a Szent Pur­ga­tó­ri­um­hoz. Le­ve­lé­ben G. ma­gyar úr György fi­a­ként em­lí­ti a ne­mes­if­jút, ki­nek Nagy La­jos ki­rá­lyunk sok vá­rat és vá­rost ren­delt ha­tal­ma alá, ám­de az if­jú vi­téz rend­tar­tás he­lyett cin­ko­sa­i­val so­kat fosz­to­ga­tott, há­rom és fél száz ár­tat­lan sze­mélyt gyil­kolt meg; míg­nem egy éj­sza­ka György ágyá­ban vir­raszt­va is­te­ni su­gal­lat­ra szám­ba vet­te vét­ke­it, és lel­ki­is­me­ret­ében meg­ren­dül­ve, per­sze, fél­ve az örök kár­ho­zat­tól, fegy­ve­rét el­ha­jít­va, min­den vi­lá­gi dicsőséget ma­ga mö­gött hagy­ván, meg­in­dult, még­hoz­zá gya­log, vég­ze­tes vezeklő út­já­ra. (Te majd utá­na­néz­het­nél, hogy kiről is van szó!)  

Nos, ez­út­tal ­– ha nem is épp az ő nyo­mát ke­res­ve ­– ma­gam is alászállék vala a föld mé­lyebb ré­te­ge­i­be. György an­nak­ide­jén tel­jes sö­tét­ség­ben, mint akit meg­fosz­tot­tak lá­tá­sá­tól, tett meg más­fél mér­föl­det, míg kü­lö­nös fényt pil­lan­tott meg a tá­vol­ban. Hol meg­je­lent, hol el­tűnt előle a vi­lá­gí­tó jel... Várj csak?!... Mint­ha egy nyí­lá­son, egy ökör­szem nagy­sá­gú kis lyu­kon át pis­lá­kol­na va­la­mi. Ezt én mon­dom, aki nem fo­hász­kod­tam égi su­gal­la­tért, de fel­bá­to­rít ez a pil­la­nat: mind kivehetőbbek a le­já­rat fo­kai, s amint ha­la­dok előre, a fény ere­je mint­ha nőne. A leg­al­só lépcsőfoknál György egy vas­aj­tót ta­lált. Ki­nyi­tot­ta: és egy szép tisz­tást lá­tott ma­ga előtt; nem volt raj­ta, fű, fa, kő, csak csu­pasz föld, me­lyen egyet­len út ve­ze­tett... egy búzaliszt(?)‑, gipsz(?)‑ vagy hófehér(?) ká­pol­ná­hoz.

Hát­ha én is rá­buk­ka­nok... Fe­hér ru­hás, ősz szer­ze­te­sek, vagy an­gya­lok? Úgy ha­son­lí­ta­nak egy­más­hoz, mint méh a méh­re. Hár­mat lát­ni a va­ló­ság­ban, vagy csak azt az egyet, mint meg­esik az­zal, aki éj­sza­ka gyer­tya­láng­ba néz s fél­sze­mét ke­zé­vel el­ta­kar­ja. “Mit ke­re­sel itt?”

Kié volt ez a hang, és me­lyi­künk hal­lot­ta vajon?... A Pur­ga­tó­ri­um leg­ki­sebb gyöt­rel­mét is kép­te­len vagy el­vi­sel­ni! (Hon­nan e su­gal­lat?) Egy kút vár, s an­nak a for­gat­ha­tó vas­híd­já­nál meg kell val­la­nod: a Pa­ra­di­csom vagy a Po­kol vidékéről va­ló vagy‑e?...

Lám, már­is el­tűnt a csa­lo­ga­tó fény.

Is­me­ret­le­nek fi­gyel­mez­tet­tek, mielőtt rá­szán­tam vol­na ma­gam er­re a ka­land­ra, hogy jól vi­gyáz­zak, mert asszony­alak­ban mu­tat­ko­zó kí­sér­té­sek­nek le­szek ki­té­ve. A röpködő meg csú­szó­má­szó ál­la­tok­ról, un­do­rí­tó férgekről nem be­szél­ve.

...Midőn a je­le­nés kö­ze­lé­be ért (ez György val­lo­má­sá­ból va­ló), a su­ho­gó, fi­nom kön­tös­ben lebegő alak­nál igézőbb szép­ség­hez fog­ha­tó nőt so­ha nem lá­tott éle­té­ben. (De, jaj, pil­lants a föl­dig érő ru­ha alá, a lá­bá­ra! ­– s ész­re fo­god ven­ni, hogy a kettő kö­zül egyik ló­láb. Meg­pró­bál­ja fur­fang­gal el­ta­kar­ni a lá­bát s a sze­me köz­ben rád ta­pad, be­issza za­va­ros ál­ma­i­dat, ké­tes gon­do­la­to­dat, de te ne higgy ne­ki; várd meg, amíg előbukkan kön­tö­se alól az ör­dön­gös vég­tag!)

György tud­ta volt, hogy nem lesz könnyű le­ve­ze­kel­ni meg­annyi bű­nét, de úgy­mond «ér­tel­mes em­be­ri lény« volt, aki Is­ten kép­más­ára ké­szült (leg­alább­is ezt a hi­tet táp­lál­ták őbelé, nem, mint be­lém, be­lénk ­– ezt most én mon­dom ­–, ó, ma­gas­sá­gos ha­zug­sá­gok és sze­mé­lyi kul­tu­szok ko­ra!), a ma­gyar vi­téz, lé­vén az örök bol­dog­ság iránt fo­gé­kony lé­lek, buz­gón, mi több: jó­zan ösz­tö­né­vel ka­pasz­ko­dott be­le a Já­nos sze­rint meg­adott kri­té­ri­u­má­ba az apo­ka­lip­szis­be­li bol­dog­ság­nak, amely ki­zár­ja min­den ha­lá­los és bo­csá­na­tos bűn szeplőjét és rán­cát, sőt ma­gát a bű­nös ösz­tönt és a vét­ke­zés lehetőségét is. (Ennyi en­ged­mény! A mi év­szá­za­dunk sze­ren­csét­len fi­a­it sok­kal szű­kebb ga­tyá­ba ráz­ták!) Kö­vet­ke­zés­kép­pen az örök bol­dog­ság ki­zár­ja a go­nosz­ság min­den faj­tá­ját, csí­rá­já­ban fojt­ja meg a vét­ke­zés összes lehető­sé­gét.

Még ha kis­sé unal­mas is le­het csu­pa tö­ké­le­tes erényt bir­to­kol­va él­ni. Már csak ami­att is, mi­vel tes­tünk ­– az «eszünk tokjáról« most ne be­szél­jünk ­– ér­zé­ki dol­gok­ra haj­lik, ér­zé­keny, áram­ütés­sze­rű (jaj, ha be­le­ha­lok is!) él­ve­ze­tek­re, ame­lyek gyak­ran si­ker­rel ve­szik fel a küz­del­met a lé­lek is­te­ni haj­la­má­val, nyil­ván a test ösz­tö­né­nek köszönhetően. Egy­részt, mert a lélektől el­tá­vo­lo­dó test nem kí­ván mást, csak a vi­lág mu­lan­dó él­ve­ze­te­it. A vi­lág pe­dig a lé­lek tisz­ta­sá­ga el­len har­col ­– aho­gyan azt lát­juk és ta­pasz­tal­juk. Ezért til­tot­ta meg Já­nos evan­gé­lis­ta egyik le­ve­lé­ben, hogy sze­res­sük a gyar­ló vi­lá­got, meg­át­koz­ván an­nak vész­ho­zó gyö­nyö­re­it...

Mi­helyt el­ju­tot­tam idá­ig a ve­sze­del­mes és át­kos dol­gok ti­lal­mát illetően, meg­kí­sé­rel­tem a ma­gam ké­pé­re for­mál­ni, a ma­gam párt­já­ra ál­lí­ta­ni azon apos­to­li in­tel­met, mi­sze­rint: lá­tok egy má­sik tör­vényt a tag­ja­im­ban, amely el­len­ke­zik el­mém tör­vé­nyé­vel ­– még hogy­ha sej­tet­tem is, hogy vég­képp ra­bul ej­tet­tek volt en­gem a vi­lá­gi bű­nök. Vég­tag­ja­im már ré­gen el­zsib­bad­tak, cse­re­pes aj­kam ki­szá­radt, alig em­lé­kez­tem rá, mi­kor kor­tyol­tam utol­já­ra vérpezsdítő ne­dűt (bár egy hor­dó­ízű Opor­tó­it). Krisz­tus, leg­alább­is úgy rém­lett ne­kem, kí­mé­le­te­sebb volt még oly tö­ké­le­tes­nek hitt ta­nít­vá­nya­i­val is, ilyes­for­mán fo­hász­kod­ván az Ég­hez: És en­gedd el a mi tar­to­zá­sa­in­kat, mi­kép­pen... A tes­tem és lel­kem kö­zött zaj­ló bel­há­bo­rú­nál, igaz, job­ban iz­ga­tott (gyö­tört) a bensőmben szunnya­do­zó anya­gi ere­de­tű tűz, me­lyet az asszonyállat‑látomások ger­jesz­tet­tek ben­nem ör­dö­gi erővel, ott, ahol nem fo­gott raj­tam a zsib­basz­tó ki­me­rült­ség. Már szin­te ru­hát­la­nul, el­nyűtt, sza­ka­do­zott ron­gyok­ban kúsz­tam to­vább, váj­tam, tíz kör­möm­mel ka­par­tam ki ma­gam alól az isza­pos ta­lajt. Kö­ze­pén tart­hat­tam már az út­nak, ami­kor mi­ként ha ot­rom­ba, gusz­tus­ta­lan érin­té­sű kí­gyók te­ke­red­tek vol­na ka­rom­ra, lá­bam­ra, vál­lam­ra meg de­re­kam­ra. Ha nem is érez­tem kü­lö­nös iszo­nya­tot, ám a szün­te­len szi­sze­gés és a tű­szú­rás­sze­rű lát­ha­tat­lan, de tü­zes ha­ra­pá­sok ha­tá­sá­ra va­la­hogy lany­hult ben­nem az ener­gia, úgy­szin­tén kez­de­ti el­szánt­sá­gom. Eh­hez ha­son­ló tes­ti, lel­ki fe­nye­ge­tett­ség bár­ki ide­ge­it pró­bá­ra ten­né egy sö­tét alag­út­ban (György ark­an­gya­li fi­gyel­mez­te­té­se­ket és bű­nös csá­bí­tá­so­kat em­le­ge­tett); mind­azo­nál­tal, ké­pes let­tem vol­na szem­be­ka­cag­ni még most is a go­nosz és ön­hitt ör­dö­gö­ket, ha egyet­len­egy is meg­kí­sé­rel­te vol­na ma­gá­ra öl­te­ni a szer­ze­te­sek föl­di ru­há­ját, hogy in­csel­ked­ve fe­lém kö­ze­led­jék. Át­fu­tott az agya­mon, hogy hány el­len­sé­gem volt él­tem­ben, s kö­zü­lük hány­ra ha­rag­szom még ma is. Van‑e akár egy va­la­ki is, aki­nek eb­ben a pil­la­nat­ban ne tud­nék meg­bo­csá­ta­ni? “Nem re­ánk tar­to­zik, hogy bosszút áll­junk el­len­sé­ge­in­ken a ne­künk igaz­ság­ta­la­nul oko­zott sé­rel­mek mi­att ­– je­gyez­te föl a szol­gá­la­tos szer­ze­tes ír­nok a Pa­ra­di­csom ka­pu­já­hoz érkező György tö­re­del­mes val­lo­má­sát, mi­u­tán vég­képp meg­sza­ba­dult Lu­ci­fer hor­dá­já­tól, akik for­ró ólom­mal, réz­zel, kén­nel, szu­rok­kal meg fo­lyé­kony gyan­tá­val szí­nül­tig telt érc­fa­ze­ka­kat és lá­ba­so­kat ha­jí­tot­tak utá­na. ­– Az élők és hol­tak igaz­sá­gos bí­rá­ja úgy­is el­ren­dez utá­nunk a ma­ga ide­jé­ben min­dent.”  

Hit­tem vagy sem a lel­ki ala­mizs­na, az ir­ga­lom su­gal­la­tá­ban, de va­la­hogy már nem en­ged­het­tem meg ma­gam­nak, hogy tel­je­sen kö­zö­nyös le­gyek. Da­cá­ra an­nak, hogy a ke­gye­lem sza­vai os­tor­ként súj­tot­tak rám, gon­do­lat­ban meg­resz­kí­roz­tam egy ci­ni­kus meg­jegy­zést, mely el­lent­mon­dott a ho­zsan­nát leső György egy­ügyű­ség­ének: A bű­nös és igaz­ta­lan em­be­re­ket sze­res­se az Úr­is­ten, hi­szen ez az Ő dol­ga!

Kép­ze­le­tem kör­be­bo­lyong­ta a Föl­det, mi­köz­ben már a há­ta­mon he­ver­tem a megkötött‑merevedett, hi­deg iszap­ban; der­medt so­vány tes­tem ko­ránt­sem egy tor­ra hiz­lalt disz­nóé volt, hogy föl­me­le­gít­het­te vol­na ke­mény nyo­szo­lyá­mat.

Hir­te­len vissza­tért be­lém a jobb­ra tö­rek­vés kény­sze­re, mint aki csak most ér­ke­zett el a kö­zép­kor­ból ránk örö­kí­tett Pur­ga­tó­ri­um be­já­ra­tá­hoz. Be­huny­tam sze­mem, és üde ré­tet lát­tam de­ren­ge­ni. 

 

Mint­ha be­ha­tolt vol­na hoz­zám a kül­vi­lág. A levegő for­ró, var­jú­se­reg in­vá­zi­ó­já­tól zúg a fü­lem. Kát­rány­szag­tól bűz­le­nek fetrengő tes­tem bőrfelületei. Agy­sejt­je­im időalagutakban szá­gul­doz­nak előre, hát­ra, szám­ban gyö­kér­ros­tok, mál­lott fa­da­rab­ok szál­kái, ázalék-kövér nyú­lós, si­kam­lós sár­gu­ban­cok. Ha vol­na erőm még, be­bur­ko­lóz­nék sza­ka­do­zott kö­pe­nyem­be, mint hol­mi ki­kö­pött sár­kány­fog­ve­te­mény.

Fek­szem ­– va­jon med­dig? ­–, mint vér­te­len, öreg csecsemő. Aki nem lesz már so­ha gyer­mek, nem rág több cu­kor­kát, szá­ja nem rán­dul fa­nyar fin­tor­ba a sa­va­nyú som­tól. Nem fut­ká­ro­zik a gyü­möl­csös­ben, nem bú­jik a re­ves pin­ce­grá­dics alá. Re­meg a com­bom, az ir­hám. Len­ne bár egy kis szél, egy tűnő fel­leg ár­nyé­ká­val ha be­ta­kar­hat­na («mint né­ger gyom­rán a májfolt« ­– te­he­tet­len ön­gúny ez már). Csak be ne csa­pód­jék mö­göt­tem a Pur­ga­tó­ri­um vas­aj­ta­ja. Még né­hány kur­ta szu­szo­gás, az­tán már sem­mi sem nyújt­hat vi­gaszt.

Még ar­ra sem szá­mít­ha­tok, hogy egy­szer csak­, vá­rat­la­nul, föl fo­gok éb­red­ni. Évek óta ál­mat­lan­ság­ban szen­ve­dek. Nyi­tott szem­mel hoz­zá­fo­gok hát össze­szám­lál­ni a bó­dul­tan keringő, vagy egye­ne­sen hoz­zám bú­jó, be­teg pat­ká­nyo­kat.”

 
2003. de­cem­ber 21.


* Ka­to­na: Bánk bán

** Peter Weiss: Mockinpott úr kín­jai és meg­gyó­gyít­ta­tá­sa

*** Shakes­peare: Othello